Köpönyeg sors

Első rész

Flavius Claudius Julianus – vagy ahogy előszeretettel görögösítette: Iulianosz – a maga gyermeki hitével buzgó keresztény volt. Ariánus, mint mindenki az Udvarnál. Volt ugyan egy-két attikizáló hatalmasság, rhétor, szenátor; kétlábon járó emberi monumentum – Themisztiosz, Libaniosz, aki intézmény számba ment s jaj dehogy is jutott volna eszébe bárkinek a faragatlanság, hogy szemére lobbantsa „pogány” mivoltát. De ezektől eltekintve, aki számított és érvényesülni akart – az az volt: igaz keresztény; pontosabban ariánus, amióta az Areioszi Egyanyaszentegyház mindenütt visszaszorította s majdhogynem heretnekséggé fokozta le a katholikus orthodoxiát

gyermeki hitét nem feszélyezte volna, hogyha nem így – nem mint Constantius Flavius Valerius Chlorus császár unokája – nem mint császárivadék tudja meg, hanem csak  amúgy,  messziről, alulról, alkalmilag értesül róla: arról, hogy az uralkodócsaládokban az uralomváltással járó szokványos vérfürdő ezuttal is elkövetkezett s lezajlott, műsorszerűen, annak rendje-módja szerint. Igaz, ez nem olyan katasztrófa, hogy akire elsőül lesújt, még elkiálthatja – szaladjon, ki merre lát! fusson, ha teheti! – – – az ő finom bokájára még nem hurkolódott rá a Titkos Figyelő-és Hóhérszolgálat, az  Agentes In Rebus  hosszúra eresztett fogókötele, se szekerét-lovát el nem csáklyázták az  A. I. R.  polgáriruhás poroszlói a portikusz palotás homályán. Feltéve hogy szabadnak születik és nem rabszolgának, valami derék  Honoratus  vagy  Spectabilis  atya porontya gyanánt fel se figyelt volna a megrázkódtatásra s ha igen, akkor is csak nagy sokára – elintézve az elkésett kézlegyintéssel: nagyurak dolga; hiszen amíg kitudódnak a gyászos események, az is időbe telik

ám a császárivadék – az  Nobilissimus

a jeltelenség fényűzése sohasem lehet osztályrésze annak, aki, mint ő is, rajta van a császárivadékok táblázatán; és a Második Flaviuszok családfájának minden ága-bogán, a táblázat minden sarjadéka mellett ott a kérdőjel. Az olyan potenciális hatalomratörőn, amilyenné, legjámborabb szándéka ellenére, félő hogy ő is kinőheti magát, ha felcseperedik és születési rangtáblázatán visszatekintve vérszemet kap, rajta tartja argosztekintetét a Szent Palota, Palotában a Szent Konzisztórium, Konzisztóriumban Euszebiosz Főkamarárius-és Főeunukh, az Aranykanalas Gém – ahogy becenevén ellenlábasai emlegetik; mert igazi gúnynevét, mely férfiatlanságát pécézte ki s ahogyan ellenségei, áldozatai célozgatnak egymásnak rá, a párlatát adva mintegy, ami benne-rajta kiröhögnivaló: igazi gúnynevét a Szent Palota falain belül még gondolatban felidézni sem ajánlatos

ő, Iulianosz, azonfelül, mint csikbék gyermek és ötödfélévesen szaladgáló lurkó, amúgy sem tudhatta, történt-nem történt, mi-történt-mi nem; csak jóval később kottyantotta ki előtte ostorhegyese, a káriai Pügrész, fejedelmi internálása idején a macellumi Ópalotában s ő akkor, rendületlen-szép keresztényi hitében magát megbántva érezve, megbotoztatta a kölyköt, ha igaz, ha nem, amit motyog: megcsapatta s megérdemelte – ha egyébért nem, hát a tolakvó bizalmaskodásért

ostorhegyes rabkölyöknek tudnia kell, hol a helye

pedig ő, Iulianosz is csak hallomásból tudhatta, amit tudott; hiába gondolta – utólagos képzelődéseiben – hogy látta is. Megérezte? Izgalma ráragadt. A rémült felfokozottság állapotában falakon keresztül is: látott-hallott. Legalábbis tudni vélt mindent – akkor, még a Szent Palota e félreeső szárnyában, ahol a lótásfutás, a kavarodás első vészjeleit észrevette; először fedezte fel, hogy a léleknek „szeme” van (mint utóbb a Sztageiritánál olvashatta:) „lelki szemeivel” látta – mintegy végignézte. Megtörtént, aminek történnie kellett

a Kegyesnek és Nagyon-Nagynak híresztelt, holtában-keresztelt és keresztény volta ellenére  Divuszként  magasztalt (vagyis istenné emelkedett) s az Apostolok Egyenlő Társának tekintett Konszantinosz Megász Iszaposztolos fiainak trónvillongásában apja, bátyja, unokaöccse és a Család számos kliense áldozatául esett az öldöklésnek

minek megtörténte után a nagyhatalmú eunukhok, élükön az olajoshajú, szikár, sipító hangú és édeskés szagot árasztó Euszebiosz Főkamaráriussal, az Aranykanalas Gémmel, nem győzték magasztalni Flavius Julius Claudius Valerianus Consztantinus Constantiuszt – Konsztantiosz Autokratort, Másodikat e néven, ki a fejedelmi személyek meggyilkolásával (és a végrehajtók nemkevésbé kegyetlen elhallgattatásával – vagyis a családirtás királyi etikettje szerint az öldöklés és a megtorlás szimultán elrendelésével) polgárháborútól mentette meg a birodalmat és vérfürdőrendező bölcsességéhez még a Pátriárka és a püspökök hálanyilatkozatát is kicsikarta –

a kis lurkó Iulianoszt a háznép – öregdajkája, tutora elrángatta a látnivalóktól; de amit félszemmel-félfüllel látott-hallott, az is elég volt. Az őrjáratok megkettőzése, a gyorsan pergő események Rómában, Mediolanumban, Antiokheiában, a perzsa határon, Niszibiszben, Amidában és egyebütt, kohorszok átvezénylése, megbízhatatlan sztrategoszok leváltása – a gyermeklélekben kilazította a hit egy szegelletkövét

a kő megindult, görgéséből lavina lett

a rohangálás a fejére rátakart kendővel, a vele-rohangálók elől szétrebbenő rabszolgák; a hosszú nyargalás Kelet felé (csakúgy, mint négy évvel később, Nikomedeiából a szekérutazás Keletnek-Délnek); a végeérhetetlen rázkódás a lefüggönyözött börtönbatáron ismeretlen rendeltetéssel: mindez kellemes izgalommal tölthette volna el; ha rá nem ébreszti a valóra az ivóvíz és az elemózsia időszakos kimaradása, a kényelem hiánya meg bátyjának, a lázával küzdő Gallusznak értő izgalma

akkor, ötödfél évesen, hogy megleste apja elhurcoltatását és végigélte a Városból kicsempészett tizenegy közeli vérrokon eltűnését követő Országos Hírzárlat némaságát, rövid órák alatt többet tanult, mint utóbb, Kappadókiában, hat év alatt; s már kapiskálni kezdte, Euszebiosz Főkamarárius, az Aranykanalas Gém Előterjesztésén miért húzták ki számító, felséges kezek a kettejük nevét

zsenge koruknak köszönhették

féltestvére-és bátyja, Gallus még cingár siheder volt, súlyos lázbeteg, aki „úgy sem éri meg”; ő maga, ötödfél évesen, olykor levegő után kapkodott s ha fuldoklórohamai kifejlődnek – gondolhatták mérlegelő jóindulattal – majd csak elviszi az asztma. Ha van neki, olyanja

és ha nem, nos, még mindig – – –

Nikomedeiában a fejedelmi praeceptor, Euszebiosz püspök el-elhívta hozzá fél-egyiptomi felcserét. Abüdoszi Phalaikosz, a légzőszervek szakorvosa, elsőrangú léggyógyász hírében állott s noha vélelmezhetőleg pogány, az Atya igen bízott benne – ő, Phalaikosz, mint háziorvosa, gyakorta megnézte Iulianoszt, hogy valóban asztmatikus-e vagy az Udvar gyanúja alaptalan s csak bámulatos fogékonyságában a  pneuma  olyan, hogy leutánzó játékossága van.

– Lélegezzél, herceg úr – vette térdei közé a gyermeket; és figyelte.

És Iulianosz lélegzett.

Sugaras-rózsás mosollyal, kissé bágyadtan elnézve s olykor, mintha kimaradt volna a felejtett beszippantás, nagyokat lélegzett, kapkodva, mohón.

– Hm. Nem szeretem ezeket a rózsákat az arcocskádon, lázrózsás az arcocskája ennek a gyereknek – mormogta maga elé a léggyógyász és a fiúcska szemhéját, felsőajkát fel-felhúzdogálva, alákémlelt fogínyének, szemefehérjének.

– Nos? Mire gyanakszol? – tudakolta a püspöki praeceptor.

– Hogy mire gyanakszom? – visszhangozta Phalaikosz, mint akinek gondolatait a kérdező félberontja. – Akárhogyan tűnődöm a herceg úr esetén, nem tudok igazán dűlőre jutni.

– Herregős…?!

– A garat jól nyit-és zár, a gégefő tiszta, a bárzsingja… lássuk csak – – –

– A légcsöve…?!

– Szépen leveleg. Csikbék gyermek még, de erős csontozatú. Kinövi vitézül, megeszem a fejem, ha nem növi ki. Addig is… –

– Nos…?!

– Forrólépűségre, a lép felforrósodására gyanakszom. Ami felforrósítja az agyi turhamirigyet. Ez a turhamirigyünk, az agy, sok bajnak lehet okozója; Egyiptomban volt eset, hogy sikerrel távolították el s azonkívül hogy a turha folyása elmarad, a beteg cseppet sem sínyli meg. Ám a kis  Nobilissimus  esete távolról sem olyan súlyos s itt Nikomedeiában, ilyen beavatkozáshoz úgy felkészülve nem vagyunk, mint Abüdosz szentélyeiben – – –

– Javallatod,  Spectabile?

– Mondanám, hogy a forróság felhaladásával a gége nyákja kiszárad s innen a keheske lihelés; ha nem tudnám, hogy a természetében lévő mohóság is lehet. Ez a mohóság csakúgy megnyilvánul a falánkságban, a tudás szomjúhozási szertelenségében, mint minden egyéb mozgásbéli gyorsalkodásban; s a hápogó-hamzsoló légzésben nemkülönben… Étkezésében mértéktelen s amúgy, alumnuszod biflázós, hogy leckéjétől el nem rángathatod…?!

– Inkább étvágytalannak mondhatnám. Amúgy meg, amilyen ábrándos elrévedező, rajtakaphatatlan s amit mondok és visszakérdezem, hát mint a vízfolyás. Csak úgy ragad rá.

– Készítünk kis herceg urunknak ánizsos boroszlánfőzetet oly sűrűden, hogy a kanál megálljon benne. Édesítsétek mézzel: azt szopogassa reggelenként langyoskán, de csak amennyi kedve tartja.

Ha másról lett volna szó és a forrólépűség gyanúja fennforog, az Abüdoszi nem habozott volna s karneol-talizmánt rendel a fejedelmi betegnek, az Agathodaimon jegyével megjegyezve – hogy raknák a lépére éjszakára; de nem akarta kockáztatni, hogy kihívja az újhitűek rosszallását, a püspök a megjegyzett  telezmát  még pogánykodásnak tartaná – mindjárt más volna az eset, ha ő lenne a forrólépes beteg…

Phalaikosz begöngyölte piszkáló-vizsgáló pálcikáit, majd orvoskészségét a hóna alá kapva, barackot nyomott a gyermek fejére és az előálló sekrestyés mellől, kit püspöke, kikísértetésére, begongatott, még visszaszólt:

– Kis herceg urunknak kutyabaja. Megládd,  Eminentissime.  Hacsak a mohóság nem, mely természetében van s majd utóbb még megtetszik más formájában, élemedettebb korban, például a rajongásosságban. Amit ingyen sem kúrálnánk, sokkal inkább tiszteljük annál s magasztaljuk, mint szép erényt, ebben a rajongásos korban…

A távozó szavait Euszebiosz, a maga episzkopális fontosságában arra sem érdemesítette, hogy kipottyantsa az eszéből; fehérköntösű kis alumnusza pedig már a felmondandó szentlecke igéin jártatta a sütnivalóját.

A kis Iulianosz váltig a lélegzését figyelte – mert praeceptoránál is jobban hegyezte a fülét – és ha nem a szavával, hát a sugalmazásával, a fél-egyiptomi rávezette valamire, amire ki tudja, tán maga se gondolt. Hogy az ilyen aggodalmas, szakadatlan figyelése annak, aminek magától kell mennie – fél betegség. De Abüdoszi Phalaikosz jó orvospap volt s tudta a magáét: hogy a nagytudományú, a nyomatékos, az orvosi bizakodás, a fejünkre barackot nyomó szakléggyógyász barátságos, hátbaveregető bizakodása – a fele gyógyítás

a gyermek megpróbálkozott tehát vele, már amennyire ilyesmivel próbálkozni lehet; mert az esze kijárta. Hogy ne figyeljen a lélegzetvételére; ha gyors, ha lassú, ha hápogós, ha kapkodós – tegyen úgy, mintha nem venné észre. A mohóság, amelyet magában felismert s ebbeli tudását az orvos is megerősítette, nos: a mohóság majd csak talál magának más „kijáratot” – például a tudás-szomjúhozás szertelensége felé: amit praeceptora „fogékonyságnak” nevezett a feje fölött, mintha a háta mögött mondaná; bár azzal is tisztában volt, hogy a „fogékonyság” is akkor az igazi, ha rá sem hederítenek s akárcsak a lélegzés, magától megy; az sem szereti, ha sunyi odafigyeléssel megzavarják.

Felfedezte magában, mi az, amire minden, mi elhangzik előtte, „csak úgy ragad”: hogy nem akármilyen, hanem lépes-vesszős esze van s ha madárformán egyszer megpihen rajta: ottmarad a szó, a gondolat

fogékony lelkecskéje mindent magába vett

alig hullajtotta el tejfogait, még lurkó-korában, Nikomedeiában kanállal ette a hittudományt Euszebiosz Atya lábánál, a sekrestye barátságtalan benyílójában, ahová a relikviárium-csontokat, klenódium-tartókat, félkész eikonokat beraktározták (opaion-levilágítója alatt itt dolgozott Szárdiszi Beronikianosz, a püspök eikonfestője is) s amelynek konzolos márványpolcán a püspök, könyvtári bivalybőr-tokjaiban, agyag-scriniumaiban hártyatekercseit meg a maga írókészségét tartotta

s hogy miért éppen ő, a nikomedeiai gyülekezet Angyala, püspök és főrend töltse drága idejét vele, hogy szent areioszi hitünk elemeit Ádámtól-Évától, szájbarágós-mézmázosan előmondja neki s nem akárki kispap – hüpodiakonosz? Nincs mit firtatni azon, hogy mikor, mivégből-s mivégre van adva úgy a dolgok rendje, ahogy van – magunkat is bennetalálva kényszerpályáink foglyaként; s jóllehet a gyermek Iulianosz fejére az uralomratörés családi gyanúja sötét árnyékot vetett (s tegyük hozzá, nem először és nem utoljára) – azért titokzatos módon mindig gondoskodás történt mindenről, ez lévén a dolgok rendje. Hogy egy Chlorus-ivadék soha pompában, kényelemben hiányt ne szenvedjen, se háziőrizetben, se száműzetésben; és hogy olyan praeceptora legyen a hit dolgaiban, amilyen a fejedelmi sarjnak kijár. És ahogyan szószékhez szokott szárnyalással, főrendi füleknek szánt emelkedett árnyalással az Ígét Euszebiosz úr, püspöki szájából elrebbentette – a hittudomány és a szónoki művészet örök régióiból a hit ígéje egyenesen a gyermek Iulianosz fogékony lelkébe szállt – lévén orvosa szerint is  pneumája  természettől olyan, hogy leutánzó játékossága van

eltanulta, hogyan kell gyűlölni a száműzetésben is áskálódó Athanasziosz (a Varacskos Vatrantyú) átkos orthodoxiáját – nemhiába volt Nikomedeia nagyhatalmú püspöke Areiosz barátja és egykori pártfogója – és olvadozva örvendezett a gyermek a csudamívelésnek beillő diadalmas szavazatszámlálásokon csakúgy, mint a feldühödött tömeg kegyes haragján, akárhol számlálták, akárkire dühödött, ahány kegyesen haragvó tömeg csak volt, ha szétmarcangolta az orthodoxia egyik-másik aljas gyülekezetét –

– legalább rájukgyújtották a templomot? – kérdezte a mesének elébemenő mohósággal (mert ő rájukgyújtotta volna – már ilyen leküzdhetetlen a hit nagy igazságainak hatalma a lelken, kivált ha a lélek születéstől hajlamosított az elmohósodásra); és ökölbe szorította kezecskéit, az orthodoxia elvetemültsége hallatán. Mert van-e, amitől visszariadnának a gyalázatosok, akik poklos lelkükkel megpecsételvék s így rosszabbak a kereszteletlen pogánynál? Öregeink még emlegetik s mutatóba akad, aki még emlékezik rá s nem is egyszer mívelték: a Boszporoszon, igaz ariánus zarándokokat, papjukkal, fortélyos szerrel meglékelt gályára csalni, az öböl közepén vízbefullasztani és a süllyedő gályáról kiúszni próbálókat, őrcsónakokból, evezővel aláverni nem átallották

így csepegtették a tudást-oly-szertelen-szomjúhozó lelkébe szent hitünk leglényegét, hogy azzal felvértezve, bevethessék őt is a lelkek-csatájába, ha eljön az ideje. Szentleckéire a sekrestye arany homályán a keresztjéről letekintő, arisztokratikusan borotvált, lányosképű Üdvözítő ügyelt, a Fiú, ki „Nemzője-Nélküli Atya által nemzetett, Általa de nem isteni lényegéből s annakokáért sem Lényegében, sem Természetében nem részesül” – – – Iulianosz a térdeplő zsámolyon a sarkára ereszkedve, nemcsak megrészegülten élvezte a szavak muzsikáját, de hitte is: az egymáson araszoló ujjak miként (magyarázólag, a püspök szent kezén), úgy értelmezték a szavak egymást és az egymásutánból megdönthetetlen bizonyosság következett, kiábrázolódott a Hit, tulajdon közegében, mely a meghitten-Hívés – a másthívés káromlásos-mocskos idétlenségét nem tűrő, a megcáfolt kétség mankójára nem szoruló, égbeszökellő elragadtatás… Meghitte értelmét és értette hitét: az első befogadásból így lett beavattatás és a  pneuma  szivárványhártyáján a hitnek ragyogása: meghiszlek Szentháromság Egyisten, ámde csak úgy, amint Areiosz Megalomártir által, a dianeioszi Hitvallásban becikkelyeztetett-és ránk hagyatott: a Fiú Máslényegű!…

…Igaz, a jó püspök leegyszerűsítve s gyermeknek való adagokban, kanalanként mérte és adta be a szent tudást, gondterhelten forgatva magában a többit, ami fölött elsiklott s még kimondatlan maradt. Hiszen Areiosszal váltig bajok voltak és Euszebiosz Őistenszeretősége hol látszólag cserbenhagyni, hol társait az egyházfejedelemségben zsarolva-fenyegetve, barátját újfent püspöki kathedrára segíteni volt kénytelen; de a részletek nem változtathatnak a hit lényegén, ahogyan a hét-nyolc éves csikbék gyermeknek hinnie kell, ki nehezen kapkodja a levegőt a szegénykém s ráadásul mintha elmaradt volna a növésben

ez a kiskevés is elegendő, csak meghiggye a szentem és ahogyan maga Álomlátó Nagy Szent Konsztantinosz Iszaposztolosz is hihette – mert hinnie kellett s hogy is lehetett-légyen másként, hiszen halálos ágyán, ha nem is alámerítve, még csak szenteltvízzel háromszor megöntözve sem, csupán kézráhelyezéssel, tehát nem keresztelve, csupán kereszténnyé fogadva, az ariánus Egyanyaszentegyház nyájába beterelte püspöke-és gyóntatója, Areiosz Nagyvértanú kipróbált, rendíthetetlen híve –  ő maga,  Euszebiosz (ha ő volt és nem más)

(megnézte? megérintette? kezét az Iszaposztolosznak megszorította – visszaszorított?)

(mozgott, nem mozgott?)

(még élt, de már kihűlőfélben? Annak volt mondható, halottnak, de még meleg volt, érintésre…?!)

nem, Nikomedeiai Euszebiosz Őszelídsége nemigen törődött efféle udvari pletykákkal (még hogy Euzoiosz Atya, Areiosz Kapcája is beleártotta volna magát: az a Levéltetű?!), mégkevésbé adott hitelt azoknak a később szárnyrakelt s a Szent Palotában csak a legbizalmasabban s kellőleg iszonyodva – a szájleolvasók ellen tenyér mögül sugdosott kószahíreknek, hogy a Kézrátétel pillanatában az Autokrator már hatodik órája halott volt; őt nem foglalkoztatta az a teológiai kérdés, hogy a hatórás hulla megkeresztelése szabályos liturgia szerint vajon hogy érvényes-e

s bármennyire ostromolták volna, mint koronatanút s a titok kulcsának egyedüli letéteményesét, mert ha valaki – ő csak tudta, tudnia kellett: Euszebiosz értette a módját, hogy lerázza őket és távolmaradásával értésükre adja: őket is, kétségeiket is, elméjéből és a való világból kitolja a nemlét limbuszaira – „ők nincsenek, ilyen nincs”. Bölcsen ignorálta, hogy ez a titkos, feszélyező, firtatni-nem-ildomos, sőt veszedelmes kérdés oly sokáig foglalkoztatta a teológia ama kivételezettjeit, akiket különös elmeéllel áldott és nemszűnő lelkimardosással vert meg az Ég – nevezetesen:

szabad-e akár csecsemőt a szó adománya előtt, akár halódó aggastyánt a szó adományának elvesztése után, az Egyanyaszentegyházba beereszteni?

szabad-e kathekumenoszt keresztelni, ill. kereszténnyé fogadni-és megkenni a szentelt krizmával, ha vélelmezhetőleg már halott?

hat óra (fél nap) időhatárig feladható-e a keresztség szentsége a hullának vagy addig se? és hogy egyáltalán – érvényes-e a hullakeresztelés…?! – – –

a kis rajongót mindez nem háborgatta álmán. Ha gondolata átvillan rajta, mert megütik a fülét a pletykák, akkor is – ösztönösen érezte volna, hogy ilyenkor a Hulla – ha császár és kereszteletlen – tudja: a leöntögetés ceremóniás félpercére az életet mímelnie dukál; így tenne ő maga is és így, minden császárivadék

mi értelme volna túlkombinálni? A gyermek Iulianosz idáig nem jutott: ő  hitt;  arról pedig,  amit  hitt – akkor, a nikomedeiai templomsekrestyében a festő, Szárdiszi Beronikianosz némán-is, nyelvekidugva-odafigyelő társaságában – Iulianosz úgy hitte, hinni fogja  mindhalálig;  majd annakutána, a vértanúk, hitvallók és mozaik-aureólás szentek, arany autokratorok üdvöz gyülekezetében tulajdon istenlátó szemével meglátja még és látton-látva látja, amit azontúl hinnie is fölösleges – hiszen  látja

mind az idők végezetéig

De mi a különbség aközött, amit hinni kell és amit hinni lehet, ha a lélek – akár a tengeri csupaszáj-anemóna feltátintása, nyitva áll és kész az elúszó hihetőségek-és káprázatok befogadására? Olyannyira, hogy már akkor elígérkezik Őnéki és hozzászegődik ama Nagyon-Nagy Filozófus tanítványi uszályához, amikor még  Iamblikhosz  Urunk, Bölcsek Fejedelme létezéséről sem tud – mégkevésbé arról, hogy a Hiszékenységi Imperatívusz e mindmagasztos Meghirdetője az előkelő jótársaság sznobjainak száján forogva Antiokheiában-Alexandreiában, már-már Udvar-kedvencét, Themisztiosz Rhétort is kitúrja rangjából: hogy „Platonnál-is-Nagyobb”…?!

Iulianosz hívőnek született és lelke-zsengéjét mindenek meghívésére hajlamosította telhetetlensége. Mohósága, mely annyira elúrhodott szervezetén, hogy paporvosa, Abüdoszi Phalaikosz, lépének felforrósodására gyanakodott; és épp e felforrósodástól, a gyermek tágranyílt szemének, hegyezett fülének oly szipolyos volt varázsa, hogy hatására-és igézete alatt Iulianosz az ismeretek, az eszmék, a mitoszok, a héroszok, a szentek-szenvedéstörténetek és vértanúlegendák áradatát csalta ki élete folyamán – tutoraiból

e zavartalannak éppenséggel nem mondható gyermekkor ahogy távolodott, tizedik életévére vissza-visszasütött propontiszi Napjával s emlékezetében a lélek a tengerparti régi tervelgetések, álmodozások heszperiszi kertjébe vissza-visszamenekült. Két aranyalmája volt az emlékek e kertjének s valahányszor csak beléjükharapott, szétáradt szájában a gyermeki örökifjúság zamata – a végtelen életidő csali-meggyőződése, mely a fürtünket loppal, hátulról metélő Halálisten, a hajcsomónkkal elszaladó Thanatosz fekete hatalmát a visszavételre nem ismeri. Két aranyalmája – az egyik az álommajor a római villával, anyai nagyanyja ajándéka; és a másik – Mardoniosz, öreg tutora

 

............................................................................................................................................................................

 

nem mintha nem lett volna tutora más is, még Konsztantinopoliszban; mert jóllehet egy kis lurkónak a patricius-ifjak császári akadémiáján, a bazilika csarnokaiban nem lehet sok keresnivalója, hiszen elvész a lábak alatt – egy Flavius-ivadék nem egykönnyen vész el, lábaknak alatta-közötte s azonfelül, megvan az az előjoga, hogy bekíváncsiskodhat az országos hírű grammatikoszok, rhétorok óráira, kivált ha a  Nobilissimus  beóvakodását kísérete: tutora és táskahordó rabja fedezi. E prerogatív mögött az okoskodás egyszerű: ha az Örökkévaló és Megváltó Istenek a hivatalhoz, vagyonhoz eszet adnak, mekkora nagy eszet adhatnak annak, akit fejedelmi bölcsőben ringattak és császárivadék? Így senki sem csodálkozott, hogy a kisember szemében benne ül az előlegezett „felnőtt” súlyos-megnyűgöző tekintete és a tutor is előszeretettel intézi mondandóit hozzá, ha Iulianosz baziliszkosz-tekintetével találkozik

és ő, mintha megérezte volna benne az attikizálót, szigorú szemmel méregette Nikoklész Lukót, a grammatikoszt a császári bazilikában. A sok aranykarikás papagály közül ő volt az egyetlen lakóniai, bár éppenséggel nem lehet elmondani, hogy lerítt volna róla a spártai életvitel. A Beszélő Hajó volt a gúnyneve, mert előhegyezett, foghíjas alsó állkapcsa az előresikló gálya orrához tette hasonlatossá, ha járkálva deklamált. Ő is, mint mindenki, aki szenvedélyes szerelemmel csüggött hellénségén, gátlástalanul attikizált az attikizáló hasonszőrűek között; de azért ő is, mint mindenki ízléssel-mértékkel törtető, a keresztényeskedőknek odanyalva törtetett. Tudhatta, enélkül nincs előmenetel s dörgölődznie kell, dörgölődznie – lehetőleg az Areiosz-párt éppen felülkerekedőben lévő zsinati frakciójához, ha nem akarja, hogy termei kiürüljenek

szerencséjére (s majd meglátjuk, mi szivettépő szerencse!) akihez szkolarkha létére dörgölődznie kell, maga is rókaravasz evickélő: Hekeboliosz rhétor, divatszofista. Jóllehet óráin több szó esik Demoszthenészről meg Herodész Attikoszról, iskolája mégis a szélsőséges, aetioszi Hitvallás jegyében él-és virul, melynek egyik fellegvára: a Logosz kiáltó ellentétben van az Atyával; a Fiú, rangfokozatra Teremtmény csupán s a mindenestül-másmilyenszerűség lényeg-megcsappanásában szenved – miből kicsöppenése tulajdon Kinyilatkoztatott Mivoltából és az Aligszent Háromság tana következik (ahogyan az  anhomoiesziszt  a hústorony püspök-és agitátor, Aetiosz meghirdette volt)

a kis herceg egy iótát nem vesztett el belőle, úgy hallgatta a Kopaszkeselyű szóművészeti mutatványait – ez volt a rhétor gúnyneve – s míg langaléta társai unottan a semmibe bámultak, ő, Iulianosz, az értelem szökellésével könnyeden követte Hekeboliosz iskolás, elcsépelt példáit a szóképekre meg a különféle szónoki fogásokra, litótéra, epifonémára, antonomáziára, epanaleptikus epanortózisra, proziopétikus plókéra, miegyébre; de az ellipszisz-szillepszisz, meta-és anaforé annyira az esze-ügyében volt, hogy a tudomásulvétellel túltette magát az egészen s mint aki természettől virtuóza, hamvasabban-frissebben, elmésebb-és eredetibb módra alkalmazta mindjét, mint a Kopaszkeselyű

( – – – persze gyerekfejjel a  Nobilissimus  mit sem sejthetett abból, ami később, érett ésszel annyiszor-s annyira felbőszítette. Hogy a császári bazilikában mindennek többszörös „háttere” van s hogy mi minden van a „dolgok hátterében”. Hogy ugyanaz a tokapörsenéses, rosszfogú és ficsorisága mián köpködő beszédű Hekeboliosz – akit fiatalon megcsodált és nemhiába hívták Kopaszkeselyűnek – ugyanő volt az egyik főkolomposa annak az irodalmi összeesküvésnek, amelynek (mágiázással-és mágiázásra való felbújtással bevádolva fejedelmüket, Libanioszt) végül minden sikerült. Először: eltávolítani a fővárosból a nagy Antiokheiait; és másodszor: távoltartani az olyan félelmes vetélytársakat, mint Athéni Himeriosz, aki Szimonidész és Pindarosz lírai magasságaiba emelkedőben, kidagadó nyakereivel olykor elvágódott s hosszú percekig epilepsziásan vonaglott, míg a tetszésnyilvánítás el nem ült. Vagy mint Prohairesziosz, a kilenc láb magas örmény óriás, aki rögtönzéseivel nyűgözte le hallgatóságát s bármi buffogó, üres szócséplés lett-légyen is, nem szűntek csodálni, hogy még mindig győzi szusszal. Vagy mint Kaiszareiai Akakiosz és riválisa, Illüriai Tuszkaniosz, emez a szóművészet divatújdonságaival szolgált, amaz gőgös megvetéssel fordult el a régiek, egy Ariszteidész, egy Hermogenész arkhaizmusaitól: valamennyi veszedelmes vetélytársa lett volna a főváros aranykarikás papagályainak a császári bazilika termeiben – Kappadókiai Bémarkioszról nem is beszélve, aki megvetette Himeriosz túlhajtott metodikáját s oly világraszóló mestere volt az ígének, hogy az Autokrator külön engedélyével és kegyes parancsolatjára, pogány létére ünnepi szónoklattal szolgált-és segédkezett keresztény kegyhelyek, templomok-mártírionok felavatásánál. Így hát a kis  Nobilissimus  mindemez ádáz visszavonást nem sejtve, arról sem tudhatott, hogy a Libaniosz elleni hajsza miatt Hekeboliosz titkos ellenségévé tette szkolarkháját, Nikoklész Lukót, aki eredetileg Libaniosz első mestere, csodáló hírverője, majd szálláscsinálója volt a császári akadémia tudós és cselvető világában – – – )

 

............................................................................................................................................................................

Szó se róla, ez aranykarikás papagályoknak megvolt a maguk rangja-haszna (és persze: fővárosi aranykarikája); de őket egy-napon említeni se lehetett Mardoniosszal – az „ő Mardonioszával”

Mardoniosz az övé volt, többszörösen – mert övé-lenni kívánkozott és mert megörökölte. Még anyjáról, Bazilináról maradt rá s a családhoz tartozott – amennyire a családhoz tartozni merészel egy szkíta származású eunukh, aki egyik lábát – ha nem is sánta rá, de – húzza

aki félretartott fejjel járkál, mert csak úgy tud előrenézni azokkal az örökké vibráló, ugrálva-közepező szembogaraival (tán azért is olyan figyelem-csiholó a nézése, ha valakin oly intenzíven rajta-nyugtatja ezeket a nüsztagmás szembogarakat)

egy kappanhangú herélt, aki nincs ugyan leltárba véve s mint rhétorpraeceptornak, mindenkor szabad elmenetele volna, ha akarná és el tudná képzelni az életét a Flaviuszok és a flaviuszi háztartást tulajdon-maga nélkül

Mardoniosznak? Dehogy is volt mehetnékje. Soha. Inkább a belőle áradó ragaszkodás avatta családhoz-tartozónak és flaviuszi, „családi múltja”

…S hogy mivel is tette magát előtte mindennél kedvesebbé? A gyermeki csüggés nem tesz fel ilyen kérdéseket

talán azzal, hogy akit ő maga sohase látott, mert korán elhalt s így csak nagy elkésve bálványozhatta édes árnyát: szülőanyjáról Mardoniosz volt a főforrása. Mert az, hogy még az ő születése előtt, anyjáról egy frissen alapított városkát Bazilinopolisznak neveztek el, mit sem árul el termetéről, hajáról, hangjáról. Iulianosz csak a hézagos leírások alapján alkothatott képet a Csodálatosról, az Édes Úrnőről, a Deszpoináról, akinek Mardoniosz első tutora s utóbb felolvasója volt. Mardoniosz volt az egyetlen megmaradt szál, amely anyjához kötötte és a szkíta még csak nem is kérette magát. Mesélt megigéző szépségéről, zavarbaejtő tekintetéről, belső kancsalságáról (amely kétségbeesésbe kergette a képírót-képfaragót s attól lett minden szobra sikerületlen és idegen); sarkonforgó járásáról, bámulatos ismereteiről a hellén hittudomány pogányos világából – mi is, felolvasójával, örökös évődés-versengés forrása lehetett-légyen bizonyos tisztelettudó határig, ameddig Úrnő a belső cselédig leereszkedhet és szolga az Úrnővel elmehet – és ha tartózkodó-egykedvűen is, sokat, igen sokat, Bazilina kegyesség-míveléseiről és rendületlen keresztény hitéről, amiben nem ismert tréfát és amiért Athanasziosz-követő katholikus áspiskígyót a palota közelébe sem engedett

a leírások alapján nőtt-növekedett s mind színesedett a kép, amely szülőanyjáról a gyermekben egybeállt s a meséből kiragyogva nemcsak hogy megszépült a túlságig, de szeretetmelegéből, fejedelmi combsólyáin lesimított hosszú himationja suhogásából, megtűző fibuláiból, hajkoronáján a diadém ékköves pártázatából, játékos odahallgatásából, arisztokrata szóejtéséből-fűzéséből, prezenciájának fényéből és földöntúli delejéből, márvány szoborredőkben olyan emberfölötti szoboralak kerekedett, hogy már-már vetekedett az Anya-Nélkül-Született Szűz krízelefantin szoborkolosszusával – Athéné Parthenosszal, ki Zeusz homlokméhéből buggyant elő és szekercés Héphaisztosz volt a bábája

nem múlt el nap, hogy vagy a gyermek, vagy tutora – valamelyikük szóba ne hozta volna Bazilínát; s így öntözte csodálatát és kultuszát az Anyának, a fejedelmi gyermek lelkében a tudós herélt anélkül, hogy magának róla számot adott volna – bár hogy mi maradhatott szkítaságából, amikor minden tudománya a hellénség szentelt pátrimóniuma volt az Első Hetektől Platonig, Hésziodosztól Theophrasztoszig és tovább, Plotinoszig-Porphürioszig, ez már rég senkinek nem ütött szeget a fejébe, neki magának se s legkevésbé alumnuszának. És ez volt az a másik, amivel a gyermek szívébe belopta s Iulianosszal egész életére megszerettette magát: a tudás

a valaha-tudott-és tudni-érdemes dolgok: minden memorábiliák tudása; a hellén Kinyilatkoztatás – úgy, amint egyháztudósunk, Hésziodosz nékünk tudnunk adta, hogy mint lett a Megköpült világból a Rend világa, a khaoszból a koszmosz; és mint lett a Rend megköpült világából a gigászok, titánok, lapithák, laisztrügonok, kentaurok, drüászok-hamadrüászok – az istenek szép gyülekezete az ég ormán, hol a tetszésjog a törvényalkotó, a kronoszi, zeuszi Kény és Kedv mint lett a napirend mindenkori, világalkotó juriszprudenciája. Hogy mint léptek elő a rejtett tudás gubójából a bölcsek s hogyan lett sorra-rendre az egyik a másikának ellentmondást kiváltó elve s egyúttal, csodák-csodájára, gubóból-gubóra elébújva-s egyik a másikból kifeslőn, mint lehetett emez amannak enkapszulatóriuma. Hogy mint következett emez amabból, Hérakleitoszból Empedoklész, Demokritoszból Epikurosz, Püthagorászból Platon – s mint feslett ki az ideák égenúszó világából – Plotinosz urunknál – a teljes Uranoszban a mindfelséges Egyedülvaló Egy – – –

– mely az istenség? – (találta felkérdezni a gyermek)

– hát… úgy is mondhatnók, ha akarnók – (hangzott a régieskedő, tétova felelet)

– hol végződik benne az Egy és hol kezdődik benne a Hresztosz…?!

– az Egy és benne a Hresztosz, kérdezed? Bizonnyal van tudója annak is és ha szavadat nem felejted, Euszebiosz püspök atyád majd annak is útjára igazít, Iulianosz. De ne feledd, herceg úr, ha ezt vagy mást kérdezni találnál, gyermek a felnőtthöz így nem intézheti szavait: övnél feljebb rá szemedet nem emelheted, nem szép dolog. Az Atya jónéven veszi, ha kissé meggörnyedsz és lesütött szemmel jársz lépcsőn, utakon, átriumodban –

– hogy fel ne bukjam?

– nem csak hogy fel ne bukjál, fiam. Hanem azért is. Csak üres kéve emeli magasra szárát, elégszer hallhattad. S ha így lészen járdallásod, hosszútűréssel, szigorral, nádpálca elkerüléssel, iparkodós kiérdemléssel bizonnyal elérkezel majd a bölcsek ahol már igen várnak: a bölcselet propülaiájáig…

…Ó! A mézesszavú Mardoniosz! Aki engem kézenfogva vezetgetett, leste lépegetésemet, ótton-óvott, intten-intett, sivalkodó ostorhegyesemnek körmöst osztott, feddése fájdalmával dícsérete édességét felejthetetlenné tette – Mardonioszom, ki engem elvitt a bölcselet Propülaiájáig!…

A másik heszperiszi aranyalma, amelybe akármikor beleharapott, ínyét elöntötte az emlék zamatával – a gyermekkor és a kamaszemlék összekeveredett ésde még az érett férfi örömét is visszavillantotta, amikor megvált tőle egy tékoz pillanatában; s ez: egy játszótér volt. Egy játszópajtás nélküli, fejedelmi gyermekhez illő, játszótérnyi birtok

nagyanyja lepte meg vele, Aemilia Gratidina Úrnő, hogy a városban „úgyis csak a fejét tömik az iskola kaszárnyaketrecében és ha el is viszik, rövid pórázra véve, ugyan lehet-e futkározni abban a kőrengetegben?!” Megajándékozta hát e pompás nyaralóhellyel Bithüniában, Khalkedontól alig egy futamatnyira

akkora nem volt, hogy birtoknak nevezhette volna, de volt benne épp elég, kiserdő, fenyéres, bozótos, barlang-és barlangforrás, sasbérc és vízmosás – becserkésznivaló. Patricius családhoz illő, tágas latin villa: rómaias tuszkulánum terpeszkedett a közepén s ha a nyírottas park körülötte soha, egy napra se nélkülözte a rabszolga nyesőollóját, a periméteren tul sem volt semmi elhanyagolva. Majorság is tartozott hozzá meg egy-két kaptár, bár ő maga ezzel nem bajlódott s méhészére bízta – a szőlője inkább csábította s azzal a két rabcseléddel, aki a venyige gondját viselte, maga is megfogta a munka végét s olyan belefeledkezősen, mintha mindig is azt csinálta volna: felcsapott vincellérnek

szimata is volt hozzá, a kisásó is kézreállt s ő szinte „ráérzett”, mit mikor-hogyan kell ledugni-felállogatni a szőlőjében; de egy elejtett szavára nagyanyja kitalálta gondolatát s mekkora volt öröme, amikor (parádés bükkfatartó scriniumban) megérkezett a szakkönyv s olvasótudományának úgy vehette – hogy a hasznát látta is. Minden szerszámot ügyeskén forgatott, még ami nagy és nehéz volt apró termetéhez képest – azt is; négyféle törője volt a rögök, göröngyök szétveréséhez a szőlőtő alatt, okoskán rendelkezett, hová verjék a szőlőkarókat s maga igazgatta-kötözte a felfutó tövet, hogy a lécrácson szerteágazva – jól járja-érje nap és levegő a fürtöket. El-elnézte, leszedés előtt, amikor beérett s el-elhűsölt szőlőlugasa alatt

s utána, a koraérett, nagykomoly kisember a „szőlősgazda” buzgalmával ügyelt-rendelkezett a sajtolókádnál s nyomogatta próbálomra, kóstolgatta a szemet – – – esztendőkkel, nagy időkkel utána s az események torlásán magát átalverekedve, „átengedte” a birtokocskát s úgy engedte át, röstellkedve rajta, annyira nem fejedelmi ajándok (ócsárolvást – mint aki mestere a feldícsérésnek), hogy hátha ki egy volt kíséretéből, barátja-és beszélgetőtársa a szakadatlan szümposzionban: Evagriosz tetszését nem nyeri meg, amilyen aprócska s oly kevés, társalkodásáért és szeretetéért viszonzásul (és még szabadkozik is, hahogy a levélben, amely egyúttal adománylevél is, elírást talál: sebtében írja, olajlámpása világánál s már mindenki bóbiskol körülötte – ugye nem tépázza meg érte, ahogy rhétor szokta a riválisát) és szőlője is, azzal a tucatnyi tővel, mily parányi. De bora elegendő: neki és barátainak (amilyen kevés van belőlük) s amúgy is, a Dionüszosz-kupájában ha megkeveri, az isten meghátrál a nümpháknak s borát megöntözi vízzel, maga-forrásából, hogy józan maradjon… Hanem a zamata valami-felséges s már amikor tapossák, oly rózsaillatú az a szőlő, hogy „nektárnak csöppje meg ambrosziának” – Homerosszal… az a rózsaillatú, nagy kecskecsecsű, az a szőlő – – –

sikerült-e lefestenie a birtokot s érzékeltetnie Evagrioszának, mi az a „valami-felséges” a heszperiszek e másik aranyalmájában, hogy szájában megbugyogtatja az emlékek zamatát? Túlontúl szemérmes volt hozzá, hogy elárulja; hiszen az igazi, a valami-felséges gyönyörűség benne az volt, amikor palotát-majort-szőlőlugast maga mögött hagyva, kilépett parkjából és leereszkedve az erdei ösvényen, a vízmosáson át megüdítette szomját valamelyik forrásából – mert kettő is volt egymással szemközt s ha lett volna olyan ráigéző ereje, Iamblikhosznak miként, ki tudja, hátha neki is előjött volna a két halhatatlan, Erosz és Anterosz, hogy megölelgesse – s utána könyvével a sziklán felkapaszkodva, mely egyúttal a nyaralóbirtok véghatára volt, a sasbérc toronyfokára hágjon, melynek lapályos élén letelepedett és elhevert

nem volt az sem elhanyagolt, a kiserdő, gondosan irtották karmolós tüskéjét-bozótját s inkább afféle vadkert, amely azért a parkhoz tartozott; de amit a források hűs-barlangos táján nem kapott meg az erdőtől, azt idefenn a sasbérc mohafutotta kövén megkapta: a kilátást

szerette ezt a kilátást, véghetetlenül szerette. Valami nagy nyugalom szállta meg, amit nem tapasztalt sehol, soha, később se, amikor felhágott élete sasbércére. Ez a bithüniai – ez volt az igazi, ez a hangtalan látvány, a Propontisz panorámája a lába előtt s a lábikráján is, hermészi saruszárnyak bizseregtek (nemhiába érezte utóbb Oltalmazóját, Hermész Pszükhopomposzt oly közelvalónak) – hogy saruszárnyain akár már felröppenhetett volna… Oly szabadnak érezte magát, amilyen szabad államfogoly csak lehet

szétrakta, amit magával hozott s kényelembe helyezkedett a sziklán (kertészkedő rabszolga ilyenkor közelíteni sem mert: tudta – a hercegfi leparancsolja). Mikor mit adott mellé Mardoniosza a könyvtartó scapában, hol Hérodotosz ijedelmes híradásain szórakozott a messzi Hüperboreákról, kerékemberekről, kutyafejűekről, lótuszillaton élőkről, természettől féllábon ugrálókról; hol meg imádott Homéroszát ejtette elő a bükkfatokból-s göngyölte ki, hogy ott olvassa – nem ahol elhagyta, hanem akárhol: mert fejből fújta már. Egyideig maga elé mormolva, majd hangtalan – ami hallatlan dolog volt s lelkivezetője, Euszebiosz püspök atya szerint istentelen varázsolás. Elsőnek Julius Caesar próbálkozott vele, hogy hangtalan olvassa és ne mondja ki, mi szemén át a nyelvére tolul s így elhallgassa, mit rejt a tekercs. Ám az effajta befele-olvasás nemcsak hogy természetellenes és visszás, nemcsak hogy megbolondító és éktelen nehéz mutatvány, de egyenesen pogány orcátalanság – eltitkolni a jelenlévők elől nyelvünk forgását és a könyv tudományát magunknak tartani meg. Ám éppen mert betéve tudta Homéroszát, Iulianosz nem találta nehéznek a mutatványt és a hívő lélek minden furdalló riadalma nélkül, észrevétlen siklott át a csak-szemmel való megolvasásába a soroknak, amikor a mormoló hang szájáról le-lemaradozott s ajka nem mozdult:

 

…a gyönge álomképek két kapun át jönnek közelünkbe: egy szaruból készült, elefántcsontból van a másik. És amely álomkép kicsiszolt csonton csúszik átal, az mind csal, hiteget s mutogat csupa teljesületlent; és amely álomkép simitott szarun át szalad útra, színigazat mutat az, ha az ember látja szemével – – –

 

felült s ahogy öléből, fényes bükkfakapszulája mellé lecsúszott a tekercs, kicsattant és vakuló szemére szinte odasújtott fénylésével a látvány. A kilátás egész karéja

párátlan, tiszta időben, amilyen ez a mai, a Propontisz túlpartja ide semennyire sincs: tán húsz sztadionnyira. Ami elegendő: sem a halászok énekét, sem a parton a bárkákra várók zsinatolását, hálótisztító asszonyok kajátozását nem hallani. A kiserdő se zúg, lombtengere alant meg se mozdul – teljes a csönd

s a teljes csöndben, míg Szekerező Heliosz az ég magasáról ha nem is egészen függő – de meredeklegesen dárdázza az öblöt egyenes hő sugarával, megtetszik a Boszporosz s fölötte, gyöngyfényű dudor-kupoláival az Újdon Róma – a Nagy Szent Autokrator és Divus (azaz Istenként Áldott Emlékű) Imperator, Pontifex Maximus és Iszaposztolosz maga-alapította Második Rómája

a kitekert szöveg már nem volt előtte; de memóriája még mindig a homéroszi sorokat pergette – az álmokról, a kétféle álomlátás kapujáról. Iulianosz álmodós volt. Ha letette a fejét és elaludt, szemgolyói elkezdték táncukat s vadul forogtak körbe: az álmodáson kezdte, álomutazásokon folytatta és álomüzeneteken végezte

olyik templomálomnak is beillett volna, oly jóslatos erejű volt; olyik meg csak ingerkedett vele. Álom álmot követett s a felébredéssel nem dörgölte ki, még ott bíbelődött foszlányaival, hogy összerakja – fejtegesse

ami az összeillesztésnél sehogyan sem illett (mert az ébrenlét hozzátéte volt), azt lehántotta róla s újra próbálta: vajon ez, amiből az imént alighogy felriadtam s már elrebben, ha a csücskét meg nem fogom… melyik „kapu”, milyen álom?

incselgő álom csupán, amely a lélek megtévesztésére a test szemére telepszik s ha kikacagta magát rajta – kilobban?

avagy valósulással terhes jósálom, mely részben vagy egészben intelmező? és vagy a megragadnivaló Tükhé, a Szerencse üstökének odavillantója, vagy a jövő kivédhető veszélyeire figyelmeztető?

vajon mimondó az álom, ha nem szereplője, csupáncsak tanúi vagyunk (aminthogy nincs álom, odaálmodott jelenlétünk nélkül) – ennek a se-füle-se-farka álomlátásnak is miként, amelynek csak nézője voltam az álomban?

és ha már akár a Csiszolt Csontkapun kicsúszó hitegető, akár a Szaruból Hajlított Kapun kijövő igaz álom, minek jóindulatára számíthat az álmodó – ugyan mire figyelmeztet az olyan, se-füle-se-farka álomlátás, amilyet a minap is, Kilátósziklámon szunyókálva, szememre küldött Hüpnosz, Thanatosz Halálisten testvéröccse: van-e, lehet-e  valóságértéke  az események rajzásában? lappangó „kézitusa” – feljegyzendő „közelharc”  a megvalósulás  istenek-látta krónikájában?

…„amott! arra! arra!  úgy!”  – ahogyan-s ahová Hüpnosz ujja előremutat  s ott majd felfeslik a jövő…?!

…tohonya, löttyedt, jámbor természetű s akinek a Flaviuszok közül a családban senki, semmiféle fontosságot nem tulajdonított: Prokopiosz nagybátyját látta bíborpalástban a hidraulikus emelőtrónon s fején Konsztantinosz abroncskoronája

egyszeribe a trón alóla eltűnik. Császári palástját barbár kezek leszaggatják, ő hiába kiáltoz, törvényes uratok vagyok, kutyák, uratok és amint Halálos Ágyán meghagyatott, az Ő utódja! a birodalom Autokratora vagyok! amazok rá se hederítenek

verik, csépelik, korbácsolják valami vadonerdőben, hol a barbár sereg, parancsnokai vezénylésére dörgő hangon üvölti, hogy elfojtsa szavát, uzurpátor! uzurpátor! Prokopiosz  bitorló!

a veteránok megverik pajzsukat – attól visszhangzik az erdő, a pajzsukon-dobolók pokoli lármájától meg a vérszomjasok ütembömbölésétől, Prokopiosz uzurpátor! nem kell! a fákra vele, a fákra az uzurpátorral, a fákra!…

nagybátyja huzakodik marcangolóival, de egy tisztásra érnek vele s kihurítják. Tohonya testével hasztalan fetreng s hiába követeli, hogy ez meg az neki kijár, így meg úgy – keze hátrakötve; hol a törvényt emlegeti, hol a patriciust megillető kegyelemdöfést

a hóhérsegédek két lábát a kötéllel, két közelhúzott (s csak nagy üggyel-bajjal összefeszített) vastag ágra kötik; mert hányja-veti magát és rúgkapál; de hogy lerágott két-lábával a csapóvasból a  farkas  miként, kereket oldhasson, arra még gondolni se gondolhat s mire ha gondolna is, késő már nagyon. Addigra, ágról-ágra hágdálva, a hóhérinas közellendül az összehúzó haránthevederhez, azt vasával addig nyiszálja, míg el nem rongyolódik és utolsó szála is elfoszolván –  szétpattan

már csak azt várta volna az álmodója-és nézője, hogy a két szertepattanó ág a magasbakapja és kétdarabra szakítsa azt, aki még az imént egy-darabban Prokopiosz bácsi, az ő nagybátyja volt, majd a két ág ide-oda ingázva, az egyik fél-Prokopiosszal elpüfölje a másik fél-Prokopioszt – – – de a kötéllel az álom is elpattant és csak az álomjelenés maradt a látóka álomlepedékén – oly valóságos-világosan és élesen, mintha az istenek páholyából, a mennyek pártázatán kihajolva, az égi magasból nézte volna végig…

– – – számtalanszor eltűnődött rajta s míg élt, nem felejtette el

…Nos, van-e álomfejtés – álomfejtésnek olyan tudója, aki ez álomlátás rejtett értelmében olvasni tudna? „A két ágon ide-oda ingázva, az egyik fél-Prokopiosz püföli a másik fél-Prokopioszt”…?!

e kihívó, képtelen álom, Prokopiosz nagybátyám kettétépetésével és kétfele szakított hústönkője a fákon felakasztva: mint-hogyan s hol vonatkozhat ez rám, Iulianoszra? Eligazít-e benne-rajta Homérosz Két Álomkapuja, mint ahogy nem igazít el s van-e, aki a Vakon ebben túltesz, olyan felsőbbrendű, khaldeus vagy egyiptomi oneiroszkoposz, aki Prokopioszt még idejében figyelmezteti…?!

…még végére sem ért, ami gondolódott benne ( – majd megkérdezem Mardonioszomat – ) amikor valami roppant egyedüllét érzése zuhant rá a Sziklán és a rádöbbenés sajgó fájdalmával át-meg-átjárta: mi lesz, ha már nem lesz Mardoniosza – vagy ahol ő lesz, már se Mardoniosz, se más, nem lesz senki, akit megkérdezzen. Ha már benne, az események torlásában az álmok torlása egyremásra csak  valósul-valósul  és ő kapkodja a fejét? Még hogy Prokopiosz uzurpátor, uzurpátor s ő meg a vasát követelje, hogy születése jogán, mint patriciusnak, kijár a vas – a gyors halál… mimondó volt ez az álom, akármelyik kapuján jött ki légyen – amely oly véresen játszódott vele, csak a minap…?!

Nézte-nézte a Propontisz fölött a gyöngyfényű panorámát, de nem látta. Konsztantinopolisz dudor-kupolái egybelobbantak a fénylésben s minden úszott és tüzelt. Szemhéja elnehezedett. Hátha visszaálmodnám, tüzetesebben? Vagy folytatnám, onnan, ahol elhagytam? – gondolta

hátrahanyatlott és elnyúlt a szikla mohapárnás lapályán. Kis vártatva, hogy elszenderedett, szemgolyói már indultak is: Mardoniosza ült az álma szélén és oneiromantiszi bölcsessége birtokában már hajazta-fejtegette is: csontkapu-álom volt, csak tréfa volt, Prokopiosszal és a lárma az erdőn, amolyan katonás, barbár hejehuja…

Iulianosz hitte is, csak épp furcsállotta, hogy magyarázó tutorának miért ül feltartott jobbján az a kerecsensólyom, holott a császári vadászat még messze jár, bár fejére húzott arany bőrsapkájáról nyilvánvaló, hogy a sólyom Urunké – Konsztantioszé…?!

Mire idáig jutott, az álom méze elcsurrant szájaszegletén és lecsöppent a mohaszőnyeg mohó szivacsára

Körülpárnázott államfogság volt, palotás pompával elkendőzve, mely alól sehol sem villant ki az aranyketrec rúdjainak tiltó sorakozása – ameddig lépnie szabad-s elmehet. Aki császárivadéknak született – mint a két féltestvér hercegfi – annak a szabadság másképpen szabad és a raboskodás is máshogyan rabság. Körülményesebb, szertartásosabb, idegesítőbb, fényével terhesebb

Galluszt Epheszoszban szedték össze, ahol vásott laganccá serdült és a buzgóság-tettetés mellett iskolakerüléssel ütötte agyon az időt; Iulianoszt tizedik életévében – amikor a postaszolgálat batárjára rakták málhájával-és kíséretével egyetemben: mindkettejüket Kappadókiába internálták s Kaiszareiától nem messze, Macellum Ópalotájában, államfogságának új fejezete kezdődött.

Keservesen megsiratta Mardonioszát s alig tudott elszakadni tőle; tutora is, nehezen tudta elfojtani megindultságát s félszavakban habogott is olyanfélét (mert amit addig befele nyelt, félt, ha belefog, kibuggyan a könnye) – hogy a Család engedelmével tán majd még utánamegy; s aztán egy álló hétig, az ócska állami epirhedionon döcögve, alig látott egyebet, mint a teveszőr-ponyva hasadékán elővillanó csótárokat-vérteket: ott poroszkált örmény lovain, szekere mellett a katonai fedezet.

Ahogyan a Propontiszon megpihen – úgy ugrál a tekintet nyughatatlan, havasról-havasra, hósipkáról-hósipkára a csúcsokon: az Argaiosz-lánc előhegységei lenyúlnak a Tauroszig és át, Kilikiába. Kopár karsztok váltakoznak erdőrengetegekkel, amelyek jórésze járhatatlan a meredélyek miatt, de csábító a vadásznak a mászás s annál kalandosabb, mert sohasem tudni, mivel találkozik, szarvassal, medvével, vadkannal vagy őzleső tigrissel – olyan bővében van a vadnak. Csak Kaiszareiánál lapályosabb a vidék s ott van hol legeljenek a császári gulyák – mert a félország császári magánbirtok s ahol már hűvös-borzongós amúgy is, nemcsak a magasság mián, hanem az Argaiosz ormai felől is oly engesztelhetetlen fú a felszél, hogy alig lehet elbújni előle, bár a szélárnyékban pecsenyére sül a napon, ha ki nem vigyáz: oda telepítették Macellum császári várpalotáját

a hajdanvaló kappadókiai fejedelmek sasfészke volt a magja, alapfalait-falait beépítették az újba, bár az új rész is régesrégi: minden vadászni vágyó imperátor hozzáépítette a maga szárnyát s már oly terjedelmessé vált labirintusa, hogy karbantartani nem győzi sem a kincstár, sem a rabcselédek légiója, amely alagsori ergasztulumait meglakja. Túlságával rájuktehénkedett s végül be kellett érnie, falazóknak, ajtóigazítóknak, idelátogató császár uraknak is, azzal a középszárnnyal, amennyit győznek belőle úgy-ahogy és elfogadható rendben tartanak.

A rabember mindenütt feltalálja magát: az a dolga, sőt kutyakötelessége s az a dolgok rendje. Meg hogy segítsen benne patricius urának, aki, őt megörökölvén, unottan birtokolja s vagyontárgynál, eszköznél többnek nemigen tekinti – mindegy, hogy eszköze eleven vagy holt

vele volt Törpéje, örmény Artax, az öltöztető; Pügrész, a kis káriai, Iulianosz ostorhegyese meg a többi, személye körüli szolgálatra rendelt rabszolga – csak Mardoniosza nem. Ő maga, a hercegfi, morcos-mogorván gunnyasztott fekvőszékén, tágas, palotás kubikuluma sarkában, mellyel most ismerkedett először, de sehogyan sem tudta benne feltalálni magát

hányszor-de-hányszor elmélődött-tűnődött rajta s a telő-múló évekkel egyre többet – az emberi nem e kétfajúságán. Hogy két fajtából tevődik össze. A Szabadból, aki szabadot nemez-és szül; és a szolga rabból, aki rabszolgát nemez-és szül (ha ura elfogadja ágyastársát és nem gördít akadályt házasságának elébe). Ez a hadijog rendelkezése, a természet szent akarata és az istenek tetszése; mert mind az Olümposziaknak, mind pedig az ó-és újtestamentum istenének ígyen tetsző

de bizony mindez milyen másképp fest is a Szabadnak az államfogság arany ketrecében! És Iulianosz elméjében, az ellenkező véglet perverz megvágyásával, gyakorta oly gondolatsor indult el, amelyen a maga másmilyen elképzelt sorsát szőve-szövögetve, oly messzire ment, hogy tovább is a kelleténél. Ilyenkor, révedezéséből felrebbenve, megszégyellte-s megrótta magát

– – – elvégre aki alacsony sorban született, az még nem mind rabszolga. S mi kalandos előnyei is lehetnek a rangon-aluli világba való belepottyanásnak; lehetőségei a gyors, vakmerő előmenetelnek – és a tetű biztonsága, aki eltaposhatatlannak tudja magát

nem minden tehénné fuvalkodó béka pukkan el, mint az aiszoposzi mesében; olyik Szent Tehénből bábcsászárokat-hátulról-mozgató Helyettes Világuralkodó lehet, ha odáig fuvalkodik s beveszi magát a Szent Palotába, a Hálókamarák Őrének, mint ama Nélkülözhetetlen, Első-és Korlátlan Kegyenc, Euszebiosz, aki heréltetésének előtte piaci pénzváltók fogadott gyermeke volt s ki tudja, melyik szennycsatorna szülötte. És olyik senki-ember épp a tetű sebezhetetlenségét és biztonságát fordíthatja lélek nemesbítésére – azzal, hogy megfogadva Epikurosz tanácsát, rejtőzködve él

(bárcsak alacsony sorban születtem volna!… Már szinte megkívánta annak a szerencsétlenségét)

– – – ha olyan alacsony sorban születtem volna, mint Georgiosz, a Kappadókiai, kinek könyvtárát lelkem üdvösségének veszélyére, elmémnek boldogságára oly haszonnal forgattam! S micsodás bibliothéka! Máglyára szánt, tilalmazott szerzők mentett kötetei, melyeket, Konsztantinopolisztól Alexandreiáig ez a világot végigvalcoló második Proteusz egybeharácsolván, a macellumi Ópalota csillagnéző tornyának falai közt biztonságba helyezett – hol a polihisztorok, a histórikusok, a bölcsek-és müszteriozófusok, a khaldeus csillagjártasok és az egyiptomi hermetikusok kincse kádjával áll! És ki volt ez, mi volt ez a frissen szabadított kurvannyjából szalajtott világcsaló, hol kezdte? Egy posztóverő kártolótakács fiaként s az se biztos, hogy kappadókiai – mert a kilikiai Epiphaneiában született…

csak azzal, hogy született – elhazudta magát! s alacsony születésével oly szabadságot érzett az elvetemültségre, hogy már suhancár korában egy kalácsért eladta magát, a testét szodomitaságra, a lelkét gonoszmívelésre

úgy bujkált bőrről-bőrre, Proteuszként, pogányból-kereszténybe, de se pogány, se igaz ariánus – sose volt. Üldözte, akit parancsoltak, hitetlenként szent hitünknek megvallóit, hívőként a pogányt; s ez a nagyszájú bitang, aki Alexandreiában püspökölt, Bithüniában sertéssel kupeckedett, úgy kezdte (vesztegetéssel), mint nagyvágó: sertést szállított a hadseregnek; de csalárdságain hogy rajtaérték, kis híja a fogát is hogy ott nem hagyta

hanem az ilyen alacsony születésű, mennél mélyebbre tapodják, annál magasabbra pattan… amilyen kisikló, olyan agyonverhetetlen; ki tudja, ha nem vigyáznak, a garázda himpellérje, ki soha pappá szentelve nem volt, e püspöki imposztor még oda is belekerülhet, „György úr”, jámbor késő utódoknál, a Szentek Palmáriumába… S mi a titka? Az alacsony születés – – –

– – – vagy ha olyan alacsony sorban találok légyen születni, mint ama Hústorony, ki most tanulmányaimnak felügyelője, Aétiosz Őszentkegyessége, a Patkány – (követte Iulianosz álmatagon, balga gondolatainak rajzását) – s most én ügyelhetnék fel valaki más tanulmányaira, akit unokabátyánk, Konsztantinosz Konsztantiosz Autokrator, mennyek-háta-mögötti koronabirtokára, ide Macellumba száműzni kegyeskedik; ha én bukkannék fel azon a hivatalos batáron, a postaszolgálattal s meglátogatnám a fenséges internáltat, hogy nem tunyult-e még el egészen a pompasivatagban

Aétioszunk, ha nem is benne született, de belepottyant a sárba-porba, apja kora halálával; a kis apátlan-anyátlan árva a szép kövér vincellérné rabszolgája lett, majd gyerekfővel kedvence, ágyának melegítője – kedvese. Hanem a nyurga suhanc rabszolgája, ahelyett hogy megvárta volna felszabadítását és a köteles öt év leteltével mint szabadosa, nőül veszi a vincellérnét (ki anyja lehetett volna s így, némi belesegítéssel, korai halálnak nézhetett elébe:) ehelyett megrémült szerencséjétől és világgá szökött. Tehette: rabszolga oda szökik, ahová akar, ott próbál szerencsét, ahol nem is gondolná a fugitivarius, hogy odapofátlankodott s az utánaeresztett kopó felhágy üldözésével… De aki Véreskezű Nagy Szent Konsztantinosz vére – az nem szökhet világgá

nem szökhet, először, mert arany ketrecből világgá szökni semmi kedve; és másodszor, mert nem a fugitivariuszt menesztik utána, hanem egész hadsereget küldenek

föld alá nem bújhat; a végeken túlra nem futhat – vagyis futhat, ha győzi váltott lovakkal, szusszal (nem marad ki a légzés és az asztma lihegős fantomja nem jelentkezik)… Az ám; csakhogy barbár uralkodók udvarában, idegen birodalmak megtűrtje gyanánt, kegyelemkenyéren, tartogatott ütőkártyának lenni a Nagy Játszmában – biztos elszerencsétlenedés

nemhiába engesztelik oltárain oly buzgón a Tengeristent s nemhiába viselnek földindulás ellen olyan talizmánt, sőt, ásnak el alapfalak árkába, végeknél-sarkallatnál, talajszilárdító, telezmatikus varázskövet: Kisázsia megszenvedi Földrengető Poszeidaon rángógörcsét. Száz város agorái, sztoái ingadoznak s letáncolnak az oszlopdobok; de egy sem szenvedi annyira, mint Kappadókia. Ha ezt hátára veszi, hát úgy összerázza városait, mint a vaskosarat; s egy ilyen, tréfából, a java-rengésnek utánaeresztett földlökés áldozata volt a macellumi Ópalota is, Kaiszareiától egy parittyakő hajításnyira.

A fennsík közepén, a tartományi fővárostól keletre, hegyén-hátán kúpos sziklahegyek vad vidéke következik s ez kősivatagnak oly járhatatlan, hogy az emberbogár csak billeg rajta, mint a megrekedt galacsinhajtó. Ami másutt órajárásnyira van, az itt egy nap – esetleg kettő, ha a riadozó öszvér megmakacsolja magát és nem mozdul

laknak is a puha tufában, amilyen könnyen vájható – de sem az üreg kikaparása, sem a meglakása nem embernek való; hanem csak olyan remetének – anakhorétának, kolduló apotaktitának – aki emberségnek, életnek kimutatkozott

nem kell sokáig dacos-némán, tajtékozva odasziszegni a meggyűlölt világnak, hogy felejtse el: elég ha felhúzza a kötélhágcsót s a kúphegy oldalán, magasan, úgy elfelejtkeznek a veremlakóról, mintha sohasem is élt volna. Ezt akartad – nem ezt akartad? – egyedül maradni isteneddel. De ért is hozzá, hogy ne gondolhassa meg magát: olyan kelepce a kősivatag és kivált a hó alá temetve – olyan marasztaló a világ

ilyen mennyek-háta-mögötti, elfelejtett fészek Macellum öregvára is, mert vadaskertje, uradalma a remeték járhatatlan kősivatagával határos s e kúphegyeken keresztül bajos volna megkísérelni a szökést – és mert a város felől az erdőrengeteg százados fái takarják a tetőn

– – – „Szökni…?!” – – –

Iulianosz számot vetett vele, hogy még ha sasháton szökhetne – akkor is: túszul kiszolgáltatni magát Örménynek, Perzsának

– – – „egy Flavius-ivadék?! Inkább a halál” – – –

…gyermeki póz? Iulianosz ösztönösen megérezte a póz lehetőségeit; hiszen élete egyéb sem volt, mint előgyakorlatok a meghaláshoz – ha eljön az ideje

meghalni is lehet pózolva – de csak egy bizonyos határig. Mert mihelyest az életideget éri és a szívbillentyű leáll: lehull a póz; és onnantova – igaz és játszhatatlan a halál

marad tehát: Macellum

marad Poszeidaon összerázott vaskosarában Macellum öregvára, melynek nincs köve, ami ne mozdult volna odébb a háromszáz év alatt, amióta áll: az államfogság új ketrece, amely a nikomedeiainál amennyivel tágabb, annyival szűkebb. Az Ópalota, Kaiszareia kapuinak hátában, Kappadókia kietlen hátságán – a nevükre sem igen emlékszik senki, a királyokéra, akik első falait lerakták, amilyen magasbavesző-tágas, olyan rideg, de a parazsas kosár fölött kezet dörzsölgetve elviselhető. Mondják, csak a középcsarnok végéig lakható, a perisztíl kolonnádokon túl ami járhatatlan és életveszélyes, az gerendákkal elállítva bizonnyal beljebbcsábítja majd Galluszt. Bátyja tán már elsompolygott odáig s csak az alkalmas pillanatot lesi-várja, hogy (fiú-ribancaival) becserkéssze repedezett bástyatornyait; pedig tudhatja, hogy okozat az okot nem követi oly kérlelhetetlenül, mint Mardoniosz úrnál, engedetlenséget a fenyítés –

Mardoniosz nevére barátságos kutyafejűsége, szarkalábas szeme-hunyorgása és homlokának haragvó öregránca is felvillant Iulianosz előtt; a ruhatárát rendezgető ostorhegyesére, Pügrészre pillantott, aki ugyan hiába várja Mardoniosz nádpálcája sújtását (ki tudja, ki lesz itt a ráverője!)… Mert Macellumban nincs Mardoniosz

rendre-sorra, tolulva vonulnak el belső szeme előtt, hogy mi mindent kell nélkülöznie. Lelkiüdvének őre, anyai nagybátyja, Euszebiosz püspök dióhéj-kiskátéját a Teremtetlen Teremtőről, a Mindfelséges Semmiből, Maga-termékenységében Fiat Alkotóról, Kinek Általa lőn Ő az Atya, a Bennrejlő Igéről a Fiú előtt és Kívülre-kerüléséről a Fiúban; és a Lélekről, Azki Ebből Amannak Szent Kiömlése – a hittudomány gondját levetendő, a jó püspök koporsójába hanyatlott s azóta földi maradványai a nikomedeiai katedrális altemplomának padozat-kriptájába eresztvék

nélkülöznie: az öreg matróna ajándékát, a nagyanyai nyárilakot Bithüniában, szőlőjét, amelynek magaültette venyigéi felszökkenésében-s ágbogas lugasaiban olyigen kedve tellett

nélkülöznie: a kiserdő lombtengeréből feltornyosodó sasbércet, amerre a szökellő őzeken kívül senki se jár és lélek se látja, mint teregeti a sziklatű-hegy mohaágyán Hésziodoszát, Homéroszát, mikor mit rakott iszákjába Mardoniosza

és mindenekfölött, nélkülöznie: aki az Édesek-Édesét annyiszor megidézte, szülőanyjának, Bazilinának soha-nem-látott arca-bársonyát, szobor termetét, ölelő melegét és zavarbaejtő tekintetével úrasszonyi, patricius prezenciáját – nélkülöznie csurgatott-mézével, kifogyhatatlan mesélőkéjével odabilincselő, öreg tudásának szolgálhatnékját egész szeretetével odatáró tutorát, Mardonioszát

görnyeteg járásával, szeme rebegő pupillájával mindig előmbe jön – és ahogyan egyik lábát húzza – – – Mardonioszom!

Zöldbéka nagyságú s ugyanolyan ugrándi, öklömnyi könnyek ugrottak elő Iulianosz szeméből s amilyen hangtalanul, patriciushoz illően megfegyelmezve sírt, csakhamar oly bőven ömlött szeméből a könny, hogy nem látott semmit a cselédi sürgés-forgásból, ahogy a padlón végigrakott ruhái alatt eltűnt a mozaik s középen a delfines-nereidás, indázó ábrázolat.

Hogy az egész élet – roppant lecke a megalkuvásból: ezt a gyermek Iulianosz még nem tanulta meg; azt meg még nem tudhatta, aminek utóbb a mestere lett – hogy mimódon lehet a megalkuvóknak fölébekerülni és uralkodni rajtuk. Belenyugvást színlelni, beérni azzal, amije-akije van körülötte. Mindenekelőtt Gallusza – bátyja-és féltestvére, akivel a vérségi cinkosságon kívül összefűzte a család halomragyilkolásának traumája; bár az arra hivatottak, a lélek mesteri manipulátorai, Audoleon, az új grammatikosz meg Apion, a rhétor, ők ketten mindent megtettek, hogy megbízatásuknak eleget tegyenek: nyissák fel a két hercegfi szemét, hogy látva-lássák, az, aki a perpetrátorokkal elbánt és a gaztettet annakidején nyomban megtorolta, senki más, mint maga Konsztantiosz Őmindszentfelsége, az árvák megmentője-és megtartója, tekintsék tehát császár urukat árválkodásukban atyjuknak… S mivel se tüskével a szívben, se gyógyíthatatlan sebbel nem lehet élni, a gyermek engedett az átigazított krónika bölcs ígéinek, Audoleon és Apion ügyesen elejtett, rávezető-helyesbítő megjegyzéseinek, hogy áthangolják érzelmeit az Autokrator iránt

érthetetlen módon, meglágyulása, keresztényies elédesülése mit sem változtatott cinkosságán Gallusszal, noha ugyanakkor – s ez váltig aggodalmas nyugtalansággal töltötte el – bátyjával apró semmiségeken is összemarakodott, sőt, ritka érintkezésük alig is állt egyébből, mint ebből a csendes marakodásból s hogy ritka legyen, arról maga Gallus gondoskodott; vagy mert unta a gyermeteg tacskót, vagy mert ösztönösen kerülte. De távollétében s ez volt a bökkenő, ami a visszalökött rajongót mindig zavarbaejti – amikor Gallus nem volt ott, újra rajongással csüggött rajta: szálegyenes, szőkesörényes bátyján, aki szépsége és ereje tudatában mindig úgy forgódott, mintha a gümnaszionban volna, félmeztelen atléta-cimborái közt, akiket épp mindenben lefőzött… Mit volt mit tenni, mint állhatatosan reménykedni, hogy bátyja egy szép napon majd csak visszaváltozik azzá az eszményi Gallusszá, amilyennek látja-és hinni szeretné – akkor is, amikor együtt van vele.

Mert arra aztán egyáltalán nem számíthatott – s ezt belátta, olyan bolond nem volt, hogy elvárja az ünnepelt konsztantinopoliszi rhétortól-grammatikosztól, hogy e papagályok aranykarikáikról leszállva, a kedvéért leköltözzenek Macellumba és megosszák vele internálását. Nikoklész Luko a fülönfüggőjét babrálgatva, csak előszólította jelöltjét, Epeiroszi Audoleont és kipottyantotta a hercegecskét az eszéből. A tokapörsenéses Hekeboliosz két percnél többet nem vesztegetett rá, behívta-kiküldte a segéderőnek számító kezdő rhétort, Megarai Apion Pleisztoneikészt, akit a legkönnyebben nélkülözött és máris félretette aktáját. De az Epeiroszi is, Nikoklész beajánlottja, a Megarai is, Hekeboliosz pártfogoltja, patrónusára fajzott-s mesterére ütött. Audoleon kiköpött gazdája volt; attikizáló gondolkozását-és beszédjét a törtetők szokása szerint szájtépő keresztényeskedéssel palástolta s e túlhajtott mimikrizálásban már nemcsak hogy más nem sejthette – ő maga sem tudta, mit gondol. Hekeboliosz kegyeltje, Apion a rhétori ranglétra túlságosan alacsony fokán volt, semhogy illetlenül többet merészeljen alítani a kotnyeles pletykazsákok harmadkézből-hallomásból továbbadogatott tudásánál a Libaniosz ellen viselt irodalmi háború botrány-krónikájáról – de már lába rajta volt a ranglétra legelső, legalacsonyabb fokán. Azonfelül hogy éleseszű, jó tutorok voltak, mint szenvedélyes, született tanítókon, rajtuk volt a furor educandi; s nem is delegáltak volna Flavius-ivadékok mellé akárkit – bár hogy a Titkos Figyelő és Hóhérszolgálat, az A. I. R. nem kapogatja-e el a könyöküket, hogy a fülbesúgott kérdésekre fülbesúgott válaszokat kapjon, ki annak a megmondhatója?

Így hát a gyermek Iulianosz bizalma harmadik tutora – Dionüszodorosz Atya felé fordult. Mert a lélek egyedülvaló barangolásaiban mindinkább megmakacsolta magát s eltökélte, hogy valahogyan szerét-és módját ejti annak a levélnek. Elvégre Mardonioszt nem köti semmi a fővároshoz, Nikomedeiához meg mégkevésbé: régi bútordarab a szkíta a Flaviuszoknál s ha a Deszpoinának, Aemilia Gratidina Úrnőnek értésére adná; mennyire nélkülözi tutora hesziodoszi legendazsákját, Homérosz-fejtését és más hellén szentírásmagyarázatait, a nagyanyjának sikerülne rávennie, hogy a szkíta rászánja magát a nagy útra. S akkor a látogatásból hosszú elidőzés – abból meg ittfelejtkezés, velemaradás lenne: milyen más volna az élete! Az Atyára rá merné bízni a levelet – nem mintha őt nem matatnák, de régről, sokkal inkább jóban van a helybeliekkel s vagy szemet húnynának fölötte, vagy átcsúszna a levél. Ösztönösen kötődött hozzá, Dionüszodoroszhoz, aki maga is kaiszareiai, hajbókolva, messziről köszöntik a városban, ismerősök, paptársak, földi a földit, Dianeiosz kaiszareiai egyházfejedelem védence s az Atya, egy meggondolatlan kegyes pillanatában még azt is megígérte, hogy elviszi Kaiszareiába kettejüket s bemutatja Gallusszal az érseknek.

Nem úgy, mint a Megboldogult, akihez Édesanyja révén vérségi kapcsolatok is fűzték: Euszebiosz püspök örökké óvatoskodott és meg-megtorpant a hit legizgalmasabb kérdéseinél. Dianeiosz érsek és jeles apologéta (sokak szerint a szentélyromboló szerzetes-hadjáratok álruhás, szentléleksugallta szónoka) a zsinatokon oroszlánként vallotta-hitte, védte-és hirdette areioszi szent hitünket s ebben a szellemben élte-és adta át a hit édes tudományát ő is, a derék Dionüszodorosz Atya, fiatal kathekumenoszának, aki rajongva csüggött rajta és itta szavait. Mintha most hallaná először s Euszebiosz úr erről mit sem mondott

hogy miért Atya az Atya és mint van az, hogy jó…

 

 

– Engedelmeddel,  Nobilissime.  Most, míg te átveszed újra, amit hallottál, visszavonulok áldásmondó ájétatosságra és imádkozom éretted, herceg úr…

Iulianosz nagyon remélte, hogy a papocska odáig puhul és akinek szánta: csodák-csodájára elérkezik az a levél.

Harmadfél esztendő is beletelt, amíg Mardoniosza szarkalábas szemeit, vénecske ráncaival is oly kedves arcát újra megpillanthatta, amint az utazócarrucáról lekászálódott s merev ballábával ügyetlenkedve, elébesántikált – de vajon kedves volt-e ez a zavarodottan tekintgető, nüsztagmásan rebegő szem, ez az ura-és tanítványa szemét kerülő kancsali-fancsali szkíta ábrázat: olyan volt-e a viszontlátás, amilyennek képzelte? Minden másként történt, máshogyan; mások igazították el a dolgát s hogy merre ment-nem ment az a levél, amelyet akár meg se írt-és el sem is küldött volna – csak nagy sokára tudta meg

azonnal érezte ezt a hűvös távolságtartást, ezt az idegenséget, amely megcsapta: nem ismert rá. Ez a Mardoniosz, azzal a túlzott deferenciájával, kikutyásodott masszagéta képével, sunyi tekintgetésével, felfortyanós kirobbanásaival a rabszolgákra csapva, ha nem igyekezett vagy túl közel lépett – ez nem az a régi hellenista volt, nem az ő Mardoniosza, amilyennek megismerte. Fal meredt fel közöttük s ezt a falat Iulianosz semmivel sem tudta megbontani – sem okát nem gyanította jó sokáig, hogy miért van ott. Valami tanulmányi felügyelet ürügyén és olyan megbízatással érkezett s ha nem is mondta ki, rejtélyeskedve éreztette a tutorokkal, hogy a Praepositus Sacri Cubiculi hivatala intézte így és csak addig tekinthetik társuknak, amíg – primus inter pares – tisztelik benne felettesüket.

Iulianosz megütődve figyelte Mardonioszt, aki felügyelői minőségében nem is rejtette véka alá, hogy elsősorban Gallus érdekli s nemcsak előhaladása rhetorikában-grammatikában-kathekézisben, hanem az is, hogy mint érlelődik férfivá s hogyan bontakozik ki hercegi bája és patricius-fölénye – ez, mindenekfölött

Iulianosz felérezte, hogy egyre kijjebb-lejjebb tolódik – lemérhette környezete figyelmetlenségén, meg ahogy el-elszélednek mellőle – de a sors rendelésének fogta fel

lehet-e berzenkedni az ellen, hogy Gallus, immár túl a kamaszkoron, a fiatal patricius magabiztosságával mozog és feje biccentésével, szeme intésével parancsol

hogy loboncos szőkeségével valahol feltűnik, mint Phoibosz napkoronája – feje kiragyog

hogy az alantas társaságból, amely velük az internálást megosztja, az együtt-tanuló avagy tanulást-mímelő rabszolganépségből fejjel magaslik ki; arról nem is beszélve, hogy gyorsaságban-ügyességben megelőzve mind, mióta engedélyt kapott s az eunukhok is szemet húnynak, kivételezettjeinek kíséretében – vadászni jár?

még akkor is, ha úgy végeztetett el, hogy bezárult előttük annak az útja s nem képzelhető el csillagállás, ami azt kinyitja – még akkor is: tudja ő, mit mondana kivétel nélkül mindenki, akinek esze és szimatja van hozzá. Hogy kettejük közül Gallus alkalmas az uralkodásra, ezerszer inkább – még akkor is, ha mindkettőjüket a szentek sivatagja, a koinobita házak, monostorok felé hajtja-tereli, Remete Szent Pakhomiosz tabennészei Útjára ráigazítja a Második Flaviuszok hatalomféltő aritmetikája; még akkor is, itt is, a palotafogság oly idegtépő lassan morzsolódó napjaiban, szentleckékkel, erdei portyázásokkal agyonütött idejében, neki, Iulianosznak, lejjebb-kijjebb szorulnia – így van ez kiszabva…

…Nem sejtette, hogy Mardoniosza (nüsztagmásan ki-kitérő szeme-bogarával) ugyanolyan megütődve figyeli-fürkészi őt, mintha alig ismerne rá (s ha a nagy idegenségnek, a kettejük közé leszakadó falnak ez csak a kisebbik – ez is egyik oka volt, még minekelőtte nagy elkésve, a kimagyarázkodás-kibeszélés, a szemérmelős vallomások könnyes megenyhülése földig nem rombolta a falat s vissza nem hozta a régi meghittséget, a szemek összecsillanását, mester és tanítvány kópé összenevetését: a tanítvány mohó-önfeledt habzsolhatnékját Minden Tudhatóságok befogadásában és a tutor gyönyörűségét Minden Taníthatóságok odaárasztásában – s akkor voltak csak igazán pácban!) Ó igen, megütődve forgatgatta-vizslatta a vén szkíta – mert aki elébetermett (nem futott, még csak nem is sietett, hanem csak amúgy, odasétált, mozdulataiban nem nélkülözve bizonyos félszeg méltóságot), nem az a pillangózó-repeső gyermek Iulianosz volt, hanem, hanem, hanem! Higyjen-e a szemének?!

egy kölyökös, fiatal szatürosz! – – – nézzenek oda: már meg szabadjára eresztve növeszti szakállát, melyen áttetszik gyermekarca, de ha selymes-feketécske is – már szakáll! Gyapja-melleszőre bozontos, mely ha bolyhos-pelyhes is, az olyan már, akár a kosnak! Lábszára-szőre, karja-szőre dúsan pelyhedző göndörfekete (nemhiába nevezte, percekkel annakelőtte, a leckeájétatosság végeztével, hogy megáldotta s kedvtelten barackot nyomva a fejére, Dionüszodorosz Atya – Új Dávidnak!) Kamasz válla szokatlanul széles ésde ugyanolyan a mellkasa – Mardoniosz nem ilyen gyerkőcre emlékezett és vén szkíta szíve felindult: Aemilia Gratidina, az Úrnő, ha látná, a Deszpoina aligha féltené unokáját fuldoklásos elkéküléstől, sápkórtól!… Iulianosz tenyere, amilyen szokatlan széles, majdhogynem férfitenyér s amilyen csupa-izom, bizonnyal vasmarokra valló a fogása… Az öreg eunukh villámsebesen elvonultatta emlékezetében a Flaviuszokat, hogy zömök termetével, herkulesi vállával és széles-lapos légszekrényével ez a kurtanyakú hercegfi vajon kire üt – amikor Iulianosz, tutora üdvözlését fogadva, szóra nyitotta száját, de hangja megcsuklott. Tudhatta volna – de Mardoniosz erre volt a legkevésbé elkészülve.

A hangja mutált.

S hiszen ha csak az lett volna! De Iulianosz mutáló hangjában megcsendült valami megejtő zengés – valami rendkívüli, ismeretlen szonoritás, amellyel később, férfikori baritonja minden zsivajnak könnyűszerrel fölébe kerekedett: a ráhangzás, amellyel hatalmas légszekrénye rezonált. Megcsillant az a tengerszelídítő – hadakat torpantó hang, amely született hadvezérek babonázása s amelyhez a krónikaírók oly könnyen találnak soha-el-nem-mondott, csatára-uszító szózatokat…!

Mardoniosz zavarodottan hallgatta s pillantását kerülve, rekedtes-köhögős sipákolással mindjárt Galluszt kereste:

– A herceg úr: Galluszunk? Merre-hol?

– Galluszunk? Előkeríteném neked, ha tudnám, honnan –

– Igaz, tutora neki sohasem voltam s miért is készülne fogadásomra, ha egyszer nem tudja, jövetelemnek mi nyomós oka van –

– Nem neki voltál tutora, Mardoniosz s ő most az erdőt járja tán: valamerre vadásznak. Jövetelednek nyomós oka van, mondod?

– Vadásznak? Többedmagával! Ki tanul helyette akkor, tán ostorhegyese?! No majd a körmére koppintunk –

– Napszállatra megkerül.

– Hát a tutorai: tán malmoznak addig a hüvelykujjukkal vagy legyeket fogdosnak?

– Magával viszi. Ha győzik szusszal s félútról vissza nem kéredzkednek.

– No szépen vagyunk.

Dohogva indult a felvezető rabcseléd után; libasorban vonuló meztélábas poggyászaival-ládáival az ő khlámisza zárta be a sort és Iulianoszról megfeledkezett.

Ez hát az a Mardoniosz, akitől Homérosz Napjának felsütését reméltem, hogy a hellén szentírás is bevilágítsa éjszakáimat, valamiképp a hebreus evangelion, napjaimat bevilágítja? Ez volt, ez lehetett-légyen az én Mardonioszom? S ha jövetelének oly nyomós oka van, hogy külön megbízatással jött, akkor tán nem is az én kérő levelem s nem is nagyanyám volt annak az egyengetője: más utakon, másvalaki igazította el a dolgát s akkor meg minek volt az a levél?!…

Elgondolkozva nézett tutora után az ernyőfenyők szegélyezte úton, savanyú fintorral, mint akinek a hosszú reménykedés cigányútra ment (belepirult, ha arra gondolt, hogy Mardoniosza eljöveteléért még  imádkozott  is!) – és nekieredt, hogy előkerítse Galluszt. Öltöztető rabját, az örmény Artaxot küldte utána, hogy eredjen a nyomába – ha rátalál…

– Kajtatnám én, csak tudnám, vaj merre-hol – dörmögte a Törpe, halló-távolon kívül s bús-kelletlenül tovaslattyogott, mintha az egész ergasztulum terhét ő hordozná a hátán. Artax tudta, ha nem dolgavégezetlen tér meg s csudamód rálel, hát a mulatócimboráival el is döngetheti s örülhet, ha kis móka-veréssel megússza.

Gallus éveket töltött az epheszoszi előkelő intézetben, hol egy volt a sok hímestojás között és erőltetni senkit sem illett: ő azt a kiskeveset is sokallta s a könyökén jött ki minden sillabusz. Amit a praeceptorok hada, tölcséren, a fejébe próbált tölteni, attól ajkbiggyesztve fordult el. Vagy úgyis tudta és azért volt unalmas; vagy fölösleges – tehát unalmas; vagy felfoghatatlanul bonyolult s akkor meg minek is veszkődjék vele. Mindig lesz rabember titoknoka, irnoka, amanuensisze – helyette tudója-tevője; szónoklatírója, aki a kész irkafirkát elébetálalja… Gallus vásottabb, ingerlékenyebb, hatalmaskodóbb volt annál, semhogy az ütések alatt vergődve sivalkodó ostorhegyesét, Palaimont megsajnálta volna. Gallus, az unatkozás és az unaloműzés mestere – fensőbbséges undorát Macellumba is magával hozta s Artax, a kis örmény törpéje jól tudta, a herceg úrnál hamarabb csattan a pofleves, mintsem a kezét emelné: ha a  Nobilissimus  most a dámvadat zavarja az erdőn, hetedhéthatárban úgy sem leli; ha meg a romos palotaszárnyak valamelyikében; valahol, éppen a szerelem mézét szüreteli és megzavarja – hát vagy ottfogja prédának, vagy kitekeri a nyakát

lepihenni az erdőn s egy kis szunyás után visszajönni azzal, hogy Galluszt nem találta – kockázatos hazugság, de nincs más választása

Artax hátra-hátratekint, hogy gazdája hátha visszafüttyenti az erdőszélről – de nem. Iulianosz a hátát mutatja s a portikuszon felejtett szemmel áll, ahol szállására induló Mardoniosza eltűnt… Nehezen igazodott el a történteken. Ha más ültette utazóbatárba s az Autokrator környezetében valaki Mentől Hatalmasabb intézte, onnan van, ha van, mint mondja, titkos utasítása – akkor miért ígérte, csempészett levelében, nagyanyja: minden követ megmozgat, csak hogy megkaphassa Mardonioszát, miért?!… S ő meg: miért is kapkodott utána? Most, hogy itt van a sántája s hallhatja, mint sipákol-csoszog-köhög a háta mögött: most még egyedülebb érezte magát, mint a harmadfél év alatt, amikor már a várásáról is lemondott –

csak magára haragudhat, gyermeteg gyöngeségéért, csupán mert Mardoniosza ismerte anyját és Bazilina felolvasója volt – bosszankodott érzelgősségén; s most majd még „hálás” is lehet, ismeretlen közbenjáróinak, ha voltak s leróhatja (mert behajtják rajta) – bármi kellemetlen a meglepetés, amit szereztek

s így, hogy bátyjával alig volt közös gondolata – azonkívül, hogy Gallusszal volt egy közös témájuk, amelyet kerültek: a családirtás emléke – végletes egyedülségében Iulianosz mindinkább lelkiatyja: Dionüszodorosz felé fordult. Abüdoszi Phalaikosz orvospap volt annak a tudója: lépének felforrósodását a  pneuma  nem tudta leküzdeni; rajongásos lelke tárgyat keresett s meg is találta, amikor az Atya a fülébe súgta – a kathekumenosz fordulóponthoz érkezett tanulmányaiban: már csak a Golgátára való Felhágás következik, a beavattatás a Kínszenvedés nagyon-nagy müszterionjába s lemehet bátyjával Kaiszareiába, hogy templomában magától Dianeiosz érsektől kapják meg a keresztség szentségét és a felavattatást. Szent hitünkben vastagodva hallgatta a Megígértetés ószövetségi, prófétás jövendöléseit királyi Eredetéről, Elfogatásáról és a Királyivadék Hresztosz kínzatását-verettetését a Megkoronázásig; meg-megremegett a Stációknál a magyarázat alatt és szenvedelmes szeretettel csüggött az Uralkodástól Elütött Igaz Király kivégzett személyén, ki lévén Prototokosz, a Teremtés Elsőszülöttje, Benne-és Általa mi mindnyájan az Utána Következés rendje szerint kínhalálra vetteténk és elszenvedjük Vele, ki Tisztándon-Tiszta s mint Arany Pantokrator, megtisztításunkra Szűztől Született – – – akárcsak Perzeusz!

A kaiszareiai diadalív előtt kettéválik az út – alatta áthaladni hivatalos ünnep és külön engedély nélkül nem lehet – lovain úgy poroszkált el mellette a menet, hogy az elnéptelenedő alkonyatban megbámulója se volt.

Az esti ájétatosságnak a fejedelmi személyek adtak különös fényt s itt elsősorban Galluszra gondolunk; és természetes, hogy ő haladt az élen, de csak az őrség után, amely közrezárta a menetet. Apion és Audoleon, a két tutor tulságosan a tanítópálya elején állt, semhogy megengedhette volna a távolmaradást és minden alkalmat megragadott a pofafürdős keresztényeskedésre, sőt, ha gúnyos éllel is, de fújták a zsinatok felkapott-s világgá kürtölt szólamait (s ki nem? aki fülét viasszal tömte be, az is hallotta, éjjelente, szalmapárnája zizegésén keresztül) – csak Mardoniosz maradt odafenn a palotában, ő tudta, miért. Iulianosz nem is bánta, hogy lovával a menet végére szorult, így legalább kedvére nézdelődhetett

mintha a hegyi rengetegekből rontottak volna elő – úgy közelegtek a városhoz a romanoszok-építette vízcsatorna-hidak, ívről-ívre mind nagyobbakat lépve: Kaiszareia két óriáslábú aquaeductusza. De az Odeiont is, az Amphitheatrumot is mintha óriások hordták volna egybe (a Hippodromosz kolosszeumáról nem is beszélve) – a parányi bódésorhoz képest, amely a poros út mentén húzódott s festett deszkáikat már rakták is befelé a becsukni készülő boltosok; ám olyan volt a törpe két templomocska is, összelopkodott, felemás oszlopaival alig egy félévszázada hogy álltak: a nagyobbacska ott szerénykedett, szentélye-rejtő exedrájával a thermák roppant ódon tömegének nekifarolva; a másik, a kisebb – s hogy-hogy nem, ez volt az előbbkelő, az érseki kathedrás székesegyház Nagy Szent Theodulosz megalomártír tiszteletére, a Dianeioszé, ahol az Atya már várta új lelkigyermekeit – ez meg a behemót Tükhé-szentély kőkolosszus hátfalának volt szorítva (melynek megcsorbított perisztilionjából alighanem kikerült). Jó ideig eltartott, míg elvonultak mellette, hogy rákerüljenek a parányi főtemplom bejáratára: narthexében – tornácában – már ott várakozott lelkiatyjuk s Gallus odaintett neki az élen, de Dionüszodorosz nem intett vissza – tán így akarván jelét adni, hogy ő most a hagiopolitákhoz tartozó vizsgáztató, a herceg meg a próba előtt álló kathekumenosz csupán s közöttük most minden más kapcsolat megszakad. Amúgy is, a lovak nyugtalanul kapták fel fejüket s felhorkantak a tevék szagára – a városi dekurionok kanyarodtak oda tevéikkel s az alkonyati hosszú árnyékban, amit a Tükhé-templom akrotériás oromzata vetett a térre, a Szent Theodulosz bazilika tornáca előtt a tevék lehasaltak a porba s a dekurionok lekászálódtak a nyeregből – hatan, hogy csatlakozzanak a községhez

mindenki az elöljárókat nézte, elvegyülőben a tarka népséggel, csak Iulianosz felejtette szemét a Tükhé-szentély megsüppedt dromoszán és szétlazult propüleiáin. Így, félromosan már nem volt olyan félelmetes, mint maga az istennő, akinek oltárai szentelvék. Téthüsz és Okeanosz leánya, a Szeszély (ahogyan Hésziodosz ószentírásából megtanulta:) Tükhé a jó és a rossz eshetőség, a vakeset és a véletlen szerencse istenasszonya – a Kockák Elforgatója; s ha igaz, hogy Tükhé, jósnak-jósdának kiszámíthatatlan rajtaütéseivel és váratlan előrontásaival még Zeusz Kronidésznek is fölötte áll, vajon nem settenkedik-e körülötte is váltig, hogy jójával-gonoszával rajtaüssön, amit számára tartogat?! A felmeredő falak csorbái mögött még mintha most is ott szálldosnának a Közbülső Világból Valók, a szerencsehullajtó, rontásbocsátó, jó-és rossz daimonionok, a Szeszély istennőjének intésére várva – – – Iulianosz behúzott nyakkal megugratta lovát és úgy megijedt, hogy beleborzongott. Audoleon, a grammatikosz, akinek nekitolatott, hátranézett s nem tudta mire vélni a hercegfi sietségét: itt vagyunk már. De Iulianosz még mindig hátában érezte Kaiszareia legnagyobb szentélyének vészthozóit s valósággal bemenekült a narthex fedele alá, csak ott ereszkedett le lováról – – –

Az avatópróba fejedelmi sarjaknak kijáró pompával, nagy papi segédlettel zajlott le a felékesített sekrestyében, melynek alacsony gerendamennyezete alatt élesen csendült a hang; s míg a parányi bazilikában szorongó gyülekezet elfogódottan várakozott, el-elcsípett egy-egy szót, egy-egy nyomatékot, korholva-lesújtó, harciasan felcsattanó kiáltást, melyben papifejedelme hangjára ismerhetett – ami kiszűrődött a sekrestye ajtófüggönye mögül

balján az odalátogató Georgiosszal (ki az alexandreiai pogányság megfékezését felfogadta akár élete kockáztatásával is és nemegyszer forgott végveszélyben, de püspöki hite megtartotta) – jobbján Dionüszodorosszal, a hercegek lelkivezetőjével s mögötte a hüpodiakonoszok mozdulatlan sora, Dianeiosz fejedelmi, parancsoló jelenség volt, még tán mintha egy cseppet Gallusznak is fölébe magaslott volna – a szálas, széptermetű Gallusznak, aki állta tekintetét és unott félmosollyal még ábrázatát tanulmányozni sem átallotta. Magas, domborzatos, örményes arckoponyáját, mely balfelől mintha régi bezúzódás nyomait viselné, karvaly-orrát, mélyenülő szemeit és üresen lógó tokaráncát

ekkor hallatlan dolog történt

az Atya – akit gyakorta kihozott a sodrából Gallus herceg pökhendisége – rálobbantotta dühe-vastagját s mit sem fékezve magát, hogy felmérje vakmerőségét, Dionüszodorosz odareccsent:

– A kathekumenosz lesüti szemét s a földet nézve áll,  Nobilissime:  úgyan hallgatja-s veszi magába a Gyülekezet Angyala szájából az Igét!…

Iulianosznak nem kellett mondani (már Mardoniosza rászoktatta zsenge korban) s bár földresütött szemmel állt ott, megrándult

Gallus is, megereszkedett álltában; elfelejtette arca álcáját s hazug unalma helyett most némi érdeklődéssel kezdte vizsgálgatni a nagykövű gyűrű vésetét az aggastyán göcsörtös ujján, mert odáig eresztette le tekintetét – furcsállva, hogy vajon hogyan húzza át az ízület gumóján s ha egyszer fenn van, hogyan vonja le…

Amúgy is, minden másként következett s rövid ima után, az érsek, a szertartás szigorú rendjét megbontva, titkos-kéjelgő szenvedéllyel vetette bele magát az üdvre vezérlő embernyúzás gyönyörűségeibe

a hit egyszerű formulája, a tömör areioszi szümbolon tételétől mind távolabbra sodródva, maga se tudta, hol szakadt el tőle. Hol zsinati csatakiáltásait hallatta, hol förmedve leckéztetett s mintha földbe tiporná a pogány tetűt, míg ki nem serked belőle szent hitünk megvallása, hol meg úgy igazítva keresztkérdéseit, hogy a megválaszolás is benne legyen s valami kegyes hódolatféle is kicsendüljön belőle, ami az uralkodóháznak kijár, jelezve mintegy, hogy a főpap nem azért faggat, mintha kétségbevonná a hercegek tudását, sőt, bizton hiszi, hogy nyelvük hegyén a helyes válasz s pompásan elé is mondanák, ha a szavukba nem vág-s hagyná őket szóhoz jutni…

– Nem a buzgóság túlkapása-é, hogy Dionüszodorosz Atya háborgatni merészlé Őmindszentfelsége az Áldott Emlékű Konsztantinosz Iszaposztolosz Istentől Rendelt Autokrator Nobilissimus Sarjadékát, Hercegségteket s vajon nem vétkeznénk, ha csak feltételeznénk is, hogy a Rá Istentől háramlott birodalomban akadjon csak egy is, ki több jogon részesednék az Igaz Egyisten hite tudományában s többet adhatna a rávezetésnél Azoknak, Kik a Labarum képes-Jeles álmát álmodó császár úr vér szerinti ivadékai és Ő Felséges Szentelő Lelkének idáig vezéreltjei…?!

Oly folyamatosan, suttogóra fogva mondta, mintha csak az ima folytatása lett volna. Gallus kukkot sem értett belőle, Iulianosz pedig (a rhétori fogást csak úgy mellesleg, önkéntelen kielemezve) csupán a szó emelkedettségét fogta fel s a pillanat nagyszerűségének előérzetében, tágra nyitotta fülét. Ami következett, ostorcsapásként hatott. Dianeiosz elbődült.

– Az Atya! Még mit nem?! Honnan veszed?! Ha a hübrisz gőgjében és eszeveszett nekibátorodásában megfelségezné: egy tetű! A tetű, aki vagy! …Azt hiszed, a tetű mindjárást Atyjának nevezhetné azt, aki Vagyok-Aki-Vagyok-Aki-Vagyok! A te Uradat Istenedet! Há?! Mi?!

A felhorkanásra nagy csendesség támadt az alacsony teremben; az ajtófüggönyön túl a község szorongva fülelt. Talán most ölik őket? A nyakukra helyezték a vasat? De csak a szent ígék hóhéri tolongása volt. Dianeiosz utánacsördítette:

– S akkor már miért nem a Nagyatyád?! Déded-üköd, Szépatyád neked a te Egyurad Istened?! Mordízomadta! Erre felelj!

Most azzal remegtette meg hallgatóságát, hogy hangja legfakóbb, legszürkébb regiszterén folytatta (Iulianosz, már mintegy transzban, meg nem állhatta, hogy metodikájáról meg ne állapítsa: Prohairesziosz iskolája) –

– Prototokosz. Arról mondád, ki a Teremtés Elsőszülöttje. A helyes ígék ajkatokra írvák, ne bontsad meg az áhítat pecsétjét, ne is mondd tovább, két isteni gyermek. A Bévüllevő Ige, ki Benne volt, de a semmiből és az Ő képére, Különlévővé teremtetve Őáltala, Kívüle Létezővé lett-és adatott nékünk a Hresztosz, a Teremtés Elsőszülöttje: nagy felsorakozóban, utána igazodnak mindenek. Rajta keresztül lettünk mi mindnyájan istengyermekek, Benne-és Általa mondhatjuk mindközönségesen Mi Atyánknak az Atyát. Íly imával emeljük gyermeki lelkünket Hozzá és ezért nem fohászkodunk úgy, hogy Nagyatyánk, Dédünk, Ükünk, Szépatyánk ki vagy a Mennyekben. Tovább!

Ezt már megint gorombán megnyomta, odavillantva szemét Dionüszodoroszra, hogy újabb kathekumenosz-nyúzás következik, addig nincs keresztség (szeretetlakoma, Eukharisztia elémutatása meg mégúgyse). A papifejedelem kópé komolykodással fordult Galluszhoz, oly átkozottul merev-fegyelmezett arccal, hogy az is huncut, aki azt hiszi, majd kipukkad a nevethetnéktől.

– S most hadd halljam, gyermekem, mikor mondjuk, mély főhajtással és megtisztelve véle az Úrhölgyet, egy Matrónáról, hogy Isten Anyósa.

– …Isten Anyósa…?! – szaladt ki a szó Gallus száján, melyet tátva felejtett.

– Úgy ám,  Nobilissime,  mi ez a nagy álmélkodás?! Isten Anyósa, avagy romanosz nyelven Socrus Dei. Avagy inkább szörnyülködéssel mondod, veszendő lélek, ki nem tudod, mi kedves Istenednek a szűzi érintetlenséget fogadó élet?! Avagy még nem láttál a koinobita házakba, asszony-monasztériumba bevonuló érintetlen kegyes hölgyet, ki abban Istene Jegyeséül eltemetkezik? S akkor már mennyivel inkább Ő Arája-s Kegyese az ifjú Matróna, ki kísértéseivel dacolva, a világban marad, hallod-e, a világban! és szeméremhártyája érintetlenségével vitézkedik?! S mi lehetne méltóbb megszólítás az anyának, ki e fogadalmas leánygyermeket-és Világi Szűzet a Teremtő Jegyeséül felajánlja, mint (mély főhajtással és nagy tisztelettel úgy illetve-szólítva:) Isten Anyósa, romanosz nyelven Socrus Dei…?! Dionüszodorosz Atyátok elémondta volt bizonnyal, de ti kegyes néppel húnyva, szunyókáltatok. Ej, kutya meg a mája, Orkosz és Orontész, hát miféle pereputtya az Úrnak ez az emberfajzat s hogy meri magáról mondani, hogy Ükapámisten unokája-s üke vagyok, asszonyanyám meg az Egyisten Anyósa…?! Hogyan méred fel Őhozzá magad s káromlásszólás nélkül mi jogon mondhatod, hogy ez vagy az vagy s Ő meg hogy tenéked ez meg az, józan ésszel s ha van íly igaz rokonság, mert van, Istennel-angyallal, van-e eligazodás íly rokonságban-atyafiságban…?!

A gunyoros-goromba hang riadalmas csöndet teremtett s a zavarodott szünetben csudás változás ment végbe benne: felszegte fejét, hogy tokaránca eltűnt s előreterjegetett kézzel az érsek úgy állt ott, mint a felszárnyazott. Új, tisztán csengő hang volt, mely a terhes várakozásba belehasított:

– Az örökkévaló Istenre és minden angyali seregekre! Gyermekeim a Lélekben, ki bennőtök munkál! A Lélekben van a mi rokonságunk titka! A Lélek által valósul meg a rokonság Istennel! Azzal, aki kiárasztotta Fiának Lelkét, ki a Prototokosz, a Teremtés Elsőszülöttje s Ki, tevéled, Őhozzá ímígy kiált: Atya! Atya! És most ti is, te, két kathekumenoszok, a ti üdvre vezérlő tanító Atyátokkal, Dionüszodorosszal, hogy tudd a Lélek szerepét az Üdvrendben, mert ígyen működik a karizmák által, szent anaphoránknak ezen himnuszát, rajta, énekeljétek, a Hresztoszról, kitől származék a Szentlélek, a fogadott fiúság, a jövendő örökség foglalói, az örök javak zsengéi, a megszentelődés forrása – – – a foglyok váltságdija, a keresztség, a Tőle való…

Gallus még az ajkát is elfelejtette mozgatni, annyira váratlannak érezte a fordulatot; de Iulianosz, akinek emlékezetében az anaphora felderengett, engedelmes-halkan folytatta:

– a keresztség a foglyok váltságdíja, az adósságok eltörlése, a bűn halála, a lélek újjászületése, fényes köntös, megtámadhatatlan pecsét, vélünk mennyekbe szálló szekér, a királyi főhatalom követe, a fogadott fiúság ajándéka –

Sivítva csapott le rájuk Dianeiosz; nyálát köpve ordította s szeme döfölt:

– Hát akkor te, te, ennyi jónál többre tartod a gyönyört?! Szerencsételen! Halogatod keresztséged szentségét s ha nem is szólalsz szégyenedről, a tettek kiabálnak, ne még, ne még! Hadd használjam testem gyalázatoskodásra és szodomitaságra, hadd hentergődzzek a gyönyör mosladékában, hadd ne kelljen még gyönyörömnek végét vetnem, hadd fürösszem kezem hónaljig vérben, hadd harácsoljam a másét, hadd éljek csalással-kibabrálással, esküdözzem hamisan, hazudozzam; s majd mikoron megelégeltem-s beteltem véle – ráérek akkor fölvennem a keresztség szentségét…

Tekintete átsiklott bátyján. Gallus megszégyenülten állt, mintha beleláttak volna. De Iulianosz innen kezdve már csak foszlányokban hallotta, amit hallott, nem mintha elvesztette volna a fonalat, sőt inkább elébeszaladt a szónak, mert mélyen megrázta és felkavarta. Zsibbadtságot érzett és valahol, ahol a rémülettől a gyomra labdává ugrott, rángó köldöke alatt a sírhatnék, a mellverdeső töredelem lassan gyüledező ingerét – – –

– Most van az óra – szólt oda a síri csöndben Dionüszodorosz Atya – kegyeskedjetek térdre bocsátkozni Őszentkegyessége előtt.

– Elibém, te kettő! – mordult rájuk az érsek, érdesen.

Gallus lépett oda elsőnek; de őrá kétszer is rá kellett pisszegni s a lelkiatya még toppantott is – Iulianosz úr! – csak akkor ereszkedett térdre, bátyja mellé. Dianeiosz pedig, széttárt kezével ornátusát szárnyasan meglebegtetve, fájdalmas kiáltással folytatta:

– …S valamiképp ez Föld bűnáradatának hét kútfeje vagyon, kiből özönképpen elboríttatunk; és valamiképp az Atya haragjának hét angyala vagyon, kinek hét kantájából özönképpen Föld ürgelyukából kiönttetünk, mint az nékünk a Ioannész Látásában elémondatott, szintazonképpen az Ő gyötredelmének hét helye vagyon, holott az Úr Hresztosz asztalbontás után és végvacsorától felemelkedve, szenvedni indult éretted. A Kert volt az egy, holott kiverejtékezte Vérét és odaadta Magát fogóinak – éretted. Az Annás háza a más, hol arculvereték – éretted. Harmadjára, a hebreus Kajafás háza, hol szemen-pökdösteték – éretted. Negyedszer, Helytartó fülébe hazugul vádoltaték – éretted. Ötödször, Heródes trónjánál világbolondjának csúfoltaték – éretted. Hatodszor, Pilátus palotájában, hol megcsapaték, tövisabroncs koronával homlokán s nagy-sok véres rondálkodások után, Ő teste, éretted, halálra vetteték. Hetedszer, mondjam-é? Kiért volt felkergettetése, mely hegyre s mivégre?

– a Kálvária hegyére, érettem! felfeszíttetésre! – szaladt ki Iulianosz száján a szakadozott szó: szemmelláthatólag lihelt és légszomjasan levegő után kapkodott. A váratlan válasz, mintha nem lett volna helyénvaló, rosszalló pillantásokkal találkozott. Nem úgy a főpap.

– Kegyes gyermek, a Szentelő Lélek szólal belőled,  Nobilissime!  – kapott feleletén az érsek, akit a könnyes hangú közbekottyanás kellemesen lepett meg s úgy kapta fel a hangot, hogy a bazilika beleremegett: – hát akkor te, Ő kiváltottja, fogolyból dicsőülésedért, tenéked nincs öt sebed, Őérette, odatárnivaló? Nem megmutatta utadat s visszamutatva passióján, Ő gyöteredelmének hét helyére, nem úgy hagyta-é meg, hogy minden mártírok kövessék az ő keresztútját, a vérserkentő töviskoronás úton a vérrel kiverejtékezett kínok mentől lassúdabb elszenvedésében az édes halálig, Őérette?! Hresztosz Atlétájának lenned: már meg nem akaródzik?!

– Az édes halálig, Őérette! – motyogta Hresztosz Atlétája, Iulianosz elnedvesült szemmel s ádámcsutkája fel-le, serényen szaladgált, ahogy töredelmét elnyomni igyekezett s könnyeit befele nyelte.

– S Uratok hívására támadtanak is! Avagy nem támadtanak, százával, ezerével! Atléták! Szavának megfogadói, vérnek tanúságtételével?! S mit mondott, avagy nem Ő mondta s nem így-é, mennydörgő szóval, oda, ti nagy szent vértanú uratok, Theodulosz Megalomártír, mikoron a megtüzesített szúróvasat a gyáva pogánya hátára helyezni habozott, Üdvözlégy legyen ez vasaknak, melyek által mennyek palotája minékünk megnyittatik, hogy belépvén örvendezzünk az Üdvözítő adta és a teremtevés óta minékünk Maga-készítette világosság árnyékában…!

– Üdvözlégy legyen a vasaknak!… – rebegte Iulianosz s a felindulástól elgyengülten, térdeltében lezöttyent sarkaira. Galluszt is megrendítette a karvalyképű örmény egyházfejedelem lángadozása s kivált a szodomitaság kárhoztatása óta kipécézve-megcélozva, maga is kínosan érezte magát; de öccse elomlását sokallotta és a tenyere mögött sugdosódva, rászólt:

(– Iul! Szedd össze magad, öcskös és ne csúszkálj a taknyodon…!)

Némi fölénnyel; hogy nincs kifogása ellene, de túl sokat szipákol. Csakhogy Iulianosz addigra az övé volt – Dianeioszé; itta az érsek szavait s már nem az értelmével: a nyeldeklőjével ízlelte, ahol sós könnyeivel elkeveredett. Tisztaságot érzett és szomjú készséget a szentség felvételére.

Az érsek pattogó parancsszavakkal, nyomatékos vastagon kerekítette le homíliáját:

– Úgy-úgy! Üdvözlégy legyen a vasaknak, Ő legyen az áldásmondás a te ajkadon, ha Őérette kínzatol, Hresztos Atlétája: legyen Őérette! Ha hatalmaskodnak véled, ne sajnáld: tetézd meg! Ha kirabolnak, ne síránkozzál; ha gyűlölnek, szeress; gyalázóidért imádkozzál. Halj meg a bűnnek. Légy megfeszítve a Hresztosszal. Úgy, úgy, úgy legyen, ámen! Ámen.

A szertartás folytatását Georgiosz püspök vette át ő csak mormolta a visszakérdezős szentleckét, mindenkor Gallus őfenségéhez intézve szavait, ő volt a fő; válaszait lehetetlen volt eltéveszteni, a herceg is, inkább csak főbólintással intézte el. A széles ajtófüggöny mögött a gyülekezet mit sem hallott belőle; de mindenki tudta, hol tartanak benne.

– Honnan tudjuk, hogy az embert háromszor kell megmeríteni?

– A szenthagyományból.

– Hát azt, hogy ellene mondjunk a Sátánnak és a fekete angyalok sereginek?

– A szenthagyományból.

– Hogy elvessük minden pompáját és gonoszmívelését?

– A szenthagyományból.

– És heretnek mágusainak csudáit? és Athanasziosz ördögös ígéit? és minden sátántóli tévelyt szent areioszi hitünk megoltalmazására?

– A szenthagyományból.

– Melyet hogy meg ne hirdessünk és eltakarva a kíváncsiskodás és más bolygattatások elől, ajakpecséttel és ez pecsétnek néma csendjével megójuk a müszterion titkát-és istentőli fenségét: honnan?

– A szenthagyományból.

– És az meg, a szenthagyomány hogy az apostoloktól szájról-szájra szállott és ránkháramlott: honnan?

– A szenthagyományból.

Felkeltek. Iulianosz úgy mozdult-fordult-engedelmeskedett, mint az álomban; amúgy is, a bátyja sarkában, mindenütt mintha csak árnyéka volna Gallusznak.

Dianeiosztól kapták meg a kézrátételt – homlokán érezte a csontos aggastyántenyér nyirkos melegét s homlokdudorán az érseki gyűrű keményen megkoppant – majd a főpap, hüvelykjével a szeme előtt kóvályogva, a kereszt jelével jegyezte

felmondta az areioszi szent szümbolont: megvallotta, hitet tett

elutasította a Sátán minden pompáját és a Gonosz csábításait

a sekrestye sarkában alábocsátotta magáról fehér kathekumenosz-köntösét és hagyta, hogy meztelenségében kitárulkozva, lóbálódzó himvesszőjével a szemek kereszttüzében, az ülőmedencéhez odavezessék és beleültessék

éhesen korgó gyomorral várta a vizet; mert bűnei elvétetvén s feloldozva, már méltó lett az Élet Vizére

várta és mégis megrázkódott tőle. Háromszor locsolták végig elől-hátul, de az egyik rézedény nagyot billent a hüpodiakonosz kezében és a tartalma fejérezuhogott – meg is dorgálták érte az ügyetlent s maga Georgiosz itatta szárazra, gyolcskendőjével, homlokát. Röstellkedve nevetgélt a jó püspök s ő is, feloldódva tréfálkozott a vörösfülű szerpapocskával, aki sűrűden szabadkozott, herceg úr, herceg úr,  Nobilissime!

– Ha szolga rab lennél, megcsapatnálak! – vetette oda a hajlongónak, tenyere mögött; és a fogódzók közt a vájolatos, görbe lépcsőkön visszakapaszkodott a sürgölődők közé.

Versengve segítettek az öltözködésben: karinget kapott, a neofita albáját adták rá, megkenték krizmával s utána mindketten bejegyeztetvén szentlecke felolvasónak a bazilika szertartáskönyvébe – a két anagnosztészt a sekrestye oltára elé térdeltették.

Amilyen nyugodtan várta Gallus, oly csodaváró rajongással leste-várta a függönyöcske megrezzenését Iulianosz – mert mintha lebegett volna a térben, amióta betöltötte tudatát papi személy mivolta, hiszen azzá fogadták, ha, mint anagnosztészt, még nem is szentelték fel!… – s így történt, hogy az átadottság, a hozzátartozás, a hála és az öröm könnyein át alig-alig látott valamit is, amikor a szentségház zöldvörös kárpitocskáját elvonták és megtetszett fölötte az Eukharisztia mindvalóságos müszterionja.

…Ezalatt Dianeiosz érsek elégedetten legeltette szemét a két új szerzeményen: két Flavius. Hogy patricius kiejtésével a két ifju herceg – neve koronás ragyogásával az Autokrator két unokaöccse mi fényeskedő versengést, mi jámbor élénkséget fog belevinni a Theodulosz Megalomártírnak szentelt bazilika gyülekezeti hitéletébe – – –

A dekurionok elővezetése, bemutatása, a szokásos kör-csevegés, aggályosan megválogatott semmitmondó szavak után a tevéket a téren hátrahagyva – ismét hegynek kocogott a menet.

Ha szóltak, nem hozzá szóltak, inkább Gallus bátyjához; így hát gondolataiba mélyedt – de mint aki ismeri az egyiptomiak varázspraktikáit és liliomkenőccsel kent, dupla arasz hosszú ibisztollút tartogatva kezében, megidézi tulajdon fantomját, hogy kívülről szemlélje: ő is. Ilyen „kívülről” tanulmányozta önmagát, hol bizalmatlanul körbejárva, hol a hátralépés hűvös távolából. Ez vagyok? Ilyen vagyok? Az érzelmek könnyű prédája, a feláradás elomló martaléka, az izgalmak kesztyűbábuja? Nem hitte volna, hogy ilyen sírékony legyen, ha a macellumi palotamagány nagy éhezése után szóra-emberre – ornátusában két püspök megrohanja: kiművelt szó-manipulátorok, a könnyzacskó kipróbált szó-facsarókáival. Fájdalmas önvizsgálat volt.

Tudta kívülről – mert Dionüszodorosz Atya nem engedte volna el, hogy ne tudja az egyháztartományi főtemplom névadó szentjének legendás kifakadását – mi is volt, amitől a könny először a szemébe szökött? „Üdvözlégy legyen ez vasaknak – a mártírcsináló pogány hóhérnak ekként lobbantva szemére gyávaságát, e megszégyenítő ígékkel – üdvözlégy legyen ez tüzes szúróvasaknak – Theodulosz úgymond – melyek által mennyek palotája minékünk megnyittatik, hogy belépvén örvendezzünk az Üdvözítő adta és a teremtevés óta minékünk Maga-készítette világosság árnyékában…”

…Világosság árnyékában  – – – ?!

Miféle „világosságnak” miféle „árnyéka”?! Iulianosz kutakodott elméjében, hogy mi szókép-furcsasággal s mely hangzatos rhétori fogással mentegethetné a megalomártír elmeficamát, mely még akkor is, ha a halál küszöbén szaladt ki a száján – a fogalomzavar csudabogara. De hogy ilyen troposzra nem emlékezett, mindjárt józanabbul kezdte rendezgetni gondolatait, annál is inkább, mivel az egésznapi böjt már ott farkaskosodott hasnyálmirígye körül és vívódásaira némi borongós árnyékot vetett az is, hogy vajon nem töri-e meg a varázst, ha hatalmasan bevacsorázik?

Ám a jámbor szándék nem tudta félberontani gondolatai rajzását. Azt tudta magáról, hogy müszterion-közelben könnyen előugródik a szeméből, aminek nem kéne s volt már úgy, hogy megrótta magát, rajongásosságáért. Akkor hát, szemközt a megnyilatkozó Eukharisztia nagyon-nagy müszterionjával, mit könnyei fátyolán át csak egybefolyva látott: csak-és egyes-egyedül a hála és az öröm, az átadottság és a hozzátartozás könnyei voltak, amelyek leperegtek áttetsző, feketén pelyhedző szakállán? Az is – de meg az elfojtott haragé; a csalódott szégyenérzet könnye, a sebzett büszkeségé. Hogy immár mind kijjebb-lejjebb szorítva s tán szinte a legalacsonyabbra a flaviuszi ranglépcsőn, már abból is kiviláglik, mennyire eldöntötték a sorsát annak intézői a Szent Konzisztóriumban, amikor így, éltében-holtában eljegyezték a papi renddel és csak mentől távolabb, tán a sivatagi remeteséggel, tán a koinobita eltemetkezéssel akár a tabennészei remeteközségben, akár a Pontoszon, Lazikében, az Arszeniosz-monostorban – kiviláglik abból, hogy most keresztelik.

Most!

Ilyen fiatalon!

Neki csak ez jutott – nem mint a főrendűeknek, császár urukkal egyetemben. Akik halogathatják, míg maguk mögött hagyják ha kinek a vére a fejükre száll: az uralkodással járó hóhérmunkát; s csak akkor veszik, ha felveszik, a minden bűnáradatból kimosó keresztséget – csak akkor! Ám akkor sem belemerítéssel, nyakonöntéssel háromszor. Hanem a halálos ágyon; homlokra helyezett tenyér érintéssel. Olajfiolának dugójáról cseppentett szent krizmával… Hja! Úgy látszik, minél lejjebb süllyedünk rangban-sorban, annál hamarabb keresztelhető az embergyermek, még az olyan patríciusivadék is, akit a dinasztia – keresztényeskedésből meghagyva életét – a limeszekre zavar… S ki tudja, nem jön-e majd egy oly elbaromiasodott kor, amelyben már nem is a rabszolgaporontyot, a közember szabad kölykét is majd úgyan keresztelik, pihés magzat korában, amikor a csecsszopó még a fejek fölé a semmibe néz, mert nem tudja magát és mivolta felbogárzásának: az eszmélkedésnek a küszöbéig sem érkezett el: akkor… Alámerítik, nyakonlöttyintik a keresztség vizével – mely elundorító világ leszen. Azoké, akik nem úgy ölelik magukhoz szent areioszi hitünket: maguk örömére, az áhítat édességes választásából… Olyan világ. Az emberségéből kiforgatott, a rátaláló megvilágosulásból kisemmizett rabszolgakereszténység csürhedelme, ki tán az Eukharisztiának körébegyűl nagy röfögve (mikéntha sertésfiaztatókban malacokat keresztelnének, csak alig hogy az emse elpottyantotta s a szopós malacnál nem is kapiskál többet az ádámivadék rabulfogott porontya sem, abból, hogy mi történik vele, mikoron tarkónlöttyintik a keresztség levével) – de az olyannak azután a Golgátára, Ő gyötredelmének hét helyére, Ővéle felhágni-s megistenülnie Heliosz Hresztosz sugárkoronás müszterionjában nékie ingyen sem adatik!

Mire ideért gondolataiban, megpillantották Macellum őrtornyait s szeme az Atya mellől hátrasandító Gallus éhes-cinkos, csínytevő tekintetével találkozott.

Ahogy a napórán mászik a gnomon árnyéka, olyan őrjítő lassúsággal múlnak a napok, ha Kappadókiára rászakad a hőség és Macellum fölött úgy fűl az ég, akár a katlan.

Gallus herceg inkább feltalálja magát, mert hol valamelyik pojácájával járatja a bolondját (már aki kíséretéből annak született és vele kacag a tarka had, szürkék és kedvencek, szabadosok-rabszolgák vegyest), hol a két jámbor (nem-is-olyan jámbor, inkább kitanított, képmutató ravasz) eunukhot, Philosztephanoszt és Epagathoszt tréfálja meg; hol vadászni szottyan kedve és őzre, dámvadra indulóban a cimborasággal felveri az erdőt; hol meg, ha ballábbal kelt és sem a csínytevés, sem az erdei csörte nem vonzza – hát visszahúzza azt a ballábát is és fel se kel. Kiparancsolja csürhéjét, előszólítja a tutorok valamelyikét, Audoleont vagy Apiont és felolvastat a Szentelő Lélek sugallta írásokból, a Didaszkaliából avagy a Hermász Pásztorából. Kivált a Pásztort kedveli s gyakorta, élvetegen beleéli magát szerepébe, amint a Tiberiszből a partra vezeti a teljesen mezítelen, hasonlíthatatlanul ingerlő szépségű Rodé Asszony (akinek Rómában, gondjaviselője a Pásztort eladta volt); s míg a Szépséges Apologéta a hit édességére vezérlendő, elmondja, hogyan vádolta be a mennyekben Istennél, amiért a szívében gonosz vágyódás ébredt úrnője után és folyvást azért fohászkodék, hogy vajha eltárná lábközét – a herceg felmeredő hímtagjához nyúl és elélvezőben leejti a fejét: az alvónak már csak a Hermász Pásztora elringató zenéje marad, ahogy a Szépséges Parancsoló, mezítelen teltségét a körülszimatolhatóságig közelbocsátva – fejezetek és látomások hosszú során át, folyvást a parázna vágyódásokról való elbeszélésen kezdve, hogy ne nevezné istennőnek s ne álmodná oly tágra-húnyt szemmel közelvalónak, az üdvösségre való intelmezésen folytatja…

Ám amikor a klepszidra kiszárad és a lecsöpögő vízzel nem lehet mérni az időt, csak a napóra marad – a hőségnek azt az idegölő lassúságát a palotafogságban öccse, Iulianosz sokkal inkább megsínylette.

A macellumi Ópalotában csakhamar minden Gallus bátyja körül forgott s még ha eszébe jutott (mint ahogy nem jutott) – akkor is hasztalan magyarázta volna magának, hogy ez a dolgok természetes rendje.

Személyes sértésnek vette, hogy Gallus körül kristályosodik ki a fejedelmi internálás, az oktatás rótája s hogy is lehetne másként: az istenszobrok valószínűtlen arányaival megáldott Gallus akkor is magasabbnak tűnik, ha Zopürion, a néger óriás áll mellette – öltöztetője; olyan a mozgása, olyan lendületes-suhanós, hogy ha nem sietősen jár, akkor is lehagy mindenkit. Azután meg testi ügyességén, szépségén túl, napnál világosabb, hogy ő a fontos, ő, Gallus, a Flaviuszok hatalmi súlyozása szerint s hogy ez így van, azt csak a vak nem látja

Iulianosz volt ez a vak; ő nem látta

minden megnyilvánulásában személyes inzultusnak érezte; először, mert istenszerelemre, világlátásra, az ismeret mohó szomjúhozására nézve ő volt az érettebb, az „idősebb” és nem a bátyja (az ő elemésztő mohóságának, az ő világ-falhatnékjának Galluszban nyoma sem volt); és másodszor, mert Iulianosznak az a kínzó gyanúja támadt, hogy megállt a növésben s míg társai növési fájdalmakról panaszkodtak és sudarasodtak is, mintha húzták volna őket – ő nem nőtt tovább

számolnia kellett azzal, hogy ha csontjai megállapodnak, akkor ilyen zömök marad s akármilyen bikanyakú, szélesvállú-tagbaszakadt, jó két fejjel alacsonyabb lesz, mint a bátyja

igaz, a gümnaszionban Zopürion kivételével mindenkit földhöz teremtett – Gallusszal meg sem próbálkozott, a palaisztrában ösztönösen halogatták az erőpróbát – és mindenki kerülte Iulianosz markának medveszorítását; de a parkban, a pagonyban, a nümphaionban, a csarnokokban és az átriumok során át csak ez a két cselédember kísérte, törpe öltöztetője, csiszlik ostorhegyese és vérig ingerelte, hogy mindenki Galluszhoz szegődik.

Az eunukh Mardoniosz, a vén szkíta naponta kimutatta a tatár foga fehéret, a mulasztásokért kétmarokra fogva vert és sem a nádpálcát nem kímélte, sem az ostorhegyeseket. Akit Iulianosz, kölyökkorában bálványozott (és még imádkozott is Hresztoszhoz, hogy legyen a közbenjárója az Olümposziaknál és idevezéreljék az istenek) – az oktatás felügyelője még a tekintetét is kerülte; Mardonioszára nem számíthatott. Amúgy is, Epagathosz, Philosztephanosz, a két eunukh úgyszólván el nem vesztette szem elől s még meg is kedvelte őket: elsiklott kétes, sorskiszabta szerepük fölött s nem látott bennük egyebet segédtanítóknál – mert azok voltak, Dionüszodorosz Atya segéderői, noha szerény tudományukat Énokhból, Tamás, Mátyás, Nikodémus evangelionjából, Ezsdrás, Péter és Ioannész Jelenéseiből, a Mennybemenetelek Könyvéből meg a Didákhéból hamar kiüresítették s vaj hogy igazán gondolták-e avagy csak hódoló szólamnak szánták, nem tudni: olykor, alázatos-selyma mosollyal, Epagathosz, azzal a dundi körte-képével meg az osztrigafülű Philosztephanosz, arról panaszolkodtak Iulianosz hercegnek, hogy maholnap már kifogynak belőle –

– Fenség! Jelentettük már az Atyának s Dionüszodorosz elpanaszolta túlságos szorgalmadat érseknek, püspök úrnak, hogy mi szerfelett szomjúhozol az Ígére s ebben mi kielégíthetetlen vagy –

– Nem hiszem, hogy a tudománya egykönnyen kimerül annak, aki az Íge szentelő sugallatára figyel és illő áhítattal fogadja a Lélek eligazítását –

– Miben hogy elmarasztalható ingyen sem volnál, ketten tanúsítjuk: mi két megszégyenült –

– És hogyan fogadta az Atya panaszolkodását Dianeiosz Őistenszeretősége, megszégyenültjeink?

– Örömedre szolgál majd, ha megtudod,  Nobilissime.  Ügyedben Mardoniosz úrnak szólottunk már és ő tudja: püspökünk, Georgiosz Őszentkegyessége idekészül, meglátogatásodra s ő majd megnyitja előtted a szent tudomány mentől bőségesebb, másmilyen szuszékját –

– Mint és hogyan? Eláruljátok-e, két selyma?!

– Csak ami ránk tartozik, herceg úr.

Gallus büdösölte az egyhangúság besavanyodását és már öccse fancsali ábrázatát is unta; de Iulianoszt megóvta a besavanyodástól a versengés – és a Gallusszal való versengésben a kilátástalanság kihívása. Az egyhangúságba meg hétről-hétre, némi változatosságot vitt a leruccanás a városba

a két anagnosztész le-lerándult, ki-ki a maga soros templomába, hogy szentlecke felolvasó kötelességének eleget tegyen

az Ópalota mozdulatlanságát, a kongó oszlopsorok csarnokos csendjét felváltotta a megélénkülő világ zaja-és látványa – igaz, csak annyi, amennyit a lefüggönyözött szekér hasítékában megvillanni, látni-hallani lehet

azért ünnep az ünnep, hogy zsoltározással köszöntsék az odaigyekvők; de még a készülődők is, templomos hangulatban szorgoskodnak a ház körül. Csak nagy ritkán ütötte meg a két fejedelmi születésű hüpodiakonosz-jelölt fülét világi dal; igaz, Gallus a maga botfülével alig tudja megkülönböztetni a lídet a müxolídtől; ám a zenebolond Iulianosz a negyedhang-elcsúszásra is felfigyel. Éppenséggel nem megfejthetetlen rejtély zeneérzékeny lelke előtt, mi történt azzal a vadulásig szerelmes tauromenioni fickóval, aki féltékeny őrjöngésében már-már rágyújtotta vetélytársára a házat, mivel a szép hetairánál kiütötte a nyeregből: Püthagorász ráparancsolt a fuvoláslányra, hogy a vérforraló phrüg dallamról azonnal váltson át a lágyan áradó szpondeiakonra – és az ifjú menten megjuhászodott. Tudta, hogy Polihümnia varázshatalma még a Dionüszosz-vallásra áttértek bakhoi-táncát, még a Magna Mater előtt forgó kübéboi őrjöngését is megszelídíti – az ő figyelmét az sem kerülte el, hogy egyik-másik újhitű, galileus szentének mennyire hangról-hangra hasonlít azokhoz a pogány himnuszokhoz, amelyek a Hekateionokból, az Orpheionokból, a Mithraionokból, az Aszklepieionokból csendülnek ki. Azon sem csodálkozott hát, hogyha egy-egy günaikoteion mellett elhaladóban, az asszonyházi fonólányok éneke a galileus zsoltárénekről arra a Démétér-szenténekre váltott, amelyre az összetévesztésig hasonlított – értvén ezen az eltévesztést: hogy csak úgy, rátévedtek s ahol beleragadtak, ott a másikkal folytatták (nyilván úgyan munkált bennük a Szentelő Lélek)

nem mindig látták a kopácsolás, az ütemes zakatolás, a csattanás forrását; de a ponyvák mögött hozzáképzelték az ácsot, a vályogvetőt, a sarazót, a szövőszék előtt a takácsot, a felmálházott öszvér mellett a rabszolgát s kezében az ostor is hogy csupa vér; a tarka szír takarókat a tevenyereg alatt és a tevéken ringó, formátlan pusztai kofákat, akik csak a vásárba következtek fel, nem a templomba készülnek s megmaradnak a maguk sivatagi arab bálványai mellett

hol kolduló barátok állták el útjukat, apotaktiták s oly elszánt-lecövekelve, mint aki inkább halálra gázoltatja magát, de alamizsnája-vámolatlan nem engedi továbbhaladni az állami carrucát, hol meg szálfákat szállító görgőtalpas szekéralkalmatosság szorult meg keresztben, előttük – a hercegek a fuvaros rabcselédei ordítozására kidugták fejüket a hasítékon s megpillantották udvarán a kötélverőt, de a varga portáján száradó gereznák orrfacsaró bűzére megint visszültek a helyükre. Csak a templomuk előtt szálltak le s az negyedről-negyedre változott; a gazdag kaiszareiai dioikeszisz kilenc bazilikáját és négy templomos kegyhelyét tisztelték meg a Flaviuszok azzal, hogy fejedelmi felolvasó hirdette meg gyülekezeteiknek az Úrban, a Teremtő Atyában, az Igefiú bölcsességében és a Szentelő Lélek sugallta Levelekben, Intelmekben, Üzenetekben és Zsinati Határozatokban megnyilatkozó Szophia Pisztiszt

a két egyházfejdelem maga is lehetőleg ott jelent meg, ahova a két hercegi lektort várták; Dianeiosz érsek, csontos, borostás állát fogdosva, görnyeteg-elégedetten hallgatta kedvence, Gallus őfensége elegáns patricius-kiejtését, ahogy ezüstösen szárnyaló tenorban, ellentmondást nem tűrő hangon meghirdette s szózatával a gyülekezetnek fölébe magaslott:

„…és íme az Ő teremtetlen világának világosságában, a Pleromában mozdult Ama szentelt kívánkozás a teremtésre és elsőül Aki a semmiből megteremtetett kezdetre, a Logosz Prototokosz volt. A Teremtés Elsőszülöttje, ki Hresztosznak mondatik, mivel elsőül egymaga érezte a megérintve-teremtő isteni tenyér irtózatos súlyát és a semmiből-előszólító intését a Kéznek kezdetre – Ki annakokáért Fiúnak mondatik. A teremtés minden utánavaló előszólítottja Rajta-és Általa kapta meg az Önnön-Teremtő Atya Isten kézrátételét a létesülésre és Alá sorakoztanak mindenek – s ez világ felsorakozásában amaz erők, az Ő Igéje és Bölcsessége, neveztetnek kheruboknak és szeráfoknak; mely angyali seregek, a Szentelő Lélek édes ösztökéjére, soha meg nem szakadó énekkel magasztalják Ő minden munkájában a Pantokrator dicsőségét, Kihez örökkön-örökké szálljon hozsánna és halleluja…”

…Hangokból épülő Egyanyaszentegyháznak mely szép alapkőletétele! – érzékenyedett el a jó Dianeiosz az ismerős ígéken s kemény kőszékén felhúzódszkodva, hogy ülőgumója zsibbadtsága engedjen, mindjárt a füle mögé véste, hogy ki ne felejtse már Gallus herceg e csudás, jámbor szereplését az Agentes In Rebus legközelebbi, Konsztantinopoliszba induló jelentéséből.

S míg Szent Pakhomiosznak e (Didümaionból átszentelt) fedetlen templomában kószán, bizonytalanul felindultak az első énekhangok az oszlopok között, a Tükhé-szentély irdatlan kőtömegének nekifarolt, Theodulosz Megalomártírnak szentelt bazilikában az alacsony termetű, herkulesi zömök Iulianosz baritonja töltötte be a sokkupolás teret, ahogyan az anagnosztész – feltekintve a szövegből, mint akinek a betű mankójára nincs szüksége – a kappadókiai tarka gyülekezetnek, szíreknek, görögöknek hírüladta, mi történt a sohasem hallott Ifjú Khámmal, ki atyjaurával csúfolkodni merészlett, ama világfullasztó víz-özönár után, amelyből egy hebreus család magnak maradott:

„…és Noé elátkozta fiát, mondván, átkozott legyen az Ifjú Khám és vettessék testvérei alá, szolgaságra. És férfikorban reá sújtott az átok; és mikoron már elszaporodott a Földön és felnövekedék a tizennegyedik nemzedékig s lőn számtalan utódja: Isten akkoron kiirtotta a fajtáját és nem maradt írmagja sem. Mivelhogy a kánaániták, a hettiták, a periziták, a hivviták, az amoreusok, a jebuzeusok, a gergásiták, a szodomiták, az arabusok, Phoinikia népe, a thürrosziak, a szidoniak, a berütosziak, a nabaténusok, az egyiptusok és lüdiaiak valamennyien akkor lelték halálukat egy szálig, íly özönképp kiáradván az átok az istentelenekre, a Khám nemzetségéből akik azzal sújtvák…”

A templomocskában szorongó tarka tömegben thürrosziak, szidoniak, berütoszi asszonycselédek, nabaténus tevehajcsárok, egyiptomi kereskedők és más kánaániták átszellemülten hallgatták a kellemesen mennydörgő, úri baritont s egy sem érezte találva magát, vagy mert csak törte a vásári görögöt, vagy mert ravaszabb volt annál, semhogy a szent keresztségben kiirtva érezze magát.

Maga Georgiosz püspök, a kilikiai „kánaánita” sem vette magára s a helyzet fonáksága eszébe se jutott – annál kevésbé, mivel fanatikus pogányüldöző létére sem veszett ki sokat próbált, zsivány szivéből a betű határtalan imádata s ahogy elnézte a jámbor „anagnosztész” nem annyira olvasóra, mint inkább született orátorra valló kihevült ábrázatát, bikanyakát, dudori homlokát és mélyenülő szemének megigéző tüzét, valami gyanúja – valami ötlete támadt és füle mögé véste, hogy el ne mulassza megemlíteni a dolgot Mardoniosznak, akivel, orrontva benne ugyan a pogányt, az átkos hellénség eltakaríthatatlan szeméthegyének a titkos imádata összehozta s véle összemelegedett.

Az ünnepélyesség érzését fokozta, hogy mindenki igyekezett lehető fesztelenül viselkedni. A tanulmányi vizsgálat vizsga-jellegét kihangsúlyozta, hogy senki sem beszélt formális probatio-ról, de mindenki tudta, hogy az eredmény belekerül a Jelentésbe és ami itt most elhangzik az az  A. I. R.-futár tarsolyában a Szent Palota Fülébe jut, márpedig a Palota  A. I. R.-füljáratain keresztül a Hálókamarák Őrének Magas Fülébe csakúgy beleteheti a bogarat, mint az Autokratoréba – ha Euszebia Császárasszony Őszentfelségének is úgy tetszik.

A bizottság tehát még a bizottságosdi látszatát is gondosan kerülte, a tutorok ide-oda sétáltak emehhez is, amahhoz is – hol a vizsga-praefectuszhoz, Mardonioszhoz, hol Georgiosz püspökhöz (mindketten, fekvőszékeiken, az átrium sarkában s kissé távolabb, tenyerük mögül suttogóra fogták a beszédet, hogy ne zavarják a két herceget); a két eunukh, a körteképű Epagathosz és az osztrigafülű Philosztephanosz, akik Dionüszodorosz Atya távollétében árnyékként követték a két akolütát, fel-felbukkantak mellettük-mögöttük, ahol a legkevésbé várták és ők tudták, miért. Apion Pleisztoneikész, a rhétor vitte a szót és társa, Audoleon, a grammatikosz csak olyankor vette át, amikor a megarai megakadt, ami több ízben megtörtént: ha szeme Mardoniosz rosszalló tekintetével találkozott – belezavarodott; ha meg a két eunukh rendreutasító tekintetével (a tárgyra! a tárgyra!) hát mintha elvesztette volna gondolatai fonalát.

Mindez az átrium sarkában történt, a vélumok alatt; a másik végében, a napon, két testőrkatona elparancsolta az arra őgyelgőket: ezúttal a velük tanuló fiatal rabokat kizárták a leckéből s ennek is megvolt a maga jelentősége. A két testvér össze-összenézett, értő pillantásokat váltva – s a vizsga a ritka kivételes alkalmak egyike volt, amikor a két Flavius-ivadék között helyreállt a vérségi egyetértés, a szorongó, családi összetartozás érzése: mindketten érezték, hogy akarnak velük valamit; de sem azt, hogy mit, sem azt, hogy ki – még nem orrontották, honnan fúj a szél. Az igazi, a macellumi szél ezen a koradélelőttön igen nyájasan fujdogált és csak ha szélroham kerekedett, akkor nyomta el a beszédet, ahogy játékosan a ponyva szélével kerepelt. És mert a vadul kereplő vélum az utolsó mondatot feltehetőleg elnyelte, Apion kis szünet után újra elmondta:

– Szedjétek össze az eszeteket,  Nobilissimi  és mindazt, amit eddig tanultatok. Te, Gallus herceg úr, amit epheszoszi rhétorodtól – és te, Iulianosz úr, amit a szóművészet páratlan virtuózától és pártfogása alatt: Pergamoni Hekeboliosz urunktól, aki hogy… hogy aki – – –

– Hogy Menander Aranyszabályairól meg ne feledkezzetek – segítette ki a grammatikosz és a szemesarkából ellesve a heréltek türelmetlenségét (a tárgyra! a tárgyra!), maga is olyan mozdulatot tett – összeszedni minden-de-minden széptani és zenei szabályt, ami mondataitok lejtését és zeneiségét illeti, mihelyest szónoklatotok tárgyára tértek –

– Úgy-úgy, herceg urak! Nem köntörfalazva, sem nem fujdogálósan kerülgetve, mint a forró kását, minekáltala magas hallgatóságtok unottan beleásítani és tapsikolva rajta, elveszteni érdeklődését nem lesz rest –

– Megengedj: hallgatóságunk? Milyen magas és merre-hol mórál? – kérdezett rá Gallus; s hangja magabiztos csengése megállította Apiont. Bátyja példáján felbátorodva, Iulianosz is rákérdezett:

– Úgy hát szónoklatóra lesz?!

– Csak úgy, mint ilyenkor szokás. Igaz, Georgiosz Őszentkegyessége is megjelenésével szerencséltet; de sem őt, se Mardoniosz praefectus urunkat ne tekintsétek vizsgabiztosnak: nincs szó semmiféle perscrutatio-ról, se vizsgáztatásról; csak arról, hogy lássuk, eddigi tudástokkal mire mentek, ha rögtönözni kell, mert adódhat úgy, hogy úgy adódik – – –

– Miről, Apion?! – akasztotta meg újfent Gallus. – Ne kertelj te sem, barátom s ne tégy úgy, mintha köntörfalazás közben fujdogálnád a forró kásádat, óvatos kandúr kerülgetéssel…

Mardoniosz és a püspök a fekvőszéken összenevetett; a derültséget Philosztephanosz eunukh vágta el, fejhangon felkukorékolva:

– Császár uratokról, Konsztantiosz Őmindszentfelségéről, az Autokratorról, ki néktek jótevőtök s vér szerint is, atya helyett Atyátok. Őróla –

Nagy csendesség támadt a vélumok alatt.

– Most hát tudjátok. Ő lészen magas Meghallgatótok s mikéntha fölötted trónolna, te meg a trónemelvény lábánál kezded, de úgy forgasd ám az előbeszédet, hogy Őmindszentfelsége nehogy a torkodra forrassza már a prooimionnál; hanem meghallgatásra és érdemes mérlegelésre méltónak találjon!…

– Úgy ám! – vette át a szót Audoleon, látva, hogy társa mi tétova kényszeredettséggel keresi a magáét. – Alkalmas és illő, epideiktikus, vagyis hát előmondásra szánt udvari peroráció legyen. Magasztalása az Autokratornak, Fülének szánva és felséges Jelenlétében. De ne érződjék a rögtönzés rajta, hebegés-habogás és oly biztonsággal, mintha tekercsed hosszúra húzva olvasnád! Ügyelned kell a szép tartásra –

– Hogy már az odaállásod is olyan legyen – kapta el a gondolatot Apion rhétor – ahogy Hekeboliosz mutatta! – (és kellemkedő lépéssel ő is „odaállt”) – jobblábad kissé előre, de nem nagyon; kezed se igen terjegesd magad elé, vásári fogás, hanem inkább karbafonva nyugtassad melleden, ügyelve, hogy ujjaddal arcodon ne piszkálódjál és álladhoz is csak ritkán nyúlva –

– Hadd próbálom! – lépett előre Gallus; és elegánsan igazított tartásán.

– Tartásod nemes, herceg úr, de szavak gyeplőjét fognád vissza, még megbánnád a gyorsalkodást. Gondold fel, mit kell előrebocsátanod. A prooimionban hangold magad felé Figyelmét, hogy kegyesen leereszkedjék hozzád. Ha elsőre megnyerted jóindulatát és felséges Engedelmét a szólásra az Udvar és a főrendek előtt, másodjára magadhoz bilincselheted kíváncsiságát azzal, hogy kézreadod panegürikoszod fonalát; ímígyen a gondolat fordulatosságával és szép egymásrakövetkezésével te végigmutatsz, Ő meg világosan végigláthat rajta, még minekelőtte elhangzott –

– Vagyis hát: ne fáraszd az Autokratort a fölössel, a színtelennel. A dicsőítésben tarts rendet. Takaros rendben. Ne úgy, ahogy hebehurgyán eszedbe ötlik: ne előre-hátra ugrálvást, erre-arra szökellvést, mint a kőszáli vadkecske –

– De nem ám! Hanem elsőbbet ecseteld szülőföldje Árkádiáját, felhaladóban méltasd őseit katonáról-szenátorra, királyról-császárra. Mondd elé ifjúsága mindrendbéli kiválóságait, hogy miben hagyta maga mögött társait a szkólában-palaisztrában, szólj ékesen, mint küzdött-királykodott, mint verte le oroszlánkarmával az ellent a harcban s mi gyengéden öleli birodalmát a békében…Fennen ragyogtasd meg te császárodat mindeneket-elhalványító fényében s vesd egybe, miben múlja felül Perzsák Nagykirályát, Homérosz héroszait s hogy a polgárerényekben mint szégyenít rá Alkibiadészre –

– Érezvén, hogy a szavad fogyóban, de nem árulva el sietséget, csillogtasd meg méltósággal, mint valósul meg Konsztantiosz úrban a platoni eszmény, a filozófus királykodása és a bazileosz bölcselet-gyakorlása: mi nagylelkű diadalaiban, mi szilárd lelkületű a visszavonásban. Tárd Őmindszentfelségének elejbé a birodalom boldog állapotját, pajzsokat verő hadainak ujjongását főségének alatta és végezetre… és végezetre –

– Hogy mint torpantotta meg határainkon Szaporészt Niszibisznél, tisztította meg az utakat a garázda iszauriai rablóktól meg a barbár limigantes becsapásaitól, ésígytovább, ésígytovább –

– És végezetre – lelte meg elejtett fonalát a grammatikosz – a mennyekbéliekhez fordulsz, hogy a mindenható istenség nekünk Autokratorunkat, kihez jámborságban és virtusban fogható az Áldott Emlékű Iszaposztolosz Konsztantinosz trónusán nem ült, úgy, amint Menander Aranyszabályaiban meghagyta volt, szép csattanónak a felfohászkodást, hogy panegürikoszodat azzal koronázzad. Tartsa meg.

A háttérben mozgás támadt: a heverőszékeknél a rableány frissitőt szolgált fel, előhűtött bithüniai bort és dercés katonakenyeret, hogy eltördelve s belemártogatva a borba, nekikészülhessenek a meleterai szünousziai – a próbaszónoklatok meghallgatásának a vizsgabiztosok, Georgiosz püspök és a szkíta eunukh, Iulianosz elvénhedt, megkeseredett Mardoniosza. De még az ő szájukban is megállt a szopogatott falat – annak hallatára, ami most következett.

A dundiképű Epagathosz közelnyomakodott és fojtott eunukh-sivalkodással valósággal nekiment a titkon attikizáló tutoroknak.

– A ti Menanderetekre szarok s ha még nem égettétek el, püspök uratok majd felszítja a tüzet a pogányság könyvei alatt. A szárított tevegané, amit a sivatagi barbár arabus maga alá von, de a füstölgése-büdöse a lába-gémberedését meg nem melegiti: a szárított tevegané nem ád annyi meleget, amennyit a ti Menanderetek ád, szemernyit se és rossz tutorok vagytok, ha se szóbahozni, se emlegetni nem meritek és úgyan van, ahogyan Gallus őfensége mondja, hogy azok vagytok, két szarházija: köntörfalazás közben mind csak fujdogálnád a kásádat s már azon mérnéd le forróságát, hogy milyen messziről kerülgeted. Ahelyett hogy! –

A két tutor leforrázva félrekullogott. Arcukon riadalom tükröződött – azoké, akiktől hivatalosan megvonják a bizalmat. Iulianosz a bátyjára lesett: értő pillantást váltottak. Az eunukh megfékezte eszeveszett rikácsolását és iparkodott uralkodni magán:

– Ahelyett hogy úgyan szólalnátok az Ígével, ahogyan megmondatott: legyen a te nemed nem, a te igened igen. Fabatkát sem ér pogány aranyszabályod, Megarai, ha panegürikoszodban a szív melegsége nincsen s ingyen sem érzi Jótevőd-és Autokratorod, hogy magasztalásodban a vérség, mely véle összeköt: a rokoni szív melege fakad szóra. Majd én kitudom, mert kitudódik próbaszónoklatodból, két herceg úr, hogy hitelt adsz-e még a mérgezett mendemondáknak avagy kiölted szivedből a rágalom rákáját, mely bénamerevvé dermeszti szerelmedet unokabátyád a Fejedelem iránt. Ím hallgassátok ezt, hogy Philosztephanosz úr mimondó! Ő, ki a Szent Palotából egyenest, csak a minap érkezett!

Eunukh társa mellélépett; de ő, a dorgatórium helyett, Philosztephanosz, a papos-édeskés ájtat hangján enunciálta a magáét:

– Csudákkal és téteményekkel ékes, látásokkal megáldott, indiai Szent Theophilosz úr, kivel szót értettem, az Autokrator lelkivezetője, ő mondja; amit tudok, őtőle magától van.

Szünetet tartott. A Flaviuszok, ha az életük függött volna tőle, akkor se figyelhettek volna feszültebben; de úgy is volt: nem kevesebb függött tőle, mint az életük. Gallus ingerülten, mint aki hasztalan próbálja leküzdeni fel-feltörő ellenvetéseit s hiába öntözik szenteltvízzel hamu alatt füstölgő haragját: „apám, bátyám, öcsém gyilkosa”. Iulianosz zsigereiben befele figyelve s inkább ámuldozva azon, amit tapasztal: hogy a balzsamos szavaktól zsibbad s mindinkább megenyhül: „hátha úgy van, amint mondja”. Philosztephanosz oly halkra fogta, hogy Mardoniosz és a püspök hiába emelte a füle mellé, kagylónak, tenyerét.

– Az igaztalan vádak a fülébe jutván, a császár keserves könnyekre fakadott, mely, kárbunkulusnál becsesb gyémántok hullajtásának tanúja és odatárt stólájával, felfogója: Theophilosz Atya véle zokogott. El nem követett bűnre adjon feloldozást? Hogyan s miként? Fejedelem vállaljon magára oly gaztettet, melyet megtorolt, mihelyest megtudta? Ő, a Hatalmas, Hresztosz Szótér szent példáját követve, ki mindenek minden bűnének váltsága lőn, inkább magára vállalta harmadfélszáz tiszt és katona leöletésének bűnét, ki Konsztantinosz Chlorus fiainak, köztük atyátok, Konsztantiosz Consulnak, fivéreiteknek, továbbá Optatus úrnak és Ablavius praefectusznak lemészárlásáért hóhérkézre adatott, semmint hogy e sátánok gaztette megtorlatlanul maradjon. Úgy borítsátok hát császár úr gyűrűjét csókjaitokkal sűrűden, ki bennőtöket árvák gyanánt elsiratva gyermekeivé fogadott, hogy könnyeitek összevegyüljenek Ő mindszentfelséges könnyeivel, az értetek is síró Csudatevő Nagy Szent Theophilosz könnyáztatta stólájában. Hogy a Szentelő Lélek által megtisztulva, a szülőatyát megtorló iránt megenyhülve, szivetek egész lángadozásával – és itt Philosztephanosz felemelte hangját – szívetek egész lángadozásával, úgyan mondjatok forrón hálálkodó köszönve-köszöntő és fennen magasztaló beszédet – és ezt már visítva – szárnyaló panegürikoszt! Arról, Ki néktek vérből-véretek, gyengéden ajnározó bátyátok, pajzsával oltalmazótok, gondviselő atyátok és istentől háramlott koronával ékeskedő Autokrator Uratok!

Csak annyi időt engedtek nekik, hogy a borba mártott katonakenyérrel megnedvesíthessék ínyüket és összeszedhessék gondolataikat.

Természetes volt, hogy övé legyen az elsőség – Gallus kezdte. A tutorok és a vizsgabiztosok pontozták – magukban mérlegelve-mondogatva – az odaállást. Az előnyös tartást, a fej beállítását; a gesztusokat, a gesztikulálástól való úri tartózkodást. Az indítást; a metaforák, ellipsziszek-szillepsziszek gazdagságát; a homéroszi példatár ízléses elrendezését és nem utolsó sorban – ahogy ezt a lírai Himeriosz meg az örmény óriás, Prohairesziosz divatba hozta – az elegáns modulatúrát, a körmondatok énekléssel határos zeneiségét.

Behízelgő, ezüstösen csengő tenorját csillogtatva-hajtogatva, Gallus simán kezdte s hallgatói bízvást hihették volna, az ámuldozásnál nem is lesz egyéb dolguk – így megy ez végig, mint a vízfolyás. Igaz, az indításnál Gallus egy szempercenetre mintha megtorpant volna és még a helyes tartásból is kiesett: előregörbedt és aláfele sandítva félrenézett, mintha onnan, a padló alól várna sugdosódó segítséget; s Apion rhétor meg nem állhatta, hogy oda ne szóljon: – Nono,  Nobilissime!  Már meg alant keresnéd Autokratorodat s nem a trónemelvény magasán, ahova odaképzeljük s holottan megszólítjuk…?!

Jóllehet félberontását a jóindulat sugallta, a Megarai nemigen segített vele alumnuszán, aki éppen e dilemma szarván hányódott: „Te, ki így-úgy és ez-az, Hatalmas Uralkodó” – hogy nem udvarszerűtlen, sőt orcátlan előtérbe-tolakodása ez a „Te” magának a megszólítónak, ha egyszer ez a vokatívusz implicite előreugratja az orátor személyét? S nem inkább az volna-é a helyes, hogy az Apellatio a címét-rangját megadja az Autokratornak úgy, amint dukál s csak azután aposztrofálja Szent Személyét?

De pillanatnyi zavara elmúlván, Gallus kellemes meglepetést tartogatott a két ájétatos eunukhnak, a Dundinak meg az Osztrigafülűnek azzal a váratlan fordulattal, amely már mindjárt az indításnál – Epagathosz eunukh kifejezésével – „mint valami vakító fénypászma, bevilágította a felhaladás dromoszát, fel a trónig és még sokkal tovább”. A herceg a pokolra hajította a homéroszi példatárat (melyben amúgy sem érezte magát biztos talajon) és inkább a lekciókból, templomos olvasmányemlékeiből építette fel panegürikoszának gondolatmenetét (mely a levegőben volt ugyan, de most mégis az újdonság erejével hatott:) ahogyan Dávidról háramlott Salamonra – úgyan háramlott az uralkodás Konsztantinosz Urunkról, a Nagyról, harmadik, mind közül legszerelmetesb fiára, Fausta császárasszonytól ki Néki második volt: Urunkra, Mindszentfelséges Konsztantioszra, ki nékünk Autokratorunk: Tereád. Ésde valamiképp a hosszú hadmenetekben Dávid az uralmat szilárdíthatta meg, életnapja fogytán ereje arra már nem jutott, szintazonképp, úgyan háramlott az Áldott Emlékű Iszaposztoloszról, az uralom szilárd alapzatán a Templom, az Egyanyaszentegyház felépítése birodalomszerte és oltárainak ezüst-és arany szentségházakkal való felékesítése az Új Salamonra – ki minékünk Egyeduralkodónk, Te magad vagy, Uram.

Minden jól ment volna s Gallus (ügyelve, hogy azért el ne bízza magát) úgy érezte, jó mederben halad. De csakhamar megsejdítette a veszedelmet, hogy a gondolatok túl gyors áradása kitempózza-lehagyja úgy, hogy azzal az ő mélétéje nem tud lépést tartani; hogy a szavak úrrá lesznek rajta s elsodorják: aminek utánakap, kiejti; amit emlékezete felidéz, hogy esze-ügyében legyen – felejti. Vagyis hogy éppen ezzel a „jó mederrel” van baj – – –

pedig amíg a tutorok a magasztalás marsrutáját a szájába rágták és figyelmeztették a laudatio menanderi aranyszabályaira – azalatt tökéletesen és világosan kialakult benne a szónoklat  egésze,  a titkos öröm, hogy meglepetést tartogat, felvillanyozta és alig várta, hogy belefoghasson

hiszen ő is úgy képzelte, Ádámról-Éváról: Konsztantinosszal. Néhány megragadó képpel bölcsőjéről, Illüriáról; nagybátyjuk, a marcona veterán hadmeneteivel Eboracumtól Massiliáig, a Rajnától a Tiberiszig; s akkor a fejében mi szépen elrendezve következett volna: fia, Konsztantiosz ifjúsága, ereje, ügyessége, vadászbravúrjai, csudálatos megmenekülései Halál Torkából; éleselméjűsége, jártassága a jogban, a hadművészetben és a hittudományban. S ekkor, igen, ekkor, itt, csak itt kellett volna hogy következzék a meglepetés, a főgondolat, az a bizonyos Valamiképp-Szintazonképp… Mert ahogyan a Mennyekben megragyog az angyali karok gyeplőit tartó Pantokratornak, a Logosznak a hierarkhiája, ugyanúgy, itt a Földön, főrendjeinek, palatinjainak, hadainak, trónján, fölébeemelkedve, kiárasztja sugarát az Autokrator uralmi rendje – Amaz, a Hresztosz, az Atyával Emerre letekintő – Emez, a Logosz Helytartója a halandók fölött, Amarra feltekintő – Új Róma, Új Egyház – úgy illő és ildomos – Aki a Földön az Égi Rendelést megtartatja, amint az evangelionba belefoglalva minékünk szent areioszi hitünk szümbolonjában meghagyatott és az egyetemes sirmiumi szinódusban megerősíttetett – – –

Minél inkább igyekezett visszatalálni hozzá, annál inkább be kellett látnia, hogy Konsztantiosz ifjúságát, uralkodásának nevezetes állomásait, törvényhozásait, rendcsinálásait, csatáit, építkezéseit végleg elvesztette és minden visszakanyarodási kísérlete mennél jobban csődöt mondott, Gallus annál inkább rádöbbent a császári életrajz elengedhetetlenül szükséges voltára

beleesett a maga-állította teológiai csapdába a Mennyek és a Föld egymást tükröző, párhuzamos hierarkhiájáról s a hitágazatok divatjamúlt vitáihoz kapkodva – annyira belebonyolódott, hogy amelyen maga a császár prezideált: a konsztantinopoliszi egyetemes zsinat csapóvasa amikor elkapta nyelve-lábát, hát azért kezdte magasztalni fejedelmi unokabátyját, amiért a varangyos Athanaszioszt és vartyogó heretnekségét rövid úton számkivetésbe küldte volt, holott – holott! – minden beavatott tudta, hogy nem a császár küldte, hanem hivatalból, a pátriárka s azonkívül a Szent Palotában az az íratlan protokoll járta, hogy  lezárt  ügy és mint olyan, praetermittendum –  említhetetlen…  Philosztephanosz eunukh, mint aki  onnan jön  és tudja – felszisszent; Gallus észrevette s ez volt a veszte

végezetre sántikálva-nyögdécselve fejezte be, testtartására mit sem ügyelve s nemcsak a mondatfüzérek metodikájáról feledkezett meg, hanem a szófűzés rendjéről is: szétzihlált szüntaxisszal, henye aorisztoszokkal s az igeidők hanyag egyeztetésével (amit grammatikosza, Audoleon szemöldökráncolva hallgatott) – megtépázott vitorláit lógatva úgy érkezett kikötőbe, hogy a viharokból kimenekülvén, súlyos rakományával ott süllyedjen el a biztos révben, a parton állók hangos derültségére.

Idáig ugyan nem fajult a dolog a vélumok alatt; de ahogy Gallusz, ellógaszkodva magán, a beszédben megállt, kínos csend támadt. Philosztephanosz barátságos intésére a herceg, Iulianosz mellett, egy fekvőszékre heveredett és pihegve pusmogni kezdett öccsével; az a fülével hallgatta ugyan, de az esze nem volt ott. A mozgás megtörte a csendet, a két eunukh a tutorokkal csatlakozott a püspökhöz és a vizsga-praefectuszhoz. A bizottság csakhamar, fojtott hangú, élénk tereferébe fogott s amint az már történni szokott, ha császárivadék a fenséges Tanítvány: ragályosnak bizonyult a kedvező elbírálás és sokkal jobb vélemény alakult ki – ha nem is szónoki adottságairól, de Gallus herceg érettségéről, hitbuzgalmáról és melegszívűségéről fejedelmi unokabátyja iránt, akihez fiúi engedelmességgel és szerető hódolattal ragaszkodik.

Hogy felengedett a hangulat, abban nem kis része volt a körteképű Epagathosznak, aki kiemelte a panegürikosz teológiai újszerűségét – ahogyan Gallus herceg párosította a Letéteményes Autokrator uralmának magasztosságát a Logosz (Fiúíge) Lesugárzó Szentségével; Philosztephanosz a herceg mélyenjáró hresztológiai ismeretei mellett kiemelte szavainak bensőségességét.

A tutorok már szakszerűbben szóltak hozzá, ki-ki a maga érdemét öregbítendő. Audoleon grammatikosz szerint Gallus úr szónokművészetének metodikája egy Tuszkaniosz, sőt, egy Prohairesziosz bírálatát is kiállná, ki maga is hitbuzgó keresztény s tán nem véletlen, hogy az énekléssel határos előadásmód a szívnek oly heves megkörnyékezője – mint tapasztalta volna az Autokrator is, ha unokaöccsét tulajdon Felséges Fülével hallja. Apion, a rhétor ezt már odáig fokozta, hogy Gallus őfenségét Arábiai Diophantosz mellé helyezte, ki Libaniosz tanítója volt, sőt, ha-lúd-legyen-kövér alapon második Himeriosznak állította be, aki – bálványozott Ariszteidészének követésében, ditirambikus szónoklataival – odáig ment, hogy a legnagyobb elégiákusok-és ódaköltők, egy Mimnerosz, egy Theognisz, egy Pindarosz ihletes magasán, magávalragadott hallgatóságának dermedt bámulatára elvágódott és mintha csak rajta volna a jósok nyavalyatörése, percekig dobálta magát. A szónoki eszközök korlátlan alkalmazásának egy ennél sokkalta kifinomultabb formája a Galluszé, amikor a herceg, a lélek megbolydultságát érzékeltetve, megbontotta szavai rendjét, ami mesteri cselvetése a szívnek: az érzelmek szüntaxisza már ilyen! S alkalmasint ugyanúgy tettetett volt (s mi természethű a megszólalásig!) –  meg-nem-szólalása,  mintegy lenyűgözöttségében-s azzal mutatva, Őmindszentfelsége fejedelmi prezenciája szemtől-szembe-magasztalója nyelvére mi bénító-boldogító hatással van

immár a vizsgabizottságban senki előtt sem volt kétséges, hogy a próbaszónoklat látszólagos „zavarodottsága” Gallus herceg szándékolt, fölényes, virtuóz mesterfogása volt. Szarkalábas, hunyori szemét a távolabb ülő tanítványokra függesztve, még Mardoniosz is sűrűn bólintott, hogy csak foglalnák bele – s már ugyan miért ne helyeselne, ha abba a jelentésbe beleszólása nincs.

A szünetet Gallus felhasználta arra, hogy odavitesse heverőszékét a tutorokéhoz s most a szavak mestereinek előkelősködve duruzsoló társasága: a vizsgabizottság egy flaviuszi póttaggal bővült. A herceg kábultnak és kimerültnek érezte magát, a feje zsongott az agyba-főbe dícsérők hosszadalmasságától, a szónoklatrögtönzés szokatlanul megerőltető elmemunkájáról nem is beszélve; és – elvágyakozva – távolabb, az átrium végén kíváncsiskodó, el-elsündörgő cimboráit figyelte, integetésével értésükre adva, hogy a szokott találkahelyen hozzájuk hamarosan csatlakozni fog. Odaintette hát a korsós rabszolgát, de a serlege odatartása helyett kiragadta boros korsóját a kezéből és lehelyezte maga mellé a földre – a kölyköt azzal zavarta el, hogy levegőszámba vette és az korsaja nélkül takarodott.

Akinek a szemgödrét annyira benőtte pofapamata, hogy sohasem lehetett tudni, tekintetét kire – merre – hova szegezi: Kappadókiai Georgiosz kupec-szemeit Mardonioszra függesztette és egy episzkopális pillantással megadta az engedelmet. A szittya eunukhnak más természetadta fogása volt, hogy elrejtse lelke-tükrét és a szemébe-tekintő se tudja, mit gondol: a nüsztagmusza. Szemebogara szakadatlanul félre-rebegett s noha minduntalan visszatért, ez a ki-kitérés a kitérő tekintet és a töprengő másfelenézés benyomását kelthette a szemközt ülőben. Engem néz? Elnéz mellettem? Az öcsköst bámulja? – futott át Gallus agyán; pedig tévedett: Mardoniosz a püspöki tekintetet kapta el és mint a tanulmányok praefectusza, lepisszegte a duruzsolókat és Galluszon keresztül a herceg öccsére nézett. Az így támadt csendben a beleegyező „kezdhetjük! folytathatjuk!” voksait begyűjtve, a távolabb ülőhöz odaszólt:

– Iulianosz úr. Gyermekem. Te következel,  Nobilissime.

Az apróka, nyakferdüléses Mardoniosz törpének hatott a szép redőkbe rendezett szoborterebély mellett – a főpap aki volt: kettejükben még felpislákolt a jámbor szándék, hogy megajándékozzák figyelmükkel a tizennégy éves kamaszt (mert ugyan mit tudhat-mondhat a hercegecske, akármilyen koraérett?!); de a többiek az elkalandozáson kezdték s csak akkor eszméltek rá, hogy mondja már, amikor a Captatio Benevolentiae-n jóval túl volt. Mihelyt Iulianosz felállt, hogy tagjait szónoki pózba rendezze és felvegye a gondolat súlyával érkezők periklészi tartását, a gravitas-t, Gallus, elaprózva, elfojtott egy ásítást és – egyelőre még józanul – elhessegette az ébrenjáró erotikus álmok kergetésének daimonát, noha ágyéka körül az elcsábulhatnék és a velejáró vérbőség már jelentkezett. A többiek, Audoleon grammatikosz, Apion rhétor és a két keresztény eunukh számára a nap eseménye lezajlott már és a postludium-nak nem volt, nem lehetett jelentősége (odafenn a fővárosban, a Praepositus Sacri Cubiculi – a mindenható kegyenc főeunukh: Euszebiosz úr sem az öcsikére, hanem Gallus herceg előhaladására volt kíváncsi). A dolgok ilyetén állását pedzette Iulianosz is és ösztönösen tudatában lévén kinek-kinek hatalmi szorzótényezőjével rendre-sorra a vélumok alatt, percig sem áltatta magát; de a dolgok szeretete, az intellektus veleszületett különleges  aretéja:  a szavak felsorakoztatásának szenvedélye szóban és írásban – a szóművészet isteni adománya elragadta.

Oly észrevétlen természetességgel siklott önnön-elemébe s akkora logikai biztonsággal gombolyította le a mondóka fonalát, hogy a felszolgáló rabszolgák a falak mellett, messziről, tátva felejtett szájjal hallgatták. A megszigorodó ábrázatú Mardonioszon meg a kíváncsi Georgioszon kívül a bizottság a szónoknak félháttal ült s csak arra figyelt fel futólag, hogy milyen nevetséges, sőt előnytelen az ellentét a hercegi kamasz és a fejedelmi bariton között: ugyan honnan veszi ez a gyerekember azt a mély, átható zengést, amely a szabad teret is betöltő szonoritásával szinte pökhendi már – hacsak abból a szokatlanul széles légszekrényből nem; mert annyi szent, hogy laposan elszélesedő mellkasa fölött a bikanyakú hercegfi herkulesi vállán önkéntelenül megakadt a tekintet – mi kár, hogy termetre oly alacsonyka…

Könnyedségét a mesterség fölényes ismeretében a tutorok eleinte fitymálták. Ilyen a rögtönző. Összeszedi gondolatait, elfújja az elejét s utána a megüresedett bőrzsák már csak habogva fujtat, akadozva leveleg. Mindenki tudja, ilyen az átlag. Hogy félrerúgja Menanderünk Aranyszabályait, mintha a kisujjában volna, arra szüksége nincs?! Hátha nem tanulta meg használatát s csak átabotában tudja – nem betéve és álmában is…?! – – –

– …Mentől hatalmasabb Uralkodó! Tudd meg, amióta csak eszmélek-s tudom magam, hő vágyat éreztem, hogy rhapszodosz módra megénekeljem hősi voltodat és hőstetteidet!

– …hogy magasztalva elémondjam hadmeneteidet, mikoron, emennek eszéllyel, eréllyel amannak, ráhágtál a zsarnokság nyakára!

– …hogy mint vontad magad mellé ékesszólásod győzelmes erejével hozzád-tolongó seregét a Bitorlónak, ki trónod követelte volna; és hogyan tiportad el a másikát, rázúdulásod hirtelenségében, erőhatalommal!

– …de bármint perzselt a vágy, hogy szólalkozzam, elijesztett vállalkozásaid temérdeksége; s nem is mintha attól féltem vón, hogy nem érhetem utol a szóval, miket véghezvittél: tetteidet. Hanem inkább attól, hogy választott tárgyamnak, kicsinységemben, mindenestül alatta maradok

– …vedd úgy hát, Hatalmas Úr, úgy vedd elfogódottságomat, hogy megszégyenülten állok itt és a sikertelenség e gyötredelmes előérzetével is már elöljáróban – Autokrator! – Te Mindszentfelségednek hódolok; még titkon is – mi bátortalan remélve legkegyelmesebb elfogadtatásomat – – –

Ami jól indul, az nem indul rosszul – suhant át Apion rhétor renyhe agyán az ostoba gondolat s némileg megenyhülve a szerencsétlen iránt, aki a lefutott verseny után érkezett, hozzábiggyesztette: ez ügyeske nyitás tán még Hekeboliosz Nagymester, Rhétorok Gyöngye tetszését is megnyerné a fővárosban, az eltanácsolt Libaniosz tar kobakját meg kiverné a hideg veríték, a sárga irígység ahogy elöntené ez ügyeske nyitás hallatán. Csak ne a földre: felfele néznél, szentem, a trónemelvény magasára – tette hozzá és borotvált állát odamutatva, öklével alulról még meg is ütögette: felfele szegezd a tekinteted, Autokratorodra! Akihez-s Akiről beszélsz, ne rám… Audoleon, a grammatikosz, titkon hitetlenkedve a hallottakon, ímígy morfondírozott: a kulcsszavak „beúsztatása”, a hatásszünetek, a tetőzések előkészítése, a nekilendülések… nyilvánvaló, Iulianoszunk olyan virtuóz módra bánik a mesterség fogásaival, hogy hozzá képest a fenséges Gallus – ki a szóművészet iránti érzék hiányát a tehetségtelenek kelletlenségével kultiválja – jóformán azt sem tudhatja, mi az, amit nem tud… A társával pusmogó Philosztephanosz ezalatt Georgiosz gyapjasan benőtt episzkopális füleit figyelte s jámborságába belesajdult örök fájdalma – mi kár, hogy maga, heréi nélkül a kánoni szabályok szerint „atyává”, pappá nem szenteltethetik. Epagathon eunukh hajazta ugyan, hogy a „bátortalan remény” tán az Uralkodó Udvarlására Járulónak egy új Formuláréjából való, amelyet nem ismer, de csak félfüllel; mert – (mire akar ez kilyukadni?!) – ő már a Jelentést fogalmazta Galluszról. Maga a herceg a hűvös mozaikpadlóig alálógatott karral, kezehátával a márványt súrolgatva és öccsét „másmilyen szemmel” méregetve s látványát „másmilyen szemének” szemhéja mögé belopva, duzzadó lábszárizmát csinosnak találta és szabad folyást engedett szodomita ábrándozásának. Iulianosz akkor már egymaga volt, a többiek mintha ott se lettek volna; s körszakállas fejét szilajul felszegve, ő már csak császárját látta, élet-halál urát a trónemelvényen:

– …S hogy panegürikoszomnak illő oromzati ékítményét adjam őseiddel a monumentumon, melynek plinthoszára, életpályád nagy íve alatt Te Mindszentfelséged uralkodói Alakját lészek állítandó, Diadalmas Császár, elsőbbet hadd kérjem meg s vajha adnád engedelmedet-s bocsánatod, hogy szólalni merészlek, szülőfölded magasztalandó!

– …mert mi lehet nagyobb dicsőség, kire világ néz és minden nemzetek tekintenek, mint szülőhona lenni a Diadalmasnak – – – s ebben mely versengés vagyon! miként tolongnak népek-nemzetek, hogy szülővárosodként, földed-s hazád gyanánt elismertessenek, mindenek által annak mondassanak s mi jobbnál-jobb címen-és jogon! – – – imhol elsőül a Világkormányzó Város, ki szült-és dajkált, majd a csillagok-szabta órán kezedbe adta jogarod: császárok Városa – Róma!

– …mi hunyászkodva irígyelik a többiek, ki a világnak törvényt, jogszokást, a birodalomnak Benned császárt adott s mint vetélkednek, odazarándokoló szenátoraikkal, hogy ők maguk is római polgárokká legyenek, Mindszentfelséged miként! – – –

Míg Iulianosz a Második Rómával folytatta („mely körfogatra kisebb tán, de fényére és szobrai számára nézve semmivel sem alábbvaló, a Konsztantinoszok Városa azzal követeli császárját magának, hogy Rómával egyenrangúvá és a Boszporosz ékkövévé Ő tette, ki néki Autokratora s a Városalapító Divus Constantinus Magnus révén: vér-a-véréből és véle összeforrottan, minden márványkövével egy!”) – és javában deklamált, olyasvalami történt, ami a hétgömbű s hetükkel-hétfele forgó kozmosz ráaggatott csillagai közt ritka, de a gondolatok világában olyan együttállás, amely gyakoribb, semmint hinnénk. Ők ketten rátaláltak a konstellációra s egyszerre ötlött fel: Gallus és Mardoniosz egyre gondolt – de nem úgy, hogy egyet-gondolt volna

a közjáték, melynek emléke váltig ott kísértett kettejük fejében (míg Iulianosz karbafont kézzel családja kiirtóját magasztalta) – a közjáték évekkel annakelőtte történt, kevéssel Mardoniosz váratlan betoppanása után, aminek Gallus nem örült. Beleköptek a levesébe. Lefricskázni nem tudta: a szkíta felügyelete rá is vonatkozott. A sudár, langaléta szőke atléta ájétatosan mellére kulcsolt kézzel gyakorta forgódott a két hitoktató eunukh tömjénillatot árasztó társaságában, csak hogy a bizalmukba férkőzzön. Ám a pogány Mardonioszt e keresztényeskedéssel nem tévesztette meg s átlátott a szitán. Az ügyesen bujkáló, kisikló Gallus a vele tanuló fiatal rabokból csakhamar megszervezte kegyeltjei bandáját; rabszolgaösztönnel, rongy ajándékaiért versengve törték magukat a „szép epheboszok” s hol megvesztegetéssel, hol olajos-gorombán, tűzön-vízen keresztül, a herceg kiharcolta és erszényéből külön konyháról alimentálta ezt a fiúháremet, amely nélkül elviselhetetlen lett volna az internálás. Rábizonyítani nem lehetett, vigyáztak, változtatták az időt, a helyet; ha szétrobbantották a bandát, újrakezdték: összetartotta őket a rajongás, a herceg robosztus szépsége, a vadászat, a zsiványbecsület. Mardoniosz szemet húnyt, legyintett. Csak akkor elégelte meg, de nagyon, és ilyenkor masszagéta módra kétmarokra fogva vert, igen tiszteletlenül és sem az ostorhegyes hátát nem kímélte, sem a nádpálcát, a kérlelő Alumnus Sublimissimus könnyeire pedig – odamutatva vicsori szkita foga fehérét – rá se hederített: akkor, egyetlen egyszer.

A hőség és az unalom daimonjaival a nyakában, egy ízben Gallus becsalta öccsét a rompincék repkénysátora alá s a kőpillérek árnyas sarkában édelegve-dulakodva, elkezdett nyalakodni rajta. Édes sugdosódással a vonakodót meg-megpörgetve, hol arra akarta rávenni, hogy megcsupaszított fenekét húzza szét és Fenséges Furdancsát engedje be, hiszen már kis híja rajta van, ott-van-ott-van; hol meg arra, hogy ha már nem engedi, legalább nézze végig fajtalankodását új, félszerecsen fiúszeretőjével a kertészetből, annak a rabcselédje, hátha a látványtól megjön a kedve – vadul ígérgetve, hogy ha megteszi, amíg él, pártfogója és szeráfi védangyala lesz…

de Iulianosz kiáltozására az arratévedő Mardoniosz felfedezte a hímvessző meregető hercegfit és olyan verést a világ nem látott, amilyet a szkita beígért neki. Nyakferdüléses fejét félretartva s többet ígérgetve, mintsem pálcája győzte volna, Mardoniosz gutaütésesen verte; ám Gallus csak nevette az ostorhegyest, ahogy a sziklapadlón kinyúlva sírvákolt, míg tenyere mögül felkacsint rá a néger: nem fáj. „Ügy” lett belőle. A háromnapi böjtös fogság lehűtötte a hercegúrfit, aki szőkén és pulykavörösen hallgatta Philosztephanosz korholó sipítozását s kiegyezett a zsoltárbiflázással; úgy recitálta a büntetést, mint aki tudja, fölösleges a töredelem ott, ahol minden kőbálvány mögül leselkednek rájuk, de koplalni sem szeretett. Mardoniosz meg úgysem a zsoltárokra, hanem a vasfegyelemre volt kíváncsi – Gallus fogcsikorgatva eltűnt a szkita herélt útjából s kivált meggyűlölte érte, hogy titokban hellén hiten van, zavarodott dühében már-már azt várva, hogy a Szentháromság Egyisten a pederaszták pártján legyen. Nem volt Hresztosznak is hetven tanítványa s azokból, válogatnivaló?! – dohogott magatehetetlenül.

Ez volt az a régi harag, de már csak a tüskéje s az is kihullófélben – amikor a gondolatok e különös együttállása pillanatában Mardoniosz elkapta a herceg tekintetét s olvasott benne

 

MARDONIOSZ  (összefüggéstelen tűnődés, inkább csak az indulat feláradása, mint a szavak belső beszéde:)

(„Ez?! Még hogy  szeráfi védelmezője  mindhalálig? Mitől sem riadna vissza Gallus őfensége – akár engedett légyen pederaszta vágyának, akár kisiklott, mikoron rájuktörtem – s bizony habozás nélkül a vért ontaná öccsének, ha félni-féltenivalója volna tőle. Mert ha puszta kézzel birokra kelnének, ma már, Zeuszra! nem Gallus úrra tenném a pénzemet; de a hatalmasok vetélkedésébe belevetve csak a gyenge sopánkodik a gáncsvetésért s amilyen nemeslelkű az eszemadta – mi gyenge pontja – Iulianoszunkat ez a setétlelkű szőke égimeszelő könnyen aláverheti… Vajcsak észbekapna az okoskám, hogy remélnivalója tőle semmi – csupán félnivalója van”)

GALLUS  (a mondatfoszlányok aljadéka alapján, ahogy áttörnek figyelmetlenségén, felméri öccsét, mielőtt eldöntené, mit lásson benne, szeretőt, vetélytársat vagy egyiket se:)

(„No lám, mint bújik kifele a gubóból s mennél több van belőle, annál furcsállnivalóbb… Amilyen szenvedelmes vitatkozó, hitvédő leckéink után, hányszor védelmébe nem vette öcskösünk a pogány hitvilágot, mondván, hogy a nemeslelkű mindig a gyengébb oldalára áll; márpedig tiszta sor, hogy a Megváltó Logosz Pantokratorral szemben Hellász hóbortos legendazagyvaléka alulmarad. Hát akkor?! Most is, most is! Már mióta mondja, de hol van, kérdem én, abban, amit összezagyvál az öcskös, hol van unokabátyánk, kit atyánkul fogadtunk, a császár hitbuzgalma, Indiai Szent Theophilosz urunknak könnyek közt tett ígérete a világ kerügmatikus meghódítására, zarándokhelyek, kegytemplomok építésére szerte a birodalomban s hol, areioszi szent hitünk? Eszélyes az öcskös és a maga tutorokhoz-törleszkedő módján jó ágálva mondja, de gyermek még és nem érti az időket… bár annak szemrevaló s amilyen izmos ephebosz, azokkal a kétmarokra-kívánkozó farpofáival Nagy Szent Mamatész megalomártírra! most kéne megkupakolni, amíg hamvaslyukú, hogy úgy megkupakolva még nem volt. Mert maholnap megemberesedik a csibésze, akkor már késő…”)

 

…Ez is egyfajta konstelláció, a gondolaté, a figyelő elmék firmamentumán s gyakoribb, mintsem hinnénk; s akár a csillagegyüttállást, ezt is az teszi villámló jóslatossá, hogy azért, mert egyre gondoltak, még nem egyet-gondoltak. Ez menten kiderült abból is, hogy Gallus herceg, megelégelvén a szócséplő mutatványt, odabólintott Philosztephanosznak az előre bezsebelt engedelemért és elegáns, nesztelen léptekkel ellengedezett-eltűnt a rá várakozó szőlőlugasok alatt. Georgiosz összenézett Mardoniosszal, de nem tudhatta, a rebegő pupillájú szkita a pillantását elfogta-e; a vizsgabizottság már egészen másról susmogott és rá sem hederített, de Iulianosz még görgette a mellékszereplő kilátástalan gombolyagját és már messze tartott. Mint verte vissza a Barbár Claudiuszt az Iszteren túlra s mi szigorú életrendet tartott; hogy benne a bölcsesség és az atyai szeretet versenyre kelvén, mint osztotta meg birodalmát fiai közt Divus Diocletianus, a Világ Ura, mi államigazgatásának utolérhetetlen mesterfogása volt; mint áldja a birodalom mindmáig Maximianus és Constantinus Chlorus társcsászárok szép összhangját a megosztott uralomban s mi fennkölt érzés fejedelmi unokának, íly Dioszkuroszoktól megörökölni trónt-és tiarát; mint magaslott ki fejjel az ifjú Konsztantinosz a palaisztrában társai közül s mint lett első gerelyvetésben, futásban, botvívásban és kitartó gyaloglásban, hogy veterán hoplitákkal felvette volna a versenyt. Mi volt a királynevelés rendje-módja a spártaiaknál, hogyan szoktatta rá Lükurgosz-s edzette meg a Herakleidákat – hogy a dinasztia a háborúk, a helótalázadások minden viharával dacoljon; mint volt szokásban a karthágóiaknál, hogy az ifjakat az atyák a háztól elzavarják, mondván: innentova te csak keresd meg a betévő falatodat a két kezed munkájával, de jól vigyázz, hogy zsivánnyá ne legyél –

A szónok ez utolsó nekibuzdulása megütötte Apion rhétor fülét és Audoleonnal összenézve, úgy vélte, a karthágóiakkal való példálódzás bizonytalan ízlésre vall s félő, hogy eltévelyedés; mert mi keresnivalója van a gyermeküket-elkergető karthágói atyák e barbár szokásának a legkegyelmesebb keresztény Egyeduralkodó, Konsztantiosz magasztalásában?

A vizsgabizottság a laudatio közben mintha csak összebeszélt volna – felemelkedett ültő helyéből; minek láttán Iulianosz elvesztette fonalát. Ami nem derült ki, lévén hogy ezzel egyidejűleg Megarai Apion, egy olyan kézmozdulattal, amelyből nem hiányzott az elismerés, anélkül hogy egy szót is szólt volna, elhallgattatta a herceget: – Elég a panegürikoszból,  Nobilissime…

Mintha transzból szabadulna, Iulianosz megütődve ránézett. A tutorok már oszladoztak, nyomukban a két papos eunukhkal s köntösük már a napos oldalon verdeste lábikrájukat, a kapurabszolga előtt kisietőben; de kettejük, Mardoniosz meg a püspök, a vélumok alatt maradt és bevárta a fiatal herceget. Iulianosz tanácstalanul ődöngve-sodródva – elgondolkozva csatlakozott.

– Hová? – kérdezte Iulianosz, mintha nem értené az invitálást: egy kis sétára…

– Csak itt, a palotában, Mardoniosz úrral, kivel meghánytuk-vetettük ügyedet, herceg úr – tette hozzá mosolygós-titokzatoskodva Georgiosz püspök: – amerre sohasem jártál. Ha nincs ellenedre a séta.

Közrefogták s míg felfele haladtak a lépcsőn, ő jobbra-balra tekintgetett; csak úgy, loppal – Mardoniosz a lesütött tekintetet úgy beleverte kiskorában. De így is látta, hogy a magas, duplagyomros, duplatokás „szépember” Georgioszból két szkíta is kitelnék.

Iulianosz valóban ritkán vetődött erre. A régi szárny félromos tömege volt, melyre valaha a kappadókiai fejedelmek függőkertet telepítettek – de hogy felében meggondolták magukat, kifogott rajtuk a földrengés vagy pártázatos faltömegeivel, behorpadt ágyásaival kibabrált az idő, azt már a feledés sem firtatta. Elfogadták pompás kilátásával a párkányok fölött, no meg azzal a néhány kubikulummal, amely a vén oromtetők alatt lelakatolva állt; végigfutó kőpadját annyira benőtte a gaz, hogy a puszpángtól-vadvirágtól alig látszott az éle. Vasalt ajtókolosszusaival a raktársor megostromolhatatlanul benőve s elrejtekezve a vastag visztaria-göcsörtök meg a szapora repkény alatt, átadta magát az enyészetnek. Bebalzsamozott történelem.

Amazok ketten átbeszéltek fölötte-rajta, bár sejtette, hogy szavukat nem neki szánják; de tisztességtudóan le-lemaradozott s úgy vette szemügyre őket, hátulról: Mardoniosz kacska csetlését-botlását az iromba lépcsőkön, kivált ahol a csorba fok hiányzott s ő meginogva, mintha volna valamibe kapaszkodnia, utánakapott a semminek; ilyenkor kivillant bokája fölött a gályapad vasának gorombán behegedt sebe – a rabságból ahonnan kiváltotta a Család; meg leste a püspök szuszogó lépcsőmászását és eltűnődött rajta.

Hiszen viszolyognia illett volna tőle, a mendemondák alapján, amelyeknek mohón hitelt adott s tudni vélte róla, hogy mi garázda módra s csali szerrel gázolgott idáig, míglen zsinati társait alátaposva, „kerekes katedrájára” fel nem ült (nemhiába csúfolták „utazó püspöknek”, kinek székhelye sehol, szállása mindenütt). Csak úgy bűzlik róla, hogy volt ez már minden, vesztegető-és vesztegetett, hadseregszállító zsivány és országjáró szélhámos, míglen Alexandreiában meg nem állapodott, hogy nagyban kezdje el gonoszmívelését. De valóban olyan „messziről bűzlik” róla? – gondolta; mert közelről semmi rosszat nem érzett ezen a „szépember” püspökön. Igaz, felhágott Athanasziosz egyházfejedelmi trónjára, amikor a pátriárka számkivettetésének napjait morzsolgatta, ám ha tette, szent areioszi hitünk védelmében jól tette s amaz meg: micsodás pátriárka volt a hereziárka rondája! Mondják, amilyen csikbék csorba kis ember, olyan örök-veszekedő, nagyhangú kveruláns a heretnek vartyogásával, ez a Vatrantyú s ahány zsinatot szemenhugyozott, nem is csuda, hogy ötször zavarták a limbuszokra, de mindannyiszor varangymód visszaugrott és már hírlik, megint csak a maga tritheizmusát varcsogja! Akkor inkább, ezerszer inkább ez a nagy darab kilikiai, aki előtte lépdel…

– Jövel, Iulianosz úr, ne maradj le, gyermekem – szólt hátra a püspök s kilépett a romfüggőkert teraszára. No lám, a kiejtése csiszoltas; és melodikusan forgatja, nem úgy, mint a szóparádézó vásári rhétorok. Iulianosz hunyorogva mérlegelte a kósza pletykákat róla – Athanaszioszról és mintha végigcikázott volna benne a felnőtt luciditás egy arisztotelészi villáma arról, hogy a politika a lehetőségek művészete, úgy mérte fel őket. A háromistenhívő hereziárka? Becsülte utálatos szívósságát s tudott volna szerepet szánni neki, ha ő oszthatta volna, sőt, undorát bölcsen megtartóztatva, irónikusan tisztelni kezdte benne a felhasználható bajkeverőt. Georgiosz?! Nemcsak hogy nem bűzölgött messziről, hanem inkább kellemesnek találta: a korosodó, magas főpap elgömbörülő pofapamatain kalandozó szemmel most azt találgatta, hogy kendőzést használ-e… Mert hogy illatszert igen, arról, közellépve, megbizonyosodhatott. Sokgyűrűs, kövérkés kezét felemelve, Mardoniosznak a monumentumokat mutogatta a távolban s ahogy így elnézte, Iulianosz seholsem találta benne a hellenizáló pogányok és az athanaszioszi tévelygők véreskezű üldözőjét.

– Az a templom, az az ötkupolás, Vértanú Lukianosz urunk emléktemploma, kinek Nikomedeiában ontatott vére s helenopoliszi sírkegyhelyénél magam is jártam: ez a templom az én időmben még nem volt. A Tükhé-szentély romladékaiból építette Dianeiosz úr, odahordott anyagából. Állt viszont a két acqueductus végig, a kicsi még viszi a vizet, de amaz ott, a nagy: látod-é,  Spectabile?

Mardoniosz a tenyerével elernyőzte a Napot és szemét erőltetve kérdezte:

– Az amelyik a régi Heraionnak nekiszalad és három íve hiányzik…?!

– Az hát, a nagy: annak három íve leomlott s vize elszáradott. Téglarakaszait letisztítatta az érsek úr és belőle emelte a hit bástyájául Eunomiosz püspök, szentírásmagyarázónk sugallatára-és tiszteletére. Amott-la, az a hosszúkás, de a vége nyitott és exedrája még hibádzik… látjátok-e?

Mardoniosz felfedezte: – Aha!

– S te,  Nobilissime?!

– Látom.

– Felhágtál-e az újhit emez új szent bástyájára s annak a fokán olvastál-e lekciót? Mert már felszenteltük s gyülekezete igen várja angyalát.

– Magam sem tudom, Atyám.

– Tudom, sok templomunkban jártál már s azok odalent szíves-örömest hallják hirdető trombitahangodat: annak való vagy, anagnosztésznek, de tán még többnek is. Ha felhágnál Anyaszentegyházunk grádicsain, hogy alapítanál-e koinobita házat, hegyi monostort, herceg úr, kinek első presbitere te lennél,  Nobilissime:  úgy gondolom. Igen…?!

– Magam sem tudom, Atyám.

– Mert hallottunk ám rólad egyet-mást, Epagathosztól, Philosztephanosztól – intett oda szemmel a püspök Mardoniosznak, de szembogara örökvisszatérő rebegésével a szkíta kissé titokzatosan s tétován kapta el tekintetét. Georgiosz kegyes-kópé mosollyal Iulianoszhoz fordult: – Te tutoraid mondják. Már nem tudnak mit tanítani neked, kinyilatkoztatásban, evangelionokban oly szerfölött járatos vagy. Igaz ez…?!

– Magam sem tudom, Atyám.

– Autokratorunkra mondott magasztaló beszéded hallatán gyanúba vettelek, fiam, hogy így igaz. Nem mintha levenném tutoraid jámbor válláról a terhet, kikhez bizodalommal fordulhatsz továbbra is; de okosságod baján, fiam, segíteni szeretnénk: hallga csak, mit eszeltünk ki mi ketten, Mardoniosz úrral, ki nagyra tartja szorgalmadat… Látod ezt a kulcsocskát, ezt itt, hogy mi temérdek? Figyelsz a szóra?

– Látom, Atyám; figyelek, püspök úr.

– Eddig ez a kulcs Mardoniosz úr övén fityegett, de már igen vastagnak találja s letehetné. Felcsatolnád-e övedre? Lennél-e kusztódiusa: neki és mindannak, amit ajtaja megett püspöködnek őröz?

– Ha megbízol bennem, Atyám.

– Haha! Kecskére káposztát! Soha jobbra nem bízhatnám: meg én, jaj de még mennyire! Jer, gyermekem – vezette oda az ajtósorhoz kettejüket s míg előretartott kulcsával a vaspántok lakatja felé eredt, magyarázattal szolgált: – Hogy ne terheljem vele se püspöki szekereim sorát, mert már lenyaklanak a többi alatt, se kincstári lovaimat. Itthagyom palotátokban, van nekem egy-két kacattáram s lehagyogatom a java könyvet, ami markomba szalad. Megládd, mí hombárban áll itt a szent tudomány, fiú s hogy a nagyja még hátra van, mi tutoraid elméjét meghaladja: ítéletedre bízom – akasztotta ki lakatját s intésére Iulianosz már a pántok tolózárjával bajlódott – de Philosztephanosz, Epagathosz se baj, ha tudja, hogy suttyomban idejársz s el-elszöksz társaidtól, ne sajnáld tőlük a beavatást, ha már tanítványaiddá törpülnek praeceptoraid – s itt ajtaját szélesre tárta – ez itt a kacattár…

Egyablakos, hosszanti kubikulum volt, kő falipolcán bükkfatokok, bivalybőr-scriniumok, agyagcserép-scapák sorakoztak, tele tekercsekkel, négyével-hatával.

– Könyvek! – rebbent el Iulianosz szájáról a szó… – Könyvtár!

– Limlomok csupán – szerénykedett a püspök, Iulianosz után a szkítával belépve s legörnyedve kissé, hogy fejét a szemöldökfába ne verje be, de hangjából huncutság, gyöngédség és büszkeség csendült – csak ami utazószekereimen nem fér. Pedig hej be szívesen magammal vinném. Hatszázötven.

Iulianosz szemében egyszeribe lefoszlott róla a sok célzatos, athanaszioszi rágalom, hogy fertőből jött, hogy alacsony születésű, hogy hentesmesterből lett vágóhídtulajdonos, nagyvágóból nagyralátó hazuglári bitang és még papnak is imposztor, hiszen soha felszentelve nem volt: Georgiosz legszebb püspöki ornátusában sem pompázhatott volna előtte úgy, ahogyan most ott állt, dicsőülten s megigazultan, kincsei szerelmes számbavételén:  hatszázötven.

– Fejedelmi könyvtár! – tetézte Iulianosz s ismerve természete mohóságát, alig tudta megfékezni magát, hogy oda ne nyúljon; de keze már indult-mozdult.

– Hogy melyiket vennéd le elsőnek? Semmiesetre sem a porosakat. Majd felküldöd a szolgálatost s poroltasd le okos cseléddel, ki megbecsülő s óvatos szerrel teszi. Inkább amazokból, melyek még az eredeti cseréptok fenekén feküsznek s azokról lefújhatod. Szednők le egyenként – nyúlt utána a püspök s ahogy leemelte fedelét, úgy tekerte ki, hogy egyik felét Iulianosznak adta, ki olvadozva hallgatta magyarázgató dörmicsélését és igaz áhítattal tartogatta.

– Ez a sokoszlopos s mi furcsa?! – mondta s már betűzte is: - Hexapla…

– Jól mondod, herceg úr, ez a cserép, ez ő. Origenész. Kinek Tetraplája a másik cserép, amely az ószövetség három változatát, Akhülász, Szümmakhosz és Theodotion fejtését tartalmazza: az is csudás; de mentől nagyobb kincsünk: Hexaplája –

– Kiteríthetnők, püspök úr?!

– Elégednénk meg az elejével s majd ha magad leszel, gyermekem. Ládd, ez, hat párhuzamos kolumnában minden görögösített szövegét egybeveti, bár helyenként még más szövegoszloppal, kettővel-hárommal is megpótolja s akkor Origenész Hexaplája Oktaplára, Enneaplára bővül –

– Hadd lám! – lelkendezett Iulianosz s a végét Mardoniosznak adta, hogy ő maga, a papírosznak alátenyerelve, legeltethesse szemét a kolumnákon.

– Fel ne fald már – csendesítette, gyönyörködve benne, Georgiosz. – Ihol van: ebben elsőül áll a hébraikosz, másodikul ugyanaz, de a mi betűinkkel s görög fonémák szerint. Harmadik az Akhülászé. Negyedik a Szümmakhoszé. Ötödik a Szeptuagintész. Hatodikul ne: a Theodotioné; a hetedik, a nyolcadik, a kilencedik meg ugyanazon szövegrészek más-más változata: az értelmezések és a kibocsátás éve szerint. Tekernétek vissza –

Iulianosz alig engedte. – Ne még, Atyám! Hadd-ném-hadd-lám! Ne még!

– Ráérsz vele még! – nevetett a püspök és másik cserepet emelt le a polcról, míg amazt Mardoniosz visszarakta. Georgiosz fújt egyet rajta s a kigördülő tekercs felporzott. – Ez is ő, Origenészünk, az ő Egzegétikája; ahol agyonmagyarázza, ne hidd el mindet s te csak fordulj vissza a szentíráshoz. Ne: homíliái; mely kegyes beszédek legjavát itt mondotta elé, Kaiszareiában –

– Melyik templomunkban? – kérdezte Iulianosz.

– Hogy melyik templomunkban? Ládd, ezzel megfogtál, herceg úr.

– Tán Babülász Megalomártír óvárosi templomában? – kockáztatta meg Mardoniosz. – Kit még Helené Augusta emeltetett…

– Meglehet: utánakérdeztetek. Ihol van la, ez fontos, ez a másik. Ezt még Philipposz császárunk alatt rótta papíroszra, a Kata Kelszon, kit a mi szent areioszi hitünket támadó ama nagy pogány platonikus ellen írt, bár én óvatos szerrel húzkodnám széjjel tekercsét, mert több van benne Kelszoszból, mint Origenészből s hogy miért? Egyet találhatsz.

– Miért…?!

De Georgiosz eleresztette a füle mellett a herceg miértjét: hagyjuk máskorra. Annyi van! S onnan kezdve már csak mutogatta – úgy vette sorra:

– Erre vigyázz, a scrinium elveszett s tokja nélkül hányódik. Az ő Sztromateisze, Origenészé, még Septimius Severus alatt rótta Alexandreiában s történetesen Klementosz Alexandreoszt, az ő Különb-különb Féle Írásait majmolta benne –

– S utolérte mesterét?

– Utolérte? Felülmúlta? Megmondod magad. Ihol ez, ez újacska, frissen másoltattam, nekedvaló finomfalatja: a Szónoklásról, minek hogy időnap múltával mestere léssz és Libanioszunk is megnyalhatná ilyen tanítvány után a tíz ujját, a pogánya, abban egyet sem kételkedem.

– Hiszen el se mondottam, püspök úr! – szerénykedett Iulianosz.

– Kihallottuk belőle, ami még hátra volt! – tetézte dícséretét a püspök s az Origenész-tekercs mellett egy kopottas másikra mutatott: – ihol Pontoszi Akhülász, igen rongyoska s úgy tekerd majd, vigyázatos szerrel, megyen szét. Ki Epiphanész szerint Hadrianus császár atyafiságával dicsekedhet, bár kétlem, hogy a Világ Ura is tartotta légyen vele a rokonságot, noha zsoldjába fogadta, mikoron lerombolt Jeruzsáleme helyén, Aelia Capitolina felépítésénél megtette sáfárjának: nagy lopó lett. Alighogy újhitre tért, kihajította a község, a pogány csillagjövendölés khaldeus tudományának vásárbabocsátása mián; mire ő dacból körülmetélkedvén, hebreusnak állt s úgy is halt meg, az óhitben: a prozelitája a zsidóknál akarta behízelegni magát vele, az Ószentírás új, mentől hívebb görögre-forgatásával, mivelhogy akkor már a hebreusság, fel Alexandreiáig és tovább, zsidózók, ebioniták, phibioniták, zakheusok, széthiánusok, arkhontikusok, peraták, nikolaiták, naasszénusok, ophita kígyótisztelők, megannyiféle gnosztikusok ésde még az igaz újhitűek mindje is, görögül gagyarászott s felejti a magáét.

Iulianosz csak úgy kapkodta a fejét, a zuhogó gnosztikus szekták hallatán és a szavak ékszeres szikrázása a titokzat pogányos füstjében kíváncsivá tette. – Ez hát az Ószövetség. Tennők külön s vehetném előre – kérlelte püspökét.

– Vedd s váljék vastagodásodra. Ez a sor emitt s nem is egy, ez mind ő, Klementosz Alexandreosz (jóllehet Athénben született, de hamar elszármazott). Nagy kópé és kanállal-tudományevő; kereszténynek pogány, pogánynak keresztény s jól megvigyázd ezért. Ne, elsőül: Klementosz Kánonja (nem kedvelem: legkedvesebb s Lélek sugallta evangelionjainkat kiebrudalja). Imhol Türelemre Intő Beszéde. Ez itt az Ócsárlás Tudománya: így lehet cselesen remegni, mint a nyárfalevél, ha nem mered megnevezni, kit a Tartaroszba kívánsz. Ebben meg amit kimásolt Theodotoszból s te meg belőle másolhatod, az van. A Sztromata Nyolc Könyve, kiből nyilván láthatod, hogy a selyma még olvasta az egyiptomiak hieroglifáit, a Holtak Könyvének meg a Második Lélegzés Könyvének félelmes Kapuőreit, felszállást-égbeemelkedést, Derdekeász Daimon kinyilatkoztatását a Keletkezéstől a kozmosz Végéig, miegymást. Ezt dörögte Origenészünk fülébe, kinek szkholarkhája volt és lélekmestere, megbizonyítván, hogy ne a magad kútfejében kutakodjál, hékás, melyben számodra ismeretlen ismeret nincs és nem is lehet. Hanem emelkedjél fohászkodó lélekben és felfele tartott könyörgő tenyérrel Harnebeszkhénisz Oltáránál Hozzá, Ki a filozófusok fejedelme és istene. Hogy bocsásson szemedre látomást és abban keressed belehüvelyezve a Belőle mindkegyelmesen leáradót, mi benned nincsen és nem is lehet. S rálelvéd, hónaljad mögött megérzed tollazatodat és amaz Égi Tudástól tennen szárnyadra kapva,  megistenülsz!  Ezeket vagy ilyesféléket. Mivel ő még úgy tartotta, a bölcselet felsége és az Irás szentsége az igaz elmében a Tökéletes Gnózissá ötvöződik s ezért mondja szent hitünkről, hogy a gnózis netovábbja, ám neked a gnosztikusokkal vigyázni kell, nehogy istenkiömléseikkel meg párban-baszkuráló, kétnemű szüzügeiáikkal megzavarják a fejed, Valentinosz, Bardeszanész, Bazileidész, ki egyszer Péter apostoli tolmácsára, Glaukiászra hivatkozik, másszor meg magára Mátyás apostolra –

Iulianosz feje zúgott: Valentinosz, Bardeszanész, Bazileidész. A gnózis.

– Hát az is van?! – bámult el a herceg s ugyancsak meglepődött. Lélegzetvisszafojtva várta a választ s máris arrafele nézett, amerre gyanította a sorban, vagy inkább lélegzet-felejtve s ez eszébe idézte kölyökkori légzési nehézségeit, a Második Lélegzés egyiptomi könyve hallatán. Várta, hogy megszédül s mindjárt levegő után kapkod. De nem. Csak az izgatottságtól pihegett. Kinőtte már – sehol az asztma; ilyen lehet az újjászületés… Erős volt. Megnyugodott és megismételte: – a gnózis… hát az is van…?!

– No csak ne nagyon kacsingass, abba a sarokba, hol az égetnivaló pogánya immár takaros halomban áll. Ne bolygasd, gyermekem: üdvödre nézz.

– Égetnivaló, mondod? És te mégsem égetted el, püspök atyám?

– Már hogy ne égettem volna?! Égetünk mi ilyet garmadával s fogunk is. De egyet hogy a tűz elől elkapjon s belőle kimentsen: a purifikátor dolga. Bizalmi tisztség.

– S ki ne bíznék a purifikátorban, püspök úr. De mi szüksége van néki csak arra az egyre is, ha egyszer auktorod pogány és tűzrevaló??

– Megengedj,  Nobilissime:  együgyű beszéd. A purifikátornak tudnia kell, hogy mit adott tüzelő hóhér kezére s égettetett meg. E kegyes kivétellel felfrissítheti emlékezetét; nem szólva róla – hunyorított Mardonioszra s azzal, amit mondott, megint eszébe idézve Iulianosznak az athanaszioszi hazug, heretnek hírverést róla, hogy dáridózó-devernyéző, kéjhajhász, csalafinta, szenteskedő és harácsoló: – Nem szólva róla, hogy ha kiritkítjuk, a portéka mindjárt becsesebb és nagyobb keletje van. Ezt?!… Aranyért se!…

Kurta nevetést hallatott és a hercegfi megütközését látva, a főpap fejedelmi fölénnyel vágta ki magát: közelvonta és tréfásan úgy sugdosódott, hogy Mardoniosz se érthesse:

– Emlékezz a szóra, herceg úr. Egyszer egy bolond háromezer drakhmáért megvásárolta Epiktetosz olajlámpását, abban a reményben, hogy amelynek világánál a Rabszolga virrasztott és írt, ő majd a lámpással bölcsessége fénylését is megörökölheti. Mit gondolsz, megörökölte?! Szintoly ostoba maradt, csak háromezer drakhmával szegényebb. Püspököd az ő kárán tanult s ne ítéld meg érte: lámpásaik helyett könyveit kaparintotta meg filozófusaidnak s most te látod hasznát. Hiszed-é?! Amonnan a végéről aki rád letekint – intett oda a polcra – Antiokheiai Lukianosz az, herceg úr, s hogy beletekinthetsz: a te flaviuszi kiváltságod.

– Lukianosz, az Antiokheiai! – kereste a tekercsek közt Iulianosz repesve; és felkiáltott: – Hát mit magad gyújtottál alá: tüzedből kikaptad?! Atyám!

– Ebből is láthatod s megemlékezzél róla, mennyire becsüllek, herceg úr. Lukianosz, tudós nagy presbiterünk. Ki ha megörökölte is Szamoszatai Pál tévelyét, hamar kimosódott belőle: ő az, kiben Areiosz urunk megjelentőjét tisztelhetjük, ő még hallhatta ígéit. Ha korholta is a Gonoszistent, vélvén, hogy csak vazallus cselédi demiurgosza az Örökegynek (kinek keze a teremtés sarától tiszta), e markionita tévelyből ártatlanul jőve ki mártíromsága által Maximinus császár alatt s az antiokheiai zsinaton mikoron visszaölelte magába, Anyaszentegyházunk is az ő ékesen csengő szümbolonja szerint mondatta fel szent areioszi hitünk summáját.

– Hát azok ott a sarokban, egyrakáson? – mutatott oda Iulianosz, szorongó kíváncsisággal.

– Össze ne vétsed azzal a sokkal egyrakáson, ami mellette sorakozik: amaz a pogány. Ugyanott született, de Marcus Aurelius Antoninus alatt élt s jóllehet Lukianosz nevét olvahatod a bőrtokon, ezt a másikát csak úgyan emlegették, hogy az Istenkáromló. Ahogy érdemlette, úgy halt meg: a veszett ebek megrohanták s hogy ízekre-cafatokra tépték avagy csak megmarták és kitört rajta a veszettség? El nem árulom: olvass utána. Gyalázkodásairól, mit Proteusz Peregrinus nyakába varr, mintha nem ő írta volna: a keresztények együgyűségéről, ahogy a csalóknak felülnek s a minden hájjal megkent imposztorokhoz képest olyanok, mint a gyermekek: egy-kettőre prófétájuk, thiaszarkhészuk, gyülekezetük angyala, szemükfénye lesz a bitangja, ha egyszer a bízalmukba férkőzött –

– Gyűlölöm az istenkáromlókat, gyűlölöm! Veszett ebekkel széttépetni?! Túlságosan jó az istentagadóknak! – tört ki Iulianoszból a gyermeki fanatizmus ölhetnékje s keze ökölbe szorult.

– Le se szedd polcukról,  Nobilissime;  nem érdemlik meg, hogy ugyanazzal a szemmel, amellyel Szent Tamás Cselekedeteiben a vadszamarak befogatolásának csudáját olvasod, csak egy pillantásra is méltassad a ribanca pogányát. Ne mozdítsd hát. Se Porphürioszt, ki még hallgatta Origenészt s Rómában iparkodott rávenni ha hallottad hírét Plotinosznak… hallottad?!

Hirtelen csend támadt. Iulianosz volt praeceptorára pillantott, de Mardoniosz kerülte tekintetét. Mintha mit sem látott volna, Georgiosz keneteshalkan folytatta:

– Nos hát, Plotinoszt rávenni és mire? Bölcselete írásbeli rögzítésére. De mestere eleintén nem hallgatott rá, az írókészséget sem tűrte közelében, az írást megvetette, „a gondolat bilincsének, a szellem gályapadjának” nevezte, miben „a felszárnyazott lélek megragad”; többre tartja a felcsendülő Ige dünamiszát és a fohász istenlevonó varázsát: „az istenek egy sort sem írtak le, mégis, mennydörgő parancsolatjuktól függött váltig a halandó világ” – űzte el kedvencét. Mire mégis megírta Enneászait, kedvence már messze járt: Kleombrotosz Ambrakiotész példájára lelkét ki akarta szabadítani a hús börtönéből, hogy öngyilkos percében felszárnyaljon az Örökfény Nouszához s a testtől való megválást megkönnyítette volna, hogy sokat betegeskedett. Szikiliában kúrálta sápkórját, ahova a Mester tanácsára ment s ott, Lilübaion mellett, ahol lábadozott, írta a Kata Hrisztianon Tizenöt Könyvét, melyet hogy polcomról leemelj, ingyen sem ajánlom. Őrizd meg jól titkoddal kulcsomat s helyezd kényelembe magad, herceg úr. Miről legott gondoskodik majd Mardonioszod: heverőszéked, írókészséged a másoláshoz, borod és elemózsiád hogy legyen.

– Atyám! Hogy ezt mind?! Amelyiket csak akarom? Lemásolhatom?!

– Ami csak megnyeri tetszésed, fenség.

– S az enyém marad?

– A másolat. Rendelkezz vele, Iulianosz úr; s ha bármi óhajod van és még itt vagyok, üzenethozód, püspöködre-s atyádra mindig rátalál – – –

– Királyi könyvtár!

A szkíta morcos vonásai mintha megenyhültek volna, az ajtónyílásban amikor visszanézett. Amazok eltűntek a kert romlatag sziklalépcsőin és Iulianosz magára maradt. A szolgálatos rab be-belesett s csak azt láthatta, hogy ura a kőpolccal szemközt, a végigrakott négy olajlámpás világánál folyvást a cserepes, bükkfa-és bőrtokos könyvtekercseket ókumlálja-silabizálja s csak megigázva áll

szeme a zsúfolt kőpolcokról az ablaknyílásra téved s az éjszakai ég csillagsátorán messzekalandozik. Zavarodott riadalommal gondol az ismeretlen ismeretre, amely benne nincs és nem is lehet. Vaj hol-merre találná az Uranosz Égistenei közt ama hatalmas istenséget, filozófusok fejedelmét, Harnebeszkhéniszt, ki onnan  kívülről  aláárasztani kegyeskednék, ami benne nincs:  a tudást?… És váltig hónalja mögé figyelve, hogy mozdul-e már annak vastagizma és bizsereg-e kiterjegetett tollazata: lesz-e úgy valaha is, hogy ennen-szárnyára kapva – felszáll-s  megistenül?!…

Mire a szolga álmos feje leesett, már csak Iulianosz virrasztott egymaga a macellumi királyi börtönpalotában.

Amiből Iulianosz megtanulta, hogy senkit ne ítéljünk meg a mendemondák alapján, amelyeket alantasaink, öltöztetők-dögönyözők-fürdőmesterek és tutorok a fülünkbe sugdosnak; mert a rabszolgalélek kiszínezi történetét a maga mulatságára s az emberhez, akit besároz, köze nincsen

felidézte alakját – amilyennek a rágalom lefestette és amilyennek megismerte – és az igazi Georgiosz mögött elhalványult az odaképzelt komikus és visszataszító szörnyeteg színtelen, odakarcolt karikatúrája

hanem hogy vele szemtől-szembe megállva, úgy ölelje fel egyetlen vesébelátó pillantással az egész embert és úgyan vizsgálja latról-latra, mikéntha Aiakosz maga volna, Minosz motozója az Alvilágban s míg Rhadamantüsz mérlegére állogatja – ő kiteregeti, mi titkos szándékokat, nyakvágó gyilkokat, facsaró hurkokat, elszipkázott győzelmek, eltulajdonított erények mi lopott marháját hurcolja magával tisztes halandó látszatok alatt.

A hús-vér Georgiosznak – ezt nem tagadhatta meg tőle – volt valami megtévesztő prezenciája: ha alacsony sorból, akkor alacsony sorból, de nagy utat tehetett meg, hogy ezt a patriciusra valló fellépést kiművelte magában. Mint az aranytojást tojó tyúk, úgy ejtegette száján a jól válogatott szavakat s oly kenetesen, mint aki alaposan elsajátította a szertartások mimetikáját oltárnál és oltár körül – ahová a színház lehanyatlásával ez a művészet menekült. Hogy lobbanékony? Hirtelen haragú, mely szertelen kitöréseit a pogányoknak tartogatja, ha fegyvereseivel, üldöző kivizsgálásokra indul?! Egyanyaszentegyházunk parancsát teljesíti csupán s ha megtéréskor kit tán megbántott, megköveti a gyülekezetet, dícséretes dolog püspökétől, hogy a könyves cserepeiért cserébe elengedi – hadd fusson-s tűnjön el Kappadókiában rejtegetője, akárki volt.

Most, hogy a püspök titkos thékájának a kulcsa Iulianosz övén fityegett s a sarokban ott állt a kincses hártyatekercs a másoláshoz – életformája változott meg s a változás olyan biztonságérzettel töltötte el, mintha felvértezte-s felövezte volna magát fegyverrel. Az eunukhoknak s az  A. I. R.  többi ügynökének a palotában esze ágában se volt, hogy elveszítsék szem elől; de Philosztephanosz és társa nem hazudott, amikor rákényszerült annak megvallására, hogy kifogyott a tudományból s a magáéból már nincs mit eléadnia, amit a herceg ne tudna; így hát maguk szűkreszabott kathekézisével nemigen háborgatták, elég, ha tudják, hogy Georgiosznál jó kezekben van s kalitkának, csillagvizslatónak, ahonnan elnézheti a fölötte forgó szférák magasát, de onnan ugyan ki nem röppenhet – jó a könyvtár. Szikorka szabadság volt, de illúziója egyre nőtt s Iulianosz – mint aki mohóságán erőt venni nem tud – hol az olvasást halogatta a másolás kedvéért, hol a másolást, az olvasásba belefeledkezőben; s első lázában bele kellett nyugodni a mazsolázásba – hogy azt írja ki, ami megtetszik neki. Ezzel a mazsolázással Tatianoszból, Rhodonból, Pantainoszból, Origenészből, Klementoszból és másokból, a mirabiliák és memorábiliák valóságos mirobiblonja kerekedett, hogy alig tudott jegyzeteiben rendet tartani.

Belátta, rács mögé kell rekeszteni mohósága szörnyetegét s a polc többi kincseitől elsáncolta magát azzal, hogy nekifeküdt a másolásnak. Elsőül Klementoszt vette munkába, ki Antiokheia presbitereként a tudás kaptárja volt s őt mindenkor győzelemittasan szegezhette szembe azokkal a Hresztoszra acsarkodó kutyákkal, akik azt állítják, az újhitnek nincs filozófusa. A Sztoa büszkesége, Pantainosz volt a mestere, mint annyi más kiválóságé az újhitben s a kevesek közt aki megjárta Indiát (honnan Mátyás evangelionjával tért meg), átaladta világlátottságát akolütáinak. Innen van az Antiokheiai páratlan gazdagsága (a kegyességre nézvést pedig nem bűn, ha szórakoztató). Iulianosz az első sorokra rámeredve, mintha személyre szóló üzenetet olvasna – és a levegőben felejtett sztülosszal csak itta a szívenütő szavakat – „El ne kezdd, míg szent ígéretet nem tettél. Mert imhol megesketlek téged, minekelőtte hozzálátnál. Hogy te megesküdjél a Fiúígére, Ki néked Logosz Szótérod és az Ő hamarvaló Másodjövetelére, mikoron megítélvén eleveneket és holtakat, felvezeti a Tartaroszból a lázadás bűnéből kimosott fekete angyalokat s véle eljövend az Apokatasztaszisz Panton: arra. Hogy te, kedvesem, egy iótányit sem változtatsz, sem el nem veszel, sem hozzá nem téssz; hanem amint találod, úgy írod le s azt is, hogy kiből és honnan veszed, mivel nem magad írása szerént veted, azt is: te másolásodhoz hozzáfüggeszteni ingyen sem mulasztod. Hogy mindezeket az Egyigaz Istenre – magadat a kereszt jegyével jegyezve – felfogadtad”. Noha egymaga volt a thékában, mégis, mintegy varázslat alatt, szertartásosan megadta a másolótól követelt fogadalmat s csak akkor tekerte tovább. Oly szigorúan tartotta, hogy a hibának vélhető fura írásmódot is átvezette a kópiába; és a nyilván kifelejtett névelőket-főneveket sem pótolta ki. Vigyáznia kellett, hogy ne mazsolázzon – mert mohó tekintete minduntalan előrerohant volna s míg másoló szeme odaragadt a szóhoz, olvasó szeme már messze járt

azzal próbálta csillapítani nyargalhatnékját, hogy püspök ura megmondta: a másolat az övé marad, rendelkezik vele s ha egyszer megvetette királyi könyvtára alapjait, még lesz ideje, hogy ráérősen elidőzve végigmenjen többször is a Clementiánákon. Sorra vette. A Hüpotüposzeisz – a Vázlatok Nyolc Könyvéből az első kettőt. Szentírásmagyarázatok voltak, de oly csudás megtámogatásokkal s bűvészmutatványnak beillő bizonykodásokkal, hogy aki a gnosztikusok Ogdoászaival és szigorú, nemek szerinti szimmetrikus rendekben sorakozó felhőállataival még nem találkozott: Iulianosz elhűlve ízlelgette – az olyan másoló izgatott megütközésével, aki a hitet és hozzá istenét a szívébe beleírva-s odaplántálva készen találja (mert e sztoikus pogány tanítással akkor még Origenésznél nem találkozott) – és megtorpant a másolásban

más könyvét kapta elő Klementosznak, de tanácstalanul meredt a címére, Quis Dives Salvetur? – Melyik Gazdag Üdvözül? – mivel nem értette, mi köze a gazdagságnak az üdvözüléshez. Akkor a Sztromata Nyolc Könyvét görgette ki s ebben, theodotiánusokról-artemonitákról s más heretnekekről olvasva, kiknek cserzővarga hitegetője tagadja a Logosz istenségét s e tévellyel próbálja kimagyarázni aposztaziáját, amikor a kínpad láttára „embernek” mondja – Iulianosz tekintete egy mohó ugrással tovaront a sorokon s ott folytatja, ahol Klementosz „a keletiek tanítása” ürügyén Valentinosz neoplatonikus gnózisának aranyszőnyegét teregeti, amelytől, mintha nem is tartaná heretnekségnek, nem tudja megvonni csodálatát. S ez mintha olvasójára is átragadna, Iulianosz eleinte elbűvölve építi fel magában az aiónok összességéből az Örökegyisten Dicsőségének Hétszerszent Pleromáját, a Teljességet, kinek alsó kiömléseiben csak úgy nyüzsögnek, rangjuk emeletei szerint a metafizika nászát ülő istenpárok s a káprázatos kristályépítményen mire megleli, ésde azon is, mélyen az Aiónok Nyolca, az Ogdoász-nemzette szüzügosz-csudabogarak tucatjai alatt s még hozzá ilyen illetlen-alacsonyan, a két új aiónt: Hresztosz Logoszt és a Szentelő Lelket – megáll – összerezzen

lassan gyűlik-gyüledezik elméjében ez is, az is – az a sok minden, amit Georgiosz úr elé tárta kényteleníttetik, mire kétséges lelkének a püspök atya engedelmét adta – nem utolsó sorban az, hogy benne magát bűnösnek nem tudva, akkora gyönyörűséggel s íly kedvtelten adja át magát a valentinoszi, bardeszanészi, bazileidészi tanokon való elmélődésnek – – –

Azontúl sokszor volt úgy, hogy Iulianosz a Nappal kelt és az éjfél még szövétnekei világánál, a püspök titkos thékájában találta. Se vadászó, se bolondozva-birkózó társai nem számíthattak rá s mire a játékokhoz felálltak, ő már oldalgott elfele. Gallus fintorogva csak legyintett – ki van a számunk nélküle! – és vállat vont. Mire az öcskös eltűnt, ők már vagy a füles korong után kaptak, vagy, vele körülperdülve, megsuholták a lapos korongot. Iulianosz a palaisztrából egyenesen a könyvtárba sietett, mert alig várta, hogy találkozzék önmagával

furcsállkodva kémlelt az ismeretlen ismerősbe: fel-felnevetett, el-elkomorult… drámai ismerkedés! És már nem is győzte sorra venni, mi mindenre jött rá a jó püspök thékájában

az  első,  ami ámulatba ejti – tulajdon  állhatatlansága.  „A jó püspök”. Haha! Thékája kulcsának átadása előtt, amíg csak azt a csupa-rosszat tudta róla (mit kincses pletykaként tartogatott s unciánként rebesgetve mért ki környezete), addig útonálló haramiát látott benne s emlékezetében nem is tudta felidézni másként – pofapamataiba belevesző malacszemét, göndörszőrös kezehátát s a tarkójáig feltolódó háta-hurkáit – mint útonálló haramiának. Ám azóta, hogy könyvtára kulcsának súlyát a derekán érezte, valami érthetetlen cinkosság fejlődött ki kettejük között és ez megolvasztotta Georgiosz elhízott hentes-ábrázatának közönségességét: álca volt, emögé rejti finomult szellemét e goromba korban; értő tekintete pajkos-jóságos hunyorgással bíztatja – a kezére adott kincs a lemásolással az övé s ha kettőzött buzgalommal másolja, könyvről-könyvre mind az övé marad

„vajon feljuthatok-e a Mennyek aszphodélosz-mezőire a dicsőült árnyak közé-s érhetek-é örök üdvösségre, ha gonoszkodó és gonoszul élő pap adja rám a szentséget?!” – jutott eszébe valamikor a kínzó gondolat. Hiszen a Theodulosz-bazilika medencéjében, míg Dianeiosz érsek az üstökét öntözte, Georgiosz volt az, a „haramia” püspök, ki keresztelővizének alányomta, hogy elfödje… megtörheti-e a szentség nagyon-nagy ereje a „haramia” rontó daimonionját? Boldog megkönnyebbüléssel oszlott el kétsége az Élő Víz purifikáló ereje iránt: a jóságos püspök csak arra használja elhírhedettsége gyalogpáncélját, hogy azzal fedezze – mi garmadával munkálja a jót… új, titkos, igazi Lelkivezető: magas, duplagyomrú, duplatokájú, kegyes-jó „szépember”… Hogyan? Tegnap még így, ma már amúgy?! Iulianosz zavarbaejtőnek találta alapérzései megváltozását, de nem tudott küzdeni ellene…

a  második,  amit a könyvtár magányában tanul (s ez az önmagával való ismerkedés drámai fordulata) – arra maga a másolás vezeti rá. Klementosz Alexandreosz Sztromateiszét másolta történetesen s maga sem tudta, hol szakadt el tőle s honnan váltott át a maga szavaira úgy, hogy többé az eredetire rá se nézett… Jó arasznyi lehetett; csak rótta-rótta, addig-addig, amíg fel nem kiáltott s abba nem hagyta meglepetésében. Bámulva nézte: ez is „eredeti” vajon, mint az, amit eddig másolt? Elképzelhető, hogy egy templomi anagnosztész az alsó papság legalsó fokára lépőben, önfegyelméről megfeledkezve, a szent egyházfejedelem léleksugallta ígéitől elszakadjon és tizenhatodik életévében, tapasztalatlanul és éretlenül, csak úgy, a magáét fújja?! S hogy maga is „auktorrá” legyen?!

rálelt! A jeles auktorok szolgai másolása a legnagyobb csábítás, hogy valaki maga is auktorrá legyen, vagyis a maga-gondolata-előmondója… A felismerés leforrázta: megszegte esküjét. Azt hitte, a fegyelmezetlenség keserű szégyenében ott nyomban a föld alá süllyed. Ehelyett édes boldogságot érzett, amely egész lényét eltöltötte s ahogy imádságos rácsudálkozással végighaladt saját betűin, a saját szavaival tovább gombolyodott a fonál-s tekeredett a gondolat

önfeledten mérlegelte a Klementoszét meg a magáét

mert ha Klementosz a Szent Ioannész Cselekedeteiből az Üdvözítő Szavát idézi, hogy minekelőtte a héberség kezére adatott volna, maga köré gyűjtötte tanítványainak hetvenét, összekulcsolódva kört fogtak s míg táncolni kezdtek, Hresztosz a körtáncban ímígyen szólott hozzájuk: „a Kegyelem táncol. Jertek, táncoljunk, énekszóval, nádsíp szóval. Imhol a Tizenkettő táncol a Magasságban, ímhol a nagy forgásban ott fennen, ti Hetvenek. Aki kimarad a táncból, kimarad mindenekből, kik alant velük s itt fent mivélünk tőrténülnek. Forgadozzunk az Úr táncának kegyelmében! Ammen!” – márpedig ezt mondja Klementosz és ő csak tudja, mit mond, akkor Hresztosznak tudnia kellett, mint szökelltek-s hogyan ugrabugráltak Dionüszosznak a Lenaia-ünnepen, az Antheszterián s ahogyan Hresztosznál tilos volt kimaradni a táncból, ugyanúgy tilos-és büntetendő volt nem-magunkhoz-venni Bakhosz levét és kimaradni a lerészegedésből

tudnia kellett, hiszen tudja azt is, hogy kecskét áldoztak Dionüszosznak a titokjátékok megkezdésekor s ennek a tragosznak a vére-buggyanása láttán harsannak fel a himnikus kórusok… Igaz, Klementosz szent presbiterhez illőn utálkozik a meztelen seggükre phalloszt festő thiádoktól-naiádoktól, lénáktól-nimfáktól meg a pofájukat a bor seprőjével bemázoló trügodoszoktól, kik szemérmetlen dalaikkal és magukviseletjével bízvást megrémíthették, ha látta őket s ugyan már miért ne látta volna?! Amilyen magasztalólag szól a keresztény müszterionokról, amelyeknek „tánca szebb s dalaik is lágyabbak”, tisztességtudóbbak, mint amaz őrjöngőké az erdei tivornyán… Iulianosz itt fejéhez kapott: beugrott, arcot-értelmet kapott és a helyére került egy emlék. Csak nemrég történt, hogy a Tarszeász püspökről és hitvalló vértanúról elnevezett új bazilikát szentelték s ő szentleckeolvasásra érkezett. Nem vették észre szekere zörgését, ő leszállt s beóvakodott, hol még csak próbálták a hosszú szertartás táncbeállítását és éppen a Ioannész Cselekedetei szerint való Hresztosz-táncot kezdték és a kupola alatt kört fogva, az Ő énekére ringatóztak „jertek énekszóval, nádsíp szóval, forgadozzunk az Úr táncának kegyelmében a Magasban – ámen!” s az Ő szavával énekelték. De alighogy meglátták – („a herceg úr! a herceg úr! Iulianosz őfensége!”) – leintették őket és hajadonok, legények szétrebbentek. Restellették talán? Vissza akarják nyesni, nehogy a pogányság kirügyezzen a táncból? Amint Berüllosz Atya is, hírlik, már meg az énekszótól félti az „újhit koinobita szikárságát” – hogy majd még a kántálásból is kirügyezhet a pogányos karban-éneklés, a kübeboszok-bakhoszok „Orgé! Orgé!”-rivallkodása…!

idáig juthatott elmélődésében a herceg (s már meg kis híja arra lyukadt a szorongás és az öröm elegyes érzésével, hogy lám, a  harmadik,  amire Georgiosz thékája megtanította, semmi egyéb, mint hogy. Maguk a szent presbiterek mutatnak arrafelé a kőpolcon, ahol a legsarokban a leprások, a pogányság szerzői sunyítanak s ha vissza akar menni a Hellén Kezdetekhez, egyszer mégiscsak kénytelen lesz kigöngyölni a tilalmazott tekercseket is, mert Klementosznál, Pantainosznál, Tatianosznál, Rhodonnál és a mesterek-mesterénél, Origenésznél, egyre többször, mind megnyűgözöbb-s magához vonó erővel bukkan fel Plotinosz, Porphüriosz és Iamblikhosz neve: vajon mifélék, ha nem mások-elővezette kihüvelyezésben, hanem saját hangjukon szólalnak meg…?!) – épp idáig juthatott gondolataiban Iulianosz, amikor sajátos nyüzsgésre-mozgásra lett figyelmes utakon-udvarokban s most még kürtszó felharsanását is hallotta, távolról, de tisztán, Kaiszareia felől s valahol a thermák vagy a kocsiversenypálya táján lehetett.

Georgiosz püspök titkos bibliothékája arra a három napra zárva maradt: a császári látogatás három napja mint a váratlan földlökés – noha Földrengető Poszeidaon messze járt s vihardudáló tritonjainak nem lett volna hol megvetniük vízilábukat a földség szívében: nos, mint a messze berontó tengeri széltölcsér, úgy rontott végig Macellumon-s borogatta fel az Ópalota mindennapos fegyenctelepi életének egyhangúságát. Igaz, hogy az első nap a késő délutáni, harsány megérkezés, a harmadik a kora reggeli kivonulás-eltávozás jegyében állott s így a látogatás igazában egynapos volt csupán s azt is lefoglalta a vadászat. De annál inkább érezni lehetett mögötte a szándékot; a lecsapás, a villám-portya mögött a szigorú kíváncsiságot, melyet csak még fájdalmasabbá tett a gyanakvó távolságtartás

alig rakták fel – már szedhették is le a rögtönzött díszítéseket s mire a palota császári díszbe öltözhetett volna, az Autokrator már messze járt. Alig láttak neki lakosztálya kitakarításának és a hüpokaüszton felfűtésének a márványpadló alatt – már a falak a nagy üres semminek ragyogtak, a tepidárium csak vesztegette a gőzt s ahogy ketten egymásra néztek, ama ritka pillanatok egyike volt, amikor a két féltestvér egyhúron pendült-és egyetértett, mintha azt kérdezték volna egymástól, összeakadó tekintetükkel: vajon igaz-e, hogy fejedelmi unokabátyjuk, atyjuk helyett atyjuk, Flavius Julius Claudius Valerius Constantinus Constantius itt járt?

robosztus egészségére mindig büszke volt s oly gúnyosan sugárzott le róla, mintha azt mondta volna a Szent Palota emeletmagas, hidraulikus trónemelvényéről az alant ácsorgó nádoroknak-országnagyoknak, comeszeknek-főpapoknak: mindnyájatokat túléllek – én temetlek el valamennyőtöket, ne is számítsatok arra, hogy mint atyánkat, a Boldog Emlékű Konsztantinosz Megászt fel az égbe, angeloszok, engem is oly hirtelen ragadnak a Tartaroszba, ahová kívántok, a sötétség daimonjai… túléllek mindnyájatokat!

s most robosztus egészségét megtámadta valami, valahol: ujjpercei bütykösödni kezdtek és fájdalmas nagyra dagadtak lábízületei. Dögönyözője, a phrüg Phebadiosz a hierapoliszi melegforrások szentélyére esküdött s míg ízületeit olajos markában ki-beugratta, gyilkolta-kente – beletette a bogarat a fülébe. Orvosai nem emeltek kifogást és lelkivezetője, Kürillosz Atya csak azt kötötte a lelkére, hogy ejtsen útba egy-két kegyhelyet, Mamatészét, a Pásztori Vértanúét például, Kappadókiában. Euszebia császárasszonynak megütötte a fülét a csudamívelő mártír neve és ártatlankodva megkérdezte:

– Hol is van eltemetve, nem ott valamerre, Kaiszareia környékén? – majd meg se várva, hogy a Főkamarárius eunukh mogorván rábólintsa az igent, elővette legmézesebb mosolyát és úgy folytatta – ugye nem mulasztja el az Autokrator, hogy arrajártában rápillantson birtokunkra, hol püspöki székünk-és palotánk a két fejedelmi árvának idő múlatásra, kathekézis tanulásra kijelöltetett: ugye útbaejti felséges Gyámjuk – védenceit?

Euszebiosz, a Hálókamarák mindenható Őre, nagyolta ugyan a kitérést, de a lappália nem érte meg, hogy kedvét szegje a császárasszonynak, aki nem is rejtette véka alá, mennyire szívén viseli a két árva gondját s ha az országlás dolgában nem is, dinasztikus ügyekben a császárra gyakorolt asszonyi hatalma az ő fortélyos befolyásával vetekedett. Így történt, hogy Konsztantiosz, a galatai Ankürán át, a phrügiai Hierapolisz felé utaztában, hogy a városka pogány szentélyénél a gyógyforrásokat felkeresse, ugyancsak nagy kerülőt tett; színleg hogy a Megalomártír kegyhelyénél gyógyulást keressen, de valójában hogy a maga szemével győződjék meg róla, Konsztantiosz Chlorus életbenmaradt unokái körül minden rendben van-e

ám Ankürát maga mögött hagyva, alig tért rá a Kaiszareia felé vezető nyílegyenes római útra, már érezte: akár el is hagyhatná a csudamívelő szentember relikviáinak meglátogatását. Ereje, robosztus egészsége visszatért, a szekerezést-rázódást aranyozott, hatkerekű harmamaxáján fel se vette s annak öblös, párnázott magányából előkászálódva, vidor kedvében nemegyszer az élre lovagolt, hogy főtisztjeivel beszéldegélve, elűzze a vidék unalmát. Az 1104-ik esztendőt írták Ab Urbe Condita, amikor utazóbatárjaival és fegyveres kíséretével a fényes császári menet Kaiszareia fellobogózott diadalíve alatt átvonult. Az alamizsnása tette a dolgát s szórta is, az óbégatóknak-hasravágódóknak a császár a maga Szent Személyében nem mutatkozott. Az udvarlására siető helyi méltóságokat, a csizmáját, úti porköpenye szegélyét, gyűrűit tolakodva csókolni próbáló presbitereket, dekurionokat lerázta, a lekuporodni készülő egyházfejedelmeket, Dianeioszt és Georgioszt valósággal megakadályozta benne, hogy elébevágódjanak. A tucatnyi császárüdvözlő panegürikosz városi rhétorainak meg kellett elégedniük azzal, hogy írásaikat begyűjtsék és elsüllyesszék a felterjesztések öregládájába, mely külön kerekes alkotmányon rázkódott s faragását nem győzte csudálni – mint ahogy rendeltetését sem tudta mire vélni – az utakat szegélyező tömeg. Csupán a város előkelőségei közül néhányan,  honoratuszok-clarissimuszok,  akik teljes hivatali díszben és kiváltságuk dölyfös tudatában a propülaiákig közelmerészkedtek az erdőszélről – csak ők vizslathatták Macellum alatt, hogy ahol Őmindszentfelsége az Autokrator,  Sacrosanctus és Sacratissimus  Apostoli Szent Személye nyergéből lehuppan, ott a földet, elősiető dignitáriusok (a lócitrom, tehénlepény és egyéb alantas szemét félresöprése után) meghintik aranyporral, mely a szélben fakósárgán elpereg – hogy ne a meztelen rögön tapodjon, hanem, fel a portikuszig, ezen a szélfútta aranyporszőnyegen

megjelenését az Ópalotában kürtök-buccinák rianása adta hírül – kiáltozás és vezényszavak. Azonnal visszavonult termeibe, ahogyan főrendű kísérete is, palatinuszok, comeszek, ki-ki a maga lakosztályába, a nehéz vértes-lovasok, a könnyű gyalogosok parancsnokaikkal a szkólában – szűk helyre szorítva kaszárnyájában a rendes helyőrséget – eltűnt, mintha ott se volna. Csak a feszültség, a rémült hangulat, ami az átriumokat eltöltötte meg a rabszolgasereg ünneplő gönce – a párkányokon végiglógó viharvert, ódon füzérek és a fakultas lobogódísz, ahogy a raktári penészrakásból előkerült, az jelezte jöttét.

Kora reggel, már vadászatra indulóban s úgy is öltözve, lovagláshoz és fegyveresen, futó percekre láthatta csupán Iulianosz – és órákra, Gallus, akinek az életét köszönheti: a Megmentőt; és a találkozás – ha lehet annak nevezni – kettejükre más-és másként hatott

Iulianosz még nem felejtette el, hogy mint építette fel Hőséül és Utolérhetetlen Tökéletességű Uralkodójául, trónja előtt-s alatt, onnan felkiáltva elmondandó s Ahhoz intézve, kit rangjának magassága és emelvénye előle eltakar: panegürikoszát

hogy abban milyennek festette le s amint az a született rhétorral történni szokott, hogy belebolondul tárgyába és végezetre annak a Hérosznak látja, akit cicomás epitetonjaiból és egyeduralkodói attribútumaiból egyberó: Iulianosz még nem felejtette el, milyennek ábrázolta a Világ Urát. Fejjel kimagasló. Széles homloka természettől tündöklő s önfénylőn sugárzó. Sudaras combsólyáit, herkulesi lábszárát arany vért védi az oroszlánharapástól, vadászatain. Egyaránt mesterien veti a gerelyt s hajítja a koponya-loccsantó harci szekercét; a vad, amelyet íja megcéloz, halálába tekint s Ő még bele sem gázolt lovával a cserjébe – már, állataival megmerevedik s riadalmasan elnémul az erdő. Ilyennek festette le panegürikoszában s noha leintették, nem hagyták végigmondani, a dicshimnusz végig benne volt –

s most találkozott tárgyával

nem annyira nevethetnék, mint inkább nagy-nagy zavarodottság vett rajta erőt. Még mindig olyannak találta: föllelte benne az Édes Atyai Gyámot csakúgy, mint a Felülmúlhatatlan Felségű Jelenséget s csak a vak nem látta, hogy az Autokrator valóban fejjel magaslik a fényes urak fölé, kíséretében… De amit Iulianosz sem ujjából nem szophatott, sem nem emlékezhetett rá – az a természetes szépség aranymetszésének hiánya volt tagjaiban, arányaiban

Konsztantiosz bácsi – ülő óriás volt világéletében. Apró görbe lábakon szaladgált s noha izmoska lábainak dongáival jól megszorította a lovat, hogy egykönnyen ki nem vetette nyergéből, nehézségei voltak, hogy felevickéljen – mert hátárapattanni még senki se látta

a törpe karikalábakon guruló fejedelmi óriás láttán Iulianosz alig észrevehetően elmosolyodott – életében először láthatta Autokratorát huszonöt lépésről – és éppen akkor, amikor elkapta (vajon elkapta-e?) fejedelmi unokabátyja tekintetét és a császár, kegyesen, rá visszabólintani méltóztatott. Ez, hogy visszafojtott nevethetnékjét alkalmasint félreértette és a kegyét-kereső, behódolt alázat jeladásával tévesztette össze – ez még mulatságosabbá tette szemében az „ülő óriást”. Ám a Jelenség humoros voltának érzése menten elpárolgott belőle, mihelyt észrevette, hogy a Bólintás nem neki szól, hanem bátyjának

odaintő  fejedelmi kegy jeladása volt; rá, a „gyermekre”, a mellékszereplőre nem vonatkozott. Gallus nemes tartással elindult Felé s az urakhoz érve, féltérdre bocsátkozott az előlépő Konsztantiosz előtt. Hódolata vadászcsizmájának szólt, de Ő lábát visszavonva – a hercegnek be kellett érnie gyűrűi kövével. Három mondatnál többet nem válthattak; Iulianosz még foszlányokban sem kapta el a szót. Egy szempercenetre mintha úgy rémlett volna, Őmindszentfelsége, állával mutogatólag felé bök, mintegy öccsére kérdezve Gallusznak s az Uralkodói Alámosolygásból belényilallt parányiságának fájdalma: mindenhogyan oly  kicsiny,  hogy csak róla  beszélnek,  vele  – eszükbe se jut… Nem ez volt az első ilyen bántás, amit le kellett nyelnie. Az Imperator, leereszkedő kegyes-kedélyes kedvében megropogtatta Gallus duzzadó bicepszét és vállára paskolva, beterelte a Vele vadászni induló főrendek uszályába – leghátra… (nagy kegy! nagy kegy!)

 

............................................................................................................................................................................

 

…Másnap a császár, maga mögött hagyván Mamatész Pásztori Vértanú csudatevő kegyfülkéjét, melyet futtában meglátogatni kegyeskedett – Ő és a távozó udvari menet a szekerek ágyán kinyújtózkodva-megjámborodva már rég elvesztette szem elől Kaiszareia amphitheatrumát, aquaeductuszait és ezer sztadionnyira benne kanyargott Phrügia hegyeiben Hierapolisz iránt, amikor Iulianosz meghallhatta, hogy-s mint volt azzal a tegnapi vadászattal; úgy próbálta kihüvelyezni abból a kevésből, amit fölényeskedő, szűkszavú bátyjából kihúzott (pedig ha fegyvertelenül is, de ott volt s Gallus „lélekben” ott vadászott kísérőivel, az Imperator mögött)

hogy bizony nem járt messze az igazságtól, amikor rhétori gyakorlásból, mint odaképzelt trónálló, magasztaló beszédében félistennek állította oda a császárt. Konsztantiosz keze biztos, csapása hatalmas és kivédhetetlen, ereje emberfölötti; s nemcsak mert azzal hajítja, hanem súlyával is belefekszik s úgy veti – attól oly süvítő a gerely, oly halálos vasának szúrása. A hérosz, amilyennek ifjúsága gyakorlóterein s birodalommentő diadalainak csatáiban leírta: a Világ Ura

csak akkor vágott kissé szamár képet hozzá, amikor Gallus elkottyantotta s ő meg, lelki abakoszán összeadta – kettő meg kettő az négy. Hogy amit látott, rúdon lógatva s elvonult elejtett erdei fenevadjaival a szolgasereg – az az erdő a park alatt: körülkerített, zárt vadak-karámja volt. A medve, a vaddisznó, az oroszlán meg a párduc ahány csak volt: erős, fonatos hálókelepcén vergődött a bozótban s inkább e kötélhálót karmolta-harapta, mintsem a közelgő veszedelemre ügyelt; bár mihelyt a császári gerely a bundájába fúródott, a kötélhálót messzevonták s nyomtalanul eltüntették láthatatlan kezek. S hogy jóllehet a zsákmány gazdag, amit a császár felsütni otthagyott s most majd még ehetnek medvehúst, vaddisznó-orját, puhára főtt oroszlántalpancsot és sok más finom vadas pecsenyét a megutálkozásig – de azt a két medvét, az oroszlánt, a három vaddisznót és a nőstényleopárdot kölyköstül, mákfőzettel igencsak megitatták és jól előkészítették, még minekelőtte Őmindszentfelsége a Fejedelmi Vadász rájuktörni kegyeskedett.

Az Imperator látogatása után az élet Macellumban visszatért a rendes kerékvágásba. Mindenki ezt várta, mindenki természetesnek tartotta. De visszatért-e? S ha megszigorították a régi börtönszokásokat vagy új, cudar rótát vezettek be – minek tulajdonítható? A túlbuzgók illedelmének, ahogy Őmindszentfelsége váratlan megjelenésétől beijedtek? Vagy végigkarmolt a hátán a Titkos Hír-és Hóhérszerző Szolgálat, embereinek? A két herceg csak találgatásokra volt utalva. Az egyik kellemetlenkedő maga Philosztephanosz eunukh volt, az Osztrigafülű, aki nem tudta leküzdeni együgyű duzzoghatnékját: a Flaviuszok sarja csak ne higgye, hogy mert tutora kicsiny a Tudásra, már mindjárt kicsiny az üdvösségre is. Ez a féltékenység is lehetett a késztetője, de a megújított parancs is: kettőzött éberséget. Az eunukh látogatásai megszaporodtak Iulianosznál s hol kora reggeli öltözködésénél szerencséltette, hol reggelijénél nyaggatta jámbor homíliába burkolt keresztkérdéseivel; sőt, már „rejtekét” is felfedezte vagy amit annak vélt és a püspöki könyvtárban is utánament. De egyéb jelentenivalója amúgy sem akadt volna, csak hogy mindent rendjénvalónak talál; azt meg, amit úgy kapott a nyakába, mint a kutya a hidegvizet, hogy se köpni, se nyelni nem tudott, röstellte volna írásba foglalni – „Odafenn” nem vált volna előnyére. Betoppanását ingerülten tűrve s anélkül, hogy hátrafordulna és a belépőt pillantására méltatná, Iulianosz szemét mereven a széttekert könyvön tartotta anélkül, hogy egy szót is elolvasott s az olvasottakból egy betűt is értett volna. Ekkor, háromlábú bőrnyereg ülőkészségét hátralökve, felpattant és mint a fuvolázni próbáló mennydörgés, patricius-baritonján rászólt az eunukhra:

– Philosztephanosz.

Aki addig hátát vizslatta, most szembekapta a herceget s mintegy reflexesen, mintha pofon elől térne ki, oldaltkapta simafényesre borotvált képét:

– Uram…?

– Ezentúl bejelenteted magad a szolgálatossal, akár a rabommal ajtóm előtt, akár a katonával, aki tömlöctartóm s miután hallod hívó szavam, csak úgy lépsz be.

– Engedelmeddel…

– Helyesen mondod: engedelmemmel! De jó néven venném, ha vagy kora reggel, vagy egy nappal előbb bejelentenéd szándékodat, hogy tanulmányaim megzavarására, rámtörni készülsz.

A hangját sem emelte fel. Suttogott, hogy csak úgy zengett.

A sipító hangú, tyúkmellű herélt, akinek – tojásai nélkül – reménye sem lehetett, hogy a papi rendbe felvétessék, kicsire húzta magát. Ez az anagnosztész, akármilyen alacsony rangban, de betette a lábát az Egyanyaszentegyházba s elígérkezőben, papi személynek számít: ez az anagnosztész nem volt akármilyen templomi felolvasó; még csak nem is mindközönséges császárivadék, ahogy szaladgáló suhanc korában a keze alá kapta

ez a vastagnyakú fiatalember, aki szokatlan széles mészárosmellkasával, herkulesi vállával eltakarja előle a könyvtárszobát, többé nem az a gyermek, aki fel se veszi, ha tutorai rátörnek. Hanem fényűző palotafogságban ücsörgő Fejedelmi Rokon, kit hogy mi okon-s kik tartanak fogva, elméjét meghaladja – akárcsak az a szenttudomány, melyet püspök úr kincses könyvtárából magábaszív s kivel, ha Georgiosz úr Őszentkegyessége hercegi neveltjéhez fellátogat, oly élénk beszélgetésbe bonyolódnak a hitágazatokon túli titokzatokba vesző mentől fogasabb kérdésekről, ahová ő, a maga szegény segédtutori eszével, szavukat már nem követheti. Először érezte Iulianosz férfitekintetének súlyát és patricius-prezenciáját:

– Szolgálatodra,  Nobilissime…

Zavarodottságában először adta meg rangját és szabadkozásról feledkezve – elkotródott.

A másik változás, amin megütköztek, találkozásaikat érintette bátyjával.

Eddig is érezhették, hogy mindinkább megnehezítik az érintkezést kettejük között s rossz szemmel nézték véletlen összefutásaikat; s nem elég, hogy amint felnőttek-megemberesedtek, érintkezésük amúgy is merevebbé vált, mindenféle akadályokat gördítettek elébe. Konsztantiosz látogatása után formálissá tették a megszorítást: előre be kellett jelenteni szándékukat és a találkozás helyét – azzal az ürüggyel, hogy „kényelmükről és biztonságukról” gondoskodjanak.

Mihelyt tilos gyümölcs lett, Gallus azonnal keresni kezdte a találkozást öccsével s azt se bánta már, hogy előre be kell jelenteni – üsse kő, túltette magát a formaságokon, a fegyverüket fényesítő, ásítozó őrkatonák jelenlétén; csak akkor szólt rájuk, ha danolászni kezdtek: nem szenvedhette a dardánok-thrákok barbár dalait.

Galluszt kellemesen lepte meg öccsének férfivá-érése: mostmár szót érthetett vele. Nem ugyan arról, amiről szeretett volna – hiszen az Öcskös éppenséggel nem volt „csenevész” s valahányszor karpróbára mentek, hogy könyökkel-tenyérrel egymásnak feszülve, ki fekteti le a másika karját, míglen keze-hátával a kőpolcot érinti – Iulianosz hamar elintézte s ő meg hogy „elnevette magát”: arra hárította vereségét; de öccse paposan szabódott, hogy vadászatról, szerelmeskedésről csevegdegéljen vele: a kis „tudósnak” ez időfecsérlés

és nem is arról, amiről hallgatólagos megegyezéssel hallgattak, szóbahozni sem volt ajánlatos, hiszen a falnak is füle van, de meg lelkinyugalmuknak is ez volt szilárd talpazata-sarkallata: hogy fejedelmi unokabátyjukban ne a családirtót keressék, aki vezeklő eltüntetője a gaztett nyomainak; hanem az Orvul Hátbatámadottat, akinek a lázadó tiszti banda bezzeg a nyakába varrná bűnét, ha tehetné. A Jótevőt, aki árvaságukban atyjuk, nevelőjük és bizton remélhető főpapi, monostorfejedelmi pályafutásuk patrónusa

hanem másról – sok minden egyébről

hogy mint-s mi jó okon hasonlítható az üldöztetésben elszenvedett kínzatás – gladiátorküzdelemhez; és a mártírkorona elnyerése a kivívott diadalhoz a kocsiversenyeken és cirkusz porondján. Ahány nagy szentet és mártír hitvallót Iulianosz elősorolni tudott e példálódzásban, ugyanannyit szegezett szembe országos hírű bajnokot, secutort-retiariuszt – kardos vagy hálós-szigonyos gladiátort, bírkózót, kocsihajtót Gallus, mert ő meg emezek nevét fújta, legalábbis az epheszosziakét: azokét betéve tudta – ott tanult. Gallus herceg nem esett a feje-lágyára, a rosszakarója se mondhatta róla; csak épp iskolapéldája volt annak a pajkos kölyöknek, akinél a természetes észhez természetadta lustaság párosul s ezért eleintén csak a csínytevésen-malackodáson jár az esze. De huszonötödik évében már megmutatkozott, mert addigra megszervezte (s félig el is nyűtte) palotaháremét és mint a Szépekkel általában történni szokott, hogy fáradtság nélkül magukbaveszik udvarlóik széles műveltségét, ha nem is az egészet, csak annyit, amennyi a fülükbe berepül és eszük fiókozataiban megerőltetés nélkül megragad – igaz, inkább epheszoszi rhétorai-grammatikoszai műveltségéből szemelgetett s nem annyira abból, amit háreme hogy tudott-nem tudott, nem firtatta: s akiket titkon, csúfondárosan „a thébai százaknak” nevezett – ezeknél a tanulótársai közül kiszemelt ágypajtásoknál, szerecsen, szír, arab, örmény és hebreus „szép epheboszoknál” más örömöket keresett

egyszer próbálta csak, hogy szóbahozza a szerelmet, de az idősebb jóindulatával és kifinomultan, érintve csupán s a világért sem mint társalgási témát, akkor, amikor Iulianosznak az újonnan érkezett három szemrevaló rabasszonyt a figyelmébe ajánlotta. Nem tudni, az irántuk való megenyhülés nagyúri jele volt-e – mert Nagyuralkodónál a szigorítás is lehet a megenyhülés jele! – a Látogatás után egy hitvány teveszőr ponyvával letakart szekéren három eltikkadt rabnő is érkezett sok egyéb holmi közt, az élést a közeli falvakból, a rézárut, parazsas fűtőkosarat a távoli Dorülaionból, az asszonyokat a szmürnai rabszolgavásárról hozták

fejedelmi unokabátyjuk gyöngéd figyelme lett-légyen, hogy árválkodó unokaöcsikéinek ne kelljen magukhuz nyúlniuk…?! Ki tudja

a három khárisszal azután nemigen lehetett volna összetéveszteni őket, kivált a legidősebbet nem, akinek a hasabőre már köténnyé ereszkedett; de a legfiatalabb sem volt friss felhajtás, mégis, a három régen-feslett rózsának volt valami bizsergető varázsa – mert csak ahhoz az egyhez értettek, a tök-sajgató magamutogatáshoz, a himvessző-duzzasztó magahányáshoz és has-táncos járásukkal kegyetlenül kizsarolták a férfiemberből a kívánkozást

Gallus leírása szerint a három szegesztai rabnő tiszta; jóhúsú, de javakorabeli (hogy ne szüljön s ne mutatkozzék bajkeverőnek), ott helyezték el őket a palota alatt a belső szárny kevésbé romos kubikulumaiban (hogy bennük az alkalmi konkubínát megtiszteljék: ott inkább kézről vannak, ha üzennek értük és felrendelik őket, szolgálattételre).

– Mekkora figyelmesség s mi gyöngéd vonásra valló! – mondotta Gallus hangosan, a hallgatózó falaknak. – Így megőrizheted ártatlanságod, Iulianoszom, mint ahogyan jómagam is megőriztem s fogom is; hiszen jól tudod, mi a szűzességünket csak szabad nővel veszthetnénk el s ártatlanságodban csorbítatlan maradván, ha érintetlenségedben nem is, megládd, álmod nem oly nyugtalan és nappalod is sokkal elviselhetőbb.

– Hozzá méltó figyelmesség, fejedelmi unokabátyánkhoz – vetette vissza fanyalgó hangon Iulianosz és tettette, mintha a három szegesztai rabnő érkezéséről nem tudna – lelkületének e gyöngéd vonásra valló ajándékát mi sajna, hogy csupán hőn szerető szívünk kettőzött hálájával viszonozhatjuk!

Úgy mondta ő is, mint a színházban, ad spectatores: ő a falaknak.

– Hidd el, az asszonyok értenek hozzá, hogy amire tanították őket, utána tisztultabb, világosabb fejjel ülj neki a szent presbiterek megolvasásának és másolásának. Hányadik már?

– Bizonnyal tapasztalatból beszélsz, Galluszom – mosolygott fanyarul s kényszeredetten Iulianosz, úgy mutogatta sorra zsákmányát, jegyzeteit Szamoszatai Lukianoszból, Euszebioszból, Indiát Járt Pantainoszból, Origenészből, Aszterioszból; s noha tartott tőle, hogy bátyja elunja majd, önkéntelenül is belekeveredett, mérlegelni kezdte a különbséget a világos és homályos, a tévelygő és ariánus szerzők között. De Gallus, mint akinek valamit harangoztak (sokan és igen jól), mindőjükről tudott valamit és nagy érdeklődéssel hallgatta; ami Iulianoszt leplezetlen örömmel töltötte el. Csakhamar a fivérek élénk beszélgetésbe merültek a háromistenhívés balgaságáról és a Szentelő Lélek legutoljára való kiömléséről; arról, hogy a Teremtett Fiú megszülethetetlen és az Anyától Szült Fiú teremthetetlen. Abban mindketten egyetértettek, hogy a Theotokosz, a Szűzenszülő és Hírangyali Jelentéstől Fülön-át-foganó Mária, a Kegyelmek Nimfája és a földi Édesanyák Eleje; de elítélték a mariolatriát:

– Majd még e kegyes asszonyi állatból is afféle női, Második Logoszt csinálnak a mediolanumiak s mint hallom, a ravennai papok még rosszabbak –

– Róma püspökének felfuvalkodása! S már meg holmi „közbenjárónak” is megtennék; s mi pogányos is, hogy larareionodba árulják paraszti szobrát, pogány gölöncsérek, vásárokon –

– No de Mediolanumból, ha eljön az ideje, Imperatorunk e Róma Tévelygőjét maga-megbecsülésére szorítja…!

Megkönnyebbülten csevegtek akármiről, csak hogy túljussanak a sikamlós témán. S örültek is, ki-ki hogy titkát magának tartotta meg. Gallus hogy kipróbálta a három szegesztai rabasszonyt, mihelyt szolgálatba álltak és alig neszelte meg, már sorra felrendelte őket magához; de egyik lyukuk se nyerte meg hímvesszője Magas Tetszését. Vaginájukat elutálta: szaglottak s agyonillatosított szétlöttyedésükkel a sárló kancaszamár szagára emlékeztették; feneküket meg méginkább, egyik-másik az anyja lehetett volna s amikor csípőjére tolódó, rengő hájhurkáival egyőjük vele, urával, elélvezni mert – dühében elverte. És Iulianosz hogy ő is azt remélte – a kiadós kéjelgés után majd nyugodtabb lesz a nappala. De fordítva történt. Ernyedtnek, meddő-üresnek, semmibe-meredőnek érezte magát és a fogságot is nehezebben viselte aznap.

Jó három héttel később – hogy érintkezésük gyakorisága ne keltsen gyanút – megint együtt csevegdegéltek Gallusszal a könyvtárban. Iulianosz állva hallgatta, míg bátyja hanyattdőlve ágált a heverőszékek egyikén: Georgiosz püspök érkezését várták, ha nem is ígérte biztosra jövetelét, de tudták, hogy idetart s tekintetük olykor a klepszidrára tévedt – telt az idő.

S mi egyébről is cseveghettek volna? Nem arról, amiről az alja nép, a világ folyásáról; hanem amiről az ahhoz-értők: ami megváltoztathatja a világ folyását. Voltak is ilyen világrengetőségek garmadával s Gallus újfent szóba hozta Sirmiumot a Savus és a Bacuntinus összefolyásánál – hol a nagy bírkózás legutolsó menetének színhelye volt – hogy lepofozzák Photinosz konsztantinopoliszi pátriárkhát arany kathedrájáról; a pannon fővárosban az Autokrator-egybeparancsolta Egyetemes Szinóduson és a Szentelő Lélek ráereszkedésére, a zsinati atyáknak sikerült rálelniük az Új Szümbolonra, mely szent hitünk végleges és megmásíthatatlan foglalata – – –

Iulianosz mintegy álomban hallgatta – a könyvtár nagyablakos magányán, honnan a Tauroszokra látott, neki a tavalyi pletyka is mentől frissebbnek hatott; Gallus meg sokkal inkább középpont volt a macellumi Ópalota életében, semhogy ne hozzá futottak volna a szálak. Ő tudta-s felmondta ezt is, a sirmiumi Új Hitvallást meg Photinosz letaszíttatását, ki szabelliánus szagú s az Írás szavával, mint a kutya a saját szarához, a maga heretnekségéhez visszatérni nem átallott; meg ami hírrel a hírreljáró postafutár csak szolgálni tud a maga faragatlan, belőle-kukkot-sem-értő módján: a zsinati atyák szállásai körül ami a tabernákban-spelunkákban kiszivárog s amit a rebesgetők – vásári pénzváltók, bankárok és más érdekeltek cselédeinek (meg olyannal láncoló-hólabdázó avatatlan füleknek) – jópénzért elrebegnek. Eunomiosz „visszapártolásáról” (honnan?), Aetiosz „odapártolásáról” (hová?); meg még minekelőtte az Atya és a Fiú a lét-és idő fölötti (léten-és időn belüli) viszonyát a lény, lényiség, lényegbeliség, a hüposztaszisz szerint végleges és megmásíthatatlan jelleggel behitcikkelyeznék, a féleség-fajlagosság, fajtaszerűség-és máslagosság, a lényegbelilegesség-és máslényegiesség fogalmi tisztázásáról. A csuda-formuláról, mely által (a szubsztancia – hüposztaszisz – elejtésével és teljes kihagyásával a hitvallásból) seggreejtették a photiniánusokat és lecsillapították Róma püspökének duzzogását, no meg a Nouszban az idő megteremtéséről-és elindításáról, melyet, preegzisztenciájával, a Logosz (Igefiú) meg nem előzhetett s még ezeregy minden egyébről, lévén, hogy mindeme kurrens-és kézenfekvő gondok hitbéli főgondja teljességgel rabulejtette azokat a lelkeket, akik folyékonyan értették a zsinatoló elmék szubtilitásait – vagyis: mindenkit.

Gallus elújságolta – s amilyen örvendezve újságolta el, Iulianosznak oly újdonságként hatott – hogy az eunomiánusok nyomására a zsinat Boldogemlékű Areiosz, kis híja konsztantinopoliszi pátriárkha nagymártírrá nyilvánítását is kilátásba helyezte; ami több, mint a boldoggáavatás, de kevesebb, mint a szentség.

– No de az sem várathat sokáig magára az olyan megalomártírnál, ki az orthodox vipera mérgétől, kereszthalállal felérő kínok között szenvedett ki az útszéli csapszék pervátáján, hol maga alá fosta beleit…

Ehhez logikusan kapcsolódtak a kószahírek a Varacskos Vatrantyúról, Vartyogó Athanaszioszról – hogy él-e, hal-e a Varangyos: komótosan kiszidták a világból s ebben a testvérek igencsak egyetértettek.

– Nála még Bémarkiosz rhétor is jobb – fűzte hozzá Iulianosz. – Ő legalább megtette, ami tőle tellett-s néki megadatott: templomot szentelnie az újhitű nyájnak.

– Bémarkiosz atya, mondod? Ő is kappadókiai, Eunomiosz úr miként…?!

– Jól tudod, Galluszom, kappadókiai; de nem atya: sosem volt gyülekezetnek angyala, sem presbitere s még csak nem is papi személy.

– S templomszentelő?

– Pogány létére, Őmindszentfelsége külön engedélyével és az Autokrator parancsolatjára.

– Honnan veszed? Iulianoszom! Nem álmodtad csupán, hogy olvastad? Pogány nem szentelhet galileus templomot.

– A napokban bukkantam rá évkönyveink egyikében s megcsíptem magam, hogy nem álmodom-e.

– Bémarkiosz? Miféle szerzet?!

– Itt Kaiszareiában született s nem úgy, mint Dakorai Eunomiosz úr, ki faluról került fel. Udvarképes, szolgálatkész és oly kiváló rhétor –

– Hja! Rhétor…! – nevetett fel idegesen Gallus.

– Rhétor. Ha nem is olyan felkapott, mint Libaniosz Nagyrhétor, szavának erejével csak ő vetekedhet, ki már életében legenda lett s ő is pogány.

– Hogyan történhetett?

– Az évkönyv szerint engedélyt kapott rá s kivételes megbízatást, noha földigborulva szabadkozott. Hogy ő maga mondja el. Úgy is lett s Konsztantiosz urunk Tarszeász vértanúnak szentelt új bazilikája felszentelésén ő mondotta az avató panegürikoszt, egy pogány.

– Oly kivétel, mely nem erősítheti a szabályt. Csak nem akarsz flámenekkel-hiereuszokkal újhitű vértanúkért emelt templomokat szenteltetni…?! Iulianosz!

– Nem pogány papokkal. Rhétorokkal. Ha egyszer mesterségük és az avató szónokláshoz a járási presbiternél jobban értenek.

– Ej, te kópé te. Hát lehet téged kiismerni?! Maholnap szent hitünknek felavatott kispapja vagy s váltig a pogányok pártját fogod.

– Csupán a gyenge pártjára kelek.

– Mekkora nemeslelkűség!

– Bocsásd meg, bátyám, hogy nem tudom leküzdeni eme gyengémet. Csupán csudálom az állambölcsességet, mi fejedelmi unokabátyánk döntésében megnyilvánult és helyeslem. A pogány igenis szenteljen keresztény templomot, ha avató szónoknak jobb, mint a keresztény.

Ezen elévődtek egy darabig. Gallus képtelen volt napirendre térni a gondolat abszurditásán s enyelegve mulatott öccse simanyelvűségén, aki a nemeslelkűség komédiázásával próbálja kivágni magát – míg Iulianosz váltig elhárította a dilemma gondolatát s tagadta, hogy a dologban volna valami összeférhetetlen. Ekkor kocsizörgésre lettek figyelmesek, Gallus hevertében felült s felfigyelt, Iulianosz kihajolt az ablakon, ahonnan messzire lelátott az útra s odalent a kaptatón megpillantotta Georgiosz püspök hivatalos carrucáját.

– Őszentkegyessége. Maradj!

– Szalajtsam borért-kenyérért a szolgát? Bizonyos vagy benne, hogy nem neked szól s tanulmányos buzgalmadnak, Iulianoszom s mentől kegyesb együttlételeteket nem zavarja, ha itt talál…?

– Mivel sem szerezhetnél az Atyának nagyobb örömet, édes Galluszom, mint azzal, hogy itt talál – kapott a szón Iulianosz, mintegy visszahárítva szabadkozó bátyja arcán a gunyoros, kétértelmű mosolyt: – ezzel is jelét adva szándékodnak, hogy magasabb kathekétikai tanulmányainkba belekapcsolódj. Ha kedved tartja, akár Őszentkegyességének elébe terjeszthetnéd a magad dilemmáját, mert nekem nem az: hogy szentelhet-e pogány orátor keresztény oratóriumot vagy akár egy icurka-picurka kegyhelyet is…

– Eredj már, te golyhó: „gyengék palladionja”! Már meg pogánybarátnak állnál, Iulianoszom?!

– Megvigyázd: Konsztantiosz úr döntése volt. S Autokratorunkról jut eszembe, ki járt odakünn Mamatész mártír-szentünk csudatékony sírjánál s püspök úrtól tudom. A kegyfülkét valami-siralmas állapotban találta. Falát félreverte eső és vihar, cserepeit széjjelrepesztette a jég, ahogy a nedvesség alábújt; lámpástartója lógott s kis híja kibukott belőle.

– Agyontérdepelték, elnyűtték. Elnyű ez a csorda mindent s még a követ is felenné a zarándokok sáskajárása.

– Jól mondod, Galluszom. De hátha, összedugván fejünket püspökünkkel, arra is tudnánk remediumot.

– Mire gondolsz, öcskös?

– Ha lerontanánk rozoga kegyfülkéjét és sírja mellett emelnénk takaroska templomot, mi magunk, mi volna? Hangosan gondolkozom csupán…

– Mondasz valamit – fordult Gallus herceg felcsillanó érdeklődéssel öccse felé és szőke bozontjába beleborzolva, eltűnődött.

– Mi istennek tetsző kegyes cselekedet lenne, Heléné császárasszonyunk tette miként, Jeruzsálem mellett s építettünk mi nem is egyet! Gondold meg! S mi császárnak-tetsző gesztus, ha kieszközölné Nála Euszébia Őmindszentfelsége, a Császárasszony az Autokratornál, engedelmét!… Ne kérnénk ki püspök úr tanácsát?

– Igazad van, Iulianoszom: lebzselő rabcselédünk is van elég s bankomban, magánvagyonunkból utalhatnánk a rávalót. – Gallus végiglátott a lépés perspektíváján s hogy mi jó húzás, fejedelmi unokabátyjuk jóindulatának megnyerése. Egyszeribe döntött. Nyurgán felegyenesedett s az ablakhoz lépve, hogy a közeli kocsizörgés elhallgatott – rávágta:

– Maradok.

Mamatész Vértanú, vagy ahogy a helybéliek nevezték, Mamasz – Aurelianus uralkodása alatt élt s amint az már szentéletű remetékkel lenni szokott, élete a maga egyszerűségében is csudálatosnak tűnhetett

iparkodó pásztorember volt és jó számadó, de a kegyes elmélődés és az ima-lánc töretlen morzsolgatása lefoglalta minden figyelmét; így hát nem is annyira nyája kóborolt el – ő maga kóborolt el nyájától

bevette magát a hegyekbe és istenébe vetett teljes bizodalmában a táplálását is a gondviselésre bízta. Együtt tanyázott a szarvascsordával, szarvastehenek táplálták tejükkel s a legenda szerint még a bikák is halkra fogták hangjukat szarvasbőgés idején s csendesebben vívták meg agancstörő küzdelmeiket, ünőikért, párzás előtt – csak hogy ne zavarják a szentembert, ki gallyakból egyberótt oltárocskája előtt térdepelve elmerült az istenlátás ájétatos gyönyörűségében. Innen csak akkor rángatták el, rátalálók, amikor katonaság járta a tartományt: kinek-kinek imádnia kellett az Imperatort és áldoznia faragott képe előtt. Amikor isten emberére került a sor, Mamatész durva kifakadást hallatott; a közelállók láthatták, amint a flamen serlegébe belepök és kiveri a kezéből. A remete nyálától láng csapott fel a serlegből és a jupiterpap holtan rogyott össze. A hóhérsegédek mi egyebet tehettek, elvonszolták tetemét s mire új pogány papot állítottak a helyére, más martalócok már rá is tették Mamatészre a nyakvágó vasat: így nyerte el a mártírkoronát

a tartományi főváros falaitól nem messze, a legelők fölötti lankás erdőszélen temették el – bár a levágott fejek tömegéből sokáig keresgélték, amíg előtalálták a Pásztor fejét; de hogy a mellétemetett fej az Igazi Fej, az abból is kiderült, hogy időnap múltával különb-különb féle csudáknak és téteményeknek kegyelmében részesültenek az odazarándokoló falusiak

eleintén Mamatész, a Pásztor csak az őt segítségül hívó pásztorembereknek adott engedelmet, hogy szemükre küldött Erdei Álomlátásával az elbitangolt jószágot megkerítsék – mert meglakta volt s csak ő ismerte úgy a hegyet, mint senki más. Utóbb azonban más népek is kieszközölték közbenjárását; a meddő asszony csudálatos foganása, a halott bojtár feltámasztása, látomásban megjelentett irgalmas gyógyulás, messze idegenből elveszettnek hitt fivér biztonságos hazavezérlése, aszályban esőcsinálás, folyó kiáradáskor víznek megtorpantása – ahogy téteményeinek száma szaporodott, csudáinak híre úgy terjedt, míglen, sírjánál, végezetre megjelent az első lacikonyhás és vele, Mamatész névtelen pásztori társainak „ereklyecsontját” unciára kimérő cimborája is, egy kolduló apotaktita képében, de csak nagyborzú üstökéről és a mondókája jámbor kerepléséről lehetett következtetni barát mivoltára.

Iulianosznak igaza volt, Őszentkegyességét kellemesen lepte meg, hogy a testvéreket együtt találja s amint tele bőrszütyőjének tartalmát – melyet addig magához ölelve tartogatott – a kőpolc legtávolabbi végére ráürítette, szemmelláthatólag amúgy is emelkedett hangulatban volt s az is kiderült, hogy miért.

– Ebadta pogány másolói, hogy csapjam le tőből a kezét, ahány ahol csak van! – fakadt ki talányosan s míg a három könyvet bivalybőr tartótokjában lehelyezte, de mindjárt betolva a többi közé, hogy elkeverődjék s belevesszen, dévajul Iulianoszra kacsintott. – A könyvégetésemből amit kimentettem, néhány érdemtelen. Egy ritka Iamblikhosz meg két ártalmatlan kuriózum, Sextus Julius Frontinus Sztratagematája meg ez a másik, a Csatornahidakról, ha Kaiszareiában aquaeductuszt kéne javítani: de te csak ne vesztegesd a szemed világát pogány auktorokra, gyermekem.

Georgiosz hátradőlt heverőszékén s szívesen fogadta az odanyújtott kupát, mivel a rázós kocsikázásban ugyancsak megszomjazott. Igaz, az Autokrator rendelettörvényeiben semmi olyan nem volt, ami akár egyházi, akár világi hatóságot könyvégetésre utasított volna; de hívő Egyeduralkodótól (s olyantól, ki Iulianosz dicshimnuszának el-nem-mondott farkavége szerint „Szolon és Mózes bölcsességét egyesíti magában”) nem lett volna ildomos, ha nem húny szemet a kegyesség túlkapásai fölött – anélkül hogy a hivatalos helyeslés pecsétjét ráadta volna a szenvedélyes könyvgyűjtő harácsoló könyvégetéseire.

Míg Iulianosz háromlábú bőrnyereg fenéktámasztójára ereszkedett, hogy az ülőkkel szemközt legyen, még bele sem kezdett, bátyja már magához ragadta a szót s most meglepetve hallgatta vissza saját szavait, magát az indítványt és a tetszetősen felsorakoztatott érveket.

Georgiosz püspök nem lepődött meg Gallus herceg ékesszólásán s ha eladdig, egyetlen egyszer is megfordult volna benne, hogy ennyi szakavatott ismeretet, ennyi érett megfontoltságot nem nézett volna ki belőle, most nyomban természetesnek találta: egyebet sem várt tőle, a fiatal patriciustól, mint ezt. Ezt a rangjához méltó kiegyensúlyozott meglátást s nem utolsó sorban a szavaknak ezt a „palotás”, fővárosi, hanyag ejtegetését, amelyet a levegőben felejtett kéz alig mozduló gesztusával kísér: rhétori szószólója ügyének – ügyüknek. Örült, hogy rokonszenvét nem kell megosztania – mert ha emez, a fiatal, a tanulékony, amaz, a bátyja, érlelődő államférfiúi elme s mi hercegi jelenség Gallus Őfensége!

– Magam is hallottam felőle, éspedig Dianeiosz érsek urunktól, kivel a sírnál Őmindszentfelsége eltársalogni volt kegyes. Hogy az Autokratort elszomorította mind a Vértanú Pásztor kegyfülkéjének elhanyagolt állapota, mind pedig sírjának vásári elgyalázása mutatványosokkal, vajákosokkal, kikiáltókkal s a piacozás szagára odagyűlő szajhácskákkal. A Mamatész-kegytemplom megépítése hercegségtek támogatásával és védnöksége alatt…?!

– A magunk pénzén és irányításunk mellett; de csupán az Autokrator magas engedélyével, ha terveinket fejedelmi unokabátyánk, Konsztantiosz úr jóváhagyja – támasztotta össze szétterpesztett ujjait Gallus és a kövér főpap kiélt kupecábrázatáról le nem vette tekintetét (mit koslat ez örökké az öcskös körül? – suhant át elméjén a gondolat).

– Magunk is megfogjuk a munka végét! – lelkendezett Iulianosz – s ott leszünk az építő rabbal a téglarakaszok között.

– Tartogasd még nagy habarcskeverő igyekezetedet,  Nobilissime,  hogy el ne párologjon – mosolyodott el Iulianosz zelótaságán Kappadókia püspöke. – Javallatos volna elsőbbet megnyerni ügyünkhöz a Szent Konzisztóriumban mindenekelőtt Főeunukh urunk, a Praepositus Sacri Cubiculi, Euszebiosz Őelölvalósága jóindulatát s hozzá meg alkalmasint az út nem az Autokratoron, hanem Császárasszonyunkon keresztül vezet – – –

– Öcsénk Aemilia Gratidina nagyanyján keresztül megkörnyékezhetné, ki Áldott Emlékű Theodora császárasszonyunknak Első Hölgye volt s a matrónának levelet írnia Iulianosznak engedelme van – vetette közbe Gallus.

– Hiszen a Szent Konzisztóriumban nekem is van egy-két jóemberem… Hadd gondolkozzam – szólt Georgiosz és morfondírozni kezdett. A Mamatész-kegytemplom megépítésével egyúttal meg lehetne tisztítani a sír környékét, távolabbra telepíteni a piacot és elejét lehetne venni a búcsújárás-útonállás gyanús szokása elterjedésének. Mert más ha a terményét viszi a vásárra a szolga rab és más ha világgáered és tömeges elvándorlásba kezd a tartomány onnan, ahol istentől kiszabva maradnia rendeltetett…

Ha csak a felét mondta volna ki hangosan tűnődéseinek, abból is kiderült volna, hogy Őszentkegyességének nemcsak konsztantinopoliszi kormánykörökben van egy-két hasonló gondolkozású jóembere – itt közelebb, Kaiszareiában is vannak hívei, fejedelmi sarjak, kiknek fejében hasonló gondolatok motoszkálnak: szent hitünknek a sirmiumi Szümbolontól a magasröptű hüposztaszisz-vitákig egész gondolkozásuk valami exkluzív jelleget kölcsönöz s nem szeretik a zsinatokat-szenthelyeket elárasztó csürhedelmet. Georgiosz, ölében a hüvelykjével malmozva, folytatta morfondírozását s mennél inkább belegondolta magát, annál inkább belátták mindhárman, hogy minden a Mamatész-kegytemplom (immáron  hármójuk  temploma) megépítése mellett szól és semmi sem szól ellene.

– A fugitivarius bottal ütheti a nyomát, ha egyszer a szökött rabszolga a menetbe bevette magát s lopott rongyaival meglapul. Kántál a kántálók között s ki tud keresztüllátni rajta. Ahelyett hogy gazdaura kezéből várná az üdvösséget és a jóság megváltó lesugárzását, amint a rabnak dukál, megzúdul s egy-egy hamis vezérürü után messzetódulva bitangra hagyja uradalmainkat. A mondvacsinált éhinség ürügyén meg uraktól, félfüllel hallott peregrinációs szándok színe alatt mindenféle gyanús csőcselék árasztja el Szíria, Kilikia, Pizidia országútjait s a ragály Kappadókiából immár más tartományokra is átterjed. Kémlő jelentéseink már egyébről sem szólnak, olvasom leveleikből, mindenütt van jóemberem. Már meg kegyhelylátogatás örve alatt beveszik magukat hegyekbe, rengeteg erdőkbe; vadászni ha nem lomhák-gyávák, hát kétbalkezesek; fogják magukat, le-lerohangálnak az utakra s útonállók módjára, szekereken járó úri zarándoklatokat sarcolnak-rabolnak, hol úgy, hogy röhögve „védőkíséretet” adnak (de köszönöm én az ilyen védőkíséretet), hol úgy, hogy az elgyalázott karavánt kifosztva otthagyják égnek-földnek prédájára, fegyverét is elszedik. Már meg „nagyvadra” mennek s Dianeiosz érsek urunk is, Méliténéből megtérőben, málhája eldobálásával úszta meg: ő mondja. Egynémely „zarándok” bandának arratájt a hegyen erődített majorsága van s a keresztje-mutogató álságos haramiabanda ilyen sarokbástyás tetrapürgionokból ront alá: úgy tele van velük a világ, hogy már felosztják maguk között a keresztutakat. Így hamisítjátok meg a hresztoszi újhitet, hogy, hozzávegyítve, pocsékká tegyétek a sztoikusok pogány téveszméivel, kik a szabadot a rabszolgával egyformán „embernek” hirdetik, holott nem az. Isten az atyám, hát nem így van?! Herceg urak!

– De bizony hogy így – bólintott Gallus herceg.

– Minden hitet olcsóvá tesz, ha lerángatjátok magatokhoz a sárba – visszhangozta komoran Iulianosz, a csőcselékre értve.

– Azért rendelte fölibéjük gondjaviselőjüket, hogy onnan várják a gondviselést. Máig azt nyögjük s a pogány sztoikusoknak köszönhetjük, hogy a rabnépség mindenféle, kivénhedt cselédet gyámolító meg nincstelen halottat elkaparó „temetkezési testvérülésekbe” meg annak mondott titkos bandákba tömörül a gazda háta mögött –

– Vagy ami még rosszabb, ura tudtával, kicsikarva beleegyezését – szúrta közbe Gallus; és a jámbor püspök kapva-kapott rajta:

– Jaj de még mennyire s mi bölcsen szólsz,  Nobilissime!  „Temetkezési testvérülésekbe” tömörülni, no hiszen! S nemcsak a világiaknál, még Egyanyaszentegyházunk uradalmain is! Ezzel meggyengítve a Gazda rájuk formált tulajdonjogát, a ganajtúró bitangja –

– Arról nem is szólva, hogy a fölötte való ítélkezési jog gyakorlásában: bizony abban is mennyire megcsorbítják – toldotta okoskán Iulianosz.

– Úgy, ahogy mondod, gyermekem! – vetette rá fürkésző tekintetét a főpap, mintha látná vedlését, ahogyan gyermeki héjából-hüvelyéből a felnőtt Iulianosz bontakozik; s komor örömmel hangjában, mint akinek pompás gondolata támad, de utoljára tartogatja, Georgiosz, lassúdan, fontolgatva folytatta: – Egy szó mint száz, sztoikus pogány és nem hresztoszi keresztény tanítás az, hogy a rabszolga testestül-lelkestül egyenlő gazdájával, jóllehet  övének  született vagy marhájául váltatott: ő, a földjét túró szolga rab azzal, kire istentől az uradalom ivadékról-ivadékra hárul. S akkor már mi lehetne jobb, üdvösebb a világgáeredésnek-elzarándokolásnak és mindenféle, ilyen és hasonló káros szokásnak a visszaszorítására s a gonosz ojtás, vadhajtás megnyesésére, mint az új Mamatész-kegytemplom megépítése, hogy restituáljuk a hitvalló vértanú szent sírját az Úr községének és távoltartsuk ereklyéitől a szökött rabszolgákat rejtegető sehonnai sepredék had gajdácsolását. Ám hogy megjárhassuk a magas fórumokat s a fővárosban bizton megnyerhessük a csatát, hercegségtek! Tudjátok-e, mimondó vagyok?

A testvérek elcsodálkozva lesték Georgiosz mosolyra csöcsörülő száját és pofapamatai gödrében ülő malac-szemei hunyori csillogását.

– Haha! Ti csak püspökötökre hallgassatok. Felterjesztésünkbe ügyes szerrel foglaljuk bele, de csak sugodalmasan, mintha nem mi mondanók: Őmindszentfelsége találta volna beletűzni s a maga gondolata. Legyen a mi szerény kegytemplomunk félkörös exedrájában olyan szentély, kárpitjával nyílása elrekeszthető s nyilvánítassék szentélyünk  phüsziaszterionnak,  hová világi személy soha, semmikor nem léphet be, kivéve Őmindszentfelsége  Sacrosanctus et Sacratissimus  Személyét – az Autokratort.

 

............................................................................................................................................................................

 

A gondolat hallatára a hercegi testvérpár áradozva lelkesedett. Georgiosz püspök csakhamar távozott, de ők még együtt maradtak s latolgatták esélyeiket.

A felfolyamodvány és a kápolna vázlata, kitöltetlenül s mintegy hívogatólag, már tartalmazta a sugalmazott félkörös szentélyt s ha unokabátyjuk, az Imperator nem vak, láthatja, hogy az elrekesztett szent tér semmi más, mint a Neki szánt, a hódolattal Neki felajnálott, ritka-rendkívüli  phüsziaszterion.  Ez bizonnyal elbájolja majd Euszebia Császárasszonyt s akkor már a Főkamarárius eunukh is, Őelölvalósága, ha jó napja van, egy mindenható kézlegyintéssel napirendre tér fölötte s még azt is elfelejti, hogy a Jóváhagyást átengedte.

Hajkoronáját rázva s a fogyasztott bortól kissé kihevülten, Gallus sudáran kelt fel heverőjéről s jókedvűen, kurtán megölelve alacsonyka öccsét, hamarosan távozott. Ahogy sokhajcsigás-szőkefürtös, apolloni alakja eltűnt a théka ajtófüggönye mögött, Iulianosz feláradó szeretettel nézett utána – hosszan nézte a semmit, tanulmányozta az érzést, mely hatalmába kerítette, mert sokrétegű volt s abban a percenetben, amennyire tudta, még elemezte is. A szeretetnek az a villanásszerű fajtája volt, amely több is, kevesebb is a szeretetnél

több volt; mert benne volt alaptermészetének túlcsorduló vágyőrülete, a rajongásos mohóság, amire csillagállása a Skorpiót kárhoztatja; de kevesebb is; mert riadalmas volt az a kijózanító felismerés (és megint tanult valamit maga felől, olyat, ami – Heraklészre! – újabb határkő volt a magamegismerése felé vezető úton:) a belátás, hogy a mohóság átkában az is rögtönrögvest elmohósul benne – a  szerethetnék

hogy ilyen az ő szerelme. Menten fölébe nő tárgyának és majdszinte elnyeli

hogy ő maga: a szeretet kiömlése. A szereteté, melynek szüksége van tárgyára. Ha nincs – a keresésére indul. És megleli. És szolgálja

a vágyőrület amibe kergeti. Ez az ezer rögeszménél rosszabb megkergető

az imádatra rendelő szeretet. Amilyen az övé

a  szörnyetegség,  amely szeretetnek neveztetik.

A Régi Aquaeductusztól meg a Tükhé-szentélytől hordták hozzá a párkánykövet; a Régi Csatornahíd egy szakaszon hiányzott és három önmagára-rogyott pillérének kőrakásából az vitt anyagot, aki akart és görgős vonótalpat bérelhetett hozzá – a pogány szentély széjjelhordása pedig már Konsztantinosz Megász uralkodása óta tartott és a tartományi főváros gazdag  clarissimuszai,  de még a módos  illusterek-egregiuszok  is, a dekurion olcsó engedélyével ingyen kőbányának használták.

Volt kőbánya a Sírhoz jóval közelebb is, egy római víztároló portikuszsora a hegyoldalban. A mesterséges ciszterna-barlang már rég beomlott s elszivárgó vize pocsolyákban állt a felvezető dromosz horpadásaiban. A boltozatból került letisztított öregtégla elég s a lapka római téglák rakaszai is mind sűrűbben sorakoztak a csudamívelő szent Pásztor kegyfülkéje körül, melyet hamar levert a kurtanyelű, kétfokú csákánykalapács – s nem is azért kellett a kő a városból. Másért. S ugyancsak megdolgozott a rabszolgabanda, hogy felhányja-s előtúrja a lelappadt kőrakás fenekéről a faragottasát: az olyanja kellett csupán, de nagyon – az osztópárkány, a meanderes-futókutyás párkánygerenda, az oromzat szépfaragású akrotérionja meg néhány oszlopdob-oszlopláb, lévén hogy a tartományban már veszendőbe ment a faragómesterség és se fűrészeléshez, se illesztéshez – senki nem értett a kőhöz.

Most aztán megmutatkozott, ki az igazi, a született vezér, a parancsolásra – az uralkodásra termett. S nemcsak az emelte Gallus Őfenségét mindnyájuk fölé, hogy a tarka seregből naplobbantó sörényével, mely dús fürtjeivel vállán szétterült, patricius arcélével és patyolatfehér paenuláját magárakanyarítva – mindnyájuk szemében ott volt, olyannyira, hogy jelenlétét éreztette akkor is, ha nem volt ott. Hanem az a magabiztos derű, ami a vitruviuszi szellem sajátja.

A herceg eleinte kalandnak fogta fel, vadászkalandnak – de mintha igazán az lett volna, egy másmilyen vadászat: mindjárt elemében érezte és annak az embernek a felfedező örömével vetette bele magát, akinek az arkhitektoniké iparosművészetéhez érzéke van. Mi merre-hol van, észak-dél, jobb és bal, Őfensége azonnal eltájékozódott a Szent Palota pecsétjével és parancsával, futárpostán ölébepottyantott alaprajzi kismintán és jó patricius ízléssel rögtön átlátta, mit változtathat az engedélyezetten – anélkül hogy a konsztantinopoliszi udvari építész parancsát megszegné (mert arra aztán igazán nem számíthatott, hogy odafenn a messzi Konsztantinopoliszban a Birodalmi Templomépítési-és Kegyhelykarbantartó Főfelügyelőség – a Duumviri Sacri pompázatos palotájából egyhamar előmászik amaz  Eminentissimus  tervezőművész-és lerándul Kaiszareiába, egy akadékoskodó kápolna kedvéért). A tervet elkeskenyítve s a felásott hegyoldal grádiensén is némileg enyhítve, ahol valaha a kegyfülke állott – összehangolta a terepet a falnégyszöggel; igaz hogy így a templomtornác – a narthex előtt a felvezető templomkerti temenosz összeszorult (amivel elejét vehette a zarándoklat sarkába szegődő gyanús csőcselék odaáradásának), ám ugyanakkor a lejtő oldalán magától adódott a kripta odva a Vértanú földi maradványainak, anélkül hogy külön üreget ásnának: efölé szánta a félkörös  phüsziaszteriont,  a szentségháznak és az  Augustus Sacratissimusznak  fenntartott szentélyt, ahová a gyülekezet angyalain kívül, a világi személyek közül senki másnak – csupán a császárnak volt bejárása.

Ennek a félköríves exedrának – nem is a felmenő, csupán az alapfalait bízta Iulianosz öccsére Gallus: ormótlan kövekből küklopsz-falazatként képzelte s a rajta felhordott téglafal félhengerén meg „gyémántmetszésben” opus reticulatumot akart cementbe fektetni, illetve cseles vaskampókkal ráhorgasztani.

– De neked azzal már nem lesz semmi dolgod, Iulianoszom – mutogatta exedráját az íróhártyán, míg öccsével értekezett – te csak az alapárokkal törődj, hogy jó mélyre menj s a kövek hogy jól elékelődjenek.

– És exedráját belülről, templomunknak hogyan képzeled?

– Georgiosz püspök atyánk az uralkodói kegy különös lesugárzásának tekintené s igen megörvendeztettem vele, bár engedélyezett tervünk csupán a helyét szabja meg s hozzá elsőbbet fejedelmi unokabátyánk jóváhagyó rendelete kell. Őszentkegyessége örömest átalbocsátaná püspöki kőszékét, hogy helyette, jobbfelől, szentélyünkben Konsztantiosz úr ülő szobrát állíthassuk fel. Császárszobrunk már volna, csak fejét kell másikat szereznünk. E szobor terhét viselendő, kő-pedimentumáról is neked kell gondoskodnod. Láss hozzá.

Iulianosznak nem kellett kétszer mondani – másnap már ott sürgött-forgott maroknyi rabszolgabandájával a terep meredek oldalán s bemérte – azaz hogy bemérte volna az árok félkörét; de a hegyoldal meredek síkjára „rávetíteni” félkörét oly rébusznak bizonyult, amelybe még a tanult földmérőnek is beletört volna a bicskája. Rabszolga-társaival összedugta a fejét, súgtak-búgtak – egy hét is beletelt, amíg kisütötték és egybeszerkesztették a tojásforma léc harmadik mustráját, mely szerint falnak, alapároknak kanyarodnia kell, mivel az első széjjelmászott, mielőtt megszegezték, a második eltört, amikor a meredekre rávontatták, a harmadik szétlazult alighogy ráfektették, de akkor már mit volt mit tenni – belenyugodtak. Mellettük, fönnebb, már töltődtek latincementtel-zúzalékkal az alapárkok, mentek fel a falak s falazóléceik mentén egyre magasabbra kúsztak; már állványról dolgozott Gallus herceg harminctagú rabszolgabandája, amikor ők hárman még mindig a kurtanyelű ásókkal a földben piszkálódtak.

S ez volt a baj. Tán a kisebbik – az, hogy Iulianosznak a vitruviuszi mesterségre sem az esze, sem a keze nem állt rá: attól még dirigálhatta volna, ha lett volna kit s van köztük okoska. S ugyan már miért ne lett volna, hiszen tanulótársait rabszolga-voltuk ellenére se véletlenül fogták a rótára s eszük szerint válogatták: olyik még sokra vihette, lehetett belőle nagyhatalmú adminisztrátor, ki bírja ura bizalmát és pecsétjét, lehetett jószágkormányzója, uradalmán, kitől még a szabad is megremeg, mellette elmenet; s ha heréjétől megszabadítják, urának praepositusza gyanánt élet-halál ura… De se Pügrészt – Iulianosz ostorhegyese aki volt, a kis káriai – se öltöztető törpéjét, az örményt, se bamba lovászát nem ilyen fából faragták, neki csak a selejtje jutott. Csakis magának tehetett szemrehányást; jó ideje, hogy nem mutatkozott a palaisztrában ésde se vadászataikon, se labdajátékaikban nem vett részt; amilyen magánakvaló s el-eltünedezik püspök úr jóvoltából a könyvek csillagvizslató toronythékájában, hát már a csillagok is hamarabb megismerik, mint hajdanvaló tanulótársai. S ez lett volna a nagyobbik baj, ha nincs egy annál is nagyobb.

Alig kezdtek ásni – rogyott a talaj. Kis híja, hogy rájuk nem rogyott a földpart s azon a sarkon Gallus felfüggesztette a falazat rakását. Megnézte, hümmögött, tanáccsal szolgált. Megfogadták, hol itt dúcolták fel, hol amott; de alig kotorták ki az árkot, kétfelől beomlott. Iulianosz már arra is gondolt, hogy hátha üreg van az ásás alatt, holmi hegyibarlang, melynek ez az omladozás csak a csücske, de irdatlan feneke a Tartaroszra lóg s ha egyszer alámegy velük, hát alapárkostul-templomostul a pokolra szakad. Majd meg hosszú karókkal megpróbáltak rálelni a gyomrára – furkálták-szurkálták; szakadni nem szakadt le velük, de mindenfele igencsak porhanyósnak bizonyult. S akkor következett be a katasztrófa. Ahogy az árok fenekén álltak s Iulianosz, a markában a nedves homokot morzsolgatva, rámondta a fenyegető verdiktet, hogy fosóhomok s azzal ugyan ítéletnapig se boldogul senki emberfia – ott, ahol a földpartnak támaszkodva a káriai állt: a hátába kapta. Pügrész ellépett onnan s amennyi másodszorra kibuggyant, egy jó ivóibrikre való, az már a herceg hasának vágódott.

– Víz! – kiáltott fel Iulianosz s vizsgálgatni kezdte, ahol előbuggyan. A földdugó kilövellése után már csak csurgásféle volt a forrás, több apró lyukból s inkább szivárgás-formán egybefolyva, szutykos lé csordogált alá.

– Forrás! Forrás! Forrásunk van! Forrásra bukkantunk! – ordibálta a három, hiába csendesítette társait Iulianosz, Pügrész, te is, elhallgass, hallgassatok! Bosszúsan, mintha épp a Szentjük nem akarta volna, hogy valahára a herceg lesulykolhassa árkát-s lehelyezhesse alapfalait az ő martírionjának, amelynek kriptájába az ő földi maradványait eresztették volna le a templomszentelő papok: a neki szánt földüreg gyomrából mintha maga Mamatész hugyozta volna elő indulatosan, hogy neki, Iulianosznak ez se, ennyi se sikerüljön, a kápolna kiszögellő szentélyfülkéje.

A kiáltozásra mozgás támadt odafenn s kis vártatva Gallus is előkerült. Az árok szélén, ahonnan fürkészte a sötétet, Iulianosz felszegte fejét és szokatlanul öblös baritonján felbömbített:

– Fosóhomok!

Értvén ezen, hogy: az egész exedra alatt fosóhomok van, ez minden baj forrása, végünk – nincs segítség. És már mászott is felfele a kötélen; körülötte potyogott a sár s azon szurtosan, magyarázkodni kezdett: fosóhomok.

Meghallotta a szót Gallus népes bandája s azok harmincan – alighogy felkapták, eleinte csak egymásnak, majd ütemesen, kórusban üvöltözni kezdték, hogy a hegyoldal velük kacagott:

– Iulianoszékkal fosódik a homok! Elfosta magát a föld! Homokfosásuk van!

Még az erdőszél is visszhangozta:

– Fosóhomok!

De Gallus felemelt karral csendet parancsolt s az alant állóktól tudakolta, mint aki tudja is:

– Én vizet látok.

– Az, az! – lelkendezett Pügrész. – Forrás! Forrásunk van, fenséges herceg úr! Forrásra bukkantál, Gallus úr,  Nobilissime!

A rabszolgakompánia ételosztáskor már úgy tudta, Gallus úr forrásra bukkant; mire a hitvány teveszőr ponyvák alatt nyugovóra tértek, már arról sugdolództak, a fejedelmi sarj tenyere-érintésére forrás fakadt a földből. Alighogy a híre Kaiszareiába ért, a mocskos léből, amelyből egy ivóibrikre való is nehezen gyűlt össze, hiszen nem volt hol alátartani, olyan rendetlenül szivárgott – Georgiosz Atya fülében már második Kasztália kerekedett, minek vize kristálytisztaságához Dianeiosz érsek Őmindszentkegyessége még a csudás erőt is hozzátoldotta. Nosza, csúzos matrónák, podagrás urak-és úrasszonyok, seregeljetek csudatevő Mamatész urunk, a megalomártír gyógyforrásához, mely kegytemplomának kriptája alatt, a Flavius-ivadék, Gallus herceg úr fenséges érintésére tört elő a földből!

Még napszállat előtt, hogy összeakadt öccsével, Gallus – és nem is szeretetlenül, sőt inkább megértő-gyöngéden, kedveskedve odaszólt:

– Ugyan, édes Iulianoszom. Még nem elégelted meg? Ugorj haza szállásodra, vedd lovamat. Pihenj nagyokat, aludj, egyél-igyál, vedd be magad püspöki thékádba, vizslasd csillagaid, böngésszed szent presbiterek és zsinatok angyalok-sugallta írását. Sose törd magad.

– És a fosóhomok, exedránk alatt?

– Elbánok magam fosóhomokoddal s eligazítom a sorját annak is, már tudom is, hogyan.

– Hogyan?

– Ne fájdítsd fejed miatta s majd meglátod magad, ha exedránk is áll s rajta az opus reticulatum is ott gyémántol: templomavatáskor.

– Hát addig…?

– Akár ki se jöjj, öcskös. Lovagolj haza szaporán; s majd szekerükkel utánadküldöm szolgacselédeidet: megleszünk nélkülük.

Iulianosz csak a földet látta a lába alatt, ahogy megszégyenülten elkotródott. Nem nézett se jobbra, se balra; de a szemesarkából megleshette: már a kápolnához felvezető meneteles dromosz támfalain fektetik az ökörszem-léces párkányt, kő-hatszögekkel burkolják a temenoszt a narthex előtt – már a négyoszlopos tornác oromkövén, Hresztosz szótér-jegyével ott ékeskedik a felséges akrotérion. Már csak hátul, a szentély, amely az ő része – az ő dolga lett volna, csak az hiányzik.

Mivel hibáztam, hol rontottam el? S ha mit vétettem, elvétés volt-e vagy maga a Vétkezés?

nem tartottam imarendünket, nem állok tisztán lelkivezető püspök uram Atyám, Georgiosz előtt, kinek itt, maga thékájában s szent könyvei közt, mindenha meggyónom kisded bűneimet?

nem hagytam-é fel a három szegesztai bujálkodó rabasszony ágyamba fogadásával s választottam inkább, kegyes beleegyezésével a forró vágású konkubináknál tisztább, önmegtartóztató magamhoznyúlást?

melyért kontárkodással, templom építéséből kivettetém, ez új bűnömbe magam ugrottam be avagy ez még a régi, az áteredő, kiért ígyen lakolok, miként megírva áll az ószent evangelionban – az Ádámról átháruló? Ezért kaptam nyakamba a fosóhomokot, hogy betemető árkom fenekére kis híja alávert? A talajból a sárga lé, kit a bolondja már mindjárt csudás forrásnak nézne, ezért nyomta ki az elázott szádolást, hogy deszkája repedett: nem kellettem a Szentnek?

Mamatész Pásztori Vértanú, ki annyi édes csudával behízelegte magát a szegénynél, nem szenvedhette gondolataimat, ahogy belelátott?

már mindjárt kolduló apotaktitának álljak s csak akkor áshassam kriptája üregi sírját? Avagy tán nem is a mártír, hanem valamely kakodaimon, a régiek közül a rémítgetőm: az ártotta bele magát a mi dolgunkba, hogy ebből a mi kegytemplomunkból ami nekem jutott, a szentély s benne császár úr ülőszobrának plinthosza csak-azért-se a Iulianosz része legyen…?!

Bénultan kuporgott háromlábú fenéktámasztóján a thékában – amin másolni szokott; de nem a teste, ami csak zsibbadt volt, tagjait ahogy a tehetetlenség ólomsúlykója megszállta: a gondolatai álltak bénán, egyhelyben, a megáporodásig. A megposhadásig, mint a folyó levágott ága, amelynek döglését a színén a békasó megszállja

szemét a lassan felhunyorgó csillagokra szegezve – ahogy csillagvizslató ablakára ráereszkedett az est palotasötétje Macellum kopott királyi váróban, hol internálásának ötödik hercegi évét töltötte: nem először ült itt, mint Georgiosz püspök félrehordott kincses könyvtárának kerberosza csak őrözte, de nem olvasott

egy láthatatlan tenyér nyomását érezte belül, a koponyaboltja alatt, egy tenyér fájdalmas nyomását, ami alatt, az elpergő idő múlására ügyet sem vetve, csak legeltette szemét gondolatai lusta folyásán, ő maga nem gondolkozott – ennél többre nem volt képes

rabcselédei is hazatakarodtak s lesve-lesték urukat; de nem kellettek. A templomépítkezésre nem járt ki, egyetlen egyszer se ment ki többé s ha mi kis szikorkája a kíváncsiságnak benne fellobbant, menten lekoppantotta a híre ennek-annak: Gallus Őfensége temploma szépen halad. Szentelésre érik? Arra: Kappadókia Nagy Hagiopolitája – maga Dianeiosz úr szenteli; Iulianosz anagnosztész olvassa benne majd az első lekciót

nem zárhatta ki a külvilágot, ha szolgálatos rabja a könnyű, falatoznivaló opszarionnal, kenyérrel, halikrával rajta s a kupa borral hozzá, belépett, egy-két elejtett szava elég volt, hogy keserítse-s elhozza a Mamatész-kápolna építésének sürgését-forgását: az utója volt.

– Hát az exedra? A szentély fala?

– Felment.

– S áll?

– Áll, egész felig. A burkolók kövezik most.

– Mintás metszésű vagy csak lapos?

– Amolyan gyémánt-metszésű, mondják, romanosz módra.

– S megáll?!

– S ugyan miért ne állna, uram?! A völgy felől domborodik rajta s igen takaros.

Az ő exedrája… Gallusznak nem kellett se Frontinus, se Vitruvius tanácsa: érzéke volt hozzá, építőösztöne megsúgta. A letisztított, kinagyolt cédrus-törzseket olajjal öntöztette s úgy illesztette árkába. Leverette végig a fenékre, hogy a bütüje ki se látszott s arra öntette friss latincementbe ágyazott zúzalékát, arra meg, metszékről-metszékre, szögreillesztve rakatta az ormótlan kőtömböket. A zsenge forrás azóta kitisztult s az ólomcsőrrel, amiből vize csordogál meg a peremes-palmettás kőkávából ivókút is tellett –

– Ivókút?

– Az. Ivókút. Padforma pihenővel kétfelől, vándornak, zarándoknak. A herceg úr mind hallgatja s nem szól, de a peregrinusok erősködnek: amilyen üdítő, olyan gyógyító erejű annak, aki úgy issza, hogy hiszi.

– Hogyan? Felfohászkodással?

– A Szentünkhöz. Mamaszhoz. Könyörgéssel.

A  phüsziaszterion,  a kivételes, fejedelem-fogadó szentély. A fala hogy megáll-e? Hát a fosóhomok?! Oda se neki! Már hogy ne állna: azon a két sor alávert  cölöpön,  az exedra áll, mint a parancsolat

hogy a tetőt már rakják-e s a narthex párkányzatán az aranyozást, hogy elkezdték-e?! Rakják, elkezdték s mi serényen mégpedig! Hogy ne raknák, hogy ne kezdték volna, már hogy ne állna nagy-erősen Gallus jámborságának kápolnája – gondolódott Iulianoszban megint s nem először, a keserű felismerés, míg gyomra labdaformán összerándult – hiszen a „szép epheboszok” harminca rakta-falazta, fényezte-aranyozta: Gallus bátyja rabszolgaháreme!

a kiemelt kegyencekből válogatta pallérját, a tartalék-szeretőkből az egymással-versengőket, hogy fűrészeljék gyámolkövét; az ágyába-kegyébe visszavágyakozókból a mozaikrakókat, hogy rakják mennyezete mozaikját, azok meg az angyalokban egymást rajzolgatták-s úgy is rakták ki sorba, hogy még onnan is az ő háreme mosolyogjon le rá, Gallus urukra, parádés hímkurvái a templomos aranymezőkből! Már hogy ne állna fala s hogy ne építenének neki feljáró dromoszát a tágas templomtornác uraknak-táruló széles kapuzatáig: neki – hiszen a tűzbe mennének érte!

Már akárhogyan is, ez-volt, nem-ez-volt Gallus kápolnájának a titka: a kegytemplomot ő építette, az övé. Övé a gondolat, a jámbor dicsőség, övé kegyességének jóhíre, leleményességének aurája, a csudatékony gyógyforrás, melyet flaviuszi tenyere fenséges érintésével a fekete sziklából fakasztott – úgy is emlegették kaiszareiaszerte, vásározók és titkos megjelentők kicsinyek és nagyok: Őfensége Gallus herceg úr kegyes kriptakápolnája, csudamívelő mi szent Pásztorunk, Mamutész Megalomártír ereklyés maradványai fölött!

Az övé – Galluszé.

Mintha fenséges bátyámnak s nem nekem jutott volna eszembe elsőül – úgy ülök itt mellőzötten, kisemmizetten, elgyalázottan; s lakolton-lakolva valamely bűnért, amelyet nem követtem el s a feloldozást belőle, az élő-és égőáldozatot a füstjével felfele szálló jó oltáron, vezeklőnek útját, mely a purifikációig elvezet, nem ismerem.

Ne a rhétorok, ne az istentagadók, epikureusok-diagoreiták logikája vezesse a bűnöst, hanem a szentség logikája – fordította maga ellen érvelése teljes fegyverzetét Iulianosz – íme megmutatkoztam bűnösnek s megmutatkozott, hogy benne vagyok a bűnben

az igaz bűnös, a hresztoszi megigazulás útját járó-és kereső bűnös nem a Méltónak-Találtatott rajta-való győzedelmében keresi gyalázatának igazolását; nem az irígység rákája rág kötelmes testvéri szeretetén s ha fiúszeretői háremével építette, Mamatésznak építette, ő-temploma, és ha tenyere fenséges érintésével vizet fakasztott, Mamatésznak fakasztotta, ő-forrása, a Galluszé – a Pásztori Mártír vérével csudatételre csörgedező, ki néki kedvezett: az igaz bűnös lelkébe nem fészkelheti bele magát a féltékenység viperája. Mégten-mégis, mindhiába: valahol megtévedett-légyen kell legyen, ha egyszer a kápolnaépítésből kizáratott, a fejedelmi  phüsziaszterion  faláról leveretett, égőáldozatának füstje lefele bodorgott, miként a Káiné

takarodjék vissza az ilyen, takarodjék vissza lelkének megismerésére és gonoszindulatainak megvizsgálására apróra – vissza a Didákhé Tizenkét Apostolához, a Didaszkalia papi személynek szánt és kegyes életre intő szigorához; vissza a Szenteklézsia Atyáihoz, régvolt gyülekezetek Angyalaihoz és tudós presbitereihez, Polükarposzhoz, Hierapoliszi Papiászhoz, Antiokheiai Mártír Lukianoszhoz, Klementosz Alexandreoszhoz – vissza, vissza!

Iulianoszt napokon át csak surranni látták, fel, a „csillagvizslatónak” csúfolt bibliothéka romos függőkerti lépcsőin – oda fel avagy onnan, éjféltájban, le, hálókubikulumába a lámpáshordó rabszolga nyomában. Ha a többieknek fel se tűnt, elhúzódását Gallus bátyja volt olyan nagyvonalú és okos, hogy fel ne rója; szóba se hozta, ha fellátogatott hozzá és gyengéd gyógytársalgással igyekezett kenegetni lelki sebét, hogy ekkora tapintatot fel se tételezett volna féltestvéréről s hálásan fogadta; kettejük közül tán inkább Gallus mérte fel, öccse mekkora ütést kapott. A dolgok rendje volt, hogy a hagiopoliták is hozzápártoltak Galluszhoz: Georgiosz, figyelmével, Dianeiosz érsek, figyelmességeivel – a könyvtárharácsoló püspök ifjú védencéről már szinte megfeledkezett.

Ám a bűnében forgódó – bűne ismeretlenségének keresztelővizében megmerülköző – Iulianosznak kapóra jött a magány. Ahol a vétek rendje ismeretlen, ott a megtisztulás útja is a titokzat felé való elindulás és bizonytalan, mint a miszterion avató koromsötétje. A purifikáció lajtorjájának legalsó foka hogy melyik legyen? Találomra vette ki – elsőül Lukianoszt; nem őt magát, csupán valamely szebasztei jelentő presbiter (kinek neve az íróhártyáról lepattogott: e Névtelennek) a szent areioszi nagyvértanú kegyes kompilációját, kommentárjaival, hogy majd másolásához lát. De már előolvasásban látta – és nem is annyira a másolnivaló tömegtől riadt vissza, mint amaz ismeretlen újdonságok tömegétől, amely előtte kibontakozott – hogy ez egy más, egy ismeretlen Lukianosz, hogy már a jegyzetelésről is megfeledkezett

ez a másik, tévelygő Lukianosz, a vértanúság előtti – mely lemosta róla és a kegyes feledés fátylát borította botlására: ez a Lukianosz maga is a müszterion koromfeketeségén a megtisztulás fele tapogatózott, de bokájára ráhurkolódott a markionita tévely s abban elbukott. Hogyan? – futott végig a sorokon s míg baljával letakarta, a tekercset türelmetlen jobbja messzire penderítette, nem hitt a szemének. – Hát a teremtő demiurgosz, ez a miénk, alatta volna egy másik, nagy Igaz Istennek, ki az Agathosz, a Jó, a Dikaiosz, az isteni Igaz, a Bíró, e sár-mocsok létnek fölötte álló Nousz, ám ez a mi világunkat sarazó gölöncsér a Ponerosz, mely alantas Gonoszistennek mi tudatlanok hajbókolunk?

Iulianosz előtt megjelent a hegyoldali árok a Mamatész-kápolna szentélye alatt, ahol ma áll s ő is, magatehetetlen, rabcselédeivel, mintegy nekifeszülve, tenyerükkel próbálják fel-visszatartani rájukrogyóban, partját: a fosóhomokkal, lucskos sárlével omló talajt. A szádfal deszkái ropognak-repedeznek, ki erre ugrik, ki amarra szökken az omlás elől, hogy be ne temesse, csak ő marad ott, szitokszava-fogytán s keserűségében némán dühöngve – derékig a sárban

akkor – nem akkor látott-e rá a Daimonion sár-arcára? Az ereboszi ábrázat nem akkor mutatkozott-e meg, hogy ő maga az, a szenny, a  hülé  a piszok, melynek anyagából, az  Anyag  piszkából a léleknek ki kell fürdekeznie?

s ha ez a teremtő isten maga a Piszokisten, ahogy az árokfal mocskából kiábrázolódott: nem a Gonoszisten-e az, akiből a lélek kimosódni vágyik, hogy felemelkedjék az Igazi Nagyon-nagyhoz, ki a létnek fölötte lebegő Nousz s még csak sárgyúró keze sincs, hogy a teremtés áruló mocska – az anyag világa – hozzátapadjon?

ha ígyen hirdette-s tudta, vaj miként látott rá a Rondája ábrázatára a mártíromság pillanatában, mikoron a szent presbiter Nikomedeiában vérét adta érte – s melyért adta, ha hitét a Hajóstól kapta volt, Markiontól, vajon mint adta hírül az isten gyalázatát elsőül, ki megleste s egyházát sarának fölébe emelve, a Tisztára alapította: az Igaz Markion…?!

itt jobbjával eleresztette s a papürosz magától betekeredett: gondolatainak torlásán megröstellte magát, hogy már meg a tiltott hereziárkha tudományát firtatja. Visszatolta a tekercset és egy ismerősebbet vett elő a cédrustokból

a kőpolc alacsony másolópadjára áthúzva, azt tekerte ki – kinél mentől jámborabb biztos kezekben érezhette magát s az elejéről kezdte, bár tovább volt a jel, ahol bennehagyta s ameddig jutott a másolásban: TITUS FLAVIUS CLEMENS, a szamoszatai, a kathekétikai akadémia szkolarkhája Alexandreiában. De türelmét vesztve továbbtekerte a bennhagyott jelnél, mint kinek nincs kedve másolni most s mintha valami parancsoló szükség űzné, hogy hátha rányit arra, ahonnan, Hresztosszal, a minden-bűnökből-kiváltó Megváltóval, a tisztulás angyalos útjára léphet

egymás után nyitogatta tudása tárházának kapuit, Bátorságos Intelmeit a Hellénekhez, Himnuszát a Megváltó Fiúigéhez, a Szentírásmagyarázó Könyvek Nyolcát, a Különb-Különb Féle Irások tarka szőnyegét, a Sztromateiszt – de mintha új szemmel olvasná s rálelne az újnak újdándi értelmére… Az égerfa toboza pikkelyes szerkezetű és mégis, oszthatatlan egy egész, szintazonképp a toboz miként, a tudás is, özön sokféleségében oszthatatlan egy egésze a gnózisnak. Nincs más tudás, csak ami a kathekézisban az ószent evangeliontól, a kerügmás utakon járó tanítványok és szent apostolok Cselekedeteiig leveledzik maga-pikkelyével, hogy a toboz csúcsát a Hresztoszban elérje

hogy mely gnózis egy-és oszthatatlan, azt tudja mind: és úgyan mondja magát kereszténynek, ha megvallja – a gnosztikus

ez volt ama nagyerejű gnózis, melynek vonzásában intett búcsút – és nem csúfondárosan, hanem mint szkolarkhához illő, tisztességgel – az Olümposziaknak tudós Pantainosz urunk, mikoron a Logoszban felment előtte az örökélet igaz reménye; és ugyane gnózis mentől tisztább titkos reménye háramlott mesteréről mindnyájatok mesterére, Origenész uratokra, ki léleklátomásban, örökül hagyta mindenek örömére e Második Örömhírrel Járó tinéktek tudnivaló titkát

hogy a teljes tűzözönben való elégése után ez világ maga-szennyéből purifikálódik s még ama Ellene támadó fekete daimonionok minden seregi, kik lázadásért szárnyukszegetten Tartaroszra taszíttatának: a nagy Ekpüroszisz után kimosódnak a bűnből; s új létre ébred mind, ami volt, és a bűntelenség tengerében danolva körülötte, tátó szájjal hallelujázva és vakulhatatlan odanyíló szemmel: ők lakoznak istenközelben és Abban töltekezve vastagodnak és örvendeznek a Legméltóságosabb Oltári Szent Pleroma Látásában…

– – – a Pleroma. Az Egyedülvaló, az Örökegy teljessége, a Létnek Fölötte Álló – – – (Hermanubisz Harpokratész? az Ibisz Trizmegisztosz? az Ő rámküldött látása, a rajtam-kívüli – a kívülről-belémáramló új tudás, az ismeretlen ismeret…?!) – – – Iulianosz hátralépett. Arca kipirult. Leintette mohóságát, le kellett intenie: légzése kihagyott. Olyanfajta légszomjat érzett, mint gyermekkori rohamai kezdetén; de legnagyobb csodálkozására (és ámuló örömére) nem asztmája jelentkezése volt. Felszakadó sóhaj lett belőle, a mélyről jövő sóhajt egyenletes, mély belégzések követték és dobogó izgalom, hogy csak úgy fujtatott mellkasának széles légszekrénye. Amarrafele sandított, ahol a sasokban azok a „másmilyen” szerzők sunyítottak – ki tudja, miért-és hogyan kerülték el a könyvégető kereszténység tüzét, félkeresztények, félpogányok; mert azt fel se tételezte a jámbor főpapról, hogy bálványimádó apologétát is elcsent a hóhér mellől s odamentett titkos, törvénytári depozitóriumába

elsőbbet csak nézte-nézte a bolygatatlan rakaszt; majd tenyerével a hűs kövön, megindult arrafelé – időről-időre az ajtóra sandítva, maga se tudta, miért. Hogy valakitől is, volna valami tartanivalója?! Hát nem Origenésznél olvasott először a Pleroma fenségéről s a titkos tanítást a Második Örömhírről nem tőle tudja-e? Hogy a világ teljes dicsőülése is elkövetkezik az újhit utáni újlétben, mely a lét szennyének istentőli megújulása? Vajon nem Klementosz utalt-e Pantainoszhoz s az meg Plotinoszhoz, ki a Pleroma-tan tudója-és meghirdetője: vajon ki ő s hol-merre éldegélt? Hát nem úgy van-e, hogy maguk az egyházatyák adogatják kézről-kézre s utalják azokhoz, akikről a rájuk nehezedő gyanú, a kiátkozottság-pogányság, heretnekség-boszorkányság gyanúja miatt mit se tud…?!

Mi bajom lehet – gondolta Iulianosz, leírhatatlan izgalommal mind közelebb somfordálva a megviselt, jórészt bivalybőr-tokja, scriniuma-fazeka nélkül álló, sok csupasz tekercshez – a szent keresztvízben háromszor megmerített testben hitében-eligazított lélek lakozik s Gallus bátyám nyomdokán haladva már ott bizsereg lezökkenésem a zsámolyra, holott elébe térdelek: hüpodiakonosszá szenteltetésem is meglesz hamarost – mi bajom lehet?

felbátorodott

eszébeötlött Georgiosz kópé történetecskéje a gazdag bolondról, aki háromezer drakhmáért megvásárolta Epiktetosz olajlámpását, remélvén, hogy annak fényénél majd a Rabszolga bölcsessége is a fejébe száll… Ahelyett hogy könyvét vette volna meg, kiterítésre-s megolvasásra. Az episzkopális móka-mosoly és pofaszőréből villogó malac-tréfálódzása az emlékezőben megtette hatását

egy elrongyolódott tekercset kapott le elsőnek és kilökte – a nagy tekeredésben továbbszaladt s ott kezdte el, ahol kisimította: a szakadásnál. Az elpiszkolódott, elöregedett körmölés elejéből csak annyit tudott kisilabizálni, hogy ez is Lukianosz, ha nem is szent s ez is szamoszatai születésű – úgy hát van még egy Lukianosz is, nem a mienk, a Mártír, és az is kommagénéi, sőt, „földije”! – s mi manó ez itt, miféle maga-égető, nagyzoló, kontár imposztorról szóló istentelen történet s vaj maga-költötte alak ez a keresztrevaló, Proteusz Peregrinus vagy elég orcátalan volt ahhoz, hogy élt-légyen ez a gyászhellén, az anyabotránkoztató bitangja?! Nemhiába Istenkáromló volt a ragadványneve s akár úgy halt meg, hogy a veszett ebek széttépték, akár hogy megmarták és kitört rajta a veszettség: megérdemelte

– ez a másik Lukianosz, ez nem kell – lökte félre az Istentelent a herceg s az ajtó felé lesve, új tekercset görgetett ki, annak a tanulmányozásába merült. Hm… Origenész-tanítvány. Ki? Hol? A palesztínai, másik Kaiszareiában hallgatta amazt s tanítványául szegődött, Bataneiában?… Türoszban?… Hol születhetett igazában és miért vette fel, talán megutálta a phoinikai Malkosz barbár hangzását és azért vette fel a Porphüriosz nevet? Hogyan került Rómába – tán ráült a Szkíta Abarisz röptető nyilára, mit Apollontól kapott a Hüperboreákon? Porphüriosz… lássuk csak. Rómában iparkodik rávenni Plotinoszt (Plotinoszt! az Örökegy Nousz meghirdetőjét, kinek az istenlátás is megadatott öregségére: Plotinoszt! rávenni!) hogy foglalja tanait írásba; de Plotinosz – – –

– A gondolat bilincse! A szellem gályapadja! A betű szöge, minél, pányvájával, a felszárnyazott lélek megragad! Próbáltad volna Szokratészre rávetni pányvádat! –

De Plotinosz, a Mester, többre tartotta a felcsendülő-kihangzó Ige teremtő jellegét, mely az emanációk legalsó lesugárzása:

– Az istenek egy sort sem írtak le, mégis, mennydörgő parancsolatjuktól függött mindenkoron a halandó világ –

Iulianosz szinte hallani vélte, ahogy dohog; de az elhintett kérlelés magja kikelt benne s Plotinosz, vénségére, esténként papürosza elé telepedett. Segítségére volt Ameliosza – jobbkeze; de Porphüriosznak sikerült háttérbe szorítania – ha nem is, kitúrnia kegyéből. Karjai közt halt meg. Hát Porphüriosza: merre járt? A Platon-megigézte Kleombrotosz Ambrakiotész példájára ő is azon volt, hogy – forró fürdőben, erei gyors felvágásával – kiszabadítva a hús börtönéből, lelke felszárnyaljon az Örökfény Nouszához s a lázának-börtönétől való megválást megkönnyítette volna, hogy igen sokat betegeskedett (s mindezt mintha már megpendítette volt volna püspöke, egy óva-intő, gunyoros-fölényes, odavetett megjegyzésben). Hat évig szolgálta hűséggel Plotinoszát s a berzenkedő első inaskodás után immár megvallotta-hitte és leste bálványa minden parancsolatját. Az ő kérésére ment Szikiliába s valahol Lilübaion közelében – ott: ott írta a Kata Hrisztianon Könyveknek Tizenötjét, míg lábadozott. Ő bocsátotta közre, Porphüriosz, a Mester hagyatékát, „Kilencével, Hat Nyalábba Fogva” – ő adta ki az Enneászt – – –

…Enneász, Enneász; Plotinosz Enneásza Porphüriosztól. Remegő ujjal kutatni kezdett a sarokban hegyén-hátán álló rendetlen halomban s maga sem hitte, hogy rátalál tokjára – és éppen azt a bükkfahengert halászta ki:

– Ez az! Ez az! Az Enneász – a Tudás ötvennégy pikkelyes, oszthatatlan égerfa-toboza! A  gnózis!

S míg azon örvendezett, hogy a könyv isteni borostyándelejénél fogva azt húzta ki, melyben rálelt a szentelődés-és teljes purifikáció útjára, sunyividoran az a kegyes gondolat szülemlett benne, hogy ez az Út alighanem a szent areioszi hit mögöttes, titkos tanítása, melyen a pórias hívő, a zarándoksereglet csőcseléke méltán reked kívül

a Keresztény Titkos Tanítás fejedelmi szentélye, a  maga phüsziaszterionja,  melynek kárpitja mögé – rangjarejtve – csak neki van bejárása

Gallus építse meg a maga Mamatész-kápolnáját s csak tartsa meg magának. Ő majd megépíti a maga ezerszentélyes, bölcsről-bölcsre boltozódó, boltról-boltra kapcsolódó, mennyekig érő titkos tanításának főtemplomát – a Gnózist.

Mit érdekelje a külvilág, aki a külvilágtól mit se várhat? Vagy ha igen – csak rosszat; élete beszűkülését, sorsa sanyarúbbra fordulását. Az ilyennek a jó hír: a semmi-ujság.

Jobb is, ha kibékül vele. Ez a megbékélés előfeltétele; s az meg: életszentelő alapja a szerzetesi létnek. Iulianosz el-elképzelte tovatengődését a cellán – valahol a Szent Arszeniosz monostorban, a Pontoszon; a Szent Pakhomiosz-testvérülés tabennészei monostorai egyikében; avagy Kis-Armenia hegyibarlang lakó koinobitái közt, kiket úgy húznak fel, kosarukkal, odujuk nyílásáig s ha gondoskodójuk megfeledkezik róluk, hát ha nem szédülnek le a kőperemről, odahalnak a sziklán – mert jámborság hiányának tudják be kiáltozásukat s a kicsiny hit szegény jelének, hogy nem voltak éhenhalni-készek a Megváltó Hresztoszért, ki hóhér kivégzőkeresztjén érettük szenvedett… De valahányszor feltátongott előtte a szerzetesi pálya sivatag útja a nyolcvanadik életévig és a monostor fejedelmi székében a kegyes halál, Iulianosz megkapaszkodott a könyves théka titkában, mit kőpolca sarkán rejteget: hogy ő, Iulianosz, innentova szentelt edény, az ismeretlen ismeret – az újhit titkos gnózisának tartalmazó edénye.

Ám a túlhajtott elzárkózás lehet beteges; és a lélek velejáró visszasorvadása, eltorzulása ilyenkor a külvilág felmentő segítségére szorul. Valamely háborgatóra, ki szívünknek kedves és gondolatainkba megbocsátjuk, hogy belegázol.

Mennél nagyobb az eretnekség és mennél kiválóbb a hereziárkha, annál inkább iparkodnak betaposni létének minden jelét és szavának minden nyomát. Nem úgy Alexandreiában, ahol, míg élt, Valentinosz úr az újhit mértéke, a keresztény gnózis igaz forrása volt s maga az eklézsia.

Iulianosz ahonnan tudta, onnan szedte elő-s ábdálta össze az eretnek irtók (és más, rágalmazásra álló szájak) röstellkedve-titkolódzva elkottyantott diribdarabjaiból – úgy építette meg újra, emeletről-emeletre azt a gnózist, amelyet a legkeresztényibbnek hitt és a legtisztábbnak vallott. Valentinosz szkolarkháról, a titkos tudás fejedelméről még maga Origenész is azt mondotta, hogy „nem akárki” – oly hódolva-meghunyászkodva vonult vissza-s hátrált meg előle, ő, Origenész Adamantiosz, Heraklász presbiter, Babülász, Ammoniosz a Bölcs, Theodotion az Ebionita, Aquillász Pontikosz a Prozelita és mások

emebből kimásolt, amazt megjegyzetelte – a herceg már érzékelte és körüljáróban meg-megtapogatta a kozmosz titkának tartógyámolát-és osztásait-kiszögelléseit

legközbül Büthosz volt, Proarkhé-Propator, a Mélység-és Első Elv-Ősatya, kinek magáról való ismeretalkotásából, eszmélkedéséből úgy következnek sorra-rendre a felséges kiömlések, hogy emeletről-emeletre mind alább érkeznek (és töltik el világunkat) az örökkévaló aiónok, hímjével-nőstényével a szüzügoszok pár szerint

így rendeződnek az Uranosz ég-üregében, Büthosz tátongásától az isteni bölcsesség, Szophia szépségéig, kinek megkísértetésére áll elő Gonosz Akhamóth – titkos uralmi rend szerint az örök aiónok nyolca-tíze, tizenkettesével az Ogdoász, Dekász és Dodekász, kiknek világátölelő egyeteméből megtetszik az Istenség Teljessége, a Pleroma

mi szép-és mozdulatlan tündökletesség is lett volna, világa nélkül a létfölötti lét, ha ingerültségében az Isteni Bölcseség Asszonyát ki nem hajtja szerelemvágya, hogy a Pleromából el-s kiszakadván, Gonosz Akhamóthtól magzatot foganva, megszülje a Demiurgoszt s ez meg, mi Gonoszistenünk, nem gyúrja hozzá-s bele, sarazókádjában a sárhoz, isteni elemünket, a tiszta lelket s nem zúdítja ránk rondálkodásával a teremtést – – –

beleborzongott a látomás ábrázolatos gyönyörűségébe: tenyerén tartotta Uranoszt – a mindenséget.

A szolgálatost érezte meg, hogy ott állong a háta mögött s munkájában a herceg megállt. A rabszolga megvárta, amíg ura ráemeli a szemét.

– Mardoniosz úr engedelmet kér és bebocsáttatást. Kihallgatásra.

– Mardonioszunk, hol?

– Itt üldögél már jó ideje ajtód előtt.

– Miért nem jön be mindjárt? Mit üzenget – Mardonioszunk?! Küldd be, fiú.

Iulianosz arca felragyogott, ahogy a lába-vonszó vén szkítát belépni látta. Karját kitárta s úgy ment elébe, hogy megölelje régi mentorát.

– Herceg úr! Iulianosz! Kicsim!

Kibontakozott belőle s nem engedte, hogy öleljék; ehelyett leborult elébe s hol ujján a gyűrűt csókolta, ha elkapta, hol meg ahol érte, köntöse szegélyét. A herceg magához emelte s úgy tentélte, mint a gyermeket; egy fekvőszékhez vezette s ő meg a végére telepedett.

– Mi dolog az, Mardoniosz úr, dajkám-és praeceptorom, hogy így beüzensz elébb s ajtómnál elvárod a napot,  Spectabile?

– Herceg úr… Jó okom van.

– Jó okod? Kihallgatásra? Mióta kérsz te tőlem audienciát?

– Búcsúzni jöttem, Iulianoszom.

– Búcsúzni…?!

– S azért vagyok itt. – Szörnyen szeretett volna urának szemébe nézni, de minél jobban iparkodott, annál inkább erőt vett rajta nüsztagmusza és szembogara el-elugrált. – Hogy megmondjam, miért megyek; miért voltam itt és hogy miért… miért keményítettem meg a szívemet s mutatkoztam oly zsémbes-veszekedősnek, kiállhatatlannak s néha triballoszi barbárnak, sőt, alábbvalónak a cselédi barbárnál, ki az őt tápláló-s étető gazda kezének aláharap – – –

Az idős herélt hangja elcsuklott s mint afféle vén családi bútordarab, aki neveltjére nem tud ránézni ellágyulás nélkül s mintha a magáét látná benne – rajtatartva-is-kitérő szemét most lekapta: nem tudott hová nézni, annyira megröstellte, hogy masszagéta létére megnedvesedő szemesarkában meggyűlt s vastagon leperdült a könny.

A fájdalom és a megkönnyebbülés, a gyermeki bizalom helyreállása és az egymásratalálás kibeszélése: az a fajta hosszú kibeszélés következett, melynek során az asszonyi állat szeméből oly erővel tör fel-s folydogál a könnyek csillapíthatatlan árja, hogy azon még a kövek is megindulnak; a férfiember meg (még a férfiatlanított is!) ilyenkor, krákogva, torka-köszörűlve, meg-megáll a beszédben és loppal, a hosszúra növesztett kisujja-körmével a szeme-sarkát kapircálja – jóllehet a könnyzacskója az, ami viszket.

Mentora néma intését a herceg azonnal elértette.

Először az ajtóhoz surrant, hogy kilessen – a rabcseléd a perzselő napról az árnyékba húzódott s odébb, tökmagot köpködött – majd az ablaknyíláshoz lépett és a kőlábazatról felhúzódszkodva, széttekintett.

A koronapárkányon hogy nem hallgatózik-e valaki.

De a madarak-odahordta puszpáng, lobélia, töviskóró meg tüskebozót vadhajtásától a párkány járhatatlan volt s meredekén nemigen állhatott meg senki. Fejével tagadólag intett – sehol senki: hogy kezdheti – s azzal Iulianosz visszaült.

A hosszúra nyúló kibeszélések egyike volt, amelyet Ádámról-Éváról kell kezdeni annak, aki Ádámról-Éváról nem hallott, vagy mert cselesen elhallgatták előle, vagy mert ránevelődött és megszokta, hogy ne hallja, ami nem rá tartozik.

Pedig ország-világ egyébről sem hallott, mint róluk – a Hétszerherélt véghetetlen hatalmáról, ki is (Euszebiosz Főkamarárius Őelölvalósága, a Hálótermek Őre) úgy tartja a körme-vastagja alatt császár urunkat, mint kipöccenés előtt a tetűt. Az  A. I. R.  belső kémhálózatát mozgató Pauloszról, a Pókról, ki pincéről-pincére járva felrezzenti az aludni-képtelent, őt Tartareosznak nevezik azok, akiknek a csontjait megtörette már – és Lánccsörrentőnek amazok, akik megtöretés előtt állnak s még reménykednek börtöneiben…

– Ha Euszebia Császárasszony nincs és Hittérítő Indiai Szent Theophilosz (kire, a Magasságból, Divus Constantinus Magnus maga vigyáz!) hát nem ülök itt s Aemilia Gratidina úrasszonyunk, nagyanyád, sohasem vitte volna keresztül az Autokratornál, utánad jövetelemet, hogy óvjalak és ügyelnék rád – mondta a szkíta; és rebegve vissza-visszatérő szeme-bogarával a semmibe bámult.

– Tartareosz Catena, a Láncos?… Szent Theophilosz? – visszhangozta értetlenül Iulianosz, várva a választ; de csak a sóhaj volt a feletet.

– Ej, ej, hogy mi mindent nem tudsz te, édesem s még tetézed is, azzal, hogy a nagy bezártságban az elzárkózást keresed és a magányt; miért hogy még majd megsziddogállak, egyet se félj. – Azzal maga alá húzta nyomorék lábát s keresztbefektetve botját, mellyel járni szokott, Mardoniosz halkabbra fogta a szót. Mintha fátyolfüggönyt tépett volna fel előtte s Iulianosz látta, ami mindig is előtte volt. Elképzelte Paulosz Catena országnagyot, a Tartareoszt, ki a vérontást tette mesterségévé s valamiképp a gladiátorok kiképző gazdája játékrendezésből él s a temetésre, ünnepségre szerzett látványosság a kenyere, szintúgy ez a te Pauloszod, a Pók: a kínpadról él és a megcsigázás a kenyere. Mert míg áldozata eleven, a családját hitegeti, hogy jópénzért enyhíthet kínján s fordíthat ügyén; ha meg feladta páráját, kikanyarítja a magáét az elkobzott vagyonból. Mikor fogytán a gyanúsított s döglik az üzlet, koholt vádakkal előkotor más ártatlanokat, hogy rájukrakja láncát ez a te Láncosod, lévén hogy e mészárosmesterségnél egyébhez nem ért – – –

– Tartareosz, a Láncos…?!

– Ki bírja urunk teljes bizalmát s a légy se zümmög anélkül, hogy a Pók meg ne hallja, hálója közepén. Vele, meg a főeunukh elzárkózásával szemben Császárasszonyunk szava sem lett volna elegendő szerecsen püspökötök nélkül, kire Őmindszentfelsége igen hallgat.

– Szerecsen püspökünk…?!

A név nem volt ismeretlen Iulianosz előtt, de ennyire – egy államlevéltári akta pontosságával s egy homéroszrajongó pogány tisztességtudó áradozásában – nem ismerte hagiográfiáját. Legendája szerint egy távoli szigetről, gyermek-túszként került a fekete bőre miatt „szerecsennek” mondott Theophilosz abba a bisztrai monostorba, ahol szigorú fegyelem járta. Hetek alatt ráragadt a görög anélkül, hogy arab anyanyelvét elfelejtette volna. Hitbuzgalmának hírére az eszélyes, ifjú papra a Szent Palota is felfigyelt s felvette a Titkos Szolgálat klerikus tagozatába. Egy marhatolvaj hermészi ravaszsága és egy hebreusból újhitűre váltott apostol neofita vadsága rekedt bele; s Paulosz Catena nem is választhatott volna jobban, amikor Theophiloszt egy jámbor kegytárgyakkal és csillogó csecsebecsékkel megrakott tevekaraván élére állította s térítésre-hírszerzésre útnak indította a Dél országtalan sivatagja felé. Theophilosz túljárt a vándor homokhegyek – túl a tévútra igazító sivatagi kísértetek eszén s maguk a Hresztoszhoz hódoltatott, ríva-csatlakozó rablók vezették el hozzájuk: épségben, minden rakományával elérkezett Boldog Arábiába s egybegyűjtötte a törzsek fejedelmeit. Elsőbbet elrémítette látásokkal, majd elkápráztatta ajándékaival; végezetre vizet fakasztott s rámutatott, hol ássanak a homokban. Az új oázisért, mit róla neveztek el, hálából törzsről-törzsre s a kiskirályok is, sátorról-sátorra – felvették az újhitet és szép vazallus hűséget fogadtak Augustus Konsztantiosznak. Így hát hírszerzésből, térítésből is kijutott bőven az Imperatornak, de Theophilosz szerecsen szíve nem érte be ennyivel: hazavágyott a távol Indiákra, melynek hogy melyik parti szigetéről származott s hogy oda eljutott-e – nem tudni; de bizonnyal istenség-sugallta útra indult s maga Boreász dagasztotta, égi parancsra, szárnyék-vitorláit, hogy nincs az a kormányos, aki bírjon vele. Így vetette ki akaratos hajóival valamely angyali vezérlő arra a partra, honnan a hitnek oly kincses klenodiumával tért meg Szent Theophilosz, mely minden zsinati, egyetemes haditettel felér. Hírszerzés volt ez is, de mentől jámborabb: hírreljárás abból az országból, hol maga Szent Bartholomaiosz hirdette volt az újhit ígéjét s mivel Rómától-Nikaiától és minden szinódusok hosszú sorától oly messze távol, ott az Ige romlatlanul megmaradott, Belőle s a hirdető apostoltól magától veheti bizonyságát a birodalom, hogy az Igefiú máslényegű, Teremtőjénél kisebb és az Idők elindítása előtt sem nem létezett, sem ideája meg nem fogant. Nem istenember: emberisten csupán, így tudja a Theophilosz elhozta apostoli hagyomány és ígyen a szent püspökök. Mert hogy a nikaiai csalárd zsinat Róma imposztor püspökének műve volt s hogy szerecsenünk keresztülviszi lelkigyermekénél, Konsztantiosz úrnál Areioszotok boldoggá avatását, arra mérget vehetsz.

Iulianosz megérezte, hogy mindez a mese kaptatója csupán s a forró kása kerülgetése még hátra van; az ajtóhoz ment s intett a rabnak. Belemártogatnivaló, hosszúra sodort lángost hozatott a borral, megvárta, amíg a szolga, árnyékos fészkébe visszaül távolabb s úgy tért vissza mentorához, ki addigra kiszuszogta magát s beszámolója izgalmasabb fejezetére tért.

– Honnan van urunknak gyóntatójához, szerecsen püspök atyádhoz ekkora bizalma, kérded? Már hogy ne volna! Ez úgy míveli a csudáit, ahogy más reggelizik. Csak Antiokheiában, egy tucatot s már amin kezdte: egy hebreus asszonyi állat háromnapos hulláját életre mozdította – este már feltámasztottjánál vacsorázott. S azok az arabus telivérek, amelyeket a kappadókiai ajándék-paripákért kapott, kétannyit s onnan idáig hozta, Boldog Arábiából: vajon az nem csuda? Már az is az ő kisebbfajta csudamívelése volt, Szerecsen Őszentkegyességének a ravaszdi csudája, hogy ők ketten elkerítették ügyemet, igaz, hogy ára volt, nagyon nagy ára – – –

– Nagy ára…?!

– Cudar történet s minden szégyenét úgy kellett fejemre vennem, de várj vele sorodra, gyermekem, hogy szavamat ne felejtsem. Mert ez a java ésde se nekem, mondanom, se neked, meghallanod. Nem volna szabad. Autokratorunk hiába alapít városokat, emlékezetükre; hiába teszi naggyá Amidát, Tellát, Antaradoszt s nevezi el a megboldogultakról: azzal vissza nem hozza. Lelkivezetője, Theophilosz egyetlen szavára úgy osztogat templomot, monasztériont főrendeknek, városoknak, mint valaha csótáros paripát, ékköves kelyhet, kerecsensólymot, kecses agarat, kiváltságot ajándékozott; de Nyugatról az athanaszioszi izgágaság folyvást borsot tör orra alá, a perzsa Nagykirály is váltig Niszibisz felé mutogat dandárjainak s lovassága fel alá rohangál álmán; ám ami legkivált háborgatja: a Flaviuszok fekete napjának emléke.

– …Fogjad halkabbra beszéded, Mardonioszom.

– Jól tudod, nem felbújtója volt, hanem a gyilkos martalócbanda megfékezője: apád s vélük a kilencek vérét megtorolta, érted, helyetted. De asszonyház bölcsőjében fejedelmi utódja nem ring s hogy vaj ő a magtalan avagy császárasszonya a meddő, nem kérdezi. Csak érzi és lakolja, mit annak vél: akár az Olümposziak büntetése, akár az újhit Monotheoszáé – a családirtásért egyaránt kijár. Már eltolja magától ételét s rebesgetik, hogy ríni látták – – –

– Ha tudnám, mi az, mi ebből rámtartozik. Ne folytasd!

– Több, semmint hinnéd!  Nobilissime!  Urunk férfiember, kemény ember s annak is, számítva-rettegő; de Csudamívelő Szent Theophilosz úr még keményebb s úgy kiabál vele, mint a gyerkőccel, úgy-úgy, csak ríj: mit ér? Ha meg is követed te örökkévaló megbántott istenedet s oltáránál esdekelsz te-bűnöd bocsánatáért: mit ér? Ha a gyermekáldás megvonatásával s büntetésének bélyegével homlokodon, nem nézel más Flaviuszokra; hogy minekelőtte neved is kihalna, a megmaradottakból az arra érdemest magadhoz emelnéd…?! Meghidd, édes Iulianoszom, ki az én ügyemnek is erős mozgatója volt: bízhatsz szentéletű Szerecsen Theophiloszodban, ki, mint hallom, immár püspöktársával is leveleket váltogat s Georgiosz uratok mindenről tájékoztatja, jámborságtokról csakúgy, mint előhaladástokról a hittudományban, keresztség felvételéről csakúgy, mint elindulástokról az egyházban. Mi több, Őszentkegyessége Gallus templomépítését is hírül adta s Theophilosz úr az Autokratornál, ki hercegi bátyád hitbuzgalmi gesztusát kegyesen fogadta, kieszközölte, hogy a Mamatész-templom exedrájának megadassék a Császári  Phüsziaszterion  kiváltsága… Többet nem mondhatok, ez is több a kelleténél s ha nem találnád ki, csak arra kérlek, Iulianoszom, türelemmel várd ki a folytatását s te csak ne gondolj se szökésre, se más, meggondolatlan hebehurgyaságra ne ragadtasd magad, mivel csak a szentünk, a Szerecsen dolgát nehezítenéd… ugye megígéred…?!

– Rébuszokban beszélsz s nem tudom, mi az, amit ígérnem kell. Mind mondod, Mardonioszom, de csak kerülgeted. A vastagját, mely csak nem következik.

Mardoniosz lehelyezte boros kupáját, botja a földre koppant. Alig szólalt meg, nyelnie-krákognia kellett s a hangja megremegett:

– Az én úrnőmre s legkedvesebb leánytanítványomra, boldogemlékű Bazilinára, a te édes asszonyanyádra kérlek. Uram, nem tudhatod, mint szorongattak éretted s mint vágyakoztam utánad: türtőztesd haragodat. Jövetelemnek ára volt s hogy árát megadtam, örök szégyenem. Theophilosz szavának engedve, ez a kettő, Láncos Tartareosz meg a Hétszerherélt satuba fogott. Azzal a feltétellel engedtek ide hozzád, hogyha magam is meg-megrángatom hálóját a Póknak s időről-időre rólad, szerelmes gyermekemről, őnéki, a Gyalázatosnak, jelentést teszek. S ha gyanúknak felsorolása, koholt bűnöknek, rágalmaknak jegyzéke benne nincs, semmirekellő a jelentés. Elárultalak. Megrágalmaztalak, bűneidet koholtam, gyanúsítottalak és mindenhogyan gyalázatoskodtam veled, én uram. S hogy mindezt ne tehessem: kerültelek, hogy ne lássalak; mogorva voltam, hogy elriasszalak s te meg kerülj. Inkább én kerüljek bajba, üreske jelentéseim mián, mint te, a bevádolótól. S hogy mindezt mégis megtettem: kérlek, üss meg, ha kedved tartja s attól könnyebbülnél, de… az örökkévaló istenekre kérlek s a rég lepergett édes órákra, mikoron Homéroszunkat te elémondtad és én magyaráztam, a megváltó Olümposziakra kérlek, Iulianosz úr. Bocsáss meg, fenség s adnád hitványságomra elengedésedet – – –

Tovább nem mondhatta, Iulianosz ölelése beléfojtotta a szót. Anyja, Bazilina említésére Iulianosznak könny szökött a szemébe s titkon korholta magát gyöngeségéért. A törődött öreg szkíta hangosan zokogva adta át magát a felnyaláboló két erős kar szorításának s hogy megérezte urának bocsánatos megenyhülését, a hála melege végigömlött rajta s át-meg-átjárta testét. Iulianosz jutott szóhoz elsőnek s ahogy babusgatta, úgy mondta:

– Nem is igaz. Nem volt igaz. Nem vettem észre semmit. Senki se szólt semmiért, sem az eunukhok, sem a tutorok. Álmodtad az egészet, kedvesem s amilyen kiváló voltál praeceptoromnak, olyan csapnivaló lennél besúgónak, ha ugyan vállalkoznál rá.

– Én, téged, elárulni?! Soha! – mondta gyermeteg hittel Mardoniosza, míg felszárogatta könnyeit. – Magad is jól tudod, az én úrnőm, nagyanyád, Aemilia Gratidina féloldalára béna, a beszédben akadozik. A Deszpoinát a házban is hordszékben viszik, emelgetve ültetik ide-oda s már jó ideje sürgeti Mardonioszodat, hogy térne haza hozzá felolvasó-és társalkodó öregcselédnek. Mondván, hogy embernyi-ember s nagyranőtt unokájának ugyan mi szüksége van rám. Ládd, ehol van ez is – sandított a másolópadra, hol kiterítve láthatta a tekercs elejét: Könyvek Tizenötje, Kata Hrisztianon; s gondterhelten ráncolta tatár homlokát. – Hm. Ehol van ez is. Keresztényellenes vitairat. S nekem meg: beárulnivaló. Ha láttam, el nem hallgathatom.

– Hiszen csak Porphüriosz!

– Takarnád le, hogy ne lássam!

– Hát nem magad említetted valaha őket, Plotinoszt, Porphürioszt és a szofistaság nagy-sok kiválóságait, egy-egy elejtett szavadban: hát nem te magad mondtad – – – ?!

– Lárifári. Én, soha. Az akkor volt.

– Hiszen maguk az egyházatyák és szent presbiterek utalnak rájuk: Origenész úr amazok nélkül tapodtat nem tehet!

Mardoniosz arcán megjelent az az ezerráncos-szarkalábas mosoly, amelyet Iulianosz annyira szeretett s mindig az merült fel benne, ha rágondolt. Újra ő volt – öreg mentora: a világlátott szkíta, a bölcs hellenista. S úgy mondta, más hangon:

– Már nagyok vagytok ahhoz, hogy a helyetted-magát-odatáró rabszolga seggére verjek s a te ostorhegyesed is, Iulianoszom, a fejemre nőtt. Azért, csak amíg itt vagyok. Amit nem szabad látnom, azt ne lássam s nem fáj együnk feje se. Amit nem tudok, ha megfeszülök se tudom. Ám amit tudok és megfeszítenek: beteg-vén tagjaimmal megadom magam. Vagy kiverik belőlem, vagy úgy, hogy megcsigáznak. Ha sírva is, de elárullak s a lelkem adnám érted – árulód leszek. Azért. Vidd előlem ez égetnivaló könyveket, melyekre hogy édes gyermekem, valahára ráleltél és magadtól: lészen tanító öregségem legszebb napja. De orrom alá dörgölni nem ajánlom.

Valahányszor Iulianosz szorongatni próbálta a többször is, hosszan búcsúzkodó Mardonioszt, hogy mondana többet róla, mi az az oly örömrepesve-titkolnivaló, amit ő tudni vél, de megosztani nem hajlandó s a ködös célzások helyett (no mondd, no mondjad már,  Spectabile, édes-egy Mardonioszom, egyenes beszédet szeretnék hallani tőled, színvallást!) vajha tárná elé, mit tartogat számukra a jövő – a szkítának mindannyiszor siethetnékje támadt, levetette kacska lábát a fekvőszékről s botja után nyúlt: ő csak búcsúzkodni jött. Indiákat járt Csudamívelő Szent Theophilosz? Neve megütötte már a fülét, de ábrázolatát nem látta s Iulianosz csak elképzelni tudta a szerecsen képét a szenteknek kijáró jóságos-arany háttérrel mögötte, amilyennek Mardoniosz leírta. Euszebia Császárasszony Őmindszentfelsége? Már találkozott valamely képíró munkájával a császárné Deszpoináról, kit a szkíta, hallomásból, megigéző-szépnek mondott s Iulianosz szinte látni vélte: Bazilinához hasonlít – bár a Földöntúli Édesanya szépségét senki földi lény nem érheti utol, ez a herceg érzelmi meggyőződéseinek egyik sarkigazsága volt. Úgy hát ezek volnának titkos jóltevőik, de miért és hogyan? Euszebia és a Szerecsen, az ő jóra-igazító kezük szövi-fonja kettejük jövője fonalát, de merre-hová? A búcsúzó Mardoniosz ehelyett másraterelős gyorsalkodással garmada-jótanáccsal látta el, persze illő deferenciával s formáját-módját megadva, mintha sűrű helyeslés közepette, csupán a „tanítvány” gondolataiban olvasna:

– Hogy feladod magányodat s rászánod magad, bármi terhesnek találnád, az elvegyülésre velük? Helyesen teszed, Iulianoszom s jól gondolod. A tüntető különhúzódás rossz vért szül, rossz szájíz marad utána s a ridegség, idegenség zúzmarájával vonja be emlékedet, melyet nem megtartani, hanem elfelejteni visznek magukkal. Többet mutatkozni kényszerű társaságod körében, ki hozzád fel nem ér: jámbor áldozat a jövő oltárán s célirányos magadviseletje sorsodra nézvést; vágj hozzá jó képet. S ha kik melletted a kathekézisben lemaradtanak, hallottam ám, mi gyengéden hiányolnak, igen jámborok: nem ártana, ha tartanád eunukhaiddal, imarendedet. Tudom, unalmaskák s hamar megfeneklik vélük a beszélgetés; de ifjú grammatikoszoddal, rhétoroddal volna bőven miről. Csak megvakarod Apiont meg Audoleonodat és megcsudálod, mi sokat magukba szedtek mestereik, Nikoklész Luko és Hekeboliosz tárházából Konsztantinopoliszban: megcsudálásod majd jólesik nekik s ha magadhoz szoktatod a kettőt, megnyilnak neked. Mert már igen megszeppentek kenetes beszédedtől-s tömjénes szagodtól, akárcsak jómagam; de a megváltó istenekre,  Nobilissime,  el ne áruld, hogy csillagnéző thékád könyves kincsei közt üldögélve amennyit magadba szedtél, ahhoz segédtutorok csupán s válladig sem érnek…

Ami Mardoniosz ismételt búcsúlátogatása és integető elkocsikázása után történt, oly természetességgel történt, oly magától, mintha maguk a lemosolygó, örökkévaló istenek intézték volna. Gondolatolvasó „tanácsai” a bölcs szkítának úgy fogantak meg, mintha csak az hiányzott volna, hogy valaki kimondja. Feltünedezését a volt tanulótársak tisztelettudó kíváncsisággal – csatlakozását imarendjükhöz az eunukhok hálásan fogadták. A két tutort meg fölöttébb kellemesen érintette, hogy a hosszú időn át oly elvonuló, ángolna módra kisikló tanítvány maga jelentkezik – bár az első társalkodás meggyőzhette őket, hogy többé nem tanítvány: Apion Pleisztoneikész, a kezdő rhétor és epeiroszi Audoleon, a kisegítő grammatikosz – a két segédtutor, tökéletesen becsapódva „egyenrangúnak” érezte-és fogadta el a tudásban az ifjú herceget s azontúl, előbb megtudakolva, hogy nem alkalmatlankodnak-e, ha reggeli sétáját végezte, gyakorta láthatták a parkban vagy az erdőszélen, mikor a majorság vagy a méhészet felé vette útját – hogy udvarlására járulnak.

Végezetre, de nem utolsó sorban, az utolsó macellumi év azt is elfogadtatta vele, ami ellen eleinte is csupán az értelme zúgolódott, a szíve nem

elfogadta és hitten-hitte, hogy a Csudamívelő Pásztorremete kegytemplomának megépítése a Gallus gondolata volt és minden, ami megépítésével bekövetkezett, az övé

a forrásfakasztás csudája, amelynek híre az ő szőkefürtös fejét övezte; az alácölöpözött szentélyfal felépítése-átboltozása, ahol öccse nevetségbe fulladó kudarcot vallott és ő oromzatáig feltornyolta a meredek fölött; a Mamatész-kegytemplom az odaindulók imádatával és a zarándoksereg kitörő üdvrivallgása, valahol csak apolloni alakja megjelent

népszerűsége városszerte, a püspöki ábrázatok nekigömbölyödése, közeledtére és a fejedelmi kegy lesugárzása, az Autokrator titokzatos kegye, mely szándékairól ugyan semmit el nem árul, de leírhatatlan izgalomba hozza azt, kinek tőle élete, sorsa függ: az övé. Galluszé. Minden és mindenki. A bátyjáé. Ez így van rendjén. És ezért van az, hogy ő is, mindenestül, mindenha. Készséges eszközévé lenni, felajánlkozó kliensévé szegődni: nincs se más vágya, se más választása

Iulianosz lelke a Rajongás Háza volt, mely szeretetének mohó tátongásával nem állhatott sokáig üresen s Gallus bátyja beköltözött. Nem tudott volna s nem is próbált magának számot adni róla, miből pattant ki – ugyan van-e igaz rajongás, mely firtatja eredetét? – ám ez a törvényes, tiszta, flaviuszi, szerető rajongás féltestvére, Gallus iránt a jó felét tette ki a változásnak, ami a fiatal hercegben végbement.

A macellumi Ópalota sajátos mikrokozmosza s mindazok, akik a hercegekkel idekerültek és kényszerű osztályosai lettek internálásuknak: a társak megérezték és megkönnyebbült mosollyal fogadták el, és vissza, körükbe, Iulianoszt; tisztelettudó türelemmel kivárva a megszólíttatást – mert megérezték rajta a változást

a változást – hogy megemberesedett; s ahogy férfivá érett, mozdulatait, lényét elöntötte bizonyos flaviuszi méltóság. Szögletesebb, mint a Galluszé; mert ebben nem utánozta bátyját, aki táncosléptű volt s magas termetével délcegeskedve tovalendülő: benne, Iulianoszban volt valami gravitas. Valami elnehezedő komolyság, mintha minduntalan, komor gondolatainak leplébe burkolódzva, szoborrá merevedhetne. A jó rhétori nevelés titka volt s ebben a kortárs Libaniosz bálványozott előképének, Ailiosz Ariszteidész szofistának a szónoki iskolájához tartozott, aki száműzte a hadonászást s ha nála nagy ritkán a rhétor keze a magasba lendült, a gesztusnak – ritkaságértéke – külön jelentőséget kellett hogy adjon

a két segédtutor, Apion és Audoleon egyszeribe azon vette magát észre, hogy vonzó varázshatása alá kerül s mintegy megröstellve egymás előtt – keresik társaságát. Megilletődve érezték meg rajta, hogy Iulianosz, ahogy emberesedik, mindegyre borúlátóbb lesz; azzal a derűs, egészséges pesszimizmussal töltekezve, amely a férfikor sajátja s a lélekerő, a rendületlen szellem öreghorgonya. Hogy minden eshetőség készentalálja, minden sorsfordulat; hogy minden rávirradó napjával – s nem ám szuszmákolva, álmos tápászkodással, hanem szeme-felkoppanva, azon frissiben felserkenve valamely ismeretlen veszély előérzetében: minden rávirradó napjával úgy nézzen farkasszemet

a spártai Nikoklész neveltje, Audoleon, az epeiróta, suta-szemérmesen szóba is hozta: a rendületlen lélek különös erejét, hogy minden sorsfordulat készentalálja – Thébai Kratész a filozófia hasznának tartotta ezt. A fiatal grammatikosz villogó szemmel körülszimatolt a pergula-oszlopok között s onnan, a fák alól a romladozó küklopsz-falazatok mély árnyékába húzódott, ott inkább biztonságban érezve magát a rejtőzködő fülektől – ott folytatta oktatósétáját (társa, Apion rhétor a virágok szagolgatásával le-lemaradozott)

mire kimondta, már maga sem volt biztos benne, Kratész neve nem ismerősnek, dictuma nem tudottnak tűnt-e Iulianosz előtt, amilyen hamiskás mosollyal honorálta leckefelmondó félszegségét, de mintegy várakozólag, hogy tán folytatása lesz, nem szólt; s amint az már lenni szokott, hogy az erős, hallgatag lelkek tudása kiszipja, vallomásra kényszeríti s megüresíti a hozzájuk verődő jobbantudomkák szütyőjét, Audoleon folytatta:

– Ha keresztény lett volna sem cselekedhetett volna nemesebben, ez a Kratész, ki Hresztosza nélkül is, lelkében odáig alázkodott, mint fenséged is jól tudja, herceg úr, hogy szélnek eresztette szolgáit s elajándékozta minden birtokát, még juhlegelőjét sem tartotta meg; és még mondotta is… emlékszel?

– Ha emlékeznék is, tőled hallhattam csupán. Nos?

– Bizonyára, tőlem. „Így ád szabadságot Kratész – Kratésznak”. Jeles példabeszéd s a világi kötelékektől való ilyetén szabaddátétele önmagunknak csak díszére válhat minden, papi pályán mozgó férfiúnak. Fenséged is, miként – – –

– És lészek is, megvigyázd, örökségemről Aemilia Gratidina nagyanyám után, bithüniai házamról és minden rámtestált világi jószágokról lemondandó, majd, ha Magas Helyen monostorom is kijelöltetik s oda visszavonulok, hogy szent elmélődésben morzsolgassam le, mi hústest börtönöm élete csupán. – Miről Gallus bátyja jutott eszébe s eltűnődött, lesz-e nagy ritkán találkozása véle akkor, mikoron ő, tán Antiokheia hegyi remetés vermeiben felejti a napsugarat, bátyja, Gallus meg ott lovagolhat-szamaragolhat-szekerezhet a többivel. Hiszen császári vére őt, Galluszt arra a püspökségre ha jogosulttá nem is, de esélyessé teszi – aztán a birodalmi postalovakon ő is egy szavazat lészen az areioszi Anyaszentegyház monolitos tömbjében, a kisebbségbe szoruló rondálkodók, az athanaszioszi elrugaszkodók meg Róma karinges rókái ellen, bárhol zsinatoljanak a birodalomban. Megérzi minden város: olyankor kiritkul az állami postaszolgálat, ló alig maradván s elszaporodnak a vetkőztetések, az útonállás: ezt a sarcot, szent hitünknek, az ország meg kell hogy adja. A megilletődött csöndet megintcsak az epeiróta töri meg; mert Audoleon nehezen vészeli a herceg szívó prezenciáját s újra erőt vesz rajta a fitogtathatnék értesültségben-olvasottságban. Így azután más bölcsekre is szó kerül, vagyis inkább félszó; mert odavetett félszavakban utal csupán a kérkedő tutor e mellékalakokra – arra a sokra, akiről, grammatikosz létére, magánszorgalomból, bizony hogy tudna ő többet is, Iulianosz engedelmével és kívánatára, bár nem a tárgyhoz tartozó: a szent számok rettentő hatalmát valló-és tételező Püthagorászról a neopüthagoreus Platonra is rátérhetne, róla a neoplatonikus Plotinoszra és mindőjük Egyére, mely az Egyesegyedül-valóságos Egy-Minden, kinek (keze nem lévén) kezét nem szennyezheti teremtés és a létnek fölébe hágván, hozzá a daimonionok fel nem érnek s azokkal nem trafikál. Hanem – – –

– Hanem…?!

– Hogy az időmúlásnak kívüle és a tovalétezésnek felette, mivel tölti a maga aiónját, legfelségesebb tulajdon kiterjedésében, kérdezed? S ez vajon hogy a tengerző Uranosz térein szomszédos-e az Atyával, ez világ kinyilvánított Teremtőjével az ószent evangelionban; s ha maga Hresztosz, mint tudod, Aetiosz úr püspöki szavával, másminő-lényegűségénél fogva Őnéki alárendeltje, jóformán a felszárnyazottak szárnyatlan vezére csupán, akkor vajon aki kezét a világalkotás sárgyurkáló fazekasmunkájával bemocskolta, az Atya: lehet-é, hüposztasziszában, egyazon lényegű a püthagoreusok Egyedülvaló Nouszával… mint vélekedsz ebben, herceg úr…?!

Serkedő szakállával a rombástyák egy-egy árnyas fokára felkapaszkodva s megülve mohos szurdékján, Iulianosz színleg „el-eltűnődött” a hallottakon s nagyokat hallgatott; s ha befele mosolyogva meg-megkockáztatott egy-egy gyámoltalan kérdést, hogy teljes tájékozatlanságáról meggyőzze – csak lovat adott Audoleon alá. A maga-felkente müsztagóg, kinek fejében sűrűden úszkált a gnózis kulimásza, egyaránt kifogyván a theoszophiából és a szuszból, hagyta, hogy a virágaitól elszakadó Apion félberontsa betetőzésnek szánt körmondatát s a rhétor, másra terelve, úgy elnyargalt a szóval, hogy mire titkos hírharang-tudománya jó felét elöntötte, maga is megbánta, mibe mászott bele. Iulianosz rövid, pattogó kérdéseire Apion sorra elkottyantotta mindazt, amire tutori megbízatása nemcsak hogy nem terjedt ki, de szigorúan a szeme közé nézve meghagyták, hogy társalkodásában kerülnie kell. A megarai bizonyos belső riadalommal nézett utána mindannak, ami palotás pletyka kiszaladt a száján, az Udvar és Új Róma újdonatúj szobrairól és obeliszkes Ékességéről, a világi bölcselet Fényességéről, Themisztiosz Trónállóról, kihez hasonló tudású, mélyenszántó és mindenkinek tetsző gondolkozót a Föld még a hátán nem hordott s ki mellett ama, hátán-lovagló meztelen-szűzekkel-folyógázló Szokratésze, lejegyzőjével, Platonjával egyetemben, mindenestül elbújhat: nagyobb ő mindőjüknél – – –

Hercegi hallgatója elkalandozott. Themisztiosz, a Mindőjüknél Nagyobb – gondolódott benne. Themisztiosz szenátor úr… őt igen, őt tán faggatóra foghatná, mint-s hogyan történt – ha leállna vele, papnövendékkel, kinek ama családirtás makulája van császári pedigréjén s e folt olyan, hogy hol vonzó, hol távoztató, mint az alabástrom-ablakos, szentélyes félhomály. Ama legkegyelmesebben megtorolt, ama felséges-fejedelmileg „megakadályozott” családirtás: kiüthetett volna rosszabbul is s akkor se ő, se Gallus nem firtathatta volna nemzőapja s annyi más szerette lemészárlását… Mindegy, minden hiába: élni kell vele. Megtanulni; le nem vetheti. Élni – ha egyszer az Egyetemes, areioszi Anyaszentegyház ilyen tömegével ontja-s emeli szentjei közé-s avatja Szent Apostolokkal Egyenrangúvá a tömegvérengzőket, családirtókat, népmészárlókat s fogja is, még sokáig. Kivált a mindenkinek tetsző ragadta meg Iulianosz képzeletét, Apion e szerencsés epitetonja, az államszónokról-és szenátorról szólva s az a kétértelmű mellékzöngéje a tutor foghegyről-odavetett oldalvágásának, hogy „igazi túlélő” meg hogy „született túlélő” – hogy gáncsnak vagy dícséretnek szánta-e… (hogy „köpönyegforgatónak” bélyegezze, annál józanabb volt s nemcsak hogy igaztalan lett volna Themisztiosz annál sokkalta nagyobbszerű mutatványával szemben, hanem kockáztatja, hogy kihívja a herceg rendreutasítását)

ám lett-légyen akárhogy, Iulianosz már eldöntötte, még mielőtt meghallotta volna. Az ő fülében az „igazi, a született túlélő” több volt mindennél s a magasztalás netovábbjának hatott; hiszen ha halandónak beleszólása volna a Moirák dolgába – (s itt, mintha amazok ott se lennének, Iulianosz belefogott egyikébe ama hangtalan ábrándozásainak, amelyet „logosz ennoématikosznak” neveznek hitvédő szent tudósok, ám ő ezekért az utolsó szóig megfogalmazott „belső beszédekért”, a lélek ez önmagához intézett szónoklataiért illő töredelmet érezni elmulasztotta:) – lám-lám. Haj-baj. Ha úgy intézhette légyen, fogantatáskor, hogy ő is ilyen született, ilyen igazi túlélő legyen s papi életútjának keskeny ösvényéről soha le nem térve, eloszlathatná a Kurtalábú Óriás – egy olyan, hirtelen haragú, nem sokat bánkódó, eunukhok aranyketrecében futosó, dühkitöréseiben is pipogya, világbíró császár gyanakvását, ki dárdájával kötélháló-kelepcén „ejti el” a tigrist, iszappakolásban hallgatja lelkivezetője homíliáit, üres óráiban rossz metrumokat ír, de tudja (és meg-megrestelli)… Themisztiosza viszont mesterien ért hozzá, hogy se hibátlan episztoláival, se hozzá intézett tündökletes panegürikoszaival, sem országos esemény számba menő Államművészeti Orációival ne hívja ki féltékenységét. Akinek a jósors megadta, hogy apja-kanalával ehette a tudományt: Eugeniosz szkolarkha fia, Paphlagóniai Themisztiosz Euphradész, az Ékesen Szóló és Örök Túlélő – – – itt gondolataiból felrezzenve, azt találta kérdezni Apionjától, de visszaszívni késő volt már – hogy vajon e mindeneken-mindenekben túltevő, örökös szenátor: ő is, hanyag-ügyesen, halálos órájára halasztja a galileus keresztség szentségének felvételét (mert a furfangos és az előbbkelő mind utoljára hagyja, hogy felgyűjtve az életbűnök füzérét, mindből egyszerre, egy-tömjénfüst alatt kimosódjék a kézrátétellel)? Vagy úgy jegyzi magát a kereszt jelével ez a Platon Lepipálója, hogy titokban attikizál, de nem mondja senkinek…?!

A kérdés hallatára megarai Apion meglepődve félrenézett s rávágta a dodonai feleletet:

– Vajon.

De tutor-társa, Audoleon meg nem állhatta, hogy ki ne törjön belőle Konsztantinopolisz szkolarkhák-feneke-végénél nyüzsgő segédrhétorainak pletykaáradata:

– Ez? Mond ez mindent mindenkinek, a te Themisztioszod; mikor kivel beszél. Meglehet, Euszebiosz püspököd a szenátort háromszor alámerítvén, harmincszor üstökére öntötte a kanta vizet s amilyen sudár-magas a bölcs, elébetérdelve s a kis köpcös főpap meg lajtorjára hágva… De hogy utána nem szaladt-e béljóshoz, csillagjártashoz, khaldeushoz-mágushoz, az Istenek-Anyja korübantoszához, hierophantoszához s hogy konyhájára nem a szentélyáldozatok mészárszékéről kerül-e hús: ki annak a megmondhatója…? Nincs annyi császár,  Nobilissime,  ahányat ez végigszolgál, ez a te szenátorod, csak győzze életidővel – – –

Iulianosznak kivált a megajándékozás tetszett: a te Themisztioszod –

és eltelt csodálattal az ismeretlen, hórihorgas életművész iránt a filozófus elegánsan összefogott, jól redőzött leplében; rajongással a túlélés bajnoka iránt, akinek ezen a sehol meg nem rendezett, szakadatlanul dúló olümpiászon irígy lantpengető poéták magasztalnák eddig-földet-nem-érő, egyetlen dobását.

A tartományi főváros hullámzó, tarka nyüzsgésében, a vásári kimérések során avagy az iparos-bodegák, tabernák vélumai alatt a maflálkodó ha nem fürtös üstökénél ragadja meg az arraszálló Szerencsét, magára vessen – ott, az örökélet hiedelmével tarsolyában és a halhatatlanság csali-ízeivel ifjonti-ruganyos izmaiban, a bámészkodó felejti, milyen állóvíz az élet

állóvíz, az időszakos éhinségek kósza híreivel, ahogy az élés-kunyeráló apotaktiták titkos koldusjeleikkel megmetszik a reteszgerendát (itt ne kopogtass) vagy a városfalakon kívül a százados fák kérgébe vésik a jelet (arra ne menj)

állóvíz – a tartományt sújtó földindulások, ragályok rémtörténeteivel, melyeket szárnyas borjú születése, ötlábú gyík látása, csudák és jelek előznek meg s utána a falusi gyógyfüvesek, vajákosok, talizmánárusok sáskajárása, az állami gabonafelvásárlások monoton hírei ahogy a piaci hírhordó szájak láncán beérkeznek: még a fuvaros nomád sátraival, templomaival, tevekaravánjaival tarkálló Kaiszareiában is az

hát még milyen állóvíz az élet a hegyek közt felfele kanyargó keréknyom utak végén, a messze macellumi Ópalotában internáltnak: ott csak igazán a mozdulatlan, a posványos, a mindörökre gátja mögé rekedt állóvíz –

a mozdulni mit sem látszó mulandóság, a múlhatatlan-mulasztott élet állóvize –

néha becsobban valami s a hátatfordítva-élőnek oly mindegy, kavics-e vagy béka; aztán a hang is elvész, a hullámok is kiköröznek s a partról vissza be – az utolsó vízredő is elsimul és helyreáll a pangás: az internáltnak pang csak igazán az élet állóvize s esküdni merne, így volt, így lesz, így eszi el életét az emésztő mozdulatlanság s olyan villám, amely állóvizébe belecsapna, nincs – se Zeusz Boanergidész szemöldökében, sem Adraszteia szándékaiban

 

............................................................................................................................................................................

 

az egyetlen, ami ebben az álmosító pangásban az internáltat ébrentartja: a  fenyegetettség

olyigen éberen, hogy a vadászó bagoly se nyithatná tágabbra a szemét

igaz, mindig gondoskodnak valamiről – elősompolygó új arcokról, irritáló új rendeletről – hogy a fenyegetettség megszokottá, monotonná ne váljék és ne olvadjon bele az élet állóvizének tompultságába. Amilyen bivalytürelmű volt s ismerve lobbanékonyságát, még a tízig-számolással fegyelmezte is magát (hogy az ártatlan rabot ne bántsa s környezete már csak lohadóban ismerje meg dühét), Iulianoszt vérig ingerelte, hogy az utóbbi időben megszigorították találkozását bátyjával s ha bejelentett látogatását engedélyezték is, többé nem távolíthatta el őrkíséretét. Így azután az őrök jelenlétében kezdett morogni-dohogni – hogy Gallusznak mondja, de a fegyveres protectores értsen róla – majd kis híja bömbölve méltatlankodott:

– Mit gondolnak rólunk ezek a pribékek, kik vagyunk, hol vagyunk? Már talán a párthusok előőrsei portyáztak idáig s azok vittek magukkal, félbarbár szebasztokratoruk trónja elé? Mit szórakoznak velünk s már nem elég, hogy a rossz játékhoz a jó képes felünkkel mosolygunk, még azt is vágjunk, mulatságukra, pojáca-pofát?!

– Hagyd el, öcskös…

– Ha a Perzsa fogságában sínylődnénk s ez az őrség is csupa faragatlan perzsa volna – akkor sem lehetne rosszabb: mi dolog az, hogy fivér a fivérrel nem beszélhet-s válthat szót mindennaposan, kedve szerint? De úgy is van: mi előzékeny a Nagykirály, hogy mint az Udvarából kirekesztett s az úri forgalomból kivont bukott nagyokkal, becses személyünkkel úgy bánik s goromba pokróc helyőrségével együtt van lakásunk, a Feledés Várában még minden kényelmünkről is gondoskodik…!

– Csendesebben, Iulianoszom. Csillapodjál.

– Nézz rájuk, bátyám s kérdem, lehet-e csillapodnom. Hát nem látod?! Hogy a Feledés Várából hová lészen új szállásra átverettetésünk s akkor már az az utolsó: az őrízők nélküli Hallgatás Tornya: ott, a vasrostély tetején kitéve, elhallgattatásra – melytől lajtorjáját is elvették, hogy kedvükre lakmározhassanak feltépett tetemünkből az eltakarítók, a perzsa keselyűk! Aki keserves piszkos perzsa mindene van – – – !

– Fogd vissza indulatodat s ne légy gyermek. Megládd, a szigorítás még kedvező jel is lehet –

– „Kedvező jel”…?!

– Majd minden jóra fordul –

– „Jóra”…?! Megmondom neked, Galluszom, hogy merre-hova: semerre se fordul! Ez az, amit nekünk szántak; a mi sorsunk az, hogy semerre se forduljon…!

– Mit keseríted: csak a kétségbeesésbe kergeted magad!

– Akkor már az is jobb, ha belekergetem. Marad a kétségbeesett lépés: a szökés – – –

Szerencsére az őrség édeskeveset értett a herceg szavaiból. A bamba képekről le lehetett olvasni a szavak értelmén kívülrekedő, unott érdektelenséget („ha veszekednek, hát veszekednek. Az ő dolguk”). Valamennyien barbárok voltak, még a vezénylés nyelvét, a romanoszt is alig-alig értették, hellénül meg eladhatták volna őket a khioszi rabszolgavásáron s még vigyorogtak is volna hozzá…

 

............................................................................................................................................................................

 

Az ilyen fojtott hangú, irritáló közjátékok meggyőzték őket, hogy semmi hasznuk belőle, ha a fenyegető légkör hatására marják egymást. Lassan a lesugárzó Családirtó Jóság rájukteregetett bíbormennyezetei alatt és épp torokmaró szűnhetetlenségénél fogva – a fenyegetettség óhatatlanul beleolvadt az internálás egyhangúságába és Iulianosz, menekülő álmaival magáramaradt

egyik kedvenc ábrándja az volt, hogy kereket old és felcsap „Tigranésznek” – ez volt a gúnyneve birodalomszerte azoknak az örmény kalandoroknak, akik a szó szoros értelmében az éhinségből éltek s valahol csak felütötte a fejét – ők tömték be az éhes bendőket, a „Tigranészek”

de miért volt éhinség s ugyan hol üthette volna fel a fejét abban a birodalomban, amelynek „Üdvöz Állapotjáról Konsztantiosz Autokrator Áldásos Uralkodása Alatt” lyukat deklamáltak Őmindszentfelsége hasába az udvari rhétorok és minden panegürikosz „Kánaáni Bőségről” áradozott? És honnan kerültek ilyen, kivégzőkeresztre-való „Tigranészek”, akik – valahol csak e bőségen hézag támadt, tevekaravánjaikkal előtoppantak s gabonás zsákjaikkal betömték a lyukat?

nem mintha Iulianosz eggyel is találkozott volna; de el-elhallgatta a rabszolgaszájon élő balladákat, a tartományi szájhagyományt s az Ópalota őrparancstisztje – Thraszüdaiosz meg a beosztottjai pletykáiból ha nem is a szemével, saját fülével győződhetett meg róla, hogy a „Tigranészek” nem regebéli tündérek, nem a Hüperboreák mesebeli lényei, hanem olyan valóságosak, mint a kentaúrok

Kappadókiát két istenek-csapása látogatja: a földrengés meg az éhinség. A földindulás a nagyobb, az éhezés a gyakoribb. A paraszt egyideig tűri, hogy a nyakára telepedő (és császári helyőrségnek tisztelt) haramiabanda megsarcolja, a nyújtott „védelemért” – tűri, hogy amit a városokba felszállít, gabonája, vágómarhája felére rátegye a kezét a harácsoló fővárosi kegyenc, akit főrendű pártfogója, valamely  Sublimissimus  szabadított rá a városi arkhonokra. De aztán elunja: szeme vérbeborul, bivalymód megmakacsolja magát és cserbenhagyja a város piacát. Kikopnak az élésből – megdühödik a csőcselék és a kezetördelő arkhontész óbégatásával mit sem törődve, a tartományi székhely agoráján az éhséglázadás lerángatja az Autokrator szobrát. S ez az a gyalázat, amelyet az Augustus nem hagyhat büntetlenül – a „béka”, amelyet a Praefectus Urbi nem nyelhet le

nosza, még minekelőtte Konsztantinopolisz elindítja büntetőexpedícióját, a magisztrátus menesztheti üstöllést rhétorait-szofistáit a Boszporosz partjára, megengesztelni a császárt („csak lováról rántották le, a ló ottmaradt”) – hogy érné be a Cirkusz, a Hippodromosz, a thermák, odeonok bezáratásával s kiváltságaik elvonásával; a főkolomposok a kínpadon elpusztulnak, de a város hasa üresebb, mint valaha volt

s ekkor szemfényveszti elő a Gabonahivatal a maga „Tigranészeit” – akiket igazság szerint mint nagyrablókat, perzsa módra, nyilvánosan és elevenen kéne megnyúzatnia; ehelyett zsák arannyal fizeti

a „Tigranészek” gazdag szegénylegények és örök szabadmadarak, nem kérdi senki, honnan, kicsoda és miért Tigranész a Tigranész. Szeleukeiától keletre, a perzsa határvidéken űzik kisded játékaikat, ahol örökös a határkiigazítás és akinek van a pucájában vér, adhatja az együgyűt – nem tudta, mikor tévedett tevekaravánjával arra, ahol az Euphratész árterületének fekete televényföldjén minden gabona kétszer terem. A „Tigranész”, félkézzel kardja markolatján, másik kezével a lopott gabona árát csengő Konsztantinosz-solidusszal kiszámolva lopójának, a perzsa rab parasztnak: töltheti zsákját. Ha a messzeportyázó perzsa határőrség elkapja és akadékoskodni próbál, az örmény „Tigranész” megesküszik minden jógonosz öregistent tenyerén tartó, Mennyekben Lakozó Zurvánra, hogy azt a kevéske gabonát csak ide viszi sógorkájának, Kis-Árméniába s Rómával semmi dolga… –

– Hogy hívnak…??

– Tigranésznek, nagyjó uram…

Iulianosz ezerszer elképzelte. Hogyan alakoskodna – adná az ártatlan örményt; a hozzáképzelt nehéz helyzetekből hogyan vágná ki magát, fifikusan, kacagtató bravúrral – mindenre rávágva-s tudva a kádenciát; akkora beleéléssel, hogy olykor rajtakapta magát a hangos ripacskodáson: már ott mórikál nagy ágálva, már mondja is… Ezerszer – hogy milyen volna az a szabad élet: Karrhaé, Nikephorion, Tigranokerta táján tán még neki is nyoma veszhetne – egy Flaviusznak

igaz, az is fenyegetettség. Kockáztatni a szétszóratást. A perzsa hóhért. A hajszál-híján kicsúszást. Nyakig merülő tevéken a Kis-Euphratész gázlóinak sodrását

de maga-választotta fenyegetettség. A kalandért, a tízszeres haszonért

ha megelégeli, elszakad dorbézoló társaitól és valahol, Szamoszatában vagy Klaudiopolisz patriciusnegyedében, visszavonul az „üzlettől” és eltűnik a legszürkébb, a legteljesebb névtelenségben – – –

– – – neki, Iulianosz-Tigranésznek? Lopott gabona felvásárlására szabadcsapatot szervezni a perzsa határon? Végiglovagolni a Tigris partján? Visszavonhatatlanul eltűnni a névtelenségben s ezzel mindörökre elveszteni a Konszantinoszi Fejedelmi Ház minden terhes privilégiumát?!

kinek még a szökéshez sincs se cinkosa, se leeresztő kötele, se fal alatt várakozó külső szöktetője, se lova…?!

az ő fenyegetettsége: a vérében van s azzal zubog-dobog. Abban, hogy annak született. Flaviusznak

az ő fenyegetettsége a Családirtó  Sacrosanctus Sacratissimus Augustus – a császár titkos lelkimardosásában ott van, kitörölhetetlenül és véle, Minosz mérlegén: a túlélés, a megmaradás a serpenyőben – annak fel-le ingása. A családirtásban megkímélt és létszámfölöttinek bizonyuló Flaviuszok fejedelmi makulája – – –

Végezetre, belemarjulva – abbahagyta szökő ábrándjait s letett róla, hogy felcsaphasson Földönfutó Tigranésznek.

Ha zsaráton járt volna, mint az indiai szentek, ha tengeren járdallt volna, mint Heraklész, akkor sem lehetett volna a pecsenyére-sülés, alámenés-vízbefulladás nagyobb veszedelmében, mint ahogy volt, örök-fenyegetettségében a jövőből-odaintegető, láthatatlan mögéugrójával, ki nyakvágó vasát a Szent Palota pincéjében már néki köszörüli – de:  hát aztán.

Akit csak úgy, leírás után és elképzelve is, jó előre bálványozott, a túlélés olümpikonja: Themisztiosz úr tán nem nap-mint-nap zsaráton járdall s alatta a víz is megszilárdul, mindennaposan. Iulianosz úgy tért napirendre a fenyegetettség érzése fölött, mint akinek csupán erre a máról-holnapra-tengődésre van engedélye, mégis – hatalmasan él, futkároz, verekszik, a palaisztrán földhözteremti társait és élvezi nyers erejének és fejedelmi személyének ami kijár. A főhajtást. A hódolatot.

Gallus népszerűsége rá is visszaverődött, de fénye nem sokáig volt ilyen kölcsönfény. S nemcsak hogy visszafogadták: kedvébe jártak, fávorát keresték, eunukhok, tutorok s ami a megarait meg epeiróta társát illeti, emezek mint kegyencei sütkéreztek elfogadó prezenciájában: a pajtáskodó hangnemben, amit megütöttek, mindig megtartották a távolságot és e tisztelettudás nemcsak rangjának szólt, hanem rosszul palástolt szellemi fölényének is

szervezete megette, feloldotta a fenyegetettség rossz közérzetét és ha jobb napjai voltak, hát mindenre elszánt kivégzőkereszt-humorral képes volt rajta még mulatni is. Iulianosz, tizenkilencedik tavaszát Macellum palotabörtönében megérve, a körülményekhez képest vidoran mászkált az Ópalota megcsusszant, félromos függőkertjeiben s a kappadókiai koranyár tűző egének egyenes, hő sugarai alatt úgy sütkérezett, mint szikláján a gyík

Mardoniosza, Bazilina édes anyaistennői alakjának élő tanúja, öreg családi bútordarab s egyetlen cinkosa a szeretetben, ki búcsúzóul felfödte zsémbes mogorvasága titkát s fejedelmi tanítványa megríkató bocsánatával útiszekerére szállott – eltűnt; nyoma se volt s a fölöttük strázsáló tanfelügyelőt hamar felejtve a kettő: Epagathosz, Philosztephanosz eunukh, herélt-társát mit sem hiányolta – a szkíta pogányt. Maradt Apion, aki, ha segédrhétor is csupán s miben sem cinkosa, de alig idősebb s érdeklődő-igyekvő: ők ketten, Audoleon segéd-grammatikosszal, mestereikről, Nikoklészről, Hekebolioszról a csupamárvány csudaváros előbbkelő szofistáinak, szkolarkháinak és udvari szónoklatíróinak olyan ármányos-öldöklős viszálykodásairól, palotaforradalmairól oly kópé humorral számoltak be (szemtanúként, mint statisztáló fullajtárok) a nagyokat-hallgatva becses tudásukat szipolyozó hercegnek, hogy Iulianosz nyomban pedzette, e mindeneket-elkottyantó hólyagok mókás hangja ellenére a belháború mi vérre megy s hogy tán jól teszi, ha a hallottakat felvési a füle mögé – – –

 

............................................................................................................................................................................

 

Nem volt előre eltervezve s maga sem tudta, mikor s hogyan történhetett: bevitte segédtutorait „csillagnéző” thékájába, hogy ha hozzányúlni nékiük nem is bátorságos – legeltethessék szemüket Kappadókiai Georgiosz Őszentkegyessége kincsein; ki rangjánál és purifikátori megbízatásánál fogva megengedheti, hogy ne az ó-és új szent evangelionnál, apostoli Látásoknál-Jelenéseknél, Cselekedeteknél végződjék a püspöki könyvtár.

Eleinte Audoleon, a gyávácska, rémült megilletődést tettetett, de csak a fele volt a színlelés és félig humoros-remegősen, félig ahogy a létfenntartó ösztöne diktálta, a théka küszöbén keszeg fordulattal visszatakarodott, mint aki megrestelli magát és fél, hogy vét valami íratlan illemkódex ellen:

– Mi lesz, ha Őszentkegyessége megtudja. Ti nem szívelitek bennem a pogányt…

– Nem bizony – fogta meg khlamüszánál, mosolyogva, Iulianosz – de azért csak kerülj beljebb; még nem láttál jövődbe, hogy az újhitre ráigazítván, mint lészen ez a Flaviuszok közül való szentéletű koinobita szerzetespap a medencében rádhágva, téged megkeresztelendő!

– S majd meg is köszönöm a kézrátételt: de kicsinyég várnók vele még, „Atyám”!

– Jer – húzta be, szakállába mosolyogva, kit amaz dévajul „atyának” nevezett – nem szeretem, ha a szolga rab ácsorgásunkra felfigyel s ereszd le a függönyt magad mögött.

Azzal a grammatikosz is belépett s alábocsátotta a kettős ajtófüggönyt maga után. Élvezkedve hallgattak a théka cinkos, hűs, hegyekre néző árnyékában a tekercsekkel zsúfolt kőpolc alatt, melynek alacsony másolópadján a félbemaradt írás letakarva állt. Immár nyíltabban beszéltek egymás előtt s ha sikerült hármasban megbújniuk, előkerültek a scriniumokból a nagy klasszikusok, a hellén vallástudomány kincses kimeríthetetlensége Hésziodosztól Homéroszig, Püthagorásztól Porphürioszig, Platontól Iamblikhoszig és tovább

buzgón kárhoztatták az istentagadókat Diagorásztól (ki a büntetlenül hagyott istenkáromlások tömege láttán vesztette el hitét) Euhémeroszig (ki, távol szigetekre vetődve-s együvé az örökkévaló istenekkel, csudás útirajzában a hazuglári, mintha az Atya Úr Zeusztól, tulajdon szájából hallotta volna, hogy nem létezik), Protagorásztól Theodoroszig s még aki volt, perbefogásukat-száműzetésüket ésde kicsinyelve a büntetést, mely hogy a mozsárbantöretés legyen elevenen – Iulianosznak a legkevesebb volt, ami atheistának kijár

sorra vették a Sztageirita istenség-bizonyításait, melyekkel Arisztotelész a megváltó istenek olümposzi igaz valóságát-és fenségét mutatja elő igen leleményesen; és szánakoztak amaz eretnek markionita Rhodon balgaságán, ki vénségére kétségbeesett a Mozgási Árgumentum istenségbizonyító kegyelme iránt és benne bökkenőt találván, a faggatónak kitért. Jó nyelvgyakorlás volt, mert annak az ürügyén melegedtek bele latinul, ahogy kezdték s maguk se vették észre, mint-s hol forgatták hellénre a szót, az arisztotelészi argumentum ex motu-val-é avagy Rhodonnál a gnosztikusokkal (hol is, a segédtutoroknak nemegyszer, kétfele álló füllel tátva maradt a szájuk: a szerepek megcserélődtek).

Hogy ennyi görög között az ifjú Flavius-ivadék egyre kevésbé érezte magát „romanosznak”, az magától adódott – bár az Illür Ház eleje latinul írt-gondolkozott s még fejedelmi unokabátyja, Konsztantiosz is, nehezen gyilkolta bele kontár hexamétereibe az eltanult görögöt; és Iulianosz azt is tudta, mert még emlékezhetett, hogy a Szent Palotától a szenátus mindkét csarnoka, a kikötők hajóslegényei-halaskofái, egész Konsztantinopolisz kétnyelvű s mind az Augustus Dominus, mind a magát „Temindszentfelséged szolga rab cselédjének” tituláló elébeboruló – latinul-görögül egyformán beszél. Mégis, Iulianosz egyre inkább beletalálta magát hellén mivoltába, lévén hogy annak született s már abban sem volt bizonyos, hogy görög pesztrája után, aki tentélte-szoptatta, nem görög volt-e az anyanyelve. A fesztelen légkörben erre is szó került. Audoleon kezdte:

– Hogyan gondolkozol, amikor elereszted magad?

– Görögül. Még mást is, ha eleresztem: az is görögül dudál.

Ezen nevettek.

Apion ugrifüles képet vágott s úgy puhatolta, tisztelettudón:

– Hát álmodni?

– Álmodni is. Hol így, hol úgy; de… jobbadára csak amúgy.

– Hogy amúgy?

– Görögül.

– Tudtam váltig s mit is alakoskodjunk – nevetett elébe a szónak Nikoklész pártfogoltja, Megarai Audoleon – azért, nem is lehet s nincs is sok, amit egy kis magamfajta segédtutor grammatikosz taníthat, ha született hellén a fenséges tanítvány és oly művelt ésde született vájtfülű, amilyen te vagy, Nobilissime.

– Szeretnék csupán s amilyennek te oly hebehurgyán előlegezel, barátom: néha ordíthatnék s nincs fájdalmasabb sebem, mint ez az én tudatlanságom. Felejtem hellén isteneinket és szerelmes villongásaikat. Már én mindenben Empedoklész világmozgató ármányát látom…

– Felejted isteneinket, mondod? Úgy érted, uram – kacsintott rhétor-bojtár Apion, Hekeboliosz szkolarkha pártfogoltja – úgy érted, hogy hatáskörük között a szerelmi, és tartományaik között a házassági viszonyt? Meg az ebből és házasságtöréseikből származó villongásaikat? Családfáikat megtalálod szent tekercseinkben-és felvésett kő epigráfiumainkon, melyek mint az eredet nagyon-nagy titkának tudói-és hordozói ugyan hogy miért volnának kevésbé szentírásnak és égből hullottnak tekinthetők, mint a Mózes kőtabulája, törte-nem-törte, a hebreusok bíborba bugyolált thóré-tekercse avagy a galileusok kinyílváníttatásai, a megváltó istenek a megmondhatói hókoronájának fölötte, az Olümposzon –

– Vagy tán még ők se! Jóllehet Hermész urunkról meg vagyon írva, hogy mindentudó, sőt ama másik mindentudón is túltevő számzseni; hiszen a mindenség porszemeinek ismerője-és számontartója: együtt és külön-külön…

Ilyen és hasonló henye beszédek közepette megesett, hogy a gnomon árnyékának leséséről, idő előhaladásáról is megfeledkeztek s csak akkor kapták kissé össze magukat, ha az eunukhok elhaladó beszélgetése megütötte a fülüket avagy az őrség árnyéka elfelhőzött ablakon-falakon, amint Thraszüdaiosz őrparancstiszt valamelyik alárendeltje felvezette embereit toronyról-toronyra. Megesett, hogy Philosztephanosz avagy Epagathusz, valamelyik a kettő közül, csak úgy magában, szokatlan barátságosan bekukkantott vagy az ajtófüggönyön végigseperve dévajul behuhogott:

– Huhu! Huhu! Szánkáznátok Hadészra!

Történetesen ez most Epagathosz volt s nyilván a rakosgató-takarító rabszolgákra érthette, mit sem gyanítva, miféle attikizáló konciliabulum folyik Georgiosz püspök Őszentkegyessége bibliothékájában. Megvárták, amíg elhordja irháját s Apion meg is jegyezte:

– Nem kell félni, jó fiú a herélt, ha még ugyan fiúnak mondható és korántsem olyan püspökébe-bújó, amilyennek magát társa és a világ előtt mutatja: szeretetlakomájukon is, katonákkal, kifigyeltük. Ha maga csücskét letörte, az úrvacsorát úgy morzsolgatja, mint az epét.

Iulianosz maga sem tudta, ki kezdte s ki bökte ki így, elsőnek. Hellászról és a múltakról szólva – hogy ki köpte ki egy odavetett megjegyzésben, mint ami nem tartozik a tárgyhoz; ésde óvatosságból vagy tettetett együgyűségből nem is úgy, mintha ő maga mondaná, hanem valakit idézne, ráhárítva a felelősséget, egy ismeretlent s azt is csak amúgy, mókás-megrovólag s nem odaállítva követendő példának, attól őrizzenek a megváltó istenek.

Hogy galileánusok.

Vagy galileusok.

Vásári ocsmány szóhasználat, locska-fecske beszéd. Tán valakitől hallhatták s nem a maguk kisujjából szopták: kifakadás volt, valaki mondhatta, a fülük-hallatára. Hogy így-úgy, a „Halott Hebreus” (vagy tán a „Hebreus Halott”). Ám akár emígy, akár amúgy, csak a Hresztoszra érthette, mert mérgében még azt is utána vágta: „akit felfuttattak a keresztjére:  nem elég jókor”

meg még-másképp… a „Döglött Iudeai”. Hogy vajha hajították vón be rabszolgák dögtemetőjébe, ahová való; meg hogy ha Herakleitosz mondását megfogadjuk, hogy halottaink tetemét górjuk a trágyadombra ésde a bölcs ezt szabadok hullájáról mondja, mennyivel inkább áll az övére, ki lázadó-és lázadást szító rabszolgánál alábbvaló barbár idegen…?!

káromló beszéd, ha egyenesben volna s nem idézve, a más szájából, méltatlankodva rajta s megrovólag

mennél jobban összemelegedett a titkos beszélgető kompánia s minél inkább éjszakai biztonságban érezhette magát, hűsölve holdvilágnál, annál kevésbé vette észre, hogy az epitetonok felcserélődnek, az eszmék ostáblajátéka megfordul: amikor „hitünket” mondanak, attikizálnak és reménykedve-búsongó hellénnek érzik magukat; amikor pedig valamelyikőjük száján kiszalad a „pogány”, maga álmélkodva, társai hüledezve veszik észre, hogy kire másra is lehetne vonatkoztatni a pogányt, mint akik kétezredéves szent hitünket megtagadják és a barbárság importált vallászagyvalékával öblögetik, szájukat: a  hitrombolókra.  A hitromboló  pogány  galileusokra –

– Ezek? Rosszabbak a hamisan hívő barbárnál: istenek tagadói s hogy az elevenen-mozsárban-töretésük volna a legkevesebb, ami az atheistaságnak kijár, te magad mondtad, herceg úr. Fenség, nem te magad mondtad?!

– S micsodás zagyvalék, mármint ami benne annak mondható s nem csak értéktelen mosladéka; mert ha a szavakat (Szavak Feltalálójával, Nomothetosszal) helyesen használnók, istenes vallásnak nemigen nevezhetnők a mi fogalmaink és a szent müszterionok szerint – tódította a grammatikosz Audoleon izgága szólamát.

– S annak is, minő sovány! – kapta fel a szót a rhétor. – S ha csak az volna vele a baj, hogy az a félpofára való kínszenvedés a félmarkomban elfér, Hellász szentírásos örökségéhez képest! De mekkora elszegényedés, Olümposzunk nyájas nyüzsgése után egy szál istennel beérni s az is hogy az legyen, aki egy kettős rabszolgaságon átesett rabszolgalelkű népség törzsi istene volt!

– S nem abban fortyognak-izgágáskodnak ma is, rabszolgaságban, nyíltan büdösölve Róma igáját! S az a magnak, mutatóba maradt istenük, az is: micsodás hörcsöglelkű, dúlva-fúló, a nevetségig toporzékoló parasztisten, amolyan Therszitészbe ojtott Komosz! Igazi barbárnakvaló, ez a judaniták istenéből vedlett szolgalegény-demiurgosz, másodjára, a galileusok sárgyúró istene!

– Hja! Istenéről ismerszik meg a pogány!

Iulianosz émelyedett haraggal hallgatta s tán ha nem érinti oly elevenen, még elsiklik fölötte. De védekező ösztöne megsúgta, mit kell tennie (hogy mit tenne helyében Themisztiosz, a túlélés életművésze-és olümpikonja). Elvégre embernagyságú korsónak is füle van, a kaktuszoknak; mögébújva, ajakleolvasó szeme. Az ablaknál termett. A másolópad márványáról felragadta az olajlámpást és rájukemelve – mielőtt elzavarta őket, sápadtabban a besütő Hold világánál, rájukhorkant s zengő baritonját suttogóra fogva, visszaförmedt:

– Elég legyen. Apion, Audoleon, te kettő. Megfeledkeztek magatokról. Arról, hogy már nekem sincs ostorhegyesem; csak ez az egy nyakam van. Megfeledkeztek arról, hogy szent vallásunk, az újhit felavatott imafelolvasó anagnosztésze vagyok és ha csak annakvaló is, papi személy. Áldjátok a gondviselést, hogy nem hallotta más és köszönjétek annak, aki a részeg nyelvekre vigyáz… Malackép, már meg beképzelnéd magad annak az Apionnak, kinek megadatott, hogy Hermopoliszban tulajdon szemével láthassa a Halhatatlan Ibiszt? Hol a te Hermopoliszod, ahol kanállal etted a milyen tudományt?! S te meg, Sörtehajú, te sem vagy a Háromszor-nagy Hermésznek még a seggevége sem: Audoleon! Tegyétek le kupátokat s takarodjatok. Káromlásszólástokat nem a gonoszságnak tudom be, segédtutorok, hanem a kevéske tudásnak, mi rosszabb a semmilyennél. Ezegyszer elengedem; de Zeuszra, az Úr irgalmazzon tinéktek, ha mégegyszer előfordul.

A két nyegle képből egyszeribe kiment a vér.

Oly nesztelen kotródtak, mintha ott se lettek volna, keservesen bánva ízetlenkedésüket, amellyel túlmentek a mértéken s ahogy már szinte látták magukat vasraverve, visszaküldve, rabszekéren, hát tarkószőrük felborzolódott.

Iulianosz még megvárta kavics-csikorgatását a két lábujjhegyen-tipegőnek, amint a romos kőrámpákon lefelé lengedeznek s hogy a hang elült, az éjszaka csendjében körülténfergett a toronyszobán. Öt-hat lépés után megállt, lassan, ernyedten lógva önmagán s mintha zsákot vonszolna testében, visszament a fekvőszék öbléhez és a szélére roskadva, a semmibe bámult.

Nem lett volna helyesebb – vívódott – ha visszatartja és észretéríti a két éléspusztító mihasznát, nem lett volna szép győzedelme az újhitnek s benne meg a szeretet kiárasztásának – a hüpodiakonoszhoz illő papi kegyességnek a pogányos lobbanékonyság felett…?!

Elvégre hellének; s ha attikizálnak is – csak megtévedésből…

Nyomasztó nap volt, emlékezetes. Kitörölhetetlen.

Vannak ilyen napok, hogy a nyárutó ellenére a fekete fellegtakaró mintha nem is akarna reggeledni s ilyen sűrű fellegpáncél bivalybőr tegumentuma borítja nem hogy Kappadókiát, tán az egész földtányért. A feketeség fölött meg-megmorajlik a közelgő vihar, de nem küldi előre villámát és a park fáit tépdeső viharszél szüneteiben nagyokat hallgat a világ…

Az alsó átrium szintjére szolgáló imaterem a szokottnál is sötétebb; mintha a tegnapi nap – amikor a kút fenekére letűzött s káváján ott táncolt a verőfény – nem is lett volna igaz. Az első, felkavaró közjáték Iulianosz eszmecseréje volt Epagathosszal, a herélttel, akivel a reggeli ájétatosság lemorzsolása után, a szobrokkal-hermákkal díszített, alsó Nümphaion fedett, oszlopsoros sztoáján, hosszan fel-alá sétált; s hol nem mertek kimerészkedni, hol meg, ha csak kiléptek, fejükre húzott köntössel bemenekültek – pedig csak az első cseppek voltak a felhőszakadásból, amely, csodák-csodájára, megbillenő dézsáival még váratott magára. Ám az ilyen villámterhes időben a gazdátlan izgalom daimonja ott lebeg a levegőben s aki belegázol – nyakára telepszik és meglovagolja: könnyebben felbolydul az ember kedélye.

Nehezen induló mondatokban – ott folyt le ez a vontatott társalgás, eleinte hármasban, a foldozatlan, cserepe-híja tető alatt s ami a szokásos exhortációnak-komfortációnak indult az Áldottlelkületű, Mindfelséges Konsztantioszról, ki ma atyjuk, egykor gyámjuk s valaha megmentőjük volt „a Flaviuszok Fekete Napján” (a családirtás a szótárban nem létezett), valahogyan egészen másként ütött ki, máshová lyukadt. Philosztephanosz volt a bizalmi ember s eunukh-társát megelőzte a szenioritásban, de neki ma Gallus Őfenségével kellett tartania őreivel, díszkíséretében, ki Kaiszareiában Dianeiosz érsek meglátogatására indult s ezért a kitűzött-és engedélyezett találkozása bátyjával elmarad.

– Nem végleg – tette hozzá sután Thraszüdaiosz őrparancstiszt – vagyis hát ez a mai, ez végleg – toldotta meg s elmosolyodott.

– Miért mondod, hogy nem végleg és mégis végleg, mit hímezel-hámozol, Thraszüdaiosz, mit ötölsz-hatolsz?! – nézett a szeme közé Iulianosz.

– Úgy értem,  Nobilissime,  ahogy mondva volt – erősködött a tiszt és a szeme se rebbent. – Ez a ti mára tervezett találkozástok bátyád őfenségével úgy marad el, mintha végleg volna; de lesz egy másik, máshol s az a találkozástok, biztosíthatlak, herceg úr, nem halasztódik máskorra s ígérem, hogy nem marad el.

– Másik, máskor, másutt?! Epagathosz! Te érted ezt?!

– Uram, most hallom először.

Thraszüdaiosz könnyeden vállat vont – „nem rám tartozik” – letisztelgett és eltávolodott; Iulianosz végigkísérte szemmel, míg el nem tűnt az oszlopcsarnok végén s ő, eunukhjával, magára maradt. Philosztephanosz távollétében Epagathosz mindig fesztelenebbül viselkedett, közlékenyebbnek bizonyult s hol arra figyelmeztette bizalmaskodva a herceget, szenior társa előtt mit ne mondjon, hol olyasmiket fecsegett el, amikkel akkor buktatja le, amikor akarja – mármint ha Iulianosznak eszeágában lett volna bárkit is Tartareosz, a Pók hálójába belefricskázni. Így vetődött fel Euzoiosz neve – a presbiteré, aki a szent és hányatott életű Areiosz kenyeres társa volt és Boldogemlékezetű Konsztantinosz Megász urunknak, halálos ágyán a keresztség szentségét feladta. Euzoiosz eltűnése jutott eszébe róla a heréltnek – Gallus Őfensége látogatásáról Kaiszareia érseki palotájában, ahol bizonnyal Georgiosz Őszentkegyessége is jelen lesz… – Euzoiosz eltűnése?! – pillantott rá kérdő szigorral Iulianosz és elkomorodott. Igen – folytatta fecsegősen az eunukh. Mert kis idők múltával a halottkeresztelés után Euzoioszt az atyák és presbiterek titkos konzisztóriuma elé idézték Nikomedeiában s ő ott oly mestervágásokkal verekedte keresztül magát, hogy csudás magamentsége bevégeztével a körésereglő-s véle tovatolongó atyák nagy jövőt jósoló szerencsekívánatokkal halmozták el s kegyelemben, Taviumba távozott utazószekerén…

Iulianosznak nem tetszett, hogy ilyen fordulatot vesz a beszélgetés, de felkeltette kíváncsiságát a név: Euzoiosz presbiter – Areiosz kenyeres társa aki volt.

 

 

Iulianosz elképedve hallgatta, mint következett Euszebiosz pervátára-szaladásából – halottkeresztelés; és groteszknek, sőt kacagtatónak találta volna, ha nem ötlik eszébe rögvest Nagy Szent Areiosz pervátára-kéredzkedése a Konsztantinosz-fórum kellős közepén és iszonytató halála a pöce-gödör rudazatán kornyadozva – és menten elment a nevethetnékje. Megborzongott. Úgy rémlett, mintha már hallotta volna s nem először üti meg fülét a szó:

 

 

– Csak annyit tudok, Iulianosz úr – kezdte volna a herélt, de megállt a beszédben. Az eső nagy kövér cseppekben megeredt s a széllel bevert a tetők alá. Kezét kidugva-visszakapva s már józanabbul, újra megeredt a szava. – Csak annyit tudok, hogy ebből kutya zuhé kerekedik s nyakunkba kapjuk még a szekérponyvák alatt is. Mert napóránk nem világol, már meg napunk rendjéről is megfeledkezünk. Vennők eszünkbe, hogy ma a Szent Athenagorász Protomártír templomában szeretetlakoma van, Úr-testének osztása és imameghallgatás: odavárnak, te vagy annak az anagnosztésze, uram. Templom előtt s a narthex alatt már szorong a nép, felhallom a kerékzörgést s azokat a lovakat is, nekünk fogják be meg őreinknek: ahol futosnak már. Meg még átöltözni is… Hamar! Míg mi itt mórálunk, dolgunkat felejtjük.

Hogy a Mennydörgés Urának szeszélye volt-e vagy a Taurosz fehéren tarajló gerince felől fujdogáló hegyi szélé: mire leértek a városba, a felszél feltépte a felhőtakarót s ahol felhasadt, már a Nap is kicsattant. Egyenes, hő fényoszlopokban döngette a sarat, merő lucsok volt Kaiszareia és egyetlen sártenger; mégis, már tódult a nép az arra vezető utcák-sikátorok felé; a Kocsiversenypálya kapusora előtt megrekedt a sokadalom s alig tudtak elvergődni szekerükkel a templomig.

Úgy is volt, ahogy az eunukh gondolta: a tornác alatt ott szorongott, aki nem fért be, a későnjövők meg a narthex előtti téren tanyáztak s már előmerészkedtek a szekérponyvák alól. A falakon túlról jövőknek a tevéi végighasaltak a puha, nedves homokdombokon a Hippodromosz alatt, – mert a Szent Athenagorász Protomártírról elnevezett templomocska a Kocsiversenypálya kolosszeumának tőszomszédságában volt s a szentély félkörös fala kis híja hozzáragadt – alig lehetett a két fal kimaradó közén átvergődni. De nekik át kellett vergődniük, hogy az exedra mellett, a sekrestye kis oldalkapujára rákerüljenek.

Az eső, míg ömlött, tán visszariasztotta volna a rendezőket a versenytől, de a sár nem tartotta vissza, akármennyire tanácsos lett volna, hiszen ilyenkor a pálya felpuhul és kivált a vége, a fordulónál, valósággal víz alatt áll. Már előre elfoglalták helyüket és az alsó lépcsőket hosszan végigülték azok, akik – a versenyszakértő csillagjósoktól vásárolt tanácsok alapján – napokkal azelőtt feltették tétjeiket s nem szerettek volna nyerő reményeikben csalatkozni:

– Mi egy kis zuhé?

– Már egy kis nyári záporért mindjárt takarodnánk haza?

– Nyári zápor! Mire befognak, már felszárad.

– Az igen, az felszárad, de a fenekem alatt nedves-hideg a kő –

– Bőrpárnája…?!

– A szekéren hagytam.

– Sebaj, szomszédasszony, majd a két katonatenyerem alátartom s úgy várjuk meg, amíg felszárad s megmelegszik az a gömbölyű…

– Melegszik a majd-megmondom: hát már mindenki zsivány?!

S nemcsak hogy az aznapi versenyfogadások folytak teljes erővel, de a hajtóknak se volt eszükágában sem, hogy elálljanak tőle.

– Mit akadékoskodnak azok ott, kicsodák? Dekurionok? A Várostól?!

– Hát aztán? Attól a kis sártól, ami rájuk oda felfreccsen? Abba még senki sem halt bele.

– A fordulónál? Tisztul az már, kisárgállik, ahol szárad.

– Ha meg nem szárad: az a jó, a kanyarnál. Jól megfogja a kereket: elég baj, hogy annyit visszasüppedt a dűlése…

A hajtókkal nem lehetett kukoricázni: ott páváskodtak a boltívek előtt, távolabb, ahonnan a szolgák a bigákat elővontatták s a lovászok már járatták a lovakat. A versenyért bolonduló felnőttek, vásározók, burnuszosok, fülönfüggős fiatal kalmárok, parádés hetairák a palotákból meg a város szaladó szajhái elégedetten mustrálták kedvenceiket; de az ő lelkesedésük semmise volt a kölykök értő hódolatához: még nem fogadtak ugyan, de a verseny volt a vallásuk s mindent tudtak félisteneikről. Ki kéknek, ki zöldnek: már eljegyezte – odaszámította magát s még nem pengették a fogadó soliduszt, de már elpáholták a vakmerőt, ha az ellenpárthoz tartozott és győzni merészelt; ott fenekedtek-rajcsúroztak s lármásan felsivalkodtak, ha csak arranézett a bajnok. A hajtók veszekedő-kérkedő hadonászásából nyilvánvaló volt, mit akarnak: versenyt akarnak és nem a tömeg oszlatását. A verseny megtartását, hogy ne essenek el a trófeáktól s az aranyrakástól, amely, minél tovább mesélték, annál nagyobbra nőtt és a mesebeli Ophir aranyhegyeivé dagadt.

A gyülekezet elcsendesedett, a szeretetlakoma a templomban elkezdődött. Még a sekrestyében, mielőtt kiléptek, Iulianosz anagnosztész kérdőleg odasúgta Epagathosz eunukhnak, nem várja-e ide szenior társát, Philosztephanoszt, ha netán a nagytemplomban Galluszék előbb végeznek és nem lehetséges-e, hogy fenséges bátyja, kíséretével a Hippodromosz felé veszi útját s betoppan? (Tudván róla, hogy Gallus sok hajtót magához engedett már s kegyes-leereszkedőleg kocsijavítással, lószerszámmal segít, mint akinek passziója a verseny s maga is hajt). De a herélt zavarodottan a fejét rázta, nem, aligha számíthatnak rá, az érseki fogadás napszállatig is elhúzódhat és szenior társa, Philosztephanosz, nem mondott semmi közelebbit Gallus herceg úr terveiről, hogy mint lesz azután. És már tessékelte is – előreengedve Iulianoszt. Minden szem arrafordult, bármi ismerős volt arcra, termetre a gyolcsköpenyes anagnosztész; de senki sem a szentlecke felolvasó segédpapocskára – mindenki a Flavius-ivadékra volt kíváncsi.

Az evangelion előbb elkezdődött, mint a Hippodromoszban az első futam. Metrodorosz, a Szent Athenagorász-templom Angyala jelt adott és Iulianosz belekezdett a felolvasásba – az Apostolok Cselekedeteiből. Puhán, bársonyos-gömbölyűn zengő baritonja betöltötte az alacsony-kupolás teret; de ő nem az önfeledten rácsüggeszkedő arcokat látta, hanem a szent betűt s ahogy a jámbor történet megelevenedett: a szent apostol Nyolcadik Csudáját. És már messze kanyargott a történet szekerén, amikor odakünn először csattant fel a szurkolók rendetlen rivallgása – a Hippodromoszban elkezdődtek a kocsiversenyek. Hogy senki sem ügyel rá, fel se tűnt – az anagnosztész rá sem hederített:

 

„A Vadszamarak Csudája a Júdás Didümosz apostol Cselekedeteiből, ki

„Tamásnak is mondatik. Azonkoron messze Indiákon, a Mizdaiosz Király

„első embere és néki várnagya a Xantipposz presbiter nyájából – előlépe

„Békosz és nagy jajgással, köntöse-szaggatással az apostolnak elémondá

„megszomoríttatását: hogy mint szállotta meg a Gonosz Daimon az ő asz-

„szonyát és hajadon leányát. Az apostollal ketten elindulának a főember

„szekerén az ő városa felé; ámde sivatag hévségben s aligság úton-felen, a

„várnagy öszvérei eltikkadván, megrekkentek s kiadták párájokat. A vár-

„nagy ezeket látván s végtére verésöket is abbahagyva, hangos sírásra faka-

„dott. Ám az apostol – – – ”

 

De mert most a szokottnál is hangosabban érkezett a hippodromoszbéliek üvöltésének hulláma, Iulianosz kissé várt, nehogy az apostol korholó válasza belefulladjon a lármába; és csak akkor folytatta, amikor elült:

 

„Ám az apostol meginté, mondván: elhagyd veszékelésed, várnagy és te

„csak indulj neki vitézül; s valahol vadszamarak fene csordájokat előtalá-

„lod, mennél közibéjök bátoran s vinnéd el nékiek ez igaz örömhírt. De a

„katona szíve telement aggodalommal s vadszamarak fene csordájához én-

„nékem közelítenem vaj bátorságos-é? kérdezte. Menj s helyhezd bizodal-

„madat az újisten Hresztoszba – mond az apostol – te megjelentvén a csor-

„da vezércsődörének, hogy jó hírrel járó vagy s a Júdás Didümosz üzeneté-

„vel, ki az újhit újistenének apostola. S a vadak hozzádszelídülnek és kö-

„vetnek. Bátorságot merítvén az apostoli ígéből, Békosz megindula s hamar

„idő múltán, kis jártával, vadszamarak valamely fene csordája köréseregel-

„vén, nagy-sok bokrosodással, rúgáskapálással vette körül, kitől igen félt.

„Ám a szamárnép vezércsődöre előtte megállván, Békosz felbátorodék és

„felszóval ígyen kiáltott hozzá – – –”

 

Itt Iulianosznak magának is kiáltania kellett volna, hogy meghallják. Mert ez már a harmadik menet lehetett, a válogatott bajnokok és aranykoszorús riválisok vetélkedése. A Hippodromosz közönsége belemelegedett s kivált akkor csapott magasra az üvöltés, ha a mezőny a fordulóba ért. Magasra felvághatott a sár, de nem lehetett tudni, azok ordibálnak-e, akiket végigfröcskölt, azok-e, akik elrémülve lesik, amint kedvencük a kanyarban kiborul, avagy azok, akik annak örvendeznek, hogy bajnokuk – páratlan kocsihajtó művészetével – a félkeréken dülöngélő bigát a forduló után megint egyenesbe hozza… Már a gyülekezetben is akadtak, akik felfigyeltek – jámbor nőcselédek, akiket nyugtalanított az üvöltő tízezrek lárma-orkánja, meg tán, titokban, ifjú kathekumenoszok, akiknek az esze a kékek-zöldek örök küzdelmén jár s a kocsiversenytorna állásán. A felolvasó emelt hangon folytatta, hogy mivel torpantotta meg Békosz várnagy a vadszamárcsorda sörénye-lobogtató vezérét:

 

„A Júdás Tamás apostol istenújító üzenetével, az újhit újistenének nevé-

„vel, ki néked is Hresztoszod, kényszerítelek, hogy kövessél. Ezeket elé-

„mondva s a vadszamarak mindnyájok meghallván szavait, hozzászelídülé-

„nek vala és tőnek néki reverencét. Legott négyen kiváltak és elejbé tér-

„gyepeltek a csordából s a négy kiválasztott közt a fene csorda vezércső-

„döre is, a fő vadszamár; s követték is Békoszt igen jámborul, míglen a sze-

„kérhez nem értek. A négy vadszamarat várnagy és apostol a szekérbe bé-

„fogván, csakhamar sebes vágtában a város felé utaztanak vala s a kegyes

„szamarak csak akkor csendesítették vad iramolásukat, ha hátralesve lát-

„ták, hogy szélvész-nyargallástól az apostol megfélemledik. Mikoron a vá-

„rosba érnének – – – ”

 

A történet fonala itt újfent megszakadt. A Hippodromosz harsogása elnyelte a hangot s amilyen fenyegető közelről morajlott, már-már lehetetlenné tette az agapé folytatását. A hívek összenéztek, zavarodottság és félős aggodalom tükröződött az arcokon. A versenyhez értők lelki szeme előtt megjelent a Taraxipposz oszlop, a „lovak-réme”, ahol élesen fordulni kell – hogy mi történhetett, ha ott történt, ami történt; mert vagy galádul előzött az egyik kék-színekben-hajtó s akkor a zöldek hördültek fel, az volt az a döngés-doblogolás, vagy a másik, a zöld-színekben-hajtó virtuskodik szabálytalanul s nagy véletlenségből végigvág a vetélytárs lova hátán (s már olyik jámbor a templomban „kékült-zöldült” s csendesen dühöngeni kezdett magában: ez ugyan nem merné Poszeidaonra letenni a nagy esküt, hogy véletlen volt s nem szántszándékkal tette…) Iulianosz az eunukhra nézett, folytassa-e? Epagathosz meg a presbiterre: folytassa? De Metrodorosz határozottan igent hunyorított: csak tovább. Epagathosz odabólintott s Iulianosz elszántan folytatta az apostol csudamívelésének jámbor históriáját a vadszamarakkal:

 

„Mikoron a városba érnének s a várnagy házánál, szekérrel megállnának,

„a vadszamár-fogatot igen csudálja s kapuktól követi nagy sokaság. Ott a

„hámszerszám a főszamárról levétetvén, a csődör belép a kapitány házába

„és a Gonosz Daimon szállta asszonyi állatok ágyánál megállva, a vadszamár

„hangas rá-iázással a szírek nyelvén, ezeket szóllja: az újhit megújított is-

„tene, a Hresztosz nevében volt ez a mi nagy iramodásunk, kinek rettentő

„hírét halljad két Gonosz Daimon, tenéked imhol megvisszük. Minek halla-

„tán álmélnak mindenek s nem szűnnek imádni a kegyes szóllásra fakadó

„vadszamár igaz csudáját. Ám a Gonoszok Ketteje megmakacsolja magát,

„felszóval rikácsol s nagy visongva-kacagva mind fogadja, hogy asszonyi

„állat és hajadon leánya hasából ingyen sem távozand. Nosza első csudáját

„másodjával tetézve, vadszamarak fene csordájoknak vezércsődöre a szent

„apostolra ripakodik, szóllván: miért nem kiáltasz s veted reájok kezed, új-

„istennek embere, hogy ez két Vásottat az újige erejével asszonyi hasakból

„tüsténden kihajtsad, a gadarénus kondából Mestered tette miként?! S ak-

„koron isteni jelet látva a vadszamár felokosításában, az apostol rájokve-

„tette kezét s válluknál megragadván-s megrázogatva, a két Gonosz Dai-

„monra rákiált: Orkosz és Orontész két Szökője! Újhitnek és újisten Úr

„Hresztosznak megújított erejével kényszerítelek – – –”

 

Hogy mire – azt már hiába is mondta volna. Iulianosz határozottan érezte, az ambón-kő, melyen áll, megrendül vele és ő megimbolyog: hogy le ne essen, lelépett, le kellett lépnie. A tömeg is megtántorodott, mindannyian egyszerre; s míg az embergyermeke elcsendesült, az elemek felmordultak. Ami csak morgás volt eleinte, abból bőgés lett, a bőgésből dördüldözés; de nem olyan dörgés volt ez, amelynek villámlás jár a nyomába. Ez a mennydörgés alulról érkezett s a Mennyek Tűkörének – magának a földnek alvilági dörgése volt; a földé, mely alatt vállát cserélte Földrengető Poszeidaon: egyikről a másikra dobta s mintha labdázni szottyant volna kedve vele. Az öregek ismerték már s tudták, miféle: az Ő sziklázását s a bazaltos rianások felcsattanását senki sem várta meg. Aki leesett, a földről tápászkodók még azt is látni vélték, mintha a középkupola végighasadt volna s a repedésen becsapna a napvilág fényostora. Mire másodszor is felpillantottak, már a mozaik csorbája tördelődött sötéten, bezárulása porlasztva zuhogott az alatta állókra és kitört a pánik.

– Poszeidaon! Poszeidaon! – nyögött fel igaz töredelemmel egy fehérszakállú aggastyán, aki roskatag volt újhitűnek és gyáván bánta már az ősök vallásának elárulását: ihol a büntetés –

a templomot oly egetverő ordítás reszkettette meg, hogy a  Nobilissimus  nemcsak arról feledkezett el, hogy a Júdás Tamás Cselekedeteiben mit olvasott-nem olvasott s hol hagyta abba, hanem szentelt felolvasói szerepéről is. Aki nem könyökkel védte gyomrát – aki nem öklözött képébe a belegyomrozónak, azt eltiporták. Szakadó kendők, hasadó himationok, tépés-karmolászás, asszonyvisogatás, mentett gyerek sivalkodása – a rend felbomlott, a gyülekezet a kijárat felé tódult; s odakünn a narthex pereméről leugrálva – menekült, ki merre látott. Kivált a templomocska és a Kocsiverseny-kolosszeum közti, összeszűkülő sikátor volt életveszélyes, azon átvergődni, hármójuknak. A Hippodromoszból felcsapó bőgés, visítozás és hangzavar a józanabbja előtt nyilvánvalóvá tette – forrong a Város, kitört a Zöldek Zendülése, a vesztesé. Tiszta sor, másról mint zavargásról nem is lehet szó, a kavarodásban nem nézik a kaszabolók, hogy valaki a versenypályáról menti-e irháját vagy a templomból szaladt elő s ha csak félórát tart is a rendcsinálás, annyi szent, hogy sohasem a csirkefogók – mindig ötven ártatlan hagyja ott a fogát, szűken számítva, de száz is megjárhatja –

nem sejtették, mennyire messze járnak az igazságtól, honnan is sejthették volna? Iulianosz a presbiterrel és segédtutorával a szekere felé törtetett; de a Hippodromosz felől rohanók félszavaiból meg a kivont kardjuk helyett lajtorjákkal, hordágy-pajzsokkal rohangáló katonák látványából már gyanítani kezdték, mi történhetett. Ahogy a szekérkasok kerekes tábora megzúdult s a tevék nyomában Iulianosz, társaival keresztülverekedte magát a téren, hosszában a jó másfél sztadionnyi homlokfal bajnok-szobrai előtt elhaladva, a kolosszeum túlsó végén már látták is

éppen a versenypálya-fordulónál, ahol (Kaiszareia örök fájdalmára) feltámasztó domb lankája helyett mély gödör tátongott s ezért iromba téglaboltok, sűrű cölöperdő összebarmolt hídlásaival dúcolták alá a kanyar előkelő, magasított lelátóit meg a pálya megemelt félkörét: ott történt, ott omlott alá a roppant fal karéja, mint a lekvár. Ami lekívánkozott, mert az imádság tartotta csupán, az a rozoga tákolmány úgy fogadta Tengeristen vállának földlökését mintha Poszeidaon is ráadta volna áldását arra, ami következik. Az induló, de félberontott földlökés csak ürügy volt: a ráadás

az éjszakai esőzés alámosta az ácsolat lábazatát s előbb a pálya földpartja csúszhatott meg, akár a fosóhomok; vele, a földlavína, görgő tömegével kirántotta a dúcok falábát. Az ácsolat leomlásával a terhet a téglaboltok nem bírták – az volt hát az a hosszú, szinte végetértni-nem-akaró recsegés-ropogás-tördelődés, az volt az, ami az égrecsapó ordítás vastagját megelőzte: az lehetett… A téglatömbök-kőtömbök aláomló lekvárjában valamennyien ott lelték halálukat, akik végigülték a lelátólépcsők legdrágább helyeit; nem volt tömegkatasztrófa ehhez fogható, a fidenaei cirkuszomlás óta, Tiberius uralkodása alatt

a kocsiversenypálya kolosszeumán, a „lovak-réme” fordulónál akkora csorba tátongott, hogy végig lehetett látni az oltár sasa mellett az indítókamarákig. Napokig ástak-kutattak utánuk s amikor csüggedten felhagytak vele, hétezer laposra nyomorodott hullát kapartak abba a közös gödörbe, ahová a felismerhetetleneket temették meg akiért hozzátartozó nem jelentkezett – – –

 

............................................................................................................................................................................

 

földrengés, tömeghalál… még anélkül is olyan lett volna a nap, nyomasztó, emlékezetes, kitörülhetetlen. De az is elkövetkezett, hogy teljessé tegye Iulianosz aznapra választott szentleckéje kacagtató, keserves gyönyörűségét (s mintha csak mindentudó szellemkezek helyezték volna fel, elébe, a Hippodromoszban nyargaló versenylovak tiszteletére, a Beszélő Vadszamarak Csudáját!)

alig tért haza-s alig pillantotta meg Philosztephanoszt – egyedül s utána Gallus lakosztályát, üresen, már tudta.

Hogy Gallus bátyja nincs többé vele.

Hogy magára maradt.

Amaz csak könnyű talajtremor volt. Most: most rengett csak a föld remegő lába alatt.

Így hát sem az nem volt igaz, hogy bátyja a kappadókiai dioikeszisz egyházfejedelmének, Dianeiosz Őszentkegyességének a látogatására volt hivatalos, sem az, hogy találkozását Gallusszal csak „elhalasztották”.

Hogy soha többé ne találkozhassanak: azt az engedélyt is csak azért halogatták, hogy őt elhitessék. Éberségét hogy elaltassák. Hogy meg ne ölelhesse s el ne búcsúzhassanak – még akkor sem, ha nem is sejtik, hogy utoljára van.

Lucskos-csatakos, sárlé-freccsentő, gyalázatos, emlékezetes, kitörölhetetlen. Amíg él, azt a napot; amíg él – – –

a hegyi vízmosások folyóvá dagadtak s úgy szakadtak alá a városra: ezek egyike lehetett – az moshatta alá a Hippodromosz fordulóját és szépen penderedő, párkánykoronás, magas, csupa-szobor felépítményét, amelynek vakpillér-sora a páholyokat takarta. Soha, azt a napot. Ennek a szakadékos csorbáját is láthatta, ha a szekérről visszanézett; meg a messzeségbe vesző csatornahidat is, a százlábú hidat, átívelt kőpillérein és ívek százán a koronapárkányt – ahogy a hegyről aláverdeső, egész éjszaka szakadó esőben megduzzadt csatornahíd vize a magasban túlcsordul: pereméről párkányára, párkányáról alsó peremére – átalsodródik és patakzó vízfüggönye ott porlódik széjjel az aquaeductus szétterpesztett, behemót téglalábain… A templomi gyülekezet zavarodott tekintgetése a boltozatra, hogy ropog-e, dől-e; egymás tiprása a kijáratok felé. A csudamívelő vadszamarak története s az Apostolok Cselekedetét kísérő szamárordítás a Hippodromoszból – majd utoljára a kolosszeum beszakadása ott, ahol a földlökésben megingott és már amúgy is alámosta az ömlés… Mintha a Szent Athenagorász-templom presbitere megsejtette volna: az ő előérzete volt, annak a jóslatos-kegyetlen turpissága, hogy Metrodorosz vaktában is a Júdás Didümosz csudamívelését választotta, vadszamaraival, felolvasásra, míg a bajnokok a pályán nekivaduló lovaikat hajtották (hiszen az omlásban alátemetve arra is bukkantak, cifra-arany kerekekre, lódögre s betemetett hajtója tetemére)… Nyomasztó nap lett volna, emlékezetes, kiheverhetetlen, még  anélkül  is – – –

ez a nagy űr – Gallus hiánya – nagyot fordított életén.

Elsőnek maga Iulianosz vette észre. A kedvencek, a kivételezettek elszerencsétlenedett ődöngésén – a bandán, ami Gallus háreme volt. A restellkedő tekinteteken, ahogy pillantását kerülték. A rabszolgák betartott fenekén – amikor ingerlékeny a felvigyázó s hamar odasóz a korbács. A palaisztra csendjén.

Aztán megmondták neki.

Dionüszodorosz Atya tűnt fel, Dianeiosz érsek ölbéli majma s Iulianosz első kathekézisre oktatója Macellumban aki volt; s titokzatoskodásán érződött, hogy üzenet hozója.

A magas Philosztephanosz eunukh sandaképű Őszeretetreméltósága, az Osztrigafülű, összekulcsolt kézzel, a távolból figyelte a jelenetet és közelintette junior társát, Körteképű Epagathosz Őszemfülességét, hogy együtt szüreteljék le hosszú évek fáradozásának gyümölcsét s lássák, helyesen alkalmazták-e az előkészítő homíliák mákonyát: a közembert felverik – bottal-korbáccsal verik fel a vesztőhelyre, a hercegi baromnak kijár a bódítás; és a hóhér is, elsőbbet meghajol s csak akkor taglóz.

Iulianosz nem tévedett, Dionüszodorosz Atya levelet halászott elő tarsolyából. Dianeiosztól.

„Legistenszeretőbb urunk-és Autokratorunk akaratából és rendeletére,

 

„mi, Szelídségünk, a te szolgatársad – Iulianosz herceg Őfenségének, üdv.

„A ránk mindnyájunkra lesugárzó Fejedelmi Jóság Gallus bátyádon meg-

„nyugodott s ott megragyogván, nyájas szóval fővárosába szólította a her-

„ceget. Míg a neki szánt különpalota tatarozása-felékesítése elkészül, a

„Szent Palota vendégelő termeiben lészen lakozása – honnan, általunk, csá-

„szár látásban lelt boldogságát és örömteli szeretetét fenséges öccsével tu-

„datni siet. Vajha töltenéd Macellumban idődet változatlanul s mint eddig,

 

kegyes tanulmányaidban, hol maradnod s hüpodiakonoszból a szerzetespapi pályán, üdvödre, felindulásodig, Urunk rendelé. Mely örömben osztozó szolgatársadra, Szívélyességemre, kérlek, terjesztenéd ki szeretetedet”.

Iulianosz úgy tett, mintha nem látná a távolból – arca-színe elváltozását, kifejezése elfelhősödését tanulmányozóban – a két eunukhot: ezek a perisztílium alól lesték – míg amazok, a két segédtutor (mert őket is furdallta ugyanaz a kíváncsiság), Audoleon meg Apion a park lugas-építményétől, a Dionüszosz-kút kávája mellől adta a lusta véletlenségből arrasandítót –

legszívesebben sarkonfordult volna s faképnél hagyja az Atyát, hogy egyedül maradjon gondolataival; de tudta, milyen rosszul festene a jelentésben minden, ami a lobbanékonyság vagy a füstölgő harag jelének fogható fel. Ehelyett jóltartásra invitálta Dionüszodoroszt, hogy bizonyára éhes és elvonult vele; arcizma se rándult s göndörödő szakállában, ábrázata mit sem vesztett patriciusi egykedvűségéből: ne tudják, mint éli át a halálos fenyegettetést s mint rendezkedik be rá – mint aggódik bátyja életéért, mert ha valaha, akkor Gallusza most forgott igazán életveszedelemben. Hiszen akkor, a Flaviuszok Fekete Napján: akkor is, csak azért kímélték meg a nyeszlett-nyamvadt suhancár életét, mert lázbetegen félrebeszélt, lelte a hideg, már nem ismert meg senkit és verejtékben úszó girhes ángolna-testében úgy hitték, úgy is dögrováson van, ha meghagyják – hadd patkoljon el békében, magától. Őt csipogó fiatalságáért, Galluszát lázrózsás arcáért kímélték meg – épp rajta volt a roham

s most ezt a régi tévedésüket akarják helyrehozni

leverni virágjában, mert  megélt  s amilyen sudár, fiatal patriciussá cseperedett s ahogy, ereiben a Flaviuszok vérével, szárba szökkent, hát épp ez a baj, a végzetes… a fejedelmi jelenség ezer veszélyt rejthetett magában s az „Álltában-is-ülő-Óriást”, Konsztantiosz unokabátyját éppen ez a gondolat háborgatja álmán… Nyilván már a rhétori kimagyarázkodáson, ügyes mosakodáson töri a fejét, már ott tart s minél előbb szeretné, a maga jóságos, legistenszeretőbb módján levenni unokaöccsét a feketelistáról – hogy jeltelen márványlap és két rőf föld legyen a teteme és lába-közé-tett feje fölött.

Amennyire csak kínos feltűnés nélkül lehetett, java idejét Iulianosz ott töltötte „csillagnéző” könyvtárában s ha Dianeiosz érsek nem írja, akkor is, betű szerint, „kegyes tanulmányokba merülve” – ha annak lehet nevezni azt, hogy mihelyt kitekerte könyveit, a sorok összefolytak szeme előtt s elméje másfele kalandozott.

Megesett, hogy némán s kutyahű tekintettel Gallus valamelyik kedvence s egykori fiúszeretője a piperkőc rabszolgák közül bekéredzkedett egy pillanatra – elvégre ha névleg is, de tanulótársa volt éveken át: a khioszi, legnagyobb rabszolgapiacon beszerzett Szép Eudaimon vagy a szmürnai, „javapiacról” hozatott s ebbeli előkelőségére orra-felhúzó Kallikritosz (egyiknek sem az igazi neve, mindje a szenvelgő szerelem becenév-adása volt, a Galluszé). Egyenként, maflán elárulva s jövetele célját tagadni is képtelen: csak hogy Galluszról elbeszélgethessen

s noha míg bátyja vele volt (s ő, az „öcskös”, szemérmelősen kerülte a dolgot), Gallus szerelmi testgyakorlatában nem talált kivetnivalót: most, hogy e háremlegénykék az ő vállára borulva szerették volna kisírni bánatukat, Iulianosz, méla undorral, mi egyebet tehetett, kegyes és végetnemérő homíliái egyikébe fogott – hol Praxeász Aziatikoszt, hol Pentapoliszi Szabellioszt, hol meg Künopoliszi Harpokrationt utánozva, a maga mulatságára s egyik Szépfiúnak az Atya Mindvalóságos Megfeszíttetéséről szólott, a másikának a Kétszerszűz Istenanyóka öregkori Epheszoszban Lakozásának csudajeleiről, a harmadiknak a mariolátria-hüperdulia római heretnekségéről… Egy se bírta ki sokáig: sűrű hajlongással az ajtóig somfordáltak s függönye mögül behallatszott, ahogy nyakuk közé szedik a lábukat…

 

............................................................................................................................................................................

 

Be nem zárkózhat, el nem bújhat, Paulosz, a Láncos Tartareosz keze hosszú – az ő nyakvágó ügyes legénye mindenütt utolérheti.

Meddig lehet így élni s hogyan? Meddig, a fejedelmi születés kényelmetlenségével a vérében s hogyan? Kiegyezni – mivel? Kivonni magát a hatalmi harcból – mimódon? Ha minden lélegzetvételem hűségnyilatkozat és panegürikosz, Róla, Hozzá, Neki, a világi hívságról való lemondás és a Földi Nagy Kaland csábításának való kimutatkozás: akkor…?! Vajon akkor nem akarja-e helyrehozni majd, amit a Flaviuszok Fekete Napján megtenni mulasztott, mikor hatéves csibe-nyakam vékonyolta a vas: vajon megengedi-e, hogy gödrömben legugyorodva-s elvermelve végigélhessem a koinobita erdőréme életét és ha kell, a lármás csudamíveléstől is megtartózkodjam, csak hogy, bithüniai Nagy Szent Eutükhianosz és aggastyán szolgatársa, Auxanon miként, megérhessem az istenségtől kiszabott kor véghatárát?

Lényének tört fénylése fel-felsütött, de nem melegített, nyájassága ridegséget palástolt; elszótlanodásain tutorai megérezték, hogy mire készül –

többre, mint mikor a lélek húsbörtönébe burkolódzik: páncélt serkesztett bőre-vastagjára s akár a szarvasbogár – háta-pajzsát növesztette

kivált a  hátát  – azt érezte örök-fedezetlennek s ha váratlanul hátulról szólították, félelmében hátrapenderült s feszült-ingerülten megállt, mint a cövek s orrcimpája fujtatott.

Merő emberségből, ami az áldozatnak is kijár, még a Titkos Figyelő-és Hóhérszolgálat emberei is, ők maguk: az  A. I. R.  megpróbált segítségére lenni nagy bajában – még mielőtt a kergetettség érzése rajta elúrhodik. Mert hogy megcélzottságán segíteni nem tudnak, azt tudta mind: de ha valaha is el kell szenvednie, amit a Trón Kegye rámér – addig is, minek szenvedjen?

Örvendetes álhírekkel környékezték meg, noha maguk sem hittek benne s jól tudták, alighogy Konsztantinopoliszba érkezett, Gallus herceget a Szent Palota szigorított szárnyában, erős háziőrízet alá vették. Hogy Galluszt a császárvárosba csak azért szólították el, mert fejedelmi unokabátyjának tervei vannak vele – mondta Epagathosz eunukh („miféle tervei? hogy a méreg és a fojtóhurok között választhat?”). Hogy azért, mert most Macellumban magára maradt, ne fájdítsa a fejét: így jobb, így biztonságosabb. Gallus volt a nagyvad – mondta Audoleon („meddig? amíg a Palotában a Hétszerherélt meg Láncos Tartareosz ki nem főzi, hogy nélkülem – biztonságosabb?!”)… Az élet váradalmai, köröskörül a teljes látóhatár viharfeketébe borult, az élelmezés megromlott, a felállítás, a napi rutin – minden felborult nélküle, Gallusza nélkül

miért, hová? Mi a biztositék, hogy oda és még él: nem máshova és már nem él?

csak most eszmélt rá, mennyire kötődött hozzá, mennyire hiányzik sudár feltünedezése, harsány megtérése vadászatairól, borzas szőkesége, kocódó, testvéri zsörtölődése – úri tiszteletbentartása öccse könyvmoly voltának, míg ő: ő az antipodosz; az ellen-tükörkép; a  tettek  embere

lám, kettesben, hivatalos találkozóikon, mi könnyen elhessentették az utánuk ólálkodót, a sepregető rabszolgának álcázott besúgót. Gallus? Haragosan fújt, rájukhorkant, vasvilla-tekintete felnyársalta őket s azok lomposan eloldalogtak. Igaz, nem ő bújta a Szeptuagintészt-s vetette egybe korábbi görögre-forgatókkal, nem ő búvárkodott hittitkokért a Szentelő Lélek sugallta egyházi közírókban; de Gallus szigorúbban tartotta az imarendet, Gallus emelt emléktemplomot Nagy Szent Mamatész protomártír ereklye-teteme fölé s Gallus volt az, aki a völgypartból vizet fakasztott: az ő kegytemploma, az ő csudamívelése. Gallus, kivált jeles csudája és szép felhaladása után, inkább igyekezett beleélni, beleérzelegni magát a gondolatba (amelyben megkapaszkodni a családirtásból hajszál híján megmenekülőnek oly jólesett:) hogy pap lesz, papi pályán halad előre – ha halad. Ez még valamelyes biztonsággal kecsegtet: ez az ártalmatlanná-tételnek a legártalmatlanabb formája; és Gallus már kiegyezett…

És  ezt  a Galluszt kereste meg a Láncos Paulosz csáklyája –  onnan  vonta a Pók, a Palotából, hálójába s ha már vallatja, ki tudja, gyötredelmében a szegény, épp most, ebben a pillanatban:  rávall

az ő bátyját,  ezt  a Galluszt csigázza most a legény,  azt,  aki ártalmatlansági fogadalmat tett s a Legistenszeretőbb Areioszi Egyanyaszentegyház szájával, ártalmatlansági fogadalmát Élete Urának kezébe lehelyezte volt…! Most mondja, a kínszenvedés most mondatja vele:

– Féltestvérem, Iulianosz! A cinkosom! Összeesküvő bűntársam! – – –

Alig tudott a hozzá szólókra figyelni. Alig lehetett öltöztetni: Artax, a törpe rabcseléd félt tőle, amilyen hirtelenkezű lett

olykor az étel is megállt a szájában, rágás közben; annyira rettegett. Felkészült a legrosszabbra

farkasszemet nézni vele – mint valami előre-befejezett ténnyel. Férfimódra:  állva  – ha kell…

Kitörni, őreit szóra bírni, tudakozódni nem annyira nem mert, mint inkább rangján alulinak tartotta. Forma szerint már csupán kerülő úton, püspökén keresztül volt joga iskolamestereinek megfeddni a hercegi tanítványt (úgy is, mint anagnosztészt), ha rakoncátlan kérdezősködésével túl messzire megy (ami tiszteletlenség a Trón, bizalmatlanság az Uralkodó iránt); de meg azt is kockáztatta, hogy a segédtutor libabőrösen elhallgat, fagyosan keresztülnéz rajta s úgy tesz, mintha nem hallotta volna:

– Mi történik Gallus bátyánkkal? Hová vitték a  Nobilissimuszt  s ha nem Konsztantinopoliszba, úton van-e még s ha nem Pannoniába, hát Gallia felé: mi sors vár reá…?! – – –

 

............................................................................................................................................................................

 

Aztán egyszerre mintha oszladozni kezdtek volna a fellegek a feje fölött s a villámterhes égből lesütő napsugárnak abban telnék kedve, hogy a lába előtt – félelmével játszadozzék: segédtutora jelent meg a théka ajtajában, a rhétor s bebocsáttatásra engedelmet kért. Apeion Pleisztoneikész – Őeszélyessége Hekeboliosz, Nagyrhétor és Szkolarkha pártfogoltja – aki valami úton-módon mintha tartaná gazdájával a kapcsolatot

megnyílik a fickó, majdszinte fecsegővé válik

– Euszebia Őmindszentfelsége, a Császárasszony: amilyen áldottlelkű a Deszpoina, oly okos-erélyes. Nemhiába konzulok leánya és nővére, de meg is örökölte a makedon családok közmondásos józan ítéletét: ő, Euszébia. Isteneket-megbolondító széméléi szépségével nem is tudni, hogyan férhet össze gyakorlatiassága, Sugaras Lényével nem először van úgy, hogy lefegyverzi és elveszi haragja élét, sőt szándokát is visszafelé fordítja.

– Visszafelé? Miben? És hogyan?

– Császár urunk jóra vezérlője és lelkének jobbik fele. A körülötte dongó főtanácsadók közül nem ő az egyedüli, ki ügyedre néz és dolgodra gondja van. S eleddétig nem tévedett.

– S nincs egyedül, mondod?

– Nincs ám; s ha ők ketten a Csudamívelővel, Indiai Nagy Szent Theophilosz urunkkal valamiben egyetértenek, akkor ebben. Egyet, de nagyon. Megládd uram, hamarost –

– Mit látok s honnan hozod elő látnivalómat, barátom, mitől ragyog úgy az arcod s Császárasszonyunk is, ki eleddétig még hogy nem tévedett, mondod: de miben?

–  Nobilissime!  Uram, herceg úr: várj sorodra!

– Hiszen ha tehetnék egyebet is, mint hogy soromra várok! De te, kurafi, ahelyett hogy oszlatnád, csak kavarod a homályt, Apion. Thékámban magunk vagyunk.

– S ha nem volnánk, fenség, akkor is. Nem titok, de ne örvendezz előre s ne add mindenki szájára, mi jól tudom, nem szokásod s megengedj dőreségemért. De Kaiszareiában csak én tudom ma még, mi téged érint csupán s mi üdvösen mégpedig.

– Megrónál, barátom, ha árulkodó jelét adnám türelmetlenségemnek. Ne is mondd hát akár.

– Ha magambafojthatnám! Fogódzz meg: Hekebolioszomtól, gazdámtól magától való a szó. Hírlik, hogy fejedelmi unokabátyád, Augustus Konsztantiosz úr, társcsászárnak maga mellé készül venni Gallus  Sublimissimuszt,  hercegünket; s ha minden a felséges Császárasszony szent akaratja szerint történik, hozzáadja hiteséül Kegyes Emlékű Nagyurunk, Apostoli Konsztantinosz édesleányát, Konsztancia hercegnőt.

– Konsztanciát? Az anyja lehetne.

– De jó erőben s ha koroska is, ilyenkor még szülnek az asszonyok –

…Konsztancia gyermeket szül Gallus  Caesartól  s ez a fiúgyermek,  caesari  apja után, Második Helyen Várományosa a trónnak: helyreáll a Konsztantinosz Házának vérségi jogfolytonossága… Időbe tellett, amíg Iulianosz magáhoztért első meglepetéséből.

– S hogyan fogadja ő maga, a bátyám, vajon? Gallus úr, ki előttem szenteltetett az alsó papi rendbe s már templománál fülemhallatára diakonosznak titulálták, míg én máig is csak imafelmondó felolvasó volnék, afféle istencselédje anagnosztész…?! Ő, ki annyira beleélte magát már a mindnyájónkat édes-magába ölelő, újistenszerető egyház és újhit szép és szigorú rendjébe, hogy majdani püspök létére igénytelen juhlegeltetéssel beérné, Szigeti Szent Trimithosz miként ésde ami amaz igen kedve ellen való asszonnyal-hálást illeti, bizton hiszem, a koinobita rend angyala gyanánt is, félággyal meg egy ágyas-rabcseléddel is megelégednék, most meg maga az Iszaposztolosz legidősebb leánya fogadja Galluszt násznyoszolyáján, fejedelmi urául? Beleszédülök.

– Fogadja, nem fogadja: felkérdezése elfelejtődik a Szent Palotában. Sorsa most ilyetén fordulatot vőn; mely istentőli jó csillagállásnak felette örvendez ő s jól ügyelj,  Nobilissime,  hogy úgy légy te is véle-örvendező. Mert bizony ha bátyád, a Caesar, a hadmenetben (amelyet Urunk, tudom, kardjára bízni nem késik) és In Partibus Orientis országlásban megállja a helyét, hát fénye rád visszasugárzik s te is nagyobb biztonságban érezheted magad, Iulianosz, velünk együtt s a birodalommal egyetemben a földkerekség egésze, herceg úr…

Már amennyire lefizetett, otrombán slattyogó, fél-ütődött besúgóimat ellenőríznem lehetett, az első hírek nem voltak valami kedvezőek. Hogy bátyámat „szabadonbocsátották”, – csak úgy „elengedték” volna? Nehezen képzelhető el; de akkor is, mi volt a formája? Hogy menjen, amerre lát?! Szabadonbocsátása erős katonai fedezet mellett történt s ha a pompázatos utazókocsi már megkülönböztetés volt, nem maradt-e rajta az ajtaján a lakat s kulcsa mellette lovagló foglárjánál?

hírlik, nagy tisztességgel fogadták és kertje, nümphaionja, kényelmes lakosztálya van; de minden ablaka a Boszporoszra néz s akármennyire próbál oldalt belesandítani, a főváros palotasoraiból s háromszáznál több utcájából még egy szemétguberáló rabszolgasikátort – egy piaci tabernasort, egy halászkikötőt sem láthat

„szabad” – bár további intézkedésig nem érintkezhet senkivel, nem küldhet levelet, nem fogadhat el ajándékot és Euszébia Császárasszonyunknak kisebb dolga is felségesebb annál, semhogy színe elé bocsássa

Gallus bátyám már ezüstköntösökben, aranyövvel felövezve, arany szegésű nyersfehér himationban a patricius-szabadság foglyaként számlálja, hányszor kell még naponta, szertartásmenetben, termeiből a Szent Polikárposz-kápolnába átvonulnia hosszú ájétatoskodásra, amíg megtudja, mi terve van, ha van, vele, unokabátyánknak; de császárunk, kinek tervei vannak vele: Konszantiosz úr Antiokheiában mórál s ha a csapatokat szemléli s hadijátékra fogja, hogy ki ellen készül-kire megy, a Perzsára vagy az Iszauroszra-é – ki annak a tudója?!

Gallus fivérem távoztával s amaz emlékezetes kaiszareiai földrengés után Macellumban minden megváltozott. Felbomlott a rend, az Ópalota rendje; ki-kimaradt a vételezés. Finnyás nem vagyok, de olykor olyan étek került tálamra, hogy őreim a szakállszárítóról aláhajítanák. Villámló szemmel vettem észre, hogy kezdenek cicázni velem, rabcselédek-ringyuskák, ajtómnál az ügyeletes fitymálólag viselkedik s naphosszat pimaszul köpködve guggol a sarkán

messziről, a rabszolganépség: pofákat vág – goromba tréfákat enged meg magának

felbőszített, hogy mintha a páncélcsörgés-felvezetés, a napi őrjárat, az Ópalota kegyes és katonás rótája, ami eladdig volt, mind mintha csak Gallus hercegért lett volna és én már akárha nem lennék. Mellékalak-mivoltom tudomásul vettem, megemésztettem s úgy tekintettem, mint a papi élet kapujából a peregrináció kezdetét – de vérig ingerel, ha pojáca-számba vesznek

már arra gyanakodtam, hogy a két segédtutor szót értett az eunukhokkal és beugratás volt a Iudaiosz Nekrosz emlegetése, az volt az egész beszélgetés a „Dög Iudeairól”, aki nem érdemelte, hogy úgy bánjanak vele, mint szabadok hullájával s hogy mint afféle lázadásszító, Herakleitosszal, a „trágyagödörbe való” – provokáció volt az egész attikizálás; de hogy engem akartak volna lebuktatni (vajon miért?) vagy lebuktak rajta maguk s úgy rántottak bele a pácba, nem tudtam eldönteni.

Igaz, a palotarend felbomlása után Apion és Audoleon ritkábban tette tiszteletét, de ha amúgy megláttam őket s a közelemben mutatkoztak, hát örvendező vigyori képük láttán nem tudtam feltételezni róluk e céltalan gyalázatoskodást. Gyávalelkűségem megszégyellve, elmosolyodtam, hogy már a védekezésem fontolgatom-latolgatom meg hogy milyen sok függ attól is, ki venne vallatóra s hogyan. Az epeiróta serényen meghajolt és udvarlásomra sietett: a bithüniai bor megoldhatta nyelvét és maga sem ügyelt rá, mit hablatyol a részeg holdvilágnál, nem hogy „attikizál” – nem, Audoleon nem lehetett az  A. I. R.  beépített embere

ami meg a társát, megarai Apiont illeti, hát a rhétorocska mindenféle célzatos biztatás nélkül – szívből, istenigazában utálta a „galileus förtelmességet” ésde alacsony születése ellenére is, se nagyravágyásból, se szolgalelkűségből nem úgy ismerem hogy besúgná azt, ami ártatlan évődés-kocódás csupán az igaz vallás isteneivel: az ilyen attikizáló vallási társalgástól hangos Antiokheia, gondoskodik róla minden alexandreiai lakomarendező, visszhangzik a Kelet!… Akkor meg másvalaki kellett légyen, ha volt kilesője – valamelyik nesztelenléptű a szerecsen rabszolgalányok közül, a velük szórakozó Gallus akiket ittfelejtett s most besúgással próbálnak utánahízelkedni… Tán mert felajánlkozó mezítelenségüket ő maga utasította vissza, nem vette tudomásul… Vagy ha ők nem, hát a fiúháreme ami volt, a kiborotvált „szép epheboszok”: ők hát. Amilyen ingyenesek a ledérkék, a felkínálkozó seggük-lyukával s amilyen a szerecsen rableányok nagy véletlenségből eltárt picsája s mondják, kígyófészek-folyásával amilyen fekélyhordozó – – –

Mi a jobb, az elviselhetőbb: a semmibevétel? a gyanúbavétel?

Akárhogy is lett-légyen s akárki is buktatott le: benne voltam a pácban.

A széjjelségben, a bármelyik nap várható nagy szétszaladásban kezdett a helyzetem tarthatatlanná válni. Már azon voltam, hogy ne hiába ábrándoztam légyen róla: „Tigranésznek” állok, gabonafelvásárló „Tigranésznek”. Hogy lovat kerítek s a kappadókiai telivért úgy sem érhetitek utol parasztlovaitokkal – hajrá, vezérlő Hermészemmel! – hogy a végsőkre szánom rá magam. Felveszek valami jólhangzó hamis örmény nevet s elváltoztatott külsővel – szerencsét próbálok. Amikor rámszakadt, amire készültem s noha már belelovaltam magam: váratlanul ért.

Rémületemen úrrá lenni: ez itt a fontos. Hogy ne lássa a két káriai katonácska – reszket az íróhártya a kezemben, amint szorongatom. Az egyik másodszor is letisztelgett – úgy mondta:

– Kaiszareia Khiliarkhoszától. Gyorsfutárral, fenség.

A helyőrség főtisztjétől. Hadd lám.

Gyorsfutárral gyorsparancs: megidézés.

Konsztantinopoliszba.

Rendelve.

Most, azonnal.

„Flavius Claudius Julianusznak, üdv. Szeretett és különösen kedves hívünket Őmindszentfelsége az Autokrator engedelmével és parancsolatjára a Cursus Publicus váltott lovain és őrfedezetével, konszantinopoliszi Szent Palotánkba teljes hamarsággal felkövetkezni és Euszebiosz, a Hálótermek Őre Őelölvalósága hivatalában haladéktalanul jelentkezni meghagyjuk. Arisztainetosz, Praepositus Notariorum et Domesticorum”.

Ime: nem kell lovat keríteni. Van.

Most vagyok csak benne a pácban.

Iulianosz kezében az íróhártya megremegett, ahogy másodszor is a szeme elé emelte: az aláírást silabizálta volna, de a betűk valahogy ugráltak és összemosódtak.

A császár? Színét sem látta – talán tudni sem tud róla.

Mintha nem lett volna példa rá elég: még ha eltesznek valakit láb alól, engedelmével és parancsolatjára – arról is csak nagy elkésve értesül; s utána akad ünnepi szónok, aki a szenátusban, félnapos panegürikoszban patyolattisztára mossa.

– Most mindjárt?! Szólok Artaxnak, készítsen össze egyet-mást.

– Minden összekészítve vár, örményed is.

– Hogyan…?!

– Parancsod várja. Három lóval s két fegyveres vitéz.

– Ahogy vagyok…?!

A képe mintha megkövült volna: szorítja trombitaizmait. Társához fordulok:

– Ahogy vagyok?!

Feszesen letiszteleg s nem szól. Megfordulnak s most „felvezetnek” – lefelé, az alsó kapucsarnok előtti pergulák alá. Csak tudnám, mitől olyan tenyérbemászó a kópé káriai képük. A három ló, Artax az örményem meg a két katona.

– Hát őrparancstiszt uratok? Thraszüdaiosz?! Hívnád elő.

– Oda van, Kaiszareiában, a vételezőkkel. Ha nem találkoznál vele, fenség, átadjuk búcsú-üzeneted.

– Adjátok át.

Ezt már a nyeregből. Hátra nem néztem, kipukkadó kacagásukat már nem láthattam; csak törpe örményem lett valamire figyelmes s utóbb vállvonogatva mondott valamit: a két selyma mintha maga se tudná, mekkora rosszban sántikál…

 

............................................................................................................................................................................

 

Szakadó eső után épp felszáradtak az utak s nem is porzott a keréknyom, a homok is csak alighogy megszikkadt: a pihent lovak akár a fergeteg. Repültünk Kaiszareia iránt.

Mi sem jellemzőbb a züllött állapotokra a macellumi Ópalotában, mint hogy Thraszüdaiosz maga volt a bakon s csak két legénye vele, az is a zsákokon szunyókál: félúton találkozunk a vételező szekérrel. Majd kiesik a gödréből, úgy kiguvad neki s akkor sem hisz a szemének.

– Te, Iulianosz úr…?!

– Ne félj, nem szökőben.

Nyújtom a gyorsparancsot a Szent Palotából. Ariszteinetosz, Praepositus Notariorum et Domesticorum. Konsztantinopoliszba. Rendelve.

– Az a másik rajta. Thraszüdaiosz. Az nem a te kézjegyed?!

Úgy böngészi, mint aki hajaz is hozzá meg nem is: olvas ő, de nemigen szokott.

– A kézjegyem, ez a másik…?!

Az őrparancstiszt rábámul – visszaadja – a semmibe bámul. És mintha iszonytatóan próbálná kifejni emlékezete tőgyéből, hátha megismeri: az ő kézjegye.

– Őrkíséreted, herceg úr? Az a kettő?

– Ez a kettő. Meg majd amit a Cursus Publicus szkóláiban mellémadnak. – S azzal a gyorsparancsot: vissza a tarsolyomba. Konsztantinopoliszba. Rendelve… A két engem-kísérő legényke nagyon a szekér körül oldalog, a két hétalvó a szekéren tán az ismerőse vagy a földije.

Én, Thraszüdaiosznak, kurtán:

– Amint látod: mennem kell.

Meg se várom, hogy letisztelegjen, sietős a dolgom. Sarkammal megszorítom a vékonyát, a palmatiai pompás telivér megugrik. S hogy mi van a veszteg ottmaradó szekéren, riasztás vagy riadadalom, mit tünekednek-tanakodnak, mit nem – nem az én dolgom

a szabad száguldás jóleső, a friss, esőszagú szél megtépdesi a szakállam. Alig tehettünk meg négy-öt sztadiont, utánunk ered és beér a két fiatal katonácska, mellémvágódnak, kajabálni kezdenek (de szavukat elkapkodja a szél) – engedelmeddel! Iulianosz úr! Herceg úr, hercegünk! Nobilissime!  Állj meg, álljatok meg, várnátok be s mi bizton beérünk! Csak visszarugtatunk a szekérhez: fontos üzennivalóval, haza… Megálljatok! Fenség! Hercegünk! Iulianosz úr! Engedelmeddel…! –

Nem érnek be soha – pedig eddig csak poroszkáltunk – meg se várják engedelmemet: megfordulnak és hazaügetnek. Odaszólok Artaxnak:

– Vágta!… – (Őrkíséret?!… Majd ád a Cursus Publicus).

Ha nem is hallja, örményem látja, hogy gyorsabbra veszem az iramot s nagy üggyel-bajjal felhúz mellém:

– Hát nem várjuk be őket? Fenség!

– Egyet se várunk! Menjenek útjukra s mi is megyünk.

– Őrkíséret nélkül! Uram, nem félős-e…?!

– Egyet se félj! Papi személy vagyok s a megváltó örök istenekbe: megőrző Hermészembe vetem bizodalmamat.

– S ha zarándok útonjárókkal-útonállókkal találkoznánk?

– Rabcseléd málhás gebéjén telivér palmatiai paripáinkat hogy utolérje, láttál már olyat? – (Kappadókia birodalmi ménesét, melyet hogy szentnek nyilvánított ésde hogy püspökön-patriciuson meg a Cursus Publicus méltóságain kívül senki sem lovagolhatja-használhatja, sem nem birtokolhatja, Divus Constantinus Magnus, fejedelmi nagybátyám törvényben hagyta meg: Artaxnak arról csak homályos fogalmai vannak. Törpesége, tudatlansága felbosszant, rábömbítek:) – Már meg inadba szállt a bátorságod?! Örmény! Vágtát parancsoltam!

Mire kimondtam, Kaiszareia utolsó aquaeductusza is eltűnt a szemünk elől és a város túloldalán belekeveredtünk a szebasztei hadiúton a hegység vadonerdő rengetegébe.

Második rész

A dajka tejével kapta; filozófusa, aki elvezette a bölcsesség előkapujáig, Mardoniosza volt a szájába-igazítója s amennyiszer befalta, tudhatta betéve. Homéroszát

hányszor-de-hányszor nem ötlött elméjébe! Akarta-nem akarta, ez kísérte végig élete folyását, sorsa-bíborát mind sötétebb színekbe vonva; ez a sor lebegett elébe s megnyomorodva mérlegelte a jósígét, mint döfte át hátulról Hüpszénort, menekülőben, ki a Szkamandrosz papja volt (s a nép úgy tisztelte, mint az istent:)  hátulról,  hős Eurüpülosz –

 

…s a szemét már bíborszínű halál, s a kemény végzet betakarta.

 

…Lovával félig mellette, félig mögötte nyargalva, a dolgok baljós hátterét megsejtő örmény rabszolga mind undokoskodóbb s mind kelletlenebb lett, ahogy várost város után maguk mögött hagyva s a Cursus Publicus vagyont érő telivér paripáin (s a fegyveres fedezet ellenére) egyre világosabbá vált, hogy ura a jó előre megrendezett vesztébe rohan; s Iulianosz meg ezeregyedszer vágtázott végig rögeszme-labirintusán, amely váltig ugyanahhoz a bikafejű Minosz-bakóhoz vezetett: ide mutatott a Vak Dalnok jósígéje, a Megszentelt Írás hexamétere:

elérkezett a napja

felnőttsorba-férfikorba lépő Iulianosz te, amiért zsenge gyermekkorban megkíméltek, azért még nem felejtettek el

és most sorrakerülsz

gyorsfutárral, gyorsparancs. Megidézés. Konsztantinopoliszba.

Rendelve. Jelentkezik a Praepositus Sacri Cubiculi Őelölvalósága hivatalában. Most azonnal.

Sorrakerülsz

Gallus fel – te le

te – aki, Flaviusznak, létszámfölötti vagy

a puszta léted is fenyegetést jelent a Lehetséges Cselszövések és Elképzelhető Összeesküvések Nagy Kiszámítási Tábláján, fenyegetést még akkor is, ha neveddel-fejeddel, ismeretlen kombinációkban, ravaszdi főrendek kockáznak s poharukban megpörgetve-kivetve: ott vagy

fenyegetést jelent a puszta léted is és ha nem a mindkegyelmes császár – hát a katonák

azt a régi családirtást sem nemzőapád gyilkosa követte el, kinek kezéhez vér mocska nem tapadhat; hanem a had: a túlbuzgók, az izgágák, a kilengők

mert mit akarhat az Egyeduralkodó, fején a Tizenharmadik Apostol abroncskoronájával, mi egyebet, mint amit a maga Szent Személyének megoltalmazása diktál?

új lapot kezdeni – tiszta lapot

ne legyen senki, aki elébevághatna Konsztantiosz úrnak az öröklésben (és ha bekövetkezik a hihetetlen és társául maga mellé veszi – hát Gallus Caesar sem akarhat egyebet, mint öccse csendes megfojtatását)

senki, aki elébevághatna trónján a Világ Urának; legyen egyértelmű és világos az öröklésben, hogy csakis és egyesegyedül Őmindszentfelsége Euszébia Császárasszony gyermekére háramolhat a Trón – majd ha szül – s addig is: vegyük elejét a polgárháborúnak, a pártütés véres unalmának, aminek amúgy is csak a limeszeinket kerülgető barbár látja hasznát, a gót, a szkíta, a szarmát

a Fióka megfojtásával, Iulianosz úrfi tarkója átalverésével vagy amúgy, istenes megfejetlenítésével egy arra alkalmas várbörtönben majd csak elfogy a „Patricius” Julius Konsztantiosz ivadéka – a félelmes főnemesi Anicius-család lányivadékától, Bazilinától való s azzal vége

igaz, féltestvére, Gallus is a „Patricius” ágyékából bújt elő; de most, hogy már jelei vannak – háziőrízete teljes feloldásában, öltöztetésében-megjáratásában, szenátusi körülmutogatásában – jelei, hogy a császár választása ráesett, Galluszra esett, hát akárhogy forgatta magában, Iulianosz arra lyukadt ki mindegyre: az új Caesar is csak inkább biztonságban érezheti magát, ha az, akire többé szükség már amúgy sem lehet – nincs, neve törölhető a Számbajöhető Uralomratörők palmáriumából. Ő nincs.

Valahányszor meghálni, lovat váltani az állomáson megállapodott s a földig hajoló, megszeppent hivatalnoknak gyorsparancsát odamutatta, Iulianosznak torkába ugrott a szíve. És felkészült erre a nincsre. Mi másért szólítanák?

Így száguldott napokig Szebasztén, Ankürán átal Nikomedeia iránt, Észak-Kappadókián, Galatián, Bithünián átal, sebesen nyelve sztadionok ezerét; így nyargalt étvágytalanul, kiszáradt szájjal s úgy, mint aki a halálnak elébe repül.

A fogadtatás minden gyanúját igazolta.

A khalkedoni gályáról alighogy leszedték, az őrjárat Limeniosz, Praefectus Urbi erődjébe vitte s onnan, harmadnapra, átkísérték a Szent Palota sziklafal mögé rejtett, alacsony szárnyába, amelynek hivatalai, őrkaszárnyája, szolgaszállása – ergasztulumok-tömlöcök útvesztője – a Boszporroszra nézett s partjáig alákanyargott anélkül hogy talpalatnyi kilépése lett volna: itt, a Palota, falaival egyenesen a vízbe szakadt

valahol a magasban, ott pihenhetett párnatrónján Az, aki a Világ Urát a tenyeréből eteti s Néki nyájas-ráigéző parancsolója: Euszebiosz úr, az Aranykanalas Gém (avagy a Hétszerherélt – ez a neve a kimondhatatlan, akár a hebreusoknál az istené) – de még sokáig váratott magára az a Hasonlíthatatlan Megtiszteltetés, hogy Őt Iulianosz színről-színre láthassa. Csak épp bepillanthatott kihallgató termébe, melynek rideg oldalbenyílójában a Primicerius fogadta; a Primicerius Domesticorum et Protectorum, aki egyúttal az Aranykanalas Gém első helyettese és mint ilyen, Primicerius Sacri Cubiculi

odamenet elhaladt a Cubicularii és a Silentiarii fegyveres sora előtt. Tíz lépésnyire álltak egymástól s csak a fordulóknál, kettesével, a marcona legények, akik a Szent Palota sűrű rendjéről és síri csendjéről gondoskodnak. Ez a csend fogadta és a szemébelövellő ablaknyílás vakító verőfénye a tengerről, amikor belépett és – a leírások alapján – az ülő alak temérdek árnyékrajzában felismerni vélte Arabianoszt, a petrai óriást. Nabateánus ábrázata sugallta becenevét: ő volt a Kormosképű, kinek a vallatókamaráktól való kegyes csömöréről csakúgy, mint lucskos nyelvbotlásairól (melyekkel még a kínvallatottat is megkacagtatta) legendák keringenek: a sivatagiak torokhangján, kerékbetörve szüntaxiszát, folyékonyan beszélt görögül-latinul és herélt létére Láncos Tartareosz Első Örököseként emlegették hóhérhivatalában, ha a Pókot, hálójából, lefricskázná balvégzete, a mérgezéses bélcsavarodással járó korai halál.

A Primicerius megvesztegető deferenciával fogadta (ez a „csapda” – gondolta Iulianosz és a szíve a torkában dobogott – nemesvad-elejtéskor, patriciusoknak tartogatja). Lassan előbontakoztak kényszeredetten mosolygó vonásai is – széles, füstösbőrű, napszítta ábrázat, benne mélyenülő gombszemek – az utazás fáradalmai iránti érdeklődésben, a tisztelettudó formaságokban nem volt hiány. A hangnem mit sem változott, a fordulat mégis goromba volt. Arabianosz szemmelláthatólag fel nem foghatta, miért kellett a hercegnek váltott lovakkal s azokat is halálra hajszolva, Kaiszareiából Konsztantinopoliszba száguldania, holott ezt a hosszú utat szunyókálva is megtehette volna, kényelmesen, a Szolgálat háló-carrucái egyikén. A nyakában lógó malakhit phülaktériont játékosan meg-megpörgetve, sipító hangját a Primicerius suttogóra fogta:

 

 

A Szent Palota kripta-sötét csendjében a tikkasztó tengeri verőfény szinte süt és sülthallá perzseli a szembenézőt. Sülthal-némaságából az ifjú herceg nehezen merült elő. A parancs nem egyúttal engedelem? A magamegadás nem egyúttal engedelmesség? A szájára tóduló szavakból még nem tudta, melyiken kezdje s hogyan formálja rhétori módra, hogy megfékezze s el se árulja felháborodását.

 

 

A Primicerius tisztában volt emberével: látta belső remegését s tudta, nem félelmét próbálja fegyelmezni, hanem rhétori, jogfejtő dühét. Széles medencecsontján a petrai óriás szétlottyadva, változtatott ülésén és sipító hangját is lágyabbra fogta:

 

 

Füstös-nabateánus vigyora visszafagyott s kifejezése hűvös-elbocsátóra változott: már a semmibe bámult, mintha Iulianosz ott se volna.

Négy hét! Négy heti Boszporosz-bámuló fogság és evangelion-forgatás!

Négy heti ólomálom alvásba hulló hánykolódás és némadörömbölő várakozás után, miközben a koholt vádak fojtóhevedere a torkán hol megereszkedett, hol szorosra zárult – – – Végre! Valahára!…

 

............................................................................................................................................................................

 

Négy hosszú hét!

(…s hogy kik, mikor, mint-hol és hogyan bogozták szét a szálakat)

(…a hazatérő Arisztainetosz, ő igazolta tán, a Praepositus, gyorsparanccsal hogy rendelve volt?)

(…a hüpographeusz az írást valódinak találta és tokjaikban elkeverve – ráleltek archívumi másolatára?)

(…vagy rájöttek hamis voltára és Kaiszareiában már nyúvasztják-lazsnakolják is a csínytevőt?)

(…nem Arabianosz maga mondta: „ha tudnád s terhelni mernélek vele – hogy ennél vadabb megtréfálásokról, szertelen, sőt halálos kimenetelű katonacsínyekről is tudnak a krónikák”…?!)

(…a csínytevőt, ki bevallott mindent s átkozhatja kópé kakodaimonját, mely incselkedésével túl messzire ment – már ütik-verik! Mi késő bánat!)

(…nem úgy volt-e, Gallus kiröppenése után, hogy a zülledelem őrség járt elől gonosz példával, már a szolga rab csürhe is pofákat vágott ésde közelről is, mi goromba tréfákat engedett meg magának…?!)

(…vagy ha üres már az Ópalota, tán épp most keresik azt a szertezavart macellumi egységet – Thraszüdaioszt is hogy hová nem helyezték s ha ő volt, lefokozták, mert csak úgy mérhették ki megvesszőztetését; ha meg nem, hanem a helyettese s az ő sózott háta kapta a porciót: „hanyagságért”?… Vaj hogy volt s mint eshetett?!)

Négy hosszú hét!

(…de meg az is lehet s még tán ez a legvalószínűbb. Mert mit sem sejtette s honnan is gyaníthatta volna amaz imposztor, hogy igazat hamisít? Hogy már útban Iulianosz herceg Konsztantinopoliszba szólító császári parancsa, Őmindszentfelsége tudtával-és engedelmével: a jó, az igazi…?!)

(…hátha! hátha úgy volt igazi, hogy Indiai Szent Theophilosz intézte volt szabadító gyorsparancsát az Aranykanalas Gémmel, de mire utasítását kiadta – a vénhedő Főeunukh kiejtette az eszéből s innen a kalamitás…?!)

(…vagy épp ellenkezőleg, minden a fordítottjának-is-a-fonákja volt:  elveszejtői  intézték!)

(…a Figyelő-és Hóhérszolgálat provokációja, ahogy Láncos Tartareosz nagy suttogva kifőzte a Hétszerherélttel; nyílt provokáció, hogy lássák, vaj merre ugrik a nyúl:  elveszejtői  intézték megrendezett „szökését”!)

(…csak a koholt vádak hármassága: csak az volt a valódi. Mire úgy vélte már engednék kifelé belőle, hitelt adnak a szavának, tisztázta magát – újra nekiszegezték s kezdhette elölről)

Négy hosszú hét!

(…valamíg a Primicerius fogságában volt s a marconaképű silentiarii sorfala közt járt a pervátára, amely a folyosóforduló rekesztékén messze kilógott a tenger fölé és ő, ha a lába között alánézett-s követte szemmel ürülékét, míg be nem csobbant s attól igen, de lelkében mit sem könnyebbülve a vakító-kéken pillogó tengerre bámult – ezerszer eltöprengett rajta)

(…sohasem jött a nyomára, mint vezérelték a halhatatlan istenek s mind közül, kivált Megváltó Hermésze – ide, az Iszaposztolosz Második Örök Városába-s Újdon Rómájába!)

 

............................................................................................................................................................................

 

– – – Végre! Valahára!

mert mint dadák-neveltje, hatéves szemmel csupán a családi palota átriumait, csarnokait, belső udvarait, a nümphaion zugait-szegleteit láthatta csak és a Városból semmire sem emlékezhetett. Azért, minden újdonatúj volt és ő, Iulianosz, úgy ismerkedett vele, mint a csudájára járó idegen –

Öreg Mardonioszának a szavai – (még Macellumban, amikor búcsúzóba, a „színe elé bocsátását” kérte az aranyba-foglalni-való ostobácskája, „audienciát”) – a vén Szkíta rejtelmeskedő szavai most mintha értelmet kaptak volna

valahol, ahová neki még sokáig nem lesz szabad bejárása, a felséges termekben ott mórál egy Indiákat járt Csudamívelő Nagy Szent Theophilosz, ki a lábak-alatt-futosók, a mellékalakok sorsával bíbelődni nem restell: Ő

elértve Őmindszentfelsége a Császárasszony érzékeny jóindulatát, meglelte a szerencsés jogi formulát s valahára keresztülvitte a Szent Konzisztóriumban, hogy „Visszarendelésével Egyidejű Visszatérte” a fővárosba helyénvalónak tekintessék; hogy a vele kapcsolatos vádak-ellenvádak, minden irományaikkal egyetemben semmivé tétetvén, a Legistenszeretőbb Autokrator Gyámságában-és Engedelmével a fenséges Flavius Claudius Julianus, Ő Udvarában, Udvara körül és Fővárosában való ittartózkodása fölött mindenek térjenek napirendre. Feljegyzésre és tudomásulvétel végett, másolata megküldendő mind a Primicerius Sacri Cubiculinak, mind a Szenátusnak, mind pedig a Praefectus Urbinak, egyidejűleg gondoskodás történjék a  Nobilissimus  illő elszállásolásáról – – –

– – – Végre! Valahára!

A csudájára járó idegen előtt, aki mintha lett volna – Iulianosz előtt: úgy terült el a Város, mint mesebeli csatasíkon, arany nyeregbástyás ostromelefántok, aranyos kohorszok, aranypajzsos koronázási phalanxok véghetetlen sora, kígyókürtök harsogása, buccinák tárogása – a napégette dombról lezúdulóban, támadásra készen

hét volt a dombok száma az Újdon Rómában is, a Másodikban, akárcsak abban az Elsőben, a Régi, az Örökváros Rómában, amelyet ki tudja, meglátni tán amúgy sem lesz akkora szerencséje; de ez – ez itt van

itt lármáz-csörömpöl, harsog-villog, kereng-kavarog előtte s ez a Valóságos; különben is, mindenki mondja, a Régi kivételével nincs Rómája a világnak, amely ezzel a miénkkel vetekedhetnék s ha Amaz egy évszázada ünnepelte a maga milleniumát, a miénk meg újacska, akkor is: akárcsak Amannak, a miénknek is, annyi van s Hét Halmán tizennégy kerületével szakasztott mása!

Iulianosz már ismerte magát annyira, hogy tudta, mitől kell őrízkednie – a szertelen mohóság rohamaitól. Fékezte hát rajongásőrületét, mert tudta, micsodás lépfelforrósodás – annak meg mi légszomj, micsodás asztmatikus hápogás jár a nyomába, ha nem vigyáz. Nem akkor, amikor a Szent Palota tőszomszédságában, a császári bazilikába, rhétoraihoz-mestereihez átszaladt: az igazi városjárás az volt, amikor nyakába vehette s úgy járta be, hogy szeme a lábának váltig előtte futott s mire amaz elérte emezt, már loholhatott új palotás falak, utcafordulók, fórumok feltárulkozása után –

csak egyszer tette meg (többé nem merte) – hogy túljárt testőrei eszén és odahagyta protectorait; tudta, mekkora kavarodás kerekednék belőle, ha kitudódik s neszét veszik Odafenn. De ez a csatangolás olyan tomboló örömmel töltötte el, mintha fejedelmi álöltözetben járná a maga Városát: „a mi Városunk!”

végighaladt a Lükosz mentén, amely a kikötőbe szakadva frissíti a Boszporosz vizét s onnan tekintett fel Constantinus Magnus álomvárosára. S nem is véletlen, sem az, hogy soha másként nem aposztrofálta, csak mint „a mi városunk”, sem az, hogy álomvárosnak nevezte: hiszen fejedelmi nagybátyja megálmodta volt, hol mint legyen s ő, a másodunokaöccs, először gondolt megint hódolattal az Álmodóra, kiről mindenki tudta s ez a hivatalos legendák közül a kevesek egyike – igaz is volt: még a régi Büzantion falai közt, egyszer, ott megháltában, az Áldott Emlékű Megistenült Konsztantinosznak megjelent a Hely Szelleme, igen koros matróna képében. A császár álmában végignézte az aggnő megfiatalodását és szépségének ellenállni sem nem próbálva, sem nem tudva, ő maga ékesítette fel a Szépségest, vezette fel trónos emelvényére s maga mellé fogadva császárasszonyává, így szólott hozzá: innentova mindnyájunk Császárasszonya légy, Augusta Bazilea… S mi lehetett volna csudajelnek annál nagyobb, mint hogy az előhívott álomfejtők hetvene híja nélkül ugyanegyre magyarázta álmát s minden oneiroszkoposza így szólt: Uram, meglelted a helyet, amelyet Városodnak keresel. Szakasztott úgy, a Szeptuagintész miként, az óevangeliont görögre-forgató bölcsek hetvene, kik hetven nap alatt, ugyanegy kinyilatkoztatott szentelt szöveget írtak le, Ptolemaiosz Philadelphosznak, ki őket Pharosz szigetén bezárta volt

mert nincs ám könnyű dolga a Városalapítónak, napestig lesve s mind-fürkészve a halhatatlan istenek félreérthetetlen akaratát, kivált ha Második Örök Várost ígér a birodalomnak – hogy pajkos szeszélyből le ne rontsák és szentélyeiben maguk székének ismerjék el. Pedig még Thesszalonikében is, nem kutat furatott? Hogy megízlelje a városhely ivóvizét. Lám, nagybátyja is, hányszor neki nem veselkedett s elsőbbet Ilion partszakaszán próbálkozott, másodjára Khalkedonnál már városfalakat, kapukat s azokon bástyákat hagyott a sorsukra, amikor jelentették neki két abbahagyásra intő, jeladó isteni saskeselyű felröppenését (karmában felragadott kőmíves szerszámkészségekkel) és tovaszállását a Propontiszon, ős Büzantion felé

de hogy igaz helyét meglelte volt s jelölő lándzsájával egyszer nekiindult, hogy az árokásóknak falak-alapját kitűzze, maga tapasztalhatta-s érezte fegyverén az istenek örvendező hatalmát; mert a Héthalom megmászásában elcsigázva s látván a körülkerített földdarab temérdekségét, riadozó kísérete könyörgőre fogta – meddig még? S ő, a Győzedelmes, az elgyávulónak hátraszólt: jelölő lándzsámmal addig meg nem állok, amíg ez az előttemjáró Felszárnyazott megállást nem parancsol

mert akárcsak Platonunknak, nagybátyámnak is szent daimonionja volt. Innen van az, hogy fórumát is ott terítette le, ahol Büzantiont elvéve szegény Liciniusztól, a város megvívásakor sátrát a Második Dombon felverte volt – – –

…Szinte részegülten a panorámától, ahogy megjártatta szemét a Konsztantinosz-Fórum roppant tojásidomán, Iulianosz nem tudott betelni oszlopsorainak szépségével; nyüzsgésének aranybarna tarkaságával; prokonneszoszi márványának lobogásával a felhőtlen ég egyenes, hő sugarában. A fehérmárvány talpazaton a legközépen, melynek tövén megbűvölten letáborozott s percekig nem tudott elmozdulni onnét, elszakadni látványától – Konsztantinosz felmeredő porfíroszlopa tetejéről az Örökkévaló Apollon (s képében, egyúttal, a Tizenharmadik Apostol:) Ő királykodott a Héthalom fölött s Pheidiásznak ezt a remekbe-öntött bronz óriását egy phrügiai városkából hozatta a Városalapító, ki Phoibosz-Mithrásznak különös tisztelője volt s lépésben araszoló görgőin félesztendeig utazott a szobor – de megérte

Flaviuszokhoz méltó, uralkodói tartású szoborkolosszusa előrelépő lábbal, az indulatos megelevenedés pillanatában ábrázolta az istenség császári epifániáját

szóra nyíló szájától fejedelmi ábrázatát és homlokán ékeskedő sugárkoronáját finom háló borította a körülötte keringő galambcsapat nem kis szomorúságára – jobbjában országalma, baljában a földkerekség bronz korongja, az Őt Urának valló világtányér… Iulianosz a bámészkodók közt utat törve, körüljárta, hogy lássa, mi mindent össze nem hordtak hozzá, kegyes harácsolók, csak hogy a márványlábazat annál ünnepélyesebb legyen. Magasra helyezve rajta, ott volt a Két Lator galileus keresztje, Mária Magdolna alabástrom korsaja, a kenyérszaporítás mentől csudálatosabb, mogyorófavesszőfonatos Igazi Zsomborkaskája s hogy ne csak hebreus, újhitű csudaság legyen, legyen más is: sarokkiugróján ott tündököl az Első, az Igazi Róma istenektőli, mennyekből hullajtott Palladionja – Városvédő Athéné aranyozott cédrus-szobra, melynek Odüsszeusz volt a jó ellopója s maga Aiéneász az idáig-hozója: előtte kivált nagy tömeg verődött össze, hogy az istennő mozgását figyelje – magamozgó korgattyújának, mondják, Abarisz pap volt az egybeszerkesztője a Hüperboreákról s az is, Tantalosz-fia Pelopsz phrüg fejedelem szentelt csontjából való

itt Iulianosz elnevette magát, ahogy vakulva feltekintett: hogy a szoborkolosszus, Phoibosz-Konsztantinosz maga meg a földtányér közepén, bronz-balkezében az Igaz Kereszt egy Szilánkját tartogatja?!… Hát aztán! Elég tágas az Olümposz, hogy az öregistenekkel a távol vidékek vidéki kisistenei is megférjenek: az újhité, ki a Hebreusé volt s a galileus hitben is, istennek – jövevény.

Kikeveredett a tömegből (már nagyon nézték) s mint aki jómulatságát leli Konsztantinosz Bácsi államművész bölcsességében, a roppant márvány-lapály lépcsőszegélyezte szélére lépett, hogy végigpillantson Kópé Nagybátyja ovális Fórumán s felbecsülje hosszát: jó három sztadion

a főtengely két végén mindig volt mozgás-hullámzás, a két diadalívet a tömegnek meg kellett kerülnie – úgy illő és rendjénvaló; a magáról-feledkezőt móresre tanították a Praefectus Urbi ostoros gárdistái, a protectores

lelépegetőben, feltűnt a kupolácska s ráismert: az volt, mi más lehetett volna – ha a négy diadalív, amelyen nyugodott, nem is látszódott, azt eltakarták a tetők, de apexén ott aranylott Konsztantinosz és Helené Augusta Anyacsászárnő faragott képe az újhit újdivatú, nyeles kereszt-forma jelével: a Milion. A kupolás Milion, ahonnan az Uralkodó hadiútjai eleredtek – de innen indult és ide futott be a földkerekség minden útja, innen mérték a hosszát

minden új volt és mégis ismerős, mintha játékkockáiban az övé lett volna: most újra Flavius volt s ha látta is bazilikáit, a Szent Euphemia martírionját vagy a Szent Isteni Bölcsesség állványerdőbe öltözött falait, nem jutott eszébe templomi felolvasó volta, hogy csak egy anagnosztész s előbb-utóbb valamelyikében a lekciót – olvasnia kell

a Milion-kapunak tartott, hogy onnan majd a Hippodromoszra rákerül, de ráérősen s felszegett fejjel egyre csak a Fórumot csudálta

a nagy ívben körbelendülő portikuszokban, fülkékben-aedikulákban és a koronapárkány fehérmárvány entablatúrás oromfalán: szobrok áradata – honnan-honnan nem, Athénből, Antiokheiából, Mediolanumból, Rómából, Ravennából, Szikilia városaiból, Szürakuzétól Lilübaionig, ki tudná számontartani

de nemcsak itt, a Fórumon, egyebütt, az Ó-Falon túl is, ki mivel hódolhatott – hódolt Urának. A régi Severus-Fal maholnap eltűnik az utcák tömkelegében s bele vagy rá: hozzáépítve sorakoznak az előkelőségek kapupillérei: ajándékpaloták a  társaknak,  akik Autokratoruk idetelepítő adománylevelével beleültek, hátrahagyván erődített, távoli fészkeiket s az ósdi, vidéki modort – de ki tud a Diadalmas hívásának ellenállni? Ki – hogy be ne töltse, hízelgéssel-háztartással, az Ő Új Városát?! S akkor már hol az a Kedvezményezett, nyakán a hurokkal, aki – lett-légyen bár illustvis, honoratus, spectabilis, egregius, praeclarus, clarissimus vagy éppen sublimissimus, a sok Prudentia/Magnificentia/Munificentia Tua, a sok-sok Amplitudo/Magnitudo/Celsitudo Tuo, a rang-és a rangkórság kínos pontossággal megszabott lélek-kothornoszain ágálva-hágdálva – olyan, hogy a kegyenci státusra-címre ne pályáznék és listájára felvétetvén, egy legyen a sorból-oda-felszólók közül:

– Tekints magadénak, Autokrator, én uram: néked szolgáló rabodnak, aki vagyok! –

elvonuláskor Őelőtte, kiken szent örömmel legelteti szemét az Egyeduralkodó, eltűrve egynémely, szívéhez kivált közelállónak Térde-megölelgetését – ellentétben a Kegyéből Kicseppentek feketébe-hajló listájára rákerülőkkel, akiktől

– Tekints magadénak, Autokrator, én uram: néked szolgáló rabodnak, aki vagyok! –

akiktől köntöse arany-szegélyéhez a csókra-közelítést is megtagadja és kegyosztó tekintetével elfordul…

Hogy az Ó-Fal utcalabirintusán is átvergődött és a minisztériumok, a Duumviri Navales, a Duumviri Sacri, tengerjárás, templomépítés, kegyhelyfelügyelőség palotáit is maga mögött hagyta, hamar rálelt, amit keresett, mert pompázatos párkánya minduntalan ki-kibukkant s mihelyest palotafelőli, diadalmi, fő propülaiájára rákerült, már láthatta, hogy igaz, amit beszélnek: a földkerekség legnagyobb kocsiverseny-kolosszeuma fehérlett előtte prokonneszoszi fehérmárvány köntösében, a kaiszareiai elbújhatott mellette

délidő volt s hosszanti, roppant tölcsére üresen kongó. Százezer férőhely ásított rá üresen, ahogy beóvakodott, százezer ülőhely ezernyi tarka, ottfelejtett ülőpárnáival, a bajnoki hajtó nevét gurgulázó kékeknek-zöldeknek s a céloszloppal szemközt, a védő magasban, az alabástrom-mellvédes uralkodói páholy, amelynek mögöttes, elforduló öble oszlopsoros, tágas, lépcsőzetes, fejedelmi folyosócsarnokot rejtett – le, egyenesen Őmindszentfelsége hálótermeibe.

A titkos családi legendákból Iulianosz tudta, mekkora türelmetlenséggel szemlélte falai emelkedését, rabolmányai, kőjelvényei-szobrai felhelyezését falra-talpazatra, nagybátyja s Városába szerelmes vak szenvedéllyel hányszor s mi fejedelmi-gorombán ripakodott az építő seregekre:

– Még életünkben megülni városszentelő ünnepünket s nem amikor már megistenültünk, hogy felülről tekinthessünk le avatószertartására nagy sóvárogva: megmásíthatatlan akaratunk! Üsd a lomha csürhéjét, üssed s ha úgy sem hajt szavadra, a kitiport belén keresztül csikard ki belőle a gyorsalkodást!…

Mint mondják, ilyenkor a maga illür, dardán káromkodásával a vastagját is hozzátette, de volt is foganatja. Iulianosz végigtekintett a versenypálya terebélyes, tükörsima térségén – fel a fordulóig, hol a félkörös szphendoné lépcsőzeteit gigászi tartógyámolok támogatják, mert alatta a part már a Propontiszba szakad s terhes anyának nem tanácsos, hogy tántorító mélyébe alátekintsen; el-s tova, a középfal kőgerincén, amelyen pályahosszat atlétaszobrok, obeliszkek sorakoznak – fel a „lovak-réme” oltárfordulóig, melynek zömök plinthoszát Delphoi ajándékoszlopa díszíti az egybefonódó három rézkígyóval

Konsztantinosznak tíz életévébe beletelt, míglen, lehulló ácsolatai, állványzata ruhájából kibontakozott az Új Róma fehérmárvány csudája s a Szent Palota kényelmes, fejedelmi tőszomszédságában a kocsiverseny-kolosszeum trónemelvényes kőpáholya… Iulianosz lelki szemei előtt megelevenedett a látvány, benépesült az üres Hippodromosz a Városavatás diadalmi napjának százezres tömegével. A gabonaosztás, a fejedelmi ajándékok széthordása után és a játékok dörgő örömüvöltésének elültével a felszentelés szertartása következett a Hippodromoszban

az alakos-jelképes, fellobogózott szekerek sorát talpazat-forma, ornamentális diadalszekér nyitja meg s rajta az Imperator aranyozott cédrus-szobra, amint jobbjában a Hely Őrszellemét tartogatja, engesztelőleg s hódolva mintegy, hogy jósálom küldésével a Város terülését kijelölni méltóztatott; a menetben, mögötte, a Géniuszt ott kísérik az eredeti álomfejtők közül azok az oneiroszkoposzok, akik még nem távoztanak el s megérték a napot

mihelyt a diadalmenet a császári páholy elé ér – megállapodik. Konsztantinosz úr felemelkedik trónjáról s elébehódolva – hosszan úgymarad

ezzel a meghajlással-főhajtással tisztelkedik Constantinus Flavius Valerius Aurelius Magnus, elődje, a Megistenült: Divus Augustus Constantius Chlorus emléke előtt, úgy, amint az Örökkévaló Olümposziak rendelik és császártiszteletünk szent vallása előírja. Mert mi sem ragadja meg úgy a gyalognép egyszerű képzeletét, mint az ősök szenthagyományának gyermeki tisztelete – a hozzájuk való gyengéd ragaszkodás; és Iulianosz is látott már veterán katonát, Kaiszareiában, elpityeredni Divus Konsztantinosz (a Tizenharmadik Apostol) apolloni szobránál, elfogódott-odajárulóban, a neki tetsző hódolati áldozat bensőséges meghozatala után

s mivel is tehette volna teljessé a napját; hogy rátegye a koronát csintalan, titkos kiruccanására fejedelmi álöltözetben, nagybátyja városában – mi mással, mint hogy fáradtságát lefürödje

igaz, a thermák parittyakő-hajításnyira voltak a Cirkusztól, de megbocsátható Iulianosz fiatalos kíváncsiságának e vargabetű – hiszen az Amphitheatrum: ez is a Város és minden igazi Újdon Rómához ez is hozzátartozik

merő véletlenségből vetődött arra (vagy csak komédiázta volna maga előtt, hogy „merő véletlenségből”? az émely, a kandüh és a fűlő izgalom nem ismer ilyen kérdéseket) – arra, ahol a halászkikötő öblöcskéje felé a bordélynegyed kiönti mosladékát; de az a vele-incselgő, magahányó, örményszemű kurvácska a batyujával s jól elkendőzött öregecske képével nem annyira vonzotta, mint inkább elundorította

egy pillanatra átszállingózott elméjén beszöktetésének mentől képtelenebb ábrándja, hogy batyustól becsempészi hercegi szállására s dőzsöl egy nagyot rabként odatárt, tésztapuha testén. De kevésbé az ötlet képtelenségére szisszent fel, mint az odaképzelt görényszagra, ami orrcimpáit látatlanba-szagolatlanba megcsapta

ennek megorrontására az ébrenjáró ábránd látománya szertefoszlott és kéjelgő kedvéből (melynek „egyoldalúságát” Gallus bátyja elégszer gúnyolta) – abból is kijózanodott

már a Zeuxipposz-thermák gőzében, nyakig a forróban ült s tükrének felszálló párázatán keresztül legeltette szemét azon a kétszáznál is több szobron, ahány kizsarolt hódolmánnyal, odahízelgett rabolmánnyal Áldott Emlékű Építője, csarnokról-csarnokra, a fürdőt felékszerezte. A dögönyözőben már kiment a görényszag orrából s megbocsátólag gondolt Aphrodité mostohalányainak utcájára: csakúgy, mint az Elsőhöz – a bordélyházak külön világa a Második Rómához is hozzátartozik

a tepidariumban megjelent előtte, amit nem látott, lévén kevés hozzá a nap: mert nem is láthatta Konsztantinopoliszt, mind a háromszáz utcájával, tizennégy templomával, ezernyiezer palotájával, csatornahídjaival, víztároló barlangmedencéivel, akadémiáival, palaisztráival, minden fajtájú, rendű-és rangú csapszékeivel, beszállócsárdáival, vásári odeionjaival, rabszolgakaszárnyáival, gladiátoriskoláival s hombárjaival állami gabonának, olajnak, sónak… Nem látta?! Nem kellett látnia

behúnyta a szemét és bevette

azontúl Konsztantinopolisz, a Flaviuszok jogán, egy kissé az „ő városa” is volt; s az is maradt.

Gyors elmohósulások – az izgalmi állapot gyors elérése – rohamszerű ellobbanások az eksztázis felé – felfokozottság – szenvedélykitörések: ami „rendetlenség” benne csak volt, Iulianosz az illür vérnek tulajdonította – amennyi abból ereiben csörgedezett; de ezt a kaoszt iparkodott kozmosszá – belső renddé szervezni; valami elszánt, mindenre kész harmóniává – ami nem annyira a pusztai szent koinobita szerzetespap fegyelme, mint az aszkéta katonáé, aki minduntalan lesből-rajtaütőkre számít – – –

a palaisztrákba, a gümnaszionokba való látogatásokat kénytelen volt mellőzni, ezt tapintatosan értésére adták. Papi személynek mi szüksége van arra, hogy a félvilágot végiggyalogolja, győzze szusszal, tűrjön hideget, meleget, éhezést szemrebbenés nélkül és a fegyverét is tisztán tartsa…?! Igaz, a gyolcs himationról, amiben, magárakanyarítva, a Palotából átjárt az akadémiára, nem lehet mondani, hogy lerítt volna a hüpodiakonosz-jelölt és csak akkor öltötte fel karinges albáját, ha – hetente egyszer – a főváros templomaiban felolvasott. A fontos az volt, hogy életszentségét és lelki tisztaságát megőrizze a Rendnek – amelyről még nem tudta, melyik lesz, de már, amelynek, elígérkezett. Erre intette imarendje; mert szerény lakosztályából reggelente, a folyosó benyíló kegyfülkéjében, egy ájétatos eunukh figyelmeztetésére és felügyelete alatt, mindig elvégezte szent elmélődését az újhit csudavilágán, melynek különösségeit és idegenségét nem győzte csodálni, de szeretetlakomájában nap-mint-nap új-meg-új szépségeket fedezett fel. A lélek visszahúzódására, alázatára és az önmegtartóztatás szent erényére intő etikai szépségeket, amelyek őt eszményképére, Marcuszra emlékeztették – jóllehet a császár, vaj ki tudja, miért, a galileusokkal szemben értetlenül állt.

A sirmiumi Hitvallás járta: ezt a szümbolont az ott tartott egyetemes szinódus nyilvánította ki az Autokrator megszentelő jelenlétében s mihelyt a püspökök-hagiopoliták, protopresbiterek a gyülekezetekben és a Questor Sacri Palatii rendeletére a Szent Palotában is bevezették, a törvényerőre emelkedett szümbolonnal szemben azok a hóbortos püspöki atyák, akik szütyőjükből tucatjával előlógó hitvallás-tervezetek kutyanyelvével járkáltak, egyszeribe lelippentek, elhallgattak és meghunyászkodva hódoltak a Konsztantioszi Hitvallás előtt – bár hogy titkon, magukban, nem dédelgették-e tovább valamely eretnekség csíráját, akár a hajómágnás Markionét, akár Szamoszatai Pálét: ki annak a tudója? Hacsak meg nem félemlítette őket az anatémák garmadája, amely odabiggyesztve állt a Hitvallás végén, mindennemű tévelygésnek elejét veendő; ám a tévely csírája „nemlegesített” formában ezáltal bennfoglaltatott s Iulianosz nemegyszer eltűnődött, féltérdre ereszkedve s egybekulcsolt kezét a mellén nyugtatva, hogy nem épp ezáltal válik-e az Új, Végleges és Utolsó Konsztantioszi Szümbolon a tévelyek csíráinak elhintőjévé…?! Azért, próbálom-formán, mindjárt azzal morzsolgatta magában, hogy nem hajt-e ki belőle a tévely magja, ha elhinti azzal, hogy eleve-kiátkozott formában felmondja?

– Hahogy valaki úgy mondaná, hogy az Atya Isten Ő Egyszent Lényege feltágul avagy összezsugorodik: a mondója átok alatt bolyongjon és tagadtassék meg tőle a tűz, a víz és a fedél!

– Hahogy valaki úgy mondaná, hogy az Atya Isten Ő Egyszent Lényegének feltágultával megalkotni méltóztatott a Fiút avagy Annak mondaná az Isteni Lényeg feltágultságát: átok alatt bolyongjon és tagadtassék meg tőle a tűz, a víz és a fedél!

– Ha valaki a Megfeszített Isten Fiáról azt állítja, hogy Kereszthalálával a Logosz Szent Fiúi Lényege megrontatott, átváltozott, mássá alakult vagy elfogyott és a kínt, elszenvedvén, megszenvedte: annak mondója átok alatt bolyongjon…

Iulianosz csukott szemhéja mögött iparkodott befele hallgatózni, lefele a zsigereibe, hogy vajon lelkét megtámadja-e a tévely; de különösebben nem érezte csábítását – nem kell kirekesztettként bolyongania, akitől tüzet-vizet-fedelet megtagad a nyáj és az Igaznak joga-és kötelessége papjának feladni, aki majd tesz róla. E tévelyek lepattantak tisztaságának vértezetéről – egyrészt; másrészt oly távolinak tűntek, hogy inkább azon tűnődött, vajon Dionüszosz jobban megszenvedi-e, ha elszenvedi széttépetését, mint szenvedi a hebreus Istenfiú-és Szofista a felszögeztetést; s hogy egyáltalán, egy isten szétmarcangoltatásának özön szenvedéséről fogalmat alkothatunk-e az emberi fájdalom ismeretében és a halandó szenvedés kategóriáival…?

 

............................................................................................................................................................................

 

A rabszolga tanulótársak hitvány, lealacsonyító társasága után – elvegyülése a patricius-ifjúság úri tömegében, a csörömpölve lármázó, csilingelve harsogó, diadémos ragyogású főváros mindennapos látása csendes örömujjongással töltötte el s akárhányszor hogy napját újrakezdte, nem tudott vele betelni. Ennek a kerékvágása is kialakult s hogy a Protectores közül, két testőrkatona közt naponta megjelent és az Augusteum, a Szenátus kolonnádja után befordult az akadémiák felé, szokatlan menete egyre többeknek tűnt fel. Ő még csak a Szenátus mellett felhaladva, annak palotás csudáin nézdelődőtt; a Múzsákon, akiket a nekik szentelt helikon-hegyi templom oromzatáról emeltek ide meg a két istenségen, kik a tornyadzó kapuzaton ékeskedtek, Athéné lindoszi szobrán meg a Dodonából idebocsátott Zeuszon – de már érezhette, hogy nem marad észrevétlen

a paloták portikusza alatt ácsorgó urak – bebocsáttatásra váró kliensek avagy a klienseivel társalgó főrendű  Illustrissimus  – felfigyeltek a két testőrre, melyek egyikén az övről láthatták, hogy ő maga tiszt és nem akárki felvezetője; és kettejük közt, de mindig egy lépéssel előttük, a húsz év körüli, bronzarcú fiatal patriciusra, aki nem annyira termetével vonta magára figyelmüket, hiszen a középtermetűek között is elveszett volna, mint inkább szokatlan széles vállával és laposan szétterülő légszekrényével; ám ábrázata éppenséggel nem volt böllérre valló és szakállas arcából az ugráló tekintet oly éles-átható volt, hogy akire sugárpengéjét rávetette – megérezte szinte. Egyikük, aki nézését hosszan magán érezte, felkiáltott:

– Sidereis ignibus! Urak: csillagtűz ég a szemében. Ki ez?!

– Bikanyakáról és vállizmairól ítélve: inaskodó gladiátor.

– Gladiátor vagy sem, ez nem iskolában szedte magára s alighanem borjúemelgetéssel kezdte, Heraklész miként.

Később, egy más alkalommal, Themisztiosz palotája előtt elhaladóban s annak kettős portikusza alól, ahol már azon lepődtek meg, hogy szinte várják, a tolongó kliensek egyike, bátortalan kézmozdulattal ismerősként üdvözölte. Az ifjú észrevette, odafordult, elmosolyodott; majd visszanézett s felnevetve intett. Azzal testőrei-s gyalogfutó rabjainak menetében folytatta útját. A merev elzárkózás helyett ennyi fesztelenség konsternációt keltett s a főváros új, szigorú udvarjáró szokásai szerint rangos ember így nem viselkedhet. Ám akadtak, akik visszanevettek –  Affabilissime!  – és nem érezték inzultusnak az idegen nyájaskodó közvetlenségét; sőt, egy kis csoport már a „kitüntetésen” élcelődött, hogy vajon kit ért – kire nézett a Csillagszemű. Egyőjük, ki jártas volt pajzsokban-jelvényekben s az őrtiszt emblémájáról leolvasni vélte a Szent Palota jegyét, nem szólt semmit, hanem csendeskén elővett egy Konsztantinosz-soliduszt és a császári arcélt kezdte vizsgálgatni aranyán. Fejcsóválva félrevonta társát és a pénzre mutatva, így szólt:

– Zeuszra! Akármi legyek, ha ez nem ő…

– Már meg kire nem gondolsz. Lehetetlen.

– De bizony hogy…!

– ?!

– Alighanem megkerült az az ifjúember, akiről azt hitted, elvesztettük abban a régesrégi ribillióban. Hiszed, nem hiszed, ez senki más, mint – – –

Közelhajolt s úgy súgta a társa fülébe.

Másnapra már igen megszaporodott a sugdosódók száma s nem is a tenyerük mögött mondták oda kilétét – hogy kire gyanakodnak; s akadt is – egy  Sublimissimus  – ki már arra is vállalkozott, hogy megtudakolja Themisztiosz úrtól, a Trónállótól.

– Hiszen ez az új anagnosztészünk, az a bársonyos-bölöm hangú patricius, aki a Szent Apostolok márvány-ambónján középreállva, meghirdette az Új Hitvallást! Nem ismered meg?

– Ő hát, az hát! A kispapocska!

– Ez, még hogy ez? Galileus? Nem néztem volna galilelusnak.

– Az bizony: az új felolvasójuk.

– Attól még lehet az, akinek mondják.

– Az aki megkerült?

– Nem tudni, hogy megkerült-nem került: csak mondják róla.

– És ha mégis ő volna?!

– Lessük meg!

– Lessük meg: holnap!

– Várjuk meg és kiáltsuk rá!

– Ha ő az, felfigyel!

– Olyan nincs, hogy valaki a saját nevére, ha hallja, hogy ne figyelne fel!

– …Flavius Claudius Julianus!  Fenség!  Julianus úr!

–  Nobilissime!

Egy hónap múlva, valahol csak felbukkant – felzsibongott körülötte a tömeg: köznép, szolganép, honoratuszok, patriciusok.

– Ihol van! Itt jő: a kis szakállas, a mi öblös hangú kispapocskánk! Az anagnosztészünk!…

A keresztények megéljenezték.

Igaz, nem mindjárt, mert jó hónap is beletelt, amíg Konsztantinopolisz roppant kasának döngéséből, méhzümmögéséből, a körülöttem forgók beszédéből, vigyázatlan elejtett szólamaikból kiszűrtem, hogy-s mint történhetett – de akkor nagyot fordult velem a világ.

Egyetlen egyszer láttam a szép aggastyánt – az arcát nem, mert szitált a köd s ő – püspöki skapuláréját összefogva, himationját a fejére húzta; csak szikár alakját, amint két protopresbiter közt és diakonoszai élén elvonult. Egyenes szép szál öregúrnak tűnt s nem volt sem a Maiotisz mocsaraira, sem a Boszporaneum ingoványaira, se máshova száműzve, ésde még csak meg sem halt: Euzoiosz Atya – Euszebiosz pátriárkha első presbitere aki akkor lehetett. Euszebiosz püspök a gyógyhelyre utazó lelkigyermekét, fejedelmi nagybátyánkat, a Városalapítót, a helenopoliszi martírionban az újistenhit kathekumenoszává fogadta; de azután (oly udvari pletykák szerint, melyekről csak tudomást szerezni is – főbenjáró heretnekség) a holtában-kihörgőre a keresztség szentségét feladni nem mervén, annak ijedelmes gondját-baját paptársára, első presbiterére hagyta. Így esett (miről tudnotok tilos), hogy Divus Constantinus Magnus urunkat, a Tizenharmadik Apostolt, titoktartás terhe alatt s hogy még életében avagy holtában, ő-nem ő: ez az Euzoiosz Atya keresztelte volt-légyen… Az ám, de hátha ő is csak mondja? s ami Nikomedeia előtt, az Ankhürion palota Aranyágyán, zárt ajtófüggönyök mögött történt-nem történt, az csak amolyan elhírelt, diplomáciai „alámerítés”, melytől a hulla ugyan száraz maradott…?!

S akkor a Tizenharmadik Apostol – – – tán nem is keresztény…?!

Hol így, hol úgy: mindennap más meggyőződésre jutottam.

Epagathosz ötlött eszembe, a kis gaz herélt. Az ájétatos szemforgatásával, Macellumban – sokak beugratója; s hogy ez az Epagathosz a Titkos Figyelő-és Hóhérszolgálat hálózatában magának a Póknak, Lánccsörrentő Paulosznak a talpnyaló jelentgetője lehetett – az immár nyilvánvaló. Provokátor volt a nyikhaj eunukhja s történetecskéje – a császári hullának a szent keresztséget titkon, parancsra feladó Euzoiosz Atyáról, ki a halottkeresztelésért számkivetéssel lakol – nem volt igaz. Euzoiosz él, itt él az autokratori kegy lesugárzásában és hajlott kora ellenére – kutyabaja…

Meggyűlt a bajom a Tizenharmadik Apostollal.

Hekeboliosz rhétorunkhoz (a Kopaszkeselyűhöz) a császári bazilikába menet, fel-feltünt temploma; ott állt a Severus-Falnál, a széles út végében, a halásznegyed szomszédságában, a Szent Apostolok. A Kereszthalál tiszteletére keresztalakú; középkupolája alatt fejedelmi nagybátyám szarkophagosza, körűle a Tizenkét Apostol kegyfülkéi, oltárokkal, szobrokkal. A középső – a Tizenharmadik Apostolé – a legnagyobb.

Nem csak hogy azonos-és egyenlő volt velük, több ő az Iszaposztolosznál: jogalkotásával, kedvezésével az újhitnek – mindjének fölébe nőtt. S nem mindegy akkor már, hogy tán még hullájában is kereszteletlen, ha Ő a legnagyobb?!

Gyakorta leóvakodtam teteme édes ereklyéjének pincevermébe, hol Igaz Maradványait bronzkoporsója őrzi s le-leszúrtam a piculát Nektariosz Atya sekrestyésének, ki e pénzért-mutogatást a templomába látogató idegennek el nem engedné – hogy lerójam a rokoni kegyelet adóját és szóra bírjam: mint volt, hogy volt… De Felséges Tetemének szentségében és hatalmas Jelenlétében megnyugodtam: nem volt, nem lehetett igaz a zsivány eunukh beugratása a macellumi utolsó napokban, Euzoiosz Atyáról: nem hullát keresztelt a pap.

Ám idővel sírlátogatásaim is megritkultak s messzebbre merészkedtem, a Konsztantinosz-Martírionon, a császári bazilikán is, az Ó-Falon is messze túlra; kivált amikor már szabadabban járhattam-kelhettem s a palotabéli Protectores-gárdából mellémadott testőrkatonák is, bármi gondosan válogatták őket, lassan felengedtek-felmelegedtek s nem bánták a vargabetűt – hol ezt a város-csudáját ejtettem útba, hol amazt; de a Tizenharmadik Apostol titka (mármint hogy volt-e mit sírba vinnie) váltig foglalkoztatott (mert volt ám, volt bizony s nem is egy!)

már be se mentem, csak elhaladtam nagybátyám sztéléjénél a templom narthexe alatt s feltűnt, hogy nem annyira nagyszerűségével, mint inkább szobra-híja szerénységével pompázik. Maga a szentély sem a Pontifex Maximuszhoz illő-s a Világ Urának kijáró mauzoleion, mint inkább keskeny átjáró kettejüknek – vezérlő Hermészével, a Megváltó Pszükhopomposszal, mikoron Marcus Aurelius felséges bölcsességével eltelve a lélek földi útjának végére ér és az árnyát-üdvözlő sokadalom láttán vélük elvegyülni vágyón, elindul a Túlontúl liliommezőire… Ha meg Nikoklész Luko grammatikoszunkhoz (a Beszélő Hajóhoz) menet a Konsztantinosz-Fórum felé kerültem, hát nem győztem csudálni állambölcsességét, mely mindenkor kegyességének révkalauza volt: lám, mint Pontifex Maximus míly ravaszul tette-s mi jól intézkedett, hogy tartományi székvárosaikból sorra felrendelte fővárosába Hellász városvédő géniuszait, tuteláris isteneit-és megváltóit: hogy birodalomszerte ha oltalomért fohászkodnak, ezentúl az ő Újdon Rómája felé tekintsenek. Két Pallaszunk is van, egy Lindoszból, egy Peiraieuszból s persze, a Mennyekből Aláhullott, a Palladion, tulajdon Phoibosz-szobra talpazatán, melyet Rómából csent el a vén róka. Hát a Hippodromosz versenyeire alátekintő Dioszkuroszok? Hát az a remekbefaragott két pároszi márványkő, az egyik a Püthiáé Aki volt, a másik Szminthé troászi város istene – mert hogy Phoibosz Apollon az ő császári szívéhez különösen közel állt s hogy e sugárkoronában isteni szent valóságáról és erejéről hatalmas tanúságot tevő Sol Invictusznak mit köszönhet, azt csak ketten tudjuk, ő meg én. S hát amelyet Dindümoszból hozatott, a Kübele-kolosszust, kit hellén szentírásunk szerint maga Iaszón és argonautái emeltek a hegyormon – Kübele Dindümené? Meg az a még-másik, melyet megfoszttatott oroszlánjaitól ugyan s gyeplőtartó kezeit is kicseréltette szobrászával olyanokra, melyeket mintha az Újdon Róma felvirágozásáért felfohászkodóban, a Mindenható Atya Zeuszhoz, könyörgésre emelné – a Fórumon, szentélyében, hol még ma is látok áldozni neki: a Nagy Kübele?

Testőreim már tudják, itt, a Magna Mater szentélye előtt egy-két pillanatra szokásommá vált hogy megállapodom s kérdőleg összenéznek: vajon miért csóválom a fejem s ugyan mire gondolok? Hát nem arra, amire hiszik, hogy. Egyszer, a piacon keresztül menet, egyebet sem véltem kihallani a taberna-sor zsibongásából, mint a zsinatok csapadékát. A még-újton-újabb, még-végten-véglegesebb egyetemes szinódus megmásíthatatlanságában tovább-már-nem-módosítható formulájának csapadékát az újhitre, ahogy a hites hit-és vallásszakértők meg a Prunikosz-féle sebesíráshoz értő hüpographeuszaik tengernyi-tenger feljegyzéséből, titkos szókovácsaik az Új Hitvallást kikovácsolták

a piacra szalajtott gyanútlan rabcseléd borjúfelsált kér a hússzékben, Úrnőjének, szépen szeletelve s vásárló szándékára mit hall a hentestől? Hogy az Atya öregebb is, feljebbvaló is a Fiúnál (mintha deréköve nem két, hanem háromcsillagos volna). Hogy aki a Szentelő Lélek tüzéről azt mondja, nem igaz, hogy ő a Vigasztaló Paraklétosz meg hogy mindvalósággal a születetlen isten, Ez Ő és Az Amaz – hát az ilyen legyen átkozott. Meg hogy a Fiú Vemhét Kihordó Istenanya nem Egyszer, hanem Kétszerszűz, mivel a Jelentő Angelosz szava-levelgésétől termékenyülvén a Fülén keresztül, a Magzatot ugyanazzal a Széllel – hátul eresztette el… Míglen végezetre a rableány sírva-ríva s borjúfelsál nélkül takarodhat haza Úrnőjéhez a hússzékből, hol a nagy szócséplésben a környülállók még a hentestőkéig sem engedik

bánom is én, egyszer vagy kétszerszűz: alig hatszor említi futólag, névről az újhit ösztövér evangelionja s legendája szerint szerény, tisztes öregasszonyként hátrált kifele családi történetecskéjéből Epheszoszban, holott házát a jóbolondoknak a bennelakó nagy selyma ma is mutogatja: ki törődik vele? A Máriába-bújás, a mariolatria a latinok rondán elmagzott bolondériája s majd még negyedik istennek is megteszik a csoroszlyát, üsse kő. De hogy a Paraklétoszért valaki anatéma alatt kivert földönfutó legyen s elbolyongásában az bunkózza le, akinek kirabolni szottyan kedve: ez a Rend a birodalomban?

valahányszor e piaci szátyár picsogás-locsogás megüti a fülem, hát a nikaiai papi táborozás jut eszembe, mit is államrendészeti meggondolásból hajtott egybe a Boldog Emlékezetű – igen bölcsen, hogy csendességet parancsoljon. Az Iszaposztolosz megfeddette őket, a nyakasakat s oly ékes szákkal, hogy filozófusnak is becsületére válnék:

– Vaj minek mondanók, dőreségnek vagy barbárságnak, hogy már meg istenek lényegazonosságán, kevertes-avagy különneműségén viaskodjatok, holott ez örökétiglen-lepecsételt müszterion megközelítésének határt szab az emberi elme, a halandó lét ellobbanása és a teremtmény rémülete, ha Odáig feltekint…?! – És intelmesen, követendőnek, a filozófusok példamutatását állította elébük, kik ha másként vélekednek is a dolgokban, a bogozhatatlan titok maguknak-megtartásában féltő rátartisággal megegyeznek s van annyi magukhoz való eszük, hogy ne adják az avatatlan csácsogó világ szájára a müszteriont: – Miért ne oszthatnátok e szép egyezést ti is, ti papok?! Jusson eszetekbe, golyhók, jusson eszetekbe!… Hogy emberi elmével behatolni az istenség végső titkaiba éppoly vakmerő, amilyen lehetetlen s már nem is ez a ti orcátalan szándékotok, hanem maga a nyelv! a nyelv! már az kicsorbul akkora hübriszen, minekelőtte hozzákezdenétek!

Meg több effélét. Hogy ugyanígy szólott volt volna Rhodon, ki Tatianoszt hallgatta, majd a Hajós Markionhoz állt s belőle is kiábrándulva, titkon tán még az Olümposziakhoz is visszatért vón, ha meri – amiben túl messzire ment, mert már Arisztotelész Oksági Bizonyságát is keveselte: nincs – úgymond – nincs mit fürkészni a Nagy Istenség koromsetétjén. De lám, mit sem hallgattak Konsztantinosz urukra, ki vendégelőjük volt akkor, Nikaiában s erszénytöltögető gazdájuk is: mit szólna Nagybátyám, a Divus, ha ma is ugyanazt a maguk-újhitén-marakodó piaci kutyák morgolódását-acsarkodását hallaná a hússzék körül – jómagam miként…?!

Ám a minap, hogy a Hippodromosz felé vitt jóreggelre, vargabetűm, mi jutott eszembe

a lovas Dioszkuroszokra feltekintve – nem is az ő Városavatása ötlött fel bennem; hanem az Aranykoporsó. Az, amiben idáig hozták Nikomedeiából és mindenek tudják, hogy amíg fejedelmi gyermekei a hamar hívásnak eleget téve, oda nem érkeztek, Konsztantinosz Autokratornak a nyitott koporsóban, a Praefectus Urbival az élükön, a Magister Militum, a Magister Officiorum, a Praepositus Sacri Cubiculi, a Primicerius hivatala, az Agentes In Rebus, papok, decurionok, minisztériumok, szenátorok nagy tisztességet tettek és magukviseletjében olyképp iparkodtak-s a tetemet mindenek úgy kezelték,  mintha még élne és parancsolna.  S ez meg eszembe juttatta a gané csirkefogó Körteképű fülembe sugdosott provokációját Euzoiosz tetemkeresztelő haramiaságáról s az megint szöget ütött a fejembe –

ha akkor, felravatalozva, koporsójában mindenek úgy kezelték, mintha élne – miért ne történhetett légyen minden szakasztott úgy, Nikomedeia előtt, ahol leverte lábról a láz: Anküronában! Hogy mindenek, magukviseletjében úgy tettek s papja is:  mintha élne?  Vagy ha Kézrátételkor még élt, a kathekumenosz császár magát a keresztség Élő Vizét csak holtában kapta meg: akkor…?! A tetemre kiárasztott szentség hogy érvényes-e – vaj ki tudja?

Odamehetnék Euzoioszhoz s megkérdezhetném magát a püspököt? Vaj micsodás udvari, tisztes formát adhatnék a faragatlan faggatódzásnak s ki vagyok én, egy pap-palánta, hogy felelősségre vonjam rég elfelejtett s legendájában hivatalosan becikkelyezett történtekért: Iulianosz, egy hüpodiakonosz-béka, a daliás aggastyántól, ki egyházfejedelmi ornátusában, az Udvarban a Fejedelem Szent Személye körül forgódik s nem hogy engem, de mást se, papi segédlete és a silentiarii lándzsás testőrgárdája – a közelítőt oda sem engedi…?!

Magam sem tudom, mikor mentem bele: benne voltam. Megint benne vergődtem az ájétatos herélt, Körteképű Epagathosz egérfogó csapdájában.

Ha felkérdezte magában, mi is az az állandó eufóriás állapot, amelyben ringatózik, a lassított élvezkedés, amely oly egyenletes derűre hangolja kedélyét, hát nagy tétovaságában nem tudott rá más szót találni, csak ezt: a sütkérezés

sütkérezés volt akkor is, ha esett és a borultas ég alatt az épülő paloták beállványozott szálerdeje, a foghíjakból idelátszó, üresen tátongó telkek hepehupái meg roppant horpadásaiknak morotvás vízgyüleme éppenséggel nem volt léleküdítő látvány. Még a csuromvíz koronapárkányok meg a lyukas vízköpőkből zuhogó vízostor rozsdasárga csurgása a falakon, maguk a márványfalak se – egész Konsztantinopolisz sem volt az a vidám ragyogású látvány, mint mikor rásüt a Nap. És mégis – sütkérezés volt ez is, egy olyan közegben, amit eddig nem ismert

ha a császári bazilikába menet elhaladt az Augusteum kapuzat-sora vagy a templomok narthexei alatt várakozók, curialiszokat-szenátorokat lesők tömege előtt, a csoportosulás fellazult, a fejek utánafordultak és innen-onnan, bátortalanul, egy-egy üdvözlő kiáltás röppent fel s lebegett hosszan a levegőben, mely ha többször ismétlődött, innen is, onnan is – éljenzéssé egyesült. Így azután, délelőttönként, mögüle, fel-felcsattant a kedveskedő kiáltás:

– Julianus! Julianus!

– Flavius Claudius Julianus!

–  Nobilissime!

Sütkérezett ebben a kedveskedésben, hátra-hátrafordult s fesztelenül visszaintett, testőreinek aggódó összenézéseivel mit sem törődve. Ha meg a Tükhé-szentély felé keveredett s az Amphitheatrum facér gladiátorai éljenezték, nem restellt leállni velük, egy kis eszmecserére: ifjúsága bájával, röptető szavai szárnyas közvetlenségével egyszeribe átrepülte azt a világot, amely tőlük elválasztotta. Meghallgatta panaszaikat, hogy miért üres az aréna mainapság s mennyire „beadott” az üzletnek, hogy a Boldog Emlékű a rabszolganépnek a cirkuszi harcok alól felmentést adott – már csak az a néhány hadifogoly marad s oly vívás nélkül odaadja magát, leölésre, a késnek a boldogtalan, hogy az ilyenre fogadást kötni a népnek se ideje, se kedve: nincs már a cirkuszokban az a forró hangulat, ami valaha volt…

Iulianosz nem habozott, hogy megpirongassa a borzasát s emlékeztetve, hogy egyikük-másikuk maga is rabszolgából jött, a hullahurcoló lélek rövid bolyongására a hústestben – hol erre intette őket, hol meg arra, hogy az emberségesség kiterjesztésének mi diadala volt s mely gladiátorhoz méltó győzelme az országlás művészetének, amikor beszüntették a Laqueatores lasszóvetését, a vakon küzdő Andabatae barbár pojácaságát, a hálós-szigonyos rabok leöldösésének eldurvult szokását meg az oroszlánetetést… De oly halk volt a nyomaték s oly mosolyogva pirongatott, hogy baritonjának szokatlan kizengésétől megbűvölve, a marcona banda nem is annyira a szavak értelmét figyelte, mint a zenéjét és a feddést is úgy vette, mint a hátára forduló kutya, a hasán, a simogatást.

A szerényebb utcák csatorna-sikátorain, ahol a szennylé födetlenül folydogál, fel-felbukkantak a vásári odeionok mutatványos kikiáltói – de az orrfacsaró bűzben nem arra vette útját s úgy téve, mintha nem hallaná a tisztecske szavát, aki útrövidítést ajánl, belekeveredett az egyszerűbb urak, kisnemesek, honoratuszok utcasorába. Noha rangjánál fogva megtehette volna, egy Flavius s mi megtisztelő arra, akit leereszkedésével kitűntet – Iulianosz soha, sehova nem ment be, ha nem invitálták s előbb megvárta, míg a ház ura maga udvarlására járul s akkor is, hagyta kérlelni magát. Ilyenkor szemének egy intésével a tisztecske felé, a Protectoreszt és gyalogfutó rabjait kívülhagyva, egymaga lépett be csupán; és iriszének „csillagfényével” úgy bevilágította az egyszerű hajlékot, mint az eleven szövétnek. A háziak a katalümában körülfogták székét, melyre szabadkozva ráereszkedett, de nem rátelepedve, csupán a szélén megülve; a férfiak hunyászkodó merevsége, a nők állatalázata feloldódott s Iulianosz természetes, hellén közvetlensége oly ragadós volt, mint a jóízű nevetés

az elébevezetett aggokat Őnagymindszentfelsége Divus Magnus Constantinuszra emlékeztette (Kinek szakasztott képe-mása, akár az aranypénzeken!) meg a birodalom ragyogó állapotára (az volt csak a ragyogás, a Világ Uráé, az Ő birodalmában!) – hogy könny szökött a szemükbe; de jóllehet tanúi voltak leáldozásának is, tőlük nem kérdezhette meg, ami napok óta a nyelve hegyén volt s beérte azzal, hogy megcsipkedte a gyermekek arcocskáit és kenyerével kavargatva a bort, a ház úrnőjének dícsérte az otthon lakályosságát és tisztaságát. A ház urát meg kivált azzal nyerte meg, hogy az oltárfülke penateszeire-lareszeire egyetlen árva szó megjegyzést nem tett, noha tudták róla, hogy újhitű és a galileus isten felszentelt hiereusza.

Váratlan látogatása azontúl mint kitörölhetetlen pirosbetűs nap élt a család emlékezetében s szomszédoláskor ki nem fogytak a mesélnivalóból: mit mondott, mint viselkedett. Iulianosz nem is vette észre, mi az, amiben sütkérezik s hogy mi veszedelmeket rejt magában. Hogy is vehette volna? Hiszen amiben sütkérezett a papocska s ami városjárásaiban váltig felbátorította – az más volt. Más. A tisztánlátás élete szűkreszabottságában; hogy a lehetséges kényszerpályákból is mi kis választása van. A jelentéktelenség tudata: s hahogy érdekelje bármi – érdekelve benne többé ő bizony nincs és nem is lehet. Hogy nem rá tartozik.

Pedig minduntalan a nyelve hegyére kívánkozott s gyakorta volt azon a ponton, hogy elkottyantja nagy ártatlanul és megkérdezi. De kitől? A vadidegen nyájaskodótól? Aki netán Paulosz Catena, a Lánccsörrentő ügynöke s ha nem beszervezett, hát önkéntes kopó?

Ám az a hamis szillogizmus, hogy aki immár semmiért nem felelős, annak azontúl semmi felelőssége – tehát eleve-ártatlan; ez elaltatta óvatosságát. A papi pálya alsó grádicsára ráhelyezte lábát; a világi dolgok mind kevésbé tartoznak rá, ha felfelé halad amaz üreg felé – ahol Antiokheia hegyi koinobitái meditálnak a felhúzott kötélhágcsóik mögött. Miért ne? Jelentéktelensége tudatában sütkérezett – hogy amit tesz-nem tesz, mond-nem mond, gondol-nem gondol, annak semmi súlya, következménye nincs többé. S akkor már ugyan miért ne kérdezhetné meg, csak úgy, gyermeki kíváncsiságból, tudnivágyó kandiságból, oly ordító-ártatlanul, hogy amíg amaz a feleletet mondja, szemét le nem veszi a szájáról – mondjuk Nikoklész grammatikosztól?… Vagy ha a Beszélő Hajó túlságosan felhúzná az orrát, mondván, hogy az újhitűek ügye nem rá tartozik, hát a Kopaszkeselyűtől – Hekeboliosz főrhétortól, aki törtetőkeresztény… Az a dolog az Iszaposztolosszal… Hogy volt, mint volt, hogy esett?! – – – Ha egyszer sem erről, se másról, sem Euzoiosz püspököt, se mást: semmit, senkitől. Nem kérdezheti meg.

Segédtutorai motoszkáltak eszében, a két kígyótojás, akit épp ezek, a fővárosi szkolarkha meg praeceptortársa ültetett a nyakára Macellumban, a sziszegő-nyelvűek. Megarai Apion meg Audoleon, az epeiróta. A két keresztrevaló, hogy azok mint fogalmazták volna, amilyen szégyentelen káromló volt a kettő s rondálkodásukkal még veszélybe sodorják, ha le nem hordja idejekorán s úri legorombítással észre nem téríti, amilyen veszett kedvükben voltak. A teleszájú röhécselésük belehasított a fülébe – és már mintha mondanák is, a maguk szertelen módján. Hullakeresztelés – hullagyalázás. A hullakereszteléstől a hullagyalázásig: egy lépés. Az ősi szent és igaz hit Pontifex Maximuszát, Constantinus Magnuszt, holtában, a Halott Hebreus szentelthúgyával meggyalázni. Szemenhugyozta: azzal. Az Élő Víz: „vegyétek, ez az én húgyom”… Fuj! robbant ki Iulianoszból az indulat, hogy még a szó is elröppent a szájáról – fuj! – a néma méltatlankodástól: a Logoszról! Az embertest-kihordó Szentelt Méh – a Theotokosz Miriamne Megváltó Gyermekéről! Ki mindnyájunk lelkedzett Édesszüléje: a Prototokosz, a Kegyelmek Nimfája: a Tőle Valóról, a Hebreus Újszótérról ímígyen szólalkozni! Elgondolni is szörnyű!

Undora hogyan lesz teljesebb: ha hagyja, hogy csapongó képzeletének emlék-eidolonjai – emlék-Apionja s emlék-Audoleonja tovább ontja szája büdösbarlangjából káromló ordenáréságait? Vagy képzelgésének csapdájába beleesve, ezúttal nem éri be a feddéssel, kikorbácsolás-ígérgetéssel, de nem ám. Hanem megfenyegeti, hogy feladja a kettőt?

ám a gondolatsor fennakadt egy fogas hittudományi finomságon: a Hebreus Szótér, állagi lényegében-és lényegi minőségében vajon a Paraklétosz egyúttal, a Vígasztaló, aki Megígértetett? Avagy a Szentelő Lélek a Vígasztaló és Hresztosz is más, a Paraklétosz is más…?!

megpróbálta emlékezetébe idézni a sirmiumi Hitvallást, amelyet unokabátyja, az Autokrator, Magas Jelenlétével hitelesített; de vagy csak a tévelyre vonatkozó kiközösítések jutottak eszébe s azokból visszakövetkeztetve nem tudott eligazodni, vagy a másik, a Latin Szümbolon, amelyet csak azután forgattak görögre s a fordításbeli különbségekből származó, újabb, haragvó-és egyetemes zsinaton, háromszáz presbiter feje-tőgyéből kifejt Új Szümbolon parakletizálásán sehogyan sem tudott eligazodni, se a latinnal zöldágra vergődni

a császári bazilika kapujában csüggedten abbahagyta s inkább azon tűnődött, mikor s melyik sarokba vonva puhatolja ki, melyikőjüktől a két fő praeceptor közül s kérdései melyikén kezdje… Lám, az embergörgeteg, a tulajdon hazugságainak görgetegével elkeverve – egy-magmát alkot. Ha ember és hazugság vegyülékének tüzes lávája egyszer elindul, útjában semmi sem állítja meg. A második nemzedék már  igazként  tiszteli az immár hivatalos hazugságot; a harmadik meg a nyomát sem alítja a hamisításnak: s egyetlen meghamisult masszában bugyog-hömpölyög az egész és elperzseli a Földet, amelyre ráterül. De lehűlvén, füvén, bozótosában, szőlejében már a  hazugságból is  életnedű leszen s mindenek táplálkoznak belőle, ki berkenyéje-szedi, ki bora-szüreteli: már a  belesültes hazugság is  a krónikák  Igaz Felvésnivalója  – egy darab belekövült történelem

s vajon-avvajon: a hivatalos hazugság szövedékét ha szerteszálaznók, a sok hamiskodásból melyik volt a nagyobb:

Konsztantinosz úr „élővé”-keresztelése holtában?

Konsztantinosz úr „adománylevele” a szabad egyházi harácsolásra a galileusoknak meg hogy mintha mindjárt patricius vón: se adót, se révet, se vámot ne fizessen – ahogy magának a papság kicirkalmazta?

Konsztantinosz úr „testamentoma” őt-gyilkolni-mérgezni készülő tulajdon vére, fivérei összeesküvéséről, ellene – ahogy nikomedeiai palotájában, Aranyágyán, a frissen-keresztelt császári hulla kezébe csempészte (s merevült ujjainak mellégyömködte volt) nagyokos unokabátyjuk, Konsztantiosz, a Nagyralátó?

avagy Konsztantinosz úr „jósálma” a milviuszi hídnál, mikoron Napja ragyogásán szerteküllőzött a Kereszt s feltetszett a győzelemígérő Hebreus Újszótér – valaki megszorongatottnak, kinek a győzelem olyigen kellett?

(íme – a Tizenharmadik Apostol Kitudhatatlan Titkának Négye, melyet a sírba vitt)

 

............................................................................................................................................................................

 

Ami nagybátyja „testamentomának” hamisítványát illeti, igaz-voltával egyetemben már rég becikkelyezték a praetermittenda – az elfelejtendők-eltussoltak közé s ha más nem emlegette, Iulianosznak ezer és egy oka volt, hogy eszébe se jusson: beidegződött belé; s gondolata, ha felmerült benne, azonnal kialudt-s lehamvadt

hogy Konsztantinoszt megmérgezték volna, éppen fivérei (köztük apja, Julius Constantius is) és kéri fiát, Konsztantioszt, fogadja esküvel, hogy bosszúlatlanul nem hagyja…?! Hiszen meglakoltak a dühöngő katonák; a mészárlókat ő maga ítélte el; szent esküvel fogadta, hogy Flaviusznak a hajaszála meg nem görbül uralma alatt s mi gyengéd gondjukviselője volt az árváknak, azóta is, Gallusszal: atyjuk helyett atyja! Iulianosz nem bolygatta a bolygathatatlant. De már ahhoz, hogy a milviuszi hídnál proklamált „álomlátás” hazugságát kiverje a fejéből – Iulianosz túl sokat tudott

a Maxentius elleni hadmenet rosszul állt. Róma felé haladtában a jóslatok olyan setétek voltak, hogy Konsztantinosz a haruspexek elől, palotájából egy magánházba menekül, ahol rémületében bezárkózik. Tanácstalan

beleegyezik, hogy terhes nő belső részeiből jósoljanak. Kerítenek is egyet s leölik; de mire odaérnek vele, a hulla másnapos – a máj (mi ebben döntő) lepedékes, a jóslat kétértelmű

a milviuszi hajóhíd? Csapda volt, ravaszul, titokban fellazított-elvágott láncaival, Maxentius állította csapda, hogy átcsalja Konsztantinosz gyalogságát s a talpasok, azon fegyveresen a boruló gályákról lecsúszva, a Tiberiszben leljék halálukat

a kavarodásban mindkét vezér menekülni próbál. A szerencsétlenkedő Maxentiusznak tulajdon csapdája lesz a veszte – vértezete lehúzza és a ló, lovasával, alámegyen az árban

Konsztantinosz a túlerő elől futásban keres menedéket; alig tudja utolérni futárja a hírrel, hogy a sóbálvánnyal közölje: „győzelmet” aratott

Konsztantinosz „álmáról”, a „Jelről”, a kereszttel jegyzett „labarumról” a kutya se hallott a birodalomban s jó tizenegy év beletelt, míglen a ravasz illür, váraira az új lobogót kitűzni merte s nagy sokára elkottyantotta, mint lett „álomlátástól”, tiszteletbeli keresztény

volt is eszébe elárulni egy szóval is! amíg a birodalom nagyobb felén – Keleten – társát, Licinius Augustuszt, trónjáról le nem veri… Liciniuszt, aki dák létére attikizált, ingerülten utálta a galileus mételyt s mint buzgó orthodox jupiterhitű, ázsiaszerte fölöttébb népszerű volt – jeles császár, ki a városok rendjéért és felvirágoztatásáért mindenkinél többet tett

Licinius? Katonacsászár volt. Keménykezű s családja-zabolázó, ám abban sem tett hidegre, csak ahánya kell, eggyel se többet, mint ahánya megnyúvasztására, fia, felesége lekoppantására a Hervadhatatlan Emlékű Divus Magnus Constantinus kényteleníttetett… De – így van ez már, ha Ember és Hazugság vegyülékének tüzes tésztája elindul: mire hűlőben leülepszik, hol vannak már a veterán szemtanúk, kik lávázó első görgésére emlékeznének?

hogy a csávából menekülni készülő Konsztantinosz a milviuszi hídnál „győzedelmi álmot” látott s attól a kereszténységbe belevizenyősödött? Mindenek üdvére-és javára: így van ez jól

– államérdekből álmodott, hivatalos propagandaálom.

Mindennapos jelenet a császári bazilika oktatótermeiben.

 

 

(nevetés a teremben)

 

 

A vékonyra hasított alabástrom színesen betűző ablakpászmái alatt a bazilika oldaltermében a patricius-ifjak feszülten figyelnek, nem is annyira szavai értelmére, mint a bíborbársony bariton zenei zengésére, amely betölti a teret – mert Iulianosz oly könnyűséggel memorizál, mintha mutatványos bűvésze volna a ráemlékezésnek s akár a vízfolyás, oly egyvégtéből darálja-pergeti-fuvolázza a Hekebolioszi Huszonnyolc Fortélyt a megnevettetésre és a figyelem megújító felcsigázására; kivált a főrhétor hallgatja önfeledt gyönyörűséggel szónoki leleményeit, amelyeket önmagáról nevezett el. Csupán Iulianoszt nem elégíti ki a hitvány jeleskedés. Szerényen, arcát a merev udvari mosolyra beigazítva, lélektelenül hadrálja a sillabuszt; tudja, aki nyomorék nyelvvel született, azon nem segítenek a rhétori mankók s maga a mester is tudhatja: nincs az a Huszonnyolc Hekeboliosz, aki a szónoki fogások megannyi Huszonnyolcával a tehetségtelennek szárnyat ad. Aki meg született orátor, az mind e gondosan osztályozott, csoportosított, hangzatos nevű mankókat már elinduláskor hátrahajigálja, nevüket is felejti s azzal bilincseli magához hallgatóságát, hogy védőistenétől – magától Hermésztől kapja: a nyelve-hegyén, a szóval, készentalálja ihletét.

S mint akinek mind e csinálmányos recipékre, vicsorgó maszkokra, buktató kothornoszokra, az egész mélété szónoklástani favágására nincs szüksége – legszívesebben megragadná a Kopaszkeselyűt a himationja szárnyánál fogva, hogy félrevonszolja egy nyugalmas sarokba és sorra próbálja rajt a saját fortélyát: a hirtelen mesét, a lucskos csattanóval; a közismert tréfát – előzékenyen megvárva, hogy kihagyó emlékezete pillanatnyi zavarából ő maga segítse ki – meg a többit; hogy hátha, a Huszonnyolc Fortély valamelyikével szóra bírhatná a tokapörsenéses, reszketeg üstökű öregurat… persze olajos szerrel s inkább delejezve, mint szorongatva; megadva a módját és a formáját is megtalálva… Hogy ne tagadja le, ha tudja s elég nagy időt ért meg ahhoz, hogy számot adjon róla… Zeuszra! Ne játssza az ostobát! Igaz-e, hogy Aranyágyánál, Euszebiosz megtántorult a császár kihörgése láttán és Euzoniosz protodiakonosz kezébe nyomta a rézkancsót, ki látva püspöke visszatorpanását s maga sem tudva, mitévő legyen – úgy löttyentette rá a keresztelő vizet, hogy addigra már Konsztantinosz halott volt. Sit divus, dum ne sit vivus…

igaz-e, hogy Galliában még Phoibosz Apollon jelent meg álmában, de volt annyi esze, hogy utóbb, célirányosan, átálmodja Mithrász-Apollont a hebreus Hresztosz formájára…

igaz-e, hogy a milviuszi győzelem után még tizenegy évig sárkányos-sasos lobogók alatt meneteltek Róma hadai s csak akkor jutott eszébe, hogy kitűzze a keresztény labarumot, amikor Augustus Liciniusszal kenyértörésre került a dolog…

igaz-e, hogy amelynek alapján a feldühödött szoldateszka Flaviuszokat gyilkolt, a vádaskodó papürosztekercset a „megmérgezett” Konszantinosz hullája markába, „megtalálásra”, maga a hamisító gyömködte bele – ő! Konszantiosz Autokrator!… Igaz-e?! Igaz-e?!… Hekeboliosz! Ugye igaz!… –

De hogy a hangulat felengedett a zsibongó teremben és körégyűltek a dörgölődők, a társalkodás fiatal patricius társaival valamelyest elűzte neuraszténiás kíváncsiságát; amúgy is, csak rá kellett néznie a főrhétorra: íróhártya-képére, törékeny arckoponyájára, fel-le szaladgáló ádámcsutkájára bíbic nyakán meg pulykatojás-himlőhelyes kezefejének ideges vibrálására, amint minden-szavára-vigyázó állát simogatja-hegyezi… No hiszen! Éppen őt vonná a sarokba? Jótól kérdené! Hiszen ez is, ő is, amolyan alkalmi keresztény – törtetőkeresztény – a keresztényeskedők egyike: örök-beijedt s ezzel az apró jellemhibával született – képtelen az állhatatosságra. S mint aki sajnálkozásába némi undorgás is vegyül, Iulianosz csak elnézte Hekebolioszt (akit most mások vontak az oszlopok mögé, hogy a váltig-udvarképes vén köpönyegforgatónak gazsuláljanak) s lelki szemeivel, a herceg, már szinte látta, a Kopaszkeselyű hogyan szaladna áldozni Hermésznek, ha úgy fordulna a kocka s Hresztosznak, megint, ha visszafordulna; hangos veszékeléssel az elhaladók talpa alá kéredzkedve, valamely államfelforgató gonosztevő – maholnap újra „mártír” – kegytemploma küszöbén, hogy legalább aki megszánja, leköpje: „Jaj nekem, ki a Föld megízetlenült sója vagyok: tiporjatok rám, hitehagyóra, ez undok parabatészre akivé züllöttem – szájamra taposó talpatokat vajha kiérdemelném ez igaz töredelemmel…!”

Vállán könnyed érintést érzett s Iulianosz odafordult. Tanulótársa, Licinius Valerius Valerianus volt a rámosolygó, a kiterjedt és előkelő főrendű család  Illustrissimus  sarja, az aranyifjúság csínytevő, kópé ragyogásában. Kölcsönösen meghajoltak s bókoltak egymás felé:

–  Nobilissime!

–  Illustrissime!

Az ismeretség nem volt régi keletű, de a vonzalom spontán és kölcsönös; a művelt, pletykából-tudományból, kultikus kuriózumokból kifogyhatatlan Licinius új, hercegi barátjában hű meghallgatóra talált s ha ő, ki minden zugát ismerte, iskolakerülésre-városcsavargásra invitálta – Iulianosza nehezen tudott ellenállni. Ám ez ama ritka kivételes napok egyike volt, amikor Nikoklész Luko, kora délután, „szabad bemeneteli órát” tart, hogy ki-ki közvetlenül, bizalmasan hozzáfordulhasson kétségeivel, kikérhesse tanácsát. Épp akkor tűnt fel Nikoklész szkolarkha gázlómadár alakja az aranybarna homály távoli visztáin és gályaorr-faragású ábrázatát a szemesarkából mindegyre figyelve, hogy el ne veszítse, Iulianosz ezzel fordult ifjú társához: – Vígasztalhatatlan vagyok. – Amaz fanyar, úri mosollyal bocsátotta el: sebaj, majd máskor. Azonnyomban megváltoztatta tervét s tétován mélázva, mondta is: egymagában nincs kedve koptatni lábát s akkor inkább apjauránál tisztelkedik, ki Themisztiosz szenátor kliense s ha hozzá indul, vele tart a Princeps Senatus látására. Azzal Licinius visszahátrált és eltűnt a tömegben.

Iulianosz megtorpant. Themisztiosz?!… Kétfele nem szakadhat. Felsorakozott a „szabad bemenetelre” várakozók folyosóján; de jóllehet utat engedtek neki a libasorban, fülledtnek-sötétnek találta az átjárót és nyomasztónak a végeérhetetlen zsibogást. Kedvét szegte tulajdon elbátortalanodása is: a „szabad bemenetel órája” nála nem a kellő hely, sem nem a jó alkalom, hogy biztonságosan elébetárja a maga veszedelmes, kényes kétségeit, amilyen fagyosan a szkolarkha hallgatja majd, hogy bánja már s belekezdenie sem akaródzik. Odafordult, amerre Liciniusza eltűnt: ha velemenne, nem volna jobb? Megismerhetné  Illustrissimus  atyjaurát s még tán, hozzájuk, Themisztiosz úr látására menendőben – csatlakozhatna… A szemét kinézte, amerre elvegyült a tömegben; de Liciniuszának nyoma veszett s ő – hogy ne vesszen kárba a napja, lassú ődöngéssel s gondolataiba mélyedve, a császári théka felé vette útját.

Nikoklész Luko, a Lakoniai? Tőle igen, tőle már inkább. De nem itt, valahol másutt. Hiszen a bazilikában még fel se tűnik és már elébeszaladnak, azonnyomban körülsereglik és elbástyázzák. A Beszélő Hajó soha nincs egyedül

valahol másutt… ha lenne rá ügyesen kilesett jó pillanat, kedvező alkalom… A thékában? Igen-igen: ott. A thékában. Amikor az öreg grammatikosznak olyan a hangulata s meglepné, mikor maga van. A császári bazilika fejedelmi thékájában, a tekercsek végtelen polcai közt – vagy méginkább az enyvszagú leíróműhely családias, otthonos védettségében. Egyszer, ha elfoghatná, amikor renyhén elengedi magát és megnyílik: az újhittel szemben amilyen tisztelettudó, olyan eltéríthetetlen konok s megkapaszkodó a maga hellén hitében. Ó igen: Nikoklésznek bizonnyal sok van a füle mögött, amiről tüntetően mit sem tud a hivatalos krónikaíró – ő megmondaná.

Ám annál sokkal talányosabb az öreg szkolarkha és Iulianosz sohasem találja ki, meleg érdeklődése és udvarias elzárkózása mögött mi van, lelkében mi lakik. Iparkodik mindenben a kedvébe járni a jó öregnek; amit Georgiosz püspök hóhértűzből mentett, titkos könyvtárából, a macellumi Ópalota „csillagnézőjében” magába szívott, az most mind kapóra jön s távolról sem esik nehezére, hogy kibővítse azt a tudást, amelyet magával hozott. Ha felmondja (s oly elevenen, mintha csak tegnap hallotta volna Nikoklésztől!) – a magáét alaptárgyaiból, értelmezéstanból, történelemből, lexikográfiából, a hellén hitregékből (hesziodológiából), költészettanból, metrumból-prozódiából, máris érződik rajta a császári könyvtár pazar bősége s szava fővárosi ragyogást kap. Ám azért, mert a legkitűnőbbeket is úgy hagyja maga mögött, mint a gyermekeket, a patricius-ifjakkal pajtáskodó marad és játékaikból se vonja ki magát. Attól meg egyenesen retteg, hogy előhozakodjanak az ilyenkor, hercegi tanítványoknál szokásos frazeológia virágcsokrával (ahogy a macellumi két eunukh előhozakodott, amikor a tudományának a végére ért:) már nincs mit neki tanítaniuk, keressen magának magasabbhomlokú mestert. S ha ebbeli félelmét nem túlozza el, csupán mert jól gyanítja, hogy a császári bazilika csarnokaiban nemigen akad praeceptor, aki bevallja – tudományának a végére ért…

Más volt a baj – más; valami, ami neki meg se fordult a fejében, Nikoklésze meg egyébre se gondolt. Ami őt, Iulianoszt, a másik iskolamestertől, Hekeboliosztól elriasztotta – törtető keresztényeskedése – az riogatta  tőle  Nikoklész Lukót, ki nagyon is jól tudta, a herceg ebben hol-merre tart. Hogy Iulianosz nemcsak a keresztségen esett túl, hanem féllábát feltette már a galileus Félember-Félisten egébe vezető lajtorjára: hogy hüpodiakonosz, hogy koinobita posztuláns és templomi felolvasó.

Nikoklész sem vonhatta ki magát Iulianosz személyes varázsa alól s ha magán érezte tekintetét, mely – sidereis ignibus! – a csillagok tüzével égett, szívfájdalmat érzett: kár érte – mi nagy kár; s ha egyszer az ifjú herceg a zsinatokra utazgató, nagyokat evő-ivó galileus püspök szerepébe belepocakosodik, akkor ez az elme, ezzel a tudással, Attika számára mindörökre elvész. Szerette hát; szerette félelmes munkabírását, szerette magáról-feledkezését a thékában órákon át, a bükkfa-scriniumok között s jóllehet egy-egy hordócskában öt-hat tekercs állt, a custodes scriniorum – a könyvtár avatott rabszolgái nem győzték elébehordani a könyveket. Szerette istenszerelméért, mert bizton gyanította, hogy akárcsak ő – ösztönösen gyűlöli az istentelenséget, legyen bár a szofistaság avagy az új hitrombolók istentelensége; szerette egyszerűségét, társiasságát, tudta, mennyire népszerű előkelő társai közt és magában a városban, tán a kelleténél is jobban –

de mihelyest Iulianosz bizalmasan puhatolódzni kezdett nála – feszegetni olyasmit, ami a múltra tartozik s azokra, akik vele sírbaszálltak, a szkolarkha bezárkózott. Mosolya üresen továbbra is ott lebegett arca-ráncain, de csigamód házába húzódott s a Beszélő Hajó szavafeledten hallgatott.

Ez aztán nem Kappadókiai Georgiosz titkon őrözgetett, kaján vigyorral összeharácsolt thékája volt, a macellumi „csillagnéző”, ahol Iulianosz felszedte első morzsáit annak a tudásnak, amelynek csupán a körvonalait sejtette meg abból, hogy mit nem tud; ez már a Szent Palota császári könyvtára s autokratorhoz méltó gyűjtemény – ha Őmindszentfelsége nem is gondol vele

itt a hercegi tanítvány nem hozhatta fel azt a mentséget, hogy ez vagy az a fontos mű, amely továbbjutásához oly éktelenül hiányzik – Aranyszájú Dion Cocceianus szónoklata Traianuszhoz az Imperátorok Erényeiről vagy Philosztratosz Tüánéi Apollonioszának Élete és Csudái – hogy nincs meg; mert semmiféle felkutatási-elégetési parancs a császári könyvtár tekercseinek tízezreire nem vonatkozott

Himeriosz – a főkönyvtáros első amanuensisze – gyakorta felajánlotta, hogy kivonatolásaiban-jegyzeteiben segít s Iulianosz el is fogadta olykor. De jobban szerette, ha maga jegyzetel; hiszen az eltűnődő elme akkor van elemében, ha a könyvvel magára marad; s ha Diontól, a katona-császárnak szánt hódolati formulákba belehüvelyezve megtanulta, mi tenger baj-és kalamitás vár az uralkodóra, ha úgymond „letér a természet kiszabta ösvényről” – a maga hozzátennivalói ott ugrottak elébe, ahol a legkevésbé várta: hol a Sztratégion-téren, Konsztantinosz lovasszobra alatt, szemét a duumvirek két palotája előtti nyüzsgésen legeltetve, hol a nyolc aquaeductus valamelyikének roppant hídláb-sora alatt, Liciniuszával csatangolva; hol meg aláereszkedve a szerpentínen, le a Propontiszig s valamelyik halászcsapszékben a borát kevergetve ujjal a sarokban

hogy mi is a katona-császárnak az az ösvény, amelyről bizton tudhatja, hogy „a természet szabta ki” s egyúttal az ő erénye? Vaj nem a természet az, ami a katonaerényben benne munkál?

erély és méltányosság: ez a katona-erény – (tekintett fel az érclovasra, ki császári nagybátyja volt és a Világ Ura) – a nagy katona-adminisztrátorok mindenkori erénye

ha erélyes vagy és méltányos egyszersmind s mindkettőnek csalhatatlan jelét adod, magadhozváltod a legyőzöttet – magadhoz bilincseled. Érzékenysége elárad, szeme könnybelábad; és urának ismer el. A tiéd. Semmivel úgy nem tudod magadhozláncolni a legyőzöttet, mint méltányossággal és eréllyel – – – merengett Iulianosz s már nem is Dion, az Aranyszájú uralkodóknak-ajánlotta Hódítói Virtusán, mint inkább azon, hogy mind e hozzátoldásai mennyire nem illők papi személyhez s ingyen sem helyénvalók egy szerzetes-posztulánstól, aki az ilyen és hasonló, henye gondolatoknak (mármint hogy erély és méltányosság a nagy katona-adminisztrátorok erénye, amellyel a legyőzöttet magukhoz édesgetik) ugyan mi hasznát veszi majd a monasztérionban, ahová a tovasuhanó aranyifjúság aranyéve után a fővárosból egyenesen eltemetkezni indul

akkor már ildomosabb, ha Philosztratoszára gondol, de nem a Szofistaság Breviáriumára, hanem Apolloniosz-könyvére, amelynek helyesebb lett vón AZ ISTENSÉG ALÁSZÁLLÁSA ÉS LÁTOGATÁSA AZ EMBERISÉGNÉL címet adni – hiszen ebben (kavargatta borát a halászcsapszék eldugott sarkában, míglen az odatekintgetők el nem riasztották:) e Látogatásban társa a Hebreusnak s lett is volna miről elbeszéldegélnie a kettőnek, ha ez meg amaz, az ő Hresztoszuk és a mi Tüánéink, azaz hogy a mi Hresztoszunk és az ő Tüánéi Apollonioszuk találkozik (s mostmár inkább meg volt elégedve magával: ezek már inkább papi személyhez illő gondolatok…)

ott sorakoztak a könyvek tízezrei, ötösével-hatosával a tekercsek bedugogatva mázas cserépkorsóikba, bivalybőr-tokjaikba, bükkfahordócskáikba – capsákba-scriniumokba – és a kért szerzőt-címet gondosan megjegyezve, ott szaladgáltak nesztelen talpaikon a jól beidomított szolgacselédek, a rab cusztoszok s bizony a legtöbbje betéve tudja, mi hol van és behúnyt szemmel is, polcához odatalál. A théka hátfalán súlyos, kettős bőrfüggöny takarja a scrinium-műhely meg a könyvíró-műhely nyílását, kivált az utóbbiba, Iulianosz, a scriptoriumba be-beles, hogy mi készül és a „Kis” Himeriosszal nemegyszer be is látogat. Megkülönböztetésül hívják „Kis” Himeriosznak, szemben a „Naggyal”, az országos hírű Prusziai Himeriosszal, aki az újhitű Prohairesziosz – az örmény óriás legkedvesebb tanítványa volt, ám akárcsak Antiokheiai Libaniosz, megmaradt hívőnek és még a tilalom után is, ha tehette, áldozott az Olümposziaknak és látogatta szentélyeiket (igaz, hogy az első tilalom még csak úgy mondva volt)

„Kis” Himeriosz sztoikus türelemmel vette, ha elmosolyodnak neve hallatán s még így is hízelgőnek találta, hogy – szolga rab létére – vonatkozásba hozzák oly híres-neves szofistákkal-rhétorokkal, akik világában otthonosan mozgott és a szkolarkha révén ismerte múltjukat, vetélkedéseiket, irodalmi háborúikat. Himeriosznak gondja volt rá, hogy ritkaságok előásásával, keresett művek fenntartásával-félretevésével, szívességgel-szorgoskodással lekötelezettjévé tegye a herceget, kiben amúgy is, már amennyire hitvány születése egy szolga rabnak engedhette –  Nobilissimus  rokonlelket sejtett

Iulianoszt nemcsak a kíváncsiság vezette, amikor oda-odasandított és a Flavius óhajait váltig lesve-s kitalálva, kalauzolója, a főkönyvtáros első helyettese a Custodes Scriniorum élén – Himeriosza bevezette a könyvíró-műhelybe, ahol bakokra helyezett hosszú táblákon a kiterített vellumok fölé görnyedve, dolgoztak a vagyontérő rabszolgák, vagy huszan; a hercegnek titkos célja volt. Ha olykor meg-megállt egy-egy scriptor háta mögött, a rabcseléd, a munkát félbehagyva s az írónádat leeresztve, tisztelettudón felállt és megvárta, amíg a hozzá intézett szóra, a Custosztól, Himeriosz úrtól engedélyt kap s a fenségnek megadhatja a feleletet.

– Mutasd, miben mesterkedel.

– Uram!… Szabad szólnom?!

– Beszélj.

– Kleanthész-kötetünk készül itt, egyszerre három, fenség. Ez itt a bölcsünk Zeusz-himnusza, herceg úr.

– Hadd lám.

A scriptor oldaltlépett és Iulianosz a székére telepedett, úgy olvasta:

 

nevek ezreivel szólított Ég Ura Főistenség Te világnak Nagyfejedelme időtlen s mind-szakadatlan! Forgadozását kék Uranosznak égi Igével hajtja parancsod: üdv Zeusz Úr! S de mi ildomos is – hogy e néven idézzen mind a teremtett nemzet: gyermekeid!

 

– Szépen gördül és olvasható – dícsérte meg Iulianosz a rabot és tarkójára helyezte kezét; érintésétől a szolga elpirult s futó pillanatra emberré elevenedett (erély és méltányosság: az uralkodó katonaerénye; magadhozváltod vele a legyőzöttet, ki elérzékenyül s szemébe könny szökik, a tiéd – suhant át Iulianosz elméjén, maga sem tudta, miért).

Megnézte magának emberét: idősecske már, de ha kezébe író-kalamuszt adnak – aranyat ér.

– Azt hiszem, jó helyen járunk – kacsintott Iulianosz a Custoszra. Megsejtette – ez az a sarok, ahol az újhit vértanúaktái, szenvedéstörténetei helyett igazi auktorokat, ősi hellén szerzőket másolnak. Gyengéden megérintette Himeriosz karját. – Nincs Hésziodoszom. Ha módját találnátok –

– Módját találjuk,  Nobilissime!

– És szerét ejthetnéd –

– Szerét ejtjük, fenség! Néznéd végig őket s mutass rá. Akire gondolsz,  Nobilissime.

– Amott a sarokban, phoinikiainak nézném, alighanem… az, ugye, az?! Nos, hadd lám, hogyan veti. – Odalépett a sötétbőrű, idősecske scriptorhoz és a háta mögül fölélesett a vellumnak. Az nyomban felállt és szemlesütve oldaltfordult. – Feltekinthetsz. Neved.

– Malkosz vagyok, fenséges uram. A szíriai.

– Phoinikiainak néztelek.

– Nem jártam arra, nagyuram.

– „Malkosz”?! Akárcsak Porphüriosz? – nevette el magát a herceg. – Hát mi ez itt, kísértetjárás a császári Bibliothékában? Hát mostmár meg téged nevezzelek „Kis” Porphüriosznak?

– Úgy is csúfolnak, engedelmeddel, uram – mondotta amaz, ki a Scriptorium rangidős rabszolgája volt.

– „Csúfolnak”? Nem magasztalnak inkább?! Kitüntetésnek venném, ha rajtam íly csúfság esnék!

– Uram! Szólhatok?!

– Rajta, mondd!

– Uram, Szofisták Fejedelme, Longinosz mondotta annak a Malkosznak, hogy a bölcsek között is megérdemelni a fejedelmi bíbort; de engem szolgatársaim szólítanak „Kis” Porphüriosznak, nevem csúfságára…

– Zeuszra! Arany kezed van. Tetszel nekem, öreg. Egyenletes sorok.

– Ahhoz nagyon ért – buzgólkodott „Kis” Himeriosz a felvilágosítással. – Malkoszunk egyenletes s ő leíróink legöregebbje. A jó ritmusáról híres s ebben mindőjük mestere.

– Oktatója is?

– Ha elfogadja annak, mármint inasának. Nézni sem tűri akárkinek, hogy nézze… Igaz-e, Malkosz?

– Úgy igaz, uram.

– Hadd lám – ereszkedett le a scriptor háromlábú székére Iulianosz és beletekintett: – már mintha olvastam volna…

– A Porphüriosz feljegyezte Zeusz-magasztaló szentfohász – súgta előre Himeriosz. – A szkolarkhánk, Nikoklész Luko urunk szerint tán a legősibb.

 

Elsőnek létrepattanó – utolsónak villámodat cserdítő, égrengettető Zeusz úr! Te ki vagy Zeusz a Homlok, Zeusz az Ágyék, Zeusz kitől mindenek lettenek-s elmagzottanak   Te ki halhatatlan örökszűz Hajadonból változtál nemző hím-Zeuszra: Ég és Föld gyámola – Phallosz   mindenek első Atyja és özönképp tengerző birodalmo- don királykodó, égi Türannosz: örökkévaló és Szabadító én Uram, én Megváltóm, én Főistenem: Olümposzi Zeusz úr!…

 

Felállt, biccentett és álmatagon keresztülnézett rajta, már hódolva lehorgadó fejét sem látta a szíriai öregnek, aki megvárta elvonulását s csak úgy ereszkedett székére – akkor feküdt neki újra. Iulianosz úgy érezte, megtalálta, amit keresett. A scriptorium nyílásában, még mielőtt ráejtette kettős függönyét, visszanézett a kiszemelt rabra s úgy mondta:

– Khiosz piacán se lelnél különbet, aranyért se. Épp ilyen Hésziodoszt szeretnék magamnak: a betűvetése egyenletes, a ritmusa: mintha khaldeus pecsételő henger ütötte volna. Hibátlan. Ne hajszold, de ne várasson sohára, néznél rá néha, Himerioszom – csúsztatta kezébe az aranyas szütyőt – és add ki a részét: bizonnyal gyüjtögeti, van is, lehet is már csinos peculiuma.

Még el sem kezdte, Malkosznak már három rabszolga-társa dolgozott a parádés Hésziodosz-tekercsen, mely Iulianosz kézikönyvtárát lett volna díszítendő; még az első scrinium meg se telt és már a második tartalmán dolgoztak titokban, öten. Így forog a világ, a legalsó ergaszteriontól a Palota Propontisz-parti pincéiben, fel, a császári könyvtár scriptoriumáig: a rabszolgák továbbláncolnak vele, felezkednek rajta s megosztják az üzletet

a szíriainak öt fiatal társa is volt, aki nála kezdte az inaskodást és az ő keze alatt szakasztott úgy gömbölygette a betűt, mint ő – rájönni a turpisságra nem lehetett, se megkülönböztetni, melyik betűt vetette Malkosz s melyiket ötök közül valamelyik. Ami a felügyelőket illeti, írástudatlanságukkal hatökrök voltak ahhoz, hogy ki-mikor-mit másol, csak másoljon – ki várta volna el, katonaembertől, hogy olvasni tudjon? – az amanuensisznek meg jól jött az a pénzecske, amit a scriptorok mellett magának juttatott, a közvetítésért. Így hát az első tele bükkfahordócska után amikor a másodikat hozta utána a capsariusza, hogy hercegi megrendelőjének átadja, ez itt Longinosz Dionüszioszod, ez itt Kilikiai Krüszipposzod, fenség, ez itt Zenon az Eleata, Parmeniadész fogadott fia; ez itt Kleanthész, a Vízmeregető, ez kivált akkurátusan sikeredett, ritka szép vitulinumot szereztünk hozzá: egy-tokban Platonoddal – Iulianosz beszédbe elegyedett vele, de már úgy, mint a kipróbált, a megbecsült baráttal:

– Themisztiosz Kommentárjaival?

– Az eredeti szentszöveg. A szenátor úr Kommentárjait is szeretnéd!? Van belőle készen, pompás példányom: papüroszon.

– Nem bánnám. Mondják, Themisztiosz Euphradész ma a legnagyobb tekintélyű a kommentátorok között s Audoleontól tudom, van, aki Platonnak is fölébe helyezi.

– Audoleontól: Nikoklész szkolarkha segédtutora aki volt? Mi lett vele?

– Ő. Egyideig rendezgette könyvtáramat.

– Hogy úgy eltűnt.

– Megvan, kutyabaja.

– Mivelhogy ittfelejtette tartozását. Másolásért. Úgy ment el.

– Feledékenységét jóvátesszük: csapd az enyémhez. Bárcsak mesterével boldogulnék úgy, mint véle boldogultam.

– Nikoklésszel?

– Nem tudom úgy eltalálni a hangot, mint szeretném. Szó se róla, szolgálatkész és igen kedvel; de hűvösen kezel. Távolságtartó.

– Lakóniai. Ilyenek. Pedig könnyen szívébe férkőzhetnél, Iulianosz úr, ha – és itt tréfásan körülnézett „Kis” Himeriosz, mintha titkot árulna el – ha szóbahoznád az ő idejét, mármint azt, ami neki a „régi szép”: tanítványait, Prohaireszioszt, Libanioszt –

– Libanioszt?! Ki most Nikomedeiában szkolarkha?!…

– Megládd, telebeszéli a fejed.

Az alkalom nem sokáig váratott magára. A hétvégi magán-tutoriálison diáktársa-és jócimborája, Licinius Valerianus beteget jelentett s Iulianosz a grammatikosszal magára maradt.

Nikoklész Luko a szkolarkha tágas boltnyílásában, a falnak támaszkodva leste, hogy Iulianosz fehér paenulás alakja mikor válik ki a tömegből. A csarnok zsivaja alig hallatszott be a mély benyílóba, melynek csendjét a tér tömérdeksége, a tisztelettudás és a távolság biztosította.

A spártai megvárta, amíg a Flavius-ivadék székébe ereszkedik s csak akkor ült le.

A rideg csendben úrrá lett rajta a tutoriális szigora, a beszámoló rendje s Iulianosznak minden reménye elolvadt, hogy a beszélgetést valahogyan is Libanioszra terelje. Szerencséjére, Demonszthenésszel (kinek mondattani elemzése a lecke tárgya volt) és társaival valahogyan az új irodalmi iskolákra is szó került, az érzelmesekre, újkeletűekre, színpadiasokra s a zeneiekre, amelyekhez (az illemtudóan és módjával keresztény) Prohairesziosz is hozzátartozott, az örmény óriás

 

 

A szkolarkha nem tudott elfojtani egy mosolyt.

 

 

Iulianosz pihegett. A rhétor gondolataiba veszve, hosszan hallgatott.

 

 

A szkolarkha nagyot lendül a székén s egyik lábát maga alá húzva, váratlan, kurta kaccantást hallat.

 

 

............................................................................................................................................................................

 

A szkolarkha felállt, ami a Tanítvány elbocsátásának jele volt. A bolthajtás tisztes homályán már ott várakozott gyolcs himationjában egy magas, nyúlánk, vékony csontozatú fiatal patricius: Licinius Valerianus, hogy felgyógyulását jelentse és sugárzó arccal odaintett Iulianosz hercegnek; de amikor látta, hogy a rab a kantájával megjelenik s újra feltölti a klepszidrát, öröme csalódottságra változott: tudhatta, egymaga fog belemerülni Demoszthenész sajátos szófűzéseinek szépségeibe.

A különös tutoriális ezzel végetért s a Beszélő Hajó, a fensőbbséges alázat hűvös egében, újra elérhetetlen távol volt. Iulianosz, kedve ellenére, hálát is érzett az öreg tudós iránt, aki lázas, kutakodó kiforratlanságának az orrára koppintott (s mi tapintatosan mégpedig!) és éretlenségének szégyenérzetében is becsülte a Lakoniai jóindulatát, amiért figyelmeztette Hekebolioszra: hogy a rhétor az, akinek „különös jóindulatába” beajánlották, kik és miért… De máskülönben a Beszélő Hajó úgy válaszolt kérdéseire, hogy végezetre – üres kézzel távozott.

Zsibbadt aggyal s nyomott hangulatban tűnődve a hallottakon, a herceg kifele sodródott. Távozóban és Hekeboliosz zsúfolt osztálya előtt elmenet, Iulianosz a bolthajtás mélyéről kihallani vélte a Kopaszkeselyű tokapörsenéses hangját, amint udvari, városi és törvényszéki rhétor-applikánsainak a fejébe tölcsérrel töltögeti a tudományt:

– A hangminőség három összetevője: erő, zengés, hajlékonyság. Vastag legyen és erős: hosszanzengő legyen, kecskeduda miként s ne foggyon ki; de hajlogathassad is és pánsíptól harci tubáig legyen a regisztere… Vastaghangú vagy?! Köszönd az istenségnek. Hát a zengésed?! Szorgos gyakorlással tovább kitartod, de harákolással, torokköszörűléssel mit sem védekezel a berekedés ellen. A hangszín-váltás, hajlogatás a hangművészet virtuózainak serény utánzásával, uiií! oá-oá! oé-oé! aú-aú! csupán az értő fülnek adatik meg visszaadni zeneiségét, de nem majmolásával ám s bizony nincs siralmasabb, mint egy Aidesziosz, egy Krüszanthiosz, egy Prohairesziosz – egy Diophantosz gyatra kópiája, há, há, há…!

Mióta tudta, Iulianosz fülében ez is máshogyan csengett. Gyomra összeszorult a tokapörsenéses hangra… Úgy hát Hekebolioszt bízták meg személyes figyelésével, a rhétort – a Hétszerherélt rondája vagy annak a Primiceriusa, akárki, Lánccsörrentő Paulosz zsoldjában.

Iulianosz az ellenséges undortól összeborzadt; a képzelgés elszaladt vele

hasztalan hessegette, felrémlett s még gyönyörködött is benne. Lelki szemeivel már szinte látta, amint a lekötözött Hekebolioszt a császári felcserek kezelésbe veszik s egy apró műtéttel – uiií! uiií! oá-oá! oé-oé! aú! aú! – nagyot változtatnak hangja „minőségének” összetevőin – vastagságon, hangszínen-hangmagasságon, há, há, há…!

A rendetlenség már az élet jele, az eleven életé – ahogy karjára kapja, hátára veszi a városrészt, utakat elragad, tereket kiragad a mérőónnal szaladgáló munkavezetők-mufurcok, mérőszalaggal mászkáló majsztramok-magisztrátusok kezéből és hol erőszakkal, hol hízelgéssel, hol nemtörődömséggel, hol pimasz kofálkodással: másra használja. Átvágja ezt, bedugítja amazt. Hol eddig átjárás volt – nincs többé, kellett a késesnek, köszörűsnek, kellett tabernának; ahol eddig nem volt átjárás – vágnak maguknak, kell a járás a lajtosnak, vízhordónak, olajkárosnak. Lesöprik a vonalpókhálót a tervek íróhártyájáról, kiverik a rajzoló rabszolga kezéből a vonalzó készséget, kalamuszt és mást csinálnak – amit csak „átcsinálni” lehet – mindenből

a rendetlenség az élet jele, az életé, amely magáhozragadja a városrészt és semmi sem az, aminek mondják, mert meghazudtolja rendeltetését: a Khalkopratioi-negyedben a szemed kinézheted, a Rézpiac Városrészt tűvé teheted, egy fia rézárust, edénnyel, üsttel, bronzzal házalót nem találsz – ám halagdogálj aláfele, a tenger iránt és menten rálelsz, de hol? Ott, ahol a dekurionok a legkevésbé szerették volna… az előkelő Istenanya-templom tőszomszédságában, amelynek pedig most dolgoznak toldásán-bővítésén és az építőknek a vásár – a vásározóknak az építkezés: mindenki mindenkinek útban van

aki a rézedény-bazárt a Rézpiac-negyedben keresi, az ott téved el, hogy vagy nem jól hallotta, melyik a temploma – vagy rossz templomot mondtak neki. Mert igaz ugyan, hogy az Istenszülő Theotokosz-Templom a Khalkopratioi negyedben van, csakhogy neki a Vezérlő Istenanya: a Theotokosz Hodegetria kell s az meg odébb van, lefele kanyarogvást a sikátorokon s majdnem a parton. Nehéz megközelíteni, akkora körülötte a piaci nyüzsgés, óbégatás-kofálkodás; váltig rebesgetik, nagy rendészeti tisztogatásra készülnek, hogy kihajigálják ezt a zsibvásárt, rezeivel, bronzaival, edényeivel, lámpásaival, talizmánkínáló kucsébereivel, horoszkópállító álkhaldeusaival, handléival-pecéreivel, minden tarka népségével a Severus-falon túlra s tennék is, haj be szívesen megtennék!… ha nekik maguknak is nem kéne rézedény, bronzállvány, bronz kandelabrum, parazsas bronzkosár, talizmán, horoszkóp, miegymás s ne volna a templomkert körül szétfolyó szertehömpölygő vásár annyira kézről. Itt történt, váratlanul itt akadt egymásra a két jóbarát, de mintha összebeszéltek volna. Licinius Valerius violaszegésű fehér paenulájában, hordszéke-pihentetőben nézdelődve gyalogfutó rabjai közt a vásár szélén – és Iulianosz, aki, mint anagnosztész, épp elvégezte volt a lekció felolvasását a Theotokosz Hodegetria álmos homályán, de ledobva albáját és már városjáró, bíborszegélyű tebennoszában

alighogy kilép a sekrestye oldalsó narthexe alól s annak árnyékából a szikrázó napfényre – amaz meg épp a templomtornácon felejtkező szemmel… Egy a gondolatuk: ez meg úgy terem előmbe, mintha a földből nőtt volna ki. Patricius-neveltetésük fegyelmezi őket, kis híja megölelkeznek, bár így is, az ölelő melegség kicsendül üdvözlő kurjantásukból:

– Flavius Claudius Julianus úr!  Nobilissime!

– Licinius Valerianus Valerius Pomponius Flaccus!  Praeclarissime!

– Ni csak! Ni csak! Pajtás! Liciniuszom!

– Fenség! Mi boldoggá tesz hirtelen látásod: ki sem mondhatom! De mit keresel te itt?

– Én csak én, de te: te kópé! Te hogy mit keresel errefele, a Vezérlő Istenanya rézpiacán?

– Nem fogod elhinni.

– Liciniuszom: nem fogom! De azért csak ki vele, bátoran.

– Ha én azt elárulnám! Te! Iulianoszom! A gondolatomból léptél előmbe. Soha jobbkor!

– Ej, ej, te mindig jókor-talpraeső, kópéságból kifogyhatatlan!

– Tiszta színigaz. De: megajándékozásnál a szándékra nézz, ne a hitványka portékára, rangodhoz bármi méltatlan.

– Mentőötletért: hozzád mennék a szomszédba.

– Higgy nekem! Most az egyszer.

– Hallgatlak. De hinni meg nem hiszlek.

– Ajándékot keresőben járom a piacot, ajándékot egy  Nobilissimus  barátomnak, kit igen-igen megszerettem.

– S ő viszontszeret? Honnan tudod, bizonyosra veszed?

– Ez az én szégyenem, fenség: a szeretetét szeretném megvásárolni vele.

– Az egészet most találtad ki. Huncutságos hízelkedésből.

– El akarod rontani a napomat…?!

– És már bánod is. Magad-áltatására, másikának elbolondítására. Annak nagy vagy, hazuglárinak. Elhagyhatnád ez udvarlóbeszédet.

– A megváltó istenekre! Iulianosz! Hogy így igaz!

– Szeretődnek akarsz? Felsültél. Akár petrezselyemárusnak is felcsaphatnál –

– Szerelmetes örök igaz jó barátnak.

– Kiment a divatból.

– Itt áll előtted.

– Kotródj színem elől, eredj, te golyhó! – csapott vállára kacagva a herceg; félig megölelte s így, megölelve tartotta, még meg is ropogatta.

– Esküszöm!… Eressz, mert összetörtsz,  Nobilissime!

– Nem vagy te olyan törékeny, amilyennek teszed magad! No de hadd lám: választottál-e már.

– Választottam bizony.

– Akkor igen megjártad velem, pajtás, mert most hazugságon fogtalak. És mit?! Mutasd elő, merre-hol. Most vagy csak bajban! Mondssza hát –

– Megmutatnám, ha jönnél s meg is veszem neked, mihelyest mi ketten a kalmárral kieszközöljük kegyes engedelmedet: tetszésed és elfogadásod jeléül.

– Mutasd, kedvesem s te járj elől: melyik az a bitang, hogy eldöngessem, aki be akar csapni és mennyivel.

– Haladnánk erre fel, hol a java-portékája van s nem afféle rézbazársoron fényesítik a véknya-selejtjét, kofák. Hanem fényes tabernákban kínálják hetedhét-világ aranybronz kincseit, nekünk-szolgáló kalmárok, előbbkelők.

– Értesz hozzá, hogy incselegjél, Liciniuszom s engem meg igen furdall a kíváncsiság. Aranybronz, mondod? És mi az?

– Párját ritkító szép portéka s talán az egész piacon a legbecsesb; de kissé nehéz és súlya mián még én is haboztam. Ha tán gyalogfutó rabod is hozzánk szólítanád, amelyik erősebb –

Iulianosz odaszólt a várakozó csoporthoz.

– Bósz! Bósz fiam. Vagy tán inkább a másika, nem te… Göndör Dromon!

– Uram!

– Jösszte velünk meg a protectores közül, te kettő.

Bósz csalódott képet vág, Göndör Dromon már lódul is, ugyanakkor a protectores közül kiválnak ketten, testőrkatonák, elébevágnak a kis csoportnak s hangos kajátozással-oszlatással igyekeznek félretartani a vásári tömeget, hogy utat nyissanak az előkelőségeknek. Az oldalttakarodók arca megenyhül a fenség láttán, akad egy-két bátortalan, aki felismerni véli és néven szólítva Iulianoszt, megéljenzi; innen is, onnan is,  Nobilissime!  Nobilissime!  – rikoltozzák nagy vidoran; vidámságuk ragadós. – Félek, hogy többen szeretnek, nemcsak én, fenség s ez a te kitörő népszerűséged olyan égi ajándék, amellyel versenyre kelni vakmerőség – szól oda Licinius, fejedelmi barátjának; Iulianosz vissza-visszanevet a szólongatóknak, mint aki helyteleníti ugyan az ünneplést, de haragudnia érte nem akaródzik. Így nyomulnak az előkelő tabernasor felé, jó messze a Theotokosz Hodegetria nyomott kupoláitól s felállványozott exedrájától elfele, a rézpiac szélére, hol már nincs tovább, házak kezdődnek, utcasor.

Lebarnult képével, dús, hullámos hajával, szakállával Iulianosz jól bírja a tűző napot, de cimborája – mely a Liciniuszok családi vonása: középen kigyérülő-kopaszodó koponyájára ráhúzza a fátyolszerű, finom bisszosz-himationt s úgy mondja:

– Itt volnánk. Jó is, mert pecsenyére sülök.

– Melyik taberna az s hol-merre, kalmárod?

Iulianosz még ki se mondja, a boltajtóban már ott hajlong előtte emberük:

– Porcius Popillius Glabro, szolgálatodra,  Nobilissime…  – és latin módra üdvözlésre emelinti jobbját.

– Nini, egy romanosz! – viszonozza ugyanazzal a mozdulattal a jókedvű Iulianosz s csak hogy mutassa, nem jön zavarba, de meg gyakorlásul is, mi jó az: maga is latinra forgatja a szót.

– Vezesd oda Őfenségét, Porciuszom, hol félretett portékámat őrzöd s magyaráznád el, herceg urunknak. – Míg a kereskedő előremegy s hátraviszi őket, Licinius odasúgja: – Ilyen is van, latiumi utazó-kalmár, ki tevekaraván helyett maga-hajóján, gabonába temetve jártatja kincseit s úgy viszi-árulja, biztonságban, kikötőről-kikötőre…

Popillius Glabro itt már előreengedi magas vendégeit abba a hátsó kuckóbenyílóba, hol is, magas márványpodesztra helyezve, azon az egyetlen darabon kívül nincs semmi egyéb – ezzel is kihangsúlyozva a tárgy egyedülvaló becsét; apró tető-opaion meg egy csillámlappal rekesztett oldanyílás világítja be a dísztelen helyiséget.

– Hát ez meg…?!

Iulianosz elismerő álmélkodással veszi szemügyre az aranyosan fénylő, jókora bronztárgyat, ami egy triposz meg egy kandelabrum keresztezése: ornamentális, szobros furcsaság. Középen, fallikusan felmeredő, Zeusz-tekintetű hermája amilyen fenséges – és magasztos egykedvűségében is istenábrázolatra valló – olyan lenyűgöző-idegen; körülötte háromfelől, horgokon függő, áttört művű, sokherkentyűs kanafurkák, melyek rendeltetését a herceg hasztalan próbálja kitalálni. Aranyos ragyogású, oltárra való ritkaság. Elragadtatásában csettint hüvelykjével és megismétli: – hát ez meg…?!

– Tetszik? – figyeli arcát Liciniusz, gyengéden tipródó aggodalommal: – azt mondd meg, tetszik-e?

– Ó, nagyon! – röppen el Iulianosz szájáról a szó. – Csak tudnám, hová tegyem. Mely istenség házából való s mi szentélyből loptátok idáig, hogy tenném magam-szentélyébe…

– Elfogadod?! Engedélyezed?!

– Ne bolondozz, pajtás. Liciniuszom! Észnél légy!

– Megvehetem? Megajándékozhatlak vele?! Mondd, kedvesem! Fogadd el, kérve-kérlek!

– Hadd öleljelek meg!

Porcilius Popillius Glabro utazó-kalmár tisztelettudó oldalthúzódással nézi az ölelkezőket s már orrontja, hogy jó vásárt csapott. Amazok még ki se bontakoztak az ölelésből s Iulianosz menten ostromolni kezdi Liciniuszt, mondaná el, ki a középső, hérosz avagy istenség a triposzon s a kandelabruma honnan való és ki volt a mestere – mert hogy nem görög, annyi szent.

– Te mondjad, Porcius, ki annak tudója vagy; de mit se tégy hozzá, úgy vigyázz s csak a tiszta igazat Őfenségének.

– Nagyuram! Harmadéve hogy szert tettem rá Alexandreiában, azóta tartogatom. Nem is adtam volna másnak s hogy istenéhez méltó szentélybe kerül, boldoggá teszel vele –

– De miért hogy oly idegenes a díszítése és istenségednek is, oly boldogmerevek a vonásai s oly különösek…?!

– Messze földről való becses darab ez a tiéd, fenség, Khénoboszkionban élt a mestere, az Egyiptomi Ötvösök-Királya, maga is isten: Khnúbisz öntötte maga-ötvözte aranybronzból, mely maga-titka volt; mintha csak tudta volna, úgy tette dolgát e remeklésben s ezek is, e hármak rajta, nekedszánvák, hogy önmagát múlta felül. Körbe aggatva, hogy papodnak kézről legyen –

– És mi az a három, körbe aggatva, triposzomon, az is aranybronz? – kérdezte Iulianosz és egészen közellépett, hogy ne csak nézze, tapintsa is.

– Az bizony! Tizedével arany: java-bronz! Az a három, fenség, akaszd le s lóbáljad: szép turibulumok hárma, megfüstölésre; ha te, vagy flámened tömjénnel körülfüstölnétek az áldozati jószágot, kicsurgatáskor, mármint ha valamit akarsz istenedtől s olyannal Hermészednek kedveskedel –

– „Istenem”…?! Ama közép-hermában ki az a felmeredő, imperator-arcélű arkhontész, kit én-istenemnek nevezel…?!

– Jól mondod, fenség, hogy ő a Közép. Ha nem tudnád vagy elfelejtenéd, hát hermája aranyos hátán van olyanja is, irása rajta; igaz, hogy egyiptomi s kevesen olvasnak hieroglüphikoszt, Ammoniosz Szakkasz miként, de tán tudós társaságodban annak is akad majd megfejtője…

– Ne titkolódzzál,  Spectabile,  ha már a miénknek mondhatjuk!… Benne van az árában!… Ha előmondanád?!

Licinusz szólalt meg, eltűnődve, mintegy maga elé:

– Ha most itt volna nagynéném, okosunk, Szozipátra: ő fejti a hieroglüphikoszt…

– Nénéd, Szozipátra, mondod: ő olvassa?! S hol van ő?

– Folyékonyan mégpedig. Nikomedeiában él s igen bölcs. De mit érünk vele, ha nincs itt. Árulnád el, Porcius, titka nélkül nem vesszük portékádat s bizuccse itthagyunk faképnél. Ki hát amaz isten, ki a középen a Közép?

– Vedd hát titkával együtt, uram – kezdte a latiumi, görögre forgatva a szót és széttárta karját. – Sok néven nevezed Őt, de isteni személyére egy. Ő az, a letopoliszi Horusz Harpokratész Hermanúbisz: a Háromnéven Háromszornagy. Ő az, Hermész Termaximus; s ha még tovább hántod, arany egében rátalálsz. Ő az. Harnebeszkhénisz. A filozófia fejedelme. Az Ige koronás istene és a tiéd.

Szertartásosan meghajolt.

Iulianosz villámsújtottan állt aranybronz triposza mellett, amelynek hermájában istene rejtekezett, a Mindhatalmas, kivel most megajándékozták.

– Köszönöm, barátom, hogy tartogattad s nekem, idáig elhoztad: köszönöm, Porcius – rebegte.

–  Nobilissime…

– Hogyan köszönjem?! Liciniuszom! Köszönöm neked!…

Az emlékezés jósvilláma volt: mintha csak ma lenne s most hallaná Georgiosz kappadókiai püspök hangját, a macellumi Ópalota titkos thékájában

ne a magad kútfejében kutakodjál, hékás, melyben számodra ismeretlen ismeret nincs és nem is lehet

hanem emelkedjél fohászkodó lélekben és felfele tartott könyörgő tenyérrel Harnebeszkhénisz Oltáránál Hozzá, Ki a filozófusok fejedelme és istene

hogy bocsásson szemedre olyan látomást

és Rálelvén, hónaljad mögött majd felérzed tollazatod és amaz Égi Tudástól tennen szárnyadra kapva, megistenülsz! – – –

a szemébe könny szökött s e homály hályogán át alig látta, ami körülötte történik: a kalmár vastag, durva rongyot terít a szolga hátára, két testőrkatonája Göndör Dromon vállára segíti bronzarany triposzát, ki innentova, füstölő turibulumok hármával s felmeredő hermetikus istenével, mindenha oltárán és szentélyében leszen

nehezen küzdötte le érzelmei feláradását; s barátság-pecsételő ajándékával mint aki nem tud betelni gyalogfutó rabja hátán, Iulianosz, a vásársokadalomból immár kifele haladva – barátjával összekarolva ment, boldog-felszabadultan össze-összenevetett vele és örök időkre szívébe fogadta szerelmetes Liciniuszát.

Tán jó ösztönnel, tán a napok váltakozása szerint, tán csak szeme intésére: öltöztető Törpéje, az örmény Artax mindig tudta, mit kell kikészítenie. Bíbor szegésű, aranyszállal átszőtt nyersszín trabeát (mely a Flaviuszokat megilleti) és pántos sarut, ha a Városba indul; hímes tebennoszt, ha a Palotában marad (bár szertartástermekbe, elfogadócsarnokokba eddig még sohasem jutott be); vagy egyszerű nyersvászon papi köntöst, hogyha „templomozni” indul – így nevezte hivatalos jelenéseit Konsztantinopolisz templomaiban, ha mint a gyülekezet anagnosztésze, fennhangon meghirdeti az Ígét. Ilyenkor középrefurakodik, felhág az ambónra –„szégyenkőnek” nevezték a hellének e magas kockakövet – és olvassa, amit a presbiter a sekrestyében kiválasztott és a szerpapocska eléberak

odaindult, a Szent Apostolok templomába, annak a napja volt; de a propontiszi tárt azúr meg a vakító napsütés helyett szürkeség fogadta és hideg

megfordult az idő és a házak közt elmenet még borzongott is egy sort. Milyen különös is: ha rájuksüt a hő sugár, a napsütésben az akrotérionok megcsillannak, a párkányokon a metopa-díszek kiragyognak, mint az ékszer és a porfikuszokban mindenki oszlopárnyékba húzódik; de ebben a ködszitálásban még a palotasoros, szekérnyi széles út is sikátornak hat és ahogy a havas eső veri – a falakon ott csúnyálkodnak a csurgások

pedig Iulianosz nem volt fázós, atlantida vállapockái széltében elgömbörülve – olyan volt, mintha ezzel a zömök bikatesttel egykedvűen áttelelhetne szabad ég alatt akár, ahogy a gyapjas jószág hidegre-melegre mit sem hederít; s míg mások szaladtak-futottak az utcákon, oda, ahol parazsas kosarat láttak, hogy körégyűljenek, Iulianosz csak ment-ment elszántan, elsietve mellettük, temploma felé.

Igaz, papi köntöse véknyacska volt és valami-hitvány – de aszkéta természete kitartott a rögeszme mellett, hogy a lélek melegével minden lehetséges és hogy a jégenhálás meztelen testtel: gyakorlás és edzés kérdése. Iparkodott az edző kínszenvedés bajnokaira gondolni, mindenekelőtt a Hebreus Hresztoszra, ki nem is magáért: érettünk szenvedett – igaz, nem önszántából, hanem az Atya parancsolatjára; vagy akit Nikoklész Luko csudás történeteiből ismert, Prohairesziosz Armenioszra, a kilenc láb magas óriásra (s már az is megfoghatatlan, hogy valaki ekkora gladiátor testtel galileus legyen, pedig az volt)… Ez a Prohairesziosz, minden rhétori mérkőzések verhetetlen bajnoka, oly hóttszegény volt, hogy kenyeres társával, Hephaisztionnal egy kopottas szofista-köntöse, egy nyűttes takarója volt közösen s míg az egyik az iskolákban odajárt, a másik a takaró alatt didergett-s meghalt a világ számára: váltott napokon éltek. Ezt a Prohaireszioszt soha senki parazsas vaskosár mellett melegedni nem látta s ahol elálmosodott, ott dőlt hanyatt-s ágyazkodott a puszta földön, csakis a lánglélek melegével fűtözve roppant testét – hóttszegényen, míg nevét visszhangozta a birodalom!

Iulianosz ki-kidörzsölte szeméből a jeges havat, ahogy a havas esővel előtáncoló szélroham rácsapott – és azon tűnődött, mi hatalmasabb, mi kívánatosabb mainapság: rhétornak lenni – prohaireszioszi rangban! – vagy püspöknek lenni – Euszebiosz pátriárkha-ornátusában?

mert igaz ugyan, hogy a Prohairesziosz-formájú világnagyság egyetlen szavára gabonaszállító gályák indulnak Peiraieusz kikötőjébe és egész Athén áldja a rhétor nevét, ki így rója le háláját a Város iránt, míg magának egyetlen búzaszemet sem tart meg s mindenek csudálják… De újabban az episzkopális státus fogdával-fogdmegekkel, fogvatartási-bíráskodási joggal jár, sőt pallosjoggal is és így püspöknek lenni tán hatalmasabb és kívánatosb… Lám, ama heretnek Varangyos is, Athanasziosz: nem kikorbácsoltatta areioszi szent hitünk vértanúságra jelentkezőit? S nem ő fogatta-é el a meletiánusok Angyalát, Arszenioszt, hogy megcsigázási jogánál fogva kínpadra vonassa és levágassa jobbját, pedig még élt? Mert ha azzal védekezik, hogy a kezet a tetemről metélte le – hát magára vall: ilyen, lopott tetemről kezeket-levagdosók ők, ezek a varázsolással-mágiázással fertelmeskedők, a hamis hitnek nagy-hamis megvallói-és aláírói – a katholika orthodoxia!…

A Szent Apostolok templom a Severus-fal tövében, messze fenn a Negyedik Halmon állt egymagában s ahogy az utolsó házak is elmaradoztak, az üres telkek, hevenyében kitűzött „utca”-kísértetek és hófoltos kőrakások közt dudáló szélben az ítéletidő még engesztelhetetlenebbnek, a Martírion tömbje még ormótlanabbnak tűnt. Így is nevezték, az Imperator akaratából és a vértanú szentek iránti tiszteletből, kik a szentélyhez ereklye tetemüket, hírüket-nevüket adták. Lüsztrai Szent Timotheosz volt a legismertebb, ki kathekumenátust-keresztséget Paulosztól kapott s így lett apostoltársa: halálra-botoztatásának napja – Epheszoszban, holott szembeszegült az Artemiszia-ünnep megtartásával – lőn mennyei születésnapja; a másik kettő csak amolyan ráadás-Szent Andreász apostol, ki az akhaiai Patraszban, kajsza keresztről szállott mártírüdvre, meg Lukász apostol, egy most divatba hozott evangelion állítólagos lejegyzője, ki vértanúságával a községnek adós maradott.

A keresztalaprajzú Mártírion közepén, a kupolatérben mintha gígász tetemére szabták volna – szörnyeteg szarkophagosz terpeszkedett, lábazatában körbe, tizenkét aedikulában a tizenkét kisapostol kegyfülkéje s fölöttük, ha igaz, valahol, kőkoporsó üregében a tizenharmadik, a Legnagyobb: Konsztantinosz Iszaposztolosz – a világbíró császár (kegyes csalás: pincevermében kuksoltak Megistenült Csontjai, holott mutogatták). Bölöm szarkophagoszát aki egyszer odabenn megbámulta – kijövet el nem képzelhette, hová-s hogyan férhetett a roppant sírépítmény a csapotthátú, sutatömegű Mártírionba… S mert a buckák között tocsogó, kitaposott sárösvény mind meredekebb lett, a mászásban Iulianosz valamelyest kimelegedett. Már az ivókút is idelátszott, ahonnan, a Severus-Fal felől, oszlopos-előtetős kapuzata is idekandikált, Iulianosz már a Szent Apostolok narthexéhez ért és fedele alatt lerázogatta köntöséről a havat, de még nem döntötte el, mi az előbbrevaló – rhétornak lenni avagy püspöknek ebben a torzsalkodó világ kavargásban, amelyben a galileusok mind jobban megszállják a szenátust és a bíróságokat, Rómában, Konsztantinopoliszban… S míg testőrei utat szorítottak neki a tolongásban, futtában felötlött benne „Kis” Himeriosz legfrissebb római pletykája a thékában, amit az arisztokratákba bújó, ravaszdi főpapról mesélt, Róma rókalelkű püspökéről, Damaszoszról; Damaszosz „pápáról”, ki a dúsgazdag Praetextatus puszipajtása, mind-keresztelhetné; s míg emez unszolja-vonja-édesgeti, a milliomos szenátor a lakoma-rendező pápának seggére ver s hátát paskolva – úgy mondja, nagy kacagva: „ha mindjárást Róma püspökévé keresztelsz, akkor, de csak akkor, tántalán, majd még felcserélem jupiterhitemet a tiédre!”… Csak a vak nem látja, hogy a zsinataival, palotáival, fegyvereseivel, császár úr barátságával, kappadókiai telivérjeivel hivalkodó püspök-féléknek felfutóban a szerencsecsillaga – emelkedőben az ázsiója.

A Szent Apostolok protopresbitere a hörgőjét fájlalja és lázas állapotáról panaszkodik. Megfázását annak tulajdonítja, hogy feledékenységében hátrahagyta a viperafogat, melyet még dédapjától örökölt, de Nagy Szent Polikarposz protovértanú megáldotta volt mennyei születésnapja előtt egy nappal, s így nemcsak az óhitből mosta ki, de nagyerejű talizmánná tette… Nektariosz Atyának nincs sok kedve válogatni, előkapja a legutolsó érvényes hitvallást és a szerpapocska kezébe nyomja:

– Ne, vidd az anagnosztészünk után s tartsd fel magasra, a herceg úrnak: ma a Szümbolont olvassátok.

Alighogy Iulianosz a köhögő, sarokba köpködő papnak hátat fordít s a sekrestyéből kilép a templomba, ugyanaz a tüsszögés, köhécselés-harákolás fogadja s a látvány is szokatlan. A Szent Apostolok nem nagy, de lévén a Flaviuszok temetkezési szentélye, az inkumbensek iparkodtak lakályossá, ünnepélyesebbé tenni mauzoleionjukat. A halakkal, labarum-jegyekkel, keresztekkel teletűzdelt szobrokban csak az odavalósiak – földijeik! – ismerhetik fel, hogy ki-kicsoda: ni! ez a mi örökkévaló Apollonunk aki volt Szebasztéban! ez a mi Szent Megváltó ÚrZeuszunk aki volt, Tüánéban! ez aki most a ti Máriátok, a mi Heraionunkból való, Neokaiszareiából! ez meg Lélekvezérlő Hermészünk, aki most apostol – Pompeiopoliszból!… Csakhogy a magasra helyezett alabástrom-ablakokon beáradó szűrt napfénynek most nyoma sincs: sűrű sötétség üli meg a boltozat aranymozaikját s a szövétnekek lobogó fénye a talapzatok alól, a szobrokról a gigantomakhia mozgó árnyékát veti a falakra fel – és a Szent Apostolok is, mintha pince-üregéiglen leszakadt volna, önmaga altemplomaként hat. Legközépütt, akárha odacsapódott roppant meteorit volna, az Iszaposztolosz szarkophagoszának nagy dömhec kolonca, oszlathatatlan sűrű feketeségével csak megosztja a teret, a hívek nemigen láthatják egymást s akik eminnen vannak, Iulianosz sarokra sikeredett ambón-köve körül, csak arról gyaníthatják az odatúl-rekedtek jelenlétét, hogy amazok ugyanúgy herregnek, harákolnak-turhákolnak, mint ők maguk

valamíg az eukharisztia tart, az egész hálaadás alatt a prüszkölés, krákogás, hangos trombitálás, orrtisztogatás percre sem szűnik s most még a bömbítve-duruzsoló, jól ismert bársonyos bariton, a népszerű, fejedelmi anagnosztész hangja is mintha fátyolosabban csengene… Iulianosz már ott áll rajta, ott ágaskodik az ambón-kövön a sarokban, csak a gyerekképű szerpapocska szerencsétlenkedik a szöveggel; s ha olykor sikerül is nagy gebeszkedve magasra tartania az íróhártyát, a középen uralkodó sötétségben a felolvasónak jórészt emlékezetére kell hagyatkoznia –

– Hogy mi higgyünk mind ezekben és vélünk a község, amint megmondatott és Autokratorunk Őnagymindszentfelsége által az Ő véghetetlen Jóságában megengedtetett-és hagyatott – – –

Nem volt bizonyos benne, sugdosódnak-e csak vagy rángatják is hátulról és kicsoda (tán Nektariosz Atya, az ő szipákolása volna?) – de Iulianosz elérti a sziszegést:

– (Imára kulcsolt kézzel! Az anagnosztésznak! Úgy kell! Imára kulcsolt kézzel, ha mondom, herceg úr!)

Megfogadta nyomban, bár hirtelenében nem találta a mozdulatot – galileus találmány volt – és megismételve, rossz érzéssel, kelletlenül, mint akit megzavartak, úgy folytatta:

– Minden megfogható-és meg-nem-fogható Egybeteremtőjében-és Gondjaviselőjében! ÉS az időknek előtte született Ő Egyszülött Fiában, ki egész az egésztől, egyetlen az egyetlentől, tökéletes a tökéletestől – – –

Nektariosz Atya náthás-rekedtes hangja csattan fel sipákolva mögüle, a sekrestye függönyajtaja felől, lármásan félberontva dallamos kántálását:

– Elébetérdepelni! Mi dolog az, hogy állongással, rábámulással hallgatjátok az Igét, ki szent apostolok és szentelő lélek sugallta Didaszkaleion által tinéktek meghagyatott, baromcsorda miként! Üstöllést letérdepelnetek mondom! Egész község!

Ruhasuhogással, hangos tüszköléssel, bőrrongyok, saruszíjak, bocskorok csürüszkölésével, batyutologatással meglódul a gyülekezet és térdrebocsátkozik. Ugyanakkor Iulianosz, szavát felejtve – önkéntelenül szétereszti kezét és imára-kulcsolás helyett kapkod az íróhártya után, hogy a szeméhez közelhúzza; és csak amikor megtalálja a „tökéletest” – akkor folytatja:

– – – király a királytól, élő Ige, bölcsesség, élet, igaz világosság, feltámadás, pásztor, ajtó, változatlan és megmásíthatatlan; ÉS ki lejővén az Atya rendeletéből és parancsolatjára, testnek alakmását ölté-és kapta a Kétszer Szűz Szent Szűztől – – –

A gyülekezet mormolva ismétli, összemosódó hangpocsolyákban, elől azonnal rávágva, a hátra-és oldaltszorultak nagy elkésve és bizonytalan álmélkodással (hiszen csak sejthetik, látni mit sem láthatják egymást az Iszaposztolosz emeletes sírpalotája két oldalán:)

– a Kétszer Szűz Szent Szűztől!…

– a Kétszer Szűz Szent Szűztől – – –

– az Atyai Akaratot teljes-tökéletesen betöltve kínnal kínzatott, kínhalált szenvedett!…

– kínnal kínzatott, kínhalált szenvedett – – –

– kínnal kínzatott, kínhalált szenvedett…

A Szümbolon felolvasása után az anagnosztész visszafurakodik a sekrestye ajtajához, hogy elfoglalja helyét a hüpodiakonoszok között, mert nagy csoszogással-sifiteléssel már a község is azt próbálja – menetbe verődni és középütt valahol (ha meglelik „közepét” a libasornak), a körmenethez felállnának már a papok is; amikor Iulianosz könnyű rántást érez karingén –

– Az anagnosztész imára kulcsolt kézzel mondja, amit mond,  Nobilissime  – sziszegi rekedten Nektariosz. – Megtanulhattad volna már.

– Hogyan kulcsoljam arra, amit te imának mondasz, atyám, ha tartanom kell az íróhártyát. Nekem sincs fénybogár-szemem, hogy bevilágítsam, ha mit olvasok.

– Tán nincs fénybogár szemed, de van annyi tudományod, hogy Szent Szümbolonunkat kívülről is fújjad. Presbiter leszel s annak készülsz magad is. Nem annak készülsz?

– Kötözködő kedvedben vagy s ebben a setétben tán összetévesztesz valakivel, Nektariosz.

– Nem tenném szóvá, Iulianosz úr, ha először volna, hogy szétereszted a kezed s nem kulcsolod –

– Majd kulcsolom mindjárást, de a tiédet s meg is ropogtatom, pap, ha el nem ereszted karomat: s menten észbeveszed, hogy egy Flaviusszal beszélsz! – Közelhajolva, ekkor érezte meg rajta s undorában messze elfordult: – Fuj! Hiszen te ittál!

– Uram! Csak módjával! Fenség: csak ami hűlésemnek jót teszen! Tüdőmnek használ –

– A lábadon alig állsz, nem sül le a képedről a bőr?

– Kiskevéske volt! Égettborom forralva jó: krüszipoliszi!…

– A kancsó fenekére néztél s az neked kiskevés?!

– Otromba szólásért megengedj, herceg úr! Kérlek… támogassál!

– Maradj hátra, Nektariosz: levernek lábról s a csatornába görgetnek a menetben. Jobb, ha maradsz –

– Az otromba szólásért! A megváltó istenekre kérlek! Megengedj, fenség, Iulianosz úr!…

A protopresbiter még mondott volna valamit, de a zenedörgés elvágta szavát – alakja visszahanyatlott a tömegbe. A zenezengés hallatára Iulianosz felkapta a fejét és nem hitt a fülének: kis híja elnevette magát.

A sírkolosszust kerülgető, kijáratnak tartó libasor elején, markos legények vonta szekérpódiumon pneumatikus orgona fülrepesztő hangja töltötte be a templomot

csiricsáré szerkentyű volt s az a fajta vásári frányamasina, amit amphitheatrumokban, odeionokban mutogatnak-jártatnak, fujtatnak-szólaltatnak majmos kikiáltók s a vásári zeneszekrény ordenáréságán csak az enyhített némileg, hogy a szólaltatója válláról a majom hiányzott

a felismerhetetlen zengésből lassan kibontakozott valami dallamféle s a tömegben akadtak; akik felkapták – igen bátortalanul eleinte; mint akik sem az énekben nem bizonyosak, sem abban, hogy az illendőség ellen nem vétenek-e

a hálaadás úgy hallatszott, mintha valami Heraionból szólna s hellén óhitűek énekelnék; vagy egy Aphrodité-szentély hierodulái hangicsálnának – új szerelmi dalra gyújtva; vagy épp elvonulnának az eleusziszi Teleszterion felséges oszlopcsarnoka előtt s onnan hallatszanának elő a Démétér-himnusz foszlányai

Iulianosz mit sem csodálkozott az újhitű presbitereken, akik nekivadulva hallgatták, sőt, szóvá tették a zsinatokon a „pogányos” szokások átszivárgását és felháborítónak találták, hogy az újhit aranymozaik mennyezetei alatt úgy dorbézoljanak-kántáljanak, mint valami propontiszi matrózlebujban a „hitetlenek”… Iulianosz elképedve hallgatta a Hebreus Szótér – Hresztosz nevét felcsendülni abban a Pherszephoné-Siratóban, amelyet még lemnoszi dajkájától tanult.

A szélverte utcákon, a hideg ködszitálásban a körmenet hosszúra nyúlónak ígérkezett; de meglépni nem lehetett s amúgy is, testőrsége káromkodva követte s hangosan büdösölte az egész köpedelmet. Iulianosz megadta magát sorsának és ha nem is kántálta velük, de hallgatnia kellett az újsütetű Kóré-Siratót (immáron a Kétszer Szűz Theotokosznak, Máriának) s míg átázott saruiban ott cuppogott velük a lucsogó latyakban – váltig az az émelyes-homályos érzés környékezte, hogy rossz társaságba keveredett.

Ahol a házak elkezdődnek, a körmenet visszafordult és aki a papok közt utolsónak bandukolt a sorban, hála alacsony termetének és mintha csak összebeszélt volna testőreivel: Iulianosz lemaradt, ellépett, közéjük keveredett és az első foghíjas utcán beleolvadt a hólé szürkeségbe.

Szerencséjük volt az idővel, a vastagon megülő borsóleves-ködben tíz lépés után már csak hátak mozgó árnyékfoltjait látták belőlük és húsz lépés után elvesztették őket szem elől. Egy portikusz oszlopai mögé húzódva – megvárták, amíg az utolsó imbolygó árny is eltűnik; s akkor a rendetlen kántálás is elhallgatott. Valamerre erre kellett hogy legyen az a fapalántákkal frissen végigültetett felvonulási sugárút, amely a Konsztantinosz-fórumra rávezet – ez a semmibevesző sikátor annak csak mellékutcája lehetett s minthogy ők a semmi felől lyukadtak bele, nehezen tudtak eltájékozódni. A katonák épp ezen tünekedtek, amikor mögöttük megnyílt az ajtó – beinvitálták őket

a szokásos jelenet játszódott le, Iulianoszt felismerték, megfenségezték, középre ültették, köré gyűlt a család

nyilvánvaló volt, mifélék: a családfő hellén iparosember és szabad; műhelyére tisztességtudón ráhúzta a függönyt, de Iulianosz abból a kevésből, satukból, szorítókeretekből már gyaníthatta – capsularius lehetett, könyvtokkészítő: úgy rémlett, a császári thékában mintha már látta volna a fizimiskáját, a neki dolgozó szír Markosz mellől – arrafordulóban… Meg is tudakolta – és Parnasziosz (így hívták a crinium-készítőt) egyre-másra hozta-mutogatta büszkén bőr-és bükkfatokjait. Pamphüliai volt s a borocska meg, amivel a herceget és kíséretét megkínálták, khioszi „Drimakhosz-könnye” – így hívták azt a legendás rabszolgavezért, ki a lázadó rabok tuteláris daimonionja lett s vénségére lejövén a hegyekből, könnyek árja közepette kínálta oda, fejvételre, fejét, hogy a kitűzött váltságdíjat rá s véle a kegyelmet bűntársainak kieszközölje: olyan is volt az a bor s ahol van a háznál és legyen bár mégoly jómódú, akárkit nem tisztel meg a gazda azzal, hogy „Drimakhosz-könnyével” kínálja

hosszan dícsérték a felséges nedű zamatát-aromáját, a Pamphüliai meg asszonya s tisztes távolban két lánya már eladósorban – csak amikor a boráldozatra került a sor, akkor voltak kissé zavarban. A társalgás elakadt, a kubikulumba mintha behatolt volna a fagyó köd, a nyirkos lehelet és annak az ólomeső-fellege ülte meg a lelkeket

a könyvtokkészítő és családja óhitű volt, a falfülke párkányán ott sorakoztak a hellén háziistenek apró szobrai – Iulianosz megjártatta szemét a Larariumon és ha ő maga nem is jött zavarba, érezte a zavarodottságot a többieken. Nem bíborszegésű tebennoszában, amiben járni szokta a várost s ahogyan ismerik, hanem az újhit fakófehér „anagnosztész”-köntösében, azon karingesen ült ott: ez okozhatta zavarukat. A taszító érzés, hogy „nem hozzájuk tartozik”. Lehet-e libatiót köszönteni a Hebreus Hresztoszra? – ez motoszkálhatott a Pamphüliai fejében s hogy kilöttyintette a drága nedű egy cseppjét, a szó a torkára forradt: balfogásnak érezte. Hátha nem veszi jónéven sem a herceg, sem a Hebreus Szótér, ki hóhér keresztjén végezte s ugyan ki ismeri ki magát egy istenen, aki tűri, hogy odaszegezzék? Inkább vár – gondolta Parnasziosz – míg a Flavius-ivadék kilöttyenti a magáét és meglátjuk, kire köszönti italáldozatát.

– Az ismeretlen istenre – mondta Iulianosz végezetre, megtörve a kínos hallgatást – az Ő áldása legyen a házon és kegyes házadnépén, jó Parnasziosz.

– Az örökkévaló és megváltó istenek legyenek veled, valamerre jársz és a véled járókon,  Nobilissime  – viszonozta az áldást a gazda. És valamennyien kortyolgatva ízlelték „Drimakhosz-könnyét”.

Az asszony beszólította a rabszolgát, hogy felszítassa a parazsas korsót a herceg lábánál és csalódottságot szimulált – már? ilyen hamar?! – amikor a fejedelmi váratlan vendég, kíséretével cihelődni kezdett. Iulianosz vállonveregette a Pamphüliait; megígérte, hogy elintézi Himeriosz Custosznál – ezentúl Parnasziosz készítse könyvtekercseihez a scriniumot; és alig várta, hogy kívülkerüljön.

Az eligazítást is megkapták, hogy merre a legrövidebb út – de amint az útrövidítésekkel lenni szokott, a ködben eltévedtek és hosszas csetlés-botlás, tócsakerülgetés és szótlan kujtorgás után, a Konsztantinosz-Fórum helyett újra csak a Negyedik Halom lábánál találták magukat: Iulianosznak mintha bontakozott is volna a ködből az Apostolok Temploma, ormótlan, csapott tömegével – a Martírion.

 

............................................................................................................................................................................

 

Nyomban visszafordultak hát és találomra megcélozták a Fórumot, ahonnan eltapogatózhatnak a Szent Palota kapubástyája felé. Minden, a sárösvényen odafentről ereszkedő alakban a herceg Nektarioszt vélte felismerni, a templomnak is használt Konsztantinosz-Mauzoleion protopresbiterét és éppenséggel semmi kedve nem volt újra összeakadni a zákányos pappal, aki alacsony születéséről feledkezve zsémbesen rászólni nem átallott – mert abból az összeakadásból újabb szarvatakasztás lett volna. Mi lehetne képtelenebb, mint az „imára kulcsolt kéz”? – dohogott magában dörmögve Iulianosz – hiszen ha hellén vagy és helyén a szíved s valamíg helyén a füle Attika isteneinek, hát a Megváltó Zeuszra! Vagy állva, tenyérrel az ég felé, úgy imádkozol, ha az égiekhez beszélsz, vagy lábaddal a földre dobbantva és nyújtott tenyeredet a föld felé fordítva, úgy mondod, ha a hadészieknek szól az ima. Érted? Megértetted?! Nektariosz! Neked beszélek. Nem érti, nem hallja a hülye, részeg a hülyéje. Imára „kulcsolt”!… „Kulcsolt”! Ha leiszod magad a sekrestyezugban rejtegetett butykosodból, amiben fellopod a forralt krüszopoliszi jófélét és kilobban belőled Attika géniuszának utolsó szikrája! Mígnem odáig süllyedsz, te zülledelem, a baromnál is alább, hogy elbarbárosodva „imára kulcsolt kézzel” térdre roggyanj! Nektariosz atya! Te szemét! Protopresbiter úr: igen, ezt, tőlem, egy hüpodiakonosz-jelölttől, amilyen szerzetes-posztuláns te sose voltál! Ha a füled mellett a hajad megtépve még nem volt, most majd! most majd! Szabad hellén nem térdel, a letérdelés barbárok szokása, gótoké, vandáloké, roxolánoké!… Elébük térdelsz?! Az istenek a mozdulatot nem értik s csupán a barbár idétlenkedését látják benne. S legyen bár az ima hódoló, engesztelő avagy áldozati, misztikus istenkereső felfohászkodás a szárnyas Hermészhez, a megváltó Apollonhoz, a megtartó Zeuszhoz avagy az üdvadó Hresztoszhoz, ki Hebreusból jött, de az, Ő is, szótér a Szótérok közül: akkor is! az Ő egére vetett szemmel s imaküldő, Hozzá-terjegetett tenyérrel fölfelé – – –

Iulianosz összerezzent. Gondolatainak fonala megszakadt. A protectores száma mintha kettővel megszaporodott volna: emlékeiből elősettenkedő, hátulról, a fülébe, onnan-sugdorászó kísértet-figurák voltak, tiszteletlenül pofákat vágó két faun – Apion és Audoleon, a macellumi Ópalotában segédtutorai, a kettő aki volt. Ilyen a rhétorok megmérkőzése, ahol Iulianosz, a mester-rögtönző minden tudománya csütörtököt mond… érve-fogytán, szava-híján áll és a szkolarkha és a hallgatóság nagy konsternációjára már-már, szellemi csődjéhez közel-s azt bejelentőben – a kijelölt ellenfélhez a téteteles Perben kis híja átpártol –

 

 

– …Takarodjatok! – ütött szét Iulianosz a két hátulról-előre sugdosódó fantom között, de tulajdon kiáltásától mintha a valóra ébredne, egy eddig soha nem gyanított valóra, a mozdulattól megszédült és a protectorok egyikének nekitántorodott. Úgy érezte, maga is mintha elfantomosodnék s látását egy nagy törlő kéz gyors mozdulattal letörülte volna – eltűnt előle a világ.

– Iulianosz. Herceg úr… Igen sápadt vagy. Hova nézel? Mit látsz? Nem jól érzed magad? – tudakolta a katona; de mire végigmondta volna, Iulianosz nekiájult s ha nem fogja fel társával, hát mielőtt belefekszik, megláthatta volna magát a pocsolya tükrében.

Azonnal mozgolódás támadt körülötte, négyen fogták fel, ketten szaladtak háromfele; honnan, honnan nem, csakhamar csődület vette körül. Valahonnan gyalogszéket kerítettek, egy asszonykéz körülsimította halántéktól a nyakán, füléig, egy asszonyhang valahonnan, valakinek odaszólt:

– Lázaska nagyon.

Maga sem tudta, mikor, merre vihették, rongyokba bugyolálva, az idegen hordszéken. A Szent Palotában ébredt fel; Törpéje, örmény öltöztető rabja, Artax volt mellette, egy ismeretlen nőcseléd meg az orvos.

Soha nem jött a nyomára, bár jóval később, a kezére került akták alapján és a tömegével kihallgatott rabcselédek locsogásából kihámozhatta volna, hogy azon a héten, amíg jóformán eszméletlenül feküdt vagy csak a kábaság fátyolfüggönyén keresztül látott-hallott elúszó árnyalakokat, zúgásba oldódó beszédfoszlányt, edénycsörgést-papucscsapkodást – hogy akkor mi történt. Mondta-e valaki, „lám, a bátyja volt halálán még suhancár korában, a katonák is csak azért kímélték meg, mert dögrováson volt; most meg mégis emez hal ránk, alighogy embernyi emberré cseperedett”… mondta-e vagy csak gondolta – „Gallus bátyja megélt s immár társcsászári rangban, maholnap meglakja Antiokheia Aranypalotáját; öccse meg mintha merő előzékenységből a Flaviuszok árnyaihoz térne, hogy megszüntesse azt az alattomos fenyegetést, amit puszta léte jelent” – mondta-e valaki s ha igen, ki volt

igaz-e, lehetséges-e, hogy „utoljára” (vagy amit annak vélt), titkon, hálókamarájába lépett az Autokrator s nem is egyedül, hanem a ruhasuhogásról ítélve, Euszébia Császárasszony kíséretében, aki végezetre, védőangyalos fénnyel övezve, fejedelmi unokabátyjának ezt a végtisztesség-forma leereszkedését is kieszközölte… Vagy nem volt igaz; mert ha félfüllel odahallgatott is a baljós orvosi jelentésre („isten meglátogatja betegünket, legnehezebb óráján”), de nem fogta fel igazi értelmét („Iulianosz úr halálán van”) és Euszebiosz főkamarárius Őelölvalóságát küldte, az meg valamelyik főrangú fullajtárját maga helyett, hogy nézzen utána, hol tart a halatkozásban s mennyire van vele – elindítsák-e a másodosztályú dísztemetkezés előkészítésével járó terhes kényelmetlenségeket

a főpap, aki hálókamarájába belépett, köpenyét szélesen szétbuktatva az ágyzsámolyon mellékuporodott s az orvossal szemhéját-lélegzetét vizsgálgatta, úgy rémlett, Euzoiosz maga volt, aki (püspöki parancsra), az államtitkokat őrlő s mindig mindent titokban rebesgető rossznyelvek szerint Konsztantinosz Megász, a Tizenharmadik Apostol hulláját megkeresztelte volt s így ez lett volna a nagy alkalom, hogy a dolog ravaszul-ildomos udvari formáját meglelve, rákérdezzen: igaz-e…?! De valahogyan hiányzott hozzá a sürgető-firtató kíváncsiság, Iulianosz megszólalni sem tudott és abban sem volt bizonyos, hogy ugráló vonásaival az a magas homályfolt, amely emberformán ülni látszik, Euzoiosz-e vagy valaki más a papi nyüzsgésből a Szent Palotában.

A megújuló egészség első tápászkodása benne az volt, amikor nem először hallotta ugyan, de először vette be elméje és hallatára egész lényén végignyilalló éles undort érzett: orvosa eunukh – a hangjáról felismerte. A csirkemellű, jércelábú, csupa-gönc udvaronc, Eunoikosz, az orvos, elárulta magát azzal, amit senki eunukh nem leplezhetett: hasztalan erőltette, öblösítette vastagra, sipákolóra sikerült. A hangja elárulta, semmi kétség – és ha eunukh, akkor nemcsak az Euszebiosz-Arabianosz féle hatalmi klikk egyik beépített tetve, hanem nagyon valószínű, hogy Tartareiosz, a Pók hálójának egyik fonalán is az odatelepített serke.

Vajon félrebeszéltem-e lázálmomban és ha igen, mit mondhattam?! – rezzent össze a gondolatra: már látta, odaképzelte a jelentést a petrai óriás, Kormosképű Arabianosz asztalára, ahogy a félhomályban, ágyfejtől, melléültetett takhügrapheusza gyorsírásban feljegyezte; hagymázos gagyogásából azóta átirat lett, megjárta a Praepositus Sacri Cubiculi asztalát, átküldték Limeniosznak, a Praefectus Urbinak, betekintésre… A teljes legyengültség állapotában kiszolgáltatva rémlátásainak, felzaklatott fantáziája vég nélkül gyártotta a vadabbnál-vadabb képzelgéseket, a vádemelést, a pert

a Kormosképű ábrázatának gunyoros-illedelmes torzpofa-regiszterét: amint ál-sértődötten a hátát mutatja; amint megjátssza, hogy „magából kikelten” a teljes-őszinte töredelmet és bűnvalló megnyilatkozást követeli (mintha ez az elnyűtt, nabateánus lélek, ahányszázszor már végigjátszotta, még képes volna „kikelni magából”); megtetézi a Nagy Lelkek, a hősi rátartiság romantikájával: viselkedjék egy Flaviuszhoz méltón és nevezze meg cinkosait; majd meg mintha rádöbbenne, hogy egy Flaviuszt vallat, visszazuhan alázat-pózába és szelindek-vigyorral megfenségezi, „herceg úr! Iulianosz úr!  Nobilissime!”

belép az Agentes In Rebus porkolábfejedelme, Paulosz, a Lánccsörrentő (ki hitte volna, hogy ilyen köpcös-pohos kis kopasz) és kérdő szembeszédjüket a vallatott elérti: „nem lenne egyszerűbb, ha mindjárt a padon? rákötözve? kicsiklandozni? – ha nem is csigáznád”

a Tartareosz után, kétszer, újfent lebben a kettős függöny, a főkamarárius úr Őelölvalósága, saját személyében tudakolja: jutottatok-e valamire vele…?!

…Iulianosz töprenkedve kutakodik emlékezetében – kétségbeesve azon, hogy a lázas elme lemúrjait-erinnüszeit, az öngyötrő lélek gondolatainak rajzását utolérni amúgy sem lehet: mit mondhattam, mit árulhattam el? és ha nincsenek elárulnivalóim (mert nincs, semmi-de-semmi!), mi olyas szaladhatott ki lázverte számon, amiből a szökés, a nagyratörés, a lázítás-szítás, a szervezett összeesküvés-és felségárulás szándékát kiolvasni-és kis jóakarattal rámolvasni lehet?!

és éppen mivel  hitében  soha-de-soha, úgy, amint a templomok ambónjára felhágva, annyiszor meghirdette-és olvasta volt, tanúul híva az örökkévaló és megváltó Olümposziakat, hogy  hitében  („Minden megfogható-és meg-nem-fogható Egybeteremtőjében-és Gondjaviselőjében; ÉS az időknek előtte született Ő Egyszülött Fiában, ki élő Ige, igaz világosság, feltámadás, pásztor, ajtó, változatlan és megmásíthatatlan; ÉS ki lejővén az Atya rendeletéből és parancsolatjára, testnek alakmását ölté-és kapta a Kétszer Szűz Szent Szűztől”) –  hitében  soha-de-soha nem rendült meg – – – ám innentova a megbántottság fantazmagóriái már elszabadulnak kibocsátójuktól és nyakló nélkül nyargalásznak, ahonnan a józanész pányvája többé vissza nem hozza őket: „követelem! igenis követelem! papi személy vagyok és mint hüpodiakonosz anagnosztész, ragaszkodom hozzá! Gonoszság csürhéje! Papi személyt kihallgatni másik papi személy jelenléte nélkül nem lehet! Szent hitünkre, a Hresztosz Logosz szent nevére, zsiványok! nem tűröm! A mancsát a hóhér papi személyre nem vetheti, egy Flaviuszra, megcsigázását a vonópadon, mit nem merészelsz! Tartareosz és bandája!”

A megcsigázástól való rémület a lábadozó gyenge légyben felidézi a megtorlás vágyőrületét –

– Ó igen, Euszebiosz eunukh, a Szent Hálókamarák Őre ki míg volt, vesztegetéseinek jogi formát, tisztességes látszatot adott és a dugpénzek beszedésére külön hivatalt szervezett… Arabianosz, a Kormosképűnek mondott, aki primiceriuszi hivatalát arra használta fel, hogy… Lánccsörrentő Paulosz Catena, a Pók, akit Tartareosz néven utál a birodalom s aki nem átallotta, hogy…

ilyen az, amikor az odaképzelt kínpad a beteg léleknek valóságosabb, mint amilyen fájdalmas az egészséges testnek a valódi. Gyűlöletének meseszövő rohama rajta volt, hogy beleverejtékezett s úgy ömlött homlokáról szemöldökére, hogy annak ereszéről csepegett alá. Iulianosz teste meg-megremegett, mintegy korbácsütésre a vonópadon, amikor még egy tekerés a keréken fejtől, egy kordítás a csigán lábnál és kilazul a vállízület; s oly gőggel, amelynek csupán fejedelem adhatja a „szerénység” látszatát – learatta a visszatorlás egész kaján gyönyörűségét

– – – arra használta, hogy…?!

– – – nem átallotta…?!

– – – vesztegetési hivatalt szervezett…?!

– – – és kicsoda?! Arabianosz, a hitvány szerecsen; Euszebiosz, a Hétszerherélt meg Lánccsörrentő Paulosz, a Pók…

– – – Ó, ha én ennek a bandáját egyszer ketreces gályámnak füzérláncán átrángathatnám Khalkedonba, hogy megkóstoltassák velük saját kínszerszámaikat… Hogy hallják bitang kenyeres-pajtások egymásra-vallását; hogy egyszer, csontok ropogásán, térdek kiakadásán – inok szakadásán egyszer tisztességgel tulajdon magukra valljanak! Míglen a kíntól fejvételért nem könyörögnek… Háhá! „Fővesztéssel”?! Még mit nem?! Előlem ugyan meg nem szöktök, Tiberius elől, gyűrűn rejtegetett mérgével, Vibulenus Agrippa miként meg a másik, Carnulius, ki inkább jóelőre önkezével vetett véget annak, aminek véget vetni magam szeretnék s ne keserüljem, császáruk miként feljajdult, Carnulius me evasit… Meg ne szökjön egyhamar s a gyors halál kegyelmét az ilyen gyalázat-kárhozottja ingyen sem érdemli meg…”

…Még hogy „visszatorlás Khalkedonban” vagy egyebütt? Akárhol?! Az a pillanat nem következik el, papocska. Soha-de-soha.

Nincs legyengítőbb az egészségtelen ábrándozásnál.

Az már jó jel volt, amikor így korholta magát a „papocska”; mert mint a rossz nedvet, az elbitangoló fantázia vágyőrületének bosszúszomját is felszívta-feldolgozta és kivetette magából az egészség tiszta akkordjára újra ráhangolódó szervezet. Iulianosz szívós, fiatal testhüvelye leküzdötte a tüdő-és mellhártyalob lázvizenyőit és ahogy izmaiba az élet szomjú ereje visszatért, úgy tért vissza tisztánlátása

amikor már felkönyökölve fogadta az eunukh orvost és rutinosan palástolta, mennyire visszataszítónak találja Eunoikosz beillatosított lényét, a parazsas korsón melegen tartott, zsályás-fodormentás ezerfőzetet elhárítva – melynek ízét nem szenvedhette már – kiküldte a dajkaforma nőcselédet és amúgy „közömbös-egykedvűen”, puhatolódzni kezdett a felcsernél:

– Mondssza, Eunoikosz. Hány napig tarthatott, hogy lázas voltam?

– Három napig. Forrómeleg voltál, Iulianosz úr.

– Magamnál voltam?

– Volt úgy, hogy igen. Volt úgy, hogy…

– Szólj már!

– Nem mindig arra válaszoltál, amit kérdeznek, fenség.

– Aha.

– Forrómeleg állapotban megesik,  Nobilissime.

– Hát kérdeztek?

– Levesedről. Kásádról. Hogy ízlik-e.

– S mit mondtam?

– Dobáltad magad.

– És beszéltem is?

– Inkább csak amúgy, magadnak, magadban.

– Mit?! Hallottad-e?

– Félszavakat. Ahogy elharaptad.

– Kihallgattad-e? Te vagy más?! Eunoikosz…!

– Sem nem szokásom, sem nem érkezésem, herceg úr.

– Hát ez a dajkaforma, ő igen: a nőcselédem?

– Egyik se. Fületlenek.

– Hát kettő, nem egy…?!

– Ma Khióné, tegnap Ariszbé. Váltják egymást. Szolgálatodra.

„Fületlenek”. Iulianosz nyomban elértette: a két rabszolgalány fülébe még pulya korában ólmot öntöttek. Tovább kérdezősködött.

– Hát az egyházfejedelem? Euzoiosz püspök atyám, aki a lábamnál ült…?

– Miféle egyházfejedelem? Két papi látogatód is volt, fenség, de egyik sem főpap.

– Rosszul láttam volna?

– A látások is rajtad voltak. A forróláztól.

– S ki volt a kettő?

– A Szent Apostolok Martírion protopresbitere, Nektariosz atya, bocsánatodért esdeklőben s hogy te fogod tudni, miért: úgy mondotta, herceg úr.

– És a másik?

– Epipodiosz atya, lelkigondozód aki lesz innentova, a Palotában.

– Epipodiosz atya? Találkoztam már az atyával?

– Hogy találkoztál-e? Itt ült melletted s míg várta volna, hogy ocsúdnál, éretted való imádkozással ütötte agyon az időt.

– A kincses időnek mely szép agyonütése!

– Látom, kedélyed visszatér, Iulianosz úr: erőddel. Ha fel is kelsz, ne pattanj és csak csínján azzal a járkálással. Ariszbé hamarosan visszatér: erőlevessel. Erősödnöd kell s fel kell készülnöd palotabéli gyülekezetünk angyala, Epipodiosz atya látogatására; hamarosan –

– Hamarosan? Mikor?

– Mihelyest felgyógyultál.

– Hiszen gyógyulóban vagyok már, erősen gyógyulok…!

– Istennek hála. Tudom. Az atya hírrel jár s az a hír csudásabb virtusú leszen Eunoikoszod minden ezerfőzeténél. Megládd, örömhír hozója s az, hogy ő hozza, már az is. Különös kegy. De ne tudj róla, hogy mondtam.

Alig telhetett bele egy hét és újra ugyanúgy zsongott-bongott, bozsgott-pezsgett benne a fiatal élet bukolikus örömérzése, a hús kívánkozni-akarása, az egészség akarni-kívánkozása, mintha egy napig se nyomta volna az ágyat s az is hazudik, aki azt mondja: kicsibe múlott, hogy át nem suhant, árnyéknak, abba az árnyékvilágba, ahonnan nem látják az emlékükre állított félbetört oszlopot, amelyet szobrukban, földi másuk megölelve tart, hogy az aión végezetéig gyászolja az életremények be nem váltott ígéretét.

Igaz, ebben is, abban is volt némi tódítás; mert vetettárnyékát hosszan nézegette a falon, hogy mennyire lefogyott és fokonként visszatérő erejével is hogy nincs minden egészen rendjén – azt is érzékelte: azon, hogy túlságosan pillekönnyűnek érezte magát; a felröppenés félelmével egyetemben, amellyel csiklandozták – addig-addig, míg furcsálkodva fel nem nevetett. Ami meg átsuhanását illeti az árnyékvilágba, eléggé magábavette Plotinoszát ahhoz, hogy tudja, kétféle halál van, az alásüllyedéses és a felszökellő; az alásüllyedésben a lélek a test legyengülésével elhagyogatja rémületét és alámerül a Teljesség látásában – a megnyugodás eláradása már ilyen s ez is egyfajta öröm, a halálöröm; a felszökellőben meg nyoma sincs rémületnek s azért nem tud róla, hogy az átlépő küszöbhöz milyen közel van, mertmivel visszaolvadása a Pleromába a tisztulás élvezetes öröme: e kathartikus elragadtatásban annyira telecsurogja az eggyéválás gyönyörűsége – már észre sem veszi hollétét meg hogy mikor lebeg átal a küszöbön; s a felszökellés halálörömében levedli a testi érzéklést a hústest börtönével együtt

vagyis: lehet, hogy közel volt hozzá és kicsibe múlott; ám annál kevésbé tudhatott róla. De míg a halálöröm az isteni, a sár örömeinek elképzelhetetlen – a sarazott, az anyag szalmatrágyájából egybegyurmákolt sár öröme sohasem ment a rettenettől. Így érthető, hogy két, egymással összebékíthetetlen síkon, egyszerre igaz, amint az a Szent Palota Szertartástanában kinyilvánítva áll és az Udvarban Forgódás kodifikált alapja: hogy a Szent Palota az Öröm Palotája s ugyanakkor a Retteneté is. Tán azért, mert öröm ugyan, de megrontja a Föld rettenete…?

ám az öröm és a rettenet összefüggését – hogy az egyikének miért velejárója a másik – s hogy az öröm korbácsütését miért kíséri a torkunkig felkalapáló szív szorongása: ezt kutatni az Udvarban Forgónak megtiltja a Szent Szertartások Tana.

 

............................................................................................................................................................................

 

Egy reggelen, alighogy megébredt s szeme felkoppant, pillantása pompás, bíborszegésű, skófiumos, törtfehér tebennoszra esett s mellette a hozzávaló himation… Ime, az öröm a Szent Palotában; a listára felvettek, a meghívottak szent öröme – azoké, akiket a Legkegyelmesebb Egyeduralkodó Őnagymindszentsége Magas Színe elé felkövetkezni parancsol-és elébocsátani megenged; s ugyanakkor, mintha papucscsapkodás is megütötte volna fülét, távolodóban… Valamelyik dajkaforma nőcseléd lehetett a „süketek” közül, Ariszbé avagy Khióné – aki hozta-s a fekvőszéken szétterítette.

Iulianosznak jósálma volt, ám az ébredéssel kidörzsölte; még futólag töprengett is rajta, hogy jósálom-e, ha igazában már nem tudja összerakni s így jövendőmondó értelmére következtetni alig van miből; ha meg elgurult, ami minden bizonnyal jósálom lett-légyen, nem úgy illő-e, hogy hellén szokás szerint megmossa homlokát, szemöldökét, minekelőtte fejtegetésébe kezd (vaj erről mimondandó Themisztiosz Álomfejtő Könyve…?!)

de gondolatait álmáról elterelte az öröm, a Szent Palota öröme: a remekbe szabott, bíborszegésű, nyersfehér tebennosz látványa s lába lelendült a takaró alól – valósággal kidobta az ágy, a mohóság, amely néha annyira elhatalmasodott rajta, hogy ha visszaparancsolni mulasztja s nem idejében teszi, hát félő, hogy megzavarodik légszekrényének ütemezője s kiújul kölyökkori asztmája. Csakhogy már tudta, megtanulta, mit kell tennie: nem „egyenletesen” lélegezni; hanem épp fordítva – rá se hederíteni. Nem veszünk róla tudomást. „Fölény-kúra”: minden esetben segít.

Felöltse? Ne öltse?

a tétovázást, hogy a rászabott tebennoszt felpróbálja, meghosszabbította, hogy nem volt bizonyos benne, a melléhelyezett palástforma körgallér alulra kerül-e – vagy amaz kerül alulra s felülre emez? De megrövidítette az a felfedezés, hogy nézik, a sarok kettős bejárati függönye mellől, ketten is: öltöztető rabja, az örmény Artax és az Udvarban Forgódás Művészetének kétlábon járó, kegyes enciklopédiája – a pap.

 

 

A második szent öröm hallatára Iulianosz összerezzent. Magábasüllyedve kelt fel, hogy vajon mi lesz, mi lehet az a második ígérkező öröm s mi lehet szentebb az Elfogadásnál.

A Szent Palota a Szent Öröm birodalma; de minden repeső szent örömbe – rettenet vegyül.

„A Szent Palota a Szent Öröm birodalma” – morfondírozott Iulianosz, visszatekintve a Nagy Napra, amikor már utána volt; keserűen, de túltéve magát keserűségén, túlérzékenyen, de vastagbőrt növesztve vérzékeny lélekbőre fölé – valóságos mozgó tegumentumot, melyről a dárda lepattan s az égő nyílvessző a sárba leperdül

más, mint „öröm”, császári, birodalmi viszonylatban és az Udvar hangján, nem létezik a Szent Szertartástan szerint; s legyen bár országos katasztrófa, arról is úgy szaval-szájal az Udvari Rhétor A BIRODALOM BOLDOG ÁLLAPOTA című panegürikoszában, hogy „öröme” bearanyozza üstökét, ahány szobra ahány városban az Autokratornak csak van

„Szent Palotának” nevezik a Szent Palota kazamatáit is, ahol a „vendégnek” titulált államfogoly tekintete a tenger tátongását méregetheti csupán, a szökés minden reménye nélkül; és a tömlöc-emeleteken, ahol Lánccsörrentő Paulosz uralkodik, a Pók a maga válogatott bandájával – ha ott a petrai óriás, a Kormosképű közli a vendéggel, hogy az Egyeduralkodó megadja neki a fojtó nyakvágó kegyét, melynek vastüskéje tarkójába hatol, hát Arabianosz tömlöcpapja se beszél egyébről, mint a Hresztosz Logosz néki lesugárzó szent „öröméről”, ki a hóhérban megnyilatkozik – anélkül, hogy szerecsen képéről lesülne a bőr. Ó igen – a Szent Palota a Szent Öröm birodalma

megnyilatkozik ez másban is, az öröm fagyos leheletén s mindenünnen ránklehintő rettenetén túl. Valamin, aminek a perzsák szája-híja bálványszobrot emeltek és istenként tisztelik: a mindeneket elnyelő Csendet, amelyben a belekiáltott hangnak nyomavész. A perzsa Csend-isten ktesziphoni szentélyében nem tartják szigorúbban a tüze-tápláló papok a szentelt csendet, mint a Szent Palotán végigviharzó csendben

azért, az örömön innen, a retteneten túl: a Szent Palota a csend birodalma

a börtönkazamatákban azért suttognak, hogy a sarokban kuporgó vizsgálatos „kedves vendég” ne tudja, hátulról, a háta mögül ki mivel közelít

a Szent Palota porfír-folyosóin azért suttognak, mert a dolgok felséges rendje szerint a nemesnek, honoratusznak, clarissimusznak-praeclarissimusznak, illustrissimusznak-eminentissimusznak, perfectissimusznak, gloriosissimusznak, sublimissimusznak: az uralkodó „társainak”, a comeszeknek kijár a kimért, a halk beszéd s e főrendű csendre külön csend-testőrség, a silentiarii vigyáz, mert itt oly sűrű, hogy a csendnek teste van

a várócsarnokokban, narthexekben-aulákban és magában az Elfogadó Teremben, a Trón alatt azért suttognak, mert a világuralkodó Jelképi Jelenléte csendre int még akkor is, ha nincs jelen; sőt, Mindvalóságos Prezenciájában, Megmutatkozáskor (mikoron hivatalosan, önnönmagának is Jelen Van), akkor is csupán Neki Magának, az Autokrator Őnagymindszentfelséges Személyének uralkodói, prerogatív privilégiuma-és kegyének kiárasztása az öblös szólás, hangjának kénye-kedve, fénye-csudája szerint. Hogy a nagy nesztelenségben, ebben a megszentelt s minden lepisszegés nélkül teremtett örökös palotacsendben hallják mindenek, ha szól, ha nem szól. S meg is hallják legkisebb, őcsászári felséges iótáján a pontot is, ezek az örökké fülüket hegyező, suttogáshoz szokott hallószervek

ebben a palotaőrség-vigyázta, szentelt csendben – amelyben elképzelhetetlen, hogy valaki belekiáltson s hangnak hangot adjon – ebben a minden-csendek-napját tartó örökcsendben Iulianosz „hangszépsége”, ez a megejtő, templomcsarnokot betöltő bariton nem bontakozhatott ki – mit sem érvényesült. Itt, ahol a palotacsend megtörője könnyen Paulosz Tartareiosz, a Sátán börtöntengerre néző pincéiben találja magát, a trónállók, trónhullnokok örökimádás-csendjének belekiabálós megtörésére gondolni sem lehet; különben is, mindvégig felvezetője mögött kullogva, s magasított sarkain oly ügyetlenül ingadozva, mint kezdő színész a kothornoszon, Iulianosz örült, hogy él s így is, jobbára hozzá fordultak az odasuttogott szóval s ő maga nemigen sugdosódott.

A Szent Palota egy eleven-és örökkévaló istenség számba menő Mennyei Szent Palota epifániája és Iulianosz rajongásos lelkét teljesen betöltötte a látvány és a jelenség, azon a napon

megnyerte, megvesztegette, hogy már egyebet sem tudott, mint alázatosan csudálni, álmélkodva helyeselni, illeszkedni – beállni a körforgásba, helyreigazodni a Rendben

ha igaz, hogy Lantpengető Amphion építette fel Théba falait – a küklopsz-kövek maguktól mozdultak s fellebegve fallá emelkedtek városa körül a muzsika hangjaira – akkor a Szent Palota köveiből csarnokról-csarnokra és sok fülke, fülkékben sok szobor szegélyezte labirintikus folyosó-falaiból ugyanez a zenevarázslat áradt, a megszólalás előtti szent csendbe fulladva: a Tolongásban mindenki felvette a kartávolságot, a megritkulásban tudta a helyét, az előtte-oldaltlépőre hol felfedezett, hol oldallejtéssel az ellenoldalra felelkezett; és minden a Szent Koreográfia szertartástani törvényei szerint történt anélkül, hogy szertartásmestereknek, étekfogóknak, felvezetőknek kínos gondossággal ügyelniük kellett volna tervére – elegendő volt, hogy ki-ki magábavette és átaladta magát áramának

ha nem ismerte névről, mindenki tudottnak vette egymást: hírnévről, rangról, együvétartozásról; ha meg történetesen ismerte jól s a számontartott büszke rokoni szálak jogán, keresztnévről: most mellőzte a bizalmas megszólítást és az előírásos távolságtartással a szembetáncban elébekerülőnek rangja-címe megragyogtatására szorítkozott csupán, de úgy, hogy ha szóformáló ajka-mozgása közt kieresztette volna a hellén hangszálak avagy a latin gégefő nyílásán tüdeje levelgését – hát csak úgy zengett-harsogott volna a Szent Palota, Constantinus Magnus csupa porfír-és zöldmárvány Aranypalotája a fogadótermek felé menet az odaköszönésektől

a féllépést visszalépőleges mély bókkal (olykor a földig s tebennosza bíborszegélyénél matatva a nagyúrnak, ha hajaérintő simogatással kliensére ismer a lehajolóban s ezzel, maguk veszélyére, mindnyájuk gyönyörűségére, elfogadja annak, megengedve mintegy szegélycsókra járuló eléhunyászkodását) – csak úgy visszhangzott volna a térdmegöleléssel vagy teljes elébeborulással eltrombitált főrendű címektől-rangoktól

de nem zenghetett-harsoghatott, lévén a Szent Palota a csend birodalma – s így az örvendező ábrázat és a csukottas ajak megformálta szó palotasuttogás maradt csupán, a suttogó rangját öregbítő, az elsuttogottat mély aranybarna aurával övező megszólítás, az Aranypalota fennkölt, mélybarna légkörében:

– Szent Őszinteséged!

– Mindfontosabbságod!

– Mentőlmagasztosabbságod!

–  Praeclarissime!

– Excellenciád!

–  Illustrissime!

– Eminenciád!

– Tennenkitűnőséged!

– Fennenkiválóságod!

– Felséges és Mindcsudás Nagyszerűséged!

– Tefőmagasságod!

– Szelídségem örömmel értesült Nagyelölvalóságod diadalmas hazatértéről, hadmenetedből, egészségben!

– Vallásosságom figyelmét nem kerülte el a családodra leáradó Uralkodói Kegy lesugárzása, Istenszeretőséged templomépítése alkalmából, városodban!

– Holott Urunk engedélyezte-s parancsolta bronzszobrod felállítása lészen első gondunk, s vajha Teszentkegyelmességed bearanyozó Jelenlétében tehetnők!…  Sublimissime!

– Nagyonnagytekintetűséged!

– Lenyűgözöttségem minden alázatával, hódolvást himationod rámterített szegélyénél, főmagasságos színed előtt!

– Boldogságodat látnom nehéz napjaid után, szigeteden, mi teljesden-teljes szent öröm s örömnek mely szent megújhodása!

– Miként átiratunkban jelezni bátorkodtuk Nyíltságodnak…

– Főtiszteletreméltóságod eukharisztiája után a kegyes társalkodásból te ki a jámborságban kiemelkedők közül is előragyognál…

– Káprázatosságod!

– Mindtündökletességed!

– Isteni csudás Felszárnyazottságod!

– Mindenekfölöttiséged!

(és megint elölről:)

– Szent Őszinteséged! Mindfontosabbságod! Mentőlmagasztosabbságod! Praeclarissime! Excellenciád! Illustrissime! Eminenciád! –

s ahogy felvezetője, Epipodiosz atya, ajkára helyezett mutatóujjával hol tessékelte a lépni-is-felejtkezőt, hol hívta a le-lemaradozót: Iulianosz el-elbámészkodva leste a Szent Összjátékban a rendek-és főrendek palotás maguk-viseletjét, a minden oldalról előnyös mozdulatlanságot, az egyenletes ellejtést, a lábfej gőgös kifelefordítását előlépésnél és a visszafogott kezet, melynek mozdulatbeszéde könyökmagasság fölé nem mehet

ő is járt, megfordult a mozgásmesternél és próbálta lefaragni fesztelenségét, ami az Udvarnál esetlenségnek számított. De valamiképp az újhitnek is megvan a maga elsikkasztva-is-hétpecsétes hittitka (mert nem hogy a szent areioszi hitben, de még a szabelliánus, paulikiánus-monarkhiánus eretnekségben, sőt, az athanaszioszi, háromistenhitű rondálkodásban sem, nincs nyoma – hogy a Hebreus csikbék emberke volt, púposka, kacskalábú nyomorék, azért verték gyereknek való keresztre a Hresztoszt), szintazonképp, a hellén hittitkokban is megvan ennek az elsikkasztott ellenpárja: Heraklészről. Hogy halandó volt s ötvenkét hányatott esztendőknek utána megtért árnyaihoz – az csak hagyján. De hogy alacsonyka lett-légyen!… Bolyha-szőre torzonborz, ő maga amilyen nagyerejű, olyan kicsinyke: Rhodoszi Hieronümosz a tudója e titoknak, a peripatetikus; s hogy e szégyent tetézze, Dikaiarkhosz még azt is tudni véli, hogy inas-sovány volt, horgasorrú, feketehajú, szikrázó szemű és nem ütötte meg a katonamértéket…

no hiszen: az Izomtorony gyanánt imádott Nagy Szent Heraklész, aki nem üti meg a katonamértéket!… Ilyesforma volt, ilyen „törpe Heraklész” Iulianosz a nagy napon, a Szent Palota fogadócsarnokaiban s mennél inkább közeledett az Elfogadás Pillanata – melyhez már mintha a felsorakozás is megkezdődött volna valahol elől a harmadik csarnokban – annál kényelmetlenebbül érezte magát és ha úri-udvari mód keresztülnéztek is rajta, hogy zavarát ne fokozzák, akkor is: mint a hasára pottyant vadruca a gólyák és kócsagok közt ebben az elegáns kelepelésben – úgy festett a hórihorgas, inas-előkelő, sovány császári comeszek köntösragyogásában, egy nyersfehér, bíborszegésű tebennosz az el-elbukáshoz közel; s kínjában bosszankodva, Iulianosz már maga sem tudta eldönteni, a jó – avagy a rosszindulat műve ez az éktelen magassarkú udvari topán: hogy segítsen heraklészi alacsonyságán avagy hogy ez a kothornosz legyen a veszte, a Jelenlét Csarnokában, az Autokrator szemeláttára – elébebukfencezve…

És mégis, és mindazonáltal. Még akkor is, hogyha a sutaság szorongásából az ügyetlenkedés elúrhodása következik rajtunk; ha az Elfogadás Összjátékából a magunk bukdácsolásával kilógunk: akkor is. Ahogy önkéntelenül, ezerszer elképzelte, bár közelebb hozzá egy arasszal sem jutott és most, csudák-csudájára, három csarnokkal odébb a Felsorakozásban a Trónhoz közelítve immár és a Szent Palota örömrettenetében, volt benne valami, az egészben. Valami, aminek nagy-nagy várakozással nézett elébe…

Ó nem, nem Euzoiosz püspök megkérdezése (felvezetője, Epipodiosz atya, gyanútlanul, odamutatott a forgatagban: amott a püspökök között, az, aki most! most! a pátriárkhát eltakarja, háttal, ő az. Ki Urunk hálókamaráiba is bejáratos: Euzoiosz püspök atyánk) – hiszen a kérdés idétlenségétől így, vele szemtől-szembe, Iulianosznak égnek állt a haja s most oly halvaszültett gondolatnak tűnt, hogy nem volt mit elvetnie („Titkodnak megőrzője-és tudója, Istenszeretőséged! Igaz-e, Gyülekezet Szentangyala, hogy az ott, Anküronában hullakeresztelés volt, kinek ha megesett, te lettél-légyen mívelője és a Tizenhanmadik Apostol tán nem is igaz szerrel keresztény…?!”)

Ó nem, nem Euszebiosz főenunukh szemtől-szembe látása, ki a Monarkhánál is jobban a szívén viseli a dinasztia gondját és vélelmezhető bűnök-erények esélyével súlyozott családfás Tabellájának – melyet örök-baljós kedvében mindig magával hordoz – csak egy másolatját tűri hogy legyen s az ott van, ki másnál is lehetne: Paulosz Tartareiosz Őmindmagasztosságánál az Agentes In Rebus hivatalszobájában, titkon-mozgó kőrejtek alatt…

Ó nem, sem ez, sem az. Hanem a Themisztiosszal való találkozás hihetetlen reménye

csak nemrég szedette elő Őnagymindszentfelsége Tabuláriumából, „Kis” Himerioszával a szenátor opuszait, hogy lemásoltassa rendre és a szír Malkosz remekléseit maga vitte el könyvtokkészítőjéhez, Pamphüliai Parnaszionhoz: olyan bivalybőr-scriniumban pompáznak magángyűjteményében, hogy annak az aranycirádás tokja-fedele, nevével-címerével, ritkítja párját

már a macellumi Ópalota thékájában megismerkedett műveivel, melyeket úgy ontott tömegével, mintha kedvtelésének élő bithüniai magánzó volna s nem az Ujdon Róma legelfoglaltabb szenátora

ha csak annyi lett volna, rhétor és athéni bölcselő, semmi egyéb – már akkor is… Szkolarkhája, Nikoklész Luko szeme káprázott, amikor Iulianosz a Themisztiosz-tokokat sorbarakta és ő sorra görgette ki tekercseit az olvasóasztalon.

– Ékesszólásnak-bölcsességnek mi lenyűgöző temérdeksége s mely meg-megújulva kifogyhatatlan tárháza! – kiáltott fel a lakoniai, az aranykezű rab Malkosz remeklése láttán: – herceg úr! Vaj tudod-e, hogy csak ez a te kilenc scriniumod, ahányat előmbe raktál, kilenc falvat ér Lakóniában, szőlejével-majorságával…?!

– Kilencszer-kilenc falvakért sem adnám,  Perfectissime,  Themisztioszomat, kiről magad mondod, hogy Platonnál nagyobb!

– S úgy igaz! – bizonykodott a szkolarkha, elmerülve a Sztageiritához írott ifjúkori Themisztiosz-kommentárok csudálatában (melyek számtalan kalózkiadásáért, idős korban a szenátor olyigen haragudott)

ha a Themisztiosz-tokok valamelyikét kinyitotta, Iulianosz nem a kigörgetett betűket látta, hanem a szenátort, amilyennek képzeletében megjelent: honnan ismerte volna?

most, hogy azon a Nagy Napon, csarnokról-csarnokra meg nem állhatta s mindenütt őt kereste, nem az arcot látta hogy felfedezné az arcok valamelyikében, hanem a kiterített Themisztiosz-tekercs jelent meg előtte: gyöngyöző betűk hordozta – ellentmondást nem tűrő, megejtő-hibátlan szólamaival.

– Themisztiosz, a Princeps Senatus, mondod? Várj – nézett körül az atya; mert kíváncsiságát, belevörösödve, Epipodiosznak is elkottyantotta.

A megjegyzett ember irígy áhítatával tisztelte benne, Themisztioszában, a megjegyezhetetlen makulátlanságot. A megjegyzett Flavius irígy áhítatával, aki Mindenható Euszebiosz, a Hétszerherélt családfás titkos Tabelláján – most, hogy Gallus bátyja, a caesar, a hatalom sáncain belül legfeljebb a jóra való restségig mehet el a Rosszban – most, a vélelmezhető bűnök esélyével súlyosan megterhelve, Iulianosz első helyen állt azok között, akiknek aktáját a „kényelmetlenné váltak” aktacsomójában bármikor áttehetik Paulosz, a Pók lánccsörrentő hivatalába. Iulianosznak megsemmisíthetetlen aktája volt; Themisztiosznak nem volt semmiféle aktája és nem is lehetett.

Themisztiosz, Princeps Senatus! S nemcsak ezé: Rómának – a Régié és az Újé – a Földkerekség Szenátora!

ha hét élete volna, hetvenhét császárt végigszolgálna s anélkül – anélkül! – hogy keresztényeskednie kellene! Mit – császárt: hiszen észrevétlen visszájára fordított panegürikoszában már azt is diadalkoszorúba fűzte, fejére, ahány császártól ami magasztaló epitetont csak kapott!

Themisztiosz Euphradész – az Ékesen Szóló! A Minden Uralomban Szükséges és Nélkülözhetetlen! Ki nélkül rendszer-és uralom hogy meglenni tudna: nincs olyan!… Eugeniosz, a jeles bölcs elsőszülött fia! Maga is filozófus, annak is olyan, hogy életműve mesteréét, Platonét is meghaladja s valamíg világ a világ, nevét együtt emlegetik Püthagoraszéval, Arisztotelészével: Themisztiosz, Filozófusok Fejedelme!

macellumi ábrándozásainak szemérmetlenül megimádott bálványa! Életeszménye, akit kézzel-lábbal kapálódzva – ha akarná se utánozhatna, bármennyire szeretné. Se képessége, se adottsága. Themisztiosz! Hány epiteton ornansszal lehetne visszaadni Themisztioszt, a Jelenséget, jóllehet lényére rátapintani százannyival se lehetne…?!

a letorkolás udvariasságának kimódolója

a magasztalás vértes gyaloghadtestének vezértábornoka. A hízelkedés kataphraktosz-lovasságának élén – maga is felpáncélozott paripán, szenátori teljes díszben: szépen ágaskodó lovát ugratja

a panegürikosz írófejedelme: földighajolóban – anélkül hogy ő maga lealacsonyodnék

császárok levelező társa, kinek egy-egy levélváltása – országos esemény. Elébeborulóban, mi csak császár ura előtt tűnik lábcsóknak – ő mindenki más szemében megőrzi a jelképes egyenrangúság látszatát

egy szekérrakomány dicshimnusz-és szerencsekívánó felirat, másik szekérrakomány bölcseleti munka és kommentár. Betűözön csudás kieszelője-és ontója. Mikor van ideje?

– Amott! Amott! Iulianosz úr! Amerre mutatok! Arra: ő az!…

Ilyen lehetett az a villámcsapás, amelynek dörgésétől Libaniosz, rhétorok veszedelme, egész életére fejfájós-szédülős, ágyához támolygó beteg lett, hogy időszakos dadogórohamait csak elsötétítő velarium mögött tudja kiheverni: a villámcsapás…

Epipodiosza könnyedén megfogja Iulianosz könyökét, magához vonja s úgy suttogja, közvetlenül a fülébe, mialatt odamutat:

– Az ott. Themisztioszod, herceg úr. Legeltesd rajta kíváncsi szemed, ő ritka látvány… Az a főrendű, magas, amott: épp ide figyelmez – – –

Ami következett, annak nem lett volna szabad megtörténnie. Iulianosz a Princeps Senatus látását tíz lépésnyire s szemtől-szembe, szemével-lényével felkészületlenül vette be

az a fajta rémület volt, amely a Szent Palota örömrettenetének érzékeny mérlegén a rettenettől az öröm felé billentette a serpenyőt. Iulianosz felkiáltott:

– Themisztiosz Euphradész, Princeps Senatus!

A Szent Palota a csend birodalma.

A hallatlan eset szörnyedelmén lehetetlen volt elsiklani, a hangoskodás nem udvarképes s hogy mégis, mi móddal-szerrel térjen napirendre az Udvar egy Flavius-ivadék balog viselkedésén, arra a Szertartástan utasítást nem ad, rögtönzést nem ismer.

De ismer Themisztiosz. Rögtönzést, nem is egyet. Felvezető szertartásmestere, („Az Udvarban Forgódás Művészete” Aranysillabuszának szerzője), Epipodiosz atya úgy találta megszorítani a könyökét, hogy a körme helyén kiserkedt a vér és lesújtó tekintetével végigmérve a rábízott törpe Heraklészt, a foga közt odasziszegte:

– De  Nobilissime!  Zeusz öregistenre: megvigyázd magad!

Boldogtalan Iulianosz, a föld alá süllyedezőben! Ahányszor elképzelte! Váltig úgy szerette volna ezt az első találkozást Themisztioszával és bemutatkozását a Túlélés Olümpikonjának, hogy első láttára elébeszalad és udvarlására járul.

Mindez az Udvar Fogadó Csarnokaiban, a Szent Összjáték Rendjében összeomlott. Hiába volt tizenkét lépés távolában, a Körülötte tisztes távolságtartással tolongó Udvar tömegében hozzá se férhetett, gondolni sem gondolhatott arra, hogy… esetlenséget sutasággal tetézve – – –

Ideje se maradt, kigondolni, mi lehet az, amire gondolni sem gondolhat; amikor maga Themisztiosz tette meg azt a tizenkét lépést. Felé? Hozzá? Nem volt benne bizonyos. Körülötte sustorgott, duruzsolt, sziszegett az egymást ellépőben köszöntő főrendek suttogóversenye:

– Tennenkitűnőséged!

– Fennenkiválóságod!

– Tefőmagasságod!

– Káprázatosságod!

– Mindtündökletességed!

– Mentől jámborabb Istenszeretőséged!

– Isteni csudás Felszárnyazottságod!

–  Illustrissime!  Sublimissime!

Mintha csak a lehetetlent kísérelte volna meg az ide-oda hódolók suttogókórusa, hogy teljes súlyával napirendre térjen a botrány fölött. De őket Iulianosz se nem hallotta, se nem látta.

Ő csak Themisztioszát itta-nyelte s minél közelebb jött, annál inkább felfedezni vélte titkát; ha meg egy szempercenetre eltűnt előle a társalkodás mögött, csak a kérdés ostroma maradt: mi a titka?

Ápoltas szépsége maga volt a természetesség. Semmi teketória, semmi ceremónia. Megfoghatatlan!

Magas volt; mind közül kimagasló, de senkit meg nem szégyenítő mód s nem lealázó szerrel.

Senki nem mondhatta rá, megszégyenülten panaszolva, hogy Themisztiosz túltengő; hogy termete kínosan kirívó, vagy hogy mutogatnivaló cirkuszi óriás (a császárral amúgy sem volt összemérhető, a maga emelkedő, hidraulikus, emeletes tróndobogóján, melyet ornamentális védőművek sáncoltak el).

Ő maga bontakozott ki az udvarlására járulók tömegéből; ő maga lépett hozzá, hozzálépett, sietséget mímelve s elmenőben fölémagasodva – Themisztiosz, Filozófusok Fejedelme, mintha most lett vón Arisztotelésznek fölébe növőben. Iulianosz beleszédült.

Bókolt? Biccentett? Magasról, őelébe, gyűrűcsókra hajtott fejjel? Avagy csak mórikálta, mintha az volna s egyáltalán, volna azon, a gyűrűtlen kezén, gyűrű, a Flavius-ivadéknak, amelyet maga elé kapott?

Azzal az egyedül lehetséges, legszerencsésebb üdvözlő bókkal, mely a rangok-és címek legalacsonyabb minősítő fokán még megadható volt és egy Flavius-csemetének kijár s ahogy akkor, azon a Nagy Napon, sokat jelentően, a maga bariton-puha fél-szonoritásával, suttogó ajkáról elrebbentette:

– Nagyrahivatottságod!…  Nobilissime!

A botrány, volt-nem volt, mintha elpárolgott volna. A Szent Összjáték helyreállt, a hercegecske ostobaságán az Udvar lehengerlő egyöntetűséggel napirendre tért

Iulianosz fogadni akarta Themisztiosz tisztelgését, ami tebennosza bíborszegélyének kijárt és válaszolni próbált, tömör-egyszerűen és mégis emlékezetes-találékonyan; kutakodva elméjében, hogy mivel – és kérdőleg felvezető papjára nézett. De a szünet a mindeneket-mulasztó szünetek egyike volt s mire rávághatta volna –  Gloriosissime!  – a szenátornak kijáró Mindtündökletességedet, már sem Themisztiosz nem volt ott, sem papja-és szertartásmestere, Epipodiosz, a helyén.

Magárahagyták, de nem faképnél; és amekkorát fordult vele a csarnok ritkás-rengeteg nyüzsgése, annyit tanult; esztendőnyit – sűrítve a pillanatban.

Tudomásulvette. Hogy természetesnek találja. A félmosoly, amit ott-és nála, rajtafelejtett, elvette élét: távoztával mit sem bántotta meg; s noha nem őt célozta meg lépteivel, csupán elment mellette, mégis, az sem bántó elmellőzés volt, annak is kitüntető volt a módja.

Máskorra-halasztó, elígérkező sokatígérés. Becses arany semmi, mégis nesze-fogd-meg-jól – de van rajta mit. Jóslatos mellékzönge. Nagyrahivatottságod. Mi szépenszóló s mi szívbizsergető! Miért is gondolja, az üres, udvari formuláról s mi olyan szívbizsergető benne? Csak az, hogy  Gloriosissime  – ő mondta. Paphlagóniai Themisztiosz Euphradész. A Sztageirita Legméltóbb Kommentátora. Akinek – agyba-főbe magasztaló panegürikoszáért – Konsztantiosz Őnagymindszentfelsége, az Autokrator, a két Rómában, a Régiben és az Újban, jutalmul bronzszobrát állítatta.

A szenátor, ki mind a szeniorátus szerint, mind ékesszólásban, a Princeps Senatus, idestova évtizede már s ki tudja, meddig.

A Nélkülözhetetlen. Egyeduralkodók jönnek, mennek, ő marad – egyeduralkodó.

A világ végezetéig a Filozófusok Fejedelme.

A túlélés olümpikonja.

Hérosza oly valószínűtlen volt, mintha álomlátomásban látta volna, felidézett eidolonját (ahogy ő maga irja le, JÓSLATOS ÁLOMLÁTÁSOK című munkájában) – előugróban-felsiklóban-ellebegőben, Themisztioszát; de Iulianosz csakhamar megint magán érezte Epipodiosz atya könyökérintését, „mennünk kell”; s az udvaronc már vonta-irányította is az Elvonulásra Felkészülőkhöz a Palotafelállásban, annak kínos rangja-rendje szerint

még sokáig fürkészte-kutatta szemmel Themisztioszát – mindhiába; csak amikor valahára, másodszor is megpillantotta, akkor világított vissza – de már a magasból, fáklyás alakja: hogy miért-hová-hogyan is tűnt el s eltűnése egyúttal minek a Jeladása volt

az előcsarnokokból az átvezető csarnokokba s azokból a felkészülő csarnokok csupaoszlop erdeje közt a szertartásmesterek pálcabeintése szerint a Felállás rendben ment és a csend birodalmának megilletődött szentségét egyetlen pisz sem törte meg

tolongás volt ez is, de úri és főrendű; a sorok megsűrűdtek-meglendültek anélkül, hogy a térköz bezáródott avagy a palástok földön-perdülő szegélye a sorakozó forgásban összeérhetett volna – s ha ilyen mégis megesett, a skófiummal varrott, a topánkák aranysarkát verő díszköpenyek-paludamentumok apró csengettyűsora megcsirrent s a hangra az odaügyelő szertartásmester homlokráncolással megszomorítottságának adta jelét

ahol az ikeroszlopok pilléreiktől, az ikerpillérek oszlopaiktól elváltak és a terem kiszélesedett, az odeionok szkénéjére emlékeztető rengeteg-magas teremnyíláson át most, csak most tárult fel a be-és átlépőnek, ott tárult fel: feltárult az Autokratori Epifánia színhelye, a mindfelséges egyeduralkodói Jelenlét, a Feltündöklés, az Abban Való Megnyilatkozás és az Elfogadás Háromkupolás Csarnoka (az Isteni Háromság iránti tiszteletből) – a trónterem

a köntösvillogáshoz, az ékszeres aranyláshoz, az abroncskoronák, rátarti diadémok felszikrázásához készületlenül – a fényárhoz még csak hozzászokott a szem. De a fény áradásának nyughatatlan forgásához-ugrálásához nem: nesztelen suhanó szolgák a felgyújtva, kötegben, hármasával-négyesével előhozott fáklyákkal, már-égő szövétnekekkel (hogy lángralobbantáskor a föld fele tartva, ne a mozaiktengerre csöpögjenek s ne kormozzanak) alighogy a falikarok-gyűrűbilincsek alá értek, szaporán nyujtogatták fel egyenként s fekete lábukat a meztelen márvány-entablatúra osztópárkányának serkesztve, máris cserélték a leégőt újra, a kormolót fennen-lobogóra, feketekezű szerecsen ügyesek, rabok – nabateánusok, núbiaiak

meg kell hagyni, ráidomítva, el-vagy legörbedve, értenek is hozzá, rabok-cselédek a Szent Palotában, hozzáfényesedve-megszentülve, hogy láthatatlanná-és nesztelenné váljanak; úgy legyenek ott, mintha nem volnának (nem mindenütt futotta a palotafal vastagságából és az arkhitektusok leleményéből, hogy mint a császári Szent Hálókamarákban, külön a falba eresztett görnyeteg üregeken-folyosókon futkározzanak: a csarnokos oszloperdőben és a tágasra terpesztett kupolák alatt elő kellett bukkanniuk)

itt elvesztette udvaroncát, Epipodiosz atya megnyugtatólag visszaintett, „találkozunk még” s mosolya eltűnt az alacsonyabb rangúak oldalmozgásában – Iulianoszt egy más szertartásmester vette át, az meg egy harmadiknak adta, hogy helyére vezesse s alighogy meglelte, amiről eddig hallomásból tudott csupán s ha a csudás meséknek hitelt is adott, más a valóság megszentelt prezenciája a kiguvadt szemek kereszttüzében, mi történt, mi nem

dór harmóniákban, melyeknek szomorkásságát annyira szerette, rejtett kar éneke szárnyalt fel (a szenténekben, kevéske változtatással, a heraionokban az Ő oly gyakorta felcsendülő szent hellén himnuszára ismert, de a Tűzhelyőrző Istennő helyett ez a Kétszer Szűz Hebreus Istenszülőt magasztalta, ki Fia hitére sohasem tért meg s hogy megkeresztelkedett volna, nem szól róla evangelion) s ezalatt a szemközti fal (vagy falnak vélt kárpit:) szétvált és – mint ama Másik, keresztítéletre, kettéhasadóban – kétfele szaladt a rengeteg sziparion

falkárpitok nyíltak-csukódtak, futottak-húzódtak jobbról is, balról is és eközben mind hátrébb siklott s – megemelkedőben – mind fentebb lebegett a soklépcsős, temérdek Közép

míg felszállása elején alacsonyan volt, még láthatta-felbecsülhette a mozgó emelvény leírhatatlan, három-trónos elrendezését s bár a trónemelet kereszt-és harántgerendázata alatt nem volt nesztelen a hidraulikon, a fafogak panaszos csürüszkölése, a kardalból ki-kisíró hengerkerék nyikordulása, nyekergése csak még csudásabbá tette a Feltündöklésben való Megnyilatkozást – – –

az Ő jobbján a festhetetlen szépségű Euszebia Császárasszony (kinek alakját szülés még nem rontotta el, de előregömbölyödött a csalóka remény állapotában); a középtrónon Őnagymindszentfelsége Konsztantiosz úr toronykoronásan-még-hatalmasabb Alakja (Második Ezen a Néven:) az Autokrator; és balján, a bal-trón előtt, de annak előlépcsőin és a fejedelmi párnak délcegen elébegörnyedve, a trónhullnokok, kegyencek, comeszek élén az Első Trónálló, a Princeps Senatus – az ő Themisztiosza…

Mostmár érthette, miért kellett mellette elsietnie s anélkül, hogy ezzel megalázólag elmellőzné, csak úgy odavetve visszasúgnia: „Nagyrahivatottságod! Köszöntelek Újdon Rómánkban, Flavius Claudius herceg, hadd köszöntselek, Iulianosz úr: köszöntelek,  Nobilissime!”…  Idetartott; de, mint aki ismeri a járást a függönyök mögé és a hidraulikonra felhágó lépcsők, folyosók útvesztőjében, hátulfelől került rá-s úgy foglalta el helyét az előlépcsőn, melynek látványa nem mozdulhat, amíg a felköszöntő-és Őt birodalmában üdvözlő szenátor, a panegürikosz felmondója a Trónnál fel nem áll és mint „trónálló”, a panegürikosz Elfogadójával szemközt, fel nem veszi az ünnepi rhétor előnyös oldaltfordulását és e tartásba méltóságteljesen belemerevedve, a sziparion húzó rabnak, feje biccentésével jelt nem ad –

…Themisztiosz Euphradész, a Szépen Szóló! A magasban!

az Átvészelés erőművésze-és kötéltáncosa – feszülő kötelén önmagán átugrálva! előre-hátra! biztonságos-könnyedén, az alant nála-is-jobban-szédülő ezrével-nyüzsgő tömeg felszegett feje fölött!

az Átvészelés erőművésze-és kötéltáncosa! Themisztiosz a Magasban!…

s hogy vajon emellett Hresztosz táborhegyi színeváltozása, annak teremtetlen fényében nem halványult-e vón el, megszégyenülve a háromkupolás Elfogadó Csarnok falifáklyái – de kivált a trónkupola alá felemelkedő tróntér szövétnekkoszorúi s ilyenkor a Szent Palota minden ablakának messzire világolása: az Ezerfény Fennen Ragyogása mellett – Iulianosznak elgondolkoznia rajta nem volt érkezése

sietnie kellett szeme legeltetésével, hogy befogadja a javát, amíg lehet; mert az arkhitektusok rögeszmés iparkodásából, hogy a magassággal fokozzák a Feltárulkozás Fenségét, de meg, ki tudja, így biztonságosabbnak ítélték merényletek ellen, a hidraulikon a hármastrón podesztjén többet emelt, mint amennyire lépcsőzete, csarnok-széltében, hátrament. Emiatt azok, akik elől következnek a Felállás menetében s ott várják ki a Boldog Elhaladásra adandó jelt, hogy az Integetésből az Elfogadás Lesugárzó Kegyére következtethessenek – azok bizony, mire a kórus kicsendült és még az emelőkerekek zümmögése is elhallgatott, alig-alig láttak valamit a Megnyilatkozásból: a Császárasszony Őszentfelségéből jó ha a fejékét, az Imperatorból toronykoronája hegyét, de Szent Személyéből semmit és még az előbb-s alantabb álló trónállóból is csupán az üstökét körítő rhétor-koszorút s annak az alkalomhoz illő aranybabér leveles villódzását láthatták –

Iulianosz félközépre sikeredett a sorban s így a nézéssel igyekeznie kellett, hogy bevegye fejedelmi unokabátyja Alátekintését a birodalomra, kiről maga is faragott ügyetlen panegürikoszt s kamasz fővel el is mondotta próbaszónoklatát, noha belesült; most volt a ritka alkalom, hogy felmustrálja fejedelmi Gyámját [ki atyja helyett atyai Édespatrónusa (s kis híja elnevette magát, amikor a macellumi Ópalotában először látta, vadászkirándulásáról megtérőben, melyre hálóban vergődő könnyű prédájával, díszpéldány medvéjével, királytigrisével felkészülve várták:) kurta dongalábakon mindig-siető, hórihorgas, féligfaragott bálványforma embernek nézte, ki akkor is mintha ülne, ha áll és még mintha akkor is állna, ha már leült, az „ülő óriás” már ilyen]

de most! de most! Milyen más!…

Konsztantiosz Autokrator, a világ ura már trónemelvényén a mennyekig fellebegve aranylik s mihelyt Themisztiosz, Örökös Trónálló és Senator Mundi kinyitja száját s valameddig csak beszél, Iulianosznak tótágast fordul a vélekedése s úgy érzi: ez a császárok-császárja! a Szótér, kire ez a megváltásra-éhes és gabonaosztásért esengő világ várt! Ez, igen, Ő: uralkodásra termett, odavaló! Lükurgosznál igazabb, Periklésznél kifinomultabb, hadban Alexandrosznál felülvalóbb!…

szerencséje van, innen, félközépről, parányit visszahátrálva s felpipiskedve, még kiveheti az Arcélt, ahogy frissen veretett soliduszain díszeleg (de már Konsztantinosz istene, Győzhetetlen Napja nélkül)

figyelheti homloka ide-oda forgadozását – minthogy a szózuhatag alatt az Autokrator az oldalsó trónállókkal, a neki-láthatatlan hullnokokkal a lépcsőmezőn meg Császárasszonyával fesztelenül társalog

még azt is láthatja, annyit, Belőle, szemközépig, Euszébia Őmindszentszívjósága, a Császárné erősen pirosított, pufók orcáit; és ami a fő, tanulmányozhatja derékig a rhétort, Themisztiosz rhétori fogásait, mondatindító testi nekilendüléseit, karmozgásának feltétlen fegyelmét

nekiadja magát a szóáradatnak, ahogy az Egyedül Helyes, Igaz és Találó szavak Előtalálója egyenként-gyöngyönként a szavakat előtalálja-és a császármagasztalás aranyfonalára, szemtől-szembe, panegürikoszára felfűzi; Iulianosz beledől, mintha bithüniai birtokuk magánöblének zöldmeleg tengerző hullámaiba dőlne bele verőfényes háttal, a nagyanyai imletésre-apolgatásra emlékezőben s annak mézét csurrantva… A prelimináriákon hamar túlesnek s az, hogy a rhétor kínálólag felajánlja, az Egyeduralkodó elfogadótag, parancsolja-és megengedi – a füle mintha csak káprázná, oly sebesen pattog-és pereg –

– Uram, birom engedelmed? S kegyes parancsodat, hogy mint trónodnál megálló jelentő, felszóval Fejedelmünk, az én Uram és ez Udvar elé tárjam Te uralkodásod nemes terhének dicsőségét és a birodalom Alattad való örömteli állapotját, mely míg emez ebben minél boldogabb, abban annál teljesebb amaz…?!

– Birod engedelmünket, szenátor úr. Elfogadlak,  Illustrissime,  birodalmunk szólalkozója gyanánt és megparancsoljuk. Kezdjed el.

– Úgy hát birom engedelmedet s azzal kezdem, a Haza és Provinciáid hálájával, mert már a magaméról, szenátoraitokkal hogy mit se szóljak: szent parancsodért, hogy megengedéd, hálatelten én, Themisztioszod – – –

A vízről, azt mondani, hogy úgy folyik, mint a vízfolyás: nem a tautológia pleionazmoszba fojtása?! Ahogy a vásári odeionban a vándorvarázsló a gyanútlan jelentkező bambamálék közül egyet kiválaszt, mély álomba ringatja s a szavak egyenletes kopogó cseperészésével az elébűbájolt képeket hites valóságnak hiszi. Császárok jönnek, császárok mennek, de ő marad. Themisztiosz. Mit is mondhat ilyenkor a mesterátvészelő és mitől is az, Ami – a Túlélés Olümpikonja…?!

 

(THEMISZTIOSZ SZÓNOKLATA)

 

 

 

Iulianosz megrezzent

melléhez kapott

lélegzése mintha kihagyott volna; néhányszor nagyokat, mélyet szippantott („nincs asztmám, kinőttem, megtiltom, nem is lehet”)

mi az? Csak nem maradt vissza valami lázas betegségéből, hogy ennyire megszédül tőle s noha Themisztiosz szónoki szárnyalásától három kupola zeng és visszhangjával minden szavát kétszer hallja a terem, ő semmit sem vesz be belőle?!…

tévedett: minden szavát bevette

úgy csúszott be a füle mellett, utolérhetetlen művészettel, hogy értelmével megvámolnia se volt ideje

azt se tudta, mikor szegődött mellé engedelmesen minden szavának, meggyőződésével; de mire háromig számolt volna, minden szavát magáévá tette

Constantinus Magnus eltörpült Harmadik Fia mellett s ha nem is volt ügyetlen kontár az Iszaposztolosz, korántsem volt akkora, mint Konsztantiosz Megasz, a Szótér, akire a Város alapítása óta vár a birodalom

Spárta megszégyellheti magát Mellette s még Szíria sivatagi önsanyargatói is megirígyelhetik – amilyen szigorú és kérlelhetetlen életrendjében önmagához

soha szemérmesebbet s szűzibb magaviseletűt Autokratorban, ki másra álmában se vetné szemét s hogy is tehetné – Az Ki Ő Császárasszonyában mentől méltóbb fejedelmi Párjára lelt

étkezésében hogy mi egyszerű – bár ingyen sem frugális – s Kiről köztudott, hogy gyümölcshöz nem nyúlna parasztilag semmi kincsért, mivel bölcsen tudja, hogy az élőhúst a hús élteti és ártalmas minden más: e megtartóztatásért a Húsonélőt élte véghetetlen hosszúra nyújtásával lehetetlen hogy ne ajándékozná meg az istenség:

más császár uralmát években mérheted; az Övé, századát körülharapva-s megölelőben, a korszak s ezért az ő korszakos uralma krónikáinkban Konsztantiosz Megász Korszaka lesz

hogy is ne lenne az Övé a kor és a korszak, Azé, Aki a két leigázott provincia kincstárát odaáldozva, a Hazának és győzedelmének Galliában és Pannoniában diadalkaput emelt és hadiútjait trófeás emlékeivel ékítette? Boldog a város és megtisztelvék kitüntetettjei, kiknek Maga-bronzszobrát felállogatni megengedte-és meghagyni kegyeskedett

Ki – valahol csak felütötték fejüket, nyakukra hágott a visszavonás viperáinak, hitetőknek, álcsászároknak, önjelölteknek, lett-légyen bár Auroleus, Postumus, Laelianus, Ingenuus, Macrinus, Valens Thessalonicus vagy akármi a bitorló neve és Ő levágta

ám a győzedelemben ami vitézül, a visszatorlásban oly szilárdul megállván, nem volt Nála, nincs méltányosabb, kegyesb, megbocsátóbb s az igaz töredelemben elébeborulót magához ölelőben megengeszteltebb és nem is lészen, soha-de-soha!

s míg más a birodalom boldog állapotjának nézésével eltelve, hátatfordítva devernyézne és lakomás vadászatokban feledkeznék a Földről és földiekről, kik Reá bízatván, másünnen nem várhatják az üdvöt – Ő éber őrködéssel rajtatartja félszemét birodalmán Alexandreiától Eboracumig és ártatlan időtöltésben múlatja napjait

kegyes elmélődésben telleti papjaival, nemes társalkodásban a barbárság Ő Udvarában visszatartott hercegeivel, hosszútűrésben mulatságrendezőivel s vidor urakkal; lakoma közben sem feledkezve fejedelmi méltóságáról s hasztalan lesed, hogy kipökjön, száját-orrát törölje, erre-arra nézdegéljen ünnepségeinken, bármi módokon hogy magasztos szertartásainkról feledkeznék vagy meg ne várná, hogy Elébe kerüljön s odaalázkodjék kíváncsisága tárgya, mindenkor fejedelmileg

de ha azt hinnéd, futásban, gerelyvetésben, íjászatban, pengeforgatásban, botvívásban, gyalogharcban, lova ugratásában-táncoltatásában hogy akadjon egy is comeszei közül, ki elébevágna – hát megvigyázd!

…Melyik iskola ez, találgatta Iulianosz, a himerioszi, a prohaireszioszi?

Avagy minden a maga leleménye, a Themisztioszé s maga külön iskola?

Akárcsak pártfogoltja, a nagy Libaniosz, ő is alighanem Ailiosz Ariszteidész rhétor-szofista óriás százados iskolájához tartozik és annyi sok más darálógéppel, szajkóval szemben sajátos vonásai Themisztioszt egyedivé teszik a kiterveltségben, utolérhetetlenné az elengedések-fokozások felépítésében és mindenekfölött egyvalamiben, aminek hatása alól halandó nem vonhatja ki magát

s az az, amivel a szó művészetének emez egyedülálló mestere behódolásra kényszeríti elsőbbet Urát trónállói körében, majd ennek láttán a kőbálvány módjára bűvölete alatt figyelmező udvaronc-újoncok Elfogadásra sereglő elvonulandóit: hogy nála, Themisztiosznál, a szavak prozodikus rendjéből emitt szpondaioszok, amott anapaisztoszok bontakoznak ki, majd daktüloszok katonás ropogásából megszületik a hexameterek, disztikhonok felzárkózása – és lélegzetelállító csodák-csodája! – így röpteti-viszi s lobogtatja mind fentebb-s magasabbra, a következő cezúráig; hol is a legkevesebb hogy iambikus sorokban folytatja… Addigra már bezzeg a Nagyúr is csendre inti trónállóit és a hátraszólás-csevegdélés helyett immár igazán: odabilincselve arrafordul a Császári, körül-felékszerezett Fülcimpa s úgy figyelmez – – – Iulianosz feje zúg, lába megmacskásodik az állongásban: a hallottak megigézik, meghódítják. Már csak helyeselni tud – de mint a született-rajongásosak, azt is nekivadulva, szívvel-lélekkel

körülles, meghordozza behódoló tekintetét s úgy véli, mindent ért, amit eddig nem értett

most érti csak igazán!… hogy ekkora világbirodalom bokros ügyintézéséhez, rendészeti postaszolgálatához, telivérekkel teli istállóihoz, kémhálózatához, biztonságos útjavításához, aquaeductus-hajó-és templomépitéséhez miért kell háromezer palota-eunukh

most érti csak igazán!… mi jó okon mondható el az uralomról, melynek napja, annyi szent, le nem áldoz, amíg Ő él: Konsztantiosz Megász Korszakáról – s mi jó okon! – s mi bizton elmondható:

nem volt még korszak dicsőbb, amelyben császár hatalmasabb, limeszei messzebbre kitolvák – tágabb határok között birodalom és nép, hellén és barbár, Régi és Újdon Róma minden ó-és újhitű szabad polgára boldogabb lett volna, mint Flavius Julius Claudius Valerius Constantinus Constantius Magnus Korszaka – – –

Ahol az öröm hírrel jár s a hír örömmel

ahol a szent örömnek menten híre jár – egyszer a suttogások lábán, másszor az elhallgatás szárnyán, úgy jár lepecsételt szájról-szájra

ahol az a szólásmondás járja: „csak ne nagyon gondoljuk bele magunkat, mert a gondolatnak is belehallgatója van és még ki se ötlöttük, máris mindvalósággal szent öröm s akkor már az is a miénk lesz, a boldogság sújtó sajgatása!”

…A Palota a szent öröm birodalma – – –

Themisztiosz szónoki trapézmutatványának a fiatal Iulianoszra megvolt a maga elsöprő hatása

leverte lábról; a Bemutatkozók négyesével álló, hosszú menete közepén, élete első Elvonulása percében mintha fejedelmi unokabátyja tekintetét is elkapta volna

elsiklólag, de helyeslőleg nézett rá s tekintete (rövidlátóknál szokásos) révetegségében volt valami fejedelmi Mindenlátás, ami elől semmi rejtve nem marad

s ebben a megszentelő Érintettségben, hol az Elfogadás misztikus Érvényre emelkedik, az alattvalói visszabólintás (jóllehet elvész a visszabólintások alázat-tömegében) egyúttal a hódoló kiszolgáltatottság élménye is az udvaroncban

akkortól, a misztikus Elfogadás élményétől fogva és a birodalom palotás, themisztioszi, szavak-lángadozása-festette állapotában az ifjú hercegnél nem volt alattvaló, császártiszteletében, uralomhűségében rendületlenebb, felesküdöttségében boldogabb. Elveszett, elfelejtődött benne apja, aki holmi apró, groteszk baleset áldozata lett, garázda katonák duhajkodásának martaléka és ha valahol Flavius, aki Őnagymindszentfelsége Konsztantiosz Szótér trónjának elébeborulva, forró leheletével szandálcsókra járul-s megszentelődik a Kegyes és Hatalmas Magáhozemelővel a Misztikus Eggyéválásban – hát az, Gallus bátyja után, csak Iulianosz lehetett

Iulianoszt teljesen hatalmába kerítette a Nagy Összefüggések Átélése; úgy érezte, tökéletesen érti, miért van szükség arra, hogy a Szent Palota Caracallán, Hadrianuszon, Diocletianuszon és ahány imperatort az építőszenvedély csak rabjává tett – miért kell, hogy minden császári palotákon túltegyen. Hogy ebben a palotakolosszeumban miért van szükség háromezer borbélyra – hogy az ezerötszáz comesznek minden orcájára jusson egy-egy (s míg emez az egyiket pacsmagolja, amaz a másikát már kapircálja); miért van szükség hatezer szakácsra – hogy comeszenként, minden főrendű szájra jusson négy-négy (s míg kuktája előhozza, amit szakácsa készített, étekfogója aranytáljára rakja s előkóstolója a hátra-fel nyújtott gombáshúsra ráharap). Miért van szükség a palotacsarnokok mozaikján húzgált palástok-uszályok közt pipesen futosó rabcselédek felcicomázott hadára: miért államérdek mindez, miért oly országos, égető, felsőbbrendű szükség s nem is képzelhető el, hogy a Szent Palota ellenne nélküle… Mindezt Iulianosz, az ő szívében hangosan megvallotta, dorombolva értette és hozsánnázva helyeselte. Oly kedvérevaló volt fejedelmi unokabátyjának autokratori légköre-és uralma, hogy nagy-nagy gyönyörűségében már csak egyet tudott: igenleni; igent és áment mondani rá – mint aki meglelte helyét a világban –

a Konsztantioszi Aranykorszak arany gubóként fogta körül, az uralomigenlés és a császárimádat mámorában csak hagyta, hogy felvezető szertartásmestere, ki lelkének miként – testének is jóra-vezérlője volt a Szent Palotában, Epipodiosz atya a töretlen csend szent szentségére ügyelő silentiarii sorfala közt visszakalauzolja lakosztályába, ahol örmény öltöztető cselédje, a törpe Artax, kispap-gúnyájával már kikészítve várta, melléterítve khlámiszát, ha netán mégis inkább a városba indul

Iulianosz intett s rámutatott anagnosztészi öltözékére, mint aki észben tartotta-s nem felejti dolgát, hogy estetájt a Szent Polükarposz bazilika felolvasó arabónján ma még jelenése van

boldogságmámorában nem vette észre, amint a pap félháttal, hogy mozdulata rejtve maradjon, a rabszolgának nemet int, ki értőleg követi és a hüpodiakonoszi gúnyát visszagöngyölve, ládájába tenni készül. Ám az nem kerüli el Iulianosz figyelmét, hogy míg ő fesztelenül nyújtóztatja tagjait és jár-kél, ki a maga lakosztályában noha palotavendég, házigazdamód, apró semmiségekkel „vendégét”, a papot szóval tartani nem mulasztja – az udvaronc mit sem bontakozik szertartás szerinti pózából és a kedvesség merevgörcsében mind kényszeredettebb

látja, hogy Artaxa fordítva cselekszik s már rendelné vissza papi ruháját a hálókamarából, de Epipodiosz atya megelőzi:

– Ildomosabb vón, Iulianosz úr, ha Elfogadásod napján s ünneped érzéseitől eltöltve, palotabéli trabeádat öltenéd magadra és estédet vélem, udvarnéppel, templomunkban, ájétatoskodással töltenéd.

– Ájétatoskodással? Hát a község a Polükarposz-templomban, hát a gyülekezet angyala? Odavárnak –

– Tudattuk vélük, ne várjanak hiába.

– S nekem erről mit sem szóltál! Epipodiosz!

– Szólok most. Telepednénk le, minekelőtte mondom.

Fekvőszékeikre ereszkednek; Epipodiosz atya hellén módra, hanyagul és féllábát maga alá húzva; Iulianosz gyermeteg-mereven, mint akinek a megmagyarázhatatlan előérzetek gombóca a torkába ugrott és palástolni még nem tud. Feszülten figyel a pap kínos lassúsággal, egyenként ejtegetett szavaira.

– Hadd oszlassam el fölösleges aggodalmadat, ha volna, fenség. Hírrel járó vagyok, örömhírnek hozója. Őelölvalósága Euszebiosz Főkamarárius úr beleegyezésével, Őkiérdemesültsége Arabianosz úr, Primiceriuszunk mától, a Városban, templomos felolvasói teendőid alól felmentésed engedélyezé. Tehát, másodjára, hogy örömöd teljes legyen –

– …Másodjára?!

– Mentesülsz anagnosztészi kötelességed, a városi bazilikákba, templomokba járás, valamint a Városba kijárás és egyáltalán, bárhol mutatkozás alól Konsztantinopoliszban arra a hétre, amíg a Szent Palota magas vendége maradsz.

– Egy hétre? És azután?! Miről beszélsz, Epipodiosz?!

– Arabianosz Őszelídsége figyelmét nem kerülte el kitűnő felcserünk jelentése s szomorúsággal töltötte el megrendült egészségi állapotod.

– Te pap!

Kis híja, hogy torkon nem ragadta.

– Súlyos betegségedből való felépülésedre Eunoikosz felcser úr Nikomedeiát ajánlotta-s jelölte ki; mit is, örömszerző urunk, Arabianosz hogy rátegye a koronát, elfogadott s illő szállásodról, költöztető szekereidről, kíséretedről és odautazásod kényelméről gondoskodni a Praefectus Urbit, Limeriosz comeszt utasítani kegyeskedett.

Iulianosz felugrott.

Mészfehéren állt, arcából minden vér kiment, ahogy a boldogság is, belőle, az utolsó cseppig, az örömhír hallatára.

A palota foglya.

A palotáé, amely a szent öröm birodalma.

Az örömrettenet mérlegén a súlyozó kar a rettenet felé billent, serpenyőjébe finom liszt formájában pergett a balsejtelmek őrlete: ez csak a Hétszerherélt családfás tabellája lehet, a főeunukhé: Euszebiosz már újfent körülrajzolta-bekeretezte, megkérdőjelezte-kipipálta nevét és előkészíti bevonalkázásra – ha majd flaviuszi, veszedelmes fölöslegességének aktáit átküldi Lánccsörrentő Paulosznak, a Póknak, teljes-és végérvényes félretételre.

Összeomlásában szólni sem tudott

úrrá lett gyengeségén és szeme megnedvesedését, feltörő könnyeit bosszúsan leküzdve, csak amennyi a következő nyelésig tőle tellett, gyámoltalanul elhebegte:

– Ez… Az-e?… Ez az?… Ez is?… Bellebbezés?!

Az atya megrendülten nézte. Talpraugrott, elébeborult és tebennosza bíborszegélyét ajkához emelve, Epipodioszból kibújt az udvaronc:

– Hova gondolsz?! Fenség! Veled, egy Flaviusszal, hozzád, egy ujjal is?! A megváltó istenek fölött való mi Hresztoszunkra! Távoztasd magadtól e gyanakvó gondolatokat,  Nobilissime!  – Térden hajlongva, könnyfutotta szemmel, csókjaival araszolta végig a bíborszegélyt s a fején zavarodottan rajtababráló fejedelmi ujjak unszolásának, hogy emelkedne fel, mit sem engedelmeskedett, úgy folytatta: – Nagyon megszerettelek! Fenség! Fiatalságodért és nemes iparkodásodért a tudásban és a hitben! Vajha több ilyen hellén volna, újdon hitünk béli szentelő müszterionokban megmerülközve! Vajha látnálak még, erős-egészségesen, Nikomedeiából visszatérőben! – – –

Iulianosz erőszakkal emelte fel végezetre.

– Mi jut eszedbe?! Atyám! Vennéd észbe, hogy alattad való hüpodiakonosz-jelölted volnék, újdon hitünkben, te meg a palotabéli lelkek angyala! Talpra hát. Értem immáron örömhírrel járásod s az öröm, minek hozója vagy, mindkettőnkre különös megtiszteltetés! Engem illet, hogy elébedtérdepeljek-s körülöleljelek!

– Ne! Ne! Gyermekem! Nem engedhetem – folytatta a fennen-udvarlást a Szent Szertartások szerint, Epipodiosz atya („Az Udvarban Forgódás Művészete” Aranysillabuszának érdemes szerzője) és amennyire tehette, emberségből, enyhíteni iparkodott az örömön: – Ha tudnád! Hogy Császárasszonyunk, Euszébia Őszentszívjósága mi anyaságos dédelgető szeretettel van irányotokban, fejedelmi bátyáddal, Gallus caesarral együtt! Hogy Euszebiosz Őfőmagassága, a Főkamarárius úr által, vélem, a Deszpoina tudatni kegyeskedett, tekintsd ezentúl magad,  Nobilissime,  Maga védencének és különös szent szeretetoltalma alatt! Kedvesem! Egyet se félj: míg e lakosztályban lészen múlatásod, ha kimozdulásod, belőle, nem is: naponta meglátogatlak, fenség! Iulianosz úr!…

„Ha kimozdulásod, belőle, nem is”… Áthasított rajta a gondolat: elveszíti grammatikoszát, rhétorát, ifjú társait a császári bazilika csarnokaiban s nem látja többé fiatal patricius-cimboráját, Licinius Valerianuszt, kivel együtt róni palotasorait annyira szerette – nem látja a Várost. Az udvaronc szava hallatára a palotahír újabb fordulatot vett; s Iulianosz arcán az örömmosoly egy árnyalattal sötétebbre fordulva – az aranybarnából a koromaranyba hajlott. Mire belekezdett, megbánta már, mégis, nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze:

– És Nikomedeiában, ha… mint mondod, Őszentszívjósága a Császárasszony különös szeretetoltalma alatt állunk, vajon… mint az Ő védencei, egyszer, alkalomadtán… szeretett bátyánkkal, Gallus caesarral… ha csak egy akármilyen rövid és rokoni… testvéri találkozásnak, Epipodiosz atya! Mit gondolsz?! Szerét ejthetnénk…?!

Az udvaronc összekapta magán palotagönceit és rideg pózba merevedve, becsukódott. Még válaszolt az ajtónyílásban, de nem palástolhatta szavai hidegségét, ahogy hátrafordulva visszavetette:

– Testvéri találkozástokra Gallus caesarral tudomásom szerint Arabianosz Primicerius úr Őszentszelídsége üdülésed-lábadozásod, üdvöd-s javad szolgáló megengedése nem terjed ki.

Sarkonfordult és a kintről félrelebbentett kettős függönyszárnyak alatt a hátát mutatva – beszélgetésük kihallgatójával ellépett; ketten-hárman? öten? Visszaolvadtak a Szent Nesztelenségbe.

A Szent Palota a csend birodalma és a szent örömé.

Addigra már Iulianosz – tömlöctartóját látta a távozóban.

Megsínylette. Érezte – hiányzik a Város. A Fórum pompás átlátásai. A piac zsibárus emberlabirintusa. A partra leszakadó utcácskákon a víznél elszaporodó „sarulábnyomok” a kövezeten, amelyek a különféle bordélyok felé vezető utat mutatták s rajtuk a bevésett felirat: „mindig a nyomomban”… „erre-erre”… „csak engem kövess”. S ha nem is vallotta be magának – az is hiányzott: a Sztratégion-téren, a duumvirek két palotája körül ácsorgók, a szenátor-paloták porfikuszai alatt várakozók figyelme, fel-felcsattanó szólongatása, bátortalan éljenzése:

– Iulianosz!  Nobilissime!

– Iulianosz! Ifjú hercegünk!

– Éljen Őfensége! Iulianosz!

– Soká éljen Iulianosz úr!

Társai, az ifjú patriciusok elszájalták s már akár irígységből, akár csodálatból, az eredmény ugyanegy volt; a praeclarus, clarissimus, eminentissimus és perfectissimus atyák továbbadták, elhírelték a Városban és a szó elterjedt a szenátusban. Hogy úgy toppant be, érett fővel az éretlenek (és éretlenkedők) közé; hogy tutoraival egyenrangúként társalog, olyan kiművelt koponya s hogy amilyen tájékozottságot s rátermettséget árul el közügyekben, maholnap miért ne láthatnánk viszont, ahová való, egy Flavius: akár a duumviri navales, akár a duumviri sacri – valamelyik kulcsminisztérium élén…?!

S jóllehet Iulianosz e rebesgetésekről mit sem tudott és csak legyintett volna – a tréfálódzásról igen s ők is hiányoztak: a császári bazilika nyüzsgése – tutorai, növendéktársai az oktatócsarnokokban; meghitt Liciniusza. Mi több, a terhesnek, irritálónak vélt kötelesség – már az is hiányzott: a templomok feszült figyelme, amikor a Flavius-ivadék az ambónra fellép és vastag bariton kolbászban kieregeti száján az újhit akárhányadszorra is az újdonság erejével ható, hihetetlen ígéit: az ígehirdetés a Mártírionban, a Szent Polükarposzban és egyebütt – a templomi felolvasás is hiányzott.

Hosszú volt az a hét, az utolsó a fővárosban s e palotafogság alatt csak két külső látogatója volt: Hekeboliosz rhétor (aki Epipodiosszal, a herceg papi porkolábjával érkezett) – meg „Kis” Himeriosz az állami Tabelláriumból, a császári bibliothéka mindenes-mindentudokja-és esze (ő, ügyesen gyorsalkodva és már az elején ellelkendezve, ami csak kettejükre tartozott, megelőzte az atyát és Epipodiosz hozzájuk csak elkésve csatlakozhatott).

Iulianosz jóreggelre elugrasztotta érte törpéjét a lefizetett testőrkatonával s jöttek is, hárman, Artaxszal, Himeriosszal – a kapucsarnok alól az őrségen át már maga Iulianosz hozta őket s mindenütt utat nyitottak neki; a silentiarius eltűnt a kövér zacskó arannyal s odakünn tárgyalta az örménnyel a könyvesládák szekérre-csempészésének fortélyos ügyét.

– Most majd szemtől-szembe kerülhetsz vele, kinek látására olyigen vágytál, herceg úr, hacsak meg nem előz a híred s ő maga siet udvarlásodra!

– Kiről beszélsz, Himerioszom?

– Libanioszról, rhétorok fejedelméről!

– Hány fejedelmük van s tűrnek-e többet annál a tucatnál? Amilyen büszke a fajtája.

– Nikomedeiában: csak egy s az ő!

– Hát Themisztiosz úr?

– Szofisták fejedelme, nem rhétoroké s itt, nem Nikomedeiában, holott lészen múlatásod s ez, mint a gázló-kereső, ki benne már nyakig. Igencsak elnyelte az országlás ügye, a te Themisztioszodat.

– No ugyan Libanioszunkat nem nyeli s nem is járul ő senki udvarlására: szenior társától, kinek lelkigyermeke – Nikoklész grammatikosztól tudom. Hogy csigaházából ki nem mozdul.

– S milyen fejedelmi csigaház, medencékkel, palaisztrákkal, maga-birtokán majorsággal-méhessel s majd mozdulsz te, Iulianosz úr, amilyen gazdag thékája van!

– S hogy első utam Libanioszhoz vezet, arra mérget vehetsz. De most a magam thékája jár az eszemben, Himerioszom, hogy bizony annak Nikomedeiában nem lesz se tabellariusza, se capsariusza, se egyberendező jó gazdája az első széjjelségben; pedig még leírómat is szeretném átalhozatni a te Malkoszod ügyeskezű inasai közül…

– Melyikre gondolsz, herceg úr?

– Hát: custoszomnak, scriniumok őrzőjének, rád.

– Rám…?!

– Rád én, Himerioszom.

– Hogy mennék veled s hagyjam gazdámra szakadni az eget?

– Jőnél utánam. Gazdáddal elintézném ügyedet.

– Fenség! A császári thékát odahagynom: lehetetlent kívánsz s oly kegy, mire gondolni se merek.

– Tudnál kommendálni magad helyett nem hogy jobbat, Himerioszom, csak egyet is, aki veled felér avagy a nyomodba lép?!

– Uram, bárhogy forgatom, kötve hiszem, hogy gazdám megválna tőlem.

– S hahogy kiváltanálak s mint szabadosom: magad akaratából. Követnél-e? Most, hogy másodszor is, Autokratorunk kegyes akaratából és engedelmével, a Boszporoszon túlra indulnom rendeltetett…?!

– Uram, Iulianosz úr! Ha csak magadhoz váltanál s nem szabadnak… mi túláradó kegyes vagy! Fenség! Ha gazdám elenged – – –

Himeriosz épp elébetérdepelni készült, hogy gyűrűcsókra ajkához tépje Iulianosz kezét; de ő el-elkapkodta, bár nem titkolhatta gyönyörűségét, hogy Nikomedeiában olyanja is lesz: értő társalkodója-és magánkönyvtárosa – amikor Epipodiosz atya lépett be.

– Mi dolog ez, gyermekem, holott jól tudod, megkímélhetnéd magad e kora reggeli kényelmetlenségtől s Epipodioszodat vendéged üdvözlésére utasíthatod-s küldheted a kapucsarnokba, hogy fogadja, ha van vendéged és jövetelét elsőbbet lelkivezetődnek bejelented? Mi dolog ez?

– Fájdalmamra zavarni kénytelen, kerestelek, atyám, kubikulumodban; de nyomod veszett.

– Arra a kis időre. Magam is odavártalak, kápolnánkba: most van szent eukharisztiára odagyűlőben az Udvar s ha nem tudnám, hogy lett-légyen bármi járatban, nem dolgavégezetlen megy el, hát versengve tartóztatnám veled, vendégedet, herceg úr…

– Elvégezte már: e két pompás scrinium hozója Urunk scriptoriumából, ez jön velem az útra, hacsak útiparancsom visszavonásának örömhírével nem jöttél s akkor vígasztalhatatlan vagyok, Epipodiosz: válnom tőled nehéz, atyám.

– Elindulásod örömhíre változatlan s megkönnyezlek magam is – hárította vissza hűvösen Epipodiosz őporkolábsága a gunyoros bókot s mint akinek a figyelmét egykönnyen nem lehet másra terelni, kérlelhetetlenül tovább firtatta, az aranyhímes bivalybőr-scriniumra mutatva: – mi van a tokban?!

Már nyúlt is utána; de csak tartogatta, kérdőleg, és nem nyitotta ki.

– Könyveknek hata. Hieropoliszi Papiász. A mi kegyes Didaszkáliánk. A nekem különösen kedves Didákhé. Néminemű apokalipsziszek. Ebben Klementosz Alexandreoszunk. Utolsóul, Origenészünk Szenvedéstörténeteiből és Hexaplájából, Szemelvények, szolgálatodra.

– Ebből tízakkora útra is futja; de: málhás szekéren elfér.

– Útonjárók vagyunk csupán, atyám. A test börtönében –

– Ne fáradj, herceg úr. Vendéged magam viszem alá s bocsátom útjára.

– Visszavárlak, léleknek vezérlője. Ég veled, Himeriosz.

Elegendő volt kapucsarnokon, lépcsőkön-folyosókon át – elvonulni a silentiarii sorfala közt és a Város zengéséből ez a hirtelen rászakadó elcsendesedés még az avatatlannak is eszébe juttatta, hogy a Szent Palota a csend birodalma; s hogy az aranybarna falak között a csendparancsra fegyver ügyel. A rhétor, mint beavatott, nagyon jól tudta s rekedtes-kornétás hangját amúgy sem kellett nagyon suttogóra fognia: úgy sugdosódtak hárman Iulianosz lakosztályában, hogy örménye akkor sem hallotta volna, ha nem küldik ki.

A Kopaszkeselyűnek az udvaronc pap volt a felvezetője, de a váratlan látogatás mit sem változtatott Iulianosz fütyörésző egykedvűségén, aki az útimálha összekészítésére felügyelő Artaxnak vetett oda nagy néha egy-egy kurta rendelkező szót, bár göncei gyűredetlenségénél sokkal jobban izgatta könyvesládáinak sorsa.

Ahogy az illatárasztó pappal mögötte, a gázlómadár-lábú, ösztövér, császári tutor felbukkant, Iulianosz abbahagyta a fütyörészést, intett az örménynek, aki kiterelte a rabnépet és ő, fekvőszékéről felserkenve, a rhétornak elébement.

 

 

A Kopaszkeselyűnek arcizma sem rebben a bosszús hangra és irritáltságának a legkisebb jelét sem adva, tokapörsenéses, harákos hangján sugdosódni kezd:

 

 

E ponton lelkivezetője jónak látja, hogy közbevesse magát:

 

 

A Kopaszkeselyű újrakezdi, de tokapörsenéseivel oly közellép, hogy Iulianosz orrontani véli testszagát.

 

 

Hekeboliosz pulykaveres tokáján kifehérednek tokapörsenései.

 

 

A pap és a rhétor, mindketten ajkukra helyezett mutatóujjal figyelmeztetik a herceget: felemelte hangját.

 

 

Fogadalmának harmadik tanúja is van, hálókubikulumának függönye mögül előleső örménye, a törpe Artax; nem veszik észre. Iulianosz leszegett fővel hallgat; majd fénytelen hangon, mintha takhügrapheuszának diktálná, katonai sátrában, úgy mondja – szavának magabiztossága mindkettejüket meglepi:

 

Harmadik rész

Haja-szürkéje akár a tenger habja, de már szemöldökének borzas bozontja hófehér – szikár, csontos, göcsörtös ujjú és alázatoska: ilyen volt Nikagorász, amikor az első pihenő alkalmával, egy málhával megtömött carruca bakján rátalált. Ha meglepte is, nem mutatta. Hol-mikor s hogyan került oda? Hogy tán induláskor nem volt idő a bemutatkozásra avagy amikor bemutatására lett volna – nem volt kéznél Hekeboliosz Nagyrhétor, pártfogója, kitől bérelte a kincstár: Iulianosz nem kutatta. Láthatta elégszer, a herceg jól ismerte az óradíjas segédrhétor serény szaladgálását a császári bazilika oktatócsarnokaiban és vad igyekezetét, hogy pogány létére megtartsa gazdája s ne adja el: a segédrhétorról lerítt, hogy rab megrekedtségével kibékült már s Iulianoszban látta zsákutca sorsának jobbrafordulását – a váratlan kiutat a taposómalomból.

Apja, Mneszaiosz, aki – hogy „a tragédia a bölcselkedés szülőanyja” ha nem is mondta, akkor is becsületére válik – maga is jeles szofista volt, de alámerült az emlékezés tengerében és szobrocskájának már csak a fia áldozott. Ahogy Nikagorászát felfedezte, menten leszedte; s azzal, a nevetgélő, falatozó katonák ácsorgó csapatán keresztül s furcsálkodássukkal mit sem törődve – vitte egyenest előre és a maga szekerére ültette, maga mellé. Nikagorász védekezőleg, magát kicsire húzva s mindmosolygó képpel, hogy rabcselédi riadalmát palástolja – Iulianosz vesékben-kutakodó szeme-iriszével, melynek tüzéről elhírhedett és Hekeboliosz ajánló sorait szórakozottan forgatva, míg felmérte emberét, a piszkos-szürke trabeájában kucorgó, csapzott-szürke óradíjast, ki fizetségét (gazdájának, bankjába átutalva) az utolsó piculáig leadja majd: így sandítottak egymásra s a gondolatpárhuzam, amely elméjükön átsuhant, azt mutatta, hogy meglehetősen tisztában vannak egymással.

 

IULIANOSZ:

(nyakamraültették s már amilyen a stalluma-féltés kétségbeesett hűsége, hogy hellén hite mián el ne kergessék-s vásárra ne vigyék, hogy túladjanak rajta – ez ugyan pontosan jelenteni fogja minden lépésemet. A fiatal Apion felelőtlenségén okulva, Gazdája, Hekeboliosz most ezt a koroska-pohoska segéderőt szabadítja rám s ez ugyan, a megtiportak engedelmességével dehogy is fog locsogni nekem Libanioszról, se Nümphidianoszról, sem Akakioszról, kinek géniusza előtt, fiatalon-elhunytakor, maga Libaniosz hódolt, se más rhétorokról, kik Hekeboliosz zsoldjában s az Udvar kegyében nem állnak. Szegycsontja kiálló s csirkemellén a gönce amilyen ormótlan fibulával van összetűzve – – – mégis, Attikai s nem hitehagyó. Hátha. Magunkhoz édesgetjük és istápolásunktól feloldódva, odaguruló soliduszunkkal még majd tán megvásárolhatjuk – ha nem is a hallgatását, csupán hogy együtt fogalmazzuk jelentéseit – – – )

 

NIKAGORÁSZ:

(romlatlan ifjúságával mi megnyerő s mi közvetlen jóságos velem – egy tetűvel: a jó bánásmód lesz második szerencsém, az első mellé, hogy Hekeboliosz aranyos járgánya mellől elfuthattam. Nem leszek hálátlan. Törpe Heraklész gyanánt és még vasgyúrónak is, mi szemrevaló az én hercegecském s úri leereszkedése is, mi megvesztegető. Nem is mintha nem tudtam volna eddig is, de ilyen közelről, saját szememmel s most: beigazolva látom. Hogy mi volt, amiért Konsztantinopoliszból mennie kellett s Urunknál hogy mi volt a veszte. A fesztelensége. Mozdulatainak e kötetlensége. S mi császárivadékhoz illő, hogy mindenütt rögvest mintha otthon volna s hacsak amire csillagtűz-tekintetét ráemelni kegyeskedik – az az övé. Természetes lényének ifjonti szeszélye, tagjainak természetadta bája: ez volt a veszte… Míg amazok napokat töltenek az úri mozgás tutoraival és zsenge koruktól azzal kínozzák magukat, hogy elsajátítsák az udvarképes mozgásművészet szabályait, a csavarodott testtartást-és taglejtéseket, a minden-oldalról-előnyös szoborálló mozdulatlanságot, az ellejtés ütemezését, a lábfej mentől előbbkelő kifelefordítását és a kifejező, de mégis visszafogott kézbeszédet [mely kézbeszéd különösen fontos, hiszen az emelintés – lefele fordított tenyérrel sohasem haladhatja meg a váll – és felfele fordított tenyérrel az állmagasságot] – ez a fiatalember azzal kezdi, hogy felrúgja az aranyszabályt: ami belőle a jó, az a vérében van, ami meg nincs a vérében, azt nem érdemes megtartani. S már hogy mozgását faragatlannak-esetlennek találták-e a Szent Palotában – vagy épp hogy közvetlenségével oly sikert aratott a Városban: melyik baj volt a nagyobb? Mert akármilyen óvatosan járkált is a piacon, hogy el ne csússzék egy hagymahéjon: akkor is; amerre megfordult, éljenzés követte feltünedezését s ha csak vidultak volna látásán, már az is sok lett volna: de néven szólongatták s ahova bemenekült: a portikuszt megostromolták az éljenzők. Már a császári bazilikában meg még hívei is akadtak a patricius-ifjak között, kik eltúlozták rátermettségét s ha tehették – odatették volna a tengerjárás, a hadiutak avagy a gabonamagtárak államhivatala élére, holott tudhatták jól, Gallus caesar öccsének nincs üresedés… Hja! A házmészárlásból, családfa-visszametszésben megkímélt-s visszamaradott Életbenmaradott, amilyen ő – az örüljön, a kijelölt lakóhely hogy nem a föld alatt van, hanem a föld fölött s oly pompás másodfőváros, mint Nikomedeia! Tudásszomjának elébe – majd összeszedem a tudományom s ha a szofistaság garmada-kincsét, mely apámról rámmaradott, elébetárom, csak sikerül tán utasításomhoz híven rhétorok fejedelmétől – Libaniosz úrtól távoltartanom)

 

IULIANOSZ:

(bazsalyog rám, mint a napraforgó a Napra. Derék öregecském. Mi jó is, mi jó… hogy csak én ismerem fenyegetettségem mélységeit, csak én tudom, hogy ez a katonai díszkíséret avagy tapintatos védőőrízet bármely pillanatban, a gyorsfutárral utánam menesztett császári parancsra – kivégzőosztaggá válik és menten utolér, ami elől még idáig egérutat vettem… Mi jó is, hogy csak én tudom s a többieknek meg se fordul a fejében, Nikagorásznak se… álmok-ajándékozta öncsalás! A biztonságérzet tükörképe – az elfolyó idő tűkörén)

 

NIKAGORÁSZ:

(mi fejedelemhez illő jóindulat s Autokratorunk hosszútűrésének mi ékes bizonyítéka, hogy nem küldi atyjaurának utána, ha már abból gyerekfővel kimaradott s most, hogy a nép-kegye-kereső  Nobilissimus,  fölöttébb meggondolatlan körülviharzásával a Városban kimutatta a foga-fehérét, mi enyhekezű a császár, hogy beéri ennyivel s íly semmi-kis büntetést szab rá, a bellebbezést – Nikomedeiába s az is bolond, ki új állomáshelyét számkivettetésnek mondja. Bizonnyal nem hagyták még el az örökkévaló istenek s megváltó Hermészünk is, tán megbocsátja ifjontiságának, hite felcserélésében, a gyorsalkodást!)

– Celsitudo Tuo!

– Amplitudo Tuo!

– Magnitudo Tuo!

– Prudentia Tua!

– Munificentia Tua!

– Magnificentia Tua!

– Fennenkiválóságod!

– Tennenkitűnőséged!

– Isteni csudás Felszárnyazottságod!

– Mentől kegyesb Istenszeretőséged!

– Mindtündökletességed!

– Clarissime! Praeclarissime! Sublimissime!

– Perfectissime! Gloriosissime! Sacratissime!

Még ott nyüzsögtek körülötte, emlékeiben, előkelő lábfejkifordítással a Háromkupolás mozaikmennyezete alatt végigtipegve az aranybarna Elfogadások Csarnokán s ha kinek a földigérő palástja eltakarta saruit – az már nem is kerekeken gurulni: úszni látszott, ahogy beúsztatták az elővárókból a váróelőcsarnokba s innen a várótermi előátjárókból az átvezetőcsarnok oszlopsora közé, onnan meg a trónterembe, hol mindeneket szoborrá dermeszt a Jelenlét s abból az Autokratori kegy leáradása… Még oly éles-közel, hogy meg tudta volna fogni őket – oly valóság-felejtető, megtapintható közel. Pedig már akkor új palotácskájában heverdegélt s az volt a valóság: Nikomedeia és a „mellékfőváros” halkabbra fogott, de nemkevésbé előkelő, sárgabarna nyüzsgése. Váltig fogadkozott, hogy le fog szokni róla s most is, új átriumában azon kapta magát rajta, hogy hangosan morfondíroz, holott még ami nem emberbujtató nagyságú – még a kiskorsónak is figyelő füle van:

– Milyen ostoba is az ember – dörmögte Iulianosz s attól még csúfondárosabban elébetárult ostobasága: hosszú, ötödfél hónapos kényszervendégeskedése, hiába-mórálása után a konsztantinopoliszi kaszárnyapalotában. A mosoly érzetével mormolta a szót – milyen ostobácska – pedig ha láthatta volna magát, hogy arcizma se rándul és vonásain nem indul meg, még szájszögletében sem, az a mosoly. – Milyen ostoba is, ha ostobaságnak vesszük a kratészi bölcsességet, hogy az egész filozófia egyetlen öreg haszna egykedvű, bamba nekivigyorodásunk, hogy falubolondja se különbül. Hogy nem visítunk tőle, mint a bőgőmajom s nem próbáljuk leverni magunkról, nagy rábőszüléssel bármi-hiába, amikor a belünket tiporja; hanem felkészülve várjuk csapásait és minden sorsfordulat készentalál. Ez az, amitől a gyenge lélek magáratalál s akkor már, a szofistaság öreg hasznára rálelvén; attól megacélozódva-megizmosodva, az erőslelkű nem kell hogy „megerősítse lelkét” a kőgörgeteg láttán-s azzal szemközt-s majdhogynem alatta, amelyet Ananké rá lezúdít. S mi bölcsen rendelkezett a Thébai, hogy roppant vagyonát csak az esetben örököljék gyermekei, ha agyalágyultak; hisz ép elmével majd csak felérik, hogy a végzet csapásai ellen felvértező nagy-sok hasznával bölcseletünknek nincs kincsesház s benne káddal álló aranynak marhája, mi versenyre kél.

Sóhajtva hallgatott el, megróva magát a félhangon-elmondottakért és fekvőszékén elernyesztette tagjait. Fokonként engedett a lidércnyomás csupán, ahogy Nikomedeiában sorravette a féléves szájtátó lézengés hepehupás emlékeit az Újdon Rómában; és palotácskája csendjébe még sokáig be-betört ez a papagályrikácsolás:

– Celsitudo Tuo!

– Amplitudo Tuo!

– Magnitudo Tuo!

– Fennenkiválóságod!

– Tennenkitűnőséged!

– Clarissime! Praeclarissime! Sublimissime!

– Perfectissime! Gloriosissime! Sacratissime!

– Isteni csudás Felszárnyazottságod! – Mentől kegyesb Istenszeretőséged! – Mindtündökletességed!…

Ha akkor, amikor a Csend Birodalmában megesett vele a csoda s ott, abban a ködével-gomolygó, aranybarna tudatszédületben nem tudta-látta s nem vette biztosra, igazándiból történik-e vagy csak a vágyvilág nyakló nélküli ábrándkergetése – most, Nikomedeiában még sokkalta valószínűtlenebbnek tűnt, hogy ő volt, ott volt és a Szent Palota ünnepélyes csendjében aki annyi rekedten elsuttogott papagályrikácsolás, cserregés-huhogás közepette megtette (mert csak ő kockáztathatta meg), Themisztiosz, kegyenci trónálló, hogy (puha baritonjának fele-szonoritásával) odaszóljon s ezt a semmi-kis bókot, mellette elmenet, elrebbentse (szívdobogtató-nyomasztó – mi fenyegetően dodonai volt a bók, felékszerezve, ahogy egy Flaviusznak kijár, a Túlélés Olümpikonjának ajkáról:)

– Nagyrahívatottságod!…  Nobilissime!

Megtörtént?! Ott volt, ő volt? Igazán mondta?

Ha volt kedves emléke az Újdon Rómából, úgy az Themisztiosz provokatív bókja volt. De még az emlékét is igyekezett elhessegetni, éppen provokatív volta és célzatos, fejedelmi homályossága mián. Nehogy úgy járjon, mint némely zabolátlan theurgoszok, Epheszoszi Maximoszról miként kiderült utóbb, hogy nem fogadta el bélből-májból a baljós jelet s valósággal zsarolja az istenektől a jót, mintha szerencseragadáshoz-boldoguláshoz legalábbis jussa volna… Maximosz úgy mészárolja egyre-másra az áldozati állatot, amíg ki nem csikarja az istenektől a sors „megfordítását” s az ómen kedvezőre nem változik… Csakhogy a hatodik állat belének-májának ilyetén olvasata vajon érvényes-e?

ó igen, iparkodott nem gondolni rá; száműzni emlékeiből Themisztiosz mesterfogását

– Nagyrahívatottságod!…  Nobilissime!

iparkodott lehajítani felejtőkéje aknakemencéjén: rostélyán fennakadt. Rákattantani a felejtés öreglakatját, rárakni a „nem-is-igaz” mázsás pecsétjét – még akkor is, ha a szenátor azt a semmi-kis bókot nem szánta se buktatónak, se nagyralátása előpiszkálójának, ésde még csak csúfondáros álloncirógatásnak se – – – de száműzni emlékeiből: miért? csupán azért, mert váltig úgy kísért, hogy kihallani véli jóslatos mellékzöngéjét: hátha mégis van olyan olvasata, ami jó ómennel kecsegtet – hogy ő, Iulianosz, igenis hogy dacol halálveszedelmével, elevez-átsiklik Szküllája-Kharübdisze közt: elkerüli! S akkor az ő számára is az Heimarmené Rendelése – a túlélés! a megmaradás!… hátha számára is az lappang az időknek méhében…?!

Megremegett. Oly belső remegés, amellyel nem lehet élni, se napirendre térni fölötte. De mi marad más hátra?!… Ostobaság – ütötte el. Folyton-remegni nem lehet. Iparkodott hozzáedződni; élni vele, mint nyílt sebbel a kötés alatt. És mérleget készített. Életmérleget

a KÖVETEL oldalon:

ágense, Parnasziosz (ki több volt egyszerű könyvtokkészítőnél, aminek kiadta magát, de megtartotta az iparosember látszatát), a Pamphüliai. Az ő embere. Konsztantinopoliszban, Parnasziosz majd keresztülviszi, hogy Himerioszát kiengedjék az állami szolgálat rabszolga-státusából s akkor, mint kiváltottja-és szabadosa, utánanézhet Malkosz kisinasai közt egy-két tehetséges kalligrapheusznak, hogy ne hiába építse Nümphaionja végén-s hátának nekicsapva – scriptoriumát. Továbbá. Tizenkét ládán kétszáz scrinium: Attika átmentett, hitbéli öröksége: magánkönyvtára. Fejedelmi könyvtár

a TARTOZIK oldalon:

a Falakon túlra mehet, de a katonai körzet határán belülmaradni tartozik. Libaniosz előadásait nem hallgathatja, nikomedeiai akadémiájának sokpadsoros, tágas didaszkaleionjába be nem teheti a lábát még rangjarejtve sem, az antiokheiai rhétorfejedelem közelébe férkőzni meg se próbál

életmérleg TARTOZIK-KÖVETEL oldalainak reggeltől-restig pergetése

…Vámon-réven veszteséggel, de ép bőrrel megúszni. Még mindig jobb.

S nemcsak az a fülénél félfarcsakosan elálló csapzott-szürke haja: az is szürke volt, a csavartas fülcsomó, ami Nikagorász füléből előkandikál s ha elölről, ha hátulról nézed, ott kunkorodik kétfelől. Iulianosz kis híja felnevetett, amikor a rhétorocska füle-varkocsát felfedezte.

Nikagorászát hamar kiismerte és megszerette. Amilyen használni-akaró hasznavehetetlen, olyan gyermeteg-csapongó volt a kis ősz-öreg attikai s oly elégedett sora jobbrafordulásával, hogy az arcára volt írva; a nyelve-megoldó egy-két kupa bithüniai borocska után s hálatelten hercege iránt, túlboldogságában azt is elfecsegte, amiért bérbeadója, Hekeboliosz bizonnyal megvesszőztette – fölöttese, Tartareiosz, a Pók, hálózatában a nyelvét tépette volna. Iulianosznak inkább vigyáznia kellett rá, mint tartania – tőle.

A Szent Agathoniké nagyvértanúnőről elnevezett bazilika sikátorok közé rekesztett, parányi templomocska s nem oly nagyszabású, mint a Szent Papiász székesegyház zegzugos, ormótlan hodálya a hegyen, amelyet Galerius félig leromboltatott s mire meredező vázát loppal összetoldották-foldották, formájából is kivetkőzött. Az újhit ez otromba fellegvára hivalkodólag lenéz a hegyről s fölémagaslik a palotavárnak is, amelyben Diocletianus majdnem benneégett, amikor a galileusok fenegyerekei felgyújtották – de megistenült nagybátyja, Konsztantinosz Megász gondoskodott róla, hogy az új szárnnyal nagyobb, fényesebb legyen, mint valaha volt (noha csarnokaiban csak a szél dudál és azóta is lakatlan).

Egy hetet pihent, nyújtózkodott, rendezkedett, míg lakályos palotácskájában meg nem lelte mindennek a helyét s elégedetten szemlélte, hogy ahová tette – a legközépen, nagy átriumának perisztülionja alatt, szobros triposza, aranybronz kandelabrumával mindenünnen szembeötlik, megcsillan; a bölcselet koronás istenének jelenléte, az enigmatikus, aranyló, boldog-merev arc – ajándékozóját: Liciniuszát idézte. A második hét első reggelén a Szent Agathoniké templomocskába ment, ahol már várták – és fogadta presbiterének, sokadmagával, bemutatkozását. Mindjárt megállapodtak templomi felolvasásai idejében – itt és a város több más templomában, így a Szent Papiász bazilikában is. Hagyta, hogy Theodulosz körülvezesse a mártírion altemplomában, hol, „ablaksírokban”-arcosoliumokban, émelyedetten szemlélte a törvény-és jog szerint elítélt felforgató gonosztevők maradványait és mindenféle, oszlásnak induló „ereklyéit”, melyekből ezúttal semmiféle jóillat nem áradt – miként csudamíveléseiket elhírelő vándor-propagandistáik, a kerügmatikoszok mesélni szokták. Halálkultusz – hullatisztelet: nemcsak protomártírjaikból – eszméikből is ugyanaz a dohos veremszag árad, borult el kedélye s örült, amikor a négyoszlopos narthex napsütésében megszabadult a korhadó ászokfa ecetszagától, amely a nedves pincén karmolta hörgőit s már-már a mellére ült.

Délután pihent; este palotájában tisztelgett a városi helyőrség parancsőrtisztje, Dosziadész (s ösztöne azt súgta – ez még nyakas hellén) és szívélyesen kérdezgette; másnap délelőtt a dekurionok járultak udvarlására s ő a város köszöntő, hivatalos hódolatát kegyes-könnyeden fogadta.

Este gyaloghintójába szállt és – kisszámú kísérettel – körülvitette magát.

Iulianosz első látásra megszerette – palotácskáját is, a várost is, amelynek visztáit gyermekemlékeiben valahogyan hiába kutatta. Alapítója, I. Nikomedész bithüniai király kezenyomát már alig viselte magán s ez bezzeg nem olyan, öldöklő iramban, paszulymódra felfuttatott álomvárosa volt az uralkodónak, aki új székhelyét még életében látni-és meglakni szeretné: nem negyedszázados csudabogár; hanem jó félezeresztendős világváros, amely kiterjedésre Antiokheiával, pompára Alexandreiával vetekszik: Diocletianus egykori fővárosa. Szerette Nikomedeiát s nemcsak azért, mert egész életére kitörölhetetlenül beleette-beleégette magát, hogy ez volt hozzá a háttér, annak volt a színhelye, jóllehet arról még akkor mit sem tudhatott, hogy itt lészen találkozása azzal a Sors Istenasszony elébeküldötte nővel, ki szívének, érzékein és érzékeinek, szívén keresztül úrnője lesz, de hiába lesz úrnője – ez a mindenlátó Deszpoina adja értésére majd, hogy a vermébe türemkedő medvének miként, a háttal hátpáncéljába hőkölő óriásteknőcnek miként, neki sincs más menekvése, mint hogy maga-eleven-elvermelője gyanánt viselje a hosszú élet keservét és sorsa utálkozását. Hanem úgy szerette, ahogy várost igazán szeretni lehet: ezt már a benne szorgoskodó hangyaboly hordta egybe s úgy burjánzott, ahogy az ezergöcsörtös olajfagyökér.

Hogy az értő elnézdelődő ne tudjon betelni vele: szerette palaisztráiért, thermáiért, nevetős napsütéséért Fórumának tágas oszlopsorán s sztoái locsogó tarkaságán (ezek azok a minden peres ügyet felvállaló, minden hájjal megkent szájjártatók, akik hátukon ott hordozzák, szakadozó batyuban, egész vagyonukat, könyvtárukat s bérszónoklataikkal a magisztrátus előtt rossz hírbe hozzák a szofistaságot)

igaz, Nikomedeia még nem Athén – hogy is lehetne, ahhoz, Konsztantinopoliszból igencsak rossz irányba indult! – de ebben a sok-szuburbiás, művelt, élénk szellemű adminisztratív „mellékfővárosban” nagyon is érvényesül az attikai szellem. A katonákon kívül – akik nem is annyira törik, mint a maguk barbár idiómájának, szórendjének, hörgő phonemáinak kínpadjára vonják a latint, amely a vezénylés nyelve – másnak senkinek eszébe sem jut megszólalni latinul és nem várják el tőle, hogy a papos külső mögött pogány galileus lélek lakozzék. Hogy újhitű? Hogy keresztényieskedik? Elsiklanak fölötte. Nyugtázzák a látszatot, azonfelül mondhat, amit akar, napirendre térnek fölötte

falai közt szép számmal laknak notabilitások, elegen, hogy elvesszen közöttük. Egy Flavius-ivadék. Hát aztán?! Óvatosan felmérik-méricskélik, kiféle. Már mindjárt essünk hasra?! Korai volna. Igaz, már nem az a tacskó, akire számítottak és a szakálla is mi bozontoskán serked. S mégis, mi különös szerzet. Eszélyes, de alacsonyka; jómodorú, de sutácska. Csak tudnánk, ezt a mészárosra valló tagbaszakadt termetet, a nyersszín khlamüszból gyapjával-kikandikáló széles légszekrényt s lánglövellő lidérc-tekintetét hogy melyik ősétől örökölte… Chlorus nagyapjától tán. Portyázó szelindek módjára jár-kél közöttünk s ha mibe beledugja az orrát, mekkora nagyokat kacag: rajtunk vagy velünk, ki tudja?! Annyi szent, öblös-érces hangú és vérbeli hellén: amerre elhalad, kellemes izgalom borzolódik a napfátylas arcokon, a hordszékek fellebbentett oldalfüggönyei mögött – és már számítgatják, milyen lesz püspöküknek

bizonnyal nem akadékoskodik sokat, ha megmarad ilyennek, amilyen. Amilyen kisszámú a gyülekezet s a legtöbbje annak is, amúgy is, csak olyanformán, ájétatosan ámolyogva, csak államérdekből.

Adminisztratív galileus.

Szállását Iulianosz túlságosan nagynak és kényeztetőnek találta: gyékényszőnyeges, mozaik-átriumos palotácska

alabástrom-entablatúrái világítanak; márványfülkéinek szobrai mellett a láng alól nem fogy ki a mécsolaj. A hüpokaüszton-babákon álló porfírpadolat alatt ott sustorog-sistereg a napokkal előbb begyújtott, füsttel felfűtött forrólégfűtés, hogy helyenként – gyékénye nélkül – megcsapja az ember talpát a szandálon át; és persze, priénéi módra, vízöblítéses márvány reterát várja a megkönnyebbülőt (kétlyukú, ha akadna beszélgetőtárs) és a katonai csutak helyett naponta váltott tiszta-friss, félnedves, puha-patyolat fenéktörlővel tisztogathatja lyukuszát.

Első dolga, hogy leállítatja az árnyékszék fűtését (Nikagorásza, aki, hacsak el nem zavarja, úgy követné mindenüvé, mint a hű kutya, titkon bosszankodik is emiatt; s a rhétorocska, füle-lyuka szürke szőrcsimbókját sopánkodva forgatva, amilyen locsogó máskor, itt, urával összeakadva fukarkodik a szóval s tisztességtudóan belenyugodva a fartövénél aláfúvó huzatba, nagyokat fázogat) – s a következő, hogy ágyát a meleg kubikulumból kidobatja s ott hál a belső átrium sarkában, akármilyen huzatos-didergős hideg az a sarok éjszakánként, mert onnan is száműzi a parazsas vaskosarat

nincs kinek beszéljen róla s ha volna se mondaná – Iulianosz ösztönösen utálkozik a galileusok álságos aszkétáitól; s nem is annyira a kolduló apotaktitáktól, mert ezekből a vásárpiócákból is lézeng épp elég Nikomedeia pompás agoráin – mint inkább a „monakhoszoktól” –

– a „monakhoszoktól”, akik magányosnak mondják magukat, de százszámra egyrakáson tanyáznak, ezek a „magányosok” s ki tudja, összebújva tán, hogy a testmeleggel védekezzenek az éjszakai fagyó hideg ellen – okulva a „sztilitészeken” oszlopuk hegyében meg a „dendritészeken” fa tetején kuporogva, ha lajtorjaállítóik éjszakára fennfelejtik őket és ők lefagynak, mint a verebek. Iulianosz, ha „romanosz” öltözékét levetette (mely valahogyan, a latin auguroktól visszamaradva, a Hresztosz-papokon rajtaragadott) és imafelolvasó voltáról megfeledkezett, titkon méla undorral gondolt a galileus, pogányos istentelenség „önmegtagadására”, amely barbár oktondiságában még csak számot adni sem tudott önmagának arról, hogy váltig olyan mennyország főrendi, palotás, nagyon-is-evilági boldogságával jutalmazza-és kecsegteti híveit, amelyben az egyetlen logikai bicsaklás – de a legfelháborítóbb egyszersmind – hogy „üdvözült” lelkében a rabszolga a született szabaddal egyenrangú és szabad, anélkül hogy bárki kiváltotta, felszabadította légyen

akkor már mennyire más az isteni bölcs önsanyargatása, ki a potidaiai hadjáratban mint Attika egyszerű harcosa, soha sátor alá nem menekült s egyszer megfigyelték, amint viharban-hóban, télvíz idején a posztján feledkezve, meztéláb-s félmeztelen, fagyról-nélkülözésről mit sem tudva – lelkének tollazatával megemelkedett s úgy szállott mind magasabbra az elmélődés sugalmas szárnyán fel, fel: fel az ideák világába, hol világunk nagymindensége, mindenestül, első előképében forgadoz s eidolonja által megteremtődve, elmagzik-fenntartatik… s ez álmodó éjt-nap, étlen-szomjan – Szokratész maga volt!

a Szokratész-félék – ó igen! Az igaziak, akik istenközelben élnek és az istenlátás akikben felejteti a nélkülözést, a sanyarúságot!

akik nem várnak se „mennyeket”, se semmiféle „jutalmat” (földies-szennyes, evilági jutalmakra fajzó „jutalmat”), a Hebreus Halott pogány istentelenjei miként: az igaz hellének – a jutalmazhatatlanok!

a katonák, akik nem az anyjukból-szűzen-szalajtott nazarénus próféta-fiókáktól várják a kitanítást, hogy mi az önsanyargatás

az a jussuk, a jutalmazhatatlanoké: az önsanyargatás a „mennyek-országa” mézesmadzagja nélkül! Lakedaimoniosz fiai, kikről a krónika feljegyzi: hadjárat alatt aki harcos a jégeső, égiháború elől holmi tákolt fedél alá bemenekült, azt elsőbbet lefokozták, utána halálra vetették a haditörvények szerint – és még csak nem is valami regebeli hőst: a jeltelen akárkit! Vesszen a katona, aki nem jutalmazhatatlanul él!…

Az utcán el-elfogták Iulianosz cselédembereit, bevásárlóit, testőrkatonáit, kikérdezték az odaláncolt kapurabszolgát, a húzóláncon járó, bicebóca Batrakoszt, faggatták gyalogfutó rabjait, Bószt, Göndör Dromont és megkörnyékezték rabszolgafelügyelőjét, Vasmarkú Szüphaxot, sőt, még Nikagorászát is el-elkapták, hogy szórabírják: miféle különc az új hercegi gazda?

kiszivárgott a híre Iulianosz spártai „rendcsinálásának” a palotában s hogy újhitű papocska létére keményebb a hoplita kiképzőtisztnél. De ha furcsállták is, mi egyébnek a számlájára írhatták, mint hogy bontogatja szárnyát benne az újhit Angyala: újhitű önsanyargató s ha egy szép napon nem „monakhosznak” áll, hát lesz is, a bölömhangú kis presbiterből az alatta szolgáló papságnak jól ráncbaszedő püspöke!

vacogni szeret éjnek-évadján, azon takaratlan? Teljék kedve benne, váljék lelkének üdvére – ilyen a prozelita

kivetnivalót, ha volt olyanja, még a galileus látogató sem találhatott, se őbenne magában, se lesütött-szemű, ájétatos beszédében, mikoron hol Kegyesjó Aszteriosz, hol Origenész Adamantiosz, hol Alexandreiai Szent Klementosz szentenciáit olvasta a tűkön-ülők fejére – sem lengedező fekete gúnyájában, mely megnyújtotta termetét. Mert hüpodiakonosz-öltözékétől meg nem vált, sem kusza hajától, borzaska szakállától (mely elvadultságon bizonnyal segít majd a nőtársaság, a kifinomult világfiak, szkolarkhák-kékharisnyák körében való forgódás-és elvegyülés, ha majd elkövetkezik az ideje)

már gonoszakarója se tulajdoníthatta másnak, hogy olyan kialvatlan, karikásszemű, bolhacsípte-elhanyagolt, mint annak, hogy oly vadul belevetette – oly szertelenül nekiadta magát a magolásnak. Mely gyanújában a környéket az elgyötört, panaszolkodva-is-örömest-dicsekvő társalkodója-és töpörödött-ősz-öreg rhétorocskája – Nikagorász csak megerősítette.

Mi, mi holtak, mi valaha-voltak, kiket az alant-létezők közt tart számon a feledékenységét-hizlalva-is az idekerülésben reménykedő utókor: mi manészek-s az Elüszioni aszphodelosz-mezőkön móráló árnyak váltig azon tünekedünk-tanakodunk, hogy míg éltünk, mi minden történt velünk, ti örökkévaló, megváltó szent-nagy istenek, mennyi minden!

s ugyanegy-szuszra, nem győzünk csudálkozni rajta, hogy valamíg odafent bolyongtunk té-tova s közönséges testben közönséges lélek, mindközönségesen „éltünk”, folytonfolyvást azon dévánkodtunk, hogy nem történik velünk semmi. S még hogy ez legyen a mi életünk „folyása” – ez az állóvíz – ez legyen az! A mi elpocsolyásodásunk, melynek tűkörén végzetünk kiüresedése: sorstalanságunk visszanéz…!

ma már tudjuk, hogy nincs olyan; senki fia-lánya nem marad sorstalan. De míg az odafelvalók közt élten-éltünk, ez az örökös kifogásunk, ha nem is fakad ki ajkunkon, megkeseríti húszsákjába rekesztett lelkünket: hogy velünk a keregégvilágon semmi-de-semmi nem történik – – –

más, merőben más azoknak a lelke-állapotja, akik nem-közönséges lelkek gyanánt, nem-közönséges testbe belehüvelyezve élnek. S ez volt Iulianosz esete

más talán befele nyelte volna lecsurgó panaszait, hogy palotájában telnek-múlnak a napok, mi sem történik (nem sejtve, hogy kinyújtotta már érte csápjait az előkelő negyed pletykamorzsoló társasága, a szépek és ifjak duruzsolni szerető, társalkodni vágyó testvérülése, kékharisnyák, kapós hetairák, hadseregszállító spekulánsok és attikizálva-újhitű főadminisztrátorok, hogy megkérdezzék tőle, hallotta-e már elcsukló hangon „megakadni” szónoklatában Libanioszt s látta-e a kanyarban felgyorsítva s hátrafogott gyeplőszárral oldalt kidőlve hajtó isteni bajnokot, Metragürtész versenykocsihajtót…?!)

csakhogy Iulianosz éppenséggel nem-közönséges lélek volt s ez a lélek ama megjelölt, éppenséggel nem-közönséges – mert flaviuszi hústestben, ama királyi  szarxban  lakozott, amelynek láthatatlan jelét viselnie-sínylenie kellett: nem bújhatott ki belőle

mintha tarkótájt, a koponyája alá benyúlna s agyvelejét szörnyű nyomás alatt tartaná egy gonosz tenyér – olyan annak a tudása, hogy egy államérdekből elrendelt családirtásból menekült, egy házimészárlás kifelejtettje-és koronatanúja: örök-megkérdőjelezett; bármikor feldobódhat újra a Tabellárium titkos államgyűjteménye fenekét bolygatóban-beleturkálóban, hogy ő, Iulianosz, voltaképp létszámfeletti. Koronás unokabátyja fejedelmi jóakaratának mindennapos megújulása s az Autokratori Kegy lankadatlan lesugárzása kell ahhoz, hogy létszámfeletti voltát s a „visszás helyzetben” (hogy még él), benne lappangó bonyodalmakat, vagyis magas személyének elemi nemkívánatos voltát fel ne vesse a Szent Konzisztóriumban – ha nem Őfőlatorsága Euszebiosz Főeunukh, hát Őfőorcátlansága Arabianosz, ha nem Őfőhaláltalansága Lánccsörrentő Tartareosz, hát Őistenszerető Mindszentfelsége, Agustus Imperator Sacrosanctus Sacratissimus Constantius Magnus: az Autokrator maga

az ilyen nem-közönséges lélek ha arra virrad, hogy „tegnap megint nem történt semmi”, hálaimája-s Hozzá, könyörgő fohásza védő Hermészéhez: „Rhétorok Patrónusa, Pszükhopomposz, ó add, hogy holnap se történjék semmi!”…

nem azon sopánkodik – életnapja elpereg anélkül hogy bármi történnék; hanem felejteni iparkodik nem-közönséges húsbörtönének megjegyzettségét – a minden életnapján esedékes, baljós létszámfölöttiséget: felejteni a gonosz kakodaimon-tenyeret, mely koponyája alatt oly szörnyű nyomás alatt tartja agyvelejét (s arra sem rendkívüli akaratereje – hanem a magasrendű tudás teszi képessé: az az apollinopoliszi tudás, Horusz Harpokratész isteni tanítása, hogy az agyvelő afféle turhamirígy csupán s az értelem a szegycsont alatt, a szív házában lakozik – így tanította abüdoszi Phalaikosz és így, hadvezéri rangban, Imhotep, Ó-Egyiptom első szakorvospapja)

sebesen felhúzott – ripszropszra tető alá hozott, tágas thékájába ezért vette be magát: felejteni

felejteni életnapját, melyet csak nyugtával dícsérhet, hogy az a valami ma sem történt meg; megünnepelni a tegnapi napot, hogy tegnap se – semmi sem történt

belefeledkezni fejedelmi tárházának kincseibe, hogy kirakva-kitekerve, isten-megidézők, istenekre-látók, tudós theurgoszok, müsztagogoszok-és müszteriozófusok Minden Munkáiban olyan kérdésekre hajkurássza a válaszadás üdvösségét, mint.

– Mivégre vagyunk s van a minden, ahelyett hogy ne lennénk, se mi, se semmi: a semmi előtti mindentelenségben – a Nemlét a Seholban…?!

– Mi szüksége van az isteneknek a teremtett világra s belehelyezett játékszereikre – ránk…?!

– Vagy ha nem a Szükség szükségszerűségéből vagyunk s csupán megtűrnek itt alant, nem lett volna vajon jobb nekik a Pleroma a léttelenségben, a teljesség boldogsága a létfölöttiségben, Abraxas Pantokrator saratlan, szennyezetlen hatalma a Teremtetlen Tisztaságban, az ég lépcsőzeteinek legeslegtetején és az  Ogdoász  minden lelépő kiömlése fölött…?!

…Mertmivel ő maga, Iulianosz, a felejtés teljesden-teljességét és élete utolsó, még-elképzelhető és megmaradt célját a léttitok kifürkészésében látta, melynek egyetlen módja – a tudás felhabzsolása.

Hadrianus nem nézhetett akkora imperatori gyönyörűséggel Antinousza isteni fenekére-s kéjében hozzá-hátraforduló arcára, amilyen perverz nekivadulással – ( „újhitű” anagnosztész létére) – Iulianosz a lábánál sorakozó, kiürítésre váró könyvesládákat szemlélte.

Himerioszával jól kifundálták, mi annak a módja, hogy Hellász istenek-sugallta szentírásai, az igaz óhit „egyházatyái” – müsztagogoszok, bölcsek, theurgoszok – ártatlan bárány képében parádézzanak a kőpolcokon: csak a scriniumra rá kellett kanyarintani Hermász Pásztorát s akkor már senki se törődött vele, hogy a tok Bazileidészt, fiát, Izidoroszt és tanítványát, Valentinoszt – a Gnózis eretnek világmagyarázatát tartalmazza

Pamphüliai Parnasziosz, a könyvtokkészítő nagy ügyesen rávéste a bükkfa-tokra Hieronümosz nevét, pedig scapája titkon Kelszosz gúnyiratát tartalmazza, amelyben a művelt platonikus fölényével utálkozik a hitromboló galileusok bárgyúságán

a derék Malkosz rápingálta a tokra, hogy a Mentől Kegyesb Hierapoliszi Papiász Homíliái – s akkor a scriniumban háborítatlanul lappanghat Porphüriosz Kata Hrisztianonja, Iambilkhosz Püthagorász-breviáriuma, Dionüsziosz Longinosz Peri Arkhonja az Őselvekről, Peri Telousza a Jó és Rossz Céljáról a Világmindenségben – és így tovább. Csak a „kulcsot” kell észbentartani, azt, hogy ki mögött mi – és mi mögött ki rejlik; és persze mindez, jól elkeverve az Engedélyezett és Pártolt Auktorokkal, Megalomártír Szent Areiosz, Szent Polikarposz, Küdzikoszi Kegyesjó Eunomiosz, Istenszerető Aszteriosz, Ambrosziosz, Origenész, Eirenaiosz, Klementosz és mások jámbor tokjaival, igen jól fest a polcon – ahogy ürülnek a ládák és a fürge kis öreg, a rabcselédet hajtva s maga is szorgoskodva, a márványon végigrakja.

S hogy vajon maga Nikagorász gyanítja-e, mit rak? Tengertajtékszürke üstökét rázva, emezt leporolva, amarra rámosolyogva, hunyori képpel nyugtázza s nem bolygatja tovább. Vagy mert – attikai szívével – titkon megsejtette ez a vén selyma; vagy mert gazdája, Hekeboliosz rhétor parancsainak hosszú listájából csak arra az egyre emlékezik: ejtsed ügyes szerét, hogy a herceget távoltartsad Libaniosztól.

Még szét se rakták és Iulianosz amit-ahogy lekapkodott, sorra széttekerte az olvasóasztalon s nem is hogy olvassa; inkább hogy perverz gyönyörűségét lelje benne – az ármányos turpisságban legalább annyira, mint abban, hogy van min szemét legeltetnie: a dupla pénzért Malkosz titkos Iulianosz-Scriptoriuma kettőzött erővel dolgozott. Iulianosz tudta: most is – írják, hatjával scriniumba rakják, ládázzák s Himeriosz megleli a módját, hogy utánaküldjék. Igaz, Libaniosza nem lesz benne, kiben hogy rokonlelket miért gyanított-miért nem – maga sem tudta megmondani; de helyette itt volt Libaniosz Pártfogója és Nagyhatalmú Barátja: Themisztiosz; a Hivatalos és Kötelező Szólamok szerint: Az Aki Felülmúlta Platont. Akinek Minden Munkáival szkolarkháját, Nikoklész Lukót elkápráztatta.

Nikagorász szólongatta.

– Ezt hova? Ezt ide? Herceg úr! Fenség!  Nobilissime!  – csácsogásával minduntalan félbeszakítva mámora megömlését, ahogy elragadtatásában a zizegő papíroszokba bele-beleturkált. Önelégülten visszaszólt:

– Ahogy jön. Akárhova. Csak rakjátok ki. A rendezgetést majd magam –

S hogy előkerültek macellumi, régi jegyzetei, azok láttán már hozatta is elő írókészségét és helyet csinált a munkának: az esti eukharisztiáig, amikor majd a Szent Eiréné Mártírionban feláll a templomi ambónra, hogy felolvassa a Szebasztei Negyvenek Vérnek-Tanúságával Írott Végrendelkezését – addig övé a délután. Úgy fogott hozzá, minden terv vagy róta nélkül; egyelőre csak megmártakozni készült a Hellén Élő Vízben, az igaziban és önfeledten merült bele kincseibe. S volt is mibe! Mert mintha csak azzal, annak a csapdájába csalták volna, amiért bolondult: kiutalt palotácskájában gazdag könyvtárat talált, mégannyi volt, ha nem több, mint amennyi vaspántos ládáiból előkerült. Akárki volt a száműzött szerencsétlen, akinek házába beleült, attikai ízlésre és patricius-műveltségre vallott s nemcsak a sok fényűző, aranycirádás bivalybőr-scrinium, a tartalmuk is. Habozás nélkül birtokba vette és a sötét raktároduból, ahol, elfalazva, Szüphax rálelt s jelentette, rögtön áthordatta, hogy a három márványpolc tele legyen. Homályos-gunyorosan átvillant rajta a kérdés: vajon finomérzésű fejedelmi unokabátyja kedveskedésének – bóknak vegye? Avagy az Autokrator nem is tud róla, mit rejteget a könyveskamra? Nem sokat törődött vele: kéjét érezte közeledni; az elmohósulás már több volt, mint leküzdhetetlen: már visszavehetetlen volt

mint a süket fajd, gunnyasztott háromlábú írószékén, kalamusszal a kezében; és elfeledkezett a minden háborgásával elapadó, tovacsendesedő világról.

Akiről maga Origenész mondja, hogy „nem akárki” s követői azzal büszkélkednek, hogy az Apostoltanítvány Theudadész neveltje-szemefénye volt s tőle szípta a szentpáli ígéket: Világ-Reménysége Valentinosz, a Nousz titkának tudója… Paulosz? – ráncolta össze szemöldökét Iulianosz és mogorván, a rakosgatókra, hátranézett.

– Zavar a zaj, fenség? – kérdezte Nikagorász, gazda-kegye-kereső iparkodással a cipekedőkre sandítva – hagyjunk magadra?

– Te maradj. Majd mi ketten. A többiek mehetnek.

A három rabcseléd eltűnt a kettős ajtófüggöny mögött.

– Itt a sarokban ha megülök. Nem háborgatlak? – bátortalankodott a kisöreg.

– Ne ülj. Légy capsariuszom s a tokokat tisztogasd. Egyenként leemelve, amilyen csendben csak tudod –

– Uram…

S akiről valamennyien – Hippolütosz, Eirenaiosz, Epiphaniosz – úgy szólalkoznak, mint Valentinosz követőjéről: Bardeszanész. Bizony fájától mi messze eső alma! S ha ez is gnosztikus, akkor ebbe is, mint mindenbe, már beleesett a nyű – a Hebreus Szofista-és Bűbájos már megbabonázta… Ésde mivel? Őistensége csudás „halálával”, mellyel magát nyomorúságra adni méltóztatta – jóllehet isten voltát Ioannészen kívül egy apostol sem említi. Lássuk csak: Sorsdialógus a Gondviselés Müszterionjáról. Cáfolja a világ Szatanasz által való teremtetését, a Hresztosz asszonyi állattól való születését, testnek feltámadását… Barbár Bardeszanész!

Manész-Manikhaiosz? Igazi nevén Kubrikiosz, ki gazdag özvegyasszony-szeretőjétől megörökölte a hitető Therebinthosz sarlatán tanait, melyekkel hogy még néminemű keresztény-gnosztikus is kacérkodott?! Undorral félretolta ennek tekercsét és visszamenekült hellénjeihez. Ellépett márványpolca előtt s szeme megakadt a főhelyen sorakozó fényes-mázas keramion könyvtartókon, az ismeretlen patricius gyűjtéséből, amelyeket sommásan bekebelezett s még nem vette számba mind. Az egyiken Themisztiosz neve aranylott. Immár két Themisztiosz Teljese van!… Elhaladt mellette.

Volt, ami a kappadókiai palotabörtön titkos thékájában töredékeiben hányódott csupán s volt, amit hasztalan keresett, felhányta volt pedig érte Georgiosz püspök lefoglalásokból, bírói letétekből zsákmányolt minden csorba fazekát, repedtes bükkfatokját. S most itt van. Az övé. Mindje – – –

– Segítsek, uram?!

– Maradj.

Nem győzte visszahurcolni – teregetni; helyetcsinálni az ismeretlennek – visszatekerni, a helyére rakni az ismerőst; és közben ügyelni a „kulcsra” – hogy milyen ájétatos ábrázatú scriniumba melyik hellén „egyházatya” kerül, Hesziodosz Theogoniája avagy a homéroszi szentírástudomány – – –

valamit véghez vitt. Valaminek a torkolatához ért. Úgy buggyant fel benne, mintha annak volna a tanúja – egy folyamisten születésének

megállt előtte. Rátámaszkodott s amint a végigterített papíroszon át is felérezte – fonó tenyerén élvezte a márványlap jóleső hidegét

Érzékelte, hogy háta-szőre felmered és tarkóját-halántékát kiveri a finoman gyöngyöző verejték. Alig tudta bevenni mind, ami ezzel a „szimultánolvasó” habzsolással szemén átáramlott oda be, ahol már készen várta minden szavát – hiszen csak igazolását olvashatta annak, ami benne már addigra ezerszer végiggondolódott s lompos, lefojtva is elő-előtörő, fogalmazatlan formában benne élt.

Ujjával a papíroszon a sort követve, fel-felkiáltott:

– Tudtam! Tudtam!

– …Parancsolsz valamit, Iulianosz úr? – emelkedett fel ültőhelyéből, a sarokban az öregecske.

– Fel, Nikagorászom, fel! Ugorj! Hozzad elő Hierapoliszi Papiász urunk Mentől Kegyesb Homíliáit!

Nikagorász serényen ugrott, kereste-hozta; és várta a parancsot.

– …És most, uram?

– A sarokba veled – dörmögte a herceg vidoran. – Ülsz vissza mindjárt?! Pihendegélj, kedvesem s te csak ücsörögjél.

Nikagorász visszatotyogott s ültében onnan figyelte, a sarokból, a csudát. Csak ámult-bámult, hogy amit a rhétorságban-szofistaságban oly kevesen – új gazdája tökéletesen elsajátította s tüneményesen alkalmazza Caesar mesterfogását: megállja, hogy hangos szó el nem hagyja száját s jóllehet olvas – magábantartja s még csak az ajka sem mozog. Ritka virtuozitás s mi kérdőrevonhatatlan módja a titoktartásnak!

– Szóltál valamit, öreg?

– Nem, uram. Csak kiszaladt a számon…

– Kiszaladt? Mi szaladt ki s hol, kedvesem?

– Csudálatom és kíváncsiságom. Hogy ami neked kiszalad a szádon (megengedj érte:) vajon olvasod-é? avagy a magad hozzáfűznivalóit hallatod? Vaj így vagy amúgy?

– Mikor hogy.

– Herceg úr! Ne is tagadd, fenség: magadban olvasol! Csudállak érte,  Nobilissime,  felette csudállak!

– Hozass a cseléddel egy kupa bort s tölts magadnak is.

– …Uram!

Még ki se mondta, a csoszogására fel sem figyelt s már kiejtette eszéből a derék öreget, akinél jobbat már nem is ültethetett volna nyakára jelentgető Hekeboliosza. Visszasüllyedt gondolataiba s Papiász Kegyes Homíliáinak tokjából előhalászta Porphürioszát; mellé sorra tekerte ki Plotinoszt, Iamblikhoszt és egy Macellumból „mentett” (lopott) eleje-hiányos törékenységen, ismeretlen szerzőtől a Khaldeus Meguszaioszok Istenmegidézéseinek Titkos Tudományát.

…Vajon nem azért kellett-e takarodnia pompás palotájából-s lakolnia számkivettetéssel: a Gondolat Bűnéért – a Patriciusnak (ki ha még él, nem is sejti, hogy Flavius-ivadékot lát államvendégül házában); s mi különös is, hogy miként a fogazat illeszkedése a romanoszok ládáin-bútorain: úgy illeszkedik gyűjtése az övével, kiegészítve mintegy – hogy ami eddig az övéből hiányzott, a másikában megvan, teljessé téve eszméi fegyvertárát.

Úgy ismételte, kaján-ingerülten s valami dühödt örömmel.

– Tudtam! Tudtam! Én is így gondoltam! Én is! Szóról-szóra! Így van, így igaz! Igazad van, igazatok van, Türoszi Porphüriosz úr, Titokzatravezérlő Plotinosz, Khalkiszi Iamblikhosz és neked is, igazad van, Szeleukeiai Harpokration (mert őt gyanította az Ismeretlen Szerző mögött – a másikát ismerte: Diodorosz Szikulosz nem lehetett) – Mindnyájatoknak! Heuréka! Heuréka! – – –

Föléhajolt a márványlapnak, rendezgetni-rakosgatni kezdte s észre se vette, mikor mondta ki, mely mint a varázsszó, elbillentette meggyőződése mérlegét – eldöntötte életét:

– Koholmány. A Paulosz koholmánya. Pauloszé.  Valláskoholmány.

Hol Porphürioszát lengette meg, hogy leverje róla a fűlő, árnyas melegben a régóta rajtaszunnyadó port, hol Plotinoszát. Nemcsak a teljes Enneászt lelte fel a patricius-gyűjteményben [Mindnyájunk Mesterének, Plotinosz Müsztagogosznak ezt a végső foglalatát (mert nem minden berzenkedés nélkül adta meg magát neki, lejegyző növendéke, Porphüriosz, hiszen két bosszús könyvet is írt ellene, hogy támadásaival csak annál inkább belássa tévedése gyarlóságát s már mint lelkigyermeke, csak annál szorosabban megölelhesse a Tant, mely rábízaték)] – nemcsak az új hellén századokat bevilágító Enneász arany tokjára bukkant rá a kamrán, de Porphüriosz Kata Hrisztianonjára is, melyben a magát kereszténynek nevező istentelen galileus-hebreus szekta tévelygését ostorozza; s amiből Macellumban csak az első öt hányódott – mi ritka becses lelet volt ez, a teljes KÖNYVEK TIZENÖTJE!…

Már az első, ismerős sorokba beleremegett s nem is ott, ahol elvitatja az olyigen emberi-nagyon-is-emberi tévtanok isteni eredetét (ezt csak a vak nem látja); hanem ahol a lényegre tér, a lényegre – és leleplezi első-és fő manipulátorukat: Pált, a Tarszoszit

a Tarszoszit, ki is a körülmetéltetésen összeakaszkodván Kefásszal (Péterükkel) és felhasználva, hogy neki, Pálnak, hebreus létére mint római polgárnak szabad járása van szerte a birodalomban s arra utazhat, amerre akar – ez a Pál, ez, nos, ez: megalkotta magának a maga koholt Hresztoszát

a maga koholt Hresztoszát, akit, életében, sohase látott (s így mit sem tudhatott Kelszoszunk-hírüladta kacska nyomorékságáról); s míg ez a Pál amaz apróka, szerencsétlenkedő arameus papból Megváltó Istent koholt, az igazi, a kis arameus (de már csak haló porában, amilyen vakbuzgó zelóta s hű farizeus volt a hebreus párája) sejteni sem sejtette, miféle „újhitet” koholnak belőle s hogy az újhitű galileusok e valláskoholmányban mi szerepet szánnak neki – soha, még haló porában sem gondolta volna!

Tarszoszi Pál valláskoholmánya volt első perctől kezdve az újhit, mely a kivégzőkereszt förtelmét behurcolta templomainkba – ésde senki, Pál valláskoholmányát nem leplezte le oly elsöprő világossággal, mint Porphürioszunk, haha! Ahaha! Hehe, hihi, huhu! Azon persze már csak nevetni lehet, hogy Kilencedik Könyvében a Kata Hrisztianon Dániel Könyvéről rántja le a leplet, mint amely nagy időkkel utána, egy ismeretlen hamisító cselvetése volt, ki Antiokhosz Epiphanész kortársa lehetett: ugyan ki törődik Dániel őprófétaságával, ha egyszer bebizonyosodék, hogy sugallatra-s eredetre az egész valláskoholmány halandó embernek agya-szüleménye?! – ha egyszer kitudódott, hogy mindama látások-és halottámasztások, melyeket vándor hitregemondóik előnkbe tárnak s ideértve a Pál magateremtette-támasztotta Hresztoszát, egyetlen embernek, ugyane Tarszoszinak a hamis leleménye?!

…Mi felérhetetlen magasságban lebeg e valláskoholmány fölött Plotinoszunk Igaz Theurgiája, mellyel az esdeklő – maga istenét (ésde nem fenekével, Mózesnek miként, hanem ábrázatának emberálcájával) neki megmutatkozni kényszeríti…?!

Plotinosz Müsztagogosz Megász! Kit hogy az Ammoniosz Szakkasz növendék-nyájából való Alexandreiai Olümpiosz gonoszul elemészteni akarván s mindenféle ártó praktikákkal, mágiázással megrontani próbálva – fejére rákája visszahullott s végtagjaival egyberándulva: szenvedhette Neki-szánt görcseit és marjult peckelődését a földön –

Plotinosz Müsztagogosz Megász! Kit körülvezető Izisz-papja, szentélyében, gunyoros-incselgő szerrel védő daimonja előszólongatására próbált rávenni; de daimonja helyett Oltalmazó Hatalmas Istene jelent meg csapó szárnyát ráterjegetve s legott rémülten omlott elé az Egyiptomi –

Plotinosz Müsztagogosz Megász! Kinek életében négyszer adatott meg a Megemelkedés, padlójáról és az Eggyéválás Ővele s kiről, eltávozása után a delphoi Apollon maga mondta: ott mórál a Dicsőült, Minosszal, Rhadamantisszal, Püthagorásszal s fennen trónolva az istenszerető bölcsekkel, élvezi a barátság Zavartalan Örömét, az euphroszünét és az örökáldott szellemek, a daimonészek karában megemelkedve, ott úszik a harsány istenközel s a körülérő istenlátás gyönyörűségében és mámorában –

Plotinosz Müsztagogosz Megász – ő, a megismerés elragadtatottja! Mi felérhetetlen magasságban lebeg Tarszoszi Pál valláskoholmánya fölött Mesterünk Igaz Theurgiája s hát még az! az! mi szívreszkettető belátás – ráismerése-és ráébredése a léleknek – hogy földi matériából való áldozattal (akár az állat vérét csapolva, akár égetve-füstölve) mit sem kedveskedhetünk Annak, Kinek tengerző Lényét a világalkotás rabszolgamunkája nem szennyezi! S ugyan mint-s hogyan is próbálnánk utolérni a Létnek-Fölötte-Állót az alantlétezőben holmi „áldozattal”, mely lévén maga is teremtett matéria s csak-csupa hülé, ott zárlatja magában minden szennyét annak a levakarhatatlan kosznak, ami az anyag, a Föld teremtő rab demiurgosza maga-világában –

mi megemelkedők – ó igen! mi megpillanthatjuk a Minden-eltöltő Örökegy édes bizonyságát s csak győzzünk vakulni rajta! Kiömléseinek teteje-lépcsőjén, holott feldübörgőben, Ő, maga a mithraikus Phoibosz-Apollon; s bár theurgiánk szerint Ő, a Nap, bizonyságul fölöttünk ragyog (s nincs a Pál-koholta Hebreus Halottnak, nincs a galileus valláskoholmánynak egyetlen behitcikkelyezett bizonysága – azon kívül, hogy „megmondatott” – mely az égen úszó Istenség Teste-Fényének nagy-erős hitbizonyságával felérne! Mégis – és mégten-mégis:) Ő még ezt a bizonyosságot is fokozni tudja –

mertmivel olyan Ő – a Sol Invictus – a Győzhetetlen

hogy leáradva ránk, Ő alátekinthet; de Fényteste nékünk: beletekinthetetlen

Phoibosz Apollon! A Nap, a Győzhetetlen Mithrász, az Örökegy első előömlése és Ő Maga, a legteteje-emanációk Pleromájában! A ránkáradó-letekintő! A Nekünk-beletekinthetetlen! A Pantokrator, az igaz isten! a Nap! –

Iulianosz észre se vette, hogy mögötte – a becsoszogó Nikagorász után kullogva – hozza már, egy tálcán, a szerecsenke, a két savanyú almát meg a bort.

– Tölthetek, fenség?! A kupádat: hova…?!

– Ne zavarjatok. Iddogálj magadban.

– A rendezgetésben?! Segíthetek? Kell a lány?

– Küldd el, kedvesem.

Azon dúltan és mámorosan folytatta, mint aki gondolatainak torlását se savanyú alma, se édesbor: semmi fel nem tartóztathatja. Beleharapott s oldaltköpte – a borral meg csak alig hogy megnedvesítette ajkát.

…S ez még csak a küszöbe ős-öreg müszterionjainknak. Mert hogy Szémélé miként az istenség tenyerében elégett-s aláhullott semmicske pernyéjében, szintazonképp, mi is. Ha megálljuk és belétekintünk – vaksággal sújtatunk

hogy szemével fizessen, aki az Istenszem szemtanúja

…S ugyan ki más lehetne sóváran Utána lángadozva égő lelkünknek az Ő Teremtetlen Tüzére vezérlő kalauza, mint Második Müsztagogoszunk – Porphüriosz. A Türoszi, kinek – akár Plotinoszának négy ízben miként – neki is, hatvannyolcadik életévében, egyszer. Megadatott, hogy beletekintsen. Szent elragadtatásában a magasba sodortaték és az Erő Tenyerén a padló fölé tíz singre megemelkedve és tovább – nézhette: rálátott Abraxasz-Ábrázatára s kis időre, mely örök aiónnak tűnt, szemlélhette a Pleromában

mely istenlátás után három napig halottnak alíták szolgái s magáhoztértével jó sokáig nem volt bizonyos a maga dolgában: hogy ő maga-e az, aki megébredett s ugyanegy embernek élete-folytatása (amiben még az elröppenő álomból ébredőben sem lehetünk igazában soha biztosak) – avagy egy más Porphüriosz, oly ámuldozva csípdeste, tapogatta ennen tagjait…

Ezért van az, hogy Bikaáldozatkor vermünkbe ereszkedünk; ezért állunk felszegett fejjel-s odatartott orcával az oltárhídlásnak alá; ezért fürdekezünk az Élet Vérében, míg fejünk fölött a pallókon kivérző bika alávert teste és vergődésében nagyokat döfölő bearanyozott szarva dörömböl. Hogy méltók legyünk a Belé vezető müszterionra a barlangok során, hová csak hosszas és kemény Tizenkét Próbáknak kiálltával beóvakodni nem vagyunk méltók ugyan, de fülünkbe lehelt isteni titkának egyetlen szavára meggyógyul a mi lelkünk

– persze a hitromboló galileus pogányok, amilyen alattomos beférkőzők, kifigyelték-kihallgatták ezt is, mithrászhívő veteránok katonaemlékeiből a borkimérésben. Mert ilyenek ők, a szentséglopók, Plotinosz urunk theurgiájának meglopói (bár még csak figyelmére se méltatta, lába hogy a zagyvalék-kultuszoknak milyen alja-növényzetén tapod) – ha kik lopnak, nem lopnak kicsinyben

otrombán gomolygó istenüket – Panmonotheoszukat is tőle lopták, ki, kezükben, alighogy megkapták, egyistenük oly rozoga lett, hogy háromfele szakad. S vajon a másikát nem? Azt is, Őmindfelséges Első Kiömlésétől, Mithrásztól, Ő szent Testét-Vérét áldozóban, de már a Hebreus úrvacsoráján. Ám a Halott Hebreus kovásztalan testével, vinkó vérével amit tesznek – csúfságukra teszik és nyilván csúfolkodásból.

A hitromboló fattya…! csúfságunkra teszik és nyilván csúfolkodásból.

Ilyen a pogány.

[Iulianosz, az elragadtatás homlokcsillagával és előttejáró fényében

Iulianosz, a megszállottság rajongója és a rajongásosság megszállottja

Iulianosz, a perzsa földtüzeket őrző Zerván-papok és a khaldeus meguszaioszok beígérte Tűzözön zabolázója-és hierophantésze

Iulianosz, a Háromszornagy Hermész oltalmazottja; Iulianosz, a rá lemosolygó Hekaté különös kegyeltje, kire, tetszésében, hangos kacagásra fakadva temploma fáklyáját is odalobbantja

Iulianosz: miről, miről?

az istenszeretők és a szeretett istenek megölelkezéséről (és töretlen harmóniájáról) a Nousz lépcsőzetes emanációinak patakzó lesugárzásában?

a papkirályról – te az Imperator Pontifex Maximus szentélytrónjára felhágóban – és Szerapisz, az ÚrZeusz és Mithrász-Heliosz Hármasságának theokráciájáról a birodalomban?

a nikomedeiai titkos hajnalórán: miről, miről?

a bölcselet koronás istene, Aranybronz Harnebeszkhénisz rajtad-közepező szemét homlokodon nyugtatva, holott olajlámpások kétfelől-kétfele vetett árnyékában és fénykörében, kalamuszod eleresztve megülsz s te meg, magadbaforduló, sugárzó arccal a semmibe nézel

sugárzó arccal, a semmibe… Iulianosz, miről ábrándozol?

ama villámütötte helyen megülve, hová csak lépned is, istenátok terhe alatt tilos – de te odaszülettél! Iulianosz: miről, miről?

miről ábrándozol?

testvérülés alapításáról?

tűzönjáró, naphosszat a Naplángot bámuló – mezítlen kuporgó gümno-szofisták testvérüléséről, mely véglet láttán az önsanyargatásban, Alexandrosz kísértésbe jött, hogy lemondjon birodalmáról…?!

sivatagi sáskajárás lármájából az istenség sugdosódását kihalló, magában gunnyasztó therapeuta telepről, mely a judeai kaparék-újhit evangelionja helyett az Istenek Születése hésziodoszi szenttudományából táplálkozik…?!

újpüthagoreus növendék-filozófusok kolostorközösségéről, akik az ötévi hallgatási fogadalom eleata csendjében alámerülve, a tengermormolásból próbálják kifigyelni az istenség titkos, elejtett beszédét…?!

vagy tán inkább a robosztus realitás, a való világ talaján megvetve lábad s hideg józanságot erőltetve rakoncátlan ábrándkergetésedre – utópiákról ábrándozol

a Hüperboreák csudaországáról s ez már a netovább-világ véghatára. Ideális állapotok uralkodnak. Újhitű galileusnak se híre se hamva – egyet ha lelnénk: mutogatnivalónak, a főváros vásári Odeionjában. Az asszonyi állat köztulajdon; az Őrzőknek dolga nincs

itt már – Platonra rászégyenítve – nem kell se király, ki kitanulta a filozófus-mesterséget, se filozófus, ki királykodnék

itt már a filozófusok (az uralomról leköszönvén s ünnepi visszavonultságban könyves kapszuláik közt mórálva) csak arra szorítkoznak, hogy továbbadják és örökül hagyják a bölcseletet a lelkek aranyláncán, amelyet (Villámszerető Zeusz Kronidész parancsolatjára) Hermésszel az élen, istenek-istennők, aláeresztenek a halandóságból-tisztulónak

nincs kinek-miért, nincs kin uralkodniuk

a Nouszba visszatérők fölött prezideálnak a Romolhatatlanok a purifikációban, a Hüperboreákon, valamely csudaország mesebeli Heliopoliszának szentelt oszlopvárosában]

Koránkelő elmélkedés dolgaim hányadán-állásáról.

Himeriosz magamhoz-váltásának ügye jól halad; igaz, borsos az ára – de megadom.

Két újabb ládám is útban van sok mindenfélével, többek közt Themisztiosz Euphradész, a Szenátorok Atyjának és a Filozófusok Fejedelmének Megújabb Munkáival – Iamblikhoszomat is nagyon várom; de Libaniosz könyveit hasztalan kajtatom rajtuk

vagy Malkosz nem meri vállalni lemásolásukat, tudván, hogy a rhétort kifelejtették a kegybenjárók jegyzékéről; vagy Himeriosz megneszelte magántilalmamat és nem meri hozzáférhetővé tenni – bár az is meglehet, hogy (a Konsztantioszhoz intézett érdektelen Hódolati Feliratain kívül) mindenét áttették a Zárolt Gyűjteménybe s ahhoz ugyan ki nem járhatom a különengedélyt, éppen én. De még ha igazat mond is Himeriosz, hogy nem találja – egy Titkos Kéz eltávolította hely-jelét a tabelláról (vagy nem mond igazat, mert az a Titkos Kéz az ő keze volt), akár így, akár úgy – egyre megy

nincs Libanioszom

sebaj, megleljük még annak is az útját-módját, ha van.

…A két orcátalanja is megkerült (mert „Kis” Himeriosz, az én Kicsim, már nagyon idekészülőben, új gazdájához, mindenről tudósít:) a két pernahajder segédtutorom a macellumi Ópalota kalitkabörtönében aki volt, Apion rhétor, a Megarai, meg a társa, az Epeiróta, Audoleon grammatikosz. Jut eszembe, még bosszankodom is miattuk – s nem is hogy azt a kis kiszidást miattam, Hekeboliosztól, gazdájuktól amit kaptak, lerázták magukról, mint a kutya a vizet; hanem hogy hitvány születésükről megfeledkezve hozzám, egy Flaviuszhoz, felágaskodtanak s kacsingatós-cinkoskodva attikai módra cimborálni nem átallottak, kis idővel annakutána, hogy tudta ország-világ – kézrátétel alá mentem s Kaiszareiában, Dianeiosz érsek szemeláttára háromszor megmerülköztem a keresztség (kurva-hideg) vizében. Az ilyen alacsonyrangúnál honnan tudjam, hogy az igaz hellén beszél belőle s hogy nem valami provokátor a Lánccsörrentő Paulosz zsoldján? A kis dorgatórium róluk leperegvén – megújra tanít a kettő a császári bazilikában s gunyorosan idefintorog…

Más, ha patricius-ivadék az idekacsintó s ki mint növendéktársam Hekeboliosz alatt se felejtette igaz görög mivoltát, lelke szükségéből értésemre adja, hogy megtartott jó emlékezetében, szeret és nélkülöz – Liciniuszom, leveleiben, miként. S ami eleintén csak Konsztantinopoliszból érkezett, immár mindkét Kaiszareiából, sőt Epheszoszból, még Athénből, ésde Antiokheiából is, holott sose jártam és tán sohasem is fogok! – és még sokfelől, patricius-ifjaktól, a futárposta rendszeresen pottyantja ölembe baráti híveim, hasonló gondolkozású jóravaló hellének jelentéseit mindarról, amiről tudnom kell; s ha a baráti üzenet ki-kimaradozik, váltig valami újabb, hóbortos zsinatfélére gondolok, hol oszladozóban, hol egybegyűlőben – hogy püspök uramék elorozzák a postalovakat, azért maradoz el a levél. Ám ezt se tőlük-s ezekből, hanem egy okoska rabszolgaleánytól tudtam meg, akinek a felvágott nyelvénél csak az esze-kereke forog gyorsabban – Mandulaszemtől s ennek története van.

Mandulaszemű Melinoét a khioszi óriásvásáron találták Gallus bátyámnak s a Caesar meg, Antiokheiából, elküldte hozzám, ezt a burukkoló hangú Melinoét, ajándékba, kedveskedni (vajon miért?)

ideadta egészen, hogy tán hasznát veszem bámulatos számtudományának (mert csak ránézett a viasztáblára és már tudta, mi mennyi) meg egyéb tehetségének: a sebgyógyításnak, amire az anyja (valami thesszáliai lehetett s akkor boszorkány) – meg a gyorsírásnak, amire Gallus jeles amanuensisze, Polemon tanította

hamar kibújt belőle a thesszáliai vér, jól láttam, mire megy ki a magahányó kelletése, keményhúsú fiatalsága nem tévesztette el környezetemre hatását és a szép új jövevény izgalma ott vibrált a palotán; ezért, mindenek előtt, hogy el ne bízza magát és az étekosztó el ne kapassa, a felsorakoztatott rabcselédnép szemeláttára, Vasmarkú Szüphaxunkkal megcsapattam – hogy tisztes magaviseletet tanuljon – és elhatároztam, hogy napokra nem engedem magamhoz (ez kivált fájhatott neki)… De már harmadnap, ez a kis Kallipügé, könyörgő tekintetével elkapta szemem s odaintve, megállt s megfegyelmezte kandikáló melle-gombja birizgáló – és nekipendülő thesszáliai csípője mórikáló mozgását.

Egyébaránt biztonságban érzem magam, amennyire egy Chlorus-unoka érezheti sorsa-elodázásában, mert egy Flavius-ivadék sorskockája mindenki másénál gyorsabban forog s míg másokat szemével elveszít, a ránklehelő végzet – Adraszteia le nem veszi rólunk tekintetét. Ilyen a nemzetség ázsiója: fel-le, kinek-kinek maga taksája szerint s most, hogy csillagegyüttállásom auguriuma nyugalmas és kecsegtető, az Agentes In Rebus nyakamraültetett besúgói nem sokat teketóriáznak: pillanatig sem tagadják, mi a dolguk; fraternizálnak és olajos-előzékenyen értésemre adják, mi a taksa – hogy semmitmondó jelentéseik megritkuljanak s ellen-bérenc gyanánt bizalmamba férkőzve, elfecsegjék pletykáikat (vagy ha kell – hogy idejében figyelmeztessenek). Milyen haragos az a viharfelhő; időszerű-e a hosszabb kirándulásnak álcázott szökés. Először is hát alaposan megforgattam Melinoémat s csak miután meggyőződtem róla, hogy nincs kivallanivalója és bátyám beajánlása nem a Szent Államkonzisztórium besugószolgálatának szól, hanem nekem, csak akkor – akkor vettem jobban szemügyre, megcsippentve állát és eltelve szerelemgödröcskéivel.

– Ez, te, ez! Kitől van…?!

– Fenséged szolgálatára: anyámtól.

– Ez a két kis gödröcske: hogy legyen amivel mosolyogjál!

– Ugyanilyen van a fenekemen: kettő. Szolgálatodra.

– Zeuszra! Ha már anyáddal nem szolgálhatsz s be kell érnem a tiéddel.

– Uram! Félreérted: szavam ügyetlen –

– Mondva volt!

– Nem úgy gondoltam. Nagyuram, herceg úr! Megengedj –

– Tisztálkodj meg és napszállatra, tudod, melyik az enyém, hogy merre van háló-kubikulumom. Jelentkezel.

– Majd megtudakolom, uram.

–„Tudakolod”?! Csak azt ne. Nem kérdezel semmit: megmutatom magam.

Az átrium végére mutattam s amilyen vad vér, jött volna mindjárt; de elálltam az útját.

– Hé! Hé! Még magasan jár a Nap!… Elhordd magad.

Rápaskolva hordta el, amire rongya alá nem láthatván, éjszakára halasztottam, hogy kitapasztaljam, igaz-e s hogy az is olyan mosolygó és mikor. A másik szerelemgödröcskéje.

Konsztantinosz Megász Iszaposztolosz, a Megistenült, még földi életében, Antiokheiát roppant mártírionnal ajándékozta meg s ez lett volna – ha megépül, Konsztantinosz Aranytemploma. Most, Őnagymindszentfelsége Konsztantiosz Urunk, az Autokrator engedélyével és parancsolatjára, Gallus Caesar, az Aranymártírion nyitva felejtett végét két kupolával toldja meg; máris csudájára járnak. S mindez mintha nem volna elég, az Istenszerető Főkegyúr elfogadó jóindulatából és Gallus Caesar erszényéből, az elbontott Régi Sekrestye helyén, Konsztantinosz Aranytemplomát oldalkápolnával vastagítják. Ennek koponyákkal kirakott sírbolt-folyosójáról oktogonális csontház nyílik s nyolcszögletű aranymozaik boltozatának Szent Agathonikéje, Szent Thelikája, Szent Kürillája és Mártír Theodotája oly tökéletes, hogy aki Gallus Őfelsége ajándékkápolnájának mennyezetét nem látta, még nem látott aranymozaikkupolát… Oldalvást ez a tenyerem az Aranykápolna, másik tenyerem az Aranycsontház – – –

Szavaiból kiderült, hogy maga se látta, gyermeteg csácsogással ismételgeti csupán, amit hallomásból felcsipegetett; de szerelemgödröcskéi el-eltűntek szemem elől – felséges bátyám Aranykápolnája felkeltette érdeklődésemet.

Alaposan próbára tehettem szenvedélyességét a beszélgetéssel, a mosoly le-lehervadt róla, ajka elnyílt s már alig pihegett. A bujálkodás a tudomány halála: kimegy belőled a kígyómarta ember vedelhetnékje – ama csillapíthatatlan szomjúság, melynek tudománykandiság a neve s azzal véged. Kinek sürgős? Nekem nem. Mint papi személy és mint  Nobilissimus  – csak érintetlenségemet veszthetem el, szüzességemet el nem veheti, még ha hagyom, hogy szabadjára engedje mocskos fantáziáját, amilyenek ezek a thesszáliaiak: hiszen rabnő csupán.

Úgy tettem, mintha nem venném észre ágybamehetnékjét s faggattam mindegyre. Hosszú, késleltető beszélgetés volt, éjszakába nyúló; felajzottsága megoldotta nyelvét s ha nem is a nyelvével: a szemével – alázatos hűséget fogadott és mindent megtett, mindent elmondott, amit belső cseléd láthat, holott nem kellene látnia.

Tőle tudtam meg, Melinoémtól, amit antiokheiai híveim csak nagy sokára tudattak levelükben: Gallus bátyám Aranycsontházára körülrakták már a színarany akrotériákat s ami a legcsudálatosabb: belül a fal, fel a vállpárkányig, csupa-csupa lábszár meg lapocka. Ereklyecsont. Eleresztettem a kezét és azon tűnődtem, honnan vennék ennyi csontot, ha magam is megépíteném a magam felajánlási templomocskáját – hirtelenében azt se tudnám, hol keressem a hullakereskedőket, a mártírsírok felásóit-és ájétatos kizabrálóit, milyen nikomedeiai piac melyik során…?! Mert ha a magam józan eszétől nem telnék ki, előbb-utóbb valaki figyelmeztetni fog a környezetemből: én se maradhatok el fejedelmi bátyám mögött és úgy illő, hogy Elfogadtatásom örömére az Udvarnál (s úgy is, mint Flaviusznak és anagnosztésznek), meglegyen a magam csinoska mártírionja, ahova püspököm engedélyével kinevezhetem presbiteremet és ambónjára felhágva, a magam evangelionját hirdethetem. Úgy tudja a lány, az Aranytemplom ajándékkápolnáját már felszentelték s maga bátyám, a Caesar volt a felséges anagnosztész, aki felolvasta benne a Sirmiumi Szümbolont – de az Aranycsontház konszakrálásra vár és a mozaikrakók alól még nem bontották el az állványokat.

Hidegvér.

Mondta is, nem is, Gallus Caesar Aranycsontházáról hogy mi mendemonda járja –

– Mi mendemonda járja?!

Akadozva belekezdett volna, de felejtve szavát s oly pipacsveres arccal, ahogy phalloszra hanyatlani csak a thesszáliai nők tudnak – mert már igen lihegett és nem zabolázhatta érzékeit – könyörgő szeme tekintetemmel találkozott és én, halkan felnevetve, megelégeltem a kínzást.

– Ezegyszer: nem bánom. De csak ezegyszer s azután – soha többé!

Engedélyeztem, hogy megöntse magomat és azonnal leparancsoltam.

– Pofleves lesz. Tisztességet tanulsz. Elfordulsz.

Elfordult s megtörülgette combsólyáin ahol ami megfolyott.

– Megtartóztatásra tanítalak, hogy arról koldulsz. Megértetted?!

– Parancsolatodra, herceg úr.

– Utoljára tetted! Ezt vésd eszedbe… Ám ha mégis, másodjára s legeslegutoljára beszólítanálak: megvigyázd!

– Óhajod szerint leszem én uram.

– A nevemen! Te! Soha! Eszedbe ne jusson! Magadról megfeledkezni ne merészelj, thesszáliai, ne sikoltozz a kéj legtetején, ne akard, hogy magamról megfeledkezzem és ocsmányságaidat a füledbe ordibáljam. Ne akard. Szent vallásunk tiltja. Papi személlyel beszélsz. Papi személlyel!

– Uram!

– Keresztény vagy?

– Még nem. De igyekszem.

– Ne gyorsalkodjál. Majd magam, mikor már feléred ésszel. Kis kathekuména. A magam kézrátételével.

– Igen, uram.

– Bekértem tabelládat, azon is látom. Írják rólad, a takhügraphiában is jártas vagy. Jó gyorsan írsz?

– Sebesen, uram.

– Melyik rendszert tanultad s kitől?

– A Prunikosz-féle gyorsírást; Polemon úrtól, ki annak mestere.

– Mi ő, a palotában? Van más fortélyod is?!

– Ő caesari felségének titoknoka, a mi epi-ton-episztolonunk Antiokheiában.

– Egyelek meg… Beszélj még, mondjad.

– Meg még gyorsemlékező is vagyok, uram. Bevésem, amit hallok és felmondom, parancsolatodra avagy úgy írom le, magamban, máskor, tetszésed szerint –

Szava-csobogása beleolvadt a tücsökzenébe, mely kertünk felől betöltötte az átriumot s elkalandozó gondolataim másfele rajzottak, míg ki nem rajzolódott bennem a magam emléktemplomocskája, a Trónnak, felajánlásul, Elfogadásra, fejedelmi unokabátyám Őnagymindszentfelsége az Autokrator engedelmével és parancsolatjára – a magam mártírionja…

Mert az a divat most, a sírtemplom: a mártírion.

A Harmincaknak.

Mindenekelőtt magának Antiokheiai Szent Lukianosznak, aki eleintén Nikomedeiában püspökölt és a Hely Szentjének számít; Szent Babülásznak, kinek teteménél Konsztantinosz Iszaposztolosz úr, a Megistenült, halála előtt gyógyulást keresett. Mamatésznak, Kaiszareia szent Pásztorának, ki szarvastejen tengődött, míg a kivégzők rá nem leltek s míg élt, kivált gyermekhullák feltámasztásában jeleskedett. Szilvanosznak, ki zsoltáréneklő-sokadmagával, Emisszában a vadállatok elé vetteték; Zenobiosznak, Philomorosznak, Phileásznak, a thmuiszi gyülekezet angyalának, meg még másoknak… Athenogenésznek, Hészükhiosznak, Egyiptomi Theodorosznak, továbbat Diosznak, Phausztosznak és Ammoniosznak – mindama nagy szent protomártíroknak (no lám, már ki is van a számuk: a „Harmincak”! Mi kerek-szép!), akik a Hresztosz vértanúságában a Teljesek és Tökéletesek rangjára emelkedve s olyan címen, kiérdemlették felhaladásukat az Elsők között a Mennyekbe; hogy csak tolongjanak nekem, az én szakálltalan Megváltóm, a Lányosképű körül, az aranymozaik-ömlésben, az én exedrám negyedgömb mennyezetén…

letöröltem homlokom verejtékét és visszakushadva, fektemben, Melinoém szerelemgödröcskés okoska szava-csobogására kiábrázolódott bennem, singre, könyökre-hüvelykre, oszlopok száma szerint, hogy mekkora és milyen legyen: elémállította a Harminc Protomártírok emléktemplomocskáját, az Arany Mártíriont

megjelent előttem Galluszom; szőkesörényű, sudár-magas termetével, aranybíbor paludamentumában a Caesar bizonnyal fejedelmi jelenség és hogy láttam, a leányt nem rámlesőnek küldte, megnyugodtam. Még szerettem is érte – Melinoémért; hogy lám, bátyám, a Caesar, Antiokheiából. Mi szép ajándékkal kedveskedett.

„Barátaimat” a titkos szolgálatban hallgatásra intettem: ne vegyék észre a lányt mellettem s ne terheljék fölös és haszontalan értesülésekkel a fővárosi futár tarsolyát. Mindenesetre, fenekét verdeső haját levágattam s perzsásan, apródnak öltöztettem – senki se gondolta volna róla, Melinoémról, hogy nem fiú. Amúgy is, thesszáliai létére és ahhoz képest, fiús volt az eszejárása s már azon a ponton voltam, hogy beavatom terveimbe – ha kicsinyke is, hogy milyen lesz a magam Arany Mártírionja; mert megépítése immár feltett szándokom s nemcsak a felterjesztés kimódolásában, hogy eljárjunk a Szent Palota felé – a vetületi rajzok megszerkesztésében is, mi nagy segítségemre lesz a Mandulaszemű, míg Himerioszomra oly hiába várok

hogy majd együtt keressük helyét s ha ásnak már, a leány kijár velem az építkezésre s körmére nézünk azoknak az elhírhedt nikomedeiai, aranylopó mozaikrakóknak – mert a Harminc Protomártírok elképzelt arcmását is úgy terveztem, odarakatom, felgömbörülő aranymozaik exedrájában az én Mártírionomnak s már előre élveztem, a lány számokhoz-értése, bámulatos szivacs-memóriája milyen kapóra jön majd itt is, máskor is. Kilovagolni rendesen Favoniusszal lovagoltam ki, aki palotámtól macskaugrásnyira, a nikomedeiai szkólé – a helyőrségi kaszárnya főtisztje az új Magister Militum keze alatt s gümnasziarkha barátja hozott össze vele: nem győzték csudálni, ahogy gyakorlatlan, fiatal papocska létemre a gerellyel bánok s emez, a latin Firmilianus, mondogatta is:

– Jupiterre! Te megbabonázod, herceg úr, hogy a cél oda álljon, ahová gerelyed talál!

Ez az én Favoniuszom, a taxiarkha, régről-cimborája amannak, de már benne van a korban; latin (médiolanumi) létére bámulatos és dícséretes módon belecsudálkozta magát Hellászunk múltjába, egébe, égen kocsikázó isteneibe úgy, amint az, az olümposzi szentelő-lélek-sugallta Vaknak – benne és általa – kinyilatkoztatott. Amit a korkülönbség a javára billent, azt a kiskeveset a rangom helyrebillenti a szenioritásban. Összemelegedtünk az urakkal, vele meg még egy-két törzstisztjével, Mamertinusszal, Vettiusszal, maguk is Attika fertőzöttjei – ezért is, meg a friss levegőért, egyszer a kikötő, másszor a környező erdőségek felé, hol ha nem vadásztunk, hát elbeszéldegéltünk: örömest elhallgattam Favoniuszom meséit, mert amilyen olyik világlátott veterán, csak meg kell bökni a beszélőkéjét és már dől belőle, kifogyhatatlanul. Médiolánum császári udvaráról s az ott zajgó-ricsajgó galileus csőcselékről. Hogy egy-egy szent szinódus mint zabálja ki a várost s hogy püspök uramék is, addig szájalnak-szenteskednek, amíg szentségelés-basszamázás nem lesz belőle – kis híja hogy ölre nem mennek; mert mint a fába szorult féreg, a kisebbségbe rekedt katholikus orthodoxia nem fér a bőrében – bár hogy, úgymond, Areioszék jobbak-e s nem ők is újabb ellen-merényletben mesterkednek, ki annak a tudója…?

Hümmögtem csupán s lovam zaboláját szorosabbra húzva, lassítottam az erdei csapáson: a fáknak csak nincs füle.

– Urak! Ma nem vadászunk?

Hogy másfele tereljem a diskurzust. De kocogó lován, a testes Favonius csak mind mondta-mondta a magáét:

– Megkövetlek, herceg úr, én még ugyan sasok alatt is meneteltem, de felesküdtem a Labarumra s állom eskümet. Bár hogy Divus Magnus Constantinus mit álmodott, mit nem, a Milvius-hídnál holott a keresztvonást pajzsainkra felverette volt, mert hogy imperatorunk ilyest nem agyalhatott ki s nem az olyan mithrászhívő, kemény phrüg katonakobakból bújt elő, az övé amilyen volt, hanem azt is a bizalmi fő eunukhok kotyolták ki, a Titkos Konzisztórium sátorpalotájában, Euszebiosszal, a Hétszerherélttel az élükön – annyi szent!

– Hm.

(Ezt a „Hétszerheréltet” eleresztettem a fülem mellett).

– Míg körülötte a Győzhetetlen Napra esküszik a had zöme s olyik galileuson ott van beégetve a Mithrász Úristen kharagmája, kinek a karján, kinek a keze-fején… Herceg úr! Tisztesség ne essék, szólván: amazoké?! „Csudák és tétemények”! Ha! Mi a különbség? S ha volna is, miért éppen az övék a különb?! S míg emezek csak mágiáznak, az övék az igazi thaumaturgia! Még az apostolaik számát is úgy igazították, hogy ki legyen a tizenkettő, a főistenek száma miként a hésziodoszi Olümposzon – ez örökmajmolók! Villámszóró Kronidészre! Hogy az emberrel veleszületik ez a rokonság az örökkévaló istenekkel? Minden bizonnyal. De nem a barbárok isteneivel. A tudatlan barbárnak az istenei is tudatlanok.

– Hm.

Vettius, Mamertinus sugárzó arccal helyeselt a tisztáson, ahol megálltunk, hogy hadd legeljenek a lovak. Favonius várt, de hogy nem szóltam, folytatta:

– Ugyan miért, kérdem én, miért kéne Hellásznak s már tán a birodalomnak is, csudát és téteményt importálnia a barbárok országából?! És mind közül épp onnan, azokéból, kikről szólva, Megistenült Marcus urunk, Aurelius Augustus úr, Egyiptomban utaztában Galileán átalmenet s látva a rühes-rihonya csürhéjét, íly szókra fakadott: «ó jaj, ti markomannok, kvádok, szauromatiánok, imhol most megleltem azt a népet, amely, izgágaságra túltesz mindnyájatokon»…!

– Igaz-e? Nem így van-e, fenség?! – szorongatott a két társa is. Én meg a kék azúrt kémleltem – annak mondtam, mintha nem is volnék velük.

– Vannak köztük.

A fakó hang hallatára a veterán tiszt újfent lecsapott rám:

– „Vannak”? Olyan az, mindje. Fenség! Meghihesd! Látnád csak nagy dömhec püspökeiket, az „angyalozókat”, zsinati dombérozáskor. Egyszer arra a bambamáléra ráhúzzák a keresztség ingyen rend-ruháját (mert azzal édesgetik az alja-szegényt, hogy ingyen rend-ruhákat osztogatnak) és? és? hiszed-é?! Már azzá vedlik, galileussá, mintha kicserélték volna. Olyan a barbár. Azontúl? Azt hiszed, uram, tudják, mi a különbség a kegyelemdöfés és a kegyelem között?! A mennyeknek majd-megmondom-micsodája, nem hogy országa. Vaj tudhatják-e, mi a hadmenet íratlan katonatörvénye, ahol rang és váltságdíj szerint kínzásnak-nyúzásnak határt kell szabni? Hogy mi a fogollyal a Magister Militum úri magaviseletje?! Ezek? Ezek a fogukkal-hóhérok?! Vaj tudják-e ezek, mi a frugalitás, a magunk megtartóztatása a vizezett bor és a semmicske étek magunkhozvételében? Hiszen a püspöknép paraszti dőzsölése: az a vedelés-zabálás, az a jószágra valló hamzsolás! Csak egyszer láttad volna, amit én, elégszer, Mediolanumban!…

– Aligha fogom.

Félhangon, faképpel. Ittam a szavait. Elvégre Mediolanumba aligha kerülök, hacsak nem zsinatoló atyának, vagy tán soha. De türtőztettem kíváncsiságomat. Akkor már a papi feketét fehér diákpalliumra cseréltem s azt kanyarítottam magamra, valahányszor kilovagoltam. Kényszeredett hallgatás következett. Összeharapott foggal – megőríztem szűkszavúságomat és még csak félmosollyal sem árultam el, mennyire feljebbvalónak tartom a mi thaumaturgoszaink ezernyi-ezer téteményét, Égenszárnyaló Abarisztól a Kasztabalai, Vizenjáró Püthonisszáig (ki a tajték tetején járdalva, csudamód átkelt a folyam hátán), Szabadító Heraklésztól Istenek-küldötte Apollonioszig, Oroposzi Üdvözítő Amphiaraosztól Halottámasztó Aszklepioszig, ezerszer feljebbvalónak a galileusok vásári, téveteg, olykor céltalan, olykor értelmetlen mutatványainál. Váltig szorongattak pedig a katonák, derűsen, tiszturas-fölényesen, hogy valljak színt, így van-e, nem így van – mindhiába:

– Így van-e? Nem így van?! Velünk vagy-e ebben?! Herceg úr! – fogott közre Vettius, társával, Mamertinusszal; főkolomposuk, Favonius még bele is tüzesedett a beszédbe:

– Jupiterre! Ha arra gondolok, hogy csak az isteni Augustusznak hány tucat szentély emelteték s azokon máig is égnek a tüzek, csak itt, Ázsiában! Hogy szent vallásunk a mesterségesen plántált szent berkek, források, thermák, gyógyszentélyek, isteni temenoszok, beavató teleszterionok, templomálom küldő-s gyógyjavalló abatonok, héroszaink szent maradványait rejtő mauzoleionok, templumok, krízelefantin kolosszusok, szebbnél-szebb isteni jelek-képek-ábrázolatok s mentől becsesb remeklések mi garmadájának volt a megihletője a Város Alapítása Óta, valameddig a világtányéron a szem ellát… s nekik nincs semmijük és nem is lesz, ilyen, soha semmi, a Barbárnak, ehhez fogható – – –

– Uram! Mint vélekedel?! Velünk vagy-é?!…

Összevont szemöldökkel, szakállturkáló egykedvűséggel s azt is inkább csak magam elé, sem az egyiknek, sem a másiknak, de még a harmadiknak, aki a felkérdezője volt, annak sem. Csak úgy mondtam – barátságtalanul odavetve:

– Nem vélekedem sem így, sem úgy. Ne vedd zokon, Favonius úr, egy görögtől. A jóság meghaladhatatlan hatványain létező istenség: a Monotheosz nem téglapiskóták között lakozik s egyberótt falazatokkal se körül nem éred, se be nem rekeszted. Nem számolom, hogy emennek hánya, amannak milyenje. Hanem építem a magamét. A Harminc Protomártírok emlékének, ki mindje, maga hitéért, maga istenének tetsző halált halt-és szenvedett. Dixi.

Lovam véknyába eresztettem sarkamat s előrerugtattam, hogy magamra maradjak, gondolataimmal. Hogy min rágódhattak ők, a mondottakon vagy a hallottakon? A jóság meghaladhatatlan hatványain létező istenség – ezen komorodtak el?

Kíséretem tisztelettudó távol – elszótlanodva követett.

Itt-ott a testtartáson javított, a túlságos előrelépésen meg hogy időnként kapkodósan felszegem a fejem (a szemembelógó hajam hogy hátracsapjam), de általában meg volt velem elégedve; arról meg, ami kijött a számon, Nikagorászom azt mondta:

– Uram, ez egyenesen papíroszra kívánkozik! Mintha előtted szaladó betűket olvasnál!

– Haha! Jó is volna, rhétorom, betűket, előmbe-szaladóban… Igazán? De igazán mondod?!

– Hízelgőnek ismersz, fenség?! Ami a szívemen, az a számon.

A vén hazuglári. Hihessek neki? Hiszek, mert jólesik; de meg azért is, mert olykor zsémbes-kötözködő s mint valami házi Therszitész, kivált ha felönt a garatra – oly gáncsoskodó. Amilyen kegyembe-férkőzni-akaró, nagyon elkapattam s már nevetnem kell: ez az én rám-vigyázó feljelentgetőm, a gazdájánál. Csettintek egyet hüvelykkel – Melinoém felé, aki a sarokban ül, perzsás, nadrágos „fiú”, a térdén írótábla, íróvesszőjét lógatja. Elérti a csettintést s közelebb ül.

– No ha úgy van, amint mondod, Nikagorászom, akkor ne hiába kívánkozzék a papíroszra: sorakozzék a papíroszon!

– Helyes, uram! Rabnőd se hevertesse parlagon Prünikosz-tudományát.

– Melyiket mondjam?

– Autokratorunk szerencsés megmenekülésére a lázadó limiganteszek öldöklő rohamából, Pannoniában, azt a tegnapi zengzetest…

– Kizengett már.

– Kizengett volna fejedből? Mi kár. Hát akkor: Autokratorunk üdvözlésére, a haimoszi hegyi thrákok, géták-dolonkoszok-dentelaiták összeesküvő királyán, Szitalkészen vett győzedelméből megtérőben…

– Hosszú.

– Hosszú, de emelkedő dallamra. No jó, legyen panegürikoszod Autokratorunk előtt, a perzsa Szaporészen aratott diadaláról Niszibisznél és a nagykirály behódolásáról, fenség.

– Estig se végzem s belerekedek, Nikagorász.

– Nem vagy te olyan berekedős,  Nobilissime,  győzöd te szusszal; van időnk –

– Nem bánom, maradjunk a perzsáknál. Hogy Szingáránál, zászlói élén haladva, mint cselezte ki az éjszakai bekerítésben mesterkedő Szaporészt.

– Az jó! Az jó! Azt, uram, azt! – tapsikolt a kisöreg s tajtékszürke üstökével megrázta füléből kilógó fehér tincseit: – S hogy az elfogott perzsa főrendekhez mi kegyes-megbocsátónak mutatkozott!

Felvettem a kezdőállást s mintha csak a bémára felhágtam vón: ott fenn – sarkamra ereszkedtem.

– …Írjam, uram?!

– Jegyezd, Melinoé.

Nem sokat változtattam rajta, csak ahol közbetolultak új gondolatok és a dallamosan lekerekített, prohaireszioszi zárlat megkívánta az emelkedett krotoszt – a grandiozitást: a levágott perzsa hopliták hekatombái előtt az elébeboruló fogoly főrendek szószólója, agg Artavaszdész, maga is a porban csúszva előtte, a bokáját kulcsolja és saruját csókjaival borítva könyörög bocsánatért. Ő felemeli, magához öleli, mire valamennyien talpraugornak, harsányan megéljenzik, felajánlják kardjukat és Konsztantinosz Megász fiát Szabadítójuknak ismerik el Szaporész zsarnokuralma alól. A fejedelem kegyesen fogadja a hozzápártolót és hűségesküjéért cserébe, meghagyja életét és megerősíti rangjában, birtokaiban. Ez volt a legrövidebb – még délidő sem volt s leszálltam a rosztrumról.

– Takaros volt, herceg úr! – jegyezte meg a vásott kisöreg, gunyoros-magasztalón – összecsengő ekhóid beleültek a fülembe; ott adod a nyomatékot, ahol dukál s ahová dukál, ott nyomatékot adsz.

– Igazán? Gondolod is vagy csak mondod?!

Ezen elévődtünk egy darabig, borba mártogatott lángosunkkal a kézben s meghánytuk-vetettük, melyiket küldjük el, véleményezésre-jóváhagyásra Hekeboliosznak (gazdája Nikagorászra bízta az osztályozást s ez a formaság közöttünk már rég elfelejtődött:) házi Therszitészem, öregecske tutorocskám a pannóniai próbaszónoklatot választotta, én a Niszibisz megvívásáról szólót – végezetre mind a kettőt leírattuk s volt is vele dolga, napokra, ajándok-rabnőmnek, Galluszomnak meg Széplánytermő Thesszáliának akit köszönhetek.

Hogy vajon nem lebecsülő-e, ha egy vájtfülű, hozzáértő rhétor a próbaszónoklatról azt mondja: takaros… Nem voltam biztos a dolgomban; alacsony voltom gyakorta zavart, amin, igaz, némileg segített templomainkban az ambón-kő s a Szent Agathonikében már valóságos lépcsős rosztrum volt a kő; de utáltam minden talmi fortélyt, ami természetellenes és nem gebeszkedtem volna világért se magasító kothornoszon, mint egynémely rhétor teszi. Sebaj! – – – vállonveregettem Nikagorászomat, aki elégedett képet vágott; s a jó munka jutalmazására meg pihenésül beleheveredtem gyöngyfüggönyös hordszékembe s két gyalogfutó rabommal, Göndör Dromonnal, a kedvesképű Bósszal (meg két más váltó társával) körülvitettem magam a városon. Nem mondtam merre, csak hagytam, hadd menjenek az orruk után; s akkor se szóltam, mikor arra keveredtek, ahol Libaniosz pompás magánakadémiáját sejtettem s már volt is valakim, ki bizonnyal otthonosan mozgott palaisztráiban – kilovagló társamnak, Favoniusznak a cimborája, Firmilianus Gümnasziarkha, a latin. De éppenséggel nem ő volt, akire kíváncsi lettem volna s ha nem terelem a rabot másfele, hát csak azért, mert titkon melengettem magamban a reményt.

Hogy elfogom; hazatérőben vagy amint kilép. S meglátom. Hogy ki az, akiért még a nagyhatalmú Themisztiosz se merte megkockáztatni, hogy közbelépjen, amikor barátja az ellenzékieskedésben túl messzire ment. Ha csak egy percre is: rhétorok fejedelmét – Libanioszt.

Hogy miről ismerem fel, ha egyszer még szobrát se – sohasem láttam? Bíztam jó sugallatomban: száz közül is megismerem.

Ott megy! Ott megy!… Ő az? Nem ő…?!

…Elhaladtunk kertjei, el épületsora mellett; eltűnt utolsó portikusza is és soha, sehol senki. Libaniosznak? Az utcára? Amilyen elvonuló és nehezen mutatkozó: miért jutna eszébe.

Már épp csalódottan visszaejtettem volna a gyöngyfüggönyt; amikor felültem s kiszóltam – de mert nem hallotta s előszörre csak magamnak szaladt ki a számon a neve, megismételtem:

– Licinius… Licinius Valerianus! Cimbora!

Megállt. El nem tudta képzelni, honnan szólongatják.

– Licinius…!

A növendéktársam aki volt s gyakorta együtt ültük végig a tutoriálist Nikoklész Lukónál – a Beszélő Hajónál – grammatikoszok gyöngyénél, negyed-ötödmagunkkal, a konsztantinopoliszi császári bazilika oktatócsarnokaiban. Licinius, ki nékem oly pompás, barátság-pecsételő ajándékkal kedveskedett a Város Rézpiacán: a bölcselet istene, Harnebeszkhénisz aranybronz hermájával, oltáromra szánt triposzán. Licinius a Nappal szemben állt s vakult a szembefénytől, de meg magam a hordszék árnyékában-és függönye mögött lévén, nem sokat láthatott belőlem. Félig kihajoltam és a függönyt is jól elcsapva – odabömbítettem:

– Liciniuszom!

A csinosképű langaléta, alighogy meghallotta, patricius-lengedezéssel, tárt karokkal jött felém s akkor már nevetősen, mint aki megismer:

– Flavius Claudius Julianus úr!  Nobilissime!

– Licinius Valerianus Pomponius Flaccus!  Praeclarissime!

Kikászálódtam hordszékemből s a négy rablegényből elbocsátottam kettőt – eredjetek haza – kettőt meg magam mellett tartottam – te kettő, te várj.

– Liciniuszom! Igazán te vagy? Mintha a földből teremtél volna előmbe!

– Te is, herceg úr! Lekiáltanak, mint a hadijátékon s csak nézem, honnan-s merrőlfelől –

Nézegettük-lapogattuk egymást és szerfölött megörültünk az ismerős arc kedves látásának. – A szorításod, az még a régi: ha egyébről nem, hát arról is megismernélek! – kiáltott fel nevetős-fájdalmasan karját tapogatva, ahol megmarkoltam – ej, te! Belekékülök!…

– Nem ismered ezt a katonafogást? Haha! Ha nem ismered, akkor azért, ha meg ismered, akkor tudod, mint kell kicselezned, hogy ne kékülj bele, cimbora!

– Kegyelemre megadom magam… csak eleressz –

– Ez a beszéd. Ha! Te! Nem tudok hova lenni a csodálkozástól. Mit keresel te erre s itt Nikomedeiában, Liciniuszom, holott én téged Konsztantinopoliszban tudtalak…?!

– De én téged, nem, fenség: tudtam jöveteledről s írtam is. Kerestettelek s hogy te nem tű, hanem világoló gyémánt-fibula volnál a szalmakazalban, mihelyest rádleltem… Leveleimet?

– Megkaptam.

– Mindjét, tucatjával?

– Kópé hízelgője. Már meg azt az egyet számolnám tucatjával!… Orkosz és Orontész! Ezt megünnepeljük. Hiányoztál, amice.

– Te is, fenség! Nagyon.

– Hát a Beszélő Hajó?… Megszöktél a lakóniaitól?

– Meg én, de nem tőle. Hanem Hekeboliosztól –

– A Kopaszkeselyűtől? És miért?

– Tőle, kit nem szenvedhetek s nem állhatom a szagát se. Átpártoltam az Antiokheiai Nagyrhétorhoz –

– Libaniosz úr fekete nyájához szegődtél? Volt bátorságod?

– Themisztiosz ajánlólevelével, atyám révén, ki helyeselte s a szenátornak régről kliense.

– S mióta vagy, fekete bárány, Nikomedeiában?

– Amióta te,  Nobilissime  –

– Elhagyd már, cimbora! Elhagyd a bolondozást, mert úgy még megszorongatva nem voltál, hogy belekékülsz-zöldülsz! –

– Egyszerre jöhettünk; csak nem tudtunk róla.

Az összefutásból örömünk diákos megünneplésére csavargás, városjárás lett s késő délután, a Diocletianus-Fórum egy eldugva-nyíló tabernasorán, kertes, árnyas borkimérésben kötöttünk ki, hol nagyot diskuráltunk. Félreültettük embereinket, én a két gyalogfutó rabot, Bószt a göndörbirka társával s ő meg, Liciniuszom, a maga két emberét. Hamar kiderült, hogy nem akármifélék – mert amiben én még csak mesterkedtem, az neki már sikerült: magávalhoznia ügyeske capsariuszát, Polliont s a másikát, kinek tudománya aranyat ér:

– Aranykezű! Igaz, sokat adtam érte, elbocsátó gazdájának is, a Hivatalnak is, ahol bérbeadva dolgozott: Paión, egy pizidiai, ez az én ügyesem –

– S mi a tudománya?

– Hogy amíg ő mellettem jegyzi, én nézhetem Libanioszunkat: szájmozgást, kézmozgást, lábmunkát, testtartást és megítélhetem az összhatást.

– Gyorsíród?

– Hogy mint-s hogyan csinálja, magam sem tudom; de igen gyorsan írja…

– Aha.

Szöget ütött a fejembe s belegondoltam magam. Ha Prünikosz-rendszerben rója s egy-két solidus ellenében kikölcsönözhetném, azt az írást Melinoém megfejthetné s leírná nekem… Lám, ha eddig nem tudtam s légyen bár oknak bármi titkos és önös, immár tudhatom első okát, hogy miért lesz üdvös és javallatos ápolni kettőnk barátságát, melengetni, terveimnek megnyerni a Praeclarus ifjú patriciust, Liciniuszomat. A második, nyomósabb, veszedelmesebb okát még nem tudhattam.

Beesteledett, mire csudamód, minden baj nélkül hazakerültem s verekedésbe se keveredtem, amilyen setétek az utcák. Kedvtelten tűnődtem a nap eseményein, a Nümphaion mögötti sétányon fel-alá jártomban – kertemben, holdfénynél. Nem szabad siettetnem a dolgot, a világért sem: belehajszolnom, amitől megszeppen s hozzá kedve nincs. Meg kell várnom, amíg magától ajánlkozik: a szolga rabot magamhoz édesgetem, kezemhez szoktatom. Magamnak kell vállalni a teljes kockázatot.

Harmadik találkozásunkkor szántam rá magam, hogy hívassa asztalunkhoz a pizidiait: kapóra jött, hogy Liciniuszom elkottyantotta – játszadozik az ötlettel, hogy felszabadítja s én meg, e titkos tervét a göndörbirka Paiónnak a fülébe súgva, már csak az kellett, hogy megígérjem neki: uránál támogatni fogom s nem nyugszom addig, amíg ki nem piszkálom belőle szabadítását.

Paión a megváltóját látta bennem. A kezemből evett. Tíz nap se telt bele – fizetség nélkül, maga akarta, úgy kellett rátukmálni a kis szütyő soliduszt: ha akarom, Licinius tudtán kívül, majd ő maga… Nenem! Csak Liciniuszom tudtával-és közreműködésével. Míg ő gyűrűmreborulva – elfogadta, Liciniuszom inkább mulatott rajta, a „diákcsínyen”, mintsem fázott tőle (eltiltatásomról Libaniosztól sejtelme sem volt) s rögtönrögvest, vidoran ráállt, hogy a Prunikosz-lejegyzéseket a szkolarkha mintaszónoklatairól átadja nekem.

Ez őrültségében sikerült megakadályoznom az együgyűt: minden lépésemet figyelik. Egy semleges helyben kell megállapodnunk, egy semleges házban, ahova ő becsempészi s egy semleges személyben, akihez a gyanú árnyéka se férhet – hogy majd ő, valaki, anélkül hogy tudná, mit ad át, a kezembe nyomja s én meg, velemjáró rablegénykémnek, Bósznak a tarsolyába csempészem. Egyenesen Melinoémhez: szalad vele, mint a csík – – –

A Liciniuszok elgörögösödött latin család s az az ősük, aki elsőül itt ragadt, valamikor Róma legátusa volt Bithüniában; de már az utódok Likiniosznak ejtik családnevüket s bizony mi Második Flaviuszok folyékonyabban olvassuk a latint, mint az én Liciniuszom, aki ha megfeszül se tud két hangot kinyögni romanoszul s büdösöli Augustus Marcus Aurelius nyelvét – nem olvassa, nem ismeri. Annál jobban ismeri a város valamennyi számottevő családját, mint ős-nikomedeiai, a törzsökösöket csakúgy, mint a jövevényeket, az előkelő látogatókat csakúgy, mint a diplomáciai okból huzamosabban pihenőket (s ezek közé sorol engem – alighanem).

Így hát, némi tétovázás után, ahogy az ujjain előszámlálta a számbajöhető palotákat, egy fejedelmi villánál állapodott meg s a nevét is mondta, előkelő meglakójának, vagyis inkább csak magának – elrebbentette:

– Szozipátra.

– Ki az neked?

– Oldalági rokonom, szegről-végről; valamilyen néném.

– Szozipátra…?! – visszhangoztam kérdőleg, mint akinek ez a név semmit sem jelent.

– Ő az. Tetszeni fogsz neki és nekem megteszi.

– Szozipátra?!… Ki az, akinek én tetszeni fogok?

– S te meg, neki, a Deszpoinának, hódolni. Fogsz bizony. Az Úrnőnek kiterjedt ismeretségi köre van, de nem nagyobb, mint csudálóinak száma.

– S mindjárt behódolnom is, látatlanba…?!

– Csak sokat ugrálj s tudni fogja: azt, hogy itt állunk s őróla beszélünk.

– Kíváncsivá teszel.

– Félő, hercegem, hogy kölcsönös lesz kíváncsiskodástok. De készülj fel rá –

– Mire? Hogy tán már öregecske?

– Öregecskének éppen nem mondanám. Három szép gyermeke ellenére. De már benne van abban a korban, amikor fiatalosan telhetetlen s a magadfajtájából kettőt fogyaszt el napjában, egyet étvágycsinálónak s egyet meg velőscsontod üresre-szípásával, lakomára.

– Hát lakomarendező a te Szozipátrád?

– Nem olyan lakomarendező, amilyen sűrűn sokan szeretnék. De mindig hemzsegnek nála, parkjában-palotájában, melyet Latin Villa néven ismer a város és te, Paiónommal, ha hozzáöltöztetem, elvegyülsz a sokadalomban: a kutya se törődik vele, mit adtok át kézből-kézbe, mit nem. Ha elkapod szemét és az Úrnő kegyére méltat, még tán társaloghatsz is vele, magaskupolás fogadócsarnokában, hová csak belső híveinek van bejárása meg aki éppen bajnok valamiben vagy attikizál; a sokadalmat távoltartja s kertjeibe száműzi –

– Boldog száműzöttek, Szozipátra kertjeiben! Vajha egyőjük lehetnék! De barátom, jól tudod, újhitű ez a te Flaviuszod, ha már bizalmadba fogadtál s nem elég, hogy a keresztség szégyene rajtam van, már meg anagnosztészként is bömbölöm nekik, a háromisten egyöntetűségét, templomaikban. Az Úrnő, a te Deszpoinád, Szozipátra nem emel majd kifogást?

– Ő emelne, ki rajtad-s rajtam: átlát, mint a csillámkövön?!

– Most hallom először. Mesélj róla, kedvesem, jó Licinius: mondd el történetét.

„Ne higyj a szavamnak, Barátom, ezzel a figyelmeztetéssel kezdeném, ha

„nem vettem volna magam ezer és egy jelét lényrokonságának a megváltó

„istenekével, kivel hogy az örökkévalóságban is osztozni fog, egyet sem ké-

„telkedem. Epheszosz városa mellett született, a Káüsztrosz folyó termé-

„keny völgyében, a környék legelőbbkelő családjából. Dúsgazdagok voltak

„mindaddig, amíg a hitromboló galileusok el nem kezdték heccelődéseiket

„a szentélyek, az állatáldozatok ellen. Napirenden voltak az elhajtások és a

„Hresztosz marhatolvajai olyigen elpimaszodtak, hogy mihelyest megne-

„szelték – a Város avagy az Előkelőség isteneknek-tetsző nagy áldozatbemu-

„tatásra készül, hát seregestül hajtották el ökreit, míg végezetre nem volt

„ki a Százököráldozat száma. De mert fegyveresen s martalóc módra haj-

„tották végre portyáikat s utána nyomuk veszett, a dekurionok tehetetle-

„nek voltak ellenük; és ha most úgy folytathatnám, hogy ebben-abban em-

„berükre leltek s valahára a keresztény marhatolvajokra is rájárt a rúd, te

„megkönnyebbülten sóhajthatnál fel, én meg a mesémmel szegényebb len

„nék s tán vele is, Szozipátrával, édes-mindnyájan.

Ám amilyen kifürkészhetetlenek az istenek-uralta Heimarmené útjai, ha

„Neki úgy tetszik, Ő még a gonoszmívelést is jóra fordítja: a hellénség javá

„ra – ha mi rosszat csak tészen velünk a hitrombolója, a garázda Barbár.

„Már meg az történt, hogy magukat benyalván Autokratorunknál s hangos

„hízelkedésükkel megtévesztve mindeneket – ésde hogy rendelkezéseit fél-

„reértve avagy a zavartámasztó üzelmek mián: vaj hogyan-s mint eshetett

„meg e gazság, nem tudom. Most meg a Praefectus Urbi, a decurionokkal

„egyetértésben a marhatolvajok pártját fogta s a templomfosztogatások

„után megkezdődött szentélyeink s bennük, áldozó oltáraink lerombolása:

„magad is jól tudod, gyalázatunkra, fegyveres hatósági segédlettel hogy

„mint járták kegyhelyeinket a magukat monakhoszoknak álcázó, jámbor

„zarándokoknak mondó zsiványok, hogy utóvégre már oltár sem maradott,

„min megfüstölni, szétvágni, máját és beleit megvizsgálni a jóspapoknak.

Nem mintha felhagytak volna az elhajtással, mert kellett az is, titkos

„tivornyázó ökörsütő ünnepeikhez; de most más fogáshoz folyamodtak

„boszorkányaik s ez a tenyésztésnek, no meg kiknek uradalmi vagyona,

„mint Kürionnak is, a jószágban állott s vele sok nemes társának a tönkre-

„menetelét jelentette: Hresztoszukkal ráigéztek; az állományba beleesett

„a métely, se szentoltár, se oltárra való állatáldozat – Kürion úr fekete

„napoknak nézett elébe. Imígyen úri mód koldusbotra jutván, tán holmi

„stallumra, állami szolgaságra fanyalodik özvegységében, ha egyetlen lánya

„nincs, akkor még öt éveske csupán, de tíznek gondoltad volna, valami-

„gyönyörű teremtés és már ígérkezőben is asszonyi-sudár: Szozipátra, apja

„minden vigasza és gyönyörűsége. Őreá nézvést, Kürion töprenkedni kez-

„dett, hogy birtokával mitévő legyen; s míg így, nemes-és nagyúri palotá-

„jában, a Lakban tünekedik-tanakodik, a Káüsztroszon dereglye közeleg,

„kiköt s felkövetkezik belőle sáfárja, Koddeon, két idegennel. Hogy mely

„igen idegenek voltak, lerívott róluk messziről; együk ősz-öreg, a másik

„meg őszbecsavarodott aggastyán, de szál egyenes. Sáfárja bemutatja, He-

„lianosz emez, Kriszkosz az alacsonyabbja s Koddeon már mondaná, mi

„járatban vannak, de Helianosz megelőzi s hiszed, nem hiszed, amilyen re-

„zes bőrű s azzal a karvaly orrával – oly tökéletes gömbölyűen beszéli nyel-

„vünket, mintha az lenne, tőrőlmetszett hellén. Helianosz alámutat a völ-

„gyeletnek és végig a lankán:

– Hallod-e Gazda – úgymond – esztendőre venyige lészen itt, ameddig

„a szem ellát s szőlészeteddel megduplázod ládáid aranyát. Ha ráállsz és

„leánykádat mivélünk itthagyod, esztendőre-fordulóra mindezek meglesz-

„nek; de megvigyázd: se te, se Koddeonod, se legényei ne mutatkozzanak,

„ésde még csak kémlőket se küldjél a tájra, ezt felfogadni tartozol.

– Még hogy szőlőtőkét? Szőlőt, ameddig a szem ellát? Honnan vesztek

„annyi homokot, homokjához honnan, annyi időt, hiszen a szőlőtelepítés-

„hez öt esztendő kell legkevesebb.

– Az a mi dolgunk, Kürion – vette át a szót Kriszkosz, a társa – a tiéd,

„hogy szabadon válassz. Ha nemet mondasz, vedd úgy, mintha mit sem

„mondtunk volna s bennünket többé nem látsz. Ha igent mondasz, a te

„szőlészeted lesz a legnagyobb s egész Epheszosz úgy emleget majd, mint

„a vincellérkirályt. Tégy belátásod szerint.

– De mivégre néktek a leányka? Hiszen gyermecske még! – tipródott

„Kürion.

– Hogy énekeljen nekünk és főzzön ránk és embereinkre.

– Majd énekelek nekik és főzök reájuk és embereikre – állt elő Szozi-

„pátra, bájosan bizakodva.

– Eredj Epheszoszba, áldozz az isteneknek s mulatozzál – mosolyodott

„el tétovázásán az aggastyán. – Az a kis esztendőcske is elszalad s mire

„megtérsz, nem ismersz rá birtokodra.

– Mitévő legyek! ÚrZeusz Atyám! Jaj, a Megváltó Hermészre, mitévő

„legyek?! – tépődött Kürion kétfele: ráálljon, ne álljon. Végezetre ráállott.

Megállta, amit felfogadott s Nagy Epheszoszból ki nem mozdult; de

„akár az Artemiszionban mórált az áldozók között, akár a színház kőpad-

„káin, akár a Hippodromosz páholyvánkosán üldögélt, gondolata mind-

„egyre Szozipátrája s uradalma körül forgott. A kiszabott esztendő letel-

„vén, római carrucájába fogatott s váltott kocsisokkal úgy végigveretett

„négy paripáján, hogy gyorsabban már nem hajthatott volna. Messziről

„meglátta birtokát s nem hitte, hogy az övé: szeme-szája elállt. Úgy lett,

„amint ígérték; ameddig a szem ellát, magasra helyezett karókról, lugasról-

„lugasra, súlyos fürtökben rogyadozott a kecskecsecsű, de a présházban

„már ott várta a puttonya tucatjával megszedve, szőleje leszüretelve, a fele

„kitaposva, más fele erjesztőkádjában szétöntögetve: ugyan mi a Galileus

„egy-egy elvétett csip-csup csodája e nagyon-nagy csudatéteményhez ké-

„pest, kérdem én? Kürion felhalad a portikusz lépcsőin, a Lakban vígan

„fogadja leánykája – s ki hinné, Szozipátrája hogy mekkorát nőtt egy év

„alatt – s csöndes derűvel a két öreg. Nem hogy kétannyit – négyannyit

„fiadzik aranyunk, ládánkban, Gazda! – súgja a fülébe Koddeon, ki a szőlő-

„dombokat nézegeti, a szüretet számítgatja s látásával a sáfár nem tud be-

„telni.

– Mivel megálltad, amit ígértél, mi is megtartottuk, amit ígértünk s tán

„még többet is – fogadta Kriszkosz.

– Derekas munka volt! – gyönyörködik új gazdagságában Kürion – mond-

„játok meg, Helianosz, mi jár érte s kiadjuk részedet.

De Helianosz elhárító mozdulattal kitér előle:

– Majd! Jó Kürion. Utolsó számadáskor.

– Hát te?! Szozipátrám! Te vagy-é, szépségesem avagy mást látok s egy

„még-szebbre cseréltek? Énekeltél-e? S főztél-e vendégeinkre?

– Kóstolhatod hamarost s hallhatod is, atyámuram: ihol jő s hozzá a

„dal. Hogy milyen Szozipátrád jóltartása.

Hát már hozzák is, szolgák, osztják is, étekfogók, pompásnál-pompásabb

„tálakban-melencékben, Szozipátra főztjét; más szolgák zeneszerszámait

„hozzák s míg Kürion hozzálát kíséretével, leánykája bemutatja muzsikás

„tudományát, pengeti teknőc-kitharáját énekéhez, szólaltatja szürinxét:

„valami-különös, idegen énekek, hátborzongató, valami-fülbemászó fuvo-

„lázás! Apja libabőrösen hallgatja, de nem tudja kivonni magát a lid hang-

„zatok édesbús bűbája alól. Akkor az őszbecsavarodott Helianosz félrevon-

„ja s így szól hozzá:

– Magad is láthatod, jó Kürion, olyan szőlészeted van, hogy ritkítja pár-

„ját. Megérdemelné az ilyen uradalom, hogy méhészettel is ékeskedjék.

– Haj! Meg bizony – bólint rá a Gazda, bódultan Szozipátra muzsiká-

„lásától.

– Szolgálatodra. Méhészeted is meglesz – veszi át a szót a társa, Krisz-

„kosz – mához esztendőre. Térj vissza Epheszoszba, áldozz, mulatozzál. De

„megvigyázd, addig se te, se embereid: ezen a tájon ne mutatkozzatok; s

„mi majd csak elleszünk a dolgunkkal, jóltartásunkra Szozipátra vigyáz.

– A leánykám?! Gyermecske még: hat éveske csupán.

Tépődött-tipródott, maga se tudta, mikor történt, hogy igent mondott.

„A kialkudott esztendő letelvén, felkaptat portikuszára a lejtőn s már

„messziről látja új majorságát, majorjában pajtáját-csűrjét s major mögött

„kaptárok rendjét, kaptár után kaptár katonás felsorakozását. A két titok-

„zatos öreg közrefogja – Szozipátra leánya úgy várja.

– Szozipátrám, én csudálatosom! Téged látlak-é avagy égi lényednek

„igaz eidolonját?!

– Szerelmetes atyámuram! Megöleld ám engedelmes leányodat!

Míg ezek így nyalják-falják egymást, leánygyermekkel miként szokás,

„sáfárja odakacsint neki, Kürionnak:

– Akkora méhészettel, uram, ne legyen a nevem Koddeon, ha nem úgy

„igaz: négyannyit? Százannyit fiadzik aranyunk, ládádban, Gazda!

– Legkedvesebb vendégei házamnak, csudás tétemények felvállalói,

„Helianosz, Kriszkosz! – fordul hozzájuk a Méhész (a gazdag újdándiság

„örömével) – igencsak megtartattátok s mi tetézve, amit ígértetek, meg-

„érdemlitek, ami érte jár s Koddeon sáfárunk alig várja, hogy kiadja ré-

„szeteket.

De Helianosz újfent elhárítja:

– Majd! Jó Kürion. A végszámadáskor.

– S akkor sem aranyban.

– Se nem borod máslásában.

– Se nem pergetett mézedben.

– Hanem másban.

– Miben? – kérdezi Kürion, mert rosszat sejt, hogy nem gonosz daimon-é

„a kettő, öregember-bőrbe bújva.

– Szozipátrában – vágta rá Helianosz, aki látta Kürion megrökönyödé-

„sét s titkon rajt’ igen mulatott.

– Mit akarsz, te kettő?! – kérdi Kürion falfehéren s megtántorodik.

– Ne gondolj semmi rosszra, jó Kürionom: Szozipátra a tiéd lesz és a

„tiéd marad – duruzsolja halkan Kriszkosz és kézenfogja, hogy megnyug-

„tassa. – Itt, nemes nagyúri Lakodban, Szozipátrád öt évre velünk marad

„s te láss csudát.

– Hadd maradjak velük, atyámuram! – fogja kérlelőre Szozipátra, mint-

„ha be volna avatva.

– S mely csudát?!

– Amelyet uradalmad szőlejével s majorságod méhészetével láttál. Ám

„e mentől nagyobb csudamíveléshez öt év is kis idő –

– Öt év! – szörnyülködött Kürion. – Nagy idő!

– Kiskevés az, művünket-koronázó ilyes csudához, mi uradalmakkal-s

„aranyaddal, nemes Kürion, nem mérhető.

– Kik vagytok ti? – néz rájuk Kürion, Szozipátráról levéve szemét s hogy

„mi riadalommal tántorodott hátra, elgondolhatod, Barátom. Mert eszébeöt-

„lött, mit mond a Vak a vakmerőségükkel magukat önkéntelen elárulókról –

 

…az istenek is járják sokféle alakban messze vidékről jött vándorként városainkat

 

Szentírásunk tanítja miként.

– Ha eleddig látatlanba megbíztál, bizalmadat megint úgy kérjük: látat-

„lanba. Ám egy Jelet megengedünk, hogy lásd, leánykád istenek-kiszemeltje

„s halandóságában sem közönséges lény. – Mire Kriszkosz ezt kimondta,

„maga Szozipátra hozta elő s Helianosz meg, kitekerve, elébetartotta a pa-

„piroszt, az ő betűivel, melyekkel a leányka tizenkét könyvet is teleírt.

– Tekints bele, s ne hullasd könyűidet, atyámuram.

Kürion beletekintett; hát a Háromszor Nagyon-Nagy Hermészre! Te!…

„Egyike görögül, másika latinul s oly ritmikus lejtéssel, egyenes sorokba

„vésve, hogy nagy idők nagy imperatorainak legjelesb ab epistulisza se kü-

„lönbül! Kürion a fátyolos szemével látja is, nem is.

– Gyermecske még! Hét éveske csupán!

A görögöt még csak silabizálja, de már a romanosz betűből kukkot sem

„ért: annyival a leányka már fölébe nőtt.

– Ötszöri visszatértével Heliosznak a Föld körül megtérsz te is és Szozi-

„pátrádat visszakapod.

– Hadd maradjak velük s tennék velem, amit felvállaltak, atyám! – esde-

„kelt a leányka; mert akkor már igen hozzájuknőtt s úgy csüggött rajtuk,

„nagy szerelemmel.

Kürion ríva eltántorgott, vagyis úgy támogatták emberei s maga se tudta,

„hogyan történhetett s mint mondhatott igent a két idegennek.

Hogy mint gázolt át öt öregesztendő bú-sivatagján, nem tudott volna

„számot adni róla, Nagy Epheszoszban. Eleintén még el-eljárogatott, ál-

„dozgatott a Heraionban, a Mithraionban; részesedett a Kóré Kegyelmé-

„ben az eleusziszi Nagy Teleszterionban, mint régről-bevatatott s előkelő

„müsztész (s már oly szaggató sírásrívással siratta Perszephonét, mintha

„maga leánykáját siratná); s még amikor köszvénye kezelendő, a gadarai

„gyógyvizekhez utazott, gondja volt rá, hogy birtokát roppant vargabetű-

„vel kerülje el: a thermák, Megváltó Aiszkulapiosznak hála, segítettek

„kisebbik baján, de nem orvosolhatták nagyobbik baját: leánykájának

„vesztét. Legszívesebben a haját tépte – pofozta volna magát, de beérte

„azzal, hogy fejét a falbaverdesve rítt: miért is engedtem a két ki-tudja-

„miféle világcsavargójának s adtam oda Szozipátrámat, csak úgy, szíre-

„szóra!

A köteles öt esztendő valahára letelt s Kürion már hajnalban fogatott.

„Cifra római carrucájának eresztékei rázkódtak, kerekek piperkőc küllői

„reszkettek – olyan iramot parancsolt; s akiknek felváltva hol verést, hol

„aranyat ígért, váltott kocsisaival vágtatott is vón Phaitonnál sebeseb-

„ben, ha, Phaitonnak miként, nem kellett volna lebuknia bakjáról. Alig

„javították ki kerék törött küllőit s keresték hozzá kerékagyához messze-

„kallódó királyszeget; másodszorra száguldó szekerének útonállók állták

„útját s előbb vitézkednie kellett csapata élén s életéért-aranyládáiért vere-

„kednie, míg a «szerzeteseket» egy szálig levágta s alighogy bakjára felhá-

„gott, csatlósa-kocsisa, két ustorral, négy lónak nyaka közé csapott s így,

„sehol meg nem hálva, se Hekaté útjánál meg nem állapodva, a hétnapos

„járást aznap tette meg.

Felhalad palotája felvezető dromoszán, szökellve hágdall portikusza dí-

„szes lépcsőin s alighogy betoppan, a gyöngy átrium szűrt égi fényében, a

„napsárga vélumok alatt kit lát, kit nem.

Egy magas, sudár, idegen, fejedelmi hölgyet, könnyű nyári ampekhónéja

„gazdagon redőzve – arca lefátyolozva; s a két öreget, hátrébb, kétfelől.

– Úrnőm! Deszpoina! – szólítja meg, patricius hölgynek kijáró, illő tisz-

„telettel, hogy közeledésével meg ne sértse az idegent, kit elámulva csodál.

„– Megtisztelsz, úrnőm! S vajha kitüntetnél s elárulnád e palota boldog

„urának Vendége kilétét.

– Vedd vissza Szozipátrádat – lép elő Helianosz.

– Házad úrnője: leányod s nem vendéged.

– Nem ismersz rá leánykádra-aki-volt, atyám?! – vetette hátra fátyolát

„Szozipátra.

Megengedj, Barátom s ne vedd túlzásnak, se kapkodásomnak, szavak

„után, ha azt mondom: Kürion majd eszétvesztette örömében s hogy ámu-

„latánál boldogsága volt-e nagyobb, rád hagyom.

– S hogy nemcsak leányoddal, hanem valaki annál többel állsz szemben,

„arról is megbizonyosodjál – intett a Tanítványra Kriszkosz – ám intézz

„hozzá bármi fogas kérdést, jövőről-múltról, mi eszedbe jut.

– Hadd mondjam magam – szólott méltóságos-mozdulatlan és öblös-

„magasan csengő, ismeretlen hangon, apjához, Szozipátra. – Kérdeznéd

„meg, Kürion úr, tudok-é valamit életed folyásáról s mint volt idejöveteled:

„hogy mennyit aludtál hintó mélyén, az úton.

A kérdés megütötte Kürion fülét. Honnan tudhatná a Gyermek (ha ő

„volt és nem más – Szozipátra), hogy mi történt vele, mi nem, öt öregesz-

„tendő alatt s lóhalálában-nyargaltában, ezen az átkozott úton. Szörnyű

„gyanú ébredezett benne: nem valami vándorjáró színészbandából horgász-

„ták elő ez idegen asszonyt, ki lányának adja ki magát s ama vén két kóbor

„mimosz meg Szozipátra gyilkosa, hogy majd osztoznak a koncon, a három

„vagyona-kaparintó…?! Hidegen, majdszinte ellenségesen csapott le rá a

„kérdéssel:

– Sose törődj te életem folyásával, te leány. Azt mondd elő, milyen volt

„utam s hintóm fenekén mennyit aludtam.

És Szozipátra – mintha olvasná – magabiztosan válaszolta:

– Szemhunyorítást sem, Kürion úr. Hanem jóreggelre, alighogy befogat-

„tál, bajból ki, bajba be. Hol hintókereked piperkőc küllői törtek el a köves

„úton, hol útonálló galileus haramiabanda állta el útadat. Egyszer hogy ki-

„zuhanván megnyekkentél s másszor hogy a dömhec bitangja, vasával vér-

„tedről lecsúszott: kicsibe múlott, hogy le nem vágatál, árván visszahagyva

„egy szem lányodat. Most lepihensz palotádban s én, míg aluszol, hadd ör-

„vendezzem, hogy úti viszontagság után (melynek hogy acélos lélek soha

„magát meg nem adja: Plotinosz urunk lelkedre köti) egytagban-épségben

„visszakapom én-édes egy-uram-atyámat s te meg, hogy füled-szemed örö-

„mére, bevedd, amit rabcselédeid, előhordva, lehelyeznek elébed: ajándé-

„kodat.

Az apa látta, hogy Aki előtte áll, több az a lányánál: hogy lelke isteni

„részével omniprezenciában leledzik, miáltal mindenlátó. Mélyen megille-

„tődve, Kürion eléberoskadt s utánakapkodva, úgy próbálta csókjaival

„borítani arany ampekhónéja szegélyét, mit ő nem engedett.

– Deszpoina! Úrnőm! – kiáltotta (mert nem volt hajlandó csak-lányának

„szólítani) – igazat szóltál! Megengedj, hitetlenségemért! S ti is, útonjárók,

„bárkik legyetek, bölcsek avagy jó daimonok: megbocsássatok!

Ekkor tizenkét pántos ládában, szolgák, eléberakták s megmutogatták

„Szozipátra «hozományát»: kincseit. Könyvek Hatvannégyét, titkos khal-

„deus tudományok maga-másolta munkáit, a theurgia, a csillagigézés, az

„istenlátás, a számtudományok, mentől régibb bölcsek, meguszaioszok,

„hajdanvaló rhétorok mindentudó tekercseit s az istenek-sugallta költé-

„szetnek szentírás számba menő Virágoskertjét. Hímes köntösöket, melyek

„skófiumos vásznát maga Szozipátra fonta-szőtte s úgy vetélte, napok alatt,

„egy varázslatos osztovátán. Végezetre a kegyszekrényben a Beavattatás

„kegytárgyait: kupakos tégelyekben szentelt árpapempőt, Perszephone-

„bölcsőt, Dionüszosz finoman kiművelt, kegyes viriliáit, fanjával-hímtagjá-

„val s heréit, továbbá a széttépett Iakhosz áruló amulettjét s az ügyetlen

„korübászok csorba szarvát, mellyel az egyszarvúak hiába döfködtek, nem

„tudták elzavarni a gigászokat s megmenteni az istent a széttépetéstől. Mi-

„kor mindezeket látta, Kürion, mint régről-beavatott, tudhatta, hogy Szo-

„zipátrája is részesült a szentségben s többé nincs előtte titok. Hálája ki-

„tárulkozását nem türtőztethette többé:

– Helianosz! Kriszkosz! Bizony hogy igazat szóltatok s e csudamívelés

„munkája uradalomnak, aranynak marhájával nem mérhető. Már az én

„időm is megérett, hogy semmirevaló evilági limlommal többé nem törődve,

„tenger tritonkürtjének hallgatásával, tajtékos torlásának szemlélésével el-

„merüljek az Uranosz fölötti Örökegy tengerző ábrázatának istenlátásában.

„Uradalmam, minden aranyam, tudom, nem fizetség: mindenem legyen a

„tiétek.

A kettő összenézett. Nagyot nevettek. Helianosz, Kriszkosz, a két öreg

„akkorát nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Szozipátra meg csak mo-

„solygott apja együgyűségén.

Kürion egészen megzavarodott. Megszégyenülten fürkészte rézszín,

„szarkalábas arcukat.

– Csak úgy, errejártotokban? Ez volt hát: ez volt a dolgotok? Ki vagy,

„te kettő…?!

A szelíd szavú Helianosz nyugtatta meg, az őszbecsavarodott, szálegye-

„nes aggastyán:

– Meg ne ijedj már tőlünk, jó Kürion: Szozipátra annak a tudója. Meg

„ne ijedj a két khaldeustól, akik volnánk s ha annak nézel, mivel istenek-

„kijelölte leánygyermekednek átaladtuk a Meguszaioszok Kincsét, a khal-

„deus szenttudományt. Ne kérj tőle se méltatlant, se lehetetlent: ne bírlald

„rá olyasra, mi istenekre-szégyenítő. Ő tudni fogja s hallgass mindenben

„őrá.

– Ez az órája, amikor tőletek s ittjártunk minden nyomától búcsúzni

„rendeltetett – vette át a szót Kriszkosz. – Tömjén füstöléssel, nevünk kiál-

„tozásával majd ránkemlékezzetek ám! De most ne nézzetek erre, amerre

„távozunk.

– Hová? Merre? Máris? Távoznátok, mikoron most kezdődnék az ünnep,

„Szozipátra ünnepe…?!

– Mennünk kell, jó Kürion: amarra vár a Sötétlő. A titokzatos Nyugat.

Kürion meg a többiek is, sáfárja, Koddeon, és egész kísérete, önkéntele-

„nül napnyugatra nézett: onnan való minden titokzat, napszállat iránt, ab-

„bólvaló s amarra van, a Fekete süveg, a Sötétlő – – –

– Ne nézzetek! – intette őket utoljára a vén Helianosz, de már a porti-

„kusz meredélyén.

– Mennünk kell! Ne nézzetek! – szólott Kriszkosz is, a társa.

Mindenki elfordult, ahogy a két világvándor parancsolta, még ő is –

„Szozipátra.

Csak Kürion leskelt amarrafele, ahol épp indulóban volt a kettő: a kő-

„perem éléről elrúgták magukat és a Kaüsztrosz völgyének lankái fölött

„magasan, magasan, mozdulatlan saruszárnyaikat terjegetve, hogy tebenno-

„szuk kerepelt a felszélben – szép szálegyenesen nekidülleszkedvést, de már

„az örökszépség és örökifjúság felsugárzásában – ott szállott, szállongott

„kézenfogva, Helianosz és Kriszkosz, tova, a levegőég taraján.

Amennyit a szemesarkából kifigyelt, a beavatottnak annyi is elég volt.

„És Kürion tudta legott, hogy nem vándorjáró volt a két saruszárnyas, se

„nem khaldeus, se nem vén. Hanem a halhatatlanok közül valók.

Dicsőültek szellemei.

Emelkedett hangulatban értem haza. Még a hatása alatt voltam a Liciniuszomtól hallottaknak, nénje, Szozipátra neveltetéséről, mindenlátó jelenvalóságáról mindenütt s lelki szemeim előtt még ott lebegtek az égen járdalló, sirálybokájú Dicsőültek szellemei – – – Portikuszom előtt, valahonnan belülről. Éktelen kiáltozásra leszek figyelmes.

– Hitvány büdös Atyakurvaúristen!…

Batrakoszom szalad elibém nagy örvendezéssel, a lánca ameddig engedi:

– Vendég van, urunk, vendég! Örvendezzél!

Összeráncolt homlokkal hallgatom s elhaladok mellette: mi ez az üvöltözés. Amúgy sem érteni, Batrakosz hogy mit mammog; mert nem elég, hogy sánta bicebóca, még zavarodott is s csak annak való – kapurabszolgának. Beljebbkerülök s már hallom is a szentségelését: árokásó, ásónyélköpködő legény s tán vasával kőbe ütközött:

– Hitvány büdös Atyakurvaúristen… aki megverted ezt az én árkomat, a nehézség… hogy ez is, hogy csupa kolonccal legyen tele: megint-és megint… Hogy az a hitvány büdös Atyakurvaúristen – – –

Árnyékom ráesett, ahogy a földhányásra hágva, fölémagasodtam. Megállt az ásásban s vaksin, szemedörgölve felpillantott:

– Urunk!

– Válassz mást magadnak, urazz mást. Gyalázatos! Az isteneket a szájad büdös nyílására venni merészeled? Eladassalak?!

– Szeretlek, Uram!

– Minek hívnak?

– Probosz vagyok, az Elanai.

– Elanai Probosz!

– Köves Arábiából! Szeretlek!

– A szájad büdös nyílására, az örökkévaló nagyon-szent-és megváltó isteneket?! Bósz! Bósz!

Odaintettem velemjáró gyalograbomat. Amaz meg, az árokban, lekucorgott s kicsire húzta magát, mintha már attól kornyítana, csikaró-fostában:

– Uram! Keresztény vagyok!…

– Az istentelenség nem mentség a káromlásra. Bósz fiam. Viszed ezt az embert, ezt a minek hívnak? Köves Arábiából. A Vasmarkúhoz vele. Majd Szüphax uratok móresre tanít.

– Jaj! Jaj! Urunk!

– Neki mondd, ne nekem, Elanai Probosz, tőle lesz a köved, Arábiástul. Vidd oda hozzá, Bósz fiam s mondd meg… Ne mondj te semmit: ő kérje. Ő maga. A kiköttetést és a harminc csapást. De kiböjtölje elsőbbet s csak akkor kapja meg a korbácsot, ha meg is köszöni.

Bósz nyakonfogta s kiugrasztotta árkából: úgy vitte, hátrafogott kézzel a felügyelő elé; de az még nyavalygott:

– Megengedj! Ezegyszer! Urunk!

– Pusztulj a szemem elől. Majd megtudod, mi jár az istentelennek, káromlásszólásért; s ha újra rajtaérlek: Khioszba veled. A piacra.

Még dohogtam rajta s amúgy, homályosan azt is elterveztem, hogy mint legyen: utána három napig nem fogadom a rusnya rabszolgája esdeklését, hogy köszönő kézcsókra járuljon a korbácsolásért. Mi hogy még nem a Gazda megbocsátásának – csupán első megenyhülésének a jele: tudja jól.

Beérek az átriumba s megpillantom: ott ül az én legkedvesebbem s Nikagorászommal társalog, ki magakorabeli – hogy elüsse a hosszú várást. Arcom felderül, egyszeribe a galileus ügyét s maszatos, köves-arab, káromló képét kipottyantom eszemből:

– Mardonioszom!

 

............................................................................................................................................................................

 

Ő volt a kapurabszolga megörvendeztetője – az én öreg üdvöském: Mardonioszom, a szkítám! Könnyem feláradásával örömöm még jobban elárad s hogy ne restellkedjem minduntalan, ha így megríkat, még minekelőtte üdvözöltem volna, gyöngéden odaszólok a rhétornak:

– Légy oly jó, Nikagorász…

Elértette és mint aki már amúgy is abban volt – visszavonulóban, tapintatosan magunkrahagyott. Még ki se lépett s már ölelkeztünk.

– Kedves-kedves Mardonioszom! Édes mesterem!

Így mondtam. Mert valahányszor nagy időknek utána küszöbömön felbukkant és én megláttam, mindannyiszor az Édesek-Édese: Anyám, Bazilina boldog emlékét hozta magával, kinek engem-tentélő arca-mosolyát, megölelgető alakját és fejedelmi lényét az ő mozaikjaiból raktam össze, mit Róla elejtett-mondott; hisz megadatott Őnéki is tutora lennie s ha ez nem lett vón elég, hát már csak azzal is kicsalta volna szememből a könnyet, hogy ő, Mardonioszom volt a beavatóm hellén vallásunk szentírásaiba, Hésziodoszunkba, Homéroszunkba. Azótától se láttam az öreget, hogy Macellumból elszólították bithüniai uradalmunkba, mivel szélhűdött nagyanyám megemlékezett róla, hogy a széke-tologató társalkodó mellé mi kapóra jönne a művelt, igazi társalkodó-felolvasó. Harmadikul tehát és végezetre: ő volt a Család. A ráemlékeztető, hogy ilyenem is van – családom; ami, nélküle, máskor, ellágyulásnak kevés, fenyegetésnek sok.

– Hát te?! – lapogattam gyöngéden s forgatgatva, megnéztem magamnak. – Élsz még vagy meghaltál s ez itt dicsőült árnyad, nem te vagy…?!

– Megvagyogatnék, Iulianosz úr… – mondta, mialatt szeme-pupillája meg-megremegett s elugróban, vissza-visszatért.

– Ide, ide mellém! Mardonioszom! Telepedj le! Jó színben vagy! – biztosítottam szeretettel, de hazugul, meggyőződéstelenül: a repülő időben öregebbnek találtam gyermekkorom Mardonioszánál – lám, volt tutorunk hogy mi alacsonyka s mi görnyeteg.

– Elrázott a szekér. Szolgálatodra, herceg úr: megvolnék különben… –

Előszólítom az ügyeletes cselédet, gondoskodjatok borról, lángosról, gyümölcsről-frissítőről s eltűnjetek, de máris, az átriumból; miközben vendégemet tanulmányozom: ezerráncú tatár arcán és orra, szeme szarkalábja körül azt a rejtélyeskedő mosolyt hogy mire véljem.

– A kezedben. Mi az a csomagocska?!

– Kis apróság. Hódolatomnak inkább szégyenére válik.

– Mutasd.

Úgy ültünk, hogy messze legyen amaz üreg s amúgy is, az amphorák fülkéibe, az entablatúra odvaiba-üregeibe rejtett kagylók fonalán a csomókat jó előre kibogoztam: hadd unatkozzanak a lehallgatók.

Előmutatja.

– Ej! Be csecse jószág.

– Úgy választottam. Neked: talizmán.

Játszadoztam vele láncán, elnéztem gemmáját s unszoltam:

– Beszélj.

Andalító szava-csobogását napestig elhallgattam volna: ő volt a Család. Elmondotta Aemilia Gratidina végnapjait, majd végelszunnyadását, meg hogy ha kevesen is, mint gyűlt köré elégetéskor s öntötte amphorájába nagyanyám hamvait a Család. Azóta konsztantinopoliszi palotáink egyikében tengődik, mint megtűrt kegydíjas házőrző kerberosz meg ha valami kell az uradalomnak s üzennek, hát alkalmi felvásárló. No de: meleg kalán a hasában, fedél a feje fölött… S míg én talizmánomat pergetve láncán, a jövő fele kalandoztam, hogy ábrázolata dünamiszával vaj mi ártástól-rontástól lészen megvédendő e kő – ő visszafele, emlékei lajtorjáján lemászott az idő kútjában s már gyermekkorom vedrével kotorta:

– Nem mondhatod, Iulianosz úr, hogy szigorú voltam, az ostorhegyesnek is inkább csak ígértem, hogy szétverem azt a töpörtyű fenekét, ha szüntaxiszodra jobban nem vigyáz – – –

– Haha! Máig a fülemben van, öreg!

– S azt is csak amúgy, felfortyanósan, amilyen a szittya természetem. Hálás is volt urának: ő is, de meg a rabcselédje mind, az is. Tátott szájjal hallgatták akkurátos orációdat, gyermekszájból minden csuda. Fogyó eszemmel nem vagyok annak megítélője, Iulianosz úr –

– Csak ne szerénykedj! Te, kinél Kappadókiai Diophantosztól, Libanioszunk mesterétől vissza, fel, Ailiosz Ariszteidészig a példatár hombárban áll!

– Hogy-mint volt, nem tudom, de Mithrászra, magam is rajtadfelejtkeztem s már akkor, a macellumi időkben, Gallus Caesar Bátyád Őfelségével, amikor… Olyan szónoknak ígérkeztél!… Mit nézet, a mustráját? Eltaláltam ízlésedet?

Mithrász neve megütötte fülemet: most fedeztem fel, mi ez az istenábrázolat a tenyeremben.

– El hát, nagyon eltaláltad. Ha istenemet nem is. Most látom csak, hogy Mithrász-talizmán; s mi kecses rajt’ a Bikaölő!

Mardonioszom kéjelmetlenül feszengett s bánta már. A szégyenkezésből szabadkozás lett s már meg leforrázva leste – hátha baklövés volt, valamit is, egyáltalán, egy Flaviusznak, nem hogy íly vásári portékát.

– El is dobhatod.

– Eldobni, én?! A faragása is mi bájos, még ha nem is viselhetem… Hogyan köszönjem?!

– Derekadnál, khitonod alatt. Már miért ne viselhetnéd, drága gyermekem? Szentséges Úr és Öregisten Ő, nekem mindenkor megsegítőm és támaszom a bajban.

– Mondják, a Győzhetetlennek nincs theurgiája s mind közül az, Akit színről-színre látni halandónak még nem adatott…

– Hát Apolloniosz, a Tüánei…?!

– Ő nem volt halandó; vagyis hát… A ritka epifániák egyike, Benne mikoron az isten meglátogatja az emberiséget.

– Hát sasmadarával társalkodó Püthagorász…?!

– Apollon fia volt s nem úgy halandó, mint te meg én.

– Vajon.

– Mondják, ebben a holdalatti halandó világban az emberlélek, valamíg a test és a szenvedélyek súlyos terhét hordozza, a közelébe se kerülhet az istenségnek, hacsak meg nem pillantja amúgy, álomkép gyanánt a bölcselet szemével –

– Édes Iulianoszom! Hogy Plutarkhoszodat még nem felejtetted el, Iziszről Oziriszről kit vélem olvastál –

– Nem én, kedvesem: kincsként tartogatom minden szavad!

– No ládd. Nemcsak az Ő, aminek mondod: a Győzhetetlen. A Megidézhetetlen Ő; s míg tisztesség ne essék, szólván, nagy-nagy szegénységében a galileus pogánynak a maga egy szál istene csak elszórtan tészen itt-ott, csipri-csupri csudákat, Ő másként míveli. Hiszen láthatod s amire nézel: a nagymindenség az Ő felséges Egy-Csudája.

– Tudom, Konsztantinosz urunk, megistenült atyai nagybátyám, pénzét is az Ő képével verette s szét is vitte a császár-istene hírét szerte a birodalomban –

– Pukkadozott is a galileus pogánya a sárga irígységtől a hitetlen, de azért egy se volt, amék a soliduszt nem fogadta volna el szíves-örömest –

– Hát olyat nem is láthattál, amelyik félpofára, a fogával próbálta volna: jó pénz, császár-pénze, kapott rajta a piac s csak azon vehette gályaszám, gabonáját, ha hebreus, ha egyiptomi, ha barbár, ha hellén –

– Jól mondod, nagyuram! No de ma is az még, Konsztantinosz úr Mithrász-pénze, foga van… Viseled-e majd, megtartónak, Mardonioszod emlékezetére, köntösödnek alatta…?! Gyermekem!

Megnedvesedett a szeme; s itt szava elakadván, némán tenyeremre mutatott.

Feleletül odaintettem egy rabszolgácskát és gyöngéden a talizmánt kezébe nyomtam a kölyöknek:

– Ezt. Öltözőszékemre.

Az eliramlott vele s Mardonioszom hálásan pislogott felém.

Hogy ajándékát biztos helyen tudta – lesz már talizmánom, ami viselőjére vigyáz! – szarkalábas tatár képe széles vigyorra szaladt s ilyenkor, amikor valaminek örült, eunukh kukorékolása még magasabbra csapott

Mardoniosz – locskafecske szerrel s a masszagéták rókaravasz módján palotapletykákba csomagolva, rátért, mi járatban van s hogy nem magától jött, hanem jövetelét is úgy fizette valaki palotabéli: küldője van. Küldője? Inkább csak sugalmazója – vette el az élét, mit sem sejtve, hogy Iulianosza már hajazza, mi szél hozta palotájába s útját aki fizeti, mire biztatta fel. Nem üzenettel jár ő, ó dehogy. Csupán Hekeboliosz rhétortól (-és keresztény konjunktúralovagtól) hírrel jár, bátor episztolája nélkül. Hogy lássam, mi bizalmi küldetés az övé. Egy intelmező jó szó és nyájas emlékeztetés, Flavius Claudius Julianus Nobilissimus ő hercegi fenségének. Vajha lábadozására több gondot fordítana s megemlékeznék, hogy amaz attikizáló rhétor, Antiokheiai Libaniosz előadásait, házát és személyét messze elkerülni a Megváltó Hresztosz Szent Vérére felfogadta.

Szórakozottan hallgattam s nem árultam el, mi jól átlátok s nemcsupán e fele-szitán, hanem a másik felén is: Hekeboliosznak megrendült a bizalma bérbeadott cselédemberében, Nikagorász segédrhétorocskájában, merthogy örökké pityókos, túlságosan csügg ideigvaló gazdáján és jelentései oly fölöttébb üresek már, hogy hovatovább magára vonja az Agentes in Rebus gyanúját… Csak hadd mondja, bántam is én. S míg befelé nevetve s előre mulatva rajta, mint fogom felajánlani leitatott Nikagorászomnak, hogy majd „belesegítek” jelentéseibe, min ő majd kapva-kap, erősen bizakodtam, hogy Liciniuszommal – lejegyzője, Paión révén és Szozipátra táborában majd csak meglelem a módját, hogy „résztvegyek” az Antiokheiai előadásain, anélkül hogy a tájékára mennék. Mardonioszom meg, minél jobban belemelegedett Mithrászunk hallelujatikus magasztalásába, ömlengése annál inkább más irányt vett és annál harciasabban csaholt az állami újhit ellen (mi engem, az anagnosztészt, ki esti ájétatosságra-s ígehirdető felolvasásra voltam indulóban a Szent Khüriakosz székesegyházba aznap, kissé feszélyezett). Meglátszott – bevacsoráztatták a kaszárnyában Favoniuszék, ahová a Cursus Publicus batárján érkezett, mert azt is tudni vélte, amit amazok tudhattak csupán.

Agg iskolamesterem türelemre intett. Kivárni; csak kivárni. Kemény fenékkel, szőrmentén: csak megülni a lovat. Kitombolják magukat a júdeai barbárok s az újhit, akár a többi, ugyanoda jut: ebek harmincadjára… És akkor majd-csak, majd-csak: visszazökken a birodalom a régi-szép kerékvágásba. Lám, Szerdikában, Philippopoliszban s ahol csak zsinatolnak, ésde hát még Mediolanumban! Vadállatoknál rosszabbak, ha összeeresztik őket. Jobb Erisz-almáját közibéjük hajítani, Hresztoszuknál, keresve sem lehet találni: hogy Fiú-e a Fiú avagy Leány-e, haha! Mert ennek az áskálódás, a befeketítés az életeleme, uram: a rágalom mindenáron, még ha visszasebzi s foga a maga-húsába mélyed, akkor is. Lám, amaz orthodox kutya, Szokratész Szkolasztikosz is, mit akart, mit nem: már meg porphüriánusoknak kiáltotta ki Areiosz követőit; pedig a Libiai csupán zűrzavaros tanaikban tőn, józan ésszel, némi rendet. No de ő is, haj, másmilyen pogány csupán s az is huncut, aki könnyet hullajt érte. Csak olyan véget ért, amilyet érdemelt: ez igaz keresztények jóféle gombával megétették s ő, visszafogadásának diadalmenetéből a Fórumnál félremenve, Areiosz, a pervátán maga alá szarta beleit. Pogánynak való halál, pogánytól; s míg ez istentelenek meghasonlása tart, a Régi Szentély minden flámene, hiereusza, korübanthosza, hierophantésze a markába nevet – – –

– (Álmosító a duruzsolásod, édes Mardonioszom) – gondoltam, de nem mondtam; mert még nem igazán tartottam ott, hogy egyetértsek vele – és ezzel, ha ingerültté nem is, kissé türelmetlenné tett. Feladtam a küzdelmet, hogy megállíthatom; majd csak jön öltöztető rabom s az örmény után meg Bósz, a gyalogszékkel, hogy előállott. Hadd öntse ki lelkét a jó öreg:

– Mondják, Itáliában jó ha minden huszadik lélek a községükhöz tartozik s még Keleten is csak elpimaszodott maroknyi kisebbség, de oda se neki. Mennél jobban elmagzik a beste, annál nagyobb marcangoló heretnek veszedelme ennenmagának. Azért mondom, herceg úr, a Hebreus Halott Imposztornál meg halottidéző zsinati atyáinál a Galileusnak, nagyobb, ezerszerte nagyobb imposztorság kell ahhoz, hogy világunkat kiforgassa sarkallataiból…

Valahol elvesztettem a fonalát; pedig amerre indult – arra kalandoztak el: elkalandoztak gondolataim. Világunk sarkallatai és Mardonioszom egyéb iskolamesteres, ködös-régivágású nagyvonalúságai helyett a holnap felé: hogy mit hoz a holnapi nap s mint menjek elébe.

…Vajon Liciniuszom hajlik-e a szóra, hogy felszabadítsa Paiónt?

…Vajon a derék takhügrapheusz, már mint szabados, ki bennem üdvözítőjét ismerheti, szavának áll-e s átaladja-e sebeslejegyzésű panegürikoszait?

…Vajon Szozipátra tűri-e, hogy házában s ha nem is a háta mögött (ez istenek-jelölte látóasszonynál lehetetlen lenne), mégis, a fedele alatt, ügynökök, átadjanak titkos kéziratokat?

…S a Deszpoina ha szemet húny is és minden jól megy, vajon Melinoém kibetűzi-e Paión Prunikosz-írását s lesz-e valahára Libaniosz-szónoklatom?

…És ha lesz: a szkolarkha neszét véve, maga Libaniosz nem tiltatja-e le, hogy széthordják s ami kivált kockázatos – nekem?! Nem űzi-e ki padjaiból, Licinius mellől, hogy ott semmi keresnivalója: cinkos lejegyzőnket – Paiónt?

…Hátha Libaniosz is az a szerzet, ami eszményképem s ki neki régről-barátja, Themisztiosz, a túlélés verhetetlen bajnoka? Mert ahhoz kétség sem fér, a szónoklat lényege nem az, hogy hovafele forgatják, merrefele hódol és kire csap – hanem arányossága; a felvonultatás szép rendje; az eszmék előnkbe tárása; a hallgatóság megragadása az önfeledtségig; a magasztos és humoros, a bizalmas és heroikus elem hozzávegyítése az isteni keverőarány szerint és végezetre, melodikájának hullámlásával-emelkedésével, oly appellálás az észre és a szívre, amelyet mind ez, mind amaz ellenállhatatlannak talál s hurrázva üvölti rá az éljent (a szélkakas beállítását a beszéden elvégezheti utólag a lejegyzője is) –

…S vajon ha utóbb még ő is adná titkos jelét, mennyire keresi ő is, a találkozást a fejedelmi tanítvánnyal: hátha Libaniosz szkolarkha is a túlélés bajnoka s így nemcsak a szóban – a  tartásban  is volna mit tanulni tőle…?!

Artax tűnt fel a velárium alatt s intett; majd Bósz – jelenteni, hogy kapuárnyékban vár a gyalogszék. Mardonioszom észrevette magát és felállt, már szabadkozóban.

– Sose mentegetőzz, édesem! – bocsátottam el. Soros jelenésemhez a szatírjátékban: a hüpodiakonosz gúnyájának felöltése következett; a Szent Küriakhoszban már várt a nyáj –

 

............................................................................................................................................................................

 

[Vén kujon! – gondolta Iulianosz, míg az öreg eunukhot elvezették, mert már nehezen állt a lábán a bortól – egyem a szittya lelkét! – és nem neheztelt vendégére, amiért ezzel a titkos meghagyással menesztették régi neveltjéhez, hogy az államtilalomra emlékeztessék: eszébe ne jusson, átlépnie a nagyhírű rhétor küszöbét; csak tartsa a pihenőkúrát, a gyógyjavallatot –

de akit Flavius-bölcső ringatott, arról a palliumról azt a bíborszegélyt le nem mossa semmi, se bujkálás, se hűségnyilatkozat, se papi rend. Az ilyen megjegyzett embernek mi más is lehetne egyik fő gondja, mint a fennmaradás, a túlélés művészetének elsajátítása – míg a másik, hogy mi csúfságra-dicsőségre, alávettetésre-felmagasztaltatásra szemelte ki sorsa, a kettejük gondja: istenek-réme Adraszteia, a Végzet-Eligazító titka – meg a Mindenség-Éltetője, Heliosz-Mithrász főistené.]

Amióta Iulianosz felfedezte konsztantinopoliszi jócimboráját, Liciniuszt, azóta (magába befele kuncogva nevezte így:) „gyógyulása” gyors iramban haladt; csak egyszer belül legyen a bűvös körön s akkor, Szozipátra házából az út palotáról-palotára vezet

belekerül Nikodemeia vérkeringésébe… Már Licinius capsariusza, Pollion is vérszemet kapott a hírre (– mihelyt Paión, a takhügrapheusz elhencegett vele, hogy Iulianosz herceg mit ígért neki s már ha csak meglátja a Flavius-ivadékot, felcsillan a szeme:) hátha szólna egy jó szót az ő érdekében is, uránál s összekuporgatott peculiumát megpótolva két-három világító solidusszal, az ő manumissiója is közelebb jönne

Paiónnal madarat lehet fogatni s már telik a bükkfatok, lesz mit átadni a látnoknő házában: nemsokára, maga-lugasában, beleáshatja magát Libaniosz tudós anyagába. Mindezenközben s folyvást örvendezve, hogy dolgai oly jó mederben haladnak, hogy jobb se kell – járta a várost meghitt cimborájával, Liciniusszal, ki finomult, kiművelt elme volt s szerelmi egyoldalúságát leszámítva (hogy olyan asszonyok-kedvence), ezer bájos jelét adta, hogy fejedelmi barátjával, diákcsínyeiben, tűzön-vízen át, hűségesen kitartana-s elmenne a végsőkig

hetykeségében és aranyifjúságában „diákcsínynek” vélvén e veszedelmes játékot s mit sem sejtve holmi „államtilalomról” – ez a Licinius, immáron cinkosa, nemcsak alkalmazkodva-behízelgő lényével férkőzött a herceg kegyébe; nemcsak mert nagyúri mód soha, egy szóval sem említette ajándékát, az aranybronz Harnebeszkhénisz-triposzt s arra még csak célzást sem tett; nemcsak azzal, hogy Arkhilokhosz szarkazmától csöpögő jambusait betéve tudta (melyek hallatán céltáblája – a kikosarazott vetélytárs, Lükambész felkötötte magát) s csapszékbe-való trágárságait jóízűen harsogta ott, ahová valók – a borkimérő tabernákban; hanem azzal is, hogy úgy ismerte a várost, mint a tenyerét (ahogy csak szülötte ismerheti); és fáradhatatlan csavargó módjára, Licinius cimbora, megmutogatta Nikomedeia minden zegét-zugát

ám a véletlen bámulatos közremunkálása folytán minden zege csapszékkel kezdődött és minden zuga azzal folytatódott. Ez is, ahol megpihentek – miután kikacagták Aphrodité szolgálólánykáit az alsóvásár végén és végigizgultak egy fürjviadalt, hol némi pénzt vesztettek – ezt, a Trüphon Bácsi Tabernáját csak azért nevezték romanosz módra tabernának, mert a helyőrség latin tisztjei patronálták s ahhoz képest úri csöndes volt és lugas-benyílóival, hermáival a többi lebujnál előbbkelő. Már ahogy ő maga józanon – mert megállta, hogy mértéket tartson – s Liciniusza az előrehaladott megkedvesedés állapotában s a legsarokban, ahol falnakvetett háttal jól bevették magukat: a két főrendű ifjú elnézte négy legénye, Bósz–Dromon meg Paión–Pollion tüzes-kedélyes vitáját arról, hogy vajon milyen új nevet válasszon Paion, ha felszabadul s csendesen mulattak a nép izgatott örömén:

– Miért? Mi baj van a Paiónnal?!

– Mi volna? De az új név, az új rend himation úgy kell hozzá, mint a szabaddáütés. Ez a regulája.

Különösen „szépnek” vélt nevekkel hozakodtak elő: Szmaragdosz, Szmindüridész, Dromokleidész, Metragürtész, ki ezt, ki azt ajánlotta (Metragürtész volt az a delilegény, a kocsihajtók eleje, akiért őrjöngött az egész város s ezt már csak azért sem választhatta, bármennyire tetszett Bósznak–Dromonnak, a herceg gyalogfutóinak). Hátatfordítottak s halk csevegésbe fogtak. Liciniusz úgy fordult oda Iulianoszhoz, hogy maga is meglepődött a kérdés hetykeségén:

– Mikor fogod és melyik folyóistennek, felajánlani, szakállad, Iulianoszom…?!

A herceg elhűlve hallgatta s már azon a ponton volt, hogy feláll és megleckézteti. Licinius érezte, hogy túlment a mértéken s hebegni kezdett:

– Megengedj, fenség; mit is beszélek. Megbántottalak?  Nobilissime!

– Hogy jutott eszedbe?!

– Hogy is juthatott ilyesmi eszembe; már magam sem tudom… Hacsak onnan nem, hogy Szozipátra nem kedveli a túlontúl torzonborz arcokat s amilyen fenséges-szabadszájúnak ismerem, már szinte hallom, mit mondana: „Neked meg szakállad a melledszőrével összenő, ifjúember: vajha választékot fésülnél kettejük közé, hogy tudjuk, melyik a melled-gyapja és honnan van a szakállad”…

– Szozipátra?… Hát szakállgyűlölő?!

– Müszopogon, ő? Már miért volna; sőt ellenkezőleg: szeret turkálni benne. S magam sem vagyok az. De elképzelhető, hogy ha kópé kedvében találod, kikacag s véle hahotáznak valamennyien, rajtad.

Mint aki megveti divatját s szívből utálja a borotváltképűséget, Iulianoszt kínosan érintette Szozipátra szakállgyűlölő volta s megkérdezte:

– Tudod is róla vagy csak annak véled?

– Ha nevet is, oly anyailag, hogy nem lehet rá haragudni; legalább is én nem tudok, már csak azért sem, mivel valamely felmenőmön átal s házassága révén Eusztathiosz rhétorral, szegről-végről nagynéném is s olyanféle távoli rokonok vagyunk; hiszen tudod.

Szívében, titkon, Iulianosz még mindig duzzogott, hogy Szozipátra müszopogon legyen s bosszúsan még az is átsuhant elméjén, hogy mi szüksége neki Szozipátrára meg divathajhász társaságára, amikor Paión, azt a könyvtokot, tele Libaniosz-féle gyorsírójegyzeteivel, akár Trüphon Bácsi Tabernájában is átaladhatná (tiszta-világos – szökkent fel benne gejzírként a gondolat; de annál hevesebben gyömködte vissza ötletét homályló tudatába, mintha eszébe se juthatna: s belegabalyodván Szozipátra ellenállhatatlan vonzásának álságos logikájába, már érvelt is vele – ha oltalmazó palotáját elejti, sohasem kerülhet közelébe s nem ismerheti meg a látnoknőt. Logikája megzavarodásától megszégyenülten, már szóba se hozta új ötletét) s elcsodálkozva a gondolat képtelenségén, inkább elsápadva, mint elképedve kérdezte:

– A férje, mondod? Szozipátrának?! Hát férje is van…?!

– És tőle három gyermeke. Eusztathiosztól: úgy ám.

Egyik ámulatból a másikba. A Szozipátra-álmok világa, ami az ismeretlen látnoknő alakja köré szövődött – az ábrándvilág tengerikígyója átvágott véres nyakkal hever. Szájában megkeseredik a korty s a bort messzeköpve – úgy kérdezi, távolságtartást és közönyt komédiázva:

– Hát az is van neki, férje s tőle három csemetéje…?!

– Két lánya, egy fia.

– Mekkora?

– A fia? Mint te vagy én, tán esztendővel, kettővel fiatalabb.

– Esztendővel kettővel? Admodum adolescentulus…?!

– Antoninosza?! Nem mondanám. Férfiú már s pap Alexandreiában.

– Még hogy pap? S mely hamis istennek hódoló?

– Hermész Harpokratész jós-hiereusza: Kanobosz remete-szentélyében, a Nilus deltáján valahol –

– A Niluson?

– Ne tégy úgy, mintha nem tudtad volna.

– Nem mondtad.

– Mondtam,  Nobilissime;  csak amilyen nemszeretem-módra csengett benne, becsuktad a füled előtte. Eltaláltam?! Mit tudsz te, Szozipátra szerelmi ármányairól…?! Iulianoszom!

Kíváncsiságát keserülve szólt oda s elterpeszkedett széltében a kényelmetlen kőpadon:

– Mesélj Szozipátráról.

És Licinius mesélt.

„Onnan, ahol elhagytam? De hol is hagytam el? Alighogy a Dicsőültek

„szellemei eltűntek a napszállat sötétjén s belevesztek a Nyugati Okeanosz

„titokzatába, új élet kezdődött Kürion uradalmán és palotájában, más élet.

„Szozipátra intézte minden dolgát s bizony a körmére nézett Koddeonnak

„csakúgy, mint a sáfár keménykezűségére panaszkodó lusta rabnak. Igazsá-

„gosság és szépség ragyogta be azontúl a Káüsztrosz völgyét és Kürion bol-

„dog volt: nemcsak a vér-a-véréből való édesgyermekét látta lányában, mert

„többet látott benne őrszelleménél; s hogy ez így volt igaz, arról megbizo-

„nyosodhatott egy alkalommal, amikor rózsalugasában Szozipátra, rózsatő-

„metszéskor, a tüskéjével megsértette ujját. Azonnal elbújt vele (s ugyan

„miért?) – ne lássák, hogy nem mindközönséges halandóvér csöppen az apró

„sebből ujjbegyén: azért? Hanem? Tán valami olyas, ami (ki tudja?) akár

„az istenek ereiben csörgedező ikhor, olyan: fénye mint a vízen úszó olaj-

„szivárvány, illata… a hüblai méz illatánál is erősebb s az egész rózsakertet

„betöltő illatárja a Földön ismeretlen: s jóllehet először szippantotta – Kü-

„rion ráismert az ambróziára. Megkérdezni nem merte, de azontúl bizo-

„nyosra vette. Beleszólás nélkül uralkodott birtokán és ez betöltötte atyai

„szívének minden boldogságát; csupán akkor szontyolodott el Kürion né-

„mileg, amikor Szozipátra leánya nagyokat hallgatott.

Ami bizony gyakorta előfordult: hogy magábaroskadt s elrévedezve, mint

„aki nincs jelen, vagy mozdulatlan ajakkal s szemlehúnyva – khaldeus mes-

„tereivel társalgott, Helianosz és Kriszkosz fantomjával s Kürion e társal-

„kodásból kimaradt. Még kívülebb rekedt belőle s leánya világából, amikor

„Szozipátra felhágott a szemközti domb magasára, melynek tetején szél-

„hárfát állíttatott fel s annak plinthoszánál a fűre henteredve, félnapokra

„el-eltűnt. Azt mondotta: a szélhárfa szeszélyes felsüvöltéseiből kihallja a

„szellemvilág beszédét és egybelátja a mindenség Időtlen Egészét – mely a

„halandónak dirib-darabjaira hullva és az idő cserepeire töredezve mutat-

„kozik.

Egy ilyen délutáni szellemtársalkodásból megtérve és szemmelláthatólag

„még a halhatatlanok dolga-leskelésének a hatása alatt, lámpásgyújtás ide-

„jén mivel lepte meg apját, mivel nem. Csak megáll előtte szép sudáran, a-

„mint szokása volt és így szól:

– Választottam, atyám; mert Rendelés, hogy őt férjül fogadjam…

– Férjül? Hát férjhez mennél, leánykám? – örvendez Kürion (ki titkon

„azt remélte, hogy a házasélet lesz Szozipátra hosszú hallgatásainak öreg

„remediuma meg a gyermekáldás). – És ki volna, ki téged kiérdemelne és

„bölcsességre, rangra hozzád méltó?

– Eusztathiosz az, akit férjemül-s uramul fogadnék.

– Aranyszájú Eusztathiosz?! – pattan fel ültő helyéből az apja és meg-

„rökönyödve ismétli a hatalmas úr nevét, arra gyanakodva már, hogy a szél-

„hárfa zengéséből a kígyóhajú Eumenidák sikolya-s bozontjuk sziszegése

„megzavarta leánya eszét. – Honnan kapnád elő? Hiszen nem is ismered

„és ő sem, téged! Eszednél vagy, te leány?!

– Már azt is tudom, hol telepszünk meg s boldogságunkból hány gyer-

„mekünk születik…

Minek hallatára Kürion majd a haját tépte s közel járt ahhoz, hogy – igaz-

„talanul – leánya khaldeus kitanítóira haragudjék, amiért poétákkal, böl-

„csekkel, hittudósokkal, istenidézőkkel elméjét túlterhelve, elhajlították

„józan ítéletét.

– Eusztathiosz, ki Autokratorunk után a második ember a birodalom-

„ban…?! – ismételte szederjes ajakkal s visszahanyatlott fekvőszékére. Ám

„addigra Szozipátra már útimálhája összeszedéséről és utazókocsiról ren-

„delkezett.

Mi még csikbék gyermecskék voltunk, Barátom, mikoron amaz elhírhedt

„galileus Imposztor s miként a Sztümphalosz-mocsár öklendéke, a bűzhödt

„Athanasziosz is felhorgadt és megfenyegette fejedelmi nagybátyádat, az

„Isteni Konsztantinoszt, Alexandreiából, hogy majd ő bizony visszatartja a

„gabonaszállító gályákat a Niluson s megmutatta, hogy kiéhezteti ő új fővá-

„rosát, a Második Rómát. De arra még te is emlékezhetsz, mikor ezt, helyette

„későbbet kis híja megtette vélünk Aiolosz Hippotadész, kit rómaságbéliek

„istenként tisztelnek, Rex Ventorum. A szél. Mert amilyen kedvezőtlen fek-

„vésű az Aranyszarv kikötője, abban a szűnni nem akaró „ellenszélben még az

„evezők se mozdíthattak rajtuk: veszteg rostokoltak a tele gályák a szemha-

„táron s Konsztantinopoliszban már fejadagra ment az élés, olyannyira, hogy

„aki elkésve ért a piaci sor végére, annak nem jutott. Nos, ennek az inségnek

„volt a gabonaosztás kormányzó biztosa Eusztathiosz, kire, sarkonforgó, eré-

„lyes, eszélyes ügyintézéséért akkor elsőízben sugárzott le az uralkodói kegy.

„E jeles rhétor, kinek szava szívrablóbb volt a szeirének énekénél, nemcsak

„császár Bazilikájában állta meg helyét, de mint sztratopedarkhész is, gabona

„dolga bonyolításában; s noha azonkoron-s abból szerezte mesés vagyonát,

„tisztes szerrel tette és épp azzal vívta ki a birodalom becsülését, hogy se

„bankártól, se terménykereskedőtől, se közvetítő tőzsértől soha huncut

„megveszekedett soliduszt nem fogadott el, sőt, rövid hivatali ideje alatt is

„keményen megtorolta a dugpénzes vesztegetést. Így merő rejtély – gazdag-

„ságának forrása; s akadtak is, akik mágiázásra gyanakodtak, hogy majd

„bevádolnák vele; mert jóstehetsége közismert volt. Már az inség elmúltá-

„val s ő Pergamonba visszatérve, hol is mint Aidesziosz unokaöccse és a

„szkolarkha kiöregedésével mindenekben sáfárja, az iskola minden magvas

„szofistaságát magábavette – itt kereste fel-s szállott rá Szozipátra.

Hazugságban maradnék, ha azt mondanám, hogy Eusztathioszt, a volt

„sztratopedarkhészt, a rhétorság bajnokát s azt a férfiút, kit hatalomra,

„bálványozásra és vagyonra második emberként emlegettek a birodalom-

„ban, nem érte váratlanul Szozipátra látogatása s meglepetésként, ajánlata,

„hogy férjéül-s urául fogadná.

Az már az első audiencián kiderült – amikor Szozipátra egy ellentmon-

„dást nem tűrő intéssel elbocsátotta Eusztathiosz rabcselédeit – hogy a

„Menyasszony tudása a hellén szentiratok, a bölcselet és a titoklátás dolgá-

„ban, ha lehet, még a Vőlegényét is felülmúlja. De jóllehet a fiatalság illatát

„árasztó fejedelmi jelenség a férfit azonnyomban megbabonázta s már-már

„érezni kezdte szíve-odavesztét, a benne áskáló világi kevélység némi meg-

„ütközéssel vette tudomásul, hogy mi megtisztelő szerepet szánt neki, nász-

„nyoszolyáján, az idegen Hajadon.

– Három gyermeket fogok szülni neked, Eusztathiosz, ha majd férjem-

„mé fogadtalak…

Első szavai hallatára Eusztathiosz ellenkezése tétovaságra, a tétovaság

„szorongásra változott; mivel addig abban a hiszemben volt, hogy némi

„tudással van jövője felől; de most, egy nála hatalmasabb Isteni Dünamisz

„jelenlétében a maga fantomjának jósérzékenysége megtántorodott.

– Magam is elbocsátottam volna szolgáimat s helyesen tetted – fordult

„kérőjéhez, Szozipátrához a dúsgazdag  Gloriosissimus  – jobb, ha szer-

„telen szavaid nem hallja más –

– Jobb, ha nem hallja a rabcseléd, Eusztathiosz; de hogy szertelen szava-

„im igazságának tanúi legyenek, ne rekeszd kívülre a nemes Maximoszt, ki

„az agg szkolarkhával idetart s már hallhatod is, hangjukat.

Alighogy kimondta, már hallották is az agg Aidesziosz hangját, közele-

„dőben.

– Megidéztél, Eusztathiosz – mond az agg mester, a megszólított nem

„kis ámulatára.

– Hivattál. – Így Maximosz, theurgosz-és tudós varázslómester, az isme-

„retlen látogatón felejtett szemmel. – Mivégre?

– Hogy tanúi legyetek az isteni jelentőnek, ki, imhol már magam is hi-

„szem: sorsomnak előmondója-és részese.

– Hogyan?! – furcsállta Aidesziosz – e leánykát választanák a halhatat-

„lanok, hogy sorsod isteni megjelentője legyen s abban részesedjék, e gyer-

„mek: mimódon?

De Szozipátra az agg szavába vágott, mert már a révület ránehezedett.

– Kit férjemmé fogadnom s tőle három gyermeket szülnöm rendelte-

„tett: halld, Eusztathiosz! Gyermekeid közül egyik sem kóstol bele az

„emberek-adta örömökbe, de az istenek-adta boldogságban szűkölködni

„egyik sem fog. Innentova előttem járdallsz, férjemnek amint illik és uram

„gyanánt; s míg te, Diadalmas, oromról-oromra hágsz és élten-élsz, hátra

„mit sem tekintve s Úrnődet meg se látva, nem tudsz róla, hogy fölébed

„szárnyalt s magasabbra, ki hátramaradott. Ésde míg a holdalatti világban

„viszontagságos küzdelmek közepette lészen felvándorlásod, fennen pom-

„pázol, hol, a jó és nemes daimonionok szellemlakása – a Hold lészen be-

„fogadód és örök szállásod. S míglen te, öt esztendők múltával a bölcselet

„szolgálatában ama nyájas régiókba érve, visszanéznél, hogy seholsem ta-

„lálj: én, hogy megjelentsem azt is, amint fantomom sugdosódva mondja,

„mi nehéz osztályrészemül rám kiszabatott és rámméri istenek rémületes

„riadalma, láthatatlan sújtó Adraszteia… Ne! Ne! Nem! – – –

Szozipátra megtántorodott s hogy el ne essen, Eusztathiosz és Maximosz

„fogta fel; Aidesziosz pedig, tenyerével a leányka állát erőszakkal felfeszít

„ve, letörölte száján a könnyű habot és orcáit legyezgetni kezdte. De ő

„azonnal talpraállt s már Eusztathiosz karjában – úgy folytatta-s fejezte be:

– Megengedj, kedvesem. Ha nem hágy el erőm, akkor se mondhattam

„volna. Őrszellemem… oltalmazó istenem ajkamra tette ujját s nem engedi.

„A holdfeletti örökkévaló világból hallom s érzem is, a bizsergését nyelvem

„gyökén. Mi béna is, mi béna. – S itt ujjaival mintha ajkáról levenni pró-

„bálna valami láthatatlan lepedéket, olyan mozdulatot tett. – Amonnan

„jő, halálos tilalommal s ha kedves vagyok neked, megengedj. Nem mond-

„hatom tovább.

S mivel világos jelét vették a jóslat isteni eredetének, a három hozzáértő

„tovább kételkedni nem mert, vakmerőség lett volna, istenekre lázadó;

„annál is inkább, mivel a Vőlegény olthatatlan szerelemre gyulladt istenek-

„küldötte arája iránt s mostmár maga Eusztathiosz sürgette vón a menyeg-

„zőt, mikoron, hetednapjára, gyorsfutárral, parancs érkezett Konsztanti-

„nopoliszból, Őnagymindszentfelsége Konsztantiosz Autokrator gördített

„Pecsétjével és Euszebiosz Főeunukh megerősítő Másik Pecsétje rajta.

S hogy vajon az uralkodói kegy e Második Lesugárzása mit lett-légyen

„hozandó a Diadalmasnak, ki most fogott csak igazán hozzá mind maga-

„sabbra hágdallásának oromról-oromra, életútján: jót-e, rosszat-e – annak

„csak Szozipátra volt-volna a megmondhatója.

Titkos jó híreim pokoli vidámságra hangolnak, vesztemet érzem.

Himerioszom hamarvaló érkezését ígérik, kiváltatása folyamatban van s már mint a  Nobilissimus,  Iulianosz szabadosa szaladgál a fővárosban, hogy utazását előkészítse: ő intézi (hogy örömöm teljes legyen) s maga hozza Öreg Malkosz rangidős rabszolga (kit a császári scriptorium a „kis” Porphüriosz fölöttébb megtisztelő ragadványnéven ismer) legtehetségesebb tanítványát, Melitont s ha már lesz kalligrapheuszom is, akkor nem hiába építettem a magam másolóműhelyét a Nümphaion mögött.

Féktelen jókedvemben (nem ismerek magamra:) olyasmire vetemedek, ami az Udvar nyomasztó bűvkörében eszembe se jutna – ott Hekeboliosz nagy úr. De Nikomedeia nem Konsztantinopolisz, annál sokkalta hellénebb, sokkalta felszabadultabb; érzi ezt Hekeboliosz is, magas és előkelő vendégem – annak mondom, noha nem beszálló vendég s csupán Nikagorászát ellenőrözni jött; és én meg, „jaj csak azt ne, herceg úr! Fenség! Herceg úr így, herceg úr úgy: csak azt ne!” – visszaélek a gutaütéses képű, tokapörsenéses rhétorfelügyelő gyámoltalanságával és borsot török az orra alá, piszkálom, ugratom; nem mintha én volnék az „erősebb”; csupán mivel ő, seggevége szükophantoszai, hízelkedői-törleszkedői, konsztantinopoliszi környezete nélkül, ez a keresztényeskedő konjunktúralovag, a „pogányozó” régi fővárosban, Libaniosz városában elesettebb – kapkodóbb.

A sarokban Nikagorász kuksol, aggódik és bevizellős zabszemszorítással bérbeadó gazdájára függesztett szemmel – csak-hallja-hallgatja s nem hisz a fülének. Átalmegyünk az anyagon s hol Klementosz Alexandreosznál kötök belé, kinél emlékezete el-elhagyja, hol mesterénél, Pantainosznál, kinél fintorgásával palástolja tudatlanságát, hogy hellén hitű az istenadta, hol meg bölcs Aszterioszt keresem rajta, aki pedig areioszi szent hitünk mentől kegyesb foglalata. Hekeboliosz megszégyenülten hallgat. Mind kíméletlenebbül ostromlom kérdéseimmel s egyre zavarodottabb, mind gyakrabban kénytelen a márványpolchoz utasítani, ahol scriniumaimban, hegyén-hátán, könyveim sorakoznak (no de majd lesz, aki rendet tegyen benne, ha Himerioszomban, könyvtárosomban, emberére-s katalogizálójára akad).

– Miért nem készítesz hozzá eligazítót?! Nikagorász! Nem parancsolt rád még a herceg úr?!

– Még eddig nem, uram…

– Sose bánd Nikagorászodat, kiismerem magam a rendetlenségben, Hekeboliosz; s elő se kell vennem, fejem-ügyében van: emlékezetedbe idézzem Aszteriosztól a Zsoltármagyarázatokat, mondod…?!

Ej, ne tipródj te szegény. A jelekből könnyű kitalálnom, hogy nem emlékzete hagy ki: tudásának a végére ért. Adom az ostobát.

– Látogassunk át Libanioszhoz.

A villám becsapott: a cikkanásától, mennydörgésére, Caesar amelytől az asztal alá bújt – az a villám. Siralmas dévajsággal, mi egyebet tehet, belemegy a játékba.

– Nem lehet, nagyuram. Mondják, innen kifele áll a szekere-rúdja s kies Antiokheiába készül, hogy város rhétorának báránybőrében, elfoglalja Zenobiosz hivatalát.

– Libaniosz szkolarkha…?!

– Tán elporzott már s hűlt helye.

– Haha! Jól adod! Nikomedeiában bárki eligazít. Magad is ámuldozva beszéltél róla s a tanítványtolongásról, körülötte, míg el nem martátok. Már miért ne mennénk?

– Jól tudod.

– S ha nem tudnám?!

– Attikizál s túlontúl belemászott már. Ha ő nem ő volna s hatalmas barátja, Themisztiosz Euphradész nem pártolná, már rég megütötte volna a bokáját.

– Attikizál? Hát aztán?! Hellén. Tán barbarizáljon? Hellén vagy magad is. Hekeboliosz! Nem az vagy: nem hellén?!

– Annak vallanám magam, ha hitre nem is és a származásom szerint, sajna, örmény szülőanyámért ha félvérnek mondanál…

– Miféle beszédek ezek, Hekeboliosz? Újhitű volt ő is, Prohairesziosz s róla tudta ország-világ, nem mondhatod, az óriás hogy nem volt örmény. Kilenc láb: s lábról-lábra, hüvelykről-hüvelykre, minden íze-forcikája: örmény! És mégis, nem tisztelte meg, bronz szobrával, fórumán, mind a két Róma, a Régi és az Új?! Hát Plotinoszunk csupán mert egyiptomi volt, nem számít annak? Ő, aki lükopoliszi születését is letagadta, csak hogy ne ünnepelhessék szülővárosát és ne változtassák nevét Plotinopoliszra; s mi lehetne hellénre vallóbb és bölcshöz illőbb, mint az, hogy a szobrásznak, ki képét kifaragni készült, tőletek tanultam, tutorok, nem tőletek tanultam-é?! így válaszolt: nem elég teher a lelken, hogy mását kell viselnie a képnek, amelybe a természet öltöztette volt, még akkor azt az ostobaságot is elkövessük, hogy az utókor nyakába sózzuk ízetlen mását annak a képmásnak, amely ideigvaló burok rajta-s kérge csupán? Mit ülsz oly behúzott nyakkal, te kettő? Nikagorász, ki Mneszaiosz apád után mégiscsak attikai vagy?! Vaj kevésbé hellén lett-légyen Porphürioszunk, csupán mert Türoszban született vagy ha ott nem, hát Barbárföldön, Bataneiában; és mégis, hűséges leíró tanítványa lőn az isteni Plotinosznak, Szokratésznek – Platonja miként?! Hát Iamblikhoszunk, a khalkiszi, ki Mennyek-Háta-Mögötti Szíriából s mi vargabetűvel vedlett oly igaz hellénné, amilyen te magad vagy, kedvesem, Hekeboliosz, legalábbis annak tekint ez a tanítvány!…

– Ó! Te fenséged leáradó kegyében mi jóleső fürdekezés! – szúrta közbe Hekeboliosz; de a kópé hangból némi őszinteség is mintha kicsendült volna. Ám Iulianosz nem állhatta meg, hogy rá ne dörrenjen:

– Igen-igen, a hellén Iamblikhosz, ki tán haláláig ki se mozdult Szíriából, kivéve ha podagrája-gyógyítandó, meg-meglátogatta a gadarai hőforrásokat: az, aki Platonnal egyenrangú s a különbség csak annyi, hogy amaz akkor, emez ekkor élt az időben?! Ki amúgy színét sem látta Hellásznak, de isteneiről annyival többet tud mindnyájunknál, hogy ő megráncigálja lábukat s lebocsátkozni kényszeríti: szent theurgiai praktikái nélkül hogyan füstölnél alájuk, mire mennél: s ő nem hellén?!

– Sehogyan, nagyuram: keresztény vagyok s mi nem nekik füstölünk –

– Még hogy Iamblikhosz: nem hellén?!

– Csillapodj,  Nobilissime  s ne rajtam töltsd ki nemes haragod. Mert Phoiboszra, ha így a fiatalos hév elragad, felfénylik homlokod, magad sem tudod, a szavak hová ragadnak s felhevült tirádáiddal a vesztedbe rohansz. Szerencsédre csak ez a három fal hallotta (ha kertedet falnak nem számítjuk s füle nincs) meg ez a te megbízható híved, csak megtartsad esküvésed; arra a szaremberre ott a sarokban ne tekints. Kerekded szónoklat volt ez is, mindegy, miről szólalkozol, átkozottul formás és szó se róla, megszégyenítő is, rhétorodra. Igaza lesz Nikoklésznek, maholnap már nemcsak a mit – a hogyant se tőlem tanulod, nekem meg átadnivalóm alig marad –

– Akkor meg hát miért anatéma, átlépnem a nikomedeiai Akadémia küszöbét?

– Bármikor, herceg úr, bármikor. Átlépheted, mihelyt Libaniosz nyíllövésen-s hallótávolon túl lesz: Antiokheiában, ahová készül.

– A mérgezett nyíllövésen túl, amit neki szánnátok?!

– Kik szánnánk, mit, kinek?

– Ej, fárasztónak talállak, rhétorom. Nem firtatom, mi van mögötte –

– Ne firtasd s akkor nem tilalom. – Hekeboliosz jól megjátszotta a tréfajátékot s Iulianosz hálásan pislogott a szélkakasra. Az folytatta: – Ne hívjuk ki Konsztantiosz úr Őnagymindszentfelsége haragját olyasmivel, amiért Ő tudja, mi jó okon neheztel, de meg pártfogónk, Euszébia Császárasszony se venné jó néven –

– Mit?

– Esküszegésedet. Hogy nem vársz sorodra, amíg a csillagok hajlandósága elkövetkezik s akkor Uranosz lesugárzó isteneinek üdvös együttállására megláthatod még Libanioszodat –

– Feltéve, hogy magam mellé veszem testőreimet s hárman, álöltözetben megyünk…?!

– Feltéve, hogy magad mellé veszed testőreidet s mind ők, mind te, álöltözetben mentek… majd, ha eljön az ideje és leborotválod a szakállad –

Iulianosz felugrott. A Kopaszkeselyű folytatta:

– Avagy nincs rabok szállásán egy se, ügyesed, ki annak lekaparásához ért? Borbélyod…?

– Ej! Hogy ezzel üldöztök váltig, ti szakállgyűlölők! Te is!

– Hát még? Más is?!…

– Ez a kapartállú, ez a simaképű, ez, ez… ez a szakállkaparékomra vigyázó világ!

– Engedelmeddel, herceg úr – szólt halkan, olajos-tapintatosan Hekeboliosz, aki magáratalált. – A thékád négy fala nem bánja. De Nikomedeia, második főváros létére első a megszólásban. Ne szokj hozzá. A Szent Palota háromezer borbélyának fekszi meg a gyomrát, ha a fülébe jut, hogy külsődet elhanyagolod.

Hát már mindenki szakállgyűlölő? – gondolta Iulianosz borúsan; mert nem a nyakára szalajtott fővárosi rhétorellenőr volt az egyetlen  müszopogon,  akivel találkozott. Szíve telement szenvedelmes gonddal, észre se vette, mitől; csak épp tudata szélén elfelhőzött annak a gondja, hogy vajon férjének, a Diadalmasnak: Eusztathiosznak volt-e, van-e – meg hogy maga Szozipátra mint vélekedik a szakállról?

„Nem írom le a menyegzői előkészületeket, sem a menyasszony redők-

„be szedett, csukott dór khitonját, melynek gömbölydedségét vállravetett

„bisszoszfátyol diplodionja tette sejtelmessé, se Szozipátra megbúsulását,

„ki előretudásában csupán színlelhette a csalódottságot – hogy szót szóba

„öltsek, kíváncsi Barátom. Mert alighogy császár gyorsfutárja Urunk gyors-

„parancsával a lakodalomra készülő bölcsek, rhétorok közé betoppant, hát

„– szög a zsákból miként, a Tökéletes Férfiúból úgy bújt ki ez az egyetlen,

„apróka jellemhibája: a dölyfösködésre való hajlamossága. Az Udvari Biza-

„lomtól Aranyszájú Eusztathiosznak mintha kothornoszt toltak volna a

„lába alá: felmagasodott, a szarva is megnőtt s a szép szertartásról feledke-

„zőben, ha a szép aráról nem is – nem mondotta, csak éreztette Szozipát-

„rával: akit Szaporész perzsa nagykirályhoz küldenek, annak gyorsalkodá-

„sa nem lakodalmának, hanem országdolgának szól, így van ez rendjén; ha

„megtér, egyet se féljen, még mindig egybekelhetnek s akkor ő, a Haza-

„mentő, majd «magához emeli»… E sután elejtett, félreérthető félmondatot

„arája meg se hallotta – Szozipátra búskomoly mosollyal siklott el fölötte.

„S hogy szavamat ne felejtsem: Eusztathiosz a Haza Megmentője címet-és

„rangot kapta előlegbe, ha vadja-elejtve s épségben megtér amaz egy, de

„nagyon-nagy Munkából, mely a heraklészi Tizenkettővel felér. Köröm-

„meresztő Ktesziphon volt ez a vadállat s a vérmes remény, hogy megeny-

„hülend és karmát is behúzza majd; mert már az is béke-számba ment vón

„Szaporésztól, kit (Konsztantinopolisz ha nem is, mert ez appelláció tilos

„volt) bizony a határvidék csak úgy emlegetett, hogy  Róma Réme.

Ez onnan volt, hogy apja, Ormiszdász elhúnytával a főmágus az áldott

„állapotban lévő perzsa királyasszony dob hasára hajolva, méhéből fenye-

„gető kiáltást hallott –  Róma! Róma!  – s a hang rivalkodó türelmet-

„lenségéből megbizonyosodván róla, hogy a születendő gyermek  fiú,  meg-

„koronázását rendelte el. Így, mikoron ágyastul tróntermébe vitetvén s a

„gyémántos tiarát az anyja hasára ráhelyezve, Szaporészt még vemhében,

„nagy pompával királlyá avatták, a koronázási szertartás másik végén a fő-

„rendek levágták legidősebb fivérét, megvakították a másikát és tömlöcbe

„vetették a harmadikat – Hormiszdász herceget, ki mi-birodalmunk nagy-

„sok bajának és veszedelmének lőn okozója.

Amilyen féktelennek s vad halálosztó természetűnek mutatkozott az ifjú

„Szaporész a harcban, oly koronás rókakirályok-királya lett a ravaszkodás-

„ban; s álnokságban senkit sem mondott mesterének: értett hozzá, mint

„válassza meg a pillanatot. Most is, épp amikor Egyeduralkodónk az új-

„hitű galileusok tritheisztikus civakodásával volt elfoglalva, Szaporész

„ármádiája, gyors becsapással Antiokheiáig hatolt, íjászaival rettegésben

„tartotta a várost, csúfondároskodott-harácsolt, míglen három napi dúlás

„után, túszokkal-zsákmánnyal megrakodva, vissza nem takarodott a Leg-

„félelmetesebb Uralkodó megtorlása elől. Autokratorunk valamely lepcselő

„galileus zsinaton értesült az újabb perzsadúlásról és Musonianus, a Prae-

„fectus Praetorio Orientis tanácsára felrendelte fejedelmi szállására Eusz-

„tathioszt, a Meggyőzés Mesterét, kinek szeirének-énekénél veszedelmesebb

„varázsolásáról a Szóval s álomba ringató lejtésének táncáról sokat hallott.

„…«A Haza Megmentője és Antiokheia Megváltója» – csak a rangok-és a

„címek teljes papírosztekercset tettek ki, a javadalmakról nem is beszélve,

„amennyi kilátásba helyezteték, ha a Perzsát megjuhászítja, engedékeny-

„ségre hangolja s világhódító hiúság-tébolyát ügyes szerrel legyezgetve, el-

„hozza tőle a béke ígéretét. Eltaláltad, Iulianoszom, úgy is lett; bár nekünk

„Szozipátra mindenüttjelenvalósága nem adatott meg, a félrevezetőkhöz

„félrevezetettek is kellenek s hahogy a vetélkedőben a ravaszság koroná-

„zatlan és koronás királya mérkőzik, vaj olyankor ki, kinek-kinek nem, hol

„s mikor-mikor nem, túljár-nem-jár túl az eszén, ebben a rókajátszmában

„ugyan ki ismeri ki magát.

Nos, hellén hite ellenére nemcsak a zsinat ujjongó tetszését vívja ki, nem-

„csak az Autokratort hódítja meg, ki Eusztathioszt legott követségének

„élére helyezi, hanem felhaladóban, tucatjával gyűlnek köré a comeszek,

„ez hogy diadalának részese – amaz hogy tanúja legyen, amint nagyerejű

„ígéjével az Aranyszájú megigázza Szaporészt

úgy jár a nagykirály is – a Királyok-Királya

hasztalan próbálja elkápráztatni Eusztathioszt elsőbbet a felfáklyázott

„utakkal Szeleukeiától Ktesziphon királyi fényéig; másodjára fogadásának

„perzsa pompájával; harmadikul, megfélemlíteni, türannoszi felbőszülései-

„vel ordítozó vadállat módjára; negyedikül, tőrbecsalni, nemközönséges

„soknyelvűségével, istenismeretével-és csillagjártasságával; ötödikül, elné-

„mítani felfejlődő, kétfele oszló, becsalogatni-ritkuló, támadásra-sűrűdő,

„végeláthatatlan ármádiák harci formációival, hadgyakorlatán, tiszteletére;

„és végezetre, magához édesgetni, felékszerezett főrendjei s meztelen cse-

„csű, cicomás hölgyei lakomázásában. Mely lakomázásból együttlakás,

„dúskálásból szerelmeskedés hogy lett-é, nem lett-é, a mindenlátó Szozi-

„pátra a megmondhatója, ki erről nem szólt, senkinek, soha

de nem azért hellén a hellén, hogy örmény-mód magáraöltse környeze-

„tét, nyelvét-hitét, mint a kaméleon; s a második játszmában már Szapo-

„rész maga-csudálatosságától megcsömörödvén, Eusztathiosz meg perzsák-

„tul részegültségéből kijózanodva, a nagykirály azon vette észre magát,

„hogy bármint bedugítja – füle megnyílik a szóra: már odahallgat, már

„issza – már bilincse, bokáján, becsattan. A Szeirénszavú pedig reábocsátja

„ígének mentől félelmesebb erejét: mi hívságos is az evilági hívság, mi

„semmitérő evilág minden aranymarhája annak, ki a bölcsesség nektárjába

„belekóstol, s mi mentől előbbkelő a szegénység, ha istenekkel társalgó s

„oly titkos-nagy müszterion nemes tudásának Kiválasztottja, ki filozófus-

„köpenyben földön ülve is, a halhatatlanok ismeretének részese… Maga

„Eusztathiosz emeli fel a szőnyegről az elébe borulót, ki csak volt a nagy-

„király, de már nem az. Sír-rí; zokogva tépdesi bíborpalástját, hermelin-

„köntösének jajongva hajigálja utána tiaráját-jogarát. Lesepri asztalait,

„kizavarja lakomázó főrendjeit, odahagyja palotáját. Hetekre hellén világ

„járja Ktesziphonban: Szaporész görögül, görög bölcseket tanul, elszegődik

„a Sztoához s már magát annak hitten-megvallva, könyörögve kéri azzá

„avattatását – bölccsé-és sztoikussá. Perzsa szentelők, perzsa szertelenség-

„gel szentelik azzá, nagy pompával, öregbástyájában, míg a trónján pecke-

„sen ülő Szasszanidára a konsztantinopoliszi követ ráadja a hellén filozófia

„köpenyét. A nagykirály, túlboldogságában, a császár minden emisszáriusá-

„val összeölelkezik, néki örök vendégbarátságot, Urunknak fivéri jobbját

„nyújtó örök testvériséget, a birodalomnak, éltében-holtában, nyájas örök

„békét ígér… Hiába volt a perzsa papság, tűzmesterek-és mágusok bűbájtörő

„varázsolása – Eusztathiosz szavának igézete nem lankadt, sem hatalma a

„fejedelmen. Míglen diadalmát megelégelvén s a béke örömhírét filozófus-

„társa fivérének – Urának, Konsztantiosznak megjelentendő, a Diadalmas

„kinyilvánította szándokát, hogy felkerekednék.

A thesszáliaiak erőszakos kedveskedése-s vadóc marasztalása semmi, ah-

„hoz képest, amit a perzsák ekkor, nemes udvari módra, kedveskedésben-

„marasztalásban véghezvittek. De mikor mégis megengedték az elvonulást,

„látván nagy mehetnékjét a görögségnek és felsorakozását az indulásra, a

„túlságig tömték őket, ajándékaikkal s maga a nagykirály (azzá-visszavedlé-

„sekor, búcsúzóban), híven perzsaság szép hagyományához, úgy elhalmozta

„hellénjeit s kegyencét, Eusztathioszt, kincsekkel-csudákkal, hogy tevéi

„roskadoztanak málhája alatt. Mind közül bizton legbecsesb az a jáspis

„szilénce volt, melynek berakásos szaruporc-episztolárionja Szaporész leve-

„lét rejtette mélyén, nagy-sok nehéz pecsétjével és a Szent Tűzre fogadott

„békeígéretével fivéréhez-és egyenrangú társához az uralkodásban, jáspis-

„trónján…

Nosza felkerekedett a követség s a visszaúton amerre a hellének teve-

„karavánja elhaladt, virággal borították a városok agoráit és Niszibisz, Ami-

„da, Szebaszté, Herakleia – sehol fórum üdvözlő panegürikosz nélkül nem

„maradott. Diadalmenet volt városról-városra s mire Eusztathiosz – «a Haza

„Megmentője, Antiokheia Megváltója» – a követség élén Konsztantinopo-

„liszba ért, megelőzte híre ama csudás mendemondáknak, melyek «a böl-

„cselet kárbunkulusa árán vásárolt és a Szent Tűz isteneire fogadott örök

„békéről» birodalomszerte keringtek. A hírek igazságát mi sem tanúsíthatta

„ékesebben, mint az a ménes, mely a menetet bezárta, lévén egy-egy táltos

„mén-és díszparipa a nagykirály békeajándéka minden egyes hellén emisz-

„száriusnak s a pompás telivérek és kötőfék-tartó rabjaik közül csak keve-

„sen hullottak el a nagy úton.

Elgondolhatni, mi – szaporészi pompát is megszégyenítő – fénnyel fo-

„gadta Urunk a Szent Palota Elfogadó Csarnokában, aranybarna kupolák

„alatt-és odáig emelt trónján, az elébe boruló Eusztathioszt. Euszebiosz

„Főkamarárius, nagy eunukh-segédlettel bontotta ki-s emelte elő a Jáspis

„Episztolárionból a perzsa nagykirály békekorszak-alapozó Nagyüzenetét

„Hőn Szeretett Fivéréhez, kinek trónja mellett a trónállók egyike, maga

„Musonianus, a Praefectus Praetorio Orientis (ki papagály-gyorsasággal

„tanulta a barbárok idiómáit s egyebek közt a pharszi nyelvet is bírta) – ő

„tartotta magasra-s olvasta fel. Az első szavakat ércesen, a folytatását mind

„fakóbbra fogva – avagy tán nem ő fogta halkabbra, csupán a kavarodás

„nyelte el, amely nyomában támadt:

…«Konsztantiosz Fivérünknek, üdv. Vajon a Romanoszok Uralkodója,

„kit a jószerencse annyi hős veterán Magister Militummal ajándékozott

„meg s Udvara oly sok Hozzá méltó főrenddel ékeskedik, Te, nem tartod-e

„rangodon alulinak s magam én, Szaporész a Verhetetlen s ezt megvigyázd,

„mint felejtsem e fejedelmi rangomon esett sértést, hogy uborkafádra fel-

„kapaszkodott szolga rabokat küldesz Előnkbe követségbe, élükön egy

„csepűrágóval, ki fosó rémületében, vadászatunkon, az odakészített-s neki

„szánt állat előtt elejti a gerelyt s míg trónunk elé kushadóban, könyörgő

„szemét ránkvetni merészlé, tekintetével mocskolva tiaránkat, nyelvünket

„is kerékbetörve oly alantas szerrel-s asszonyi módra koldulja a békét, hogy

„Mi, Udvarunkban, esengéséből, inkább elárulásodnak, sanda értelméből

„hadaknak-titkoknak elésorolásoknak mondanók…»

A szarukürtök-szalpinxok riogása, a hüdraulisz-sípok orgonazúgása meg-

„mentette a helyzetet. A rend helyreállt magától, még minekelőtte a paj-

„zsos protectorok őrtisztje parancsot adott volna helyreállítására. A zene

„kizengvén, az is helyreállt, a csend s az is a silentiarii közbelépése nélkül:

„a Szent Palota újra az lett, ami volt: a Csend Birodalma. Csak épp Euszta-

„thiosznak nem volt nyoma többé; s hogy kik, hol, parádés himationját a

„fejére borítva, milyen rejtekutakon távolították el s hova – nem tudni. Tán

„Arabianosz – a Kormoskép elé vezették? A Primicerius nem tudott róla.

„Paulosz Tartareiosz, a Pók hálójába esett s az szálaiba göngyölte a legyet?

„Ne hidd. A Praefectus Urbi szkólája felé menet, megmaradt maroknyi hí-

„veiből néhány vakmerő az őrfedezet kezéből kiragadta s elvágtatott vele

„– az öböl felé…

Pergamonban bukkant fel azon aranyrongyosan s Szozipátra már várta.

„Nem kérdezte: «Leereszkedsz-e hozzám?» – hanem férjéül fogadta. Iulia-

„nosz! Tudsz titkot tartani? Mert ezzel a pecséttel szádon: csak úgy folyta-

„tom. Öneltemetkezés volt, a bölcselet szolgálatában. Szozipátra, ki maga

„tanított Pergamonban, olykor azon tűnődött: férje-é avagy foglya. Pedig

„senki nem háborgatta s az volt csak a megalázó… Ki valaha Ura kegyében

„sütkérezett – hogy máról-holnapra senki-emberré váljék s mint ki a kegy-

„vesztést sem érdemli, a Megbocsátást ne is remélhesse. Egy napon, hóna-

„pokkal hirtelen halála előtt, császári parancsőrtiszt jelent meg nála s ke-

„reste – koronás levéllel: ügye folyamatban van; addig is, enyhe beljebbe-

„zésre, Lindoszba rendelik, Rhodoszon, hol elhelyezéséről a város gondos-

„kodik – – –

elbúcsúzott Szozipátrától – ki gyermekágyban a harmadikkal, nem me-

„hetett vele – s a Cursus Publicus lovain eljutott a peraiai partra s onnan,

„az állami kompjárattal, Rhodoszra. Nagy visszavonultságban élt és Meg-

„bocsáttatása Örömünnepére – panegürikoszon dolgozott Konsztantiosz

„Urunkhoz, háláját kifejezendő… de valahogyan követsége Apologiájának

„sikeredett, jóllehet okosan s mi elvárható volt, utolérhetetlen művészettel

„az eltelt évek viszonylagos fegyvernyugvását az Autokrator érdeméül

„tudta be és az Ő sztrategoszi mesterfogásának tüntette fel (honnan is sejt-

„hette volna igazi okát: hogy Keleten a vadbarbár hephthaliták minduntalan

„Szaporész lábikrájába harapnak). Mégis, mintha ez a csend Amidánál, Ni-

„szibisznél meg a határgyepűk nyugalma őt igazolta volna – hogy ha ő, ki-

„nek a Haza Megmentője, Antiokheia Megváltója meg több más szép, efféle

„cím ígértetett s imhol nagy sokára mintegy beváltja, akkor hátha, ha mi

„reményt Uralkodója hozzá fűzött: hátha kiérdemli Őnagymindszentfelsége

„bocsánatát?…

Az is megjött, Ialüszoszból, egy lovasosztag hozta.

A parancsnok leszállt s már a portikusz alatt átnyújtotta. Eusztathiosz

„megismerte: a Jáspis Szilénce volt, Szaporész nagykirály berakásos, perzsa

„episztolárionja. Megkérdezte a tisztet, szomorkásan elébe-örvendezve:

– Őnagymindszentfelsége az Autokrator Legfelségesebb bocsánatát ho-

„zod…?!

– Azt. Autokratorod, Konsztantiosz Urunk Teljes Bocsánatát – hangzott

„a fáradt felelet.

Oly remegő kézzel babrált rajta, hogy kinyitni sem tudta. Felkattantot-

„ták neki a Jáspis Episztoláriont s kezébe adták a papiroszt. Míg szétteker-

„te, megkérdezték:

– Az-é?

– Az – bólintott boldogan; s ahogy olvasni kezdte, a szeme előtt össze-

„futottak a sorok:

«Flavius Julius Claudius Valerius Constantinus Constantius Augustus,

„Princeps Piissimus, Aranyszájú Eusztathiosznak, üdv. Jövel hozzánk sebes

„szerrel s Konsztantinopoliszba felkerekedni te ne késlekedj. Szeretett hí-

„vünk, kiben Szelídségünknek újont öröme telnék s nemcsak szolgálatai-

„dért, de Palotánkban amelyet távozásoddal hagytál, a betölthetetlen űrt

„nincs ki feledtetné velünk. Siess hát, siess Istenszerető Autokratorod Tel-

„jes Bocsánatára és Szent Fejedelmi Személyünk látására – – – »

Észre se vette a katonák sompolygását s a kardok felsorakozását hátának

„mögötte, míg olvasta.

– Boldog vagy,  Gloriosissime?  – kérdezte a tiszt, rekedten.

– Az vagyok, már hogy ne volnék?!

– Jól van, arra van parancsom. – Katonái elértették a szót. – Hogy halj

„meg boldogan –

Egyszerre ötfelől, öt kard állt hátába-derekába, majd hatodikul a tiszté,

„ki elölről, torkán, nyakverőerénél, a gyomráig lehatolt vasával. Így fel-

„nyársalva, a szurkáktól a földön vergődni sem tudott; úgy halt meg, mint

„Konsztantinosz valaha-rettegett kegyence – Ablabiosz s olyan véget ért:

„felültetői szurkálták agyon s ő boldogan adta fel páráját. Küszöbéről

„Ialüszoszba vitték s ott temették el, szép tisztességgel, államköltségen;

„panegürikosza töredékét özvegye kapta meg. De már én is mit ki nem

„fecsegek, holott a szerencsétlen miként a kard vasát, én is a hátamon

„érzem Szozipátra mindenlátó tekintetét: szemrehányása szurkáját. Úgy is

„lett, három gyermeke született tőle, mint megjövendölte volt s öt évig élt

„még, kit férjéül vőn-s magához engedett. Ezt szépen kiszedted belőlem

„– de mit meg nem tennék, Iulianoszom, csak hogy kedvedbe járjak, éret-

„ted s barátságodért. Azzal, hogy neked, még nem adtam a világ szájára;

„de te – te senkinek. Szozipátra nénémet is meg lehet érteni: a gyerekekre

„is gondolni kell – – – ”

 

............................................................................................................................................................................

 

Iulianosznak a hideg futkározott a hátán, Licinius utolsó szavai hallatára. Fejedelmi unokabátyját egy más, nem is olyan ismeretlen oldaláról mutatta volt – olyan humorérzék volt ez, amelyet a Galileus Isten sem jókedvében teremtett. Azon is hosszan eltöprengett, amit még utánaszólva mondott, búcsúzóban, amikor ő, hordszékébe beszállván s az megemelkedve vele, Liciniusza elindult haza – a palotavillák felé:

– Ha szeretsz, a nevét se említsd előtte, Iulianoszom, se annak a hullócsillag férjének, se aki utána következett, Philometornak, a kérőjének! Szozipátra előtt: eszedbe ne jusson…!

– És ha ő…?! – kiáltotta volna utána. Licinius inkább kitalálta, mint hallotta az utcazsivajban s válaszul még mintha széttárta volna karjait, de amit mondott, a herceg elvesztette már.

– Philometor…?!

…A név tüskéje azonnal beleállt szívébe. Komor gondolatokba mélyedve érkezett haza; Bósz és Dromon, két gyalogfutó szolgalegénye, mindenütt a sarkában s ugyanolyan leverten.

A Kopaszkeselyű láttán Mardonioszom úgy elpárolgott, hogy jóformán észre se vettem, mikor tűnt el. Hamarosan maga Hekeboliosz is lejelentkezett, a rhétorfelügyelő, elbúcsúzott s azon a tokapörsenéses hangján, engedélyt kért és kapott a távozásra: már hiába – a császári bazilika előadótermei, az az ő világa; de kilátásba helyezte, hogy vissza-visszatér… Ígéretnek vegyem avagy fenyegetésnek? Hogy majd a körmére néz – kinek? Nikagorásznak-é avagy nekem? Akkor, amikor a hátam közepét – bocsátottam útjára fanyalgó mosollyal; mert még visszacsengett a Kopaszkeselyű harapós megjegyzése külsőmre s ha csípős-szemtelen célzását szakállviseletemre megismételni nem is merte, előszörre sem ért készületlenül, ebben a sűrűn-borotválkozó adminisztratív fővárosban, ahol az aktakukacot nem eresztik be a hivatalok, ha nem aznap-majomülep-simára nyalt-s verhenyegesre nyúzott képe van

félfüllel már a Vizen túl is mintha hallottam volna, Konszantinopolisz műhelyeiben, festőknek, mozaikrakóknak meghagyatott, hogy bejárati narthexében, exedrája boltozatán, csontháza falán-mennyezetén templomnak, oltáros aedikuláján, zsoltáros eikonján mártírionnak a Halott Hebreust ezentúl simára borotvált képpel kell ábrázolni… (Egy okkal több, hogy megfutamodjék a Szélesszakállú Villámszóró Istenatya elől). S megmakacsoltam magam illür szakállviseletemben – hadd bosszantsam a sok piperkőc müszopogont, ahány ebugatta szakállgyűlölő hímringyója-s szemforgató szajhája csak van: nem mindenki egészen újhitű… Azaz hogy csak megmakacsoltam volna – egészen addig, amíg Szozipátra üzenete: magához-hívó, az édesgetésben is oly tartózkodó, közvetlenségében is oly választékos üzenete házamba nem érkezett-s maga-illatával-pecsételte papirosza ott nem remegett a kezemben.

Azt hittem, jobban megörülök gyarapodásomnak, amikor „Kis” Himerioszom lelépett a szekérről s a nyomában „Kis” Meliton, a kerekképű, ugrifülesem, kalligrapheuszom. Ó, örültem is, de még mennyire, hogy nekividultam, láttukra – de azóta itt, Nikomedeiában is, annyi minden történt; annyi templomban oly sokszor volt ígehirdető olvasásom s más hüpodiakonoszokkal-presbiterekkel, annyiszor vettem pofafürdőt püspök urunknál, hogy megszaladt velem az élet – s így csak amúgy elheverőben vettem tudomást jövedékbe-vételükről a Vasmarkú Szüphax fontoskodó keze alatt; elégedjenek meg annyival, hogy fekvőszékén uruk felül s úgy legelteti szemét izgatott képükön. Megállítottam a Vasmarkú fontoskodását:

– Jer előmbe, te kettő. Hadd nézzelek meg bennőtöket. – Félénken közelegtek s odavágódtak elibém. – Egészségesek vagytok?

Csudálkozva néztek rám. Mintha más mint egészséges, az ember nem is lehetne.

– Azok vagyunk, uram – szólt Himeriosz, a másika helyett is. Annak a nekivigyorodásán s emennek a kigömbölyödő képén magam is elmosolyodtam. Kicsattannak az egészségtől.

– Milyen utatok volt?

– Valami-csudálatos, fenség!

– Rázós?

– Azért szekér, hogy rázzon, nagyuram.

– Nem szenvedtek semmiben hiányt?

– Mi? Hogy hiányt szenvednénk, Iulianosz? Mért és miben, herceg úr?

Boldog cselédemberek. Ilyen a boldog ember, ilyen az agyonverhetetlen boldogság. Miért rontanám el? Visszasugárzom rájuk, amit tőlük kapok s onnan e kópé szigorúság, amivel a kettő dolgáról rendelkezem:

– Parádés szállásotok lesz: nem a többivel; mindenről gondoskodtunk, hogy legyen. Ma mulassatok, pihenjetek; ismerkedhetsz is, de megválogatod, kivel. Megbecsüld rangodat; s holnap, jóreggelre, az új scriptoriumban, műhelyünkben találkozunk, ésde majd még a thékában is. Új gazdád üdvözöl, Himeriosz, Meliton! Kedveskedéssel, magad-megbecsüléssel, rátarti szorgalommal és jámbor szolgálással érdemeld ki jóindulatát és jóltartását.

– Köszönjük, Iulianosz úr! Köszönjük! Megszolgáljuk!

Így mondták, ketten „kórusban”, lévén, hogy harmadikul Szüphax is belebömbített. Az Elfogadás végeztével lazítottam a szertartásosságon s intvén neki, a Vasmarkúnak, míg ő a dinnyeképű Melitonon folytatta a jövedékbe-vételt, én felugrottam s magam vittem végig Himerioszomat a thékán: – Ez az az Augiász-istállója, minek rendbe-s ráncbaszedése rád vár, kedvesem! – majd takaros kerti szállására, hol a lócáján szétrakva motyóját s nagy örvendezve, a társa már várta, új kalligrapheuszom.

Eddig minden tervem jobban sikerült, semmint hinni-s remélni mertem volna. Fővárosi „rabolmányaimmal” – könyvtárosommal, szépírómmal szerfölött meg voltam elégedve s hogy kis idő múltával konsztantinopoliszi ágensem, az én ügyeském, Parnasziosz küldeménye is megérkezett, az új bükkfatokokat rakosgatva-rendezgetve, már azt is kiméregettem a falon, szemmértékkel, az új márványpolcok hogy hová kerüljenek, ha majd szép sorjában eltelülnek új könyveimmel az új scriniumok

óvakodtam bevallani magamnak, pedig arrafele sodródtam. Két életet éltem. Liciniusszal s diáktársaival résztvettem a patricius-ifjak úri csavargásaiban (noha messzekódorgó vadászaton, bolondos kicsapongáson, bordélyos tivornyán résztvenni kockázatosnak tartottam s valahányszor a Hippodromoszból jövet, el-elrajcsúroztak Metragürtésszel, rajongói, a kocsihajtó bajnok-és divatbáb új diadalát megünnepelni, hát én olyankor a dorbézoló bandáról leváltam észrevétlen s másfele kanyarodtam); de templomi kötelességeimet se mulasztottam el. Mert ha nem is tért vissza, pillanatokra fel-felmerült s váltig ébredezett gyermekkori buzgóságom: ilyenkor, a magam minden-isteni-iránt érzékeny és fogékony lelkével szertartásaikat még tetszetősnek is találtam, kivált ott-és abban, amiben, ahol, amit az újhit az óhitű müszterionoktól ellopott. Úgy hogy amikor Theodulosz, a Szent Agathoniké protopresbitere megkért, venném át a kathekumenátusra jelentkezőket s rostálnám meg hamiskodás és igaz hitbéli hajlandóság szerint, kelepcéjébe kerültem a ravasznak s magam jelentkeztem (jámborság erőszakos elvárása szerint), hogy majd tanítom is; s ez az okítás-evangelionozás sok kenetteljes órámat rabolta el.

S ez volt a másik élet – az Arculat, amit az Agentes In Rebus fel-felparázsló szeme felé mutatni iparkodtam. Ezért jártam el a püspöki ájétatosságra is; azért, hogy mutatkozzam Euszebiosz házában s henye népe közt, kivel szekrényrevaló füstölőit rendezgeti s agyonüti szentelt idejét (nekik a Három-az-Egyben Hánylényegűsége – a köznépnek a kocsiversenyek)… nem tudhattam, nem várják-e el tőle, jelentéseiben, hogy sűrűden felbukkanok. Így hát maga se tudta – Őistenszeretősége a püspök fedezte titkos kiruccanásaimat a piacra, a Hippodromoszba és az árnyas szuburbiák felé, amerre a Liciniuszok palotavillája volt (Szozipátráé a kikötő fele valamerre – ott rejtekezett magos, szoborsor-díszítette, málladozó kőkerítés mögött, egy latinokról maradt legátusi rezidencia).

– Vaj értesült-e Vallásosságod róla, mit forgat elméjében istenszerető hüpodiakonoszod, tudsz-e templomépítő szándékáról e Legkisebbnek, ki hogy azt majd Nikomedeia kegyeseinek lészen ajándékozandó és tenéked, Atyám, abban ingyen se kételkedjél…?!

– Úgy hát templom-építeni áll szándékodban,  Nobilissime?  Örömmel halljuk, gyermekem –

Hadd tudjon róla. Elejtettem egy-két szót erről is, Euszebiosz úr székénél s a körülálló hernyóképű diakonoszok, álcák-maszkok s más, üdvözült heréltek fülehallatára. Arról, hogy emléktemplomom hogyan halad – hadd jelentgessen-s írjon a kegyes ifjú Flavius építő buzgalmáról, hogy mint ügyel fel rá ő maga s mint rója földbe a szép új mártírion alapvonását: most a kapuzatnál, most a mentő medencénél, most a kútnál, most a kápolnáknál – mert már ássák azoknak is az árkait (füllentettem), az aranymozaik ábrázolatok ahová felkerülnek s maguk a boltozatos exedrák a Harminchárom Protomártíroknak szentelvék…

Mulattam futótűzként szétszaladó hírén mártírionomnak, mely még sehol sem volt, csupán elmémben rakosgattam egybe, lopva emlékeim téglapiskótáiból meg amilyennek Gallus bátyám Konsztantinosz Aranytemplomához ragasztott Csontházát képzeltem – abból; bizonyosra vettem, hogy amilyen pompásan sikeredtem eddig egyéb terveimben, hát annak az én mártírionomnak is, bokrétáját a város határában, majd csak megtermik a virágos erdők-mezők – bokrétaünnepéhez. De ájétatos csudálóimat sem hagyhattam cserben s időnap múltával beláttam, nyakunkba kell szednünk a várost, hogy célirányos becserkészéssel felleljük-s megvásároljuk telkét és magos palánkjával körülkerítvén, felszenteljük temenoszát Iulianosz újhitű, galileus emléktemplomának.

Minekelőtte ágyam-rendezgető Melinoémat kibocsátottam volna kubikulumomból, hogy nagy nyújtózkodva elnézzem, mint indul kuckója felé a scriptoriumban (mert még meg se melegedett a kettő s Himeriosz meg Meliton, nagy mamlasz bámészkodásokkal a háta mögött, mindig körülötte legyeskedett, holott neki, gyorsíró jegyzeteiből át kellett írnia rendesbe legújabb próbaszónoklatomat „A Birodalom Üdvöz Állapotáról Urunk Őnagymindszentfelsége az Autokrator, Konsztantiosz Megász Istenszerető Uralkodása alatt”) – az ajtónyílásban visszafordult a leány, de igen tétován:

– Uram…

– Elbocsátottalak. Mehetsz, Melinoé.

– Iulianosz úr… Mondhatok valamit?

– Mondani?!… Mit?

– Nem haragszol, akármit mondok: megígéred?

– Nem haragszom.

– De megígéred?

– Meg. Mondd elő.

– …Ki az a Szozipátra?

– Szozipátra…?!

– Ő. Ki neked az a Szozipátra.

– Honnan hallottad ezt a nevet?!

– Tőled magadtól. Míg mellettem feküdtél, uram.

– Tőlem? Nem hallhattad.

– Beszéltél álmodban. Ki neked az.

Úgy elkomorodott, hogy szerelemgödröcskéi eltűntek egészen.

– Hát aztán?! Álmában sok mindenfélét összehadrál az ember.

– Féltelek, édesem.

– Csacsi beszéd.

– Már hetek óta van ez veled. Hogy mind hűségesebben szolgállak s lesem szerelmi szeszélyeidet; s hogy mi bolondságra rá nem vettél, a szemem kisül, ha rágondolok. És te mind ritkábban engedsz magadhoz –

– Képzelődöl.

– Valaha magadhoz vettél s magaddal vittél. Még a városba is…

– Csacsi leány.

– Meglovagoltattál térdeden. S már átallépsz, mint árnyékodon: én, hogy vagyok-nem vagyok, észre sem vennéd. Mindenért! Mindenért, amit adni tudtam. S most ezt kapom.

– Felhagysz vele már.

– Tudom: Szozipátra.

– Haragszom!

– Azt ígérted! Megígérted, hogy nem haragszol! Fenség! Én édesem –

Megsokalltam.

– Ha hagynálak, már meg elpimaszodnál.

– Uram! Bocsáss meg!

– Meg ne halljalak mégegyszer, álmaimat bolygatni!

– Megengedj!

– Már még mit az istenek szemünkre küldenek: álmaimba is beletolakodnál?!

– Szenvedek miattad!

– Többé ne halljam.

– Ígérem!

– Vedd észre magad, thesszáliai s ne berzenkedj a Nemeszisz ellen, hogy urad ha felenged is, hol-s mi sorban születtél. Dologra üstöllést! Estére panegürikoszomat „A Birodalom Üdvöz Állapotáról Urunk Őnagymindszentfelsége az Autokrator, Konsztantiosz Megász Istenszerető Uralkodása alatt” olvasni fogom! Ha nem akarod, hogy botját, ötösével, Vasmarkú Szüphax olvassa ki, mihaszna leányzó!… Így kapassa el az ember a rabcselédet, ha szeretőül felereszti.

– Csak azt az egyet!… Hogy engednél magadhoz máskor is, többször is! Uram! Légy kegyes a szegényhez, ki néked meleg vánkosod a hideg éjben: szánj meg néhanapján…

– Színem elé engedlek. De kemény feltételt szabok.

– Mindent! Mindent! Mondd, szívem!

– Ha többé előttem nem nevetsz.

Ezt már nem tudta megállni. Könnyek fátyolán derült fel arcocskája Napja; de még abból is, kétfelől, szerelemgödröcskéje kiragyogott.

Zavarban vagyok jó Liciniuszommal s ennek története van.

Délidőn történt, amikor a világ hőgutában hever, a tabernák becsuknak s a boltos befúrja fejét a hűs árnyékba, úgy szunyókál. Nikomedeia néptelenebb, mint éjfélkor s palotám elnéptelenedik szinte, oly kihalt. De magam nem állhatom e szibariszi szokást s vagy lefürdöm és olvasok utána, vagy ülök a langyhideg vízben és felolvastatok.

Ezúttal nem így volt. Ott lődörögtem fő átriumom felsütő, forró márványán s míg elnéztem az egyenes, hő sugárban ragyogó aranybronz triposzom napszikra-villogását (melyet, barátság-pecsételő ajándék gyanánt Liciniuszom hogy rámtukmált, sosem felejtem el), megakad a szemem Aranyszakállú Harnebeszkhénisz filozófus-isten orcája fénylésén, erőt vesz rajtam gyermekkori ösztönöm. A ronthatnék. Kicsiny koromban nem győztek feddni érte s hol ezt, hol amazt a játékomat kellett kicibálni az utolsó pillanatban, rontó markocskámból; mert mindent kibeleztem s addig nem nyugodtam, míg bele nem kukucskáltam, hogy „mi van benne”. S ugyan mi lehet, egy játékban, egyéb a kenderkócnál vagy a nagy semminél. Ám ahogy közelléptem hozzá s az áttört turibulumok fölött jól megnéztem magamnak, gyanakvóvá tett az istenfej nyak-illesztéke

sem eltörni, sem elrontani nem akartam s nagy óvatosan láttam hozzá, jóllehet ugyanazzal a kópé rosszalkodhatnékkal, ahogy a féktelen kölyök a legkedvesebb játékát kibelezni szokta

Licinius Valerianus maga sem tudhatta, mit ajándékozott – nem ismerhette az aranybronz herma titkát, mire magam is nagy véletlen bukkantam rá, akkoron, a hőgutában heverő világ mozdulatlan csendjén, amikor szellő se rezdül s biztosra vehettem, sehonnan rémleső szem nem figyel, még a beépített ripők sem, akinek hogy szem elől ne tévesszen – az a dolga…

Figyelmes lettem gallérforma, csupa-redő khlámiszának különös, peremes  formájára.

Ha eddig nem mozdult senkinek, az én bivalymarkolásom kellett, hogy Harnebeszkhénisz „gallérja” lazuljon s az illesztés, tizedszeri próbálkozásra – engedjen

mondom, tisztára a Vakeset istennője, Tükhé vezetett rá, hogy a szobor feje lejár; hogy alatta mély, perselyes, titkos rekesze van s hogy én akkor, a perzselő Nap szemeláttára, az aranybronz herma belsejében mit találtam-mit nem – – – röstellkedve gondolok az elektron gyűrűk, fehérarany fejékek, férfi-fülönfüggők, királyi nyakláncok-melldíszek fejedelmi zsákmányára, hogy egy bugyorba fogva így az ölembe hullott, mihelyest számbavenni s elgyönyörködni benne, kibontott kendőmre kiraktam

csudálkozni, hogy zafír, rubin, türkiz, smaragd, igazgyöngy – mint férhet ennyi kincs a karcsú herma oszlopának függélyes rekesztékébe; ésde hüledezvést pironkodva, nem is egy s mi jó okon! Hiszen ami kendő bugyrában benne van, legalább ötvenszer annyit ér, amennyit Paion felszabadítására költeni fogok – nem sejtheti, honnan is sejthetné a rabszolga! Liciniuszom meg mégkevésbé (hogy ami tán őt illeti: maga-kincséből fizetem maga-rablegénye felszabadítását – csali szerrel bizony!) s ez nékem mentől kínzóbb, vissza-visszafájó, kínos bökkenőm. Hogy vaj nem kéne szólnom s elébetárnom Licinius Valerianusznak, hogy ni csak, cimbora, Harnebeszkhénisz feje alatt, a hermában mit fedeztem fel…?! Nem veszítem-é el önbecsülésemet, ha hallgatok?

majd addig lelkendezem-káprázom rajta, hogy fordítok egyet érveimen s fittyet hányok a moráliáknak, pökhendi mód s igen szilajul. Ugyan miért is szólnék? A vesztes nem ő, hanem a kalmár. Kötelezheti-e a főrendű nemest a becsületre valami is, a kalmárral szemben? S még ha ő, Liciniuszom, visszaszaladhatnék hozzá, akkor is! Ugyan fellelheti valahol is azt a kalmárt, ki a konsztantinopoliszi Rézpiacon, rabolmányrejtegető raktárában e műkincset tartogatta-mutogatta – felokosítani a műkereskedőt, hogy ezerszer áron alul adta s nem is árulta: vesztegette?! Hogy a bolondja akkora királyi kincstől esett el, mellyel akár nyugalomba vonulhatna – a királyi vérből való személy meg, ha zsoldot-fizetni, lázadást-pénzelni nem is futná belőle, e kendőbugyor kincses hatalmával elérhetné a perzsa határt…?!

egy különös formájú egyiptomi ékszer kivált megtetszett; s ha ez a füleskereszt, az  ANKH  – mely az örökélet ábrája-és talizmánerejű hieroglüphikosz-jegye – a mester munkája volt, akkor legalább annyira dícséri a khénoboszkioni ötvös művészetét, mint a szobor, amelybe belerejté s így már inkább elhiszem róla, hogy (Porcilius Popillius Glabro igazat mondott:) amaz Egyiptomi Khnubisz nemcsak az Ötvösök Királya, hanem maga is isten. Haboztam is, hogy feltűzzem-e, mertmivel az előbbkelők közt, keresztényeskedők, igen sokan viselik az  ANKH  füles-keresztjét; de inkább visszatettem s a bugyorral egybegyűrve – visszazártam a többivel

alaposan rászorítottam a nyak illesztékét s Harnebeszkhénisz felséges aranyábrázata máris, mintha soha nem háborgatták volna, újra, a magas végtelenbe: elnézett; mint aki isteni szavát adja, hogy megőrzi a kettőnk titkát. Mert hogy amit én rászorítok, azt a Fejet – tán az egy Szüphax, a Vaskezű kivételével – senki a háznépből meg nem mozdítja, arra mérget veszek.

…Az  ANKH?  Jól tettem, hogy visszagöngyöltem azt is, a füles-keresztet; s jól, hogy nem viselem. Zűrzavaros, megmagyarázhatatlan álomfélelemmel – hogy akkor rájönnek titkomra s görbén néznek rám még a gyanútlanok is –

rá, a turpisságra. Arra, hogy Harnebeszkhénisz oltárfüstölő, aranybronz gallérja alatt, titkos rekesztékemben mi szabadító kincshez jutottam megszolgálatlanul s átriumom kellős őrözetlen közepén hogy mit rejtegetek.

Két testőrömnek, Aridaiosznak, Nikanornak megparancsolom, hogy öltsenek tarka gúnyát, ne ríjon le róluk, honnan jövünk; két gyalogfutó rabomra, Bószra s Göndör Dromonra is ráhúzom a vásári kofa-himationt s gyalogszék-hordozóimra is tarkát adatok. Azontul, ha lehet, még szabadabban szaladgálok a városban: a telekspekulánsok, mihelyt megneszelik, palotába jövőben-menőben, vicsorgó-előzékenyen köszöngetnek egymásnak portikuszom előtt s derűre-borúra hozzák ajánlataikat. Van is mit megnézni, latra vetni; hogy a hely jól hozzáférhető s tisztességes is, egyenes is, alkalmatos is legyen és jó altalajú – már a kaiszareiai dombok meredekségén a fosóhomokkal egyszer megégettem a kezem – s takaros utca tengelyében maga-mutogató: akárhová nem telepíthetem templomomat

így hát van miért portyáznom, hol egyedül, hol Liciniuszom értő kalauzolása mellett, ki előre megmondja, látatlanba, hová érdemes, hová nem s mi mit ér – annyira ismeri szülővárosát. Jut eszembe, a nagy Libaniosz rejtélyes üzenete is elért hozzám valahára (ha az volt, ő volt s nem Liciniuszom maga-hitető tódítása, lévén a fontoskodó amilyen pletykás, oly élvezetes társalgó) s nem tudom, örüljek-e neki: „a kockák nem vetik ki a csillagok járását, a csillagok forgatják a kockákat. Bíznád Uranoszra”. Vagyis? Mondván ezzel? Nesze semmi, fogd meg jól? Később, másutt, máskor s nem én, őnéki – ő lészen hódolásomra járulandó: ő, az Antiokheiai. Üres udvari szólamnak gondolhattam, de (mint aminek kihüvelyezésével időmet tölteni nem érdemes, azért) ha-akarom-vemhes formán mégis megdobbantotta a szívemet.

De csak akkor. Csak egyszer.

Ahhoz, hogy vadul kapjak rajta s szívdobogva örüljek neki: öröme tán későn érkezett? Mi van velem?

üzent légyen hetekkel előbb és én úgy kerülgetem akadémiáját, mint a félrészeg kéjenc, ki folyvást az utcakövezetet kémleli a lába alatt s akarva-akaratlan váltig a sarut formázó JER UTÁNAM-lapok rajzolata szerint igazodik, amelyek – az Aranyszarv halász-során miként s itt Nikomedeiában nemkülönben – a bordély-sor sikátoraihoz vezetik az ösztönösen arra csábulót. S akkor tán, küszöbénél visszahőkölve, megemlékezem a császári tilalomról és bizalom ébred bennem Libaniosz üzenete iránt: hátha olyast tud a rhétorok fejedelme, amit én nem tudok s ő, a szkolarkha, jobban olvas a csillagokban. „Bíznád Uranoszra”… Ha lett-légyen mindez hetekkel előbb

mi történik velem? Miért hallgatom Liciniuszom lelkendezését Libanioszról olyan faképpel, kuka mód: a rhétorok királya mondja, tudomásom van rólad-s ittlétedről, Iulianosz úr és Iulianosz úr csak úgy, tudomásul veszi – ennyi az egész?!

ha akkor üzen – még Szozipátra előtt

Hekaté hármas útjánál, eltévedés előtt a lélek: kapaszkodhat-e? Van-e még, mibe?

mikor kezdődött, hogy így osztod ketté életed?

Szozipátra  előttre  – és Szozipátra  utánra  …?!

holott még nem is ismered, sohasem is láttad

nyomasztó iszonyat, iszonytató nyomás: tudnod, hogy te még nem láttad, de ő! de ő!… mióta már, ki tudja! Ő már  lát

tán Licinius elültető meséiből hajtott ki mérgező palántája? vagy azóta van ez veled így, hogy rabcselédje-odanyújtotta maga-illata-üzenetével lecsapott rád? azóta van, hogy tűrni-s elviselni tartozol Szozipátra hátadon-érződő tekintetének szűnős-szűnhetetlen perzselését?

Thékámban rend van. Hála Himerioszom buzgólkodásának és az építők serény ügyeskedésének. A scapák rendben sorakoznak, tokra-tok, mindje a maga helyén, a helyszáma fölött; és az új márványlapokon még fölös hely is, beszámozottan – az új scriniumoknak, ha új tekercsekkel telnek, hálá Melitonom művész-szenvedélyének, scriptoriumomban.

A thékámban rend van; a világban rend van: Autokratorunk, Őnagymindszentfelsége Konsztantinosz Konsztantiosz áldásos uralkodása alatt, a boldog világ rendje. Zeusz Kronidész a maga Olümposzán, Hadész a maga Tartaroszában. Iulianosz a könyvei közt.

Igaz, eladtak nekem, napnyugati könyvészek, valami ritkaság számba menőt a ritkaságok bazárjában: ez is amolyan biblosz-féle, mondják, de nem tekercs, hanem ficcfalaboda: füle-karikájára felfűzött lapok. Kodexnek mondják s mint minden kevésnek a kevésből, ritkaságértéke az érték, belbecse nincs. Furcsálkodva forgatom, ügyetlen a hajtogatása: kifordulni nem akaródzik, leffeg-lapog, hajlik-törik s kárt teszek benne, körmömmel. Bizonnyal kiritkul majd s nyoma vész a tabelláriumokban… Mennyivel jobb a tekerős biblosz, szemnek-kéznek-papirosznak annyival természetesebb!

A birodalom üdvöz állapotából fejedelmi unokabátyám országlása alatt: az a csipetnyi boldogság, addig, amíg háborítatlan. Miért ne élvezném ki? Előrendelem hordszékemet, előszaladnak gyalogfutó rabocskáim (mint jólnevelt legénykék, lesütött szemmel, de derűsen – felvetni tekintetüket urukra, szólítás nélkül nem szabad:) Bósz és Dromon. Napi sétámra volnék indulóban, magasan jár az égen a Heliosz-szekér, piac-szaka van; már ugródik két „gladiátorom” is, ahogy becézni szokásba vettem: Aridaiosz meg Nikanor, kurta karddal, fegyveresen, testőreim – Nikanor a „hálós-szigonyos”, Aridaiosz a „kétélű” – úgy is szólítom őket:

– Retiarius! Secutor! A piacra!

Annyit már megtanulhattak s értenek is ők romanosz nyelven. Tintája-meregető, írónádja-mártogató dolgos Melinoém a hangra előles kuckójából. Ő is? Hogy ő nem? Csalódott-reménykedő.

– Gyere te is, jer elő. Melinoé.

A Vasmarkú hallja s megismétli a rendelkezést:

– Melinoé! Elő veled! Hívat a Gazda.

– Jövök, én uram!

Kipattan.

– Be neki vagy öltözve.

– Nem jó? Hát nem így…?!

Nagyon iparkodós a leány, pedig még csak az egy kiskörméről kaptam le s nem mind a tízről. Belátta, tudhatja: még ha be kell érje is a „második” szerepével, mivelhogy urának valahol a patriciusnegyed palotavilláiban úrasszony szeretője akadt, hát az is. Nagy kegy.  Életcél!  S mi szép kiváltság. Innen a széptevés:

– Uram! Tetszem-e így? Jó leszek így…?!

– Jó hát, akárhogy! – ütöm el nevetve; s induláshoz áll fel a menet. Csak a portikusz alatt kecmergek be a szűkös gyalogszékbe, de elsőbbet odaintem a lányt.

– Mutasd azt a… fuj! nemszeretem képedet.

Szinte megörülök a ráadásnak: neki; meg az ötletnek, hogy ötödikül Melinoémat is magammal vigyem. Úgy illeg, trák kölyöknek öltözve, ez a varjúlábú s míg (formaságból) lejelentkezik a Felügyelőnél és én (formaságból) visszaintek, hogy engedelme van, csatlakozhat, megveregetem a pofikáját és kedvtelten forgatom jobbra-balra –

– Ki hiszi el neked, te trák, hogy goromba trák vagy, ezzel a rondák-rondája képeddel! – ripakodom rá haragos-gyengéden; mert igaz gyönyörűségemet lelem abban a szerelemgödröcskéi mézével csurgatott szépségében, melynek hajnalonta nekem áldozza zsengéjét. Akkor veszem észre, hogy övénél ha nem is mezítelen, de bőre kivillan a köldöke táján s az alatt meg mit látok, mit nem: a talizmánomat. Amellyel meglepett Mardonioszom: ugyanazt.

Melinoé arcára ráfagy a mosoly – s bizonyára nem azért van bajban, mivel hercegi ura keresztény – látja is, érzi is: bajban van.

– Uram!…

Tolvajt fogtam. Türtőztetem haragom.

– Honnan van ez neked? Mióta van ez neked?!

– Mim, uram?

– Ne kertelj! Tudod jól. Csak azt ne mondd, hogy úgy tukmálta rád az agorán, csudálód, az Ismeretlen.

– Mindig is volt.

– Hadd lám.

Lecsatolja. Intek a kapurabszolgának, a sántámnak:

– Fogjad erősen. Batrakosz fiam. Fogjad a csuklójánál. El ne fusson előled, te bicebóca!

A lány tudja, hogy játék, de olyan, amely komolyra fordulhat; szája sírósra görbül. Láncán a kapurabszolga odasántikál s a csuklójánál elcibálja.

– Ne szorítsd!

Nyafog. Hátraslattyogok a hálókubikulumomba s rejtekéből előszedem a magamét. A két Mithrász – egy pár. Egyforma. Teljességgel! Nem hazudott a nőcseléd.

Vészjósló lassúsággal sétifikálok vissza. Már nagyon vár.

(Nekem jó móka. Neki: élet-halál).

– Eleresztheted, félkegyelmű. Retiarius! Secutor! Te Dromon! Te Bósz! Te leány! Indulás! El ne veszítsük egymást a sokadalomban!

…Magasan perzsel Phoibosz-Mithrász ránk-leragyogó sugárözöne: piac-szaka van – délidő.

Hogy Batrakosz eleresztette és láncán átbukdácsolva kapuja alá visszasántikál, Melinoém felszabadultan nevetgél: hótiszta erénye, a tolvajlás mocska hozzá fel nem ér. Boldog és boldogságárasztó: fejedelmi bátyámnak, Galluszomnak hálá, hogy ilyen jó ágyas-szeretőm van. Itt lépdel mellettem. S milyen fecsegő!

– A piacon, nem is egy, tudom én, hol s nem is adja drágán. Megmutatom, ha akarod, van neki sokféle.

– Miféle?

– Az árulója vagy a portékája?

– Ez is, az is.

– Az árulója? Tán sziriakosz vagy phoinikiai. Amulétonja: százával van neki. Ügyesen, ömlesztve, gombok-csatok, fibulák-phülakterionok, melltartó sztrophionok, megtűző peronék közé-s azokkal elkeverve: keresned kell, hogy észrevedd.

– Elment az esze? Tudja ez, milyen kockázatos?

– Nem is takargatja. Ott árulja nyíltan valahány.

– A pimasz… Hát nem is egy?

– Azért kofák, hogy árulni merjenek.

Igazat mond a leány.

Hordszékemet a szélén hagyva, gyalog haladok fel a bazársoron, Nikanor és Aridaiosz, testőreim liktort komédiáznak nagy hadonászva:

– Utat! Utat! Eltakarodjatok urunk, Flavius Iulianosz úr elől!… Utat Őfenségének, szabad utat!

Két gyalogfutó rabocskám, Bósz és Göndör Dromon hátvédnek zárkózik fel.

Szemek kereszttüzében, leplezetlen érdeklődéssel. Fitymálólag. Hűvös-közömbösen nézdelődöm.

Igazat mondott: a java, a nemesebbje, összeömlesztve, egyrakáson a bazárárúval.

Kinyílt a szemem. Nem haragszom Mardonioszomra (én, őrá? Dehogy haragszom: aki Bazilina anyámat látta és Aemilia Gratidina nagyanyámat a halálba elkísérte: kispénzű szabados ő és nem a gazdagok-gazdagja); s nem a bazárajándékra: a szép szándékra nézek. Kedvet kapok a talizmánokhoz s míg önfeledten beleturkálok a portékába, kiszedem a kalmárból – már amennyire ez is, a nikomedeiai nagyvásárban tudhatja, ahány kézen átmegy ez, mire ideér. Hogy hol?… Hát hol másutt: Alexandreiában van a nagy phülakterion-műhely, az a legnagyobb, nagyuram, valóságos talizmángyár –

– Talizmán-micsoda?

– Műhelysor, nagyuram. Tizennégy ergaszterionban, rabszolgák ezere faragja-csiszolja a malakhitot, szolgálatodra, ők árasztják el Kisázsiát és a Birodalmat…

Míg mutogatja, hozzápergeti, veledarálja a maga csalogatóbeszédét, én meg a gyerek felfedező örömével válogatom-s rakatom félre a legjavát. Igy lesz a gyanútlan vásárlóból talizmán-gyűjtő, hogy észre sem veszi.

– Azt a fáklyást is, most volt a kezedben: azt is! A sasost! Ne dobjad vissza, kalmár! Előhalászd ám! A hollóst is, mellé, az-az… azt! Az a tojásdad amelyik!…

– Szolgálatodra.

Különrakja. Szépen gyűlik, ami az enyém.

– Neved?

– Karneosz; csak úgy kerestess, nagyjó fenséges uram, hogy a Megarai. Mindenki úgy ismer, herceg úr.

– Hát más megarai nincsen?

– Azok csak kofák, engedelmeddel: én vagyok az igazi. Nekem hozzák. Udvari szállítód, ha annak elfogadnál –

– Bolondos beszéded, haha! Karneosz –

– Ne lássam meg Megarát, ha nem. Hidd meg, nagyjó uram: nekem. Parti hajókon, a javát, de az is megfogyatkozik a kikötőkben, elviszi Ptolemaiosz, Türosz, Szidón, a két Kaiszareia. Antiokheiában átrakják nekem, az én málhás állataimra, a másé csak batyus öszvéren; de merthogymivel én vagyok abban a főkereskedő, a miénk teveháton érkezik, fegyveres karavánnal s az már olyan, hogy kifizeti a drága fuvart. Hja, már ilyen a java-portéka, az enyém –

– Csak volt. Az oroszlánost is: az enyémhez. A kígyóst is. Tedd mellé.

– S mi örömmel! Nagyurunk! Látom, értővel állok szemben, legszebb kámeáimat rabolod, egyőjét melyeknek, mint láthatod, magam is viselem. S most itt állok, hála néked, leraboltan-s kifosztva, de olyan értővel, kihez fogható vásárban ritkán mutatkozik –

– Értővel? S nem félreértővel: honnan tudod, te félkézkalmár?! Mai napság Iudea Napja süt le ránk.

– Már hogy is lehetne félreérteni, könyörgöm?! Mindenünnen s mindenüvé Egy-Mithrász tüzelő istenképe süt le ránk s én meghiszem Őt, jóságának leáradásában. Vakondok-módra belenézni?! Hitem szemével Őt látni a füvön-perzselő lángadozásban s ez nekem elég.

– Számolod is, nemcsak rakod? Az együgyűség még nem ártatlanság, a kereszteletlenség még nem beajánlólevél –

– Nono! Megnyúzom, aki hagyja magát, de értőnek-hívőnek más árat szabok. Míly bántalomra s kinek viszed: magadnak, herceg úr?

Melinoém nyaka kinyúlik; felfigyel. A Megarai folytatja:

– Phülakterionom, szerelmi bántalomra? Vedd ezt a skorpióst, uram felejtető-hódító csudás virtusát hamar megérzed: erre is, arra is ésde mi jó talizmán!

– Hadd lám – kacsintok a nadrágos trák kamaszra, kinek göncében Melinoém mereszti túlontúl peckes mellét. – „A tüzelő skorpió az ágyékban leli gyöngyőrűségét”, a latinság csillagjártasa, Manilius mondja miként –

– Haha! Nagyuram! S mint ama verset, rád: neked faragták ezt a gemmát. Ez a Korax, a Holló, a májra néz. Ez az egyiptomi Niphosz, a Kneph, a vesére tekergő kígyó. E szárnyas nagyisten, ki az Uroborosz-Sárkányon tapod, maga Haroerisz: ha növésben volnál. Ezen a kámeán a hitünk Jelöltje áll elődbe, mithraionba-belépő pharszi-öltözékben: két lábaszárán kétfele szakad a paludamentum – mely pantallonnak is neveztetik. Emezen Mithrászunk maga, mily Oroszlános! S ládd-e, mi szépen marcangolgatja emberáldozatát. Ihol meg Phoibosz Apollon vágtat s kocsikerekének sugárküllőjében, csillaga: emésztésedre ügyel. Másikán Phanakész, fáklyáit lobogtató Örömhír hozója, gerinced őre. Ez meg, mind közül a legművészibb s kincsemet nem adnám ki kezemből, ha nem tudnám, kinek: a letérdelő neophüta, a Tizenkét Hitpróba előtt: igen retteg. Szegycsontodé.

– S amaz? Árulod vagy rejtegeted?

– Uhuhuhu-uuú! Nagyuram! Öregnek való s te még tombolsz rajta, ha kell. A szúrókés termékenyítő penetrációja: phalloszodé miként. Ivadékodért, fejedelmi telezma. Mithrász Urunk, Bikája ölőben.

– …Olyanod! Kalmár, kalmár! Karneosz úr! – A kotnyeles: Melinoé pipiskedve. – Olyanod: szerelembeesés ellen, talizmán. Olyanod nincsen?…

Karneosz szagolja rajta a mindközönséges rabszolgaleányt s ha ura nem állja, hiába a parádés ruharongy, neki fityingje sincs s nem csap vásárt vele a kalmár. Szórakozottan felfigyelek s ránevetek a kettőre: Karneosz engedelemnek véli és mostmár odafigyel. A thesszáliai lány szenvedelmesen követeli:

– Olyanod! Hogy akinek én adom, szerelembeesés ellen! Hogy megvédje enyémnek: talizmán!…

– Már hogy ne volna – kezdi a kalmár a maga hadarómondókáját; de a fülem megdugítja valami más és két látó szemem is másfele tapad. Amaz ott, az a patricius-féle magas, a tömegben: mintha Licinius Valerianus volna, az én Liciniuszom; mellette meg, a mellette félénken eltisztulók hagyta szabad helyen inkább elúszóban, mint menőben, háttal

– – – magas, előkelő patricius deszpoina – – –

az Úrhölgy bisszoszfátyol diplodionja kettős redőkbe szedve és e vállkendő fölött, szénnél feketébb hajtömegén a petaszosz kalapköltemény csak még magasabbnak mutatja

vadul törtetni kezdek utánuk a tömegben… (Ő? Nem ő?)… Aridaiosz meg Nikanor, fegyveresen is alig tud utolérni, nem hogy utat törni előttem; s míg Melinoét (ki szerelmi ártás, szerelembeesés ellen alkudozni kezd holmi zöld malakhit-amulétonra) meg a megarai kalmárt eszemből kipottyantva – bömbölve szólongatni kezdem barátomat, ki szegről-végről rokona, tán heted-unokaöccse

– Licinius! Licinius Valerianus  Praeclarissime-eee!

Az Úrasszony jobbvállon-kapcsolt ión khitónban (ha jól látom… de látom-e még?) és a kalapköltemény ugyanolyan, csak még lángadozóbb ebben a tűző sáfrányszín napsütésben (ő lenne – – – Szozipátra?)

– Liciniuszom! Megállj már! Hé! Liciniu-uuus! – – –

Ahogy a piaci nyüzsgés hol megnyílik, hol összezárul, ők is: hol felbukkanóban, hol tűnőben-távolodóban, hol ők, hol már nem is ők. A sokadalom összecsap; mit vadul ez, hova törtet-csörtet? gondolja mindenki: ilyenkor, java-piacozáskor, délidőn? és ellenségesen méregeti a könyöklő-döfölő, magáról-feledkező patriciust. Nagy sokára megrestellem magam s feladom a törtetést; már rég eltűntek-belevesztek, szőrén-szálán; ésde ha a szemem kinézem, akkor se

nyomuk sincs, sem ott, amerre voltak (ha voltak), sem amerre elmentek, ha arra mentek: nyomuk se, a harsogva zsibogó bazársoron, a sokadalomban

…Vajon ő volt-e, Liciniuszom? És mellette elúszóban aki ment, hogy járásával rámigézett, ésde anélkül hogy idefordult volna, az Úrnő, aki ha vele volt – az volt-e vajon?

Ő volt-e? Az volt-e?! Isteni Szozipátra…?!

Váltig azt magyaráztam magamnak az elfüggönyözött hordszék ölén, hogy akár azért, mert nem sikerült találkoznom vele, akár mert sikerült meglátnom felvillanóban: ez a félberontott találkozás mindenképp elrontotta a napomat

pedig csak hazudoztam magamnak: megittasultan úsztam új, ismeretlen közegemben s ugyanakkor egy-csurom bánat lőn szívem-lelkem, annyira telement vele. Vele? Kivel? Ő volt-e? Ilyen-e? Ebből a részegült bánatozásból erőnek-erejével, mindenáron. Szentül eltökéltem. Ott még nem tartunk, hogy füstöljek Erosznak. Hülye. Ne tömjénezz hiába; a képzelgés se jóra, se rosszra – sehova nem vezet

hogy sületlenségeimről eltereljem gondolataimat, talizmánjaimat vettem sorra – bőrszütyőjük ott ringott-nyugodott lábamnál – hogy vaj hol leljek számukra biztos búvóhelyet.

– Csudás phülakterionok, amulétonok, aranyfüstre rótt varázsigék sodrata elefántcsontorsó hüvelyében: mi pompás, mi nagyerejű gyűjtemény! – dédelgettem zsákocskámat, azzal a frissen megtalált gyűjtőszenvedéllyel, amely már régestelen régről mintha ott lappanghatott volna

kamasz-sorban lehettem, a macellumi időkben, fanszőröm se nőddögélt, pedig hej! igen bizgattam-húzgáltam és állam nem is pelyhedzett, mikoron már a súgás-búgás mögöttem másként se hívott – „csillagjártasnak” neveztek mindenek és el-elkérencsélték bemérő bronz csillag-szögelőmet, kormosüvegemet (mert ilyenem is volt, nem is egy, fekete csillám). Pedig akkor még, Uranosz a tanúm, azt se tudtam, mi fán terem az astrologia sacra s a titkok khaldeus könyve a kezemben sem volt

s most, talizmánjaimra csak rá kellett néznem és már tudtam, melyik milyen csillagisten bozsgató avagy petyhüsztő, jótékony avagy ártó sugárzását vonja le – azt is, hogy mikor és mely végtaggal, testtájjal, belsőséggel korrespondál. S leltem is már – de nem szuszékját. Mi jó, hogy kijárta az eszem s arravaló az új scriptorium, annak a legsarkában: ahogy kieszeltem. Csak öltöztető rabom, Artaxom tudjon róla, a törpém – ő szeret – ne sejtse senki más, a kőlap elmozdító fortélyát is megmutatom neki s amilyen ügyeske, a hüpokaüszton-csatorna mellé, kőedényünket a padló alatt majd odatolatom vele. Jó mélyre, hátra. Ki gyanítja?

Szépen elterveztem – s épp telerakásával voltam elfoglalva; akárcsak elmém, elhessegetésével, ami válton-váltig fel-feltolakodott s ahogy beleturkáltam, már nem voltam bizonyos benne, nem helyesebb lett vón, ha ottmaradok s kifizettetem a kalmárnak, amit Melinoé kiválasztott, urának szánva, ártás-rontása ellen minden nagyerejű szerelemnek; hogy tán megakadályozhatná ezt is, amilyen az enyém, az észrevétlen tőrbeesést. El is határoztam, Bósszal meg a másikkal, a Göndörrel, visszaszalajtom Melinoémat a vásárba, hogy ha ott találják még, kalmárt is, becses portékáját is, hát vásárolják meg Karneosztól s hozzák el nekem, hogy tenném ágyékomra s éjt-nap ott fogdossam-viseljem. Hátha megsegít. Szép utógondolat volt, szépen elterveztem, amikor nagy hamarsággal felcsaptam, fel kellett csapnom kőedényemet, tele talizmánnal, a felső márványpolcra: betörtek magányomba s megzavart az örmény:

– Uram, levélüzenettel, hozzád. Úrnőjétől…

– Neve? Mondotta? Kicsoda, kitől?!

– Nem értettem. Beengedhetem?

– Miféle.

– Fiatalka. Szép fehérszemély és finom köntösű: belső cselédnek nézem.

– Vezesd az impluvium mellé, a kis átriumban.

– Leültetni…?!

– Eszedbe ne jusson.

Megvárakoztatom, de majd kirobbanok a türelmetlenségtől.

Hát aztán?! Ne gondolja, hogy.

Akárki.

Valahára előkerülök, messziről szemügyre veszem. Mozdulatlan áll a medence mellett; „fiatalka, szép fehérszemély”.

Mély bók. Hibátlan mozdulattal, majdhogynem „udvari manér”. (Remélem, nem hallotta. Hogy csettintettem a nyelvemmel, láttán).

– Fenség! Nagyuram…

– Neved. Kitől.

– Kottina. Szolgálatodra. Hívásod hozója: Úrnőmtől a levél.

– Mutasd.

Átkozottul csinos. Újabb bók és átaladja. Hogy ennek is, ilyenje, s nem is kettő, hanem párosával, kétfelől kétszerkettő! Szerelemgödröcskéje.

– Thesszáliai vagy? Kottina! Nem vagy te thesszáliai…?!

A medencének dől, csípője elődomborodik.

– …Nem tudom, uram.

– Nem tudod? Hát honnan csöppentél a Földre?!

– Ahonnan vásároltak; nem tudhatom. Kicsinyke voltam…

A lány betoppanó szépségétől van-e vagy a papirosz-tekercsből kicsapó illat ilyen felajzó: merevedésem küldőjének szól, hozója csak bűnrészes benne? Nem kutatom. Nem érek rá, se titkolni, se megrestellni, férfigerjedelmemet.

– Hadd lám, Úrnőd mimondó. – Lefejtem aranyszalagját és kitekerem. Homlokomon apró gyöngyökben áll a verejték s a papírosz szabadon maradó kunkori széle, ahol nem fogom – megremeg.

«Flavius Claudius Iulianosznak, Szozipátrától, üdv. Liciniuszunk mondja,  Nobilissime,  hogy mi szép előhaladást tettél tanulmányaidban és tutoraid megrágván-s kiköpve, már sehol, rhétori tudásban, szofistaságban emberedre, asszonyodra, nem lelsz. Magadra vess, hahogy íly kíváncsivá teszed e meghívó levél íróját, ki repesve vár s már csak a rólad hallottakból is, herceg úr, házának örömébe fogad, ha majd magad szabaddá tenni kegyeskednél a Tündaridák tiszteletére rendezendő házi ájtatosság idején. Mely theoxenia mától harmincadnapra lesz, kertünkben-házunkban, napszállatra gyülekezéssel, lakomázással és hálaimádság után oszladozással éjféltájt: ez a mezonüktion csupán a szolgáknak szóló figyelmeztető. Hazatérésed biztonságáról gondoskodj, míg Szozipátrád, oltára mellől, őrszellemével, utadra ügyel. Leereszkednél? Mint válaszolsz? Tégy tetszésed szerint s ne kímélj. Kottinám thesszáliai lévén, vendégragadozó leány, ki a nemet nem érti. Ha úgy döntenél, az igent neki mondjad – ő megérti s elhozza annak, aki alig várja, Szozipátrádnak, mentől becsesb hozzá-ígérkezésedet…»

Mához harmincadnapjára – – –

Nagy istenek! Harminc örökkévalóság.

S mintha nem lett volna elég, gyötrelemnek, töprenkedésem az istenség holvoltáról, mivoltáról-és mibenlétéről – lévén hogy az Első-és Főfő Arkhé nem válthat színt, mint a Hippodromoszban a nép, hogy ki eddig a Kékekkel tartott, egy napon átálljon amazokhoz és a Zöldeknek szurkoljon: nem lehet egy napon a hellén óhit Monotheosza és már másnap az újhit Logosza (mert már eljövetelem óta Kappadókiából a két hit megütközésének a csatatere voltam) – mintha mindez nem lett volna elég!

Mindez még akkor volt „Szozipátra előtt” – a boldog időkben, amikor még nem tudtam, életem két darabra szakad, Szozipátra-előttre és Szozipátra-utánra – hogy kizökkentett teológus töprenkedéseim kátyujából (vagyis ahonnan a kátyut már nem lehet kerékvágásnak nevezni) ez a különös interlúdium, mely szatírjátéknak szomorkás, szomorújátéknak mulatságos volta mián nem mondható.

Épp a Szent Agathoniké fiatal gyülekezetéből a válogatottaknak (volt köztük előbbkelője is), bájos hajadonjaiknak s azokra pislogó jámbor ifjú legénykéiknek tartottam kathekézist (ilyenkor meglelem a szépséget az újhit legendáiban, legalábbis az igyekvő felfele-törtetést az Istenihez s míg mondom, mintha vissza-visszatalálnék gyermeki hitemhez, ahogyan valaha Dionüszodorosz Atya Macellumban belémverte és érseke, Dianeiosz a merítőmedence vizével üstökömre öntötte volt) – és szokásom szerint első dolgom, hogy hazatérvén, megtisztálkodjam s kifürdekezzem a tömjénfüstből (bár a fürdés emelkedett hangulatom szent szépségét nem mossa le – még ott csilingelt fülemben a gyermek-zsolozsma:) ekkor történt. Liciniuszom látogatott meg váratlanul – csak „beugrott”, a Libaniosz-Akadémiára menet, füllentette s vele volt capsariusza, Pollion, meg, persze, az én kedvencem-védencem, Paion, reménybeli szabados, de még a régi alacsony státusban. Hogy „kizökkentettek” belőle? Elgázoltak vele! El – hogy nyomban megfeledkeztem az istenség újhitbéli hüposztasziszáról meg az Atya-teremtette Fiú-Logosz fél-örökkévalóságáról, lévén hogy az örökkévalóságnak éppen ebben a felezőpontjában következtünk mi, Konsztantinosz Iszaposztolosz meg a Birodalom, már amit egyetemes zsinatainkon agyoncsépelni szokás; és fejestpottyantam a hellén világ szilárd talajára (úgy, amint van s mindennek lennie kell) – de mint a macska, talprahuppantam és rájukmeredve vizslattam hármójukat.

A nyelvemen volt, te Licinius, te meg mit kerestél a piaci bazársoron, a minapában, a talizmánárusok sátrainál, nemes Hölgyeddel, ki tán a nagynénéd is lehetett, ő volt? nem ő? a Hogyishívják: Szozipátra (mintha nem égette volna bele ujjam-begyébe, hívó levelével, a nevét – hogy majd adom a közömböst); de mire nyelvem-hegyéről kieresztettem volna a kérdést, megfeledkeztem róla s mind csak bámultam-bámultam, mint bornyú az újkapura s ők meg rám, mint az újkaput bámuló bornyúra.

Capsariusza, Pollion, dúltan-zavarodottan tekintget hol Paionra, hol rám – ura tekintetét kerüli. Paion, a takhügrapheusz meg csak áll-álldigál, hóna alatt gyorsíró készsége: rendetlen és borzas, a szeme kisírva. Liciniuszom kényszeredetten mosolyog, megnyugtatólag s kinek-kinek tetszésére tenne: iparkodik elsimítani valamit, amibe beavatva nem vagyok.

– Liciniuszom! Soha jobbkor. Telepedj le. Ti is, te kettő, amott… de mi ütött belétek? Mi bajotok van?! – Paion hüppög, száját nem meri szóra nyitni. – Paion! Paion fiam! Mi bajod, mi történt? Valami bánt. Licinius! Mi van a gyorsíró raboddal?!

– U… uram! – szól a takhügrapheusz, de megreked: a sírás környékezi.

– Ej no, már megint! – fakad ki társa, a capsarius. – Csak magad egyszer már megemberelnéd.

– Licinius, te szólj.

– Kínos ügy, Iulianoszom, kivált kínosan érint engem, a gazdáját. Mert szó se róla, igyekeztem jó ura lenni… Jó ura abban is, hogy amikor szabadítását szorgalmaztad és megajánlottad, ami érte dukál, hát… megmondtam, nem megmondtam? meg én, akkor is és most sem mondhatok egyebet…

– Kukkot sem értek az egészből: kerülgeted, de nem mondod. Pollion! Te érted?!

A megszólított urára néz, ki örül, hogy a kimagyarázkodás nyűgös terhétől szabadul és megadja engedelmét: – mondd el, ha érted.

– Értem én, uram, nagyon is megértem s a helyében tán én se tennék másként ésde egyetlen szolga rabember se, ki ritka és édes-jó gazdára lel.

– Csak ne szaporítanátok a szócséplést. Pollion fiam. Hajazom már: rádjött a szabadulhatnék, megirígyelvén Paiontól és most te is szeretnél.

– Nem úgy, uram! – kezdte a capsarius, míg szembe-dícsért édes-jó gazdája, Liciniuszom, röstellkedve felnevetett. Pollion folytatta: – Ez a Paion itt, a mi Paionunk, a Licinius-Család neveltje, uramnak gyorsíró cselédje s aki eddig védenced volt, ne vonnád meg jóindulatod a fiútól, ki néked zacskó aranyaddal tartozik.

– Tartozik? A zacskó arannyal? Amit szabadítására adtam?!

– Nem áll rá. Nem szabadul.

– Megveszett?

– Hogy megveszett avagy a józan eszére tért, eldöntöd,  Nobilissime.

Megragadtam kétfelől.

– Ember! Szabad leszel! Megnyílik előtted a világ! Ha egyszer szabados vagy! Megrázzalak?! Paion fiam!

De csak hallgat a boldogtalan. Pollion szól, helyette mondja:

– Hiszen éppen ez az, fenséges nagyjó uram: hogy ne nyíljék meg. Ő úgy szereti a világot, ahogy van. A magáét. S abban akar megmaradni, a maga világában.

– Nem értem.

Licinius a fejét rázza, de mint aki belefáradt már a sok csudálkozásba:

– Ki tud ezeken eligazodni.

– Azért jöttem, herceg úr, nagyjó uram… A… azért jöttem, fenség – kezdené Paion, de a hangja elcsuklik. Megint Pollion mondja, helyette:

– Az úgy van, uram. Megszeppent a világtól. Megrémült. Nem beszariságból. Magam is megrémülnék, mitagadás. Kitántorogni a világba. Amilyen farkas világot élünk s még farkas világnak is, amilyen zavaros! S többé már nem szaladgálhat vissza a végtelenségig, szabadítójához, hogy „védj meg, védjetek meg,  Praeclarissime!”  nem védi senki. Ahol-la, a sok élhetetlenje, aki ott koldul: se fedele, se betévő falatja s a kloákabűzben hál, a csatornalap alatt és miért? Mert nincs többé gazdája, róla-gondoskodó. Csupa felszabadított. Így látjuk mi s ha rólam volna szó, a józanabbja lebeszélne, Paionod is és minden maga-megbecsülő rabcseléd. Annakokáért, megengedj, Iulianosz úr: elhozta. Itt van. Szeretné visszaadni…

– Mit?

– Váltáspénzét. – Pollion hangja hirtelen gorombára vált, ahogy társára rábömbített: – Térdelj elibé, te anyaszomorító rabszolga bitangja és hálálkodva érte, hogy adta-s tette, de meg bocsánatát esedezve, te szarevő szélházi, megcsókdossad ám a fenség, Iulianosz himationja bimbor szegélyét, mert velem gyűlik meg a bajod!… – S innen visszaváltott urakkal szemben használt tisztességtudó hangjára: – Hadd adja vissza hát a zacskó aranyat.

Sötét gyanú környékezett. Ravasz ez a Paion s tán egyszerre ravasz és hűséges. Vagy megneszelte állameskümet, hogy Libanioszt nem hallgatom s meglehet, hogy engem beszédei tarsolyomba-csempészésével nem akar kompromittálni; vagy az is meglehet, hogy a maga bőrét félti. Akárhogy is van, az eredmény egykutya: nem akarja leírni, kezembelopni – nem akar szolgálni.

Elkomorultam s akaratlanul is morcosabban néztem rá, mint sem szerettem volna. Szószóló társa még könyörgött:

– Hadd adja vissza s te meg fogadd el. Nem akar felszabadulni. Szereti a Családot és szereti a cselédházat, amelyben felnőtt. Megvan a fedele, élése, esztendőben két rend himationja, alsó khitonja, fejére nemezkalapja. Ha a Gazda megtartja-s visszaveszi, amint ígérte, ne dobjátok bele a vad világba, a vadállatok közé…  Nobilissime!  Vedd vissza ez előtted térdeplőtől aranyadat.

Hiába nyújtogatta, nem mozdultam.

– Úgy hát, ha jól értettem, Pollion, a társad nem akar szolgálni nekem s nem hajlandó se leírni Libaniosz rhétor előadásait, se átaladni gyorsíró jegyzeteit.

Minek hallatára megelevenedett az előttem kuporgó.

– De! De! Szíves-örömest! – lelkendezett Paion, letörölve könnyeit. – Írom! Hozom! Adom! Mindent megteszek, édes jó nagyuram, mindent: parancsolatodra, bocsánatodért! Csak szívedből ne vesd ki Paionodat, ki maradhasson Gazda gondja-viselésében és néked is szolgál! Herceg úr –

Megkönnyebbültem. A zacskó aranyat a heverőszékre hajítottam.

– Állj fel, Paion. Nem bánom, jól van: de csak ha nem beszariságból. – Gongattam. – Bort, frissítőket.

Összenéztünk Liciniuszommal s elnevettük magunkat. S míg amazok szabódva eloldalogtak a saroklugas felé, ahogy dukál s onnan, mi asztalul is szolgált, lócájuk mellől, éhesen falatozva, szemükkel aranyba foglaltak, mi ketten a nagy megbolydulásból a lélek nyugalmi állapotába visszazuhanva, kedvtelten, elégülten hallgattunk s elgyönyörködtünk barátságunkban. Neki megmaradt az értékes szolga – nekem meg a szent ígéret: Libaniosz rhétorfejedelem beszédeinek írott másolata.

Liciniuszom megsúgta, honnan van-s ki plántálta bele Paionunkba megszeppenését a szabadságtól, mely a rémületig fokozódott. Ágytársa a rabszállásán, bizonyos Dromokleidész nevezetű, magát kürenaikainak mondó, egy a jófélék közül, kire azt szokás mondani, katonának megbízhatatlan, rabszolgának fékezhetetlen, vagyis – semmirekellő s az ilyen zabolátlanjából ha csak egy van, megronthatja a többit

erre a Dromokleidészre ráverték a szökevény rabszolga nyakbéklyóját s mit ő büszkén mutogatott, más szörnyülködve olvasta vasát: „Szökött rabszolga vagyok, Dromokleidész. Vigyetek a fugitivariuszhoz, kitől a hátamra hatvan bikacsök, becsületes megtalálómnak hat arany solidus jár és költségmegtérítés, ha vasamat rámtéve visszavitet Gazdámhoz, a Licinius-uradalomba” –

negyven napot töltött szökésben, földeken-országutakon, senki-kutyájaként s hogy belekóstolván a szabadságba, élvezte-é – magad is láthatod Paionunkon, kinek a világot elmesélte s telebeszélte a fejét. Hogy mi foga-csattogtató szörnyűség, létbizonytalanság, fázás-éhezés és végezetre kikorbácsolás: abból áll a „szabadság” kínkeserve a Gazdától-elfutónak; hogy ő bizony, Dromokleidész, ha aranyhegyekkel csalogatnák, mégegyszer, akkor se… Pedig épp kiköttetés előtt állott, ötödször is, valami zabolátlanságért… Az mesélt Paionomnak, ez a magát kürenaikainak hazudó numidiai képű-s hozzá-képest-barbár; a szabadságról meg a világról, ami a szabadosra vár –

Hirtelen felültem és egy kéjelmes nyújtózás után hátul, a tarkómon összefonva a kezem, gondolataim elkalandoztak, vissza ahhoz, ami a nyelvem hegyén volt már a bohó interlúdium elején, hogy megkérdezzem:

– Jut eszembe. Láttalak bennőtöket a vásárban,  Praeclarissime.  A piaci bazársoron, a talizmánárusok kirakodó sátránál. Ha phülakteriont akarsz, konyítok hozzá, csak szólj, hogy mire. Mire kerestél talizmánt?

– Mikor?

– A minapában. Vagy tán őnéki kellett, Szozipátrának? A nagynénéddel láttalak, ha ő volt… Nem ő volt?

– Én, hogy arrakerültem volna? Nem emlékszem. Miért nem szólítottál?

– Abban az embertömegben? Szólongattalak, pajtás, még neveden is, nagy üvöltvést…

– Vagy nem hallottam, vagy nem voltam ott.

– Vagy nem te voltál; bár esküdni mertem volna. Mert nénédet nem ismerem –

– Nagynéném?! Imádkozhatnál neki, amíg ő, a Püthonissza elszakadna oltáraitól, füstölőitől és kothornoszáról leszállva, alámenne a vásározók közé, abba a nyüzsgésbe, piacszaka-délidőn –

– S nem Kottináját küldené.

– Vagy más belső cselédjét, jól mondod. Látom, elért már a hívása.

– El: köszönöm neked.

– Bár most, ahogy mondod és amilyen bődítő szeszélyes. Meglehet, hogy Szozipátra maga volt s talizmán-keresőben arrakerült, mert azt igen kajtatja, van is neki mindenfajta csudás erejű –

– No látod. De ha ő volt, maga Szozipátra s te nem voltál vele, akkor a patricius-ifjú forma férfiember, aki vele volt, ki lehetett?

– A város rezidens poétája, Nikétász? Házának khitaroidésze, Philoktemon, ki muzsikál neki fogadócsarnokában és hangszerére oktatja? Avagy Dosziadész, a helyőrség parancsőrtisztje? Aki számít, ő mindenkit ismer Nikomedeiában.

– Nem lehet, akit mondtál hogy a kérője volt: Philometor…?!

Philometor nevének hallatára Liciniuszom nagyot nézett (s vajon elbámulása nem annak szólt-e, hogy szavamból kicsendülni vélte féltésemet – mintha jogot formálhatnék valakire, akit nem ismerek); majd elnevette magát s karomra tette tenyerét:

– Arany memóriád van, Iulianoszom s hogy mi eszedbe nem jut,  Nobilissime.

– Vagy már nem kérője? Nincs Nikomedeiában? Elűzte?!… Olyan lehetetlen?

– Mi a lehetetlen, Iamblikhosz urunk előtt, ki ha akarja, neki maga Apollon is előjő; de leleplezi a kóklert, ha a megidézett ellebegő gladiátor sanyarú árnyát isten gyanánt próbálja elsütni, haha!

– Hát nem az a legvalószínűbb, hogy ő volt vele, Szozipátrával, Philometor, a kérője…?!

Licinius elgyönyörködött ábrázatom együgyű kérdőjelén; s némi gondolkozás után így szólt.

– Úgy látom, Barátom, még nem kaptál eleget Szozipátra szerelmi ármányaiból – – –

Kézmosót kért, abban illatos vizet; és ápoltas kezének hosszú ujjait egyenként megszárogatva – belekezdett.

„Eoiáé! – így is kezdhetném, Hésziodosszal, „Ama nők miként…” s te

„meg, Barátom, belegondolhatnád Szozipátra Úrnőnket, kinek szerelmi

„ármányaival már túlontúl sokat traktállak; de ez messze túlvisz bennün-

„ket Erosz ármányain, Hozzá, ki a Rettegett Gyermeknek is fölötte áll:

„Heimarmenéhez. Már bánom, hogy belekezdtem s te szólj rám és én meg-

„szűnök, mert meghaladja elmém. A sorsszakértők hivatalból jártasak eb-

„ben, a Rend – a Kozmosz – a Nagy Megrendezettség-és Eleve-Elrendezett-

„ség tudói; néznéd el nekem, Iulianoszom, a szaggatottságot és a darabos

„előadást, mármint ha majd a lényeghez érkezik az, ki hallomásból beszél

„és csak úgy, mint ki abban kontár.

Férje, Eusztathiosz elhúnytával-eltűntével Szozipátra ott élt-éldegélt

„Pergamon ősi városában, hol agg Aidesziosz, a Kappadókiai volt a szkol-

„arkha és Epheszoszi Maximosz, a ,Nagy’, neves theurgosz-és csudamívelő,

„a jobbkeze és mindenekben méltó segítőtársa. A szkolarkha gyengéden

„gondját viselte Szozipátrának, enyhítette bánatát, letörölte könnyeit,

„gyermekeit ingyen tartotta padjaiban s hogy elűzze tőle a múlt nyomasztó

„kísértetét, néhány nehézfejűt átküldött hozzá a patricius-ifjakból, hogy

„pallérozza őket s ne csak a fonálfonással-szösszel szöszmötölve, ne csak

„a guzsallyal múlassa az időt.

S ahogyan agg Aidesziosz a város büszke Akadémiájában, Szozipátra

„is, otthonában, filozófiát adott elő. Minek hamar híre ment s oly sereges-

„tül tódultanak hozzá a tanítványok, hogy már-már sugdosódni, berzen-

„kedni kezdett a tutorság: ím ez az asszonyi állat már meg elszipkázza

„tőlünk az ifjúságot!… De Aidesziosz – mint aki szeme-gyöngültével távo-

„labbra lát s több dolgok tudója – nem bánta. Pedig Szozipátra kemény

„rendet tartott, a tehetőst megvámolta, a tehetségest előreengedte, a po-

„tyázókat elkergette; az elbámészkodókra meg rákiáltott:

– Mit mondtam most utoljára…?!

És ebből támadt amaz iszonytató bonyodalom, hogy tudása, egészsége

„kis híja ráment, amint következik. Volt ugyanis egy bájos ifjú legény a

„padsorokban, bizonyos Philometor s még közös ükökről tán rokona is:

„aranyos-gyűrűs tincsek, theszeuszi termet, nevetős arc, játékos mozgás,

„arany homlokfürtök oroszlános hátrarázása – semmivel sem fukarkodtak,

„ami a férfiembert széppé teszi s mindent rápazaroltak az istenek. Ez a

„Philometor a hallgatóságból mindenkinél odaadóbban hallgatta Szozi-

„pátrát s úgy csüggött ajka-mozgásán, mintha sajgatóhal ütése bénította

„vón meg. Olykor zavarodottan s maga-megröstellve találgatta a legény:

„vajon szénfekete szépségétől van, hogy képtelen szavára figyelni, avagy

„szóművészete a hatalmasabb, hogy szépségét is felejteti – mi benne a tün-

„dökletesb? Szozipátra már ilyen; s nem is volt egyetlen bölcseleti iskola,

„Biásztól, Anakharszisztól, Thalésztől, Epimeneidésztől s a filozófia szent-

„jeitől-ősatyáitól kezdve, Dionig, Longinoszig, kinek a neve, az ő hangján

„bele nem vésődött és szépségétől el nem felejtődött volna. Így, Philometor,

„belátva lényének isteni voltát, olthatatlan szerelembe esett és előretolak-

„vással, peckes-szépelgő üléssel meg amivel már ilyenkor szokás, iparkodott

„magára vonni a filozófusnő tekintetét. Amit akart, el is érte: vesztére – – –

– Mit mondtam most utoljára…?! – csapott le rá Szozipátra; hogy ne-

„vetség tárgyává tegye. Sikerült is – egyetlen kivétellel, ki önmaga volt.

„Hangos kacagás járt szava nyomába; csak épp Szozipátra felejtett el ka-

„cagni. De mivel a szép ifjú máskor meg borotvaéles eszének adta tanú-

„jelét, nemkülönben annak, hogy amit a Deszpoina a száján kiejt, az ki-

„törölhetetlenül, benne, megmarad, Szozipátra mind gyakrabban kapta

„rajta magát azon, hogy a patricius-ifjak közül nem mindenkihez, hanem

„ehhez az egyhez beszél s körülsikló tekintete is mind többször állapodik

„meg azon az egyen. Vagyis ha ő, a mindenlátó-és mindenüttjelenlevő

„Szozipátra ennyi imádással szemben nem marad közömbös, akkor tud-

„hatta, hogy más van amögött – más a baj.

Betegségre gyanakodott s kit is találhatott volna, orvoslására alkalma-

„sabbat, mint tutortársát és földijét, Epheszoszi Maximoszt. A theurgia

„mestere kikérdezte.

– Mit érzel, Szozipátra?

– Jóformán semmiség, Maximosz, már bánom, hogy szóltam s te meg

„ilyesmire vesztegeted a drága idődet. Csak épp olykor elfog a… Egyszer

„aléltság vesz rajtam erőt, majd az elerőtlenedésből felserkenek, az arcom

„lángol s szaladni szeretnék. Másszor meg –

– Hagyd a másszort másszorra. Mit még?

– Szaladni-szaladni: elfutni magamtól.

– Mikor van ez veled, Úrnőm és mióta?

– Akkor, amikor Philometort hiába keresem az ifjaim között s nem lá-

„tom a sorokban. Amióta ha látom-nem látom: előmbe tolakodik.

– S olyankor?

– Szívem a bordáim közül előugródik és szíves-örömest utánagurulna,

„csak tudná, hol keresse.

– És ha ott leled?

– Derűm visszatér. Az az én felüdülésem: ha ott lelem. Odapillantok,

„de rámosolygás nélkül nem tudom elviselni a látását. Ha elkomorul, vele

„komorulok.

– S mikortól fogva mondod, hogy így van ez veled?

– Hogy Philometor felsugárzott és szemembe ugródott a többi fej kö-

„zül. Azóta van. Aranygyűrű tincseinek rázásával, theszeuszi termetével…

„Előrehaladott-é a baj, Maximosz.

– Ez az s bizony nagyon.

– Megváltó istenek el ne hagyjatok. Mitévő legyek?! Három gyermekem

„van –

– Nincs kétségünk aziránt, hogy szerelmi rontás áldozata vagy – felelte

„fontosan Maximosz. –Te tégy úgy, mintha nem tudnád és semmi sem tör-

„tént volna. Majd Maximoszod utánanéz a dolognak s megjelenti, ki az és

„miféle praktikákkal hergeli ellened Eroszt.

Történetesen volt Maximosznak egy szabadosa, bizonyos Xenon. Ez

„atyjaként tisztelte s kezdőtőkéjét, boltocskájához is ő adományozván,

„hálálkodással s apró szolgálatokkal törlesztett. Ez az ügyesek-ügyese, ki,

„még régről, az ergaszterionok táján ismert minden gazdaszomorítót, ha-

„mar meglelte Philometorék házában azt a koránkelő-s kis pénzért min-

„dent elfecsegő rabcselédet, ki takarítás ürügyén akármit kifigyelhetett s

„még annak is szerét ejtette, hogy ez az ő Xenonja ott legyen, vele legyen

„azon a hajnalon. Úgy volt, amint Maximosz gondolta. Philometor, ez ár-

„tatlan képű nagy ravasz, titkon a Ráigézések Könyvét bújva, a khaldeus

„tudományba is belekontárkodott s valamíg a ház aludt, minden áldott

„nap, pirkadatra, házioltárán nyulat hasított fel s vérével áldozott Szent

„Aphroditének, hogy vajha lenne közbenjárója a Gyermeknél; és Xenon,

„az oltáros sugdosódásból, fohászkodásból még Szozipátra nevét is kihal-

„lani vélte.

Epheszoszi Maximosznak több se kellett: már tudta, mi a dolga. Gyerek-

„játék lesz elbánni a koca-varázslóval, csak nyulacskázásának nagyobb s

„mentől erősebb megigázó erőt kell szembeszegeznie. Pompás fiatal kecske-

„gidát vétetett Xenonnal a pergamoni piacon, ki örömest segédkezett s

„maga készítette elő mind az áldozati állatot, mind volt urának mester-

„oltárát. A gida szarvacskáit bearanyozván és nyakánál is felszalagozva,

„így rakta oltárára hajnalidőn s vélhetőleg ugyanabban az órában, amikor

„a himpellér Philometor a maga üregi-nyulával ügyetlenkedik. Az Epheszo-

„szi, lefürdekezvén és azon olajos-illatosan magáraöltve hiereusz-palástját,

„háromszoros meghajlással közelített az oltár plinthoszához, fellépett rá és

„míg Xenonja az állatot odavezetgette (a gida felszegte szarvacskáját az

„istenek felé, kezesen, ami jó jel), ő, kését mesterdöfésre emelve, imígy

„fohászkodott:

– Nagyságos Elköltözöttek-Lelkei! Vajha lennétek kegyes közbenjárói

„ama Szegénynek s kérnétek meg, érette, Szozipátráért, az Ő Szentanyját,

„hogy hajlítaná el Eroszka arany nyilait az ő szívéről és magatok meg acé-

„loznátok meg a Megcélzottat, álnok szerelemnek e rontásával szemben!

Másnap Szozipátra későig aludt, háromszor nagyot nyújtózott s akkor

„oly üdén megébredt, hogy valósággal kidobta az ágy. Földije, Maximosz,

„három napot várt s csak akkor tette tiszteletét a Deszpoina házában. S

„kinek gyógyulását köszönheti: őt hogy majd repesve fogadja?! Ne hidd.

„Szozipátra kéjelmes-nyugalmasan, a mindentudók titokzatos közömbös-

„ségével hevertette le.

– Nos – tudakolta Maximosz – érzed még a bajt, Szozipátra, vannak-e

„még panaszaid?

– Leverted rólam a rontást, kedvesem – válaszolta a filozófusnő – és

„mesterfogásod elől amaz üregi-nyulaival vajákoló siheder meghátrálni

„volt kénytelen.

– Ha meglátod, elerőtlenedsz-e s úgy érzed-é, hogy elalélnál?

– Meg se látom s jó áldozatod óta ha ott van, ha nincs: egyre megy.

– Áldozatom óta, mondod?

– Mellyel a kölyök praktikáit legyőzted. Nem haragszom rá s diák-

„csínynek tekintem.

– Úrnőm! Szozipátra! Honnan tudod, hogy ő nyulat csurgatott ki s

„én meg hogy mit áldoztam és mikor: honnan veszed?!

– Láttalak, Maximosz. Harmadnapja már, hogy hajnalidőn, megtisz-

„tálkodva és Xenonoddal oltárodat feldíszítve, aranyozott szarvú kecske-

„gidádat eléhozád, majd Hozzávezetőt, közvetítőt-közbenjárókat keresve,

„a holdalattjáró jó daimonionokhoz fohászkodtál, mondván: Nagyságos

„Elköltözöttek-Lelkei… – – –

Szó szerint idézte a szent formulát, melynek mondása közben Maxi-

„mosz mesterszúrásra emelte kését s szemtanú módjára mondta el, mint

„fogadta az állat, mikoron szúróhegye a szívéig hatolt. E szók hallatára

„Maximosz elébeborult és kezét hogy helyezné fejére – áldását kérte:

– Philometornak igaza volt!… Hogy isteni a te lényed, Szozipátra! Ó

„igen! A Kölyöknek igaza volt! Hadd imádással illetnem szentelt szemé-

„lyedet…!

Szozipátra megáldotta, de nyájas erőszakkal talprakényszerítette és ad-

„dig erősködött, míglen Maximosz megmondta készkiadásait, a gidáért és

„Xenonnak – amit a Deszpoina (mint aki gyűlöli, hogy adósságot vonszol-

„jon) azonnal fizetett. Úgy, amint kliense-és tutortársa, a Püthonissza meg-

„hagyta, az Epheszoszi elébetárta a megszégyenült ifjú legénynek, mi ve-

„szedelmes mágiázásba kontárkodnia s kemény dorgálásának megvolt a

„foganatja. Philometor szánta-bánta megtévedését, bocsánat-kiérdemlést

„ígért és erősen fogadkozott, hogy megjavul. Iparkodott maga kárára el-

„tréfálni felsülését és méltónak mutatkozni Szozipátra megenyhülésére,

„ki csak nagy sokára nézte el neki, hogy gyermekeinek ajándékokkal ked-

„veskedik.

Ha ezzel minden elsimult volna, akár abba is hagyhatnám s nem tar-

„tóztatnálak vele, Barátom; ám a vastagja még hátra van.

„Jóformán a távozását se vette észre Szozipátra, amikor Philometor

„visszapártolt az agg Aideszioszhoz, sem azt, amikor óvatosan visszaszi-

„várgott s hébe-hóba megint fel-feltünedezett bölcseleti óráin. S hogy

„minden ilyen pompásan elfelejtődött, azt legalább annyira köszönhette

„a maga asszonyi fifikájának, mint Maximosz nagyerejű varázslatának.

„Többé nem volt se a kitüntetett, se a kedvenc, ült légyen bár a legelső

„sor legsarkán: Philometor ezentúl a Rokon volt s annak bármi távoli,

„mégis, vérszerinti; és Szozipátra a rokonságot hangsúlyozta ki – úgy is

„szólította, hogy ,Rokon’.

Így jól megvoltak egy ideig; Maximosz olykor, csak úgy mellesleg, or-

„vosilag, kérdezgette bajáról és Szozipátra mindannyiszor csak azt mond-

„hatta: tünetmentes; köszöni, jól van. Philometor alázatos-készséges volt

„és pajtáskodó-rokoni, panasza, kifogása ellene nem lehetett. Nagy néha

„azért, házának éjszakai magányában meg-megkérdezte tükrétől – olaj-

„lámpását is közelhúzva s erősen megmarkolva a szereleműző talizmánt –

„hogy még tünetmentes-é s hogy az-é egészen? Körülkutatott lénye leg-

„mélyén s kifigyelte méhe csintalanságát; de fölényes békéje, bölcs nyu-

„galma s mindenekfölött a mithraikus, írásos phülaktérion ereje mindenen

„győzedelmeskedett. Hogy Philometor mégegyszer arra vetemednék és

„oltárához olyan szándékkal közelednék? Elképzelhetetlennek tartotta

„s kivált Maximosz férfias árnyékában és védelme alatt – megnyugodott.

Egy alkalommal a theszmophoriák ünnepén, amikor Démétér istenanya

„mosolyt erőszakol édes Arcára, hogy feledtesse vélünk s ennen-magával

„a Kóré elvesztése fölött érzett szomorúságát, összegyűltek Szozipátra

„házában, „melyet kifüstöltek-kitakarítottak, hogy semmi fűszerszám sehol

„ne maradjon; s noha a mosolygás, ártatlan tréfálkozás megengedett, igye-

„keztek a gyászünnephez illő témát szőnyegre hozni – az agg Aidesziosz

„volt a lakomavezető s ott sorakoztak a heverőszékeken a tutorok. Maxi-

„mosz a sarokban állt. A lélektudomány szakkérdéseit vitatták s elhagyván

„Kleombrotosz Ambrakiotész fogas dilemmáját, hogy vajon önkezével a

„halandónak szabad-e kiszabadítania-és a hústest börtönéből felküldenie

„a lelket, jóllehet halálának vélelmezhetőleg még nem jött el a Végezés

„által kiszabott ideje? S hogy nem hübrisz-é, miáltal a magas istenekre

„emel kezet, aki az emberjószág nyomorú állat-testére kezet emel, mely

„az elevenen-megmaradásra oly görcsösen áhítozik? Miről a lélek szerke-

„zetére terelődött a szó s a platonizálók elbűvölve hallgatták a filozófus-

„nő ritka nagy tudását, egybehordván amit erről, magvasat, Püthagorász-

„tól Plotinoszig, Theophrasztosztól Themisztioszig a bölcsek fejedelmei

„eleddig elémondottak volt avagy ezután lesznek elémondandók. Majd rá-

„téve tulajdon vizsgálódásainak koronáriumát, Szozipátra így szólt:

– Nem elég tudnunk, hogy a lélek két részből áll, a sár-részből és az

„isteniből, ki is kell puhatolnunk, melyik amaz isteni s hogy húsbörtönünk

„mely részében lakozik. Mert ha most nem is döntöttük el a kleombrotoszi

„dilemmát, csupán Eliszi Pürrhon módjára élünk a döntésfelfüggesztés jo-

„gával, akkor is. Ha eljő a Végezés megszabta perc és Heimarmené ránk-

„ejti pusztító tekintetét, még mindig fölöttébb ajánlatos lészen tudnunk,

„melyik a halandó rész és melyik az isteni: hogy a lélek halandó részét

„utolsó akaratmegfeszítésünkkel alányomva s lerúgva róla, a sárba, ahová

„való, a másikát, a halhatatlant, lényünk elköltöző erejével azon iparkod-

„junk hogy kilökjük-és felfele taszítsuk a holdontúli halhatatlan világ, a

„megistenültek és dicsőültek felé – – –

Itt Szozipátra hangja megremegett, kifejezése megzavarodott, szavai

„kapkodóra váltak:

– A kettő küzdelmét nevezzük haláltusának. Az isteni rész, a Jó, hada-

„kozik, hogy leverje magáról a Rosszat, a halandó részt, mely rá vissza-

„horgad. Ha emez nem engedi amazt, hogy a tisztult, isteni régiókba száll-

„jon – az a Rossz Halál… Senki, aki halála szélére kerül és beáll a várakozók

„közé, mint most a kis Rokon is, az én kedvesem, az én kis Rokonom…

„nem engedheti, hogy… Tudnia kell, ha belőle kiszáll és sártestét hátra-

„rúgja, hogy lelkéből melyik az aláhánynivaló kolonc, nehogy akadályozza

„röptében – és melyik az, amelyben el-és felszállva… Megváltó istenek,

„irgalmazzatok az én Philometoromnak, megengedjétek megemelkedését!

„…Philometor! Kicsiny Rokon! – – –

Megdöbbenés fogadta a látnokasszony szilaj szavait a társalkodók köré-

„ben, ijedelmes megdöbbenés és zavar. Maximosz előlépett a sarokból.

„Nem értette ugyan, hiszen tünetmentesnek tudta betegét és bízott varázs-

„latában; de észrevéve, hogy a látnokasszony szája tajtékot túr és habja

„ott csorogdogál már ünnepi-szép, szorosra húzott dór khitónján. Akkor

„azon a tűző arany peronét kiengedve, egy kézmozdulattal csendet paran-

„csolt s úgy kérdezte a bakhánsnő módjára vonagló Megragadottól:

– Szozipátra. Mit látsz.

Ésde mintha történülés és látás egyszerre volna – a Püthonissza szájából

„dőlt a szó:

– Philometoromat látom kétkerekű könnyű futókocsiján, kit tiszti jó-

„cimborájától kikölcsönzött ünnepünkre, de nem a taxiarkha lovait haj-

„szolja: a maga négy versenyparipáját fogta be!… Ne csépeld, ne hajszold

„annyira: ó, miért is hogy ezt kell látnom veled, Édesem, ahelyett hogy

„mit sem lássak, soha, semmikor, senkiből!… Tegyetek valamit, ti megváltó

„nagy istenek, fogjátok vissza, tartsátok helyette! Mert már kiejti! Lovai

„megbokrosodtak. „Gyeplőjét elejti. Kocsifékjét hasztalan rángatja. Félbe-

„törött. A gyeplőszárak a testére tekerednek… a kanyarba ér. Vigyázz, Phi-

„lometor! Gondolj Szozipátrádra, szerelmesedre! Jaj! Födözzétek el, fo-

„lyassátok el szemem, hogy innentova ne lássam! A futókocsi balra borul,

„míg ő jobbról ráesik kerekére, de a gyeplőszár nem engedi, hogy az út

„szélére zuhanjon. Ahol van: rávágódott nagy forgó kerekére, küllői a két

„lábát bekapták, most azokat tördelik, most a két kezét!… Keze-lába híján,

„betört bordákkal s szegycsontja helyén a horpadásból vére is megömlik:

„úgy gurul vízmosás mély árka fenekére, már élettelen csonk, az üres hús-

„test és most! most! Ugye mondtam! Nem megmondtam, hogy mire vi-

„gyázzatok, ti haldoklandók, ti mind! Lelkének nemtelen, földi része rá-

„csimpaszkodik az isteni részre, hogy visszavegye a halhatatlanságból…

„nem engedi! Philometor! Rokon! Én szerelmesem, én Édesem! – – –

Csak a látás önkívülete tartotta előrefeszülve, egyenesen; s hogy azt el-

„vesztette – hátraájult.

Maximosz a vállgödrét, nyakát, fületövét tapogatta, hogy megél-e. Der-

„medt csendben vártak így, mozdulatlan, percekig, míglen az a goromba

„vad sóhaj is felszakadt belőle, ami halálhörgés is lehetett; de zokogni még

„nem tudott. Kis vártatva az is elkövetkezett, görcsös-szaggatott, vígasztal-

„hatatlan zokogása a megejtett szívnek – azé, aki szerelmese kiéneklésére

„készül

nem is kellett erősködnie, ismerték isteni képességeit és hittek neki. Phi-

„lometort látta holtában; várták, mikor hozzák haza tetemét s számítgat-

„ták az időt, amikorra odaér. Szozipátra úgy sírt Philometorért, hogy félre-

„érteni többé nem lehetett. Egészen kiadta magát. Megvallotta szerelmét.

 

............................................................................................................................................................................

 

Ötödnapra, amikor Szozipátra ,látásának’ híre is elterjedt és az ifjú holt-

„testét kerestetni kezdte a Család, de meg már cimborája, a taxiarkha is

„illedelmesen kellemetlenkedni kezdett, hogy ripityára ment kétkerekű,

„aranyveretes kocsija árát visszakövetelje-s behajtsa – ötödnapra történt,

„hogy Szozipátra házába beállított Philometor.

Nem egyedül: az agg szkolarkha és az Epheszoszi fogta közre; mind a

„kettő igen nyomott hangulatban. Maximosz zavarodottan kerülte a lát-

„noknő tekintetét, mintha az ő lelkén száradna, hogy gyógyáldozata után

„sem volt teljesen tünetmentes; Aidesziosz viszont erősen a szeme közé

„nézett, mint akinek számadása van s attól teszi függővé – megrendüljön-e

„bizalma isteni látóerejében annak, akit leányaként szeret avagy találjon

„a lett dolgokra valami más magyarázatot.

A Deszpoina felnézett és már mindennel tisztában volt.

Jóreggelre, kendőzés előtt, meztelen arccal.

Hordágyra fektetett hullája helyett – a tulajdon két lábán, egyben-és

„egészben, Philometor: ő maga toppan be az ajtón, melynek függönyét

„maga mögött visszaejti és ott megáll. Nevetős képéről, ahogy előreboruló

„aranyfürtjeit tetszelgősen rázza s theszeuszi termetének hetyke tartásáról

„le lehet olvasni, hogy többet tud, mint tudnia kellene. Hármójuk hívás-és

„bejelentés nélküli illedetlen beállításáról, szokatlan és modortalan időben

„sejthetni, hogy addigra ha Aidesziosznak meg Maximosznak elsőül, azóta

„fűnek-fának – mindeneknek elmondotta Pergamonban diadalát; de még

„hátra volt, hogy kajánul ki is élvezze.

A hóhér kihurító ostorcsapását szívesebben elviselte volna, mint amek-

„korát Philometor gunyoros-kegyetlen „kérdése a csupasz hátán csattant:

– Nos, Rokon?! Néném! Szozipátra! Minden bordám összetört, de a

„megváltó istenek csudát tettek és egybeforrasztották csontomat. Haha!

„Egész Pergamon beszéli s tutorainktól is hallom: nélkülöztél. Imhol va-

„gyok: szebbnek-s elevenebbül a tiédnek, mint lettem volna neked, holtan.

„Szozipátra! Nem örülsz nekem? – – –

„A világ egyetemes krónikájában az egyetlen, akire (Herélt létére!) asz-

„szonycsábítás, házasságtörés vádja nehezedett: Favorinosz – Hadrianus

„filozófus-kegyence – őróla jegyezték fel. Favorinosznak volt egy füstös-

„képű, indiai rabcselédje: a mulattatója. Autoleküthosz, a Lüke. „Az-aki-

„olaját-is-magával-hordja”. Sebesebben pergett a nyelve, mint járt az esze;

„zagyva görög makogását (vagy amit annak vélt, a görögös galamátyot)

„barbár hindi szavakkal keverte s azt is dadogva mondta, keserves fintorok

„közt, ficamonként:

– Szudra szudra mah-hallíjja! Szudra szudra mah-hallíjja! Mmm’szha!

„Mmm’szha! É-jjá-é! Mmm’szha! É-jjá! „Deszpoiné!

Rángásos csetlése-botlása, hibletyi-hablatyi beszéde a császárt is meg-

„nevettette – még akkor is, amikor már gazdája magáraharagította volt.

„(A filozófus utóbb, palotájával-könyvtárával egyetemben házibolondját

„is tanítványára, Herodész Attikoszra hagyta, kit ha nem is magjából, de

„lelkéből-lelkedzett gyermeke gyanánt szeretett – ám ez egy más történet).

Nos, nem is annyira Autoleküthosz emlékére, mint inkább az Arelatumi

„Bölcs – Favorinosz tiszteletére, így nevezte el a maga füstösképű bolondját

„is Szozipátra; mert neki is volt egy ilyen Lükéje, „aki-olaját-is-magával-

„hordja”. Indiai, nem indiai? Ki tartja számon, a rabszolgavásár tarkaságá-

„ban? Alighanem. Félrelógó nyelve váltig útjában volt a szónak, rángógör-

„csös lepcse, halandzsa beszéde hallatán-láttán gurultak mindenek s Autole-

„küthosznak az volt a kiváltsága, hogy barbárral elegy hadribálásával még az

„Úrnőt is megnevettette s e vakmerőségért büntetlenséget élvezett. De miért

„is mondom el mindezeket s hol is hagytam el szavamnak szóba öltését?…

 

............................................................................................................................................................................

 

Megengedj kapkodásomért, Barátom: innentova az események pergését

„sem a szavak drámaiságával, sem nekilendüléseivel nem lehet utolérni…

„Boldogtalan Szozipátra! Mitévő legyen? Menjen önkéntes száműzetésbe,

„elbujdokolni szégyene elől? Fülébejut egy-és más, amiről jobb lett volna,

„ha nem tud. Hogy Philometor valaha varázsló-inasa volt az Epheszoszinak,

„de Maximosz kidobta

vaj miért? Azért-e, mert megtagadta tőle testi szerelmét? Avagy mert

„tehetségtelennek találta?

amit elleshetett, azt a keveset elleste tőle, bájital-kevergetést, aprócska

„mágiázást, még minekelőtte a Mester elűzte volt; de most, hogy garázda

„csínye sikerült (mellyel hogy mi kárt tett a mindenségben, ingyen se sejti

„az elvetemült:) most… tán titokban még be is férkőzött újra kegyébe és

„együtt mulatnak Maximosszal rajta, de már a szőrmés nyoszolya mellett,

„hol buzgón gyakorlatozva, meg-megismétlik a férfiszerelem akrobatikáit…

a gyalázatosok, a két egy-húron-pendülő gonosz: egy pár! – füstölgött

„magában Szozipátra, mert már a theurgia előadóját is gyanúba vette;

„hogy kétszínűsködő és kétkulacsos – – –

Visszavonultan él és gorombán. Senkit nem fogad. A harag bodorgó se-

„tétje füstölög benne: a haragé, melynek fűlő tüze ha felsüt – az a vulkán-

„torok az istenekre felvilágít… Valaki más is hibázott, valaki végzet-elvétő

„figyelmetlen a mindenségben

már minden eltörpül haragjának igazi magja mellett. Már háborgása nem

„az aranytincseit rázó, theszeuszi termetű szívrablónak szól; ésde ha harag-

„szik is Philometorra – nem szerelmének kicsinybe-vételéért; hanem valami

„másért, valami egészen másért

fantomjának látomásérzékenységét megzavarták

tudva-tudja, mi beláthatatlan követlezményekkel jár, ha a Sorsra rálátó

„látóasszony belső szemének tüzelő iriszét kioltják

tudva-tudja. Ha ezúttal, egy tanonchoz-illő füstölő szertartással, bajmó-

„koló nyúláldozattal a varázslótanonc – Maximosz kirúgott famulusa – a

„bolondját járathatja vele, akkor elámíthatja bárki más

s hiszen ha csak az volna! De csupáncsak ő méri fel, a hamisságnak mi

„görgetegét, a meghamisodásnak mekkora világlavináját indítja el a garázda

„csíny – tudatlan turpissága az Elvetemültnek

tudva-tudja, hogy fantomjának távolba-közelbe-múltba-jövőbe látó ado-

„mánya a Moirák fonáleresztő horgára van akasztva – Heimarmené bizony-

„nyal észrevette a sorsszálak rángatózását. Ésde már csak az maga, hogy ez

„véle, Szozipátrával megtörténhet, zavart és rendetlenséget okozhat, örvény-

„tölcséreket és zubogókat támaszthat a végzet megmásíthatatlan hömpöly-

„gésében – zuhogópadokon zuhatag sorsok aláborulását, sorsárnak-apálynak

„megzavarodását

 

............................................................................................................................................................................

 

könnye elapadott, szeme kiszáradott, korom sörényében az első fehér

„hajszál

aiszkhüloszi Megtorló – tengő-lengő asszonyi alasztor: a bosszúeskü dai-

„monná testesült szelleme a házban; kezét nem tördeli, öklét nem rázza –

„nem jut eszébe semmi

önelgyászolása lesoványodással – elfásulása csúnyulással jár (elképzelhet-

„ni Szozipátrát csúfnak?… Igen, el. Ilyen. Ám erő ez is, jaj, rettentő erő, az a

„Rútság). De mi az, a sorstörvény megzavarodásához képest?! Kimarjultan

„a semmibe bámul és a szólongatót nem látja, a szót a füle nem veszi be:

– Szudra szudra mah-hallíjja! Szudra szudra mah-hallíjja! Mmm’szhaa!

„Mmm’szhaa! É-jjá-é! Mmm’szhaa! É-jjá! Deszpoiné-ééé!…

Harmadszorra elneveti magát.

Ő az, Autoleküthosz, a Lüke, „Az-aki-az-olaját-is-magával-hordja” (s mi

„más is lehetne a füstösképű neve, amilyen falubolondja), más-már-rég-ki-

„dobta-volna, alja-mihaszna rabszolga; de ő kedveli. Nem lehet nem-oda-

„nézni, arra, amit mível – nem-odahallgatni, amit olyigen mondhatnék,

„csak nyelve ne lenne útban, ahogy keserves fintorok közt, ficamonként, elő-

„gagyarássza

– Szudra szudra mah-hallíjja!… É jjá-é-éé! Deszpoiné-ééé!…

– Mah’hallijja, jól van, jól, elhagyd már, Füstös: megnevettettél – szól rá

„Gorgon-mosollyal, a Deszpoina. Arca hamuszürke. Jobbjának sipircelő

„mozdulata mondja – ki veled. S megint magábasüpped. A Füstöskép vissza-

„sandít: imádkoznék? Csetlegi-botlogi Koma. Tapintatosan kisomfordál,

„Szozipátra utánanéz anélkül, hogy látná. Kiissza a kecsketejet, amit Kot-

„tina odakészített és jelet lát, jelet, az edény fenekén. Meglátja a Kost –

az utolsó lehetőség. A kos. Azt, azt! Igen, engesztelő áldozatul, a Megbo-

„londított Mindenségben zavarodottan

„szállongó Elköltözöttek Lelkeinek

egy kost

annyi maga-emésztő tétlenség, tanácstalanság után, valahára, Szozipátra

„ráhatározza magát

rabcselédeiből előszólítja a kiszemelt hármat

belső cselédje, Pürrhippa – a Háztartás Esze

Kútmeregető Euphranor – a Bivaly

Autoleküthosz – az Istenek Pártfogoltja

Pürrhippát, Euphranort meg a Lükét. Előszólítja

míg pénzes szütyőjében kutakodik, hogy a soliduszt a leánynak odaadja,

„parancsait osztogatja:

– Pürrhippa. Ne, pénz. Magad mellé veszed a Bivalyt meg a Bolondot.

„Kost hoztok nekem a vásárról, napszállatig idehajtsátok. Megnézzed ám,

„hogy szép csavartas szarvacskájú fiatal állat legyen; Euphranor ragadja-

„fogja elől, Autoleküthosz terelje hátul. Szarvánál-farkánál jól megmarkol-

„játok; de megvigyázd, hogy se kötél a nyakán, se derekán heveder: semmi

„ilyen a jószágban kárt ne tegyen. Ne hátráljatok vele: megtiltom. Szabadon

„vezetgessétek s ahol jön magától, ott akár el is engedhetitek – – –

Azok elnyargalnak a vásárba és ő dolgához lát

visszavonul szentélyébe. Távoztatja szívéből a füstölgést, a háborgást

háziköntösét a padlóra ejti: anyaszült-szűzmezítelen

szentségtartó ládáiból előszedi kincseit, melyeket még khaldeus meste-

„reitől kapott. Dionüszosz viriliáit – hímtagját-heréit formázó, nagyerejű

„szobrocskáit. Félelmetes Abraxasz-amulétonját, mithraikus phülaktérion-

„jait. Agyagsárga csontkoponyáját (melynek, míg élt, lakója egy csudamí-

„velő, mezítelen, egyiptomi gümnoszofista volt)

a kegytárgyakat a frissen letisztogatott, még-félig-nedves márványoltár

„hűvös lapjára helyezi. Egyenként csókkal illeti mind; majd megalázkodva,

„megcsókolja az oltár plinthoszát és kézifohásszal, tenyérrel-szemmel fel-

„fele, csukott szája mögött, elméjében – imádkozik.

És vár.

Amihez már csak a kos hiányzik: a kriobolionhoz lassan előkészíti és

„sorbarakja a hozzávalókat

a kétélű kést

a peremes vértálat, amelyet majd, Kicsurgatáskor, alátart az oltárlap

„vércsatornáinak

a szikorkacsiholó taplót, a kormos rongyot; a két triposzt; a füstölő-

„szereket

az aranyfestéket

szemébe pupillatágítót csepegtet, csecsbimbóját bearanyozza – ugyan-

„azzal az arannyal, amellyel az állat szarvát aranyozni fogja.

És vár.

Megérinti szűzi szemérmét, melybe holt férje, Eusztathiosz óta más

„férfiember nem hatolt. Alátűri csiklóját, mely holt-érzéketlen; és bele-

„borzong – milyen hűvös ma ez a körülfalazott szentély, hová csupán a

„mennyezet opaionján hatol le az oltárra eső sugár – vagy csak amiért

„anyaszült-meztelen?

– De soká odavoltatok.

Valahára! Pürrhippa messze eltartja az ajtófüggönyt előle, Euphranor,

„a Bivaly, szarvánál fogva vezetgeti, Autoleküthosz, a Bolond, a farkát

„fogja és mammogva mind-magyarázna – szudra szudra mah-hallíjja! – de

„sehogyan se sikerül neki. Pürrhippa elhallgattatja:

– Nyughass már! Az Úrnő jobban tudja.

Az Úrnő ránéz a kosra: ez hát a kiszemelt, a sorskijelölte. Furcsállja.

„Szó se róla, fiatal állat és kecsesen csürt a szarvacskája is; de a tekintete

„nem tiszta. Míg aranyozza, amazok lefogják hárman és a füstösképű indiai,

„barbár szavakat bugyogatva, torzsával eteti.

De ez nem olyan, mint a többi kiskos: ez az állat tudja.

– Senki nem léphet be. Hagyjatok magamra. Kottina vigyázza szentély-

„ajtómat. Euphranor a portikusznál. Őrt áll. Eredjetek!

A rabcselédnép kitakarodik. Az oltáron fellobban a láng, a triposzokból

„bodorog a füstje – a szentélyben tömjén illata terjeng.

Szozipátra az imaszózat Megszólítását próbálja. Kinyúlik, két karját a

„magasba tárja.

A kos nyughatatlan. Hogy lesz belőled engesztelő kosáldozat, ha nem

„várod magadbaszálló csendben halálodat, te engesztelhetetlen? Lesandít

„rá, kétszer is újra kezdi. Miért is hoznak nekem ahol annyi sok van, abból

„a vásárból, éppen ilyen makrancoskát; ilyen gonoszindulatú, ilyen rossz

„természetű ringyójószágot – bosszankodik szorongva Szozipátra – ennek

„még a szeme sem áll jól. Nyilván a fiatal kos kis szíve is görcsberándul,

„amint megérzi a Nemesziszek kettős prezenciáját: hogy milyen nagy a tét

harmadszorra sikerül elhessegetnie előérzeteit és a Püthonissza, kését

„magasra emelve – belekezd:

– Nagyságos Elköltözöttek-Lelkei! Dicsőült Jó Daimonok, ti! Tanító-

„mestereim! Tudom, a szerelem a látnokerő végveszélye: ha veszni hagyom,

„elvesztem magam is! íme kitépem szívemből a Hivatlant, íme rátaposok a

„Belémtolakodóra, a sarkam is: rajtad-rajtad-rajtad van, szerelem!… Elköl-

„tözött-Lelkeitekből Idelátók! veszedelemben látnokleányotok minden-

„tudása! a mindenüttjelenlétel istenadománya! a jósjel! a varázserőmegőr-

„zés! veszedelemben a Mindvalóságosság a Magasságban! Bennem van a

„rontás! a rontás! bennem! az igézet-megidézés hamissága! a hamislátás!

„belémesett! veszedelemben a sorstudomány!… Ime fogadjátok – – –

Még fölébe sem emelte és a kos máris megérzi a kést. Megremeg. Hátrál.

„Nyughatatlankodik. – Maradhass már! Csak addig, amíg megszabadítalak

„magadtól és Átváltozáskor, véredben kiábrázolódik a szentáldozat: ara-

„nyoskám, örülj! örülj a megváltó nagy istenekhez való te-felmeneteled-

„nek: örvendezzél! – szól rá, mint a gyerekre, a kosra; csak akkor folytatja:

– Ime fogadjátok az én megtisztulásomra, az én visszabocsáttatásomra

„a szentelő látásban, a kost! Vérét Heimarmenének engesztelésül és hála-

„áldozatul a sorsművészet visszaállításáért; és húsát nektek magatoknak,

„szeretetáldozatul: íme fogadjátok! –

kétélű késével nyakszirtnél lecsap rá; de hegye a gyapján elcsúszik – csak

„megsebezte. A felingerelt állat rendetlenkedni kezd: ugrabugrál, nekivadul

„és fejét félretartva, balszarvával a Hadész felé, alámutat. Rossz jel. Szozi-

„pátra melléugrik s késével beletúr, ugyanoda, ám a sebet elvéti – a véréből

„ami a padlóra hull, az veszendőbe ment. Riadtan veszi észre, hogy arany

„saruja már iszamos a vértől s birkózás közben, vele, meg-megcsuszamlik;

„a kos meg, tulajdon vére szagától, mind rémültebben viaskodik –

– Drágám! Neked akarok jót! Ereszd be késemet, hogy minél gyorsabb

„legyen! Meglásd, ha benned van már, jól megforgatom! Ereszd be! –

reményvesztetten könyörög neki, mivel balsejtelmeit beigazolva látja;

„összerázkódik a kos zavarodott tekintetétől s attól a tudattól, hogy ha

„elveszíti, álló esztendeig a krioboliont nem ismételheti meg

rosszabb már nem történhetett volna annál az iszonyatosnál, ami most

„következett. Ha nem lett vón élet-halál kérdése, nevetséges helyzetén

„sírni tudott volna. Az iszamos márványon sarka megcsúszott s míg lába

„ügyetlen „kalimpálásával ő, a Püthonissza, nagy testével ülepre huppant, a

„meglökött oltártriposz is elvágódott s kiborította izzó tartalmát, arra,

„amerre nem kéne. Hol a szerteguruló parázs égette, hol a kosvéren csuszi-

„kolt s bármint iparkodott, képtelen volt lábraállni; körülötte minden vé-

„res volt már s ugyanolyan véres-csikartas, parázségette maga is

keze szorításából szabadulva, a kos nekibokrosodik s arany szarvacskáit

„nagy bőszen döfésre szegve, nekitámad az oltár oldalának – azt ökleli. A

„márvány szép arányú, magas kolonca megrendül, megdől, de helyrebillen.

„A rázkódástól, rajta, felcsattannak a gümnoszofista sárga csontkoponyá-

„jának állkapcsai; a koponya megszólal és Szozipátra, a földön elterülve,

„tisztán hallhatja, amint a koponya háromszor ezt kiáltja:

– Helianosz! Kriszkosz! Jövel! Nagyságos Elköltözöttek-Lelkei!

– Helianosz! Kriszkosz! Jövel!

– Nagyságos Elköltözöttek-Lelkei!

Abban a szempercenetben sirályszárnyak surrogása – a magasságból, a

„szélhárfa felsivalkodásával, süvítve-zúgva: bokaszárnyaikon a Dicsőültek

„Lelkei alásiklanak

megjelennek a hívásra s már imhol vannak –

– Talpra, leánykám! – szól az őszbecsavarodott, agg Helianosz és máris

„nyúl a hóna alá

– Jer, szökellj fel, gyermekem! – szól társa, szelídszavú Kriszkosz s fel-

„fogja könyökénél

a Felszárnyazottak talprasegítik leánytanítványukat, ki még most is

„kezében szorongatja a Kétélűt. – Rajta! Áldozárnő, Püthonissza! Rajta!…

„S míg a vén Kriszkosz a papnőt megtámogatja derekán-tomporán, hogy

„szilárdul álljon az áldozattal szemközt, Helianosz, csuklójánál átfogva,

„kését vezetgeti a remegőnek –

– Most!

a kés beleáll, a kos megreszket

a markolatig belélökött kés a kos szívéig hatol, Szozipátra ügyes szerrel

„körülforgatja; az állat, halálában, maga-alá-kapott négy lábával laposan a

„hasára rogy. Hárman tartják alá a peremes vértálat

bőven adja – megömlesztve ontja fiatal vérét a kos

már az oltártriposz is ott áll rendben, a helyén, mintha soha fel sem is

„borult volna, tömjénfüstje egyenletesen bodorog; a mennyezeti nyílt

„opaion leáradó sugarában, fénykoszorúzta fejükkel, a Dicsőültek elgyö-

„nyörködve erejének és szépségének megújulásában – úgy szemlélik leány-

„tanítványukat és Átváltozásra, a kriobolion kegyelmes Elfogadását néki

„megjelentik

és ő, a Püthonissza, valamíg csak bugyog, vértáljába gyűjti mind a kin-

„cses vért, beleiszik melegébe s beleiva magáramaszatolja… – Kenekedj meg

„véle! – megkenekedik, majd cseles mozdulattal, hátulról, nyakszirtjétől

„alá – magára önti

a kos, elnyúltan magát kirugván és az oltár is helyére zökkenve, rajta

„mi az imént még oly vadul tátogott-táncolt, zörömbölt-kelepelt: egy-két

„néma kaccantás után már meg se rebben a gümnoszofista aki volt

a csontkoponya újra mozdulatlan, szemének odva-nézése sötét, állkap-

„csa összeharapva hallgat

csupán az Egyiptomi látja, koponya szeme-kútján, a Dicsőültek felkere-

„kedését, csak ő, a Fületlen hallja a Felszárnyazottak megemelkedését –

– Helianosz! Kriszkosz! Én szerelmetes mestereim! Meguszaioszok!

„Hadd öleljelek meg, Megmentőim, mágusok: hadd szeretgesselek!

Szozipátra.

Ujjong-jajong boldog őrületében s magánkívül egyre csak őket keresi:

„nem tűnhettek el!… – Mert sem saruszárnyuk surrogását nem hallotta,

„sem távozásukat nem érezte meg. – Itt vagytok, tudom, itt vagytok. Hol?

„Miért bujkáltok előlem? Édeseim! Őrzőim! Ti szent Megváltók, ti Jó

„Daimonok! Ti Jótton-jók! – – –

Azok már sehol. De ő, mint aki patakzó örömkönnyeitől, elragadtatá-

„sában alig lát, azt se bánja már, hogy megszegik parancsát és az előrohanó

„két nőt véresre ölelgeti:

– Kottinám! Pürrhippa! Megint én vagyok! Megint! Én! A ti Szozipát-

„rátok! A ti kegyes Úrnőtök aki voltam! Újra! Én!…

A sivalkodásra az ajtófüggöny mögül előles a kettő: Euphranor, a Bivaly

„meg, hóna alól, Autoleküthosz indiai korom-arca. Magafeledkezett szent

„áhítattal, kiguvadt szemmel csügg a kettő az Úrnőn, mintha most látnák

„először istenszobornak istenasszonnyá elevenedését. A Lüke elmakogja

„magát s mind-makogna valamit barbár-görögül, de félrelógó nyelve útban

„van neki – a rendesnél is jobban megzagyválja:

– Szudra szudra mah-hallíjja! Szudra szudra mah-hallíjja! Mmm’szhaa!

„Mmm’szhaa! É-jjá-ééé! Mmm’szhaa! É-jjá! Deszpoiné-ééé!…

A Lüke vízfej-tekintete Szozipátra örömittas szemével találkozik. A Lüke

„rávigyorog, a Püthonissza visszakacag. Ott sürög a két fehércseléd is körü-

„lötte, ijedten nézi örömtombolását a Megelevenedőnek és aggódó-buta

„képpel legelteti szemét odatárulkozó meztelenségén: Szozipátra csupa vér.

– Deszpoina! – puhatolja Pürrhippa, szeszélyét: – készítsem fürdődet:

„töltögessem?

Meg Kottinája is:

– Lefürdekezel?

– Szozipátrátok, hogy lefürdekezzen: én?! Ebben élek, ebből éledek

„újjá, ebből támadok új, isteni erőre! Magamon hagyom! Három napig!

„Ebben fürdekezem!

„Nem telik bele egy hét, a sorstörvények a csillagokból arra zavarnak va-

„lami felkapott romanosz kocsigyártót, annak az aranycirádás, filigrán

„küllői meg a semmicske kereke hozzá, igen divatoznak attikaszerte, de

„Pergamonnak újság; és a hintókupec, parádés carrucáival, portéka-kara-

„vánjával hogy-hogy nem, rákerül Philometorék portikuszára

ez a Cocceianus vagy száz, jól betanított bognárral-szíjjártóval s más

„ügyes rabbal dolgozik, a lovászait sem felejtve, mert azt is árul hozzá –

„lovat. Császári szállítónak hazudja magát, de hogy ő vagy az apja szállí-

„tott-é s melyik császárnak, Philometor nem kérdi, lévén bolondja lónak-

„lószerszámnak s kivált a nyalka szekérnek; és ez a Cocceianus, holmi

„fejedelmi diadalszekéralkotmányok megmintázott ábrázolatjával meg a

„nagy felhajtással nagyon elkápráztatja

hatvan parádés gyorsszekeret hajt el a vevőnek-ígérkezők, urak és bá-

„mész lebzselők szeme előtt, kiknek tömegéből Philometor mindig előre-

„furakodik s hol a hintókhoz és azokon fel-le, hol árulójukhoz és mind-

„untalan elébeugrálva: szerfölött töri magát érte. Egy könnyű latin rhédá-

„ra alkuszik, mi lassúdad útibatár s nagy útra: nem neki való. Erről csapo-

„dár szívvel lemond s el is felejtkezik egy véznácska, de annál szemreva-

„lóbb gyorshintónál; s abba olyigen belehabarodik, hogy nem tud elsza-

„kadni – sem attól, sem Cocceianusztól, míg magas kalmár-kamatra oda

„nem adja neki.

Cincás, csiricsáré csudabogár lehetett ez a carruca aurea – mondja, aki

„látta – bár amilyen zsivány a vándorjáró kalmár, aranynak ez ugyan nem

„volt arany, csak nagyon sárgállott-csillogott a rézpánt-rézveret rajta meg

„keréken-küllőkön a rézdísz rojtja-bojtja. Jóllehet vásárt még nem csaptak,

„kis foglalóval a családi kezesség rajta maradván, a vén Cocceianus a kocsi-

„káját egy napi próbaútra, négy paripájával odabocsátja.

Aznap Philometor nagy karimájú árkádiai kalpagot szíjaz nyakára, hogy

„ne süssön szemébe a Nap, de a szél se vihesse le; és már korán, utántöltö-

„getve, ésde sűrűden le-lehajtogatva, előre megünnepli a kocsivásárlást. A

„szellőben meg-meglobogó arany fürtjeivel s theszeuszi termetével, Philo-

„metor a kocsivértnél felmagasodva, szikrázó carruca aureáján s a tenger-

„part felé elporzóban – így zárhatták a szívükbe: szüléi, rokonai aligha

„gyanították, hogy akkor látták utoljára – – –

a birkapásztor, ki nyomorú végének tanúja volt s egykupacba hordott

„csonk darabjait a hozzátartozóknak átaladta, teteménél a megváltó iste-

„nekre esküdve tett tanúbizonyságot arról, hogy úgy igaz, amint látta és

„megjelentette volt

a tengerpart meredek hajlásánál, hol a szekérnyom homokba vész, a hegy-

„ről leszáguldó Arany Hintó fékrúdja félbetörve lógott, úgy karikázott alá

„ – de már nem kerekein, hanem hátán-oldalán. Ahol királyszege nekipat-

„tant, nagyot szikrázott a szikla

két fenséges alakot is látott a pásztor, végigszáguldani a tengerrész fölött,

„mikéntha a nagy fénylésből pattantak vón elő. Sirályszárnyú bokájuk

„mozdulatlanul siklott el a boruló szekér s a vele egy-gubancban guruló

„lovak nyerítő látványa fölött: kiterjegetett kézzel, vissza se nézve – de

„parancsoló intésétől ez istenalakok egyikének, a pásztor láthatta, amint

„a gyeplőszár a hajtó nyakára-derekára tekeredik, a kerékpörgésre boruló

„testét a rézküllők térdtől-könyöktől lekaszálják és keze-lába-híja törzsét

„jó-bent, a kavicsos partra hajítják, hol már a víz is alámos

ám alighogy ama Dicsőültek fenséges Lelkei szertepattantak a fényárban,

„ott, ahol, lenyugovóban, Tűztestű Phoibosz özön Teremtetlen Fényét a

„tenger ringatta, belecsobbant a csudahintó és lovaknak-kerekeknek: a

„carruca aureának minden időkre nyoma veszett

a mindenségben helyreállt a Rend – a kozmosz – uralma. A sorsművészet

„diadala volt.

Szozipátra, a látnoknő magáratalált és örömkönnyek közepette köszönte

„«gyógyulását»  a Dicsőülteknek – nem bánta már, hogy ezen az áron (és-

„de milyen áron!) mégegyszer viszontláthatta tanítómestereit

már újra akkor volt és ott volt, ahol-és amikor akart: újra látott. Meg-

„enyhült Maximosz iránt s immár tudta, soha nem is volt miért gyanúsí-

„tania: fekete-mágiázásra nem ő tanította, soha meg nem kívánta szerelmét

minden úgy lőn, ahogy Philometor megáhította – megáhította akkor-és

„azzal, amikor elvétette a varázslást és belegabalyodott ama laza, puha ré-

„szébe a Változtathatatlannak, mely véle már elváltozott. Pontról-pontra

„ – ugyanaz a végzet érte, amit, ügyetlenkedve-rátévedő, gonoszkodó má-

„giázással a látnoknő szemére küldött. Ahogyan lefékezhetetlen divat-

„hintójából a piperkőc kizuhan – ahogy a gyeplőszár rátekeredik vállára,

„nyakára – ahogy a cirádás rézküllők mindkét lábát befogják, körüldarál-

„ják, combnál lenyesik – ahogy eltördelt-széthányt, keze-lába-híja törzse

„ott leli halálát az árokban, míg aranyhintónak, paripának az öbölben

„nyoma vész – végzetálmát ahogy megálmodta.

A Püthonissza látta a Végezés mészárosmunkáját, de – „nem nézett oda”.

– Szozipátra! Hallottad, hogy kegyesed, Philometor, ki neked roko-

„nod is volt tán! –

– Volt? Csak volt?

– Hát nem tudod? Ki tanúja volt, a pásztor mondja. Nagy karimájú

„árkádiai kalpagja a szemére ragadt s attól fogva nem látta, mit, mivel,

„merre-hova hajt. Csudás aranyos új hintójának alákerült és szörnyethalt.

„Ő maga meglett; de amije odalett: aranyos hintóját négy kappadókiai

„ménjével már követeli is a Családon az a szőrösszívű s amilyen gyanús

„mehetnékje van, igen türelmetlen: a vándorjáró kocsikalmár. Neki magá-

„nak most hozza, elégetni, maradványait a birkapásztor, aki rátalált, Phi-

„lometorra… Nem tudod?!

– Megjelentettem. Vagy nem jelentettem meg?! Jó Aidesziosz! Szkol-

„arkha! Hát látásomra már mit sem „emlékszel? Hogy ami nektek jelen

„van, az nékem a jövő?!…

Amilyen ridegen csak tudta, úgy mondta: ridegebben már nem lehetett.

Ilyen volt Philometor s ez lőn a veszte. Büntetésül hazugsága igazra

„változott: bekebelezteték az eleve-elrendelt való világ özön történülései-

„be. Adraszteia Rendelése volt – annak rendje-módja szerint. Mert úgy van

„az rendjén. Immáron sejtheted, milyen ő maga; s hogy milyenek Szozi-

„pátra szerelmi ármányai – – –

 

............................................................................................................................................................................

 

Eddig a történet, egyike ármányainak, de nem az utolsó. Ládd, nemes

„Barátom, mi kicsinységeken múlhat a nagymindenség helyrebillenése –

megszégyenültenek, akiknek a hite megrendült benne

meg, a csúfolkodók, akik azon kárörvendeztek: Szozipátra elvesztette

„istenek-adta tudását. Maximosz leborult előtte, úgy kérlelte meg. Agg

„Aidesziosszal az élükön, a tutorok és a hallgatóság, az agora és a Szentély:

„valamennyien belátták, be kellett látniuk, hogy a multkorjában az a látás

„– a tulajdonképpen való Megjelentés Philometor póruljárásáról – Jövőbe-

„látás volt, egy még sokkalta nagyobb adomány. Mindenlátó szent szemé-

„lyének híre ment, neve megnőtt; s míg tekintélye öregbedett, mind fen-

„nebb ragyogott ifjúsága. Megfélemedve néztek rá s azontúl csak még na-

„gyobb csudálattal csüggtek isteni személyén, csak még nagyobb tisztelet-

„tel övezték, mígnem a Város iránt is megenyhült és megengedte bronz

„szobra felállítását, imádóinak, Pergamonban. Megnőtt az áhítatoskodók,

„a háza előtt megilletődötten álldogálók – megnőtt rajongóinak száma. Im-

„már tudod, miért nem lehetett Philometor, akit láttál a vásárban, néném-

„mel, Szozipátrával – ha őt láttad és nem mást – – –

– Mi bús végű történet.

– S van-e szerelmi történet, másmilyen? Bús végű, jól mondod, ha vele történik, Szozipátrával –

 

– És mi kegyetlen.

– Csak egy, Szozipátra szerelmi ármányaiból!… De megtartod-e, hercegem, magadnak, amit úgy mondottam, csak-neked s hét pecsét alatt?

– Barátságodnál csak egy becsesebb, Liciniuszom, amivel megajándékoztál: bizalmad.

– Megengedj, fenség. Már mintha magam sem tudnám, mikor kell félbehagyni; de: magadra vess, Nobilissime:  elbűvölő meghallgató vagy, annak a művésze –

– De nem vallatva-meghallgató?!

– Soha élvezetesebben fájdalmas vallatást, kedvesem! Meg néznéd el azt is, hogy tán túlmentem a mértéken, ameddig szabad lett volna mennem: hogy nem riasztottalak-e el tőle a kevéssel, amennyit megtudhattál Szozipátra szerelmi ármányaiból.

– Korántsem! – palástolta derűs mosollyal, buja félelmét, Iulianosz. – És most? Ő?

– Szozipátra? Már csak azt várja, hogy a hullámok elcsituljanak és a csúnyán póruljárt Philometorról, a megtartó emlékezetből theszeuszi alakja lassan el-s kikopva, elfelejtkezzék Pergamon.

– És akkor?

– Akkor? Hiszen már visszakészül! Mondják, agg Aidesziosz magas javadalmazással csalja-hívogatja meg a mesékkel, hogy már gyűlik-gyüledezik a fiatalság, amely csak az ő visszatértére vár.

– És mikor?

– Őnála? Ki tudja azt?! Szozipátra nem tesz-és nem tett semmit és soha sehová nem indul, hanemha istene parancsolatjára…

– Istene parancsolatjára? – bámult el Iulianosz, nem annyira megütközve, mint inkább irígyen.

Elzöldülve-elsárgulva. Hogy neki magának olyanja – és oltalmazva útjáraigazító istenének, parancsolatja: nincs.

Olvasod: zavaros időket élünk. Értsd: a Győzhetetlen és Világbíró Augustus, Őnagymindszentfelsége Konszantinosz Konsztantiosz áldásos országlása idején – új hit aranyhajnala, új aranykor! – – – Olvasod: Tigranokertánál győzelemközelben vagyunk! Értsd: Ktesziphon pástján kivégzőkeresztre szegezték túszainkat – – –

Őfőmagassága Euszebiosz Főeunukh, a Praepositus Sacri Cubiculi igen kedveli a törpe szerecseneket s nyílt titok, hogy a Szent Palotában a  Magnificentia Sua  minden Helyettes Heréltje és Tanácsadó Heréltje véle ebben egyetért. Mivel ezek, mármint a törpe szerecsenek, kivált alkalmasak az Asszonyházban való felügyeletre; és általában, a Palota mindennemű ügyeinek vitelére – eladminisztrálására.

Ezek a törpe szerecsenek – de mármint eunukhok – három okból is mindenkinél alkalmasabbak bizalmi tisztjük ellátására. Először – mivel olyan könnyen herélhetők. Kicsinyek lévén, könnyűszerrel begyömködhetők egy arra alkalmatos csizmaszárba; és utána úgy miskárolják őket, hozzáértő eunukh-felcserek, mint a macskát. Második erényük, hogy (ha egyszer a kandúrtermészetet eltávolították belőlük és a műtéten túlesvén, felgyógyultak), náluk bosszúállóbb parancsolgató nincs a Szent Palotában. Mindenkinek a körmére néznek, mindenen rajta a szemük: valósággal élvezik a fenyítést – hatalmukat; és a basáskodó rendelkezésben ez a három jellemzi őket: a pontosság, a lelkiismeretesség és a könyörtelenség. Harmadszor (ami a kicsinységben nem lekicsinylendő erény:) hogy lévén olyan törpék, surranásuk a sötét palota feketéllő, aranybarna folyosóin, a silentiarii sorfala mögött a falhoz tapadva: hussanó rohangálásuk majdhogynem észrevehetetlen. Az is nyílt titok, hogy Őnagymindszentfelsége, fejedelmi unokabátyám, az Autokrator nem szenvedheti a törpe szerecseneket.

A Szent Palota a Csend Birodalma. Ha a Palota üres, a silentiarii-őrözte csendben előbujnak a törpe szerecsenek és a Szent Palota birodalmas csendjében elkezdik rémuralmukat. Kurrogás. Cicegés. Huhogás. Pisszegés. Füttyjelek elfojtása. Fejvesztett szaladgálás. Rémületes rend. Most a konsztantinopoliszi Szent Palotában a törpe szerecsenek uralkodnak.

A Legistenszeretőbb Autokrator Mediolanumban fogadja az Udvar hódolatát. A Palota üres.

 

............................................................................................................................................................................

 

Olvasod: a Győzhetetlen és Világbíró Augustus, Őnagymindszentfelsége Konsztantinosz Konsztantiosz áldásos országlása idején – új hit aranyhajnala, új aranykor! Értsd: zavaros időket élünk

minden hírünk ilyen. Ellenőrizhetetlen és egymásnak ellentmondó. Csak ilyen híreink vannak. Az egymásnak ellentmondó, ellenőrizhetetlen hírektől meg-megbolydul Nikomedeia. Dugdossák a portékát a vásáron, átvonuló katonák, szökevény lézengők éhínségről szóló rémmesékkel traktálják a kofákat. Lézengésből lesz a lázongás. Híre jár, hogy „minden pillanatban kitörhet a háború a Perzsával”. Ellenhír: „már ki is tört”. A két hír jégeső-fellege megül a lelkeken, olyik ijedős, elvert élete jégverését látja benne. Van, aki kapkod fűhöz-fához, csak hogy ne kelljen harcolnia. Mondják, Metragürtész, a kocsihajtó bajnok szabados lovászai közül egy, bizonyos Khudion, a katonáskodás elől bemenekült az ergaszterionba s nem volt az, csak annak hazudta magát. De senki sem adhatja el tulajdon személyét rabszolgának törvényünk szerint; ha egyébért nem, hát azért, mert mint többé-nem-szabad ember, nem volna joga, hogy az érte magáért járó vételárat megtarthassa… Amilyenek a hírek: zavaros időket élünk. Nem csuda, maguk az A. I. R. emberei hordják szét, kiknek esküdött kötelessége volna pedig, hogy tartsák a szájukat. A javát, a hírekben érdekelt comeszeknek, patriciusoknak, rangos száműzötteknek, zsíros bankároknak jópénzért vesztegetik, az apraját viseltes rongyért, eleségért – megsúgják az apotaktiták, koldulók, utazópapok.

Konsztantiosz urunk fegyverben áll, fegyverben hál, fegyverben él – vasingét, fegyverét letenni se meri. Éjszakára lerakott fülönfüggőit mielőtt felvenné, reggel szentelt borecetben fürdeti: különszolgálata jelentéseiből jól ismeri a Hétszerherélt mesterfogásait és annyira fél a mérgezett fülönfüggőktől… Hiszen parancsol ő, parancsol, fejedelmi unokabátyánk, Euszebiosz Főkamaráriusnak is – ennek a herélt Heraklésznek; de fél is tőle, akárcsak Eurüsztheusz a Hőstől; ki – valahányszor neki-szolgáló Heraklésze visszatért Mükénébe, ő, a király, egy rézüst alá bújt

neki is van ilyen biztonságos búvókája, „rézüstje”, Mediolanumban, Konsztantiosznak. Magában álló hálóházát – mint valami vakondok-várerődöt – vizesárokkal vétette körül; ennek hídján, pallója felszedhető. Az Autokrator, valahányszor aludni tér, befele hátrálva, maga után sorra felszedi a híd pallóit, már ezt se, senkire se bízva: maga bajmókol vele, annyira retteg a rálesőtől, orvul rátörőtől – a Hétszerherélt Heraklész éjszakajáró legényeitől s kunyhós búvóhelyén gunnyasztva, úgy alszik nagy egyedülségben, hogy ne legyen, aki pohár vízzel szolgáljon neki

behúzott nyakkal, háromfelől is várja a csapásokat s míg az egyiket kivédné, a másik rálel a résre s a harmadik meg védtelen hátát keresi szurkájával. Még csak az kell, hogy Magister Milituma, a tapasztalt Vetranio, háromszor-annyi hoplitészével és szauromatianosz gyorslovasságának nyilazó-rohamával a Világbíró Győzhetetlent beletapossa Illürikum füvébe s akkor – jaj neked, Iulianosz, ha fejedelmi bátyád, a Princeps Orientis, Keletről megindul hadaival és magának követeli Konsztantinopoliszt és a palástot: akkor bizony, akkor – egy lovaskülönítménye téged is utolér, hogy Nikomedeiában levágjon, mint létszámfölötti rokont

akkor már egyszerre három trónkövetelő is megszorongathatja fülönfüggőit borecetben fürdető, fején diadémját szaladva-szorongató Konsztantioszt, kilenc édes véremnek, fivéremnek-unokatestvéremnek gyilkosát és még apámnak is – de mit érek vele, ha magával ránt s az ő veszte az én vesztem is? Mondják, Marcellinus, ki Constans társcsászár udvarában (még mint a Comes Sacrarum Largitionum, pénzelte) már meg, mint urának Magister Officioruma, maga-kreatúrájára ráteríté a trónbitorlói bíbort: ez az ő Magnentiusza, ha lehet, még Vetraniónál is veszedelmesebb… Hogy Augostodunumban maga Marcellinus rendezte álnokul, fia „születésnapjára” amaz összeesküvő lakomát, amelyen Magnentius, kurta percekre eltűnvén, már úgyan tért vissza: bíborban és császártiarával a fején. Ám alighogy az ibér kikötők felé igyekvő-s hajóhadához menekvő Valens társcsászárt a Pireneusok lábánál, martalócai utolérték és kezüket Constantinus Magnus fiára emelve – levágták, már neki, Magnentiusznak is lőn trónkövetelője: Rómában s nem tudom, istenek-küldötte segítség-e avagy szerencsétlenség. Megistenült nagybátyám, Constantinus félnővérének, Eutropiának a fia a boldogtalan, Flavius Popilius Nepotianus. Ez, egy gladiátorkaszárnyába magát bevévén és cirkuszi erőművészek, szökött rabszolgák szedett-vedett bandájának az élére állva, teljes hónapig trónolt dézsatrónján, vérrel festett bíborban, míglen Marcellinus – ki szívében a Constantinus Házát kiirtani esküvel fogadta volt – meg nem kóstoltatta: vele, felbújtó anyjával s Házunk minden hívével a vasat… Ámde hogy hálatelt szívvel fogadjuk avagy rettegéssel, mi, az Ő ivadékai: ki annak a tudója – hacsak Szozipátra nem, ki holnapjainkba, túlontúloniglan, elkövetkezendő egekbe néz? Mi sors a rosszsors, ha ez a jó – hogy véreim lemészárlóitól, fejedelmi Gyámomtól-s Uramtól, értem-is-hadakozó hős Konsztantiosztól remélhetem csupán megmaradásomat…?! – – –

Mind hallom-hallgatom. Kilovagló társaimtól, Favoniusztól a kaszárnyából meg a taxiarkha beosztottjaitól, Mamertinusztól, Vettiusztól – a tisztektől. Jelentős összenézésükből, ha láttomra elhallgatnak s lenyelnék utolsó szavukat. Cimborájuk, Firmilianus közeledtére ujjukat ajkukhoz emelik s úgy adják értésére: csitt legyen. Locska-fecske Nikagorászom elszólásaiból. Himerioszom sugdosódásából, Melitonnal, leíró műhelyemben…

A szájleolvasásnak mestere nem vagyok; de nem dughatom be a fülem. Olvasod: a Bitorló békekieszközlő követsége, könyörgő Marcellinusszal az élén, Autokratorunk sátorpalotájának sáncai alá érkezett, hogy hitet tegyen Őnagymindszentfelsége az Egyeduralkodó, Augustus Constantinus Constantius áldásos országlása mellett – az új aranykor, az újhit aranyhajnalán!… Értsd: zavaros időket élünk – – –

Nincs kárhozatosabb a gyengeség önsajnálkozásánál.

Nincs megértőbb az akaratgyenge embernél, ha elernyedését kell kimagyaráznia: hogy miért e maga-megadása – honnan ennen-nyavalygása – hosszútűrése renyhe lélek borulatával szemben – kérődzése elvakart sebein…

Pedig mi sem egyszerűbb.

Licinius püthonissza nagynénje – a Liciniusz megszállottsága.

A Licinius megszállottsága – nem az én megszállottságom.

Következés?

Kerülnöm kell Liciniuszt.

(Kerülnöm – s akkor egy időre szabadulok kínzó dilemmám szorításából: hogy megmondjam-e neki vagy sem s ha mégis, mikor; hogy az aranybronz Harnebeszkhénisz-hermának kincsekkel rakott titkos perselye van).

Letagadtatnom magam. Neki nem vagyok itthon.

Haha!… Megnézném magamnak azt a pergamoni akadémiát, meg én!… A patricius-ifjak sereglését éppen ott – oda, ahol a szerelmi ármányairól elhírhedett kékharisnya bölcseletet tanít.

A méregkeverőnő. De kinek a papnője-s miféle? Melyik istené?! A Szozipátra-féle. A minden-sarokban-láthatatlan engem-látó; a skorpiónál-is-rosszabb. Veszedelmes a fajtája.

Pofonegyszerű. Dologra!

Elhozták végezetre – és viselem éjt-nap, azt szorítom-fogdosom. Szerelembeesés ellen. A talizmánom. Melinoé hozta el, őt szalajtottam, hogy ő megismeri, Bósz ment vele meg Göndör Dromon, hogy vigyázzanak rá. Karneosz, a Megarai tudta mindjárt – Ez az a telezma! Ez az igazi, a jó, a nekivaló: Őfenségének! – lelkendezett s mivelhogy uruknak lesz, a legbabonázóbb erejűt kereste ki, hozzá méltót-és Flaviusznak-valót. Meg is kérte az árát (egy Flaviusztól ne kérte volna meg?!) s azóta rajtam van. Kényelmetlensége jóleső: hogy lesz foganatja – onnan van. De vagy az igazándi-jó elfogyott már, vagy ez nem azok közül való nekem-való, az igazándi, a jó.

Hatástalansága már akkor gyanítható volt, amikor homályos ellenérzést keltett bennem: rajzolata, érintése, színéről, fonákjáról. A visszatetszés a visszájáról a körbeírt Izisz-jeltől van s csak fokozódott, amikor éreztem a baj elhatalmasodását. Érzésem nevetséges voltától – hogy egy soha-nemlátott, mit-tudom-én-kicsoda, ármányos csudálatosságairól elhírelt és olyan számba menő asszonyszemély eidolonja elúrhodjék rajtam – meg telezmám tehetetlenségétől feldühödve, leszakítottam végre zsinórját derekamról s megszaggattam a bőrt.

Beláttam: csak a magam erejéből vagy sehogy. Hidegfürdő, hidegvér és az erős lelkek fölénye – az erős lelkeké. És adamantin keménység!

Csak-azért-is!… Vagyis hát: csak-azért-se.

Most mutasd meg, Iulianosz, milyen a Flavius, ha tökös legény.

Hogy milyen az akarat, amikor lebírhatatlan.

A nyitja?! Egyszerűbb már nem is lehetne.

Eldugaszolni elmémnek minden járatát, ahol Szozipátra betörhet.

Liciniuszomnak torkára forrasztani mesélőkedvét (miért is nem tettem meg már az elején, miért is nem!) – nehogy amíg ő mérgét csepegteti, engem újfent amaz elepesztő láz környékezzen. Ezt szabom feltételül s akkor megritkulhatnak látogatásai.

Szűnjön meg s ne mondja. Szozipátra így, Szozipátra úgy. „Szozipátra szerelmi ármányai”… Hány van még?!… El vele, el! Eldugaszolni elmémnek minden Szozipátra-járatát: ez a beszéd! Fejestugrani a stúdiumba.

Egy ideig játszadoztam azzal a gondolattal, hogy hívó levelét is elégetem s megüzenem: ne várjon, Iulianosza nem jöhet.

…Nem jöhet? És miért nem,  Nobilissime?!

Ne keressünk kibúvó ürügyet. Csak amúgy, gorombán elvágva. Nem jön.

Ezt is csak nagy sokára üzenem meg: hogy jobban fájjon. Ha csak tűszúrásnyit is fájhat neki elmaradásom. Hadd fájjon neki.

Akkor meg hátrafordulok, mintha magamon érezném a mindenlátó, a gondolataimban kutakodó Szozipátra püthonissza-tekintetét: hogy nem onnan néz-e a sarokból s nincs-e ott; de szempár helyett isteni személyének eidolonjával találkozom. Összerezzenek és indulatosan előkiáltom a Vasmarkút meg az Örményt. Hát ilyen a tökös legény nagyotakarása, ilyen az adamantin keménység?!

– Szüphax! Átszóltok thékámba, Himerioszhoz. Lerakja s tisztára sepri olvasótáblámat, úgy vár. A scriptoriumba is belátogatok, megmondod Melitonnak. Artax. Hidegfürdőt.

– Most, uram, lámpagyújtásra?

– Ma most; de holnaptól kakasszóra, minden nap. Mehettek.

Nincs kárhozatosabb a gyengeség önsajnálkozásánál. Dologra!

Nikagorászom, füle-sörtéit csóválva, nem értette s vagy nemigen törődött vele, vagy belenyugodott abba, amit rendetlenségnek vélt s Himerioszt okolta, amiért semmi nincs ott, ahol lennie kéne a scapákban. De Himerioszom titokzatos hunyori mosollyal válasz nélkül hagyta, mert ő be volt avatva minden dolgomba és ismerte a titkos tabella számkulcsát – hogy Klementosz alatt ne az Alexandreiait keresse, hanem Philosztratoszomat; hogy Thmuiszi Szerapion Szkolasztikosz alatt se az ő bolondulásig ájétatos Zsoltármagyarázatait – hanem Aranyszájú Diont.

Meliton arany keze alatt ment a munka mint a parancsolat s besúgó kémlője-bolygatója ha lett vón se jelenthetett volna mást, scriniumokban-polcokon, mint jámborságban jeleskedő nagy-szent presbiterek és írhatnám zsinati atyák műveinek az elszaporodását; holott a mi bükkfatokjainkban Attika szent öröksége – az istenlehívás tudománya, őmegváltóságaik mibenléte, a csillagszférák és a csillagjárás khaldeus fejtése, templomálmok, mennyből hullott szent kövek, müsztészek-müszterionok – a hellénség édes kincsei gyarapodtanak.

Firmilianusz gümnasziarkhához is el-eljárogattam – magánórákra; futni, súlykóval ugrani, gerelyt-diszkoszt vetni, asszisztáló rabcselédjét földhözteremteni: megjött az étvágyam s az étvágyammal megjött a másik ehetnékem is, mohóbban mint valaha: tudománykandiságom.

Nyakig ültem Plotinoszomban. Megugattam Origenész cseles rabolmányait úgy, ahogy az újhitbe beletorzította. Rávicsorítottam a (bennünket-intelmező) Klementosz csurom-hellénségének keresztényeskedő bolondságaira. S amit Himerioszommal olvastatva, fülem, avagy (magam széttekerve s szökőforrás módjára feltörő kommentárjaimat mellébiggyesztőben) szemem bevett, azt magammal vittem eukharisztiázó templomozásaimra csakúgy, mint kilovaglásaimra – mindenüvé.

Rágódtam rajta, mint édesgyökéren a gyerek.

 

............................................................................................................................................................................

 

Melinoém lovat kapott: palmatiai telivér, keselylábú kanca. Rabszálláson nagy a megbolydulás – irígy az öröm. Ilyenkor mondogatja az öregcselédje: így forog a világ; mi kidobásra érünk, ő arat; mi út szélén végezzük s ő ránkhajt lovával, ha arrajár.

Fényemben-fürdekező s annak visszaverője, háláját-kimutató okoska-édes, ésde szeretőnek szinte gyerek még. Szemöldöke közt meg a fülealja, kezeháta, lábszárpihéje: mindene csiklott, bokáját az égre rúgta. Csak hogy – megbüntettetésre – mentől mezítelenebbül odatárja ama kerge jószágot, melyről nemhiába mondja Szokratész, hogy külön állat, ki az asszonyi állat testében él, annak befészkelt vendége és úrhatnám lakója gyanánt. Első érintésemre s alig-behatolásomra már, öle örvényében szűnős-szűnhetetlen elélvezéssel ünnepelt-és jutalmazott a lóért.

Melinoém szörnyen büszke a lovára; de még annál is gyalázatosabban kiélvezi a magafajtája döfölő irígységét a rabszolgasoron; úgy hogy nemsokára szállására is félve megy. Intézkednem kell, nehogy elkínozva-s bélerontva leljük egy szép napon és szóltam is a Vasmarkúnak, helyezné máshová.

– Parancsolatodra. Hová, uram?

– Bánomisén. Tedd össze valami egyidőssel: a Leukophrünével, az is thesszáliai.

– Thesszáliai, fenség és egyidős vele; de az is szemrevaló s csinoska…

– Hát aztán.

– Féltékenyek.

– Féltékenyek? Kire-mire?!

Szüphax kényszeredetten vállat von.

– Gondolnám: úr-kegyére.

– Ha! Már meg mintha rajtuk jártatnám az eszem.

– Ilyen a fiatalja, engedelmeddel.

– Ilyen milyen? Hát milyen az a te Leukophrünéd, az a másik csinoska?

– Fűszerszám-ismerő.

– Akkor boszorkány.

– Annak tanult: igyekvő, jóravaló, fenség.

– Amolyan kitanult is, magát érintetlennek hazudó? Megnézném magamnak.

– Felrendeljem, nagyuram?

– Ne rendeld. Egy is elég belőle, bajnak.

– Igenis.

– Tedd össze Melinoéval: férjenek meg. Elmehetsz. Himeriosznál lelsz, a thékában, ha kellek. S most dologra!…

– Úgy lesz, uram.

„Ágyékra-vigyázó” erezetes-zöld telezma volt, nem mintha ivadékaim jártak volna eszemben avagy a Konsztantinosz-nemzetség biztosítása – a folytatásról (ha már a magtalan Konsztantiosztól a meddő Euszebia nem is), bátyám a Caesar majd csak gondoskodik s amilyen ő maga, sugárzó-szőke s istenként kimagasló imperátor-termetével százával hinti el magját, csupa vasgyúrót mégpedig!… – inkább az erezetes-zöld malakhit visszametszéséért kedveltem: „Istenünk, Mithrász, amint öli a bikát”; ezt a jót, a taurobolionosat mindig magammal vittem, magamon hordtam, Artax ezzel kezdte öltöztetésemet: alkalmazni, lapjával, a csupaszra kellett –

viseltem, akárhová mentem, jóval később is, amikor már megleltem telkemet az előkelő környéken és a falak felhúzására felügyelni mentem, emléktemplomomhoz – vagy kirándulásaimra, a szuburbiák felé, az erdőn

velem, amikor reggelente a csoszogó-poszogó (minden hajlongásnál posszantott egyet) Nikagorászom alázatosan korállotta a koránkelést, de sóhajos mosollyal dolgához ült a thékában; rajtam, ha Himerioszommal a háztartás számadásában fennakadás támadt avagy az építkezésnél az ásó fosóhomokba szaladt: egyszeribe dörzsölős kényelmetlennek éreztem s nagyot rántottam a talizmánom szíján (elkomorultam arra a gondolatra, hogy jóformán még el se kezdtük és máris, az a cölöpalapozás a rászánt összeg felét is felemészti tán, ésde hogy szökésre tartogatott kincsemhez nem nyúlok – ezt eltökéltem). És rajtam maradt, ez a sebet-horzsoló, megtartó-megszentelő telezma, az „Ágyékra-vigyázó” – amikor (csak Nikagorászom tudott e ritka-titkos görbe útjaimról s cinkos-megenyhülten osztotta ízlésemet, osztozva örömömben:) amikor inkognito-utakra, magán-eszkapádjaimra indultam. Amíg a taurobolionos Megtartó-Megszentelő rajtam van, mi bajom lehet?

kacsintva-fraternizáló pillantásokkal Aridaiosz és Nikanor felé, kiket ezzel, engesztelve engedetlenségemért, szemethúnyó cinkosaimmá tettem – hátrahagytam testőreimet (az italmérő csőszháznál, ahol szoktam) és csak úgy indultam, magamban, pej kancáját vezetgető Melinoémmal az erdőn, kit levegőszámba venni nem esett nehezemre, Kronidészre! Nem bizony, kivált ha megejtett az öregerdő varázsa s elmélődéseimben magamról is megfeledkeztem – ilyenkor Ő vezérelt, a ciprusok, ernyőfenyők alá betűző sugaraival, az isten.

A mithraikus szentelt pillanat volt, a dél; s Ő a delelőponton járt. Melinoém meg, amilyen öngyötrő a gyönyörűségben, egyenesen élvezte ezt s kívánta is, hogy hozzátartozzon a levegőhöz, amit táguló cimpával beszívok; amúgy is tisztelte magambaszállásaimban istenünk megidézését sétáimon s az apródnak öltözött, perzsanadrágos lányt, lova-vezetgetőben csak bámulatos emlékezőkéje kedvéért vittem magammal, mely mint a viaszra, mindent feljegyez, ha nem jobban; és utána, kérésemre, mindent s úgy, mintha olvasná – felmond. Ezzel ellenőrizhetem szónoklataimat, ha csupa mélétéről – deklamáló gyakorlatról van szó csupán (Epheszoszi Lollianosz avagy Szeleukeiai Alexandrosz, az „Agyag-Platonnak” mondott miként – ők is magányos erdőjáráskor gyakoroltak előszeretettel, meg-megállva s próbálom-formán figyelve zengést-csengést, lejtését-hajlását) akár történelmi, akár jogi avagy kegyes természetű a tárgy; és akkor is (s ebben van csak a leány mnemotekhné-mutatványára igazán szükség, ő a jó fogódzó), amikor elmélkedésem az istenek ormain-s berkein messzecsapong, már-már Nagy-Szent Iamblikhosz urunk daimon-szólongató varázsigéit-és varázsló lángadozását megidézőben, ahogy theurgiája rámragad: a leány ajkáról visszapereg és én visszahallgatom. Törlök-betoldok, rontok-javítok rajta; s ezenközben iparkodom hűvös-gúnyos bíráló füllel mérlegelni erényeit-hibáit a fejedelemhez avagy az istenséghez intézett szónak s különösen ha panegürikoszról van szó, óvakodom attól, hogy saját szavaim elragadjanak s tulajdon részegülésemen részegüljek. Ki is mondja, tán Ariszteidész? Nagyobb félrevezető saját szavainknál nincsen. „Ha szónokolok, nem okádékkal szolgálok, holmi rögtönzők miként” s öreg igazság, nincs visszataszítóbb, mint a henye hóhányás-szóhányás; botorság – mondogatom, ha környékez feláradása s félkézzel lefékezem: kezdők hibája, ne essünk bele. S nemcsak a viasztábla miként, mindent megtart a leány, de szakasztott úgy le is töröl. Csak rászólok:

– Felejtsed el s te többé ne tudjad!

S memóriája megüresedve – máris várja a következőt.

Tiszteli a böjtjét s tudja, hogy a szerelemnek böjtideje van. Mivelhogy kancája-kipányvázva, hempergőzésre ácsingózzon a sűrűben avagy szeretkezhetnék-ingerével előmbe kerülve úgy szedje varjúlábait s várton-várja, hogy letepertetve, vágásán keressem a puháját – erről idejekorán leszoktattam. Ha legkisebb jelét adja a sárlásnak avagy olyat tesz, ami elvonja figyelmem: megfegyelmezem. S nehogy a kivételezett kegyelt szerepét elveszítse – igyekvő nőcseléd. Lovacskája-vezetgetve kullog mögöttem s a szóra figyelmez csupán, míg elméje viasztábláján „gyorsír” – annak a rótájára fogták – ésde tán ha nem is tanulta, csak felfogja-felérzi Arisztotelészt, hogy a szolga rab eleven vagyontárgy és élő csinálóeszköz, se több, se más – mond a Sztageirita – ennyiben különbözik csupán az élettelen szerszámtól s a holt vagyontárgytól.

Hogy ehhez tartsa magát.

– A szigeti nagypiacról hozatott fejedelmi bátyád, Gallus Caesar s csak úgy rámmondták, szememről-hajamról, hogy úgy drágább legyek: thesszáliai ez a lány. De nem biztos, édesem; s kit magát is úgy vitetett oda a Gazda, valami nagyúr: anyám a hasában vitt Thesszáliába, ő maga teregette kendőjét s azon elemózsiáját, a leány – asszonyanyám Szent Aphrodité szigetéről jöhetett s tán Küproszba való –

– „Szent Aphrodité szigete”! Mi szépen mondod, Melinoé!

– Odavalósi: vagyok-nem vagyok? Alighanem. Ki tudja már…

– A fontos, hogy vagy! Éveidnek száma…?!

– Ki tudja, hány…

Mindketten elmerengtünk. Hogy „nem számolta” – mint erre válaszolni szokása volt, most elmaradt. S mi szépen megcsilingeltette Küproszt, „Szent Aphrodité szigetének”!… Hej, lánchordta újhitűség! Ti galileusok, kik nem veszitek észbe, hogy Szent Aphrodité istennel-emberrel szeretkezése éppoly hittitok a jámbornak és nagy-szent müszterion, mint a ti kétszer-szűz (mert szűzen foganó és szűzen szülő) hebreus Miriamotoké! Hogy ki e csudáról miért nem beszélt s inkább oly bölcsen, mélyen hallgatott aggnő korában, ez a Miriam, mikoron Epheszosz lakója volt, ez a második, mentől nagyobb csudaság. Szeretkezett ő pedig a szentlelkecskével, még ha csiklándós fülén keresztül is; de vénségében ugyan hasztalan hazudta vón magát tenger-tajtékjából előkerülőnek! Míg mi-istennőnk az örökélet szépségében ragyogtatja az örökifjúságot és Ő mindvalósággal a tritonok-trombitálta Habokból-Születő…

Melinoém falatozik és kínáló kezét elhárító mozdulattal félretolva – én gondolataim nyakába hajítom a gyeplőt, hadd nyargaljanak. Szent Aphrodité szigetén. Jut eszembe. Ott horgadt fel, Küproszon, amaz istállószagú korcs, Kalokerosz, a császári harcitevecsorda felügyelője, ki a helyőrségi zendülés élére állva, rettegésben tartotta Paphoszt, Lapithoszt, Szalamiszt, Idaliont és mind a városokat. De hogy Konsztantinosz trónra-tartogatott unokaöccsének, Flavius Julius Dalmatius Iuniornak érdemes volt-e törnie magát, hogy a tevehajcsár lázadását levervén s őt magát Tarszoszba szállítatva, lassú tűzön halálra pörkölje a gyalázatost: érdemes volt-e, ha egyszer alig két évre rá szeretve-szeretett Gyámom, Autokratorunk, katonakardok koncául veti s Dalmatiosz is, sokadmagával, konzul atyámmal, Patricius Optatusszal, Ablaviosszal és másokkal, ő is alámerül a vérfürdőben – – –

újra kínál, újra félretolom karcsú csirkecsuklójánál, hogy nem eszem: tudhatja. Neki, Melinoémnak megengedem, hogy pálmarost-tarsolyában magával hozza opszarionját, vagyis hadd majszolja kecskesajtját-kenyerét s nem szólok a falatoznivalóért – de magam természetesen tartom reggeli, szomorkás böjtömet. Többnyire az Akhürion-palota látására indulok, mely szerencsés kézzel felcicomázott fellegvár inkább, mintsem királyi lak s ormán a fák közül ha kibukkan, felséges emelkedettségével s kettős oszloprendjével olyigen hívogató. Hívásáért – de meg azért is, hogy nekem szól ez a hívás, személy szerint (eltemetettnek-hitt töprenkedések feláradása, fantom-gondolatok sereglése:) itt lehelte ki lelke-rókáját, az Akhürion-palota hálótermében Őmegistenültsége, nagybátyám, áldott emlékű urunk, Konsztantinosz Megász s amaz arany ágyon vette fel a keresztséget, mikoron kiszenvedett. Vagyis hát – – –

útban Nikomedeia felé s betegülten, Helenopoliszban megállapodott, hogy elsőbbet annak szent mártírionjában a magatehetetlen, elfogadja a katekumenátust, de már erre a templomi rátukmálásra nemigen figyelt oda. Hordágyon érkezett a palotakert propülaiáihoz s elevenholt volt már, amikor bénamerev tetemét arany ágyára ráhelyezték. Ha ezerszer nem mentem végig rajta, akkor egyszer se; járnék én – de nem jutok a végére

kiújulnak konsztantinopoliszi kétségeim, vívódásaim; s hogy is lehetne másként? hiszen nemsokára ott lesz előttem a fülkéje, én rámeredek az Aranyágyra és felelnem kell: hogy-s mint esett Euzoiosz Atya hullakeresztelése? Hol a kétségbeesés kerget ebbe a megszállottságba, hol a megszállottság a kétségbeesésbe: valakinek felelnie kell s ha nem nekem, hát magának az Aranyágynak, amelyen történt:

Euszebiosz volt-é annak a ráadója? Avagy mivel a tetem viaszsárga maszkjától a püspök visszarettent – Areiosz utazócimborája (a Levéltetű, Areiosz Kapcája:) Euzoiosz igézte rá a keresztséget, parancsra, de már addigra az Arca is szürkére változott…?!

S ha a nyaka foltos-sárgájára nem nézett, csak hogy ne lássa…?!

Élt-e még?!

Oly bökkenő, melyet eltussolni sem kell, hiszen a meg-nem-hirdetett halálbüntetés terhe mellett e bökkenőről senki sem beszél, de mindenki csalárdságot orront s a Főeunukh pártjának felülkerekedését gyanítja – a Hétszerherélt egyeduralmát a Szent Konzisztóriumban.

Nem beszél. Senki. Én se – a gondolat minden csapját elcsavarom és nem szólok.

Arról a zavarodott lótás-futásról, amely a Vele vonuló Udvarban, a Praepositus Sacri Cubiculi, a Magister Officiorum, a Comes Sacrarum Largitionum, a Questor Főpecsétőr, a Primicerius Domesticorum et Notariorum meg a két Magister Militum, Armorum, Equitum et Peditum – a katonák között kezdődött, hírére, hogy halálán van; s míg emezek Konsztantiosszal mint temetésrendezővel tárgyaltak, amazok a Hétszerherélt háta mögött már menesztették is, váltott lovakkal, Nikomedeiába az Areiosz-pártiak főemberét, Euszebiosz püspöküket, hogy kéznél legyen s volt is – de addigra már a szemhéjat is levonták: erről ma már senki nem beszél, nem mintha nem gyanakodnék, de óvakodik felkavarni.

Lesz-e valaha is, kinyomozója?

Ezerszer végigmegyek a nyomozaton s nem elégelem.

Ésde hány zsinattal csűrhették-csavarhatták vajon odáig a galileus dogmazagyvalékot a szinódusi atyák, hogy bajban-szükségben a keresztségosztó kézrávetés a halotton – az is, felhatoló és érvényes legyen?!

Még hogy a Világ Ura s Az, ki úgy mondotta, elég hatalmas vagyok ahhoz, hogy minden isteneknek áldozzak, így mondta: Ő! hogy Ő, nagybátyám, Flavius Valerius Aurelius Constantinus Magnus és első ezen a néven, valaha is hajlandóságot mutatott volna arra, hogy eleget tegyen a felségkáromló kérésnek – – – mert hogy sem Attisz dendrophoroszai, sem az Izisz-szentély hiereuszai, sem Kübele korübantészei nem vetemedtek rá, sem a Sol Invictus flamenjei nem voltak oly vakmerők, annyi szent! bár a Monarkha kegyes jóindulatát az ÚrMithrász papi testülete joggal vehette volna felbátorításnak: egyikük sem koptatta várócsarnoka márványát a maga otromba zaklathatnékjával, hogy maga-vallásának nyerjen meg egy világuralkodót

maga-vallásának, egy világuralkodót!

ehhez piaci légyre valló orcátalanság kell s íly, piaci légyre valló orcátalansággal furakodhattak be, palotájába-s Aranyágyához, a galileusok – s ha nem Euszebiosz, a visszarettenő, hát Areiosz Kapcája, Areiosz Seggevége, ez a Levéltetű, ő volt, ő volt, ő kellett hogy legyen: Euzoiosz volt a halottkeresztelő – ó igen! Hogy pátrimóniumára rátegyék kezüket amaz álságos Kézrátétellel s immár egyre megy, hogy Areiosz Udvar-béli – avagy Varangy Athanasziosz Udvarra-áskálódó bandája mívelte: galileus volt a lánchordta s a Halott Hebreus nevével kente fel a fejedelmi hullát – – – bizony mondom néktek! Haha!

S majd még, ki tudja, ami sem a jupiterpapoktól, sem a Szerapeion hierophantészeitől ki nem telnék soha, az ármánykodás és a hamisság e hatalmasságai… ki tudja. A galileusok hogy nem fogják-e még előnkbe hamisítani, megistenült Urunk Adománylevelét… A Konsztantinosz Kézrátételét, csak hogy elhitessék: minden az Ő meghagyása szerint történik, ami történült és történülni fog s már övék a világ – – – elhiggyük-e?! Elhiggyük-e Róla, hogy Ő, egy katonaember, amilyen ravasz, olyan marcona legény és harcokban edzett bocskoros dardán, Ő, ki kardja vércsatornáján nemzetek vérét csapolta, piktonokét-britonokét, gallokét-illürekét s legalul kezdte, Diocletianus túszaként; Ő, ki Eboracumból villámsebesen csapott át a félvilágon, hogy Rómában teremve, felvegye a Pontifex Maximus tógáját-tutuluszát és tulkokból-bivalyokból és más, szépszarvú állatokból hekatombát áldozzon isteneinknek a győzelemért; Ő, ki soha csatába nem bocsátkozott anélkül, hogy ki ne kérte légyen a haruspexek tanácsát s akit egykönnyen meg nem csalhattál, hisz bélből, májból-lépből Ő maga is olvasott; ki arany soliduszt veretett SOLI INVICTO COMITI a Legyőzhetetlen Napisten képével és hátravetve, fejedelmi paludamentuma alatt ott viselte Mithrászt, az ÚrMithrász tenyérnyi kő-telezmáját – hogy Ő! Ő! akár megengedte volna, akár könyörgött volna érte, hogy rárakják a Halott Hebreus gyalázatát…?!

 

............................................................................................................................................................................

 

Itt restellkedve, percekre elhallgattam, mert azon kaptam rajta magam, hogy már kiabálok a fáknak. De akkor már – a nyakába hajított gyeplőszárral – a gondolat tovanyargalt velem.

– Mi volt az utolsó szavam?! – fordultam a leányhoz, ki mindeneknek „lejegyzője” volt; de még mielőtt Melinoé visszamondhatta volna, ráhágtam a szavára.

És mint az elemekkel szembeszegülő titán, kétségbeesett gyönyörűséggel folytattam.

Egyvalami véghetetlenül zavart s a gyakorlás vezetett rá, mi hiányzik ahhoz, hogy a  mélétének  fenséges akusztikája, valódisága – csarnokos atmoszférája legyen

a Testület; a Magas Személy; a Megszólított

a rhétor sohasem pillangóknak-szitakötőknek beszél, sem nem az erdők elfutó vadjainak és még csak a pataknimfához sem intézi szavait a csobogó forrásnál. Hanem a Szenátushoz; az Uralkodóhoz; a Városhoz vagy a Városvédőkhöz – az istenekhez.

De mihelyt önkéntelen rászaladt a szám, már tudtam, mi kell s átváltottam a megszólító módra; s hogy ez így kitisztult bennem, Császárasszonyunkat választottam; mivel belémivódtak Mardonioszom szavai, ahogy a szkíta, még a macellumi időkben, egy gyönge pillanatában elárulta volt: mint lágyította meg asszonyi szívét Csudamívelő Fekete-Szent Theophilosz s ő meg hogyan enyhítette meg Urát, Urunkat, fejedelmi Gyámomat irányomban – minekáltala maga is kisebbfajta csuda mívelője lőn s azóta is, baba-arcának diadémos feltündöklésére és súlyos selyem palástjának suhogására (míg betegen feküdtem) gyengéden gondolok. A bevezető prooimion elmúlott már ugyan, de a hódoló rhétor megújton-megújrázhatja ekhózó vokatívuszát:

– Temindszentfelséged a tudója – és Euszebia Aureliana ne tudná, ki nékünk oly ősi nemzetségből hajtott Császárasszonyunk, a kegyes-tudós tökéletesség netovábbja?! – ősrégi mondás a rágalmazásról: hogy mondóját nyelvénél, fülelőjét fülénél kellene felakasztani. De vaj ha utánakeresnénk, merre-hol s ki volt amaz istenkáromló (mert immáron az, istenkáromló) rágalomnak az első kimondója-s füle-odatartója, a Megistenültről, hogy Konsztantinosz úr egész ármádiájával ötszáz taifal elől megfutamodott volna – nem nyelvüknél-fülüknél fogva felakasztott galileusokkal s másegyéb, barbár hitű arameussal-nabateánussal aggathatnád körül a birodalom határait, ó Euszebia? Mertmivel valameddig úgy tűnt, nem sikeredik megkaparintaniok felséges martalékukat, hát iparkodtanak elgyalázni katonahírét, eláztatni győzhetetlenségét.

Hangot adhatok-é annak, hogy mint vélekedik erről a Trón és Temindszentfelséged is, Császárasszonyunk – bírom engedelmedet, Euszebia…?!

Hadak-hadnagya, Konsztantinosz úr, kiről elgondolhatatlan, hogy ne dobolt volna türelmetlenül ujjaival, ha úton-felen, zsinaton-városünnepen már nem tudott kitérni előle és templomukban eukharisztiát végigszenvedni kénytelenítteték: hallgatni galileus sületlenségeiket, kérkedéseiket vásárjáró mágusaikkal meg hogy cseles csudaságaikkal mi nagyra vannak?!

Ahány prófétájuk csak halottat támasztott a judanita Elizeustól kezdve a boldogtalan Hebreusig, ki nem hogy csak másokat – ennenmagát is feltámasztotta vón: mi setét mesterkedés, Euszebia, mi rontó mágiázás! Nem sújtotta-é halálra a feltámasztottat maga Zeusz, amikor Aszklepiosz urunk a gyógyítás csudáival túl messzire ment?! Nem szállhatsz szembe Heimarmenével, sem Adraszteia Rendelésével! És Ananké egyszeri-s befejezett Akaratával még az Olümposziak sem: nem másíthatod meg a Rendet, mit a Moirák a halandóba belesodrottanak – Philometor szégyenhalála példázza miként és Szozipátra véráztatta öröme – s te megvigyázd, Ideigvaló, hogy minden bajok summája (aretéje-s lényege szerint!) a halál: maga a Gyógyíthatatlan! Így az Olümposzi Atya; ésde Kronidész agyonsújtó villámával-s azótától, Euszebia, mi egyéb is minden próba a tetem feltámogatására, mint: hullatáncoltatás! És ki magamagát támogatta fel halottaiból és sírverméből kijöve-és elő: maga a Hresztosz, a Hebreus is csupán a táncoló hulla volt, maga-illegetése! És a galileusok e hullatáncoltatást tisztelik anasztaszisz – Feltámadás gyanánt! Mint vélekedik erről Temindszentfelséged, Császárasszonyunk és mint vélekedik a Trón?!

Csuda-é hát, hogy mikoron Paulosz, Athénben ígehirdetéssel próbálkozott, az unottan hallgató hellénség fülét folytonfolyvást csak ez a kettő, a Ieszosz és az Anasztaszisz ütötte meg – miből legott arra következtettek, hogy a keresztényeknek két istenük van s hogy Ieszosz meg a társa, ez az Anasztaszisz, ez az a kettő, haha! Szozipátra! Maguk a galileusok is bevallják felsülésüket az Apostolok Cselekedeteiben (17. 17.)… Hát Szisztrában?! Hol szédelgő társát, a tohonya Barnabást Zeusz Atyának, a köpcös, dongalábú Tarszoszit meg (ez egy színlelőből előcsiklandozván az „egészséget”) Mennyekből Alászálló Hermésznek nézte az együgyű jámbor s már eléhajtotta jószágát, hogy szarvát aranyozza, hozzákészült, hogy levágja az isteneknek kijáró kecskét, Paulosznak, Barnabásnak, hihihi!… Se vége se hossza a galileus kerügmatosz vidám történeteinek, bár humornak amilyen barbár, oly ostoba – „kikiáltásnak” nevezik, Szozipátra és még csak nem is szégyenkeznek ígehirdetésük erőszakosságán, úgyan tévén, amint a Halott Hebreus meghagyta: „eredj az utakra és kényszeríts bejőni mindeneket”. Olvashatod a népámító Lukácsnál s aki figyelmez, te miként, Úrnőm, Szozipátra, annak a hangsúly a kényszeren és a mindeneken van – s nem ám hogy távoltartsák a rabszolgákat – – –

A leány félrement; kéredzkedett, hogy szükségét végezhesse. Intettem, eredj; s leheveredtem a fenyéren, ahol a lovak kipányvázva legeltek.

A félberontás nem állította meg gondolataim torlását. Iparkodtam úri-egykedvűen fékezni bosszankodásomat – majd csak kipisili magát a szentem – s inkább azon voltam, hogy se a fonalát, se a szerencsés kifejezések felhaladó fűzögetését, ésde mindenekfölött a melodikáját ne veszítsem el.

Kezemet nézegettem

kezemet – hogy vajon kitől örökölhettem ezeket az izmos, vastag, kurtácska ujjakat, melyek kígyófojtogatásra teremtvék s markolásom elől, erőpróbákon, vetélkedőn, futva menekültek macellumi játszótársaim; mert hogy Bazilina anyámtól nem, abban bizonyos vagyok, Mardonioszom amilyennek leírta volt Édes Személyét: az Övé keskeny-hosszú lehetett és szépséges-arisztokratikus.

Kezemet elnézegetve – elégedetten tűnődtem el

eltűnődtem thékám gyarapodásán; Aranykéz (Melitont titkon ahogyan becézem) most fejezte be Herodész Attikoszt és Theophrasztoszomon dolgozik. Himerioszom már nemcsupán könyvtárammal-műhelyemmel, hanem házam ügyes-bajos dolgaival is sáfárkodik s nem bánom, mert jól csinálja s ügyszeretettel; nemhiába járja a régi mondás: hadd vigye hű szolga a pénzeszsák nehezét, ha éber gazda annak szíját könnyen meghúzhatja. A társalgása szemérmes, maga művelt, esze kedvembejáró és személye kedvemrevaló. Úgy ismeri ízlésemet, hogy már – szülővárosa szerelmesével, Liciniuszommal – ketten végiggereblyézték, ami amarra kapható és kiboronálták, mi az alkalmatosból a három legközpontosabb: azokat néztem meg, Ekdikiosz építésszel. A legkedvezőbbet a Tauromorphosz-negyedben, az előkelő szomszédságért meg a fekvéséért, hogy a templomom domboldalra kerüljön s vértanú-szobrokkal szegélyezett hozzá-felvezető, alálátásos dromosza is legyen, a szakértő telesztész szemügyrevételezte s jelentette, hogy benne ártékony kő, szellem, büdösödés, régről bennehagyott emberáldozat, égetetlen hulla nincs, ésde annak sem vette jelét, hogy temetés ment volna rajta keresztül. Minden rendben találtatván, engedélyt adtam a telek megvételére

Himerioszommal elintéztettem a formaságokat, kiutaltattam, átvezettettem; leléptem szélte-hosszát – és már tervelgethettem mártírionomat

régivágású, nekemvaló ember ez az Ekdikiosz, a Liciniusz-beajánlotta, családja-pártolta helybéli öregmester – ő lesz a művészem; ellátogattam Ekdikiosz városvégi műhelyébe; nem a vitruviuszi iskola neveltje, inkább az ősi hellén köves-mívességé s ezt jóleső volt hallanom. Villájában végigvezetett és én felmustráltam megmintázott templomocskáit, szentélyeit – hellén, de ért a galileus szakráriumokhoz is – ki is választottam egyet a kevésbé szokványosak közül, hogy igazítaná hozzá a terep lejtéséhez, a bájos környékhez, a keletről kelő fényhez, a nyugatról kelő szélhez és meghagytam, hogy alakítsa ki homlokzatait az illendőség, az arány és a mártírionhoz méltó kegyesség szerint –

– Meg hogy a fenséges megrendelő  Nobilissime  méltóságáról se feledkeznél meg! – toldotta meg tréfából-zordonul, ki jól ismerte öregcselédjét a sokat építő családnak, Liciniuszom.

– Megcsapathatsz, ha nem úgy lesz,  Praeclarissime.

Maholnap ássák emléktemplomom alapárkait, melyek – noha a Harminc Protomártíroknak szentelvék s úgy ildomos, hogy maguk gondoskodjanak hajlékukról – csak javallatos volna, hogy azokba elsőbbet kellő számban telezmatát, bűvös erejű s beszentelt, feltartó sarkallatköveket hajítsanak. Maholnap leássák fenékig s majd Melinoémmal ide is ki-kijárunk – nézegettem kezeimet, a manóba, mi van ezzel a nőcseléddel. Eszembe ötlött, Liciniuszom milyennek írta le a Libanioszét, hogy ujjai milyen hosszúranyúltak, míly ápolt-arisztokratikusak s mennyire alkalmasak arra, hogy biztosan tartsák az ékesszólás gyeplőit…

kétségeim támadtak. Vajon a tömpeujjúság nem akadálya-é a rhétori elhivatottságnak? Ez is – a leány meg sehol; elbárányfelhősödött a homlokom

teremburáját: Melinoé jó soká elmaradozik. Hová tűnhetett ez a kis szökős? Hiszen ha arra vetemednék, fugitivarius cipelné vissza első álom idején s már Batrakosz, a kapurabszolga, igen megugatná, kutyástul – – – hová el nem csatangol!

– Melinoé!

Valahára. Khitonja csupa tüske, a haja csupa barka, nadrágja szakadozott

– Megvárakoztattál.

Nem szól.

– Hová el nem csellengsz. Tán málnáztál a bozótosban?

Nem szól.

– Szedret szedtél? Nem félsz a medvétől?

Nem szól.

– Vaddisznó is lehetett volna, ha nyomodat kiszagolja és szerencséje van.

A szeme telefut könnyel.

– Melinoé!… Mi bánt?!

– Semmi.

– …Ha megmondanád, uradnak?!

Leveri hajáról a barkát, perzsanadrágocskájáról a töviseket sepri: kezét is felvérzi.

– Vigyázz, te! Jaj neked, ha az enyémben, aki vagy, kárt teszel!

A válasz: a fintor. A keservek-keserve.

– Találkoztál valakivel? Bántott valaki?

Fejét rázza.

– Erőszakoskodott? Erdei remete? Pásztor?…

Hevesen rázza. Nem szól.

Másképp kell ezzel beszélni.

– Elég legyen. Megmondod! Parancsolom.

Erőt vesz magán. Szipogva belekezd, de a tekintetemet kerüli.

– Uram, nekem… Te, uram, aki… Neked, akinek én – – –

– Ne harapófogóval kelljen kihúznom!… Idetelepedsz mellém.

Nem mozdul.

– Telepedsz ide mindjárt?!

Lehető messze – barbár szokás szerint – sarkára kuporodik.

– Melinoé. Akármi, nem haragszom.

– Akármi? Én uram! Nem fogsz haragudni?!

– Ha mondom.

– De bízhatok ígéretedben? Hogy nem felejted el, haragodban?!

– Azt majd én döntöm el.

– No ládd. Máris. Félek tőled, Iulianosz.

– Félsz? Akitől lovacskát is kaptál: a jótól?

– Igen. Az én jómtól. Aki nekem az volt és mostmár nem az.

– Ajakadról a mézet… Te! Akkor is szívesebben nyalom, ha rébuszokban beszélsz. Még hogy félsz!

– Igen. Félek is; meg féltelek is, Iulianosz úr. Hogy már nem vagy az én Iulianoszom.

– És miből gondolod?

– Megmondtad magad. Nyilván szólottál velem és kimondtad.

– Mit? Mikor?

– Nem is egyszer. Uram, te akinek én csak… csak ágyas rabod vagyok és tudom, egy ágyas rab véled így nem beszélhet – – –

– Hogyan nem?!

– Mondani, tenni: mindenhez jogod van. Vehetsz, ahányat csak akarsz: ágyadba… Vagy mehetsz ágyába, ha úrnődnek olyanja, ágya és minden egyebe van –

Elkomorodtam.

– Mire akarsz kilyukadni.

Felvont szemöldököm láttán Melinoé nyelve megeredt és elrémült-szaporán folytatta:

– Mert mindent letöröltethetsz emlékezetemről, mint a viasztábláról, de azt az én emlékezetemből hogy valaha is kitöröljem: hiába mondanád! Azt a nevet amilyen kegyetlenül belémvésted, én Kegyetlenem!

– Mit, milyen nevet?!

– A Szozipátráét! Akit gyűlölnöm, ésde még csak emlegetnem is: megtiltottad! Most nem mondhatod, Iulianosz, hogy én emlegettem, most nem mondhatod!

– Hát ki más?! Te engedetlen!

– Mert azt is bevéstem, valahányszor mondtad: azt!

– Mit: azt?!

– Szozipátrádat! Hogy egész idő alatt neki mondtad! Őt szólongattad! Hozzá beszéltél!

– Én, hogy egész idő alatt mindezeket Szozipátrának mondtam, őt szólongattam, hozzá intéztem volna…?! Mi jut eszedbe, honnan veszed?!

– Hozzá, neki, mondtad, intézted. Úgy jegyeztem fel, ahogy mondva volt. Vagy ne is halljam, amit hallanom kell?! Visszamondjam, ahogyan hallottam, akarod hallani?

– Mit hallottál?

– Szozipátráztál, Iulianosz, egész idő alatt! Szozipátráztál! Megfelségezted a Deszpoinádat: azt is, azt is! A te úrnődet!

– Eszednél vagy-e?! Thesszáliai! Hogy én, egész idő alatt, hozzá intéztem volna szónoklatomat, Szozipátrához?!

– Igen-igen! Ezt tetted velem! Egész idő alatt szozipátráztál az erdőn!

Felugrottam, pedig hirtelenmérgű nem vagyok; s akkorát löktem rajta, hogy guggoltából hátraesett s elnyúlt a füvön. Vígasztalhatatlanul zokogott.

Megsajnáltam.

– Talpra!… Beléd is rúgjak?!

Hangom játékos olvadékonysága, felsegítő kezem megtette hatását. Hüppögve folytatta, de már gyámoltalan terpeszállásban, a két varjúlábán:

– Tudom, hogy semmi vagyok. De tiédnek tudom magam. Tudom én, hogy te vagy a Gazdám, édesem és ahogy neked mindent, úgy nekem… világgá eredni nem szabad –

– De nem ám. Csacsim. Hullajtsad ki emlékezetedből, ami nem odavaló.

– Hiszen ha tudnám…

– És ne sírj. Kihullanak maguktól, esztendőre-ilyenkorra. Hány éves vagy? Ne ríj már –

– Megvagyok tizennégy is vagy meglehetek tizenöt is tán. Szeretlek. Nem vagyok gyerek.

– Gyerek vagy.

S akkor újra rázendített.

– Vedd vissza lovadat, a pej kancámat. Vedd vissza, nem kell. Vedd Leukophrünét is, mellém, ágy melegítőjének, ha éjszakáid hűvösek. Leukophrünével osztozom rajtad. De mással… soha!

Elnevettem magam; mulattam gyermek-pityergésén. Homlokom bárányfelhői oszladozni kezdtek. Félnem tőle? Ettől? Hiszen rableány csak és annak is – gyerek csupán.

Seholsem találtam semmit belőle, se a fonálból, se a szótalálatokból, se a lejtéséből, se jól kimódolt váratlanságaiból, amelyeket későbbre tartogattam. Elakadtam a  mélétével.  Megjuhászodva s majdhogynem szégyellős-sután, hogy rá kell utalva lennem, nála kereskednem; emlékezete hogy mit tartott meg.

– Melinoé. Az utolsó mondatomat.

– Igenis, uram. „Olvashatod a népámító Lukácsnál s aki figyelmez, te miként, Úrnőm… Szozipátra… annak a hangsúly a kényszeren és a mindeneken van – s nem ám hogy távoltartsák a rabszolgákat…”

(Kincset ér ez a leány).

– A Szozipátrát hagyd ki s helyette szúrd be, „Úrnőm és Császárasszonyunk, Euszebia Aureliana”… megvan? készen van? mondhatom?

– Meg. Készen. Mondhatod.

Rhétori tartást vettem fel, „megigazgattam” tebennoszom elképzelt redőit s ballábam egy kivágott cserfa tönkjén nyugtatva, szólásra emeltem jobbomat.

…Már ilyen özönével-rontó, ilyen világot-árasztó ez az alantas hit, a galileus. A kókler miként, ez is: a vásáron árulja portékáját s nem nyugszik, míg szemünk-fülünk el nem borítja s mi fulladásig merülünk benne – no de olyan is, Úrnőm, olyan, mint a pénz, ha a tetradrakhma odáig hígul, hogy a vásár félredobja s a császárkép rajta elkopott a fogdosásban. Ez értéktelen fityinggel szemben milyen más is Iamblikhosz urunk becses-ezoterikus Aranytanítása, mely a csőcseléknek hozzá sem férhető, de nem ám! Milyen más! Avagy az isteni Plotinosz maga-megtartóztatása írókészségtől, csődülettől: hogy csupán a keveseké és kiválasztottaké lehessen az Ő szájról-szájra adott akroamatikus Ígéje… Avagy ki ígéjének feljegyzője volt a Hozzá-hódoltak között: Istenidéző Porphüriosz urunk! Az Ő titkos tudása a lélek tisztító párolgásáról, hogy a  hülé  anyagi szennyéből kifürödve, felszállhasson az Örökegy Második Emanációjába – a mithraikus Nap felé, ki Amannak jóllehet  tükörképe  s visszfénye csupán, már az is olyan a beletekintőnek, hogy megvakul; hát még Ő Maga, a  Létfölötti,  Deszpoina! A  Létfölötti,  kibe létezőnek beletekinteni nincs szeme s ha volna: látásától a halandó megsemmisül

…Miféle „istenlátásról” varcsognak akkor ezek, a galileusok anakorétái? Miféle monakhoszok a pusztában – dicsekvő irataikban, hogy ráláttak Ábrázatára: kinek? Miféle alantas Demiurgosza lehetett melyik alsó Kiömlésének? avagy tán csak az arrajáró daimon, a tökük csiklandozója, csak az játszadozék velük?! No de hívőjéről ismerszik meg az isten: ezek is, monakhosznak mondják magukat, ám e híres „magányosok” ott cserregnek a pusztában egyrakáson, mint a sáskák; egymáson koslatnak gombamódra szaporodó falvaikban s mondják, éhük után ha megindulnak, rosszabbak, mint a sáskajárás!… Mesteremberek, gölöncsérek, piaci halászok, cserzővargák csudái – – – ugyan kinek kellenek az ilyen tétemények? A csonka-bonkák meggyógyulnak, a vakok látnak?! Haha! Mutassatok nekem csak egyetlen kentaurt is a galileus hitben, csak egyet, ki oly bölcs volt, mint Kheiron, ki az istent gyógyítani-s vadászni tanította! Mennétek el Aszklepiosz szentélyeibe, Epidauroszba (hol az isten Thraszümedész arany-ivor szobrában ül), Argoszba, Aigionba, Thelpuszába, Sziküonba, Pellénébe, Pergamonba, Ambrakeiába, Szmürnába, az Ő szigetére, Kószra – s hová még, hova nem! Hol jó évezrede, hogy a Gorgonfő vérével halottat támasztott százával (míg az ÚrZeusz meg nem sokallta), úgybizony! Hogy századok óta, ezerszám, mi temérdek, csudásnál-csudásabb gyógyulást mívelt az isten, ha az abaton gyékényén arcukat befödözve, templomálmukat megálmodták a jámborok és megfogadták a gyógyjavallatot! Ott, milliom fogadalmi táblákon láthatjátok, hány tályogtól-hályogtól, üszögtől-daganagtól és más fene nyavalyakórságtól szabadította meg az istenség a szenvedő, a föld-göröngye hellént, apraját-nagyját, úgybizony!

A hresztoszi szólás, hogy „kelj fel és járj”?! Ott százszor is felhangzott! Hát az epidauroszi nyomorék, kit hordágyon cipeltek szentélyéhez?! Ez, mikoron istene álmot bocsátott szemére s látta, hogy eltöri mankóját, majd a koronapárkányhoz támasztott lajtorjánál arra biztatja, hogy másszon a tetőre – igen megszeppent s csak nagy vonakodva engedelmeskedett, ám a tetőnél megtorpant és a kilépést megtagadta… az ám! felocsudván, kifutott, ,lajtorjáját’ keresné, de csak nem találja: akkor ébred a csudára, mi véle tétetett s míg a többi nép kacagja gyógyulását, ő hátára véve hordágyát, nagy virgoncul a képfaragóhoz iramodik, hogy Emléktáblát rendeljen nála, a szentély oltárfalára… Hát a sánta Nikanor esete, ki az abatonba aznap be nem juthatván, a lépcsőkön elbóbiskolt s hogy álmodta-é vagy sem, ki tudja? Valamely pajkos siheder elcsente mankóját s ő meg „a mankóm! a mankóm!”-kiáltással, üldözésére, utána eredett… Akkor kapott csak észbe, hogy hálá Aszklepiosznak: nincs többé szüksége mankófára… Egy hadsereget állított lábra az isten, egy hadsereget, úgybizony! Aszklepiosz urunk és istenünk százával mívelte az efféle dibdáb csudákat…

Vagy tán császár-lába nem csudatékony-e, ha alkalmatos szerrel rúg s Vespasianus uratok nem kacagva gyógyította meg egy-egy seggberúgással a hozzá küldött sántát-és vakot?! S nem mondható el emezekről is a galileus íge, a te hited meggyógyított téged, he? mi? a ti Hresztoszotok! Nagyra vagytok vele! Ez?! Amilyen világlátott volt Herodotosz – ő olyan világ-nem-látott lehetett; akkor látott asszonypicsát, amikor utoljára – havat: mit tudhatott ez Xantippé – mit a világ rigolyáiról?! Ostobák!…

Kenyérszaporítás? Szarszaporítás! Borszaporítás? Szószaporítás. Ha kivitte a parti vizekre a járókája s a szemedörzsölve hunyorgó halásznép már meg azt hitte, vízen jár… hát aztán?! Mi az, a kilikiai Kasztabala papnőjének vízigyaloglásához, ki mintha pajzzsá szilárdult vón a víz a lába alatt, parttól-partig átallépdelt rajt, a széles folyamon?! Ime, csudajelnek, az ő vízenjárása!… Hogy a Tibériás „tengerén”?! Mi az, Heraklész uratok Igaz Tengeren-Járásához (mert – a Sztüxre! – hogy nem „arany kehelyben” ringatózott, a költői hozzátoldás mondja miként, hanem világjáráshoz szokott hős módjára száraz lábbal-s nagyokat dobbantva menetelt rajta, mint a földségen, arra fejemet teszem). Ha! Már meg „Hresztosz a vízen járt”! Mi az, Abarisz hierophantész égen-nyargalásához, ki, maga-kilőtte nyílvesszejére kapva (Phoibosztól ami volt neki), a mennyég magasán, Metapontionig, átszelte egész Szikiliát?!… Hresztosz, hogy egy alkalommal, a Genezáret taván „vihart” csendesített?! Kasztor és Polüdeukész, a tengerviharból, tengerjáró gályákat ezerével kimentő iker-üdvözítők: ők igen! Zeusz-nemzette Heraklész – Világ Megváltója: ő igen! Aszklépiosz, a rontás-elhárító, betegségből-szabadító: ő igen! Minden örökkévaló isten: szótér. Még hogy az ő Hebreusuk volna Szótér, ki a „Megváltó”?! Haha! Kinek Szótér? Nincs annyi csillag az égen, ahány szótér a hellén világban volt s megtiszteltek vele minden hadastyánt, minden tisztességtudó fenegyereket: Szabadító volt mindje, ha a megszorongatott-s körülzárt várost felmentette – csínján szedett túszt s beérte fele-sarccal, félnapos szabad rablással; s akkor a hadnak-városnak már mindjárt Szótér volt…

(ti halhatatlan és megváltó istenek: hogy mit nem loptak ezek tőletek! A halhatatlanság eszméjét! A lélek isteni részét! A megváltás eszméjét! Az istenáldozatét! – de jóllehet Dionüszoszunk széttépetik: mi nem faljuk fel, hogy kiszarjuk; az istenevés undorító leleménye mindenestül a galileusoké, ez isten-kiszaróké…)

Az ő Pokoljárása – a Hresztoszé? Honnan, a Tartaroszból, üres kézzel távozott s veresége szégyenével, hogy királyi székében benne hagyta a Gonoszt?! Inkább hiszek akkor Apollonioszunknak, ki sokkalta mélyebbre ereszkedék s ama Hadészból hírrel járt, üzenetet hozott: neki, a mi Tüáneinknek, ki megidézte Heraklész árnyát, Sándorét s ki ha arra ment, aláhajoltanak a fák s a természet Diadalkapujával, mely alatt elhaladt – úgy hódoltanak isteni szent lényének és hatalmának! Hát Püthagorászunk, ki nem is egyszer, de minden 247 évben alámegyen és a tüzével-folyó Püriphlegetont, Orkoszt-Orontészt bejárja?!… Ne szóljanak nekem akkor az alászálló Hebreus visszatakarodásáról, ki hogy a Hadészen birodalmat vőn: ingyen sem igaz beszéd!…

Az ő „szűztől-születése”?! No hiszen! Pallasz, az Anya-Nélküli Szűz isteni születése legalább akkora csuda, ha nem nagyobb, mint a Hebreus Szofista szűz asszonyi állattól való születése. S hát Perszeusz?! Az is! Ő is: ő tán nem Szűztől született…?!

Az ő utolsó szeretetlakomája! Fuj! „Vegyétek, ez az én testem”… theophagoszokká, istenevő kannibálokká tette őket. „Ez az én vérem”… Fuj! Vámpírokká tette őket, hogy a vérére pályázzanak. Felpanaszoljátok, hogy a taurosziak a partravetődő hajótöröttet feláldozzák Artemisz oltárán…?! Hogy a thesszáliai Pellában embert áldoznak Peleosznak és Kheiron kentaur tiszteletére…?! Hogy Krétán a lüktiaiak embert áldoznak Zeusznak, a leszbosziak Dionüszosznak…?! És ti?! Ti, kik istent, teljességgel isteni Lényeget: Logoszt áldoztok a teremtménynek, bűnéért – Hresztosztokat?! Ti, barbárság utolsói!…

Az ő „szenvedéstörténete”, míglen kivégzőkeresztjén csúf véget ér… Hermészre! A szatírjáték félpénzes hírmondói, a primitív, félbarbár evangelion-feljegyzők, ti „szentírástoknak” e koca-auctorai – hogy mesélő kedvükben mi bökkenőkön siklanak át s mit nem vesznek észre! A mesemondás lázában soha, még véletlenül se tételeznek fel nyelvi nehézségeket. Hogy az egyik latinul, a másik arameusul, a harmadik nabateánusul, a negyedik szírül, az ötödik hebreusul, a hatodik hellénül szól s szólalni úgy tud csupán: mit számít az? Nyelvi nehézségek, a Procurator és a zsidó Ethnarkhák – a Procurator és Hresztosz között? Az arameus anyanyelvű Galileai, ki a Hebraikát mint eltanult, tudósi-irodalmi nyelvet beszéli s alighanem egy kukkot sem tud latinul, egy árva kukkot sem, haha! Ugyan miféle madárnyelven avagy mutogató nyelven társalog ez római őrkatonával, centurionnal, Procuratorral: vaj hogyan?! De – oda se neki! Nyelvi korlátok? Nehézségek? A mesében mindenki egy nyelvet beszél: a mesék nyelvét beszéli! Üdv a jámbor mesemondónak! Ave Fabularum Scriptor! – – –

S hogy mire nem vetemednek még, mondjam-é! Mert már az is van, azt is elrabolnátok, elhajlítanátok s húznátok a Hebreus Halott kaptafájára: keresztény Homérosz, keresztény Pindarosz… és mindezt hexameterekben: Szozipátra! A galádság nem ismer határt – – –

Itt a próbaszónoklat hirtelen félbeszakadt – s nem is mintha félberontotta volna valami hirtelen felrikácsoló madár; lónyerítés az utána menesztett futárral avagy az erdőszéli ültetvények kútjai mélyéről a járgányba fogott szamárordítás – – – a nagy csendesség volt az, ami elvágta; és Iulianosz szavafogytán állt, ott, ahol megtorpant („Szozipátra! A galádság nem ismer határt”)…

A fejnek az a fajta megüresedése volt, amelytől minden rhétor fél s ezer babonának hódolva, ki varázsmondókáját morzsolgatja, ki telezma-kövét gömbölygeti, ki elefánttetem-hüvelyébe sodrott aranylemezét szorongatja s rajta az írást – hogy az segítsen, mielőtt a tolongó fejek fölé, a bémára felhág. De Iulianosz azt is tudta: az elmének ez a teljes megüresedése nagy hirtelen – a lélek felfigyelése a megilletődésben, mely mindig váratlanul ér; a lélektűz – a pneuma tétova megrezzenése a felhúzódszkodásra… A látás figyelmeztető küszöbe; a látomás előhírnöke s ilyenkor az alátekintő daimon (ki láttatója csupán) – avagy maga az istenség, megjelenőben – ezzel intelmez az áhítatra

elkövetkezik a rajtunk-kívülről való, a magasságból belénkcsepegtetett, az ismeretlen ismeret nektárja!

Harnebeszkhénisz, filozófusok fejedelme-és istene, könyörülj rajtam, Iulianoszodon – – –

A rableány is megállt és várta, mi következik, mindegyre csüggve száján, hogy viasz-emlékezetébe vésse istenáldotta gyorsíró-tudományával; de semmi sem következett.

Még mielőtt az olümposzi malaszt rátelepedhetett volna, Iulianosz elragadtatása visszaáradt.

Ugyan mi látomány következhet – (pergette a herceg keserű szavait a belső beszédnek, mint befelé a könnyet) – ugyan mi? Hacsak az nem, hogy amilyen ellenségesen hallgat az erdő, ez a lombjával mit sem zsongó haragos Jelenvalóság: a fa, a fű, az ég fölöttem és a föld alattam – meghazudtolja minden szavam. Ó – viszik már, viszik. Feltöltik Hresztosszal, mint a hurkát: keresztényesítik Homéroszt, Pindaroszt. Viszik mindenünket. És engem is, nem odavárnak-é s nem vagyok én is, holnap, hivatalosan a Szent Agathoniké mártírionban, hogy hirdetőkövemre felállva, az ő ígéjüket hirdessem?! Ó – nem az enyém ez a látomás, ez a vékonypénzű, zsenge ésde semmibevesző; hanem a Tarszoszié: a Paulosz látomása győzedelmeskedik, amellyel a birodalomra zúdítja a Halott Hebreus világát és bontóvasával feszegeti szentélyeinket

íme csak itt ágálok magamban az erdőn, mind szólongatom Szozipátrát (vagyis hát Euszebia Mi Császárasszonyunk Őszentfelségét) és erdőnek ha zúgása kerekedik, még ezt az árva tiltakozó hangot is elnyomja: a maga ügyetlen templomait taknyolja a Barbár s a minap is (szemfüles Himerioszom figyelmeztetett rá), nem felfedeztük-s rajtakaptuk a társzekeret: a városvégről, egy eladósodott vén Amphiaraosz-gyógyszentélyt vertek dobra s annak bontási anyagából magam is, fogam-vicsorítva, nem leszek-é tűrni kénytelen, hogy egyberójam a magam galileus templomocskáját amaz átkozott Harmincak, a Protomártírjaik emlékére?! Nem úgy van-é mégis inkább, hogy kófic kószáló rab vagyok magam is, a letaszított Hellász kitaszított álmait hajtva – de megfordulni mégis az útonjáró Tarszoszi látomásán fordult a világ, holott apostola a Halott Hebreus hadészi árnyával találkozott…?!

– Mit is mondtam, hol is tartottam? – fordult Melinoéhoz; s a leány szájából a papagájmutatvány, emlékezetében bizonytalankodva keresgélő kislányhangján már mindjárt nyeglébben hangzott az egész, hogy a herceg kis híja elkedvetlenedett:

– Honnan, uram? Onnan, hogy az alászálló Galileus, ki hogy visszatakarodásával a Hadészen birodalmat vőn, ingyen sem igaz beszéd…?! Meg hogy az Anya-Nélküli Szűz, Pallasz isteni születése – – – ?

De Iulianosz már nem hallgatott oda.

Valami hiányzott a válaszadáshoz. Valami iszonytató-haragos hiányérzet hányta-gyurmálta-formálta benne, ami akkor még csak a megfogalmazatlan érzések ködében gomolygott benne. Hogy ki tehet róla; ki miben marasztalható el. Attika tán – istentelenségéért kit a galileus csapással vernek a halhatatlan istenek; Paulosz tán – ki görögajkú római polgár létére nem átallotta egybekutyulni e mézmáz keresztény kulimászt, ezt a Hresztoszt „megújítónak” s magát „újhitnek” mondó valláskoholmányt.

– Haza! – rendelkezett.

– Hát az Akhürion-palota…?! – ugrott talpra rabnője s összekapkodta vállkendőjét, pálmarost-tarsolyát.

– Máskor. Tartsd meg hazáig és akkor ejtsd ki, ha már leírtad, kicsim.

Elkomorult homlokkal, gondolataiba mélyedve poroszkált paripáján; Melinoé, kesely kanca lován, némult szerelemmel, utána.

Nem szeretek „fejedelmesdit” játszani, pedig már valóságos udvartartás kerekedik körülöttem s egyre terhesebb. Vasmarkú Szüphax mondja, a rabszolgakaszárnya gazdája – én hallgatom.

 

 

Szüphaxom mondja – én hallgatom. Havonta egyszer számadásnapot tartok s ez az; „Udvarom” kutyakomédiája. Ez szemez ezzel, az szemez azzal. Csak tudnám, miért traktál vele s mi van a füle mögött, amit csak kerülget, de nem mond. Ki-kire meregeti a szemét, lerí róla, hogy puliszkaosztáskor, a fakanalával vagy a szagával. Megbabonázta.

 

Bósz és Göndör Dromon, gyalogfutóim letanyáznak a hordszék árnyékában ahova letették, a gerincen; testőreim valamivel odébb húzódnak és tenyerüket napellenzőül a szemük elé emelve, onnan vizsgálgatják, a lankán mi készül. Mindketten vasmagasítós, sárjáró kothornoszt öltünk sarunk hegyébe s abban bóklászunk a hepehupás, pocsolya locspocsban: ott ugrál velem az árkok között aláfele, földhányásról-földhányásra, nyurgán, elegánsan, Liciniuszom is.

Őt, eltartani magamtól, kizárni palotámból? Gyermeteg fellobbanás volt: nem a valóság, hanem az ábrándvilág berzenkedése. Lehetetlen. Lehetetlen először is azért, mert nap-mint-nap láthatom, folytonfolyvást ott tüzel, ott villog-ragyog a Napon s ahol ég előttem, átriumom főhelyén, barátságpecsételő ajándéka, Harnebeszkhénisz isteni hermája – annak a turibulumaiban füstölöm a tömjént, ha elmélődésre a bölcseletben, elmerülésre bölcselőimben, thékámba visszavonulok; és másodjára lehetetlen azért, mert már hogy ne hoznám magammal, ha egyszer építőművészemet tőle kaptam, Ekdikiosz a Liciniuszok uradalmi tervezője; és harmadszor-és utoljára, ebben a langalétában oly szemérmetes-finom, jó megérző-megértő lélek lakozik, hogy. Anélkül hogy csak egy szót is elejtettem volna róla.

Nem említi. Megsejdítette volna, mire készül Iulianosza? Hogy a harminc napok lejártával, hívását eltépi-elhányja s hogy a Dioszkoridész-ünnepre, hozzá, megmutatja, hogy meg tudja állni és nem megy el?

Szozipátrát. Egy szóval sem. Ilyen a társias és mégis tartózkodó, a finomult, a remekbe-faragott, a tökéletes patricius-lélek, hogy az istenek is annak teremtették. Iulianosz bizalmasának és barátjának.

Ekdikiosz már messziről int felénk és sietvést kaptatva fel, udvarlásunkra járul: az integetése Liciniusznak szól, a hajlongása nekem.

– Fenség! Szintezünk már! Szintezünk az alapárok fenekén, mert már arrafele járunk, azaz hogy járnánk – – –

Hadonászik, mutogat s ezenközben minden igyekezetével azon van, hogy sáros tógájával eltakarja az építő rabok egy lusta csapatját: ki hátát, ki a hasát sütteti a Nappal. Mélész, a pallér, valamit kajabál – Ekdikiosz nem érti, tenyerét füléhez emelve visszakajabál; de ki érti ezt a rabszolgatájszólást, ezt a valahonnan messze északról importált szauromatiai roxolanoszt, ahogy a bithüniai korcs-hellént félreforgatja a barbár?!

Nem először történik, hogy bejelentés nélkül jövök s magam is megbizonyosodom felőle: lustálkodik a szentem, ahány annyiféle – de ebben egyforma. Nikodemeia építő szemete-rabja a lusták-lustája. Nemhiába panaszolta imperatorának, Traianusznak, már akkor, Plinius Iunior. Tucatszor abbahagyták-újrakezdték a város vízellátásához-megüdítéséhez a vízhidat s a munka áll: ha nem falatoznak, akkor hugyoznak, ha hugyoznak, akkor vagy visszamenni-felejtenek, vagy ledöglenek hűsölni s ha hűsölni sincsenek ott, hát akkor elszökött a zsivány.

Szóvátenném; de látom, Mélész már hajtja a rabot s az istenek-átka újra ásóra kap.

– Mi lesz, ha a falak felmennek s ez a népség, ahelyett hogy húzná felfele, mögötte bújkálni kezd? Ekdikiosz! Vagy tán a felügyelőid arra vannak, hogy a lomhálkodásra felvigyázzanak?!

– Igazságod van, nagyjó uram; s én e rongynép lomhaságától betegülök, maholnap mindenem rámegy. De azért még eddig amibe belefogtunk, tető alá került, fenség, görbüljek meg, ha nem; igaz-e, így van-e,  Praeclarissime…?!

– Hát… többnyire. Csak az a nagy csűr, annak a tetejét ha bezsúpoznátok már, Ekdikiosz – kockáztatta meg, olajos-lágyan, Licinius.

– Jól mondod, uram: de miért hogy nincs meg, ki annak az oka? – pattogott keserves képpel az építész. – Szentelő mezőjáráskor: akkor van a nagy szökdösés ideje; mivelhogy azt remélik, elvegyülhetnek és bottal ütheted a nyomát,  Praeclarissime.

– Megbízunk benned, Ekdikiosz –

– Megbízhatsz,  Nobilissime!  Meglásd, a tökük alá nyúlok!…

– Mert hol vagyunk még a tetőszéktől: a falaknál se tartunk,  Spectabile.  Már szinte látom, mi lesz…

– A nyakuk közé csördítek, fenség! – És harciasan lekajátott: – Mélész! Mélész! Ráncbaszedni azt az elsomfordáló bandáját! –

– Félő, hogy az én köveim ugyan nem mozdulnak majd, Amphionnak miként, köve-lebegtető bűvös lantjára, hogy fallá igazodjanak s nekem sovány vigasz,  Spectabile,  hogy a bithüniai roxolán építő rab lustaságáról híres, rusnya fajzat, ki inkább halálra vereti magát, semmint hogy mozduljon, ha egyszer a munka áll.

– Fenség! Majd megvigyázzad! Ha Mélész elkezdi a fegyelmezőt s majd egy-két pernahajder belehemperedik az árkodba, hogy hadd szaporítsa templomod alatt, a mártírok számát, haha! herceg úr!

Ezen Liciniusszal hahotázni kezdtek és én szótlanul elfordultam. Ember sehol nem látszott már, de mozogtak az ásónyelek. Licinius tovább feszegette a dolgot:

– Mondják, Ekdikiosz és a napokban is, mintha Édes Apámuramtól hallottam volna. Közéjük furakodik egy-két galileus és az rontja meg a többit.

Ekdikiosz elhárító mozdulatot tett s úgy mondta:

– Ne hidd, uram. Éppen fordítva. A galileus a rabom java. Dolgozik hat helyett s ahova berakom, rászégyenít a dologkerülőre. A galileus a magamegbecsülő fajta; vajha többem volna belőle.

Elhűlve hallgattam; mindenre számítottam, csak erre nem. A társalgás kezdett kényes fordulatot venni. Hogy elvágjam, fontos képpel emlékeztettem a szavára:

– Valamit mondtál, Ekdikiosz, de nem fejezted be. Hogy azt szintezitek már, az alapárok fenekét, mert már ott jártok, azaz hogy járnátok – – – min akadt fenn a munka?!

– Késedelmeskedünk,  Nobilissime:  belelátni, míg felásva nincs, nem lehet. Így adódhatott ez is; de biztosítlak, fenség –

– Mi történt?!

– A lankán, ott, ahol az exedra falkaréját kitűztük, mikor is? Még a napokban s te magad is itt voltál, nagyjó uram: akkor leltük.

– Mit? Dög tetemét? Szobrot? Falmaradványt régről…?!

– Fosóhomokot.

Éreztem, hogy arcomból kifut a vér.

– Fosóhomokot, mondod?!

Eszembe jutott szégyenletes kudarcom kettőnk kaiszareiai kegytemplomával Nagy Szent Mamatész Pásztori Vértanú emlékére – akkor is: megfutamodásban kellett menedéket keresnem s viselnem, a gyalázatát, míg Gallus bátyám kieszelte a módját s megmentette az oltár falkaréját az aláomlástól.

Szederjes ajakkal kérdeztem:

– Forrás is van, abból feltörő…?!

– A… a homok vizes. Szolgálatodra.

Gyűlölködve néztem emléktemplomom elátkozott alapárkaira. Gyűlölködve – az egész galileus világra. Jobban már azt a napomat elrontani akarva se lehetett volna.

Valami űzöttség ez rajtam – hogy a hordszékben türelmetlen leszek.

Ahogy oszlopos portikuszomat megpillantom, kiugrom és hordozóimat-kísérőimet hátrahagyva, előresietek – vagy inkább rohanok.

Batrakoszt rajtaérem, hogy szundikál. Egy kapurabszolga: szundikál!

Hangosan hortyog, hogy hetedhéthatárba elhallani.

Mérgemben belerúgok a kutyába, hogy annak a vakkantására ébredjen fel legalább. Az eb siralmas, megbántott vakkantására láncát csörrenti, felriad és amennyire sántaságától telik, tisztelgő állásba vágja magát.

– Urunk…!

Akkor se mondanám s hadd találja ki, ami az arcomra van írva: „ha kapurabszolgának nem való, akkor semmire sem való. A semmirevaló Batrakosz kiöregedett. Túladni rajta”. De nem az van az arcomra írva: magam miatt bosszankodom. Hát nem tudod leküzdeni átkozott felfortyanós természetedet?! Hogy minden mindjárt az arcodra legyen írva…?!

Magammal zsörtölődve s némán dohogva, nesztelenül megyek el scriptoriumom ajtónyílása előtt. Szeszélyes ötlet: fellebbentem a függönyt, a vastag bőr lafancos-lármásan visszacsapódik. Amit láttam, attól meggondolom magam – belépek. Hogy jól láttam-e.

Jól hát. Melinoét a scriptoriumban rajtaérem, amint Melitonnal diskurál. „Diskurál”!

Amaz hortyog – emez diskurál.

Uruk beléptére elnémulnak; tisztelgőállásba merevednek.

Nekem ugyan vághatod magad tisztelgőállásba, Varjúlábu Lány: későn törölted le arcodról, a lélek vidorsága még ott kandikál.

Tud ez kacér lenni, ha akar.

– Meliton. Visszaülhetsz; folytathatod a foglalkozást. Melinoé.

– Uram…!

– Leíró műhelyembe engedély nélkül beléphetsz?

– Nem, uram.

– Thékában, scriptoriumban foglalatoskodókkal szóba elegyedhetsz-é?!

– Nem, uram.

– Takarodsz-e vagy megvárod, amíg kidobatlak?!

Úgy szökött elő szeméből a könny, mintha messzeugró béka volna. A béka visszaugrott szeme-tekéje finom peremére, újra cseppé kövéredett és orcácskáján legördült a gyöngye. A perzsanadrágos lány lassan kisomfordált és eltűnt az ajtófüggöny mögött; a bőrleffentyű esetlenül zuhant alá mögötte. A kalligrapheuszhoz léptem. Aranykéz (Melitont ahogy titkon becéztem) meg se mozdult; de hátán érezte tekintetemet s félredűtött fejjel, feszült közönnyel folytatta dolgát-s másolta Philosztratoszt.

– Himeriosz…?!

– Szüphax urunkkal van, szolgálatodra; a számvetésen kotlanak, fenség.

– Mi az, amin dolgozol?

– Philosztratosz, nagyjó uram.

– Azt látom, hogy Philosztratosz; de melyik a négy közül?

– A Lemnoszi.

– Mind a négy lemnoszi: egy család.

– A Nagy.

– A nyomorult, ki Homérosszal kárpálni merészel s Palamedészt Odüsszeusznak fölébe helyezi? Hagyd abba. Nem kell.

– Nem ő, nagyuram. Hanem az Athéninak nevezett, Flavius Philosztratosz, amannak nagybátyja és apósa tán.

– A könyv…?! Apolloniosz Tüanaiosz Élete és Csudái?!

– Azzal megvolnék, herceg úr. Ez a szofistaság története.

– Hm… Melinoé. Mit kereskedik itt?

– Megkért, hogy írónádat faragjak neki, engedelmeddel.

– Mit beszéltetek?

– Írásokról, nagyjó uram. Különféle írásokról.

– Miféle különféle írásokról…?!

– A leány a régi thesszáliai titkos írást mutogatta, melyet csak kevesen írnak-s értenek már.

– Hadd lám.

Belenézek. Gyerekes krikszkrakszok, fel, le, alá. Visszahurkolt, barbár ákombákomok.

– S mi ez?! Minek olvasnád?

– „Szabaziosz Úr Atya Istenség Aki minékünk mindörökre ÚrZeuszunk”. Annak mondta.

Ostobaság. Nincs jelentősége. A szemem-sarkából, a nyíláson át figyelem a perzsanadrágos lányt, amint az átriumon lassan-búsan átvonul a fogadóterem felé s ott, a katalüma ajtónyílásában megáll. A mandulaszemű buksija félprofilból, azzal a hosszúra kártolt és mégis csigavonalba ugró hajával. Minek megmarni? Hiszen még gyerek.

Alig lép oda be-s nyeli el a katalüma sötétje, kipottyantom eszemből és rámzuhannak, lelkemre súlyosodnak gondjaim: a zavaros idők, amiket élünk s bennük, emléktemplomom. A templom, amelynek altalajába bevette magát a fosóhomok rontása – és Szozipátra, kinek ármányos-igézetes árnyát sikerült elhessegetnem s a rá-nem-gondolás limbuszaira űzve mérlegelnem az üzenet úri módozatait. Hogy theoxénia-ünnepségeden, Deszpoina, melytől mondhatatlan sajnálatunkra távolmaradnunk kényteleníttetik, vajha üdvözölnéd Vígasztalhatatlanságunk nevében a tündarida istenségeket.

De mert lelkemnek nincs nyugovása, alighogy hazaérek a Szent Babülász mártírionból, hogy a Hermész Pásztora sikamlós ígéivel tömjem a község fejét (ezek? oly ájtat uralkodik ott s ők oly abba-fulladó ostobák, hogy észre sem veszik a szerelmi kathekumenátus sikamlósságait) ésde hüpodiakonosz-gúnyámat még le se dobtam, hogy lefürödjem a szagukat, máris gyaloghintómat küldetem Ekdikioszért és erősen meghagyom, hogy nélküle megtérni ne merészeljenek.

Fogadótermembe vezettetem s ott, a katalüma hűs homályán, a kifelefülelő keramion-korsóktól tisztes távolban, összerúgjuk fekvőszékeinket és meghányjuk-vetjük, fene bajunkban mi a teendő.

Elmondom, mint-s hogyan jártunk Kaiszareiában, kegytemplomunkkal, hol a magam falkaréja alatt és éppen ott, ahová az Autokrator számára fenntartott  phüsziaszterion  trónos padlóalapját szántuk, ugyanígy megfosott a homok s hogy fejedelmi bátyám, Gallus Caesar mi leleménnyel élt, a fosóhomokot megfogván mélyrevert cölöpökkel; de már a másik „csudájából” Galluszomnak, hogy forrást fakasztott, Zeuszra! nem kérek: elég ez, bajnak s még csak az kell, hogy vizünk is legyen… – Véleményed,  Spectabile?!

Ekdikiosz elfintorodott.

– Cölöpökkel-rönkökkel? Fosóhomokot? Megfogni?! Tisztesség ne essék, szólván,  Nobilissime:  legyen az bár mégolyan mélyrevert, az a cölöp. Barbár fogás.

– Sohasem gondoltam volna.

– Pedig az, fenség. Barbárok szokása, a meotisziaké, kik a lápon, íly cölöpre vert viskókban húzzák meg magukat, szauromatianoszok: azoktól hallhatod, meg akik számkivettetésből, onnan, hazatérnek. Barbár fogás.

– De hátha jó fogás? Hát nem tanulhatunk mi a Barbártól is akár, ha rájött a jó fogására a dolognak? Nem tanultak-é a perzsák a masszagétáktól, gyorsan mozgó lovasalakulatról, nyílzáport? S nem azzal bénítja-e meg Szaporész erejét Keleten a Hephtalita, kit nyílt harcban lebírni, magának zsoldjába csábítani képtelen?! Ésde csak tartsák is meg ama barbár nyílzáport a Perzsa fölött a birodalomra s Autokratorunkra néző, gondviselő hatalmas istenek!

– Szó se róla, herceg úr; bár hogy kinek és meddig viselik, ha maga-gondja-viselése alatt Atlaszként leroskad: kiszámíthatatlanok az istenek.

– Fosóhomokunkra visszatérve – – –

– Mert ládd, Őnagymindszentfelsége még el sem készült Magnentius háromszoros túlerejével s mi tapasztalt, veterán hadak élén, java sztratégoszokkal mégpedig! kik császár urunk visszavettetése után Atrans alatt Mursa Maiornál odagyülekeznek ellene, honnan jobban tenné, ha elillan, semmint hogy bevárja, hát máris, herceg úr! ötszörös túlerővel Sirmium felé menetel az új vetélkedő, ki néki sógora, harcedzett s eszélyes vezér!

– Vetranióra célzol…?!

– Innen emez, amonnan amaz! Ha az egyik nem, hát a másik s akkor összecsapnak fejünk fölött a polgárháború hullámai –

– Mitől oltalmazzanak meg a mindszentfelséges megváltó istenek! Ám olyanvalakivel beszélsz Spectabile,  aki látta Autokratorunkat vadászni s meghihesd. Fejedelmi unokabátyánk minden fegyvernemben jártas és a bősz nekiszilajodásban olyan, hogy megfélemledik tőle az oroszlán –

– Úgy-úgy, herceg úr: vesztüket érzik amazok is s magam se Magnentiuszért, se Vetranióért – fabatkát sem adnék életükért, fenség. De még a legbőszebb nekiszilajodónak is Tükhé istennő zabolátlan szeszélyével számolnia kell s nem mindig úgy veti ki a szerencsekocka, ahogyan hős igyekezet és küzdő lelemény érdemli. Ládd, Licinius Augustus aki minékünk jóságos, bár keménykezű, mégis, kegyes fejedelmünk volt: ez is, ő is, a Princeps Orientis hogy mi tenger haddal ment fel ellene – – –

Már elevezett volna, veszedelmes vizekre, a vén szamár; és én, másik, fiatal szamár, elkalandozó gondolataimmal rosszfele kereskedtem. Mursánál? Ha tönkreverik Mursánál? Vagy csak legyengül s úgy elbánik vele Vetranio, hogy melléaggatja Magnentiusznak s majd a kivégzőkereszten egymásra csodálkozhatnak?! Nem koncoltatja-é fel a diadalmas Vetranio a megmaradó Flaviuszokat? S hahogy fejedelmi bátyánk, Gallus Caesar, a Kelet Kardjával ha térdre nem is, de egyességre kényszeríti, hogy úgy törje meg a fegyvernyugvást, a megistenült Konsztantinosz miként, Liciniusszal: évekkel utána… akkor? Vajon mit remélhetünk egyeduralkodó bátyánktól, Gallus Autokratortól?! Mit – vajon?!…

Értelmetlen, vad öröm: nemzőapám leölőjét, a Kilencek Gyilkosát, Konsztantioszt a kivégzőkereszten látni! Haha! Mursánál! Csak hadd vérezzenek el! Magnentius Magnus, az óriástermetű után Vetranio, a vén hadastyán s ha minden jól megy… ha minden jól megy! Augustus Gallus – ő lesz az új Phoibosz Apollon, a Hitmegújító: fejedelmi bátyánk Őmindszentfelsége, a Konsztantinosz Házának folytatója! A Flavius-név feltartója és magasba emelője! – – – A rajongás bátyám iránt visszaárad s apálya iszonytató medermélységet láttató: az öröm tombolása alázuhan, tűszúrásnyi pillanata csak ez az egy homokszemnyi volt a homokórán. Már tudom, mit várhatok tőle. Nincs oly remetebarlang, se távoli koinobita-háza az elvermelt szenteknek, hol előle elbújhatok. Lesz gondja rám…

Térjünk való eszünkre: magunk-emésztő töprenkedéssel a világon nem fordíthatunk.

– Maradnánk a fosóhomoknál,  Spectabile.

Ekdikiosz észreveszi magát s röstellkedve szabadkozik:

– Nem szól szám, nem fáj fejem. Megengedj érte,  Nobilissime:  beleártom magam, holott nem rám tartozik. Jut eszembe: felfakadó forrást is kegyeskedtél volna említeni, hogy a homokon átszivárgott?

– Remélem, nálunk nem tetézi a bajt még az is.

– Tetézi, mondod? S hátha az lenne az orvossága. Mert ha cölöpalapozást alkalmaznánk s építő rabjaim, maguk is roxolanoszok s onnan valók, meotisziak, nagyon értenek a leveréséhez, akkor rábeszélnélek, herceg úr, bármi barbár fogás.

– És a víz, ami a kirohasztója…?!

– Vize válogatja,  Nobilissime…

Itt Ekdikiosz tudós előadásba fogott, vizekről és őrszellemeikről. Ha a víz őrszelleme savanyú és beszikkad – az a cölöpre veszedelmes; de ha őrszelleme édes és forrása bőven bugyogó: az alámerített rönkő öreg időkre szóló s fala századokkal dacol. Ahol áttért a pataknimfákra, ott elvesztettem a fonalat: majd csak megfogja falam alatt fosóhomokomat, az a dolga; a szolgálatos rabbal Nikagorász rhétort a Klepszüdraionba rendeltem, időmérte szónoklás-gyakorlásra s már türelmetlenül ágaskodott a fogalmazókám (magamnak se vallottam be, de a zavaros idők elől szónoklataimba menekültem – vagy tán ábrándvilágom Árkádiájába, mely a zengő mellkas mámorán a lélekben kiábrázolódik) – kegyelemben elbocsátottam építészemet és hazavitettem hordszékemen.

Lehet akármilyen ugrifüles és bolondos ez az én tengerhabjaszürke ősz öregecském, Hekeboliosz fővárosi nagyrhétor keze alatt csak sokat tanult és elgondolásában, ítéletében önálló. Nikomedeiai tanulmányi lábadozásom idején vele gyakoroltam a törvényszéki, a szenátusi szónoklást meg a tételes, iskolás felszólalást légbőlkapott, klasszikus, legendás – avagy agyafúrtan kieszelt „ügyekben” s mindazt, amit kurtára szabott idő alatt, vízóra mellett kell előadni. Annál inkább becsültem az én örökké-pityókos részegeskémet, tudásáért, mellyel hivalkodni oly képtelen volt (már csak therszitészi külleménél fogva is) és iparkodtam észben tartani és átültetni a gyakorlatba, tengerparti tüdőtágító, zajgás-túlharsogó ordítozásomban, máskor meg erdei, fegyelmezettebb rögtönzéseimben, mindazt, amit foghíjas, mammogó rhétorocskám, Nikagorászom, azon borszagúan a lelkemre köt:

– Megvigyázd, fenség, Iszokratész tanácsát. Hogy a szónoklat, mint a kanyargó folyó, hallgatóságodat úgyan vigye-ragadja sodrával a torkolat széles árterülete felé. Megszívleld ám Demoszthenészét is. Hogy a beszéd ne legyen széttagolt, hanem a részek egységes és különválaszthatatlan ötvözete: s meglásd, mi elbűvölt bámulattal csüggnek ajkadon. Megfogadd ám Iszaioszét is. Hogy úgy kell sorra venni és pontról-pontra agyonverni ellenfeled rogyó érveit, míglen árgumentálásának tákolmánya egyberomlik –

 

............................................................................................................................................................................

 

Az erdőszélen valami majorság-félére bukkantak, ahol nem tudni, a lányok tettek-e túl a legények kacérságán avagy megfordítva – s testőreim, Aridaiosz és Nikanor, szinte számítottak már kilovaglásainkra meg arra, hogy ők az erdőkerülőék-csőszék vendégszerető sárviskójában mulatva, oda visszavárjanak, míg mi, Melinoémmal, elporoszkálunk az erdőn, rendesen az Akhürion-palota felé, mely útiránynak, fel-felvillanó oromzataival, hívogató ugyan, de eddig még sohasem sikerült odáig elvergődnünk.

Beszélgetéseim seprője, építészemmel, meggyűlt valahol a lélek alján s megkeseredett bennem. Számot adni róla meg se próbáltam s minek is, arról, ami a léleknek megbizonyíttatott; de valahányszor Ekdikiosz a galileus építő rabjait dícsérte, hogy mi szorgalmatos a beste meg hogy mi jó példával jár elöl, munkaszeretetével és példás életével, hát – nenem, azt nem: nem futott el a pulykaméreg (veszélyes gyarlóságom s erre ügyelek). Csak épp amikor a Görög „szorgalmatost” mondott, az én fülem „alattomost” hallott s az alattomosan szorgalmas galileus képletéből ösztönösen kikövetkeztettem a bajt: a lankás, szép telken, ahová mártírionomnak épülnie kéne, a fosóhomok is, a talajvíz megemelkedése és minden baj.

Szemmelverés.

Vagy a galileusok alattomos ráigézése – rontó mágiázása – vagy üreges vesszőkkel (s azok hüvelyében az átokimával) a földbe ledugogatva, ráimádkozzák a szemmelverést.

Ami akkor, a múltkorjában, amaz emlékezetes erdőjáráskor elmaradt, mert mintha szavamat szegték volna, úgy odahagyott sugalló daimonom s én meg, a rajongásos megragadottság fénylő magasáról a kétségek öröksetét feneketlenségén, hol Demokritosznál miként, az atomnak, nincs megállás, csak alásuvadás van, mindegyre zuhantam: ami akkor, fejüresedésemben, elmémből kiesett – arra most rátaláltam.

A galileusok alattomos szorgalma – és a hellénség gyalázatos istentelenkedése: ez volt a kulcs. Ebből indult el szavaim torlása – új nekibőszülésem: hogy ne a vitézkedő ellenséget ostorozzam, hanem a hitevesztő, hitehagyó hellénség elgyávult megfutamodását.

– Mondd elő, de csak a legvégén, hogy mint megyen – szólt rá Iulianosz az Okoskára, ki már hozzákészült elraktározó elmemutatványához és a fenyéren leterített gyapjúkendőn felkönyökölve hegyezte fülét. Nem kellett soká kutakodnia és már felúsztatta a végszót:

– Onnan, édesem, nagyuram, hogy Üdv a Jámbor Mesemondónak, Ave Fabularum Scriptor? – kérdezte.

– Aranyat érsz, leány! Szeretlek érte, viasz-memóriádért!

– Szeress, fenséges nagyjó uram, nem bánom, akármimért, csak szeress!

– Nem turbékolsz, mordízomadta!… Megzavartál. Mondd elé.

– Igenis, herceg úr – engedelmeskedett Melinoé. Letett a turbékolásról s úgy „szavalta” gőgicsélve: – S hogy mire nem vetemednek még, mondjam-é?! Mert már az is van, azt is elrabolnák, elhajlítanák-s húznátok a Hebreus Halott kaptafájára: keresztény Homérosz, keresztény Pindarosz… és mindezt hexameterekben – – –

– Megállj! S jegyezd, amint következik.

Iulianosznak ennyi elég volt. Kis ideig fel-alá járt. Paulosz valláskoholmánya és a hellénség istentagadása – morzsolgatta a fogai közt, hogy arányait mérlegelve, erre építse a  mélété  boltozatos diadalívét. Akkor megállt, felvette rhétori tartását; a tudás emlőit mintha daimonja megfejte vón s elméje telemenne amaz istengyermek-tápláló Amaltheia nektár-tejével – arca felragyogott s ott folytatta, ahol magáratalált:

…Tudom, nem a hely fensége illetett meg, csarnokos palotaházunkban, szenátorok; hanem a hely szentségéhez illő szent ígék fensége – az késztet felállásra, hogy Themisztiosz után sorra felemelkedve mind, magatokba omlottan s megilletődve hallgassátok ama szent ígéket, melyeket Kanonarisz filozófus-vértanú, a galileusok ádáz dühének első áldozata, mártíromsága első percében kiáltott oda hebreus hóhérjának: arról, hogy nekünk, óhitű hívőknek mi – Heliosz, a Nap!

elsőbbet, Kanonarisz mond. Ő minden dolgok megláttatója a vaksetét mindenségben azzal, hogy fel, alá-s környeskörül, lesüt reá és odakölcsönzi tökéletességének fényparányát

másodjára, Kanonarisz mond. Alkotó-termékenyítő aretéjánál fogva Ő az alakító-változtató a mindenségben

harmadikul, Kanonarisz mond. Heliazmikus hatalmával mindeneket az egybefüggés füzérláncára veszi azzal, hogy egyfele vonja, mozgatja

negyedsoron, Kanonarisz mond. Ő a Közép: ahol Ő áll, az a Közép és ahol a Közép, ott leled Őt. Innen van, hogy Ő a Rendtartó, Tevő-és Teremtő a kozmoszban

ötödsoron, végezetre, Kanonarisz mond. Ő királykodik a megváltó isteneken, mivel a planéta-istenek Egében, a teljes Uranoszban Ő a Közép. Emez ötszöri hatalmánál fogva istenvezérlő s nemhiába emeltek Küproszon, Heliosz urunknak a Kronidésszel közös oltárt a papok. Úgyan hirdette meg az istenek tanácsában maga Apollon: „Zeusz, Hadész, Heliosz-Szerapisz: íme – Egyisten a Szentistenháromságban!”… Alighogy ezt elkiáltotta, mi szent filozófus-vértanúnknak a galileus hóhér lecsapta a fejét. Így Hitvalló Kanonarisz.

…De mimondó Paulosz, a galileusság nagyszarvú szofistája, a Tarszoszi, szenátorok?!

No hiszen, ama Tarszoszi, a legjelesb Fabricator Fabulorum, kit valaha látott ez öreg világ!

Mintha nem tudnátok, szenátorok s szükségtek volna rá, emlékeztetőül, e hazuglári henye ígékre, melyekkel hogy előttetek szólaló szája levelegjen – szónokot attól Hermész mentsen. Az a Tarszoszi is, a kereszténynek mondott vallásmosladék egybekotyolója, Hresztosza hamis ürügyén, az ő Pauloszuk! Ugyan megadta az árát és hajszálon múlott, hogy Iudeában jártakor fel nem futtatták kivégzőkeresztjére és fel is futtatják és mellé is szegezik a maga hebreus Szótérjának, ha! ha?! ha szorongatott helyzetéből ki nem menti a római helytartó és a legionárius őrség fedezete mellett el nem szökteti a városból: „nem szegezhetitek fel keresztjére s ti még csak nyúlni sem nyúlhattok hozzá, farizeusok: római polgár!”

Hallottátok ezt, szenátorok, hallottátok?! Paulosz, a Tarszoszi! A nagy Hamissa! Az újhitnek mondott valláskoholmány világraszabadítója! Ő, a római polgár! Ha! Az, kinek Róma tette lehetővé, hogy barbárságával házaljon, odaadva biztonságát, odakölcsönözve dicsőségének homlokfényét – a romanoszok birodalma – és a görögség nyelve, mely anyanyelve volt! Annak köszönhette, a hadiutaknak, szenátorok, a birodalmi utaknak, hogy mindenhova elhordja országrontó mételyét.

Jól gyanítjátok: törte csupán a hebreusok nyelvét s a görögöt ha beszélte is anyanyelve gyanánt, de csak a provincia gombócával a szájában, falusiasan és még latinul is jobban tudott. Megmentette a birodalom: hogy Róma polgára volt és szabad: az mentette meg… És mi volt a hála, kérdezitek?! A hebreus lázadók, a körülmetéltek izgágasága helyett mit nem talált ki ez a nagy ravasz – rákiált a Keleti Tartományok városaira: megtarthatjátok az előbőrt! És görögre-latinra forgatva, ránkigézte ezt a hebreusból jött, körülmetéletlen galileai pestist – – –

(itt Iulianosz nem állhatta meg, hogy el ne nevesse magát, mint akinek kópé gondolata támad s játékosan, ad spectatores sugdosódva mondta, hogy odaképzelt szenátorai is vele nevessenek:)

Igaz is, jut eszembe, haha! Ha kiragadja a centurion kezéből a csőcselék és mégis felszegezi keresztjére a Tauroszit, vajon akkor ez „Igaz Keresztből”, haha, a Pauloszéból, másodjára az átalverő szegeket Helena császárasszony fellelvén: azzal ugyan meg mitévő lett vón Konsztantinosz úr?! S országvilág előtt, nem szántszándékkal tette-é nevetségessé a „szent ereklyét” fejedelmi nagybátyánk, a császár, mikoron a Halott Hebreus átalverő egyik kampójából lovának zabláját kovácsoltatta, haha, mintegy kijelentve: rágja csak lovam a galileus hit ez elrághatatlan vaskóját, már én a számból kiköpöm! Morzsolgassa csak lovam, zablátokat: együgyű tanaitokat! Megvetése jeléül. S mely igen feldühödhetett volna Konsztantinosz Megász uratok, ha megtudja galileus-pogány felmagasztaltatását; ésde micsodás lealjasulása a közízlésnek, szenátorok és elbarbárosodása a közfelfogásnak, neki, császár urunknak, az „Iszaposztolosznak”, magát ez alja-szemete „apostolokkal” egyenrangúnak tekintenie: mely undorító kiváltság…! –

(a fák ritkulni kezdtek s a lombkoronák között, mind élesebben, körülvillázott a napsugár. Szemét tenyerével elfödőzve, a herceg kedélye elborult: visszatérő látásai környékezték, galileus vajákosokról temploma körül – most! most! most igézik rá, mártírionjának téglarakaszainál, lankájára a partszakadást!… Indulatos odafordulással, hogy szeme szenátorról-szenátorra ugrált – a nekibőszülés szép rhétori fokozásával folytatta:)

A hiba?!… Nem a galileus pogányság cselfogásában van, hogy kiritkítsa Olümposzunkat, míglen az istenek szent gyülekezetéből már csak a Theosz Agnosztosz maradna magnak; s hogy ez az Ismeretlen Istenség a maga egy szem galileus istenével légyen azonos – oly barbár ötlet, ami újhitű istentagadótól amilyen átlátszó, oly kevéssé meglepő. A hiba, szenátorok, a hiba a sok kiművelt hellén fő és jeles görög koponya istentagadásában van. Az elszaporodott künikosz fajtája atheizmusában, melyet hogy csírájában kellett vón megfojtani, ahol csak felütötte a fejét, minden isten az atyám! Az efajta: a hellénség üledéke-zülledéke; ki ősi szent hitünk megőrlésére forgatja gyorsan korduló esze-kerekét, a Kapuk, az Oszlopcsarnokok, a Kertek és az Akadémiák alja-szemete! A Demonaxok, Didümoszok, Herakleioszok, Oinomaoszok! Mibennünk a hiba, szenátorok! S már nem is hitünknek lisztlángjába: gabonájába esett bele vélük a zsizsik – s ez a mi bajunk, ez! Ez ország-veszedelme! A mi istentagadóink, kik gyökerénél kezdték ki fogukkal a szent tölgyet, melynek lombkoronája jóslatot susogott s lombjának minden levele orákulumot adott papjaink szemére szájára! Dodoné sugdosódása és a rézüstök rárezgése a szélre, hol a babérlevélrágás révületében még volt kihallgatója – de hol vannak jövőnknek előrelátói-tudói, hol, a régiek, szibüllák, látóasszonyok, Manto, Phemonoé, Herophilé, Demophilé, Deiphobé…?! S tudtok-e, jövendő tudatlanjai, galileusok, ehhez csak távolról is foghatót?!

Födözzétek el fejeteket, szenátorok, gyászotok jeléül: gyásznapja ez a birodalomnak. Ott esett belénk a süly, vele! A künikosz Demetriosszal, ki kétségbevonta az isteni szeszély helyességét és olümposzi tetszésjogát! A girhes Demonaxszal, ki undorgó mosollyal visszahárította beavattatását az eleusziszi müszterionba s bíráinak, ez atheista, oly orcátlanul válaszolgatott: nem isten, kinek szüksége van állatáldozatra! Ezt, küporszi létére s mi gyalázatra született szent Aphrodíté szigetén! S hát ama szentségtörő Didümosz, ki óva inteni a sugallat-küldötte jóslat rontó erejétől nem átallott – mint ami a jellemtelent rákapatja a bűnre és a gonoszmívelőnek menlevelet ád, hogy azzal takargassa tettét. De, szenátorok, mindőjükén túltett Gadarai Oinomaosz gyalázata, ki a mások elfogódottsága láttán Dodoné s Delphoi szent ligetéhez oly csúfondáros szerrel közelített, hogy hallótávolban mindenek ereiben megfagyott a vér s miért hogy ott helyben agyon nem verték, fel nem foghatom. Ez a Gadarai a históriából vett példákkal bizonygatta volna, ha tudja, de hitehagyása fejére visszahull! – hogy orákulumaink nem istenektől s még csak nem is daimonoktól sugallvák, hanem rókalelkű embernek műve s a jóshely kapzsi őreié!… Nem a galileus pogányság atheistái s a hitromboló Paulosz-vallás kívülről jövő támadása: mi magunk vetettük ocsmány vágóvasunkat Thesszalia, Boiokia, Dodoné és a mantikénak szentelt berek ahány ahol csak van – azok jóstölgyeinek gyökerére, mi, Oinomaoszok! Az íly atheistának semmilyen mozsárban-őrletés, láncokban-töretés és másegyéb, hóhérság-alkalmazta megnyuvasztás nem volna méltó büntetésnek elég nagy, bűnükre; mert rosszabbak ők a jogon-törvényen kívül élő bitangnál s minden utak-veszedelménél, ahol ahány haramia csak van: magunkra vessünk, szenátorok, ha istentagadásunkért most a galileus métellyel lakolunk és nincs Szótér, Szabadító Heraklészünk, ki bekeríttetésből, szorongattatásból kimentsen…!

(már kiérve az erdő túlszélére – ésde mint aki lába a továbbhaladásról elfeledkezik s nem is a fáradtságtól, csupán a mondott szótól megnyűgözve: letelepedtek széles-szép gyepén a mezőségnek, mely onnan kezdődött; s az egyenes hő napsütésben vakulásig, mindenütt a Napot káprázva – a rableány elfogódottan hallgatta, amint a féltérdre ereszkedő Iulianosz hangja, kérdem én, szenátorok, könyörgőre változik s a herceg, maga sem látva, amit merően néz, a fény káprázatában folytatja:)

Szenátorok, kérdem én s ti adjátok meg rá a választ: hellének ezek?! Azok voltak-é vajon?! Azok-é, ha nem érezték mi filozófus vértanúnk, Hitmegvalló Kanonariszunk ígéinek szent igazságát, mit köpködve a galileus hóhér arcába vágott – hogy miként vonja lényünket, a sárból kifürdő lélek halhatatlan részénél, a Theia Moiránál fogva, fel, Magához az Istenség – mely Örökegynek ezen Örökfény a második leképezése a természet tűkörében…?! Lévén a lélek tüzes természetű, tudhatjuk Porphürioszunkból és Poszeidoniosz is, ahogyan megerősíti; de a pneuma nem éri be a tűz-ég vonzásával, mert az empürionon túl s minden ki-be légzésével ahogyan szájunkon leveleg, felérzi az Istenség mentől hatalmasabb vonzását – mely hogy a lelkek felhajtó ereje legyen örökétiglen, ez az Ő nagy kegyességéből és engedelmével történik. Meghihesd, engem-látó Szozipátra! Meghihesd és úgy igaz, amint itt most látsz, Látóasszony, onnan a távolból. Zsenge gyermekkora óta mondhatatlanul vágyott e lélek az Istenség magához vonzó örök sugarára, mely ma itt ugyanaz, mint volt akkor, az a mindeneket-szikkasztó kappadókiai égen a Nap, ki nékünk örök bizonyságul, Ő tökörképében adatott

gyermektestbe zárt öreg lelkemet a hústest börtönében át-meg átjárta az Ő sugarainak leáradása, nem tudtam betelni Véle s nem értettem: ha mindőjüket magamba így beittam, honnan marad Belőle még elég, hogy özönképp besugározza a természetet. Szolgám is akadt, Pügrész, káriai ostorhegyes kiscselédem, hogy kormos csillámom-kerítse s akkor, a bekormozott csillámlapon át, váltig csak azt próbáltam a zsenge kor javíthatatlan vásottságával, amilyen az én gyermeteg szerelmem volt a bolondulásig, Napomért a mindenekbe-belekergető

hogy szemtől-szembe lássam és megbizonyosodjam, igazán olyanok a vonásai! phoiboszi fürtjei! fehérarany koszorúja! mindene!… s hogy apolloni Ábrázata egészében mi fenséges és mi tojásdad! De hasztalan erőltettem – vagy vakultan lekaptam Róla tekintetem, vagy visszatértem csillámlapomhoz, vakulni rajta… S akkor éreztem először, Szozipátra s ki tudja, tán Annak a szele legyintett meg, minek elragadtatása Plotinoszunknak csak két ízben, Porphürioszunknak egyszer, 68 éves aggastyán korában adatott meg; Iamblikhosznak meg, ha a Szem, mely az Ő mindenlátó Szeme, rá letekintett és látóvá tette, hát tíz singnyire a föld fölé: megemelkedett és szentelő levitálásba merülve – fennen maradott

örömkönnyek futották el szemem, Szozipátra, melyeket az Istenség bocsátott rá, hogy azok segítsenek a kormos csillámlapnak és én látva-láthassam, Ki nékünk szakadatlan bizonyságként adatott (s nem úgy, mint a galileusoké, ki hogy Mózesük hebreus leleménye volt-e csupán, honnan tudhatjuk, de szíre-szóra higgyem el) – – – Konsztantinosz urunk solidusza villant előmbe s császár-pénzén az írás, SOL INVICTUS és az Ő jegye. Megnyílt előttem a müszterion

hogy a belevakulás káprázata a mi szemünk, kivel az Örökegyre rálátunk

a létnek fölötte lebegő Nouszra, kinek lényfölötti létét teremtett anyag nem szennyezi; és ezekután hogy a bennünket sugaraival körültáncoló Napkép, Mithrászunk, a Mindfelséges, az Úr és az Isten, az Ő Második Emanációja – oly tiszta sor, hogy ha nem venné Ő maga, a Nap, istenkáromlásnak a szót, hát úgy is mondhatnám, hogy Napnál Világosabb! és! és! és! – – –

és ez volt az én első megvilágosodásom, Szozipátra. S már amilyen megrészegülten móráltam a macellumi Ópalota romkertjeiben, nevelőim nem tudták mire vélni s hasztalan kárpáltak érte – hogy mi van velem. A hozzám intézett szóra fel se rebbentem s olykor magam sem tudtam, mit mívelek, mivel babrálok. A lelkek tisztuló párolgásában és a sugarak tülekedésében, ahol nagy a forgalom, megismertem társaimat, Poszeidonioszt, Plotinoszt, Porphürioszt, az isteni Iamblikhoszt, ki az Ő megidézésébe, imamágiával, beavatott és biztosra veszem, a ma élők közül is megismerem majd, ha látom a szemén, hogy íly felfele kémlő: Aideszioszhoz Pergamonba – Euszebioszhoz Athénbe készülök lélek erőszakos elvágyakozásával s majd, ha az istenek és árvaságomra tekintő Császárasszonyunk segedelmével sikerül módját-szerét ejtenem, ki tudja, egyszer, Epheszoszban, még Titoktudó Maximoszhoz is eljuthatok, kire, templomában, maga Hekaté istennő, szobrából, le-kimosolyog és a szentélyfáklyák is, mondják, maguktól lobbannak lángra, megjelenésekor… Mert azóta is, gyermekségem kormos csillámát hogy elhagyogattam, egy-lángadozásban élek, Őérette; és ez a naponta ránk cserdülve-lecsapó mithraikus Láng ránkgyulladása az életem, ez a lángadozás, ez a heliolátria – – –

– – – Nagyjó uram! Herceg úr! Fenség… –

– Ne! Most ne, leány. Add kezed: így. Honnan is tudhatnád, mi édességes a léleknek e felragadtatása a fényben-és fénynek általa. Tán csak Kübele istenanya legényszeretői ismerhetik a szerelemben ezt a kitartott, visszafogott érzését a tilalomnak-és engedelemnek. Az istenanya vulvája kegyesen! kegyesen! az Ő elnyíló Elfogadása amilyen. Olyan a mithraikus, mindkegyelmes, Apolloni Igaz Isten magábaölelése. A felsikoltás fájdalom-öröme. Az öröm élessége. A fájdalom élessége. A belefürdekezés a Bikaölő sugarába a vér sacramentumában, a taurobolion müszterionában az Ő Mindvalóságos Jelenlétele. A véres Nap fénye, ha pirkadatra a világtányérra lecsap és várakozó hívein végigömlik. Praeclarus, eximius, omnia intuens, omnia etiam exaudiens! Sol Invictus!

– – – Uram, nem is látod, oda se nézel. A Palota.

A leány odamutató ujját követve, álmodozásából a herceg felrezzent.

– – – Rajta a szemed pedig s mióta már.

– Hogyan mondod?

– Az Akhürion-palota, uram. Vagy nem ez az? Melyben Őnagymindszentfelsége Konsztantinosz urunk istenné vált-és elnyugodott. Látni akartad.

Iulianosz mindkét tenyerével elernyőzte szemét s erőltetve vizslatta, szembe-fényben:

– Ez hát. Ez az. A fellegvár, hol magatehetetlen martalékára amaz Areiosz-papja lecsapott, hogy császár-hulláját a barbár Hebreus keresztségével szennyezze. Mi barátságtalan pártázatok s pártázattal mi össze nem illő oszlopsorok kettős rendje… Te milyennek találod?

– Sugárzó s mi diadalmas kapuzatok, uram! Vakulok falaitól s alig bírok belenézni.

– Helyesen mondod, Melinoé. Soká eltarthatott, kőrengetegét míg egybehordták. Felséges dörömbölésével a szemen, mi sajátságos öszvérkeresztezése a fellegvárépítő erődművészetnek meg a mi perisztil hellén szentély-építészetünknek s ki tudja, hányat csonkítottak meg, míg e hosszú sor oszlop két emeletét összerabolták. S koronapárkányának üstökével mint fényeskedik ésde mi diadalmasan döndül neki a Napszekérnek!… Ez hát az Akhürion!

– Ez, uram. És, engedelmeddel, a te panegürikoszod is, miként. A próbaszónoklatod, a szenátoroknak nekidöndül. Olyan…

– Vajon belülről milyen s hol van benne urunknak hálóterme, honnan e lemurok a gyászszekéren, útjára vitték, hol volt is már, maga-Városában, templomi sírja, ő-csontjára váró – tűnődött Iulianosz s eleresztette a rabcseléd megjegyzését a füle mellett, az meg nem is sejtette, hogy túl messzire ment.

– A szónoklatod, uram, a szenátusban. Kiereszthetem emlékezetemből? Letöröljem?

– Szedd elő elemózsiád s egyél. Mielőtt felindulunk, felmondod s tán majd még belejavítok. Utána letörlöd s hogy benned nyoma se maradjon, egy iota se: szigorú parancsom.

– Úgy lesz, uram.

Melinoé, illő távolban, előhalászta pálmarost-szatyrából amit hozott s némán, elégedetten majszolta kecskesajtját lángosával – opszarionát. Iulianosz herceg egy öszvérhát-forma szikomor-fa lehajló, göcsörtös-vastag ágán üldögélt az erdőszélen. Mind a ketten a palotát bámulták a kora délutáni Nap leszakadó fényében.

Az Akhürion fölött pedig, a kósza képzelet délibábján mintha maga Constantinus Magnus tápászkodott volna aranycsótáros paripáján; meg-megrántotta lovának az Igaz Kereszt Szent Átalverő Kampószegéből kovácsolt zabláját és méltóságáról megfeledkezve, Galilea felé – szamárfület mutatott.

Hogy legelésző lovainkat a majorságnál hagytuk, mulatság-hajtó testőreim gondjaira s magam én meg, hogy nem hordszékről lelépőn, fogaton avagy lóháton, hanem csak úgy, gyalogszerrel állítok be – ez meglephette az őrtisztet; de nem mutatta. Kifogástalanul fogadott s azonnal megismert. Emlékszem-e rá? – tudakolta; s én ráhagytam: úgy rémlik, igen. A taxiarkha egyike volt azoknak a Magister Militum kíséretében, akik tisztelgő látogatást tettek palotámban a városba érkezésemkor; de hogy a második sorban állók közül valakit is bemutattak-e s hogy ő volt-e, Statorius, az az előlépő – nem esküdnék. Ám a katonaember olyan, szereti, ha ráismernek s ez, egy Flavius-ivadéktól, örömmel tölti el. Nem volt ellenemre, bár némileg feszélyezett, hogy ez a galloromanosz olyan túlzott reverenciával fogad.

A díszfeljáró dromoszon a kapuőrség lejelentkezett, megszemléltem a legényeket s utána elvegyültem velük, kurta tereferére. A szállás kemény kaszárnyapadjain ücsörögve, elköltöttem frugális étküket, a gyümölcsöt meg a kevéske borbamártogatnivalót s hogy ez is megvolt, a sarokba telepítettem Melinoémat:

– Itt vársz.

A csalódottság, hogy nem jöhet velem a palota csarnokainak megtekintésére, átsuhant arcocskáján ugyan, de hozzászokott már, hogy megadja magát sorsának és szolga-rab szokás szerint sarkára ereszkedett a sarokban; ott kuporgott s ura még el sem indult, tekintetével már visszavárt.

A magamfajta elvonuló természet – ki fölött ott lebeg a bellebbezés veszélye s váltig küzd ellene, hogy majdan ne érezze számkivettetésnek a távoli remetelakot, sokadmagával az élve-elvermeltek között – a magamfajta könyvmoly (sőt: könyvkukac!) a képzelgések világát építgeti s hüledezve nézi – nem hisz a szemének, ha kártyavára a való-világban-élő egyetlen szavára összeomlik. Statorius ilyen volt, ilyen való-világban-élő, mindkét lábával a földön. Katonaember és latin veterán, ki jócimborája gyanánt emlegette felettesét, Favoniuszt, ismerte Mamertinuszt, Vettiuszt, de még Firmilianus gümnasziarkhát is úgy emlegette, mint a földijét; s ő – ez a Statorius, mint akinek asztalára hull, amiért más csengő arannyal fizet: mindenről tudni látszott, ami zavaros hírt csak kivet a forrongó világ bús tengere – idők zavaros tajtéka.

Míg az Akhürion csarnokait jártuk, honnan pompás alátekintés nyílott a városra s a mélységhez közellépve, oszlopok rendje közt meg-megálltunk, kedvtelten hallgattam a főtisztet. Derekán kivillant mithraikus Heliosz-telezmája s ügyesen forgatva a szót, úgy emlékezett meg Boldogemlékű Őszentfelsége mennybemeneteléről, mint Ki fényből vétetett és visszaadatott a teremtetlen fénynek, ami az Istenség. Maga is Mithrász gyermeke volt, vérkeresztséggel avatott, melynek sacramentuma húsz évig érvényes és bátortalanul induló beszélgetésünk során Statorius elég vakmerő volt ahhoz, hogy megkérdezze, kiálltam-e már a tizenkét próbát s avattak-é?

Kicsúsztam, mint az ángolna. Rejtélyeskedtem. Megnyugtatott, hogy urunkról, Divus Constantinus Magnuszról jobbadára mint Mithrász papi-fejedelméről kell megemlékeznünk és uralkodásának azt a türelmi aspektusát emelte ki, ami a haderő Mithrász-hívő légióinál népszerűségét olyigen megnövelte. Csak fanyalgó célzást tett állítólagos keresztségfelvételére, melynél fogva maguknak követelnék az emlékét manipuláló galileusok… Dünnyögve darálta a köteles hódolati frázisokat. Nem, még nem avattak – vágtam el szavát – de az, hogy hiereusz vagyok és az isten-triászban hogy egyistent hiszünk, nem akadály: az egyik szentség nem zárja ki a másikat.

– Mármint a keresztség a tauroboliont, fenség?

– Már miért zárná ki, Statorius?

– Alighanem igazságod van, herceg úr! – bámult el rajta és elgondolkozott.

(Beavatni? Engem? Valaha-is, hogy fognak-e?… – pillantottam utána semmibehulló szavaimnak, némileg csüggedten. Világosan láttam, sorsom mennyire másfele kanyarodik, semhogy találkoznék Maximosszal valaha is… Maximosszal! Kinek pályaíve oly magasba lendült, hogy még Szozipátra fénykörében is megragyoghatott – vele, Maximosszal, ki bevezethetne a Teleszterion roppant oszlopcsarnokába és kezességet vállalna értem Eleusziszban). Ekkor történt. A zavaros világ zavaros híreit bőven öntő, igaz vagy hamis voltukat hosszan latolgató veterán főtiszt szavai lassan áttörtek önőrlő lelkem lisztje-pergetésén és alighogy kiejtette száján a szót – Mursánál – képzelgéseim kártyavára összeomlott és én a való világba pottyantam.

– Hogyan mondod? Vetranio? Mursánál? Hol volt, mi volt…?!

– Nem Vetranio,  Nobilissime.  A vén róka csókdossa Autokratorunk megbocsátó kezét és gazdag visszavonultságban dőzsöl-henyél; de hogy e tétlenség-szimulálással elaltatja-e a Korona gyanúját és a tespedés csaliködének védelmében nem lótnak-futnak-é Vetranio gyorsfutárjai Magnentiuszhoz, Aquileába, vaj tudhatjuk-é? Igaz, fejedelmünk, ki néki megkegyelmezője: sógora; ám akinek Vetraniót ismered, ki sztratégosznak olyan, hogy párja nincs, bizonnyal orrontja már a büdösséget, hogy mi történt Mursánál –

– Mi történt Mursánál?

– Mursánál…?! Mursa Maior nem Szardika és Magnentius Magnus nem az, akit maga-táborában és főemberei közt, egy rhétori fogással lefegyverezhetnél-elfogathatnál, míg sátrak közt s aranyad szórására átpártol hozzád a had. Mursánál a kegyes Magnentius a nap hajnalán hajadon szüzet áldozott az isteneknek, engesztelésül; de meg is lett a foganatja: csatára bőszült, légiószámra, a had. Mursánál addig kaszabolták Konsztantiosz úr derékhadának talpas-hoplitáit, míg rá nem kényszerítették, hogy nehéz lovasainak átkarolásával kicsikarja a győzedelmet – – –

– …Úgy hát Őnagymindszentfelsége győzött s a megváltó istenek az ő fegyvereit ékítették a diadal koszorújával: ez történt Mursánál?

– De milyen az a győzelem? S milyen az az isten: miféle szarjankó isten az, engedelmeddel, a Galileusé, ki hívőinek a győzedelmet így osztogatja? Akárha Herkules a furkójával fülönteremtené s míg kikürtölteti diadalnapnak, csak úgy támolyog attól a gyásznaptól! Miféle megsegítője, hadnak s mi nyomorú isten az ilyen? Uram! „Még egy ilyen győzelem és egymagam térek meg Epeiroszba” – nem így mondta?! Nos, ez a Pürrhoszénál is keservesebb volt, ez a mursai; s míg a mieink szekerészei, a Dráva morotváiba ragadtak s velük az egész tábor, Magnentius kivonja hadait a gyűrűből s már Itáliában újoncoz, új csatára, onnan biztatja új harcra, vén Vetraniót. Ha nem a pannon mocsarakba, hát a Dráva sodró árjába avagy a frankok-szászok nyilai alatt: odalett a had négyötöde, herceg úr s az, mi „túlerő” volt, elolvadt s lelippedt a „megvert” sereg alá, harmincezerre százról: odalett a had! Míg fejedelmünk messze távol, papjával Mursa templomában naphosszat mind füstölhette tömjénjét a galileusság semmirekellő istenének, az csak a meztelen seggét mutatta s a mennyégben, amazokéval, nem vállalta a csatát. Zavaros időket élünk, herceg úr s megemlékezz, hogy tőlem hallottad elsőnek: tudnod kell, mi történt. Ez történt Mursánál, fenség és ez az a terem.

– Ez történt hát Mursánál és ez az a… miféle terem, Statorius?

– Ahol állsz. Ahol Ő Aranyágya állott. Divus Constantinus Magnus, a te áldott emlékezetű nagybátyád melyen kiszenvedett.

 

............................................................................................................................................................................

 

Elraktároztam s halálig hordom emlékezetemben a benyílót, ahol Aranyágya állhatott, ott, abban a megsüppedt boltozatú, nyomott helyiségben, amelyről ki is gondolná, hogy hadmenetekből megtérő, városalapító, világbíró fejedelem istennéválásának színhelye volt.

Rémülten gondoltam beszélgetésünkre, hogy mi veszélynek tett ki ez a magáról-feledkező; de nemcsak nála, a taxiarkhánál, másnál is tapasztaltam már, hogy fülem-hegyező hallgatásommal és előzékenységemmel valósággal kiszívom a lelkekből a vallomást; s annál kevésbé tudtam haragudni Statoriuszra, mivel igaza volt a világlátott, veterán katonának s hogy mi történt Mursánál (a maga módján – perfervidum ingenium Gallorom ahogy mondta – galloromanosz kiejtésű választékos latinsága ma is a fülembe cseng:) ideje volt, a való világ hogy fejbekólintson. Tükhé poharában az én kockám is bennecsörög – nekem is tudnom kell, mi történt Mursánál, ahol a Dráva és a Száva mocsárvidéke elnyelte Konsztantiosz birodalmi hadainak négyötödét, tudnom, egy megjelöltnek, egy Flavius-ivadéknak…

Emelt karral búcsúztam és Statorius, az Akhürion-palota széles, oszlopzatos propülonja előtt feszes-harsányan tisztelgést vezényelt. Elfogadtam a felajánlott két lovat meg a kíséretet: úgy kocogtunk a jámbor két jószágon a ciprusok, ernyőfenyők alatt s valamíg az erdőn keresztül vezetett az út, a négy katona, hallótávolon kívül, illendő messziről követett.

A perzsanadrágos lány férfimódra ülte meg a lovat, Melinoé mandulaszeme opálfehéren, napszítta arcából csak még jobban kivillogott: idáig hallottam boldogságának macskadorombolását. Magam meg, zaklatott lélekkel – mert abból, ami Mursánál történt, világosan kitetszik, mi tehetetlen, hitvány, fejedelemnek-hadnak mit sem segítő isten az újhit istene, ami államművészeti szempontból kivált meggondolandó és a tömjénnel körülfüstölt, ájétatosan odáig-hazudott „győzelem” fényénél a felfedezés erejével hatott – megpróbáltam szabadulni gondolataim abroncsszorításából, a könnyű fejfájástól, amit okozott; s hogy ezt meg az időt elüssem, felmondattam Melinoémmal próbaszónoklatomat, „a szenátus előtt”.

Kínos meglepődéssel tapasztalom, hogy így, visszahallgatva, szóáradatom mennyire ügyetlen és goromba. Hol a mértéktartásról feledkezem meg, hol a részaránytalanságot találom irritálónak. Amilyen bosszantó, hogy a prooimionban a jóindulat megnyerése helyett fejestugródom a közepébe, olyan aggasztó, hogy hidegvérem elhágy s oly fortyogó-türelmetlen vagyok, mintha ez már egyenesen a galileusság fertőzete volna bennem. Több nemeslelkűséget, több nagyvonalúságot. Méltánylását az ellenfél erényeinek (nem utolsó sorban átkozott szervezőképességének) – és mindenekfölött: több toleranciát. Türelmünkkel megszégyeníteni a barbárt, míglen maga is megszívleli a jó példát és gyakorolja a türelmet.

Igaz, nehéz megítélni egy orációt, ha gyermekhangon gőgicsélik s úgy, mint aki együgyűségében mit sem ért belőle – ki gondolná, hogy ravaszabb ez annál; végülis csak rab cseléd, kit Gallus bátyám, a Caesar kiiskoláztatott, gyorsírásra-gyorsbevésésre fogott. De még így is, visszacsengő szavaim lendülete el-elragad s azon veszem észre magam, hogy odahallgatásról feledkezve – el-elkalandozom: javítások, kiegészítések jutnak eszembe, mulasztott csattanók; példálódzások frappánsabb kihegyezése; fordulatos váratlanságok… és mégis: bukott gőgicsélés és silány sületlenség az egész, annyira eltörpül amellett, ami Mursánál történt s annyira jelentéktelen ahhoz képest, ami belőle levonható. Az új felismerés, hogy az újhit istene nem igazán csatanyerő isten, a szíve nincs ott; értelme a sztratagémákhoz fel nem ér; hatásköre a falusi decurioné. Vacak isten – ami államművészeti szempontból mindennél fontosabb.

Hogy ez a Paulosz is, a Tarszoszi, ki az egész galileus tévelyt koholta-s amaz orthodox hebreus papocska hátára varrta, púpnak, ki maga-elrugaszkodásáról atyái hitétől mit sem tud – az még hagyján. De maga-koholta, soha-volt „keresztény” Hresztosza csibészi csínytevés ahhoz képest, ami Mursánál megmutatkozott: hogy a galileusok Monotheosza rongy-vacak isten a hadban. Mert honnan veszi a Tarszoszi (ki felülmúlja a világ minden hitetőjét-igézőjét és sarlatánját, akárhol-s akármikor éltenek-légyen:) honnan veszi Paulosz, hogy a hebreus báb-isten a helléneké is, a latinoké is és a százszor-százezreké a birodalomban – honnan?! Ha egyszer a hebreust az ő „istene” elhalmozta jelekkel, prófétákkal, megváltókkal; de limesztől-limeszig a birodalom százával hemzsegő törzseinek-népeinek se jeleket, se csudákat, se prófétákat, se olajat király felkenésére, se tanítókat, törvényhozókat, se hirdetőt, angeloszt hogy megjelentse szeretet kiárasztását a más nemzetekre: semmikor! soha-de-soha! nem küldött még íly nagy elkésve sem

mi több, ezerszer-ezer éveken át a kisujját se mozdította, a Mózes és a Paulosz hebreus „istenkéje”, hogy ne holmi „faragott képnek” becsmérelt rovátkolt durungokat és vésett kő bálványokat imádjanak az emberek milliomszor-milliói: csak e kései órán jutott eszébe s egyszeribe mi sürgős lett, hogy a Tarszoszi oda felsúgja neki: hagynád oda ama ténfergő pásztori népet, a hebreust: te a világbíró Heliosz trónjánál ne add alább!… Ésde ha amaz „egyisten” (ki oly nagyocska már, hogy mellette más isten el sem fér), olyan nagyon törődött a maga drágalátos népével, akkor mint van az, hogy Rómát ezer esztendőre a világ urává tette, míg a „választott nép” egyik rabszolgaságból a másikba hurcoltatott s maguk alá hódoltatták asszírok, médek, pharszik, egyiptomiak és végezetre, Róma légiói is

ami nem csoda. Mert volt-é amaz izgága csőcseléknek hadnagya? S nem meggyalázása lenne hadvezéri emléküknek, ha felkérdezném, idemutathat-é a judaniták története csak egyet is, aki Sándorhoz avagy Caesarhoz hasonló, míg ti szolgaságról-szolgaságra tántorogtatok?

ti, kik még a rabságban is a mennyek megostromlásáról ábrándoztatok, de még bele se fogtatok álomtornyotokba, Bábelben, mikoron már Aloiosz fiai, hegyormot-oromra tornyolva, megpróbálták megmászni a mennyet és már a harmadik hegytetőnél tartottak, mikor aláhányták őket az Olümposziak, amint hellén szentírásunkban olvashatjátok; de ti – ti még ezt is eloroznátok Homéroszunktól!

Nincs háromszáz éve, hogy ismeritek a Názáretit, ki népének söpredékét magához édesgette. De mit tett ő? Meggyógyított egy-két kolduló csonka-bonkát meg vakot; kihajtotta a gonosz kakodaimont a megszállottból valami mennyek-háta-mögötti Bethsaidában meg tudomisén, Bethániában: mi az, az Amphiaraion csudáihoz Oroposzban, hol a szent hely gyógyító hatalma ezredéve tart? Hol a maga-áldozta kos bőrén a beteg elhálván, a szentélyágy álmán nem az ő Elküldetettje: maga az isten, Amphiaraosz Argonautész jelenti meg gyógyrendelését! Mi az, Trophoniosz uratok csudamíveléséhez, Kihez, lebadeiai jóskút-barlangjába immár ezer éve le-leeregetik kosárban a sínylődőt s annak mélyén maga a megváltó isten tudatja véle látomásban, hol keressen bajára milyen gyógyírt! S már úgy rácsudálkoztatok, hogy nem ereszt el?! Kinek halottámasztásai is, a Názáretinek, ha nem a vásott kakodaimonokkal való összejátszás műve volt, hát vezeklésül cselekedte a gyermekségében elkövetett vásottságáért – mágiázásokért-rontásokért és más serdületlen elvetemültségekért, ez a fát, kezet, lábat egyaránt elszárasztó

akkor ama kicsike az igaz megváltó, csak mert hebreus és a Tarszoszi úgy mondja; amaz igaz-és nagy istenség, isten-fia-megváltó Aszklepiosz többé nem igazi, oltára szétrúgnivaló, epidauroszi oszlopvárosának minden köve ezentúl legyen a galileus barbár szakráriumépítők szabad prédája?!

ha egyszer elfogadjátok istennek emberré válását, miért ne fogadnátok el embernek megistenülését? A trónjáról felszállónak, ki történetesen császárotok? S miért ne füstölnétek rajta, ha az Imperatornak oltára van és oly csudás temploma, az Auguszteion miként, Anküra fórumán?

nem megmondotta Mózesed – „az isteneket pedig ne szidalmazzátok”?

ezt mondod alázatnak? ez tinéktek a tiszta élet? ígyen parancsolta néked Hresztosz-szájából-szóló Pauloszod, ez a maga-botjával csinálódott apostol?!… Ha elnézlek benneteket, nem tudom. Mert igencsak elkaptátok a dühöngés ragályát a Hebreustól és mindenek keserülését. Mi mást várhatunk a Barbártól, mint hogy abban keresztelitek hellén szentírásainkat, amelyet szétrabolt szentélyeinkből emeltek: „Aranytemplomaitokban”?

hogy élesre fent kagylókat ragadtok s ha az nincs, a tíz körmötökkel marcangoljátok széjjel – nemcsak akik hívek maradnak atyáitok tanításaihoz, hanem a magatokhoz hasonló tévelygőt is, rájuksütvén a bélyeget, hogy heretnek! S ha csak más nótára, gajdra jajong-s veszékel a Hulla felett, ki néktek adatott, már az olyan: fő-fő heretnek! Ez a ti újsütetű undok leleményetek, kire hogy sem Paulosz, sem a Hresztosz parancsot nem adott, Helioszra mondom!

hogy ez a kettő?! a Tarszoszi – avagy fiók-istene, a maga-támasztotta Hulla? Ingyen sem remélte, nem is álmodta, hogy idáig kapaszkodik a hatalomban. Örült volna néhány rab nőcseléd avagy kallókerék taposó szolga elcsalogatásának; de hogy akiket ezeken keresztül behálóztatok, Cornelius, a centurion avagy Sergius, a Proconsul: hogy ezek vaj ki fiaborja lettenek-légyen, tudom-é? Mivel nincs egyetlen auctor, ki nevüket említésre méltónak találta-s feljegyezte vón, se Tiberius, se Claudius alatt. De mint a sülthal, hallgattok azok követendő példáiról, kik visszalökték a Fabricator Fabulorum valláskoholmányát ahová való, lelkek-pervátájára; s vaj nem tért-e vissza a galileus hitről a hellén őshitre Ammoniosz Szakkasz – ki Longinosztól Plotinoszig százak vezérlő szövétneke volt – és Tiberianus Baiétikosz is, ki priszkillianusnak mondott heretnek hitsorsosai máglyára vettetésétől elundorodva, elbujdosott és az istenek követésében kereste Zeusz Hümettiosz mézét-és malasztját – – –

Észre se vettem, hol-mikor zökkentem vissza kártyaváram felállogatásába; mintha a való világot rhétoriádáim spongyájával semmivé törölhetném és mi sem történt volna Mursánál. Nagyot zökkent velem a nyereg, a ló gödörbe hágott s ez elvágta gondolataim fonalát.

– Nem is figyelsz.

Ezt, Melinoé.

Akkor eszméltem rá, hogy csak sziszegek, morgolódom, füstölgök magamban, holott a leány már rég elhallgatott s rámcsüggesztett szemmel, mindegyre néz, nagy aggodalmasan:

– Féltelek, uram. Mert égőn szeretlek.

– Ne szeresd, ami nem rád tartozik.

– Nem tartozik rám és mégis. Szeretetlenségedért cserébe, éjt-nap. A kiskevés, hozzád aki vagyok: égő szerelemmel szeretlek.

– Ej! Felhagyj vele már – – –

Hogy Statorius szavaiban, hitelében, világlátott világosan-látásában kételkedjem, eszembe se jut. Felébred körülöttem a szörnyeteg valóság; és most, az ő szemével nézve, a hellénség keserveinek – Mursa fölébe nő. Mert eddig csak az fájt. S tán az orthodoxiával még csak elbánhatott volna ősi szent vallásunk ereje; hisz amelyik püspökük nem száműzetésben kókadoz, az a provinciák hátságán bóbiskál s hitbuzgalma lankad. De az Areiosz-párttal a galileus pogányság elsáncolta magát Konsztantinopoliszban magában, kakodaimona megszállta a császárt és Udvarát; s ha nem a püspökeik, hát kreatúráik: ott csücsülnek a hivatalokban… Mindez a tegnap gondja. Mit számít ma már, a győzelemnek álcázott csúfos vereség után; s ha Magnentiusszal áll az alku, mit tészen majd véle a kerecsensólyomként rá lecsapó Vetranio, az agg veterán: bekísérteti a császárt? letartóztatja? gazdag nyugdíjjal a leköszönt-trónfosztott potentátok szigetére, Pandatariára küldi? Hogy tisztes száműzetésben fejezze be életét?

– – – s ha Vén Vetranio, koronás fővel már mást gondol? s katonaszakácsa – ura gondolatát kilesve – hashajtót kever ételébe a hatalomból-kifeleutazónak? hogy még szigetére elfele menet, fejedelmi foglya úgy járjon, Caracalla miként megjárta volt…?! Hogy szükségét végezni maga félremenvén s foglyának tisztes távolból hátatfordítva az őrfedezet: akkor mennek rá a bozótból… alattomban előlép orgyilkosa és a gornyasztónak hátába meríti vasát. Ő is, a megcsupaszított seggével, hogy úgy henteredjék bele saját gőzölgő szarába, Őnagymindszentfelsége Konsztantiosz aki volt – a császár! Haha!… De míg Caracallának (holtában s mi sovány vigaszul!) a gyilokkal rátörőt mellényilazza bajra-felfigyelő szkíta testőrlegénye – Konsztantiosznak ne adassék meg, ne adassék e késő elégtétel: unokabátyánk a trónjavesztett Autokrator leölését meg se látja s dolgába beavatva – másfele néz a sereg. Okos Vetranio!…

ésde ne csak hunyorogjon: hunyjon ki, hulltában, csillaga. Lám, Mursa után mindez mi egybehangzó történet félelmének emlékművével: Konsztantiosz kunyhójával… ama körülárkolt s árkában vízzel árasztott hálókunyhóval, hová, esti ájtatosság után behátrál s hídjának pallóit egyenként felszedvén-s hátrahordva – vacogva tölti-számlálja éjének óráit fejedelmi-magában… S ha rettegésében már eleget hánykolódott, jóreggelre, gyöngyöző homlokkal az új nap rémületére ébred s verejtékben úszó testére – úgyan ölti vasingét, melyet hogy késekre lesikló legyen, megáld a pap

igen ám; csakhogy fejedelmi Gyámom, unokabátyám várható odavesztével méginkább elősettenkedik Gallus Augustus árnya; hogy mi görbén néz majd öccsére, aki létszámfölötti túlélő. Méginkább felkavar a termek végigjárásának emléke Akhürionban s ama megsüppedt boltozatú hálókubikulum látása, ahol nagybátyám, a Városalapító kiszenvedett s Aranyágyának lábánál a mögülem sugdosódó latin fejensújtott Mursa husángjával – hogy mi történt Mursánál – – –

Mi lesz velem?

Rhétoriádám összeomlik – vérszegény tudálékosságom világa! – s kis híja maga alá temet. A valóság vérre megy s most ez az éppenséggel-nem-szónoki kérdés a valóság: hogy mi lesz Mursa után és az a vér kinek a kiontott vére lesz? Csüggetegen fürkésztem Melinoém vonásait, hogy vajon meddig tart hűsége s megbízhatok-e benne.

– „A szenátus előtt”: abbahagytad a felmondását?

– Végigmondtam. Megtartsam, uram?

– Ne tartsd.

– Rhétor urunknak elémutatni: Nikagorásznak…?! Gyorsírással feljegyezni, felmondani?

– Ne jegyezd.

– Felejtsem el?

– El tudod felejteni úgy, hogy ne tudják kiverni belőled?

– El, uram.

– Hogyan csinálod?

– Letörlöm.

– Mivel törlöd le a mit…?!

– Ahogy tanították. Hozzátartozik.

– Antiokheiában a gyorsíráshoz a gyorsfelejtés is hozzátartozik? Mi annak a fortélya, leány?!

– Magad se hinnéd, oly egyszerű, uram. A te próbaszónoklatod a fülem és a nyelvem között van: az eszem nem veszi be. Ha akarnám se; s nem mert nem engedném be szíves-örömest. A fülemből ha egyszer kieresztem, letörlődik mindenestül nyelvemről –

– Gyökétől-hegyéig? S nem kell kitépetnem, tövestül?

– Nem kell.

– Úgy hát dörgöld ki füledből, jót mondok s vakard le nyelvedről, mint a rossz lepedéket, hogy nyoma se maradjon. Viaszodat töröld tisztára: vonás se maradjon.

– Úgy lesz, fenség… Édesem-Uram!

Szigorúan találtam ránézni, a szeme megnedvesedett – elnézett.

Nem eshet meg a szívem rajta. Van eszembe. Rabszolgalélek s az ilyenre nem számíthatni. A bőrét nem viheti vásárra mégegyszer, ha már egyszer elkelt s így nincs árfolyama.

Negyedik rész

A császár nem volt fejedelmi sátrában, hogy sztrategoszaival a bevetéseket intézze… ez történt Mursánál! A császár nem volt a helyén!

A majorságnál, ahol már vártak az enyéim, komor pillantásomból a pityókos Aridaiosz, a mulyán vigyorgó Nikanor láthatta: nem májusfaültetés napját ünnepeljük. A két testőr összenézett és kihúzta magát. A négy katonát a palota kapuőrségéből visszabocsátottam az Akhürion felé, azok kötőfékre fogták a kölcsön-lovakat s eltűntek az erdőn. Magam, lehagyva kíséretemet, gondolataimba mélyedtem poroszkáló lovamon s hogy ne fürkészhesse arcomat, hátraparancsoltam a Mandulaszeműt: tartson a testőrökkel.

Augustus Sacratissimus!  A császár szent személye!

Mintsem hogy vértbe öltözzön, ő, Mursa Maior mártírionjában térdére hullong és öklével mellét kalapálva, tömjénnel aláfüstöl a galileusok mezítelen seggű istenének, mialatt hadait a Rettenthetetlen Magnentius, a Hajadonáldozó, Róma veteránjaival felaprítja, mint a répát!

A  Haza Atyja,  ki közibéjük rohanni rest, odaveszni gyáva… Halljátok, szenátorok!

Az agora táján eszembe jutott a sok betoldás, amit hol félhangosan, hol mormolva s indulatos taglejtésekkel kísérve, végigszónokoltam ad spectatores a magam külön világán, mely most nagy robajjal leszakadt körülöttem a vásár zajgásán; és borongó mosollyal az is átfutott szorongó elmémen, hogy milyen becses ajándék és valóságos rubinkösöntyű a kis rabszolgakurvája – remélem, a gyorsírás-gyorsemlékezés-gyorsfelejtés mellett nem tanították meg a gondolatolvasásra is, Antiokheiában, Polemon és szolgatársai…?!

De máskülönben: már csak pernyéjében füstölgött-szállongott csupán.  Mélété.  Beszéd a szenátus előtt. A törvényszék előtt. Az Udvar előtt, az Autokrator Magas Jelenlétében – – –

Csak legyintettem. Túlhaladták az események. Mursa.

Futólépésben loholtam végig a palotán s hogy megláttam, sorra magamhoz intettem őket.

– Szüphax. Artax. Nikagorász.

– Uram!

Egyenként léptek hozzám, tisztelettudó távolban várakozva ki-ki, amíg sorrakerül.

– Szüphax. Gondoskodj róla, hogy az a kappadókiai telivér, ki gazdád szemefénye, abrakkal, mindig, az alsókapu táján. Kéznél legyen.

– Értem, nagyuram.

– Várj. Jobb szeretem, ha te nem nagyon értesz semmit. Megértetted?!

– Parancsolatodra.

– Azt a kaput is őrözteted eztán, a kertek-alján, az öböl felé ami van, Vaskezű és ezentúl minden éjszaka, a kapurabszolga mellett őrálló katona legyen. Jó kémlő.

– A rabszállás? Készüljek fel magam is, fenség?

– Mást most még nem mondhatok. Dolgodra.

– Igen, uram.

– Öltöztető!

– Urunk!

– Artax fiam. Gondod legyen rá, hogy egy rend koszos-rongyos parasztgúnya ott várjon, leteregetve a kertek-alja felőli őrbódén, a cselédkapunál.

– …Parasztgúnya?!

– Igen-igen, ne meregesd azt a vágott örmény szemedet, te csak tedd, amint urad mondja.

– Másik parasztgúnyában… jöhetek veled: megengeded?

– Nem olyan forró a föld a te lábad alatt. Már mindjárást illannátok heten ezerfele?! Rend legyen! Együttartás a szálláson, raboknak; s csak úgy ügyelj, hogy ne a te hajadszála legyen, ami meggörbül –

– Igenis, nagyjó uram.

– Nikagorász rhétor!

–  Nobilissime!

– Ne, pénz. Ej, be lassan bicegsz. Mióta van, hogy íly kacska módra jársz?

– A csúzommal kínlódom, engedelmeddel. Néha előjön.

– Kibicegsz a vásárra, öreg: te már tudod, ott hogy kit keressél és miért. Felszippantod a legfrissebb híreket és hozod. Hogy mi történt Mursánál.

– …Mursánál?!

– Bósz meg a Göndörbirka, miafenének hívják. Dromon. Ők vigyenek ki, elkéred hordszékemet s aztán sebes lábbal mindjárt vissza. Ha így biccegsz, kedvesem, lámpásgyújtásra se térsz meg vele.

– …Valami történt Mursánál…?!

– Ne tőlem kérdezd: azért küldöm Házam-Eszét, hogy elhozd, mi történt, de úgy ám, hogy szádból úton-útfelen nehogy szerteguruljon a szó; magadnak tartva meg. Te csak énnékem légy hírreljáró ésde senki másnak. Utadra, tutorom!

– Szaladok, uram… Bósz! Göndör Dromon! Úr gyalogszékével: elő! elő! Merre vagytok?!

A kajabálást csak addig hallottam, amíg thékám bőrfüggönyének súlyos árnyékleffentyűje le nem hullott mögöttem; s itt némileg megnyugodtam. Himerioszom ládát bontogatott: belőle pompásnál-pompásabb bivalybőr-és bükkfa könyvtokok kerülnek elő, aranycirádás scapák, sarokveretes scriniumok – Parnasziosz küldeménye Konsztantinopoliszból. Meliton a leíróban: elődugott nyelve végigseper alsóajkán, ahogy az írónádat a vitulinumon vezetgeti: esze-szíve benne, bár nem értelmére, csupán a cirkalmára ügyel – Aranykéz, kalligrapheuszok gyöngye; mellette, asztala teregető végén, pálmarost-táljában jó tucat tekercs: frissen szerzett, pergamoni vitulinum.

Arcom derűje visszaragyog: örülnek uruknak. Gazdagodásom akkor lesz igazándi, ha nemcsak kívülről simogatom s ott, ahol épp a szemem elakad rajta – hanem nekifekszem a kitekert könyvnek és befogadom egészen (és ha nem holnap szakad ránk a világ, csak holnapután, az is meglesz hamarost, a nekiülés:) már készen várnak a legyártott újdonságok, a THEMISZTIOSZ ÖSSZES mellé a THEMISZTIOSZ LEGÚJABB, a THEMISZTIOSZ SZENÁTUSBAN-ELMONDOTT BESZÉDEI után a THEMISZTIOSZ A LÉLEKRŐL (– ez alapmű, Tőle, ki filozófusnak Platon után, a Mestert-felülmúlók közt a sorban a Legnagyobb). Ha hozzáveszem Liciniuszom ígéretét, hogy a Dioszkorosz-ünnepségre, nénjénél, Szozipátránál a Libaniosz-előadások gyorsjegyzeteit is a kezembe csempészi s mihelyt Melinoé, ki Paion gyorsírását folyékonyan fejti, Melitonnak tollbamondja, Ő is a markomban lesz, az Antiokheiai, a Rhétorok Fejedelme; s akkor az is meglesz, a LIBANIOSZ ÖSSZES, a LIBANIOSZ EPISZTOLÁI, a LIBANIOSZ MÉLÉTÉI (utolérhetetlen virtuozitású példaremeklések és a rhétori magasiskola példatára), a LIBANIOSZ: DEMOSZTHENÉSZ ÉLETE ÉS ÉLETMŰVÉNEK MEGVILÁGÍTÁSA… Mégiscsak meglesz, hiába tiltott el tőle – megadva úri módját-s rangomhoz illő formáját, de keresztényies szemforgatással állameskümet is kicsikarva – Hekeboliosz rhétor, a Kopaszkeselyű… Meglesz! Meglesz! (Meg hát – tűnődtem nagy elszánásaim forgandóságán, szorongó derűvel – s meg is lesz, azon az áron, hogy mégse mondom le Szozipátra Úrnőnk hívását, lakomájára s ott leszek parkjában-palotavillájában rendezendő theoxénia-ünnepségein, hol Attikát magasztalják és fel, odáig, nem bűzölög a Hebreus Halott szaga). Könyveim! Könyveim! Mind csak kapkodtam köztük (elvesztésükhöz oly közel, ha illannom-s menekülnöm kell), kapkodtam, mint a gazdag élvenc, ha két meztelen ephebosz közt nem tudja, melyik fiúján kezdje… De aztán nem kezdtem egyiken sem, hanem csak úgy, ültőhelyemben s a mursai győzelmi fiaskó után várható világomlás sötét fellegárnyéka alatt – – –

Elmerengtem.

Mi jó is volna szót érteni, családunkból, azokkal, akiknek (egyszer vagy többször életükben s nem is kevéssé!) égett a föld a talpuk alatt; ismerték ezt a szorongást, ezt a menekülhetnéket; odarendelték, abrakkal, a lovat a lonc alá rejtett kertkapu mellé és az őrbódéban a szolga rab lepottyantotta a koszos-lafancos parasztgúnyát… minden eshetőségre!

szót érteni, mondom, holott nagyapám, Chlorus, szót sem értett görögül s a dardán után, mely anyanyelve volt, a latint is igen tagolva-s fontolgatva mondta. Szót érteni – nagybátyámmal, Konsztantinosszal, ki hat hellén tutort is elnyűtt, amíg a kobakjába verték s már tudott, ha kellett, ájétatosan legorombítani zsinatot, hol az atyák lármázó kórusa görögül kajdácsolta a hitágazatokat – bár ő se mindig Hresztoszt meg  Px-monogrammot álmodott s volt idő, amikor Galliában, Augustodunum előtt célirányosabb volt Apollonról álmodnia (hatalmas elődje, Aurelianus Augustus miként, Emesza ostrománál) s vaj nem mentől csudálatosb álomlátás volt-é az is, mikoron, Makedóniában, csatadöntésre, a két Dioszkorosz, felséges-és isteni Őmindvalóságában, Kasztor és Polüdeukész ágaskodott fölénk az égen… – Zeuszra!… Minek is, ezt meg a többi, nagyon-nagy csudát a Hellénségben, tinéktek, rövidemlékezetűek, elémondani – – –

Mert amit az alacsonyszületésűnek tán sohasem kell – majd mindennap meg kell csinálnia Constantius Flavius Valerius Chlorus ez unokájának, a császárivadéknak – nekem.

Életmérleget.

Themisztiosz? Libaniosz? A két elválhatatlan barát s oly összenőve, a Tündaridák miként…?!

Mindkettejüket csudáltam életművészetükért. A hoi polloi – a tömeg, a derékségben-is-senkiember, az más. A Szent Palota rettegett törpe szerecsenjei, eunukh-méregbe mártott pávatollal nem csiklandoznak alá a senkiember fenekének. A hatalom köreitől messze távol élővel nemigen törődik senki, Phrügiában a földtúró nép áldozhat Kübelének-Agdisztisznak, Attisznak, Illürföldön Zagreosz-Dionüszosznak: hónapok, évek beletelnek, amíg a galileus arravetődik s elkezdi zaklatását

ám aki a hatalom körein belül él, annak számolnia kell vele, hogy a pauloszi valláskoholmány feketekápás ügynöke, presbitere-püspöke: a galileus előbb-utóbb megkörnyékezi, besúgja, kérdőre vonja, ájétatgyakorlatát firtatja, imarendjét bolygatja, háza larariumát lesepri. Egyességre lépni, kialkudni vele? Csak lépremenve: ha úgy-és abban alkuszunk, ami nála alku tárgyát képezi s azon a koncon marakodunk, amin kimutathatja a fogafehérét: hogy a Hebreus Hulla az Atyával azonoslényegű, hasonlényegű, majdhogynem-hasonlényegű, fél-máslényegű, azonosságában-is félig-meddig másmilyen-szerű se-nem-hús-se-nem-hal, máslényegű avagy lényege szerint tán nem is isten

aki császárivadék s arany kelepcén született, az nem közel hozzá – hanem a hatalom körein belül él: a maga vesztére-veszélyére, maga-üdvére-lehetőségére – javára vajmi ritkán. Ezért csudáltam váltig ezt a két mestertúlélőt, Themisztioszt és pártfogoltját, Libanioszt; mert mesterfogásuk olyan, mint ahogy mondani szokás, a szideroxülon: fából-vaskarika. A hatalom körein belül élnek, de hitüket-istenüket a Hatalomnak nem akaródzik firtatni; s minthogy a Főhatalom megpiszkálásuktól tartózkodik, a galileusság – befolyásos püspökök, eunukhok, tisztségviselők hada – hitbéli dolgaikat nem firtatja… Sem azt, hogy e kettő, béljóst, csillagjártast megkérdezett-e szerencsével-járása felől; sem azt, hogy alátartották-e a ledobbanó bika vérének a mithraion csurgatórácsa alatt. Sem azt, hogy kinek-mennyit enged és melyikből a Szümbolonok közül, a nikaiai, az első, a második szirmioni, az ankürai, az első, a második antiokheiai, a szeleukeiai hitvallásból; sem azt, hogy lelkének felengedését Ieszosztól-Iahuvától várja-é avagy Világújító Heliosz-Mithrásztól – – –

s amint az már a töprenkedővel lenni szokott, ha abax-golyókkal, számvető módjára tolja-tologatja, kivonja-adogatja – avagy földmérő fortéllyal átlózza-szeldeli gondolatait: lassan kezdett megvilágosodni a dolgok miértje. Megérett bennem a felismerés, hogy meddig mehetnek el benne s miért van az, hogy ők tehetik – ám a császári bölcső aranykelepcéjén ringatott Flavius-ivadék nem teheti

Themisztiosz immár a túlélés olümpikonja; és Libaniosz – ha nem is fenyegeti koszorúját – jó úton van afelé, hogy a túlélés bajnok-esélyese legyen. Hahol mit áldoznak s ha mi útjuk ősi szentélyeink felé van, tapintatosan mívelik s nem kötik senki orrára isteneiket (bár maga Konsztantiosz is tudva-tudja, mi hitbuzgó hellén a kettő s hogy ősei-atyái hitéből iotát sem enged)

de oly tűzlopók ők, hogy még maga Prometheusz sem venné észre a turpisságot! Rászednék ők a mindenlátó isteneket is, nem hogy a körülöttük tolongó troglodita törpenépet

Themisztiosz már felülemelkedett azon, hogy köpönyegforgatásra kényszerüljön: neki nincs többé olyanja – „köpönyege”, forgatnivaló. Ő is, Libaniosz is: annyira beleépültek a Hatalom trónemelvényébe, hogy címerállatok rajta szinte már: címerállatok! mindvalósággal!… Az ő cikornyáik, ő-arany-cirádáik, ő-zengedezésük-és fennen-szárnyalásuk nélkül szegényebbnek – sőt! béna-tehetetlennek érezné magát a Főhatalom

Themisztiosz és Libaniosz: a Hatalom ornamentikájának tartógerendái – anélkül hogy részt kérnének benne, mármint a hatalomban. A Themisztiosz-féle trónálló nélkül nem trón a trón; a Libaniosz-féle trónhullnok nélkül nem volna méltó Első Elébehullója a trónnak

zsinatok jönnek, zsinatok mennek

areioszi-pogány – athanaszioszi-pogány püspökök-ellenpüspökök jönnek-mennek, száműzetésből, száműzetésbe

de ők: ők maradnak. A túlélés bajnokai. Ők nélkülözhetetlenek

az Autokrator még el se siratta sárbafullasztott győzelmének hetvenezer halottját – és ők már átvészelték Mursát

nekik már, első diadalaik óta, nincs szükségük köpönyegre, hogy jókorfordítsák: ők már azt sem tudják, a „köpönyeg” meg ami vele jár, a többi sok forgatnivaló kacabajka hogy mi fán terem

ám a császárivadék ott áll-s benne találja magát, ott, a hatalom körein belül: köpönyege ránőve-beleéve bőrébe

ez vagyok, ilyen vagyok én, Flavius Claudius Iulianosz: az én köpönyegem forgathatatlan

jaj nekem, ha forgatni próbálom; és jaj, ezerszer jaj, ha le nem rángatom és el nem hajítom, még minekelőtte felismervén, hogy Nesszosz inge rajtam, lángralobban és én benneégek, nyomorultul, mint a kentaur.

Alighogy előkecmergett a hordszékből s Bósz meg Göndör Dromon közt, a két szolgalegény által támogattatva, hogy mutassa hírreljárása fontosságát – Nikagorász megjelent ura előtt, Iulianosz nyomban félrevonta az oldalsó kisátrium egy félreeső sarkába, hol a két lehallgató edényt már Himerioszával „süketre” igazíttatta volt (színültig homokkal tölttette a keramionokat) s ott, a legsarokban, maga mellé ültette a túzokképű, csapzott öreget. A tutor, tengerhabja-színű tajtéksipkájába törölte homlokverejtékét és nem azon kezdte, amiért küldték, hanem azon, amin dukál: pénzes iszákocskájában kutatott, hogy előszámolja, mennyit költött és visszaadja, ami visszajár. De Iulianosz becsülte ingatagságáért és tudta, a kétkulacsosnál apró ajándékokkal kell és lehet, magunk felé billenteni a pillanatnyi hűség mérlegét – elhárította hát:

– Tartsd meg. Beszélj, öreg.

– Fenség, aki adta, a megváltó istenekre esküdözve mondta. Itt hagyom elvágni a nyakam: égre-földre. Konsztantinopoliszból jött hírek, a Magister Officiorum titkos tabuláriumából kiszivárgott hírek: aranyat érő színvalóság s ímhol vagyon.

– Mondd elő.

– Autokratorunk a mursai nagymártírionban töltötte az ütközet napját, imádkozásba merülve lelkivezetőjével, Valentosz püspökkel, kinek arkhidiakonosza, Urszakiosz segédkezett, hogy kettejük közt az alélt, elcsigázott császár el ne dőljön – mert Konsztantiosz urunkat igen bántotta a messze távol, ádázul verekedő seregek némasága. Se kémlő, se jelentő, se senki, hogy a hadiszerencse keserves fordulásának reményét megcsillantsa… Ekkor –

– Mikor ekkor?! Világosan beszélj!

– Napszállat tájban, uram, a megütközés napján. Hogy semmiképp sem tudnak lelket verni bele, a kettő szót ért, Valentosz elkiáltja magát, imhol jő fölöttünk, Autokrator Augustus Sacratissimus, Urunk: kinek szavára olyigen vágytál, imhol jő! A te Jelentőd! A jó daimon, csatából érkezőben, mennyég szent Küldöttje! Nagyangyal mondja: győzedelem! Ő-szárnyát fölébe-terjegetője, trónodnak és a birodalomnak! Örvendezz, urunk, az imádkozó hálát-mondás örvendezésével! A csata javadra fordul!

– S úgy volt-e?

– Nosza a kettő, Urszakiosszal, püspöke, Valentosz. Elbódítja a császárt, hogy ha jönni találnak, ne adhasson hitelt más, vészhírek hozóinak: urunk, sereged levágták, menekülj! –

– Hát levágták?! S voltanak-e vészhírnek hozói…?!

– Hogy voltanak-e s hánya?! Uram, még bele se kezdtem –

– Jóltartasz angyalos mesékkel, de a mursai csatát mégse mondod!…

– A mursai csatát?! Hol van az már! Nagyjó uram! Amit nagy sebtében összekapkodott, hogy úgymond üldözésére siessen, biz azt Magnentius úr bevárta Mediolanum előtt s a Ticinum síkságán egy szálig levágta. Ha ki kardja élét elkerülte, az a folyóban lelte halálát; s ezzel Augustus Magnus Magnentius, ha nem is pecsételte meg diadalát, de közeljár ahhoz, hogy –

– Közeljár, mondod. Mihez?

– Ha Itália melléáll és öccse, Decentius Caesar visszasepri a teuton barbárt, kit Augustus Magnentius ellen az Autokrator felpiszkálni nem mulasztotta, de akár magára omlaszthatta vón várának öregbástyáját, hová élni-halni bemenekül

– Ha Itália melléáll!… Ha! Megint ez a ha. Miféle híreket hoztál?! Mire esküdözött s ki volt az, aki „itt-hagyom-elvágni-a-nyakam” beszéddel a bolondját járatja veled, öreg?!

– Uram, csak azt mondhatom, amit a sugdosódók elébeszéldegélnek –

– Mennyivel lettünk okosabbak, Nikagorász?

– Nagyuram, amilyen félősen hallgatom, a megkent-markú olyan ijedősen mondja: egyszerre két fejjel játszunk –

– S nem hárommal…?!

–  Nobilissime!  Nálad annál sokkal több a tét; de annyival okosabb is vagy országdolgában, mint a magamfajta kajdács s már meg a sok beszédben torkom is kiszáradott –

– Adass magadnak bort s hagyj magamra most.

 

............................................................................................................................................................................

 

…Mennyivel vagyok okosabb országdolgában?

Mivel kockáztatunk többet: ha tudatlanságban maradunk a jövő felől és nem tudunk felkészülni rá, hogy sarkunkat a szakadó partnak nekiserkesztve s lábunkat jól megvetve – úgy fogadjuk, ami ránkzúdulóban következik?

Avagy ha felkérdezzük azt, amit felkérdezni bűn és felségárulás…?!

Ha nem is volna se-nem-bölcsebb, se-nem jobb, az volna tán a kevésbé veszedelmes – hallgatni ösztönünk sugallatára… Valamiképp az élet-halálra vívó, ki nem eszével: ösztönével háritja el a markolatának nekivágódó, de szívének szánt döfést – lévén ösztöne hamari kivédője annak s gyorsabb az eszénél… Hallgatni ösztönünk sugallatára és megkérdezni.

Valakit.

De kit?

Szozipátrát…?!

Szozipátrát.

Ki mást? Mert ha valaki, akkor ő annak a tudója, senki más.

Nem, ó nem otromba mód, Konsztantioszról és az Autokratorunk jövőjéről: bűn még csak elgondolni is.

Augustus Magnus Magnentiuszról…?! Túlságosan kilóg a lóláb.

Másképp; ügyes szerrel.

Szozipátrát.

Fejvesztett, sőt halálmegvető bátorság kell hozzá. Csak szőnyegre hozni is, nem hogy megkérdezni.

Nincs kiút belőle: kell. Kiszedni belőle: mit lát. De hogy ne hozzuk lehetetlen helyzetbe és megleljük kerülő útját, amely a titokra rávezet: úgy… Vágjunk bumfordi képet s tegyünk úgy, mintha ártatlan s gyermeteg mód, mi magunkra – a magunk jövőjére lennénk kíváncsiak.

Tennők fel ügyetlenül-s bugyután; hebehurgyán kibökve. Ráhibázósan arrakerülve; vaktában rátalálva:

– Szozipátra! Mit látsz, Úrnőm: mit hoz számomra a kegyes jövendő?…

Akkor aztán – mondjon bár akármit – abból, óvatos szerrel visszakövetkeztethetünk a nagy egészre: családunkra és a birodalomra.

Hogy Mursa után mint alakul a vesztébe rohanó Konsztantiosz sorsa; meg hogy apám legyilkolásáért Gyámom hol, mikor és mivel lakol.

Fegyelmeznem kell magam. Ne legyen arcomra írva, ami bennem, belül, a lélek íróhártyájára vésődik, a tépő-roncsoló kalamosz hasogatásával, erre a türelmes vitulinumra. Kitalálják? Megpróbálnak felvidítani? Örülj neki. Tégy úgy. Mintha örülnél. „Mintha”…?! „Tégy úgy”?! Te csak ne elégedj meg az örömtettetéssel. Örülj igazán: előzékenységből.

Amiért bolondultam eddig s odaszálltam volna, mint a madár: épülőben templomocskám. Ekdikioszom zaklatni jár az örvendetes hírrel: szálljak ki, mennek fel a falak, jó példával járnak elöl a zsolozsmaénekléssel falazó, keményen dolgozó galileus rabok, láttukra már az is megembereli magát, a lusta roxolán.

– Mennek fel a falak, mondod? No ez derék.

– Megbízhatsz bennem és pallérok-gyöngyében, Mélészben, herceg úr s ő amilyen jeles ünnepségrendező, megéljeneznének a borért. Már amilyen buzgó borralkeresztelők, haha! – – –

– „Borralkeresztelők”?! Hát az meg miféle újdándi heretnekség? Enkratétákról már hallottunk, de a te hóbortos galileusaid még a vízzel-áldozókon is túltesznek –

– Zagyva hitű a roxolán, szolgálatodra. Tudom, terhes kilátogatnod, fenség s nem háborítnálak vele, ha nem tudnám; de örömöd lelnéd benne – templomod látásában.

– Már miért lenne terhes, jó Ekdikioszom? Ámde ha csupán számadás dolgában jársz, hivatom Himerioszomat: azt sáfárommal is elvégezheted.

– Kitüntetésnek venné mindje,  Nobilissime.  Mikorra gondolnád?!

– Mit?

– Hát hogy kilátogatsz.

– Szerét ejtjük annak is, hamarost. De a lejtő felől, hová szentélye félkaréját szántuk s árkában fosóhomokra leltél. Mondd csak, kedves Ekdikioszom: ne mondd, hogy áll a fal!

– Nem, fenség. Rákerültünk volna arra is, ha alkalmilag, előterjesztésemet meghallgatni kegyeskedtél vón, azon a szemlén, melyre úgy ígérted, eljössz s hogy még szakértő khaldeust is hozol magaddal –

– Elmaradt s hogy mi torlódás miatt?! Nem emlékszem; ígértem pedig s ha nem is épp khaldeust: valakit, ki a talajráigézésben, telezmatikus tudományokban jártas.

– Eltekintünk tőle,  Nobilissime  s azért siettem így, mert örömhír hozója vagyok, nagyuram.

– Nos?! Ne mondd, hogy rákerültél s már áll exedránk fala!

– Nem; s addig nem is merném, míg javallatomhoz magas hozzájárulásodat kieszközlendő, ott a terepen elő nem adhatom-s meg nem mutogathatom, mi pallérfortélyát módoltuk ki Mélészemmel, betöltésére ott, hol foghíjas a fal s az árok fosóhomokja tátog.

– Mondd elé!

– Mutogatnám inkább, engedelmeddel; de ha a torlódás visszatart és te nem jöhetsz, nagyuram –

– Jövök én, de még mennyire hogy jövök! Hát mégis cölöpöztök?! S ha a talajvíz őrszelleme savanya és mérgében fája-rohasztó: akkor?! Halljam pallérfortélyodat.

– Cölöpözni?! Megússzuk anélkül, herceg úr. Meg ne borzadj tőle, ha kimondom.

– …?!

– Latincement.

– Latin-micsoda?!

– Romanosz-cement, uram.

– Valami itáliai telezma?

– Legalább olyan erős, fenség. Ha van hova, támaszkodása: válltól-vállig, sziklától-szikláig.

– Ugorj a végére.

– Uram. Ott, ahol fosóhomokodra ráleltünk, a minapában a roxolánok ásója kőbe ütközött. Körülásattam a kőpartot s látnivaló – onnantova csupa szikla s oly szilárd, hogy rajta a háromszoros boltnak jó felfekvése van. Most ha a két sziklapofára – (mutogatta kétkézzel a két sziklapofát a hadonászó építész) – ráfalazol, nekiereszted s latincementbe rakod boltívedet, hát akkor fosóhomokról, forrásvízről s ami alatta van, akár meg is feledkezhetsz. Feldúcoljuk, aláívelünk s boltozatomat ha ráhordják a fiúk, hát ráeresztheted szentélyedet s akár a sziklán állna, úgy áll a fal, hogy öröm nézni.

Valahol a felénél elvesztettem a fonalat s nem mindent vettem be Ekdikioszom pallérfortélyából; nem volt bizalmam a „latincement” iránt és megrökönyödve kérdeztem:

– Az exedra falkaréja…?!

– Áll, mint a parancsolat!

Hitetlenkedve tűnődtem rajta. Az építész a tenyerével még mindig a két „sziklapofát” mutogatta s közbül a hidallást; sehogyan sem tetszett és fejcsóválva odavetettem:

– Azért én nem bánnám, ha valami tudományosabb, nagyerejű telezmát is beleszórnátok az alapárokba, mielőtt betemetitek.

– Telezmát?

– A Szopatér módszerével; ki a talajvarázslás tudósa volt s a főváros sarkallatait, földindulás ellen, lehorgonyozta.

– Telezmát, fenség?! Ahányat akarsz! Ahányat kiküldesz szolgáddal: behányatom! Behányjuk szíves-örömest, ártani nem árthat –

– Magam hozom.

Ábrázatán szétáradó örömmel búcsúzott, érezte, látogatása végetért s kegyelemben elbocsátva, Ekdikiosz annak a kincses ígéretével távozott, hogy Iulianosz maga hozza a bűvös követ s maga hányja le az alapok alá – igazán kilátogat.

Ám alighogy a templomépítész kilépett, Iulianosz arcáról eltűnt az öröm. Gondolatai vissza-visszatértek ahhoz a rögeszméhez, amely fölött lebegni nem szűntek pillanatra sem.

Ha döntenie kell az eleve-elítéltnek, hogy melyik kapuját választja kilépőnek, eltávozásra az életből – melyiket szeresse a három közül?

Elevenen süssék meg, mint Kalokeroszt, a császári harcitevecsorda felügyelőjét, Dalmatiosz Caesar…?!

Elevenen törjék meg embermozsárban, Eleata Zenonnal miként, Diomedosz tette, a türannosz…?!

Életét-drágán-adó tusában legyen alulmaradása a centurionnal, mint Postumus Agrippának, kinek megöletésére hogy parancsot adott volna, Tiberius tagadólag rázta a fejét…?!

Melyiket szeresse, kapunak a három közül – az életéből való eltávozásra…?!

Magnentius Magnuszt, az új Autokratort, kinek első dolga lesz, hogy felkoncoltassa Konsztantinosz Házának minden földönfutó ivadékát…?

Fejedelmi bátyját, az apolloni termetű, aranyszőke fürtű, trónratermett Caesart, Augustus Galluszt, kinek abban a szempercenetben, hogy a bíbort felölti, első dolga lesz, hogy veszedelmes féltestvérét, útjából – sírgödörbe seperje…?

Válassza Gyámját, ki egyszer még megelégelheti Euszebia Császárasszony pártfogó elérzékenyüléseit s azzal irthatja ki, akivel akarja: ha nem a Hétszerherélttel, akkor Paulosz Catena a Pók avagy a nabateánus óriás, Arabianosz porkolábjaival…?

Melyiket válassza – kimenetelre?

És mennél közelebb jött a theoxénia ünnepének a napja, amikorra Szozipátra palotavillájába hívta volt, annál inkább szaporodott a száma okainak, érveinek, hogy miért kell – s minél inkább húzódozott isteni lényének földi személyétől, ez okok-és érvek annál nyomósabbak lettek.

Hogy miért kell, mégten-mégis – elmennie.

Házában átalvennie Libaniosz rhétorfejedelem előadásainak titkos lejegyzését (ha már oly borsos áron megvásárolta magának Paion szolgálatait).

Talajkötő tudományos telezmát kérni tőle, Szozipátrától, sírtemplomához; a Püthonissza nem fogja megtagadni. Hogy ne ismétlődjék meg kaiszareiai kudarca.

És végezetre – – –

– – – megkérdezni Szozipátrát.

Megkérdezni, de úgy, hogy ne vegye észre, ki kérdi-mit kérdez (a három lehetséges halálnem közül melyiket válassza?) és kénytelen legyen rá úgy felelni, hogy elárulja előretudása titkát, mit tartogat Mursa után, számára a jövő – anélkül hogy ő maga, Szozipátra, gyanút foghatna s megsejtené, hogy felsorakozó hóhérainak sorscsillaga felől kérdi látását: hogy Magnus Magnentius felől – hogy Gallus Caesar felől – hogy a Fennálló Aranykor felől – hogy Fejedelmi Gyámjának Boldogságba Fulladó Uralkodása felől és Konsztantinosz Konsztantiosz Augustus Autokrator, Piissimus Sacrosanctus Sacratissimus természetes avagy erőszakos elszenderedésének ideje-és módozatai felől faggatja a gyermekarcú vendég.

Az első két látogatás nem úgy sikerült, ahogy szerette volna; a nagy esti ünnepség meg, a Tündaridák Lelátogatásának ünnepe kisebbfajta lelki hajótörés volt – sziklapartra vetettség és szorongó várakozás, hogy mikor jönnek a hátság lakosai, akik tengerjogon hogy csak kifosztják-e avagy feláldozzák istenüknek – nincs se beleszólása, se választása a két rossz közül, a hajótöröttnek.

A konsztantinopoliszi Elfogadás Udvari Fényjátéka óta a Szent Palotában, Iulianosz nem érezte magát ilyen védtelennek, ilyen kiszolgáltatottnak; ilyen faragatlan tuskónak. Tuskónak, akinek járáskor útban vannak a lábai, előadáskor nincsenek a keze ügyében a kezei. Nikomedeia Attika-pártjáról, hatalmas attikizáló jótársaságáról eddig is tudott; de a róluk alkotott elképzelés alattamaradt a valóságnak; alattamaradt annyiban, hogy a raffináltságnak erről a kettős rétegződéséről halvány fogalma sem volt és még csak lehetségesnek sem tartotta, amíg bele nem örvénylett a közepébe. Kötelezőleg megmaradtak az udvari formák, a Szent Palota mozgásművészeti vándorjátéka, a körbenézdelődés, a karikába összeköszöngetés, az alig-meghajlással odaküldött távol-bók, a csendzsibogás-csendcsevegés, a szavak alighallhatósága, no meg a hajtoronnyal, kalaptoronnyal, termettel ékeskedés. Ráadásul az az édesillatú zsongás, amivé a címek, rangok, odarebbentett-messzesugárzott megszólítások zenei diapazonja összesűrűdött és a palotavilla csarnokaiban, parkjában, mellvédes alálátóin és függőkerti feltekintőin élőközeggé összeállt

ám ezen a színlelt, átlátszó, hivatalos-aulikus rétegen át megtetszett az igazi, a titkos üzenet; a törekvés, amiért ez a tolongás összeszaladt s amiért élni még érdemes volt: Attika!

– megtetszett Attika –

mert amire a fáklyák, fákra aggatott szurokszövétnekek lánglobogása rávilágított, az udvarszerűség-és udvarképesség fényjátéka fölött mintha nem a jog szerinti (és e pillanatban éppen az uzurpátorokkal, rangjáért-és hatalmáért kétségbeesetten küzdő) Egyeduralkodó trónolt volna Babaarcú Euszebia, Világszép Császárasszonnyal a jobbján; hanem a Fellegtorló, a Villámszóró, Sacrosanctus Sacratissimus Zeusz Boanergidész, a Hókarú Hérával, Istenasszonyunkkal a jobbján; s körülöttük megelevenedőben az Öröklakomázó, Velünkjátszódó, Megváltó és Örökkévaló istenek szép gyülekezete, feltündöklőben, Hellász egén! – – –

ez volt ama két réteg, amely fátylazva lengedezett egymáson; hol ez, hol amaz kerekedett felül olajszivárvány-színeivel s a mindenki-mindenkit-ismer avagy az ugyebár-ismerjük-egymást úri-nemes égisze alatt: s ebben veszett el Iulianosz

figyelme kimerült abban, hogy korrigálja ballépéseit, hozzáigazítsa bölöm baritonját a zsivajcsend mentől előbbkelő zsongásához és eligazodjék egy olyan palotában, palotának olyan parkjában, amely az ő görög esze számára a labirintus maga volt. S hogy is ne lett-légyen az, boszorkányos útvesztő labirintus, lévén – ha nem is az egyetlen latinok-építette, mégis, az egyetlen igazi-nagy római palotavilla Nikomedeiában, amelyet a vele elbüszkélkedő pletyka és a történelmi pikantéria Plinius Iunior palotájává avatott… Hogy ez lett vón székhelye-és főhadiszállása, mikoron, Gaius Plinius Caecilius Secundus, Bithünia és Pontosz tartományok felett Trainaus Augustus, Imperator Rendkivüli Meghatalmazott-és Kivizsgáló Propraetora gyanánt ideküldetvén, magának felépítette s meglakta volt (két évre rá úgy vitték ki belőle – lábbal előre); s jóllehet tucatjával láthatni tusculanumnak álcázott főúri lakokat és más latin villákat az öböl félkaréján elszórva abban a negyedben, kiterjedésre és függőkertes, várkerítéses, rangos-magos márványolásra véle egy sem vetekedhet. Ez volt a Pliniuszé, ha volt? Az volt, nem az volt: se bérbeadójának, se mostani bérlőjének, Szozipátrának nem állt érdekében kiderítenie; s ha maradt is belőle valamennyi – a hatalmas főátrium körül a magja, a fogadócsarnok fülkesoros, kupolás csudája – az azóta eltelt harmadfél évszázad gondoskodott róla, hogy káprázatos toldásaival-hozzáépítéseivel, magánthermájával, nümphaionjaival az eredeti ötszörösére növelje

Traianus pompaszerető katonaember volt, ragaszkodott hozzá, hogy propraetora, udvarával-palotájával méltóképp reprezentálja Róma hatalmát; s olyanok is voltak azok a vitruviuszi díszletek, rövidülésben megépített díszfelhajtók, átlátásokra ráépített diadalkolonnádok, úttengelybe állított szent héroszok-heroinák, Zeusz-nemzette nimfák, nimfák-szülte istenek szökőkutas visztái, hogy a propraetor nem vallhatott szégyent a görögségben, pedig szentély-és szoborkolosszusokban e nagyszerűségekhez a hellén szem hozzászokhatott

ilyen volt az a theoxénia és, az emberiséghez a Földre lelátogató isteni Ikerpár ájétatos ünnepe végén, ilyen a tűzijáték; ilyen az a füstölgő triposzok körüli úri-illedelmes kavargás, amelyben Licinius Valerianuszon kívül a herceg senkivel sem találkozott s azt sem tudta, a tolongásban Szozipátrát hol-merre keresse. S jóllehet szemérmesen dugdosott titok volt a nosztalgikus attikizálás közös szent ügye – a hekatombáikat titkon-áldozó szentélyek, szentélyhússzékben a maradék szentelt hús kegyes kiárúsításának-és ájétatos elfogyasztásának világába való titkos visszavágyakozás, mégis és mindazonáltal – a szólongatás zsibogása konsztantinopoliszi volt:

– Magnitudo tuo!

– Amplitudo tuo!

– Celsitudo tuo!

– Prudentia tua!

– Munificentia tua!

– Magnificentia tua!

Ésde mint a kaptárduruzsolás, úgy zengett-zúgott-búgott és ki-kicsendült az ellejtő menetből a találkozások ábrázatragyogása, a sok honoratus, egregius, spectabilis, clarissimus, perfectissimus, illustrissimus, gloriosissimus, sublimissimus s annak mellétéve kinek-mi dukál, Szelídséged, Eszélyességed, Bölcsességed, Erényességed, Könyörületességed, Buzgalmatosságod, Kimagaslóságod, Felmérhetetlenséged, Hasonlíthatatlanságod, Túlszárnyalhatatlanságod, Túlélendőlegességed, Nagyrahivatottságod, Nagyelhivatottságod, Nagykegyelműséged, Fennenpompázatosságod és Tennentündökletességed, Nagyjókegyárasztóságod és Kegyesnagyjóleereszkedőséged meg a többi in more Sycophantico, a hangadó mestergazsulátorok leleménye és a lábrakapott új nemesúri Nagy Manér szerint. A herceg, a bájolgástól bódultan, az ételrakaszok látásától elnehezülten és a szopogatott bortól, mely a kelleténél jobban mártogattatja magát, már szinte tántorgós-kábultan, egy sarkot keresett, ahova elvonuljon; mikor a forgatagban újfent összeakadt nevetős képű cimborájával. Mi csudás palatium s mely hozzá méltó horti pensiles! – lesett körül elkápráztatva s nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze:

– Liciniuszom! Árulj el valamit,  Praeclarissime.  Ha nem titok –

– S még ha az volna is és én tudója vagyok! Neked: mindent.

– Mondssza csak. Második Zenobia a te nénéd, Palmüra és a Kelet fejedelemasszonya, palotájáról, vagy tán maga Szemiramisz, kertjeiről ítélve: honnan van ilyenje s ekkora, kertje-palotája…?!

– Ne ülj fel a látszatnak, Iulianoszom: a rongyszedést maga a vendégsereg hozza s azért azok, akik, noha terád nem vonatkozik a hozzájárulás. A többi meg –

– A többi?! Az csak a java s ha az nem lenne, ez a theoxénia se lehetne olyan, hogy a Dioszkoroszok belekápráznak! Elvégre csak ő a vendéglátó! Vagy nem ő?! Szozipátra: övé e park és a fejedelmi palota!

– A nénémé?! Hova gondolsz.

– Hát…?!

– Bérli. Pénze, annyija? Ha volna se költené világi hívságokra s halálig tagadná, hogy imádja. Mármint a fényűzést, de úgy, hogy nem tud meglenni nélküle. Egy-szál khlamiszában hóttszegény: ez járja nála, a sztoikus eszmény… De mit is beszélek. Találkoztál már vele?

– Szozipátrával?

– Vele.

– Nem volt szerencsém… Vagyis hát: még nem részesültem abban a Lesugárzásban – – –

Licinius felnevetett.

– Ej! Ne szerencsétlenkedjél. Jer, odaviszlek hozzá, nénémhez, feltéve hogy még nem fogták ostromgyűrűbe, rajongók-és kérvényezők s mi meg, hogy könyökkel előre, ezen az ostromgyűrűn át tudunk törni. Az utazókocsiját láttad már?

– …Utazókocsiját?

– Hatlovas harmamaxa, pajtás! Csupa veret, bronz és aranybronz. Mert hogy mindene ne legyen vele, akkor inkább ő nem utazik. Néném olyan.

Mint aki jól kiismeri magát és vakon is odatalálna, Licinius erélyesen utat tör a csipegetve-falatozó tömegben s kifele haladva, hol már gyérül, majdnem a propülaiáknál, rá is lelnek a csudás szekéralkotmányra: isteni csuda, hogy a hivatlanok szét nem szedték, aranylásával a roppant, kerekes lakókocsi, odaprédálásra, amilyen őrízetlenül áll.

Iulianosz elképedve bámulta az ormótlan palotaszekeret, nyolc kerekével tengelyig süllyedve a boroszlánba, amilyen régóta a dromosz mentén veszteg állt s meg is kérdezte:

– Mivel vontatjátok? Hány ökör vagy bivaly kell ahhoz, hogy úti kátyujából kimozdítsa ezt a római batárt, barátom?! Mert ha ezzel a harmamaxával az úton megrekedtek, hát ott maradtok útonjáró galileus zarándokság-haramiaság kényének-kegyének kiszolgáltatva, életveszedelemre, kirablásra – – –

– Ne hidd, Iulianoszom, ne hidd! – hágott fel fürgén elülső kerékagyára s már bújt is beléfele, Licinius. – Jer, nézd meg, mi lakályos: mivel a málhát a hasa alá csapva hordja! Háromszor-három lóval szalad ez,  Nobilissime  s még csak ideje sincs, kerekének lehuppannia, nincs olyan gödör! Hát még zarándok-banda hogy utolérné!… Ezzel jött Pergamonból s ha megyen, ezzel megyen: mindene belefér!

– Hát megyen…?! – kérdezte volna Iulianosz (nyugtalanul, hogy megszökik előle, anélkül hogy isteni lényét látta volna) s már a nyelve hegyén volt, hogy Aemilia Gratidinának is volt egy római batárja, tán kisebb, de hasonló s az az epirhedion is, ha azzal nagyanyja útra kelt, hát átkozta a pillanatot, amikor – – –

Éppen belefogott volna. Felhágott ő is, ahol Licinius eltűnt s belábolt a batárba. Üres volt. Végiglépte padlóját – a harmamaxa meg se rezdült alatta, mintha kioldódott volna rugózó kerék-függesztékeiből és a földön ülne.

– Licinius! Merre vagy, hova tűntél?!

A túloldalon leszállt; utánanézett, körülkémlelt.

Licinius sehol.

Egy sóhajjal, árva-egymagában, újra nekivágott a parknak, melyben az elősereglő előkelőség már nemcsak önmagában örvénylett: mintha a park fáival együtt forgadozna… le kellett ülnie. Valahol elől, felhangzott a szentélyes hálaének, a Tündaridákért, eljövetelükért és az ünnepért; valaki, egy katonabariton, romanoszra forgatja s úgy nyújtja-búgatja, IN AETERNUM RENATUS. Mi szép theoxéniánk volt! Hogy ezt megértük. Nemsokára éjfél – mezonüktion – az ünnep végét jelentő szent fáklya kialuvása. Az első után a második, a harmadik; a szentének végigszárnyal a parkon és még onnan is felzendül, a sűrű-sötét bokrok alól, ahol nem is gondolta volna, hogy vannak hívő hellén jámborok.

Harmadszorra (s akkor utoljára úgy, hogy elkísérő Liciniusza fesztelenségéből bátorságot meríthetett – mert utána már Licinius nélkül kereste fel:) harmadszorra már elérte, hogy az Úrnő – magasra emelt s meztelenre tárt kézzel – odaintett s egyenesen neki; s egy hamiskás, röpke ráhunyorgással mintha azt is értésére adta volna: tudok rólad, látlak, várlak, de felfalnak ezek itt, megesznek a farkasaim. Mert várócsarnoka, gyógyrendelésre, a Püthonisszának mindig tele volt s nehéz volt kiismerni, kiben mi a több: a szenvedőben a rajongás avagy a rajongóban a szenvedés. Ez is belevillant a szembeszédbe: lásd be, nem zárkózhatom el (mármint ennyi gyógyíthatatlan gyógyulhatnék elől) – vagy amint később, sokkal később, a szemébe is megmondotta: elvégre nem zárhatom el magam; így ez az imádnivaló szenvelgő; és a hosszú magyarázat, ha következett, ha nem, a hangjában mindig benne volt: a jólneveltség tiltja az úrhölgyi rangban lévő magányos nőnek, hogy elvonja szegélyét a köntöse-megragadótól, ki elébeborulva hódolni járul; mert akkor fellibbentheti s a leső meg, sunyi-sejtőlegesen, felhatolni lábközéig nem rest. Akkor már inkább csókolja köntöse legalját s illatától részegülten legyen elengedni-s hátrálni kénytelen. Várj sorodra – oktatta ki Szozipátra pillantása – s légy türelemmel, már számontartalak a feliratkozottak között. Ez, a percenetnyi szemtársalgás meg a zsákmány, amelynek átvételébe tarkóján beleizzadt és szozipátrás felajzottságában felfokozottabb pillanatban már nem is érhette volna: Licinius a kezébe csempészte azt a kéttekercses, apró scriniumot, amely Paion gyorsírásos lejegyzését tartalmazta; íme az első adag. Rhétorok fejedelme – Libaniosz. AZ AUTOKRATOR ŐMINDSZENTFELSÉGÉHEZ. A SZENTÉLYEK IRÁNTI AGGODALMAK FÖLÖS VOLTÁRÓL, A DOLGOK JELEN RAGYOGÓ ÁLLAPOTÁBAN. FELTERJESZTÉS ÉS PANEGÜRIKOSZ

megdobbant a szívem

Bószt kerestem szemmel meg Göndör Dromont, gyalogfutó rabjaimat, hogy odaintsem valamelyikét; de elkószált a két mihaszna

magam szaladtam a zsákmánnyal, hogy a hordszék ügyes szuszékjában biztonságba helyezzem, mely zárható és a kulcsa mindig nálam

ne tudja az sem, aki hordja, hogy mit hordoz velem, rajtam kívül – – –

– Te csak ne csüggedj, kedvesem – lapogatott derékon, nyájaskodva-s biztatólag, sugdosódó Liciniuszom. – Ha szerencsénk van, majd csak elfogynak s akkor az ő szűkebbkörű társasága, amihez téged is odaszámítania nénémnek különös kitüntetés, vagyis hát mi: majd csak magunkra maradunk vele, Szozipátrával.

De eljött a lámpásgyujtás ideje s mi nem maradtunk: sem vele, egyedül, sem tovább nem maradhattunk

máskor, tán ötöd-vagy hatodszorra lehetett, ha nem hetedszerre: Liciniuszomnak sürgős mehetnékje-siethetnéke támadt, csak annyi ideje volt, hogy a Kis Nümphaion egyik repkényes lugasában a kezembe csempéssze a második Libaniosz-scriniumot és mentegetőzését visszakiabálva, már szaladt is

biztonságba helyeztem kincseimet s gondolatokba mélyedve, most először – magam haladtam fel a fejedelmi, poszt-italianatikus palotavilla útlépcsőin, hogy rákerüljek várócsarnoka korünthoszi oszlopkapuzatára –

…Hogy meddig tart (meddig tudott, tűrt és kívánatos) Szozipátra társaságának nyílt, állhatatos attikizálása, melyre – Konsztantinopoliszból Themisztiosz és társai rábocsátják a védelmi vélumot, az uralom fitogtatja fényét, hogy nagyszívűségében mi mindent nem engedményez tisztségviselő comeszeinek; hogy valamíg az Álladalomnak és Rendjének íly szükséges-és hasznos gyámolai, ingyen sem hajszolja bele főrendjeit a Hebreus Halott újhitű nyájába… és hol kezdődik az, ahonnan Paulosz Catena, a Pók hálóján egy rossz fonál megrándul, kopóit rájukereszti és a Szent Konzisztóriumban szóvá téve, a Hétszerherélt és kullancsa, a Petrai Óriás az ártatlan attikizálásban „összeesküvést” szimatol – hol kezdődik az

ésde ha az „összeesküvésbe” nem is, a „szervezkedésbe” beleszámít-e vajon, hogy az attikizálók várócsarnokában, a magam Flaviuszi Személyében, tulajdon kezemmel vettem át, „cinkosaimtól”, Libaniosz Panegürikoszának másolatát, súlyosan megszegve állameskümet – – – e nyomasztó gondolatoktól elfelhősödött homlokkal kaptattam felfele. De mire a várócsarnok küszöbére értem (s kellemesen meglepődve tapasztaltam, hogy ez egyike Szozipátra kevésbé látogatott napjainak), zavaró gondolataim felszálltak, mint a tavaszi pára; s mivel félreérthetetlenül odabiccentett – idebiccentett, nincs kétség, nekem, ide, hozzám, mi egyebet is tehettem, mint hogy méltóságteljes lomhasággá fékezem repülhetnékemet és odatelepszem közibéjük. Metragürtészt, a Hippodromosz bálványozott bajnoki divatbábját lehetetlen volt nem felismerni; meg a költőjüket valahonnan Alexandreia mellől, a Theokritosz-epigont a szenvelgéséről, Nikatort, kitalálni. Emez itt Philoktemon, a kitharoidésze, aki kupolamennyezetes, opaionos római fogadócsarnokában döngícsélni szokott hangszerén; amazok, Alpheiosz, Hipokoón, a két mindenhez-értő mestertársalgó-és szóbűvész, az egyik a kör hesziodológusa, hitregeszakértő, a másik khaldeizáló csillagjártas, hölgyeikkel – letelepedtem s jól megnéztem magamnak egyenként, lehettünk nyolcan-tizen (a gyógyrendelés ma szünetel:) ez hát Szozipátra szűkebbkörű társasága – – – ?!

– – – mi erősebb: az elfogódottság, hogy leküzdje féltékenységünket, amellyel az imádandó Isteni Személyre feltekintünk – vagy megfordítva: féltékenységünk, hogy leküzdje elfogódottságunkat?!… Tényvaló, hogy a szó viteléért folyó nemes társalkodási vetélkedésben belső küzdelmem nemigen hagyott szóhoz jutni és szörnyen értelmes képet vágva (mert arra még emlékeztem, hogy három fontos pontban akartam kikérni Szozipátra, a Püthonissza szakvéleményét, de hogy mi volt az a három, kiröppent elmém nyitvafelejtett kalitkájából) – nyitvafelejtett szájjal csak hallgattam-hallgattam, mint a kuka.

Először, szemtől-szembe. Vele – – –

első gondolatom az volt: én egyetlenem, én szeretve-szeretett Kedvesanyám, Bazilina, Anicius Julianus konzul leánya – amilyen Ő lehetett!

Édes Szülőanyámé! Az Ő szakasztott mása! Amilyennek lelkem első-és igazi Öregdajkája, Mardonioszom lefestette – ki Néki is tutora-és felolvasója volt s ő csak tudta. Igen, ilyen volt, ilyen lehetett… Megadtátok hát nekem, ti mindörökkön-megváltó igaz istenek – megadtátok hát az irgalom e vígasztaló, mennyei malasztját, Szülőanyám felséges Személyét alakmásában hogy szemtől-szembe láthatom!

Itt voltam hát, itt, Szozipátránál, Szozipátrával szemtől-szembe – – – De itt voltam-e?

 

............................................................................................................................................................................

 

…Napokkal a theoxénia ünnepe előtt, amikor harmadik, végleges-és visszavonhatatlan lemondólevelének elküldéséről Iulianosz lemondott, akkor vértezte fel magát ezzel a hirtelen támadt ötlettel: az acélos elhatározás ötlete volt s megkönnyebbült a jó önáltatástól. Érveinek jó fele nem volt több annál az ajkbiggyesztő mosolynál, amelyet elutasító kézlegyintéssel kísért. Neki: félnivalója? Szozipátrától?!

Hetekig nevelte magában azt a magabiztos fellépést, amellyel a Latin Villa főátriumán, oszlopos csarnokain a sziesztázó leget szántva, majd rohanva végigront s oda – egyenesen Szozipátra elé. Több ízben elképzelt s ezáltal nagyrafújt magabiztosságát megdönthetetlen axiómákra alapozta.

Meglátni Szozipátrát szépsége romjaiban.

Amikor már szerelemképtelen, ármányképtelen, foganni-szülni képtelen s tán már azok is elmaradoztak mellőle – havi tisztulásai

nagy pénzért kiigazíttatja foga-csorbáit, de szégyenlősen aranyfoga-rejtegeti s kezét szája elé kapva – mammog. A mammogó Szozipátra!

görbetegségében még benne bujkál, hogy valaha sudár lehetett, de még így is: méltóságos és bájos anyóka. Mámi. Unokaöccse képzeletében megszépülhetett a matróna – de: csak anyóka már – – –

…Hetedszerre, hogy már felnyaláboló szemében Szozipátra látása az övé volt, hetedszerre, hogy mindvalósággal úgy terült el előtte, Küthéra szigete miként tulajdon eleven öblében – az igazándi Szozipátra üdvöz látása olyigen semmibe fújta hajdanvaló képzelgéseit magabiztos délcegeskedéséről és szozipátraellenes megdönthetetlen érveiről (a „matrónáról” meg a „mámiról”), amelyekre peckelődő pózait alapította, hogy most, szemtől-szembe, ha akarta se tudta volna felidézni – sem a hetyke ötlet „vértezetét”, sem a megbújást, ami mögötte volt.

Tizedmagával lenni vele: társaságnak sok, ünnepségnek kevés. Osztozni rajta – az Ismeretlen Édes Szülőanya fejedelmi alakmásán: idegenekkel?

Szozipátra ráemelte szemét, de még nem azzal a szándékkal, hogy megszólítsa. Iulianosz megérezte. Tekintete súlyát, tapintását s nemcsak azt – a facsarását is, hogy egész lénye megsajdult tőle, Szozipátra annyira szemének satujába fogta. Ugyanakkor, a Deszpoina, e satuból őt ki nem engedve, fejének könnyed oldalmozgásával csupán – odaintette Kottinát és valamit súgott neki. Ő az, hívó levelének hozója: átkozottul csinos, mint minden belső cselédje (nyilván nagy véletlenségből; de megengedheti. Bekoronázó szépsége mellett mindenek kialudnak). Odasúgja üzenetét és akkor, Szozipátra, szórakozott közönyt mímelő másfelefordulással elengedi, kiejti szeméből és azokkal társalog, akiknek isteni lényét látszólag egészen odatékozolva – Iulianosz felé fejedelmi hátát és ráterülő peplosza redői alatt elvesző idomait, kényelmes szülésről árulkodó medencéjét, domború farizompofáit és lustán aláhanyatló combsólyáit mutathatja. A hercegnek nem kell sokáig várakoznia, tisztelettudó sebestipegéssel Kottina nesztelenül a füle mellett terem és selypes-kacéran úgy sugdosódik, hogy más ne hallja.

– Jer. Kövess, nagyjó uram. Kegyeskedjél.

Ezt? Vagy valami hasonlót? Jó ha a felét hallotta s annak is csak a felét vette be. Mindenesetre nyájas értelmű üzenet lehetett, mert – mi Néki óhaj, nekem parancs – valami ilyesfélét motyoghatott a herceg; és készséggel követte az előresietőt.

Keresztül-kasul termeken-csarnokokon, második, harmadik átriumon, messze kinyúló oldalvélumok alatt el; valahol a pompás Keleti Nümphaion lugasainál hirtelen szögben arrafele, ahol a berendezésből arra következtethetni, hogy onnan az Úrnő belső termei kezdődnek, végig a Latin Villa fehérmárvány-és krízelephantin útvesztőjén, hol a saroktriposzokban meg-megcsillan a lámpásgyújtáshoz odakészített illat-és olaj – Kottina félfordulattal visszaleskel hogy követik-e és rabcselédi közönségességgel átkozottul riszálja beleülő-kéjelgésre született, alacsonyra sikerült farát.

– Hova el nem viszel már – dörmögi Iulianosz, kedvtelten dohogva és kelletlenül tapasztalja hímvesszője felmeredését. Röstellkedve bosszankodik a rabszolgalány kifogástalan jómodorán, melyből mint a szeg a zsákból, kibújik a csiklándi asszonyi állat. Mire megszólal, a herceg már leküzdi gerjedelmét és levegőszámba veszi. A triclinium egy oldalbenyílójában megállapodnak.

– Uram! Helyezd kényelembe magad, herceg úr.

– Te hoztad Úrnőd hívását házamba. Szozipátra levelének hozója. Nem te voltál?

– Én is lehettem, uram.

– Te voltál!

– Talán, szolgálatodra. Meglehet.

– Emlékezzél!

A fejét rázza.

– Nem tudom, uram.

– Neved?!

– Kottina.

– Az, az: Kottina! Te lehettél.

– Úrnőm üzeni: várj rá heverőszékeden s innen ne mozdulj. Jön ő, hamar. Még valamit? Parancsolsz velem? Elengedsz?

– Elmehetsz.

Iulianosz felkészült rá, hogy egyetlen homokszem lepergése a várakozás óráján, az is örökkévalóság; de nem így lett. Tiszta sor: heted-nyolcadmagával a látnoknő köré telepedve, Szozipátra látta, hogy Iulianosz egyszer sem juthat szóhoz és nem is akar. De a Püthonissza megleste-s elkapta lelke égését, rá szomjúhozó lelkének vad lángadozását s hátraküldte belső termeinek legbizalmasabbikába – gyógybeszélgetésre (ha már olyan nehéz eset, hogy más a betegen nem segít). A herceg észre se vette, Kottina, a paraszt-Aphrodité mikor tűnt el s honnan-merről, mikor telepedett le háta mögött, saruja nélkül s oly mezítelen siklással, hogy a gyakorlott orgyilkos is megirigyelhette volna – Szozipátra, a hármas lectuszon, haránt.

– Nos, gyermekem – rebbentette el első bece-szavát az Úrnő – magunk vagyunk s te rám se nézel?

Iulianosz felrezzent, hátrafordult; s még alighogy eltelt isteni lényének halhatatlan fiatalságával, máris Szozipátra szemének satujában érezte magát.

– Megajándékozol-e néhány perceddel, Deszpoina? Kerestem ezt a találkozást.

– Meg hát, gyermekem, ha ajándékot váltunk s te nem sajnálod időd rámvesztegetését: magam is kerestem. Egyben-másban hogy kikérjem tanácsod, ez imposztor Licinius egynémely kópéságaiban, még minekelőtte visszatérnék Pergamonba s akkor ki tudja, látlak-e még.

– Visszatérnél Pergamonba?

– Mit se félj, gyermekem: nem holnap, se nem holnapután s még látjuk egymást. Kópé Licinius, ki nékem oldalági unokaöcsikém s tenéked tanulótársad és testi-lelki, szerelmetes, hogy-is-mondjam, igaz barátod –

– Már másodszor nevezel gyermekednek, Szozipátra.

– Gondolod, szójárásom? Liciniuszunkat is édesgyermekemként imletem, szeretem. Róla van szó –

– Nem fognak hiányolni vendégeid, Deszpoina s engem meg gyűlölni, azért, hogy elrabollak, Szozipátra?

– Nehéz rabolmány volna: ennyi asszony a hátadra! s mi nehezen futnál velem, haha! Gyermekem! Máris megszerettelek; de attól mit se félj: ottmaradtam.

Iulianosz elképedt. Első társalkodásuk volt meghitt-kettesben s az is, a kimagyarázhatatlan közjátékok egész sorával kezdődött. Visszakérdezte, mint aki nem hisz a fülének:

– Ottmaradtál? Hol? S kivel?

– Ottmaradtam. Náluk, velük. A többiekkel. Nagy kénytelenségből s fölöttébb ritkán teszem, csak ha nincs más választásom.

– Fölöttébb ritkán teszed a mit? Ésde volna valami is, amiben, éppen tenéked, nincs-és ne lenne választásod…?!

– Mondom, fölöttébb ritkán s akkor is: csak az olyan magas vendég kedvéért, amilyen te vagy, gyermekem.

– „Gyermeked”. Megint. Nem értlek: ott is vagy, ahol maradtál és ők körülülnek és egyszerre, egyidőben, itt is vagy, velem?

– Olyan lehetetlen? Nem volt mi Szent Megváltó Apolloniosz Tüaneosz urunk egyszerre Domitianus Imperator színe előtt a törvényházban ésde ugyanakkor, elsétálóban, Dámisz és a Tanítványok szemeláttára, a puteoli parton…?!

– Igen, de…

– Volt vagy nem volt: meghiszed?

– Meghiszem s már hogyne hinném, Deszpoina! A világmindenség szerkezetében ott forgadoznak garmadával, mint fenntartó elem s oly özönével bővelkedik a csudákban, hogy látatlanba is, a hitten-hívésnél, bennük, egyebet nem tehetünk: Iamblikhosz urunk mondja miként. De… hogyan?! Ki vagy te itt velem és ki, ott, velük, nekik?!

– Ej, ej, gyermekem! Már meg odaszaladnál a felső átriumba, hol körülülnek azóta is és nem távoztam tőlük percre sem…?!

– Az ám! De honnan tudom, hogy míg én rohanok, te más, útrövidítő titkos járatokon meg nem előzöl?

– Mely futamodásod volna hited megrendülésének első jele. Elárulom, mi szent fortéllyal teszem s attól majd megvastagodsz a hitben. De esküvel, hogy senkinek…!

– Adom eskümet, Szozipátra. Mondd!

– Elválok fantomomtól s ide-oda küldöm. Ő helyettesít.

– Fantomod?!… S hogy odaküldéd igazi Szozipátrának, míg te itt, énvélem aki vagy, szóvaltartónak: fantomod csupán – – – honnan tudjam?!

Felelet helyett Szozipátra nagyot lendült fekvőszékén és karjával átnyúlva vendégéhez, csuklójára tette kezét. Iulianosz forró szorítást érzett s hátán végigszaladt a hideg.

– Hogy amoda fantomom küldtem csupán, nekik, szóvaltartónak s ez itt a te húsod-véred-Szozipátrád: szorításából, Gyermekem; meghiszed-é?

– Harmadszor nevezel gyermekednek…

– A te Szozipátrádnak: annak! Meghiszel-é?

– Mindent. Mindent, Deszpoina. A hála melege önt el, hogy nekem tartogatod hús-vér-magad isteni személyét és amazokhoz küldöd fantomodat.

– Látod, Iulianoszom: a hit szeme nem ismer lehetetlent.

– Nem, Szozipátra.

Pillanatnyi csend ereszkedett le rájuk. Iulianosz lelkét a hit alázata szállta meg, ama fennsőbbséges khaldeus-művészet isteni hatalma előtt, melynek nyilván csudajelét most vette az imént s belátta: ez az Asszony nemcsak Látó, hanem Láttatóasszony is. Maga Szozipátra a pillanatnyi szünetet nyújtózkodásra használta s hogy karja, térde, vállperece megroppanására fájdalmat érzett ízületeiben, betapsolta nőcselédjét és még szólította is: – Kottina!… – A rableány nem lehetett valami távol, mert azonnyomban előtermett, mielőtt a függöny megrebbent, mely mögött hogy ő rejtőzködött volna vagy csak a szellő borzolja – ki annak a tudója? Döfő nézésű úrnője rászólt:

– Fésűmet. Hajhálómat. Nyakbavaló phülakterionomat.

A lány azonnal hozta. Az arany nyelű szaruporc-fésűket; a haj-szakkoszt meg a nyakéknek szolgáló, felfűzött kagyló-talizmánt. Odamutatta tálján s nyújtotta volna, de úrnője nem vette el.

– Mi jut eszedbe? Csacsi – rótta meg Szozipátra. – Ki se kell nézned és már tudhatod. Nem érzed ezt az érdes-nedveset, ezt a hűvösnél-is rosszabbat, ezt a tengerpára melegével tengerről érkezőt? A réznyakláncomat, az kell ilyenkor nekem.

– Mi pompás pedig – lelkesedett Iulianosz a kagylónyakékért – ésde mi örömest látnám nyakadon!… Miért nem jó ez és miért inkább a rezet, Deszpoina, mint a kagylókat?

– Az jót tesz, nagyon jót, ilyenkor, ízületre, langyosmeleg nedves időben: az izomfájdalmaimra jó.

– Izomfájdalmaid, Úrnőm? Azok is vannak?

– Van egyebem is, az én koromban; hogy ne volna, gyermekem.

– Miért nevezel gyermekednek, Úrnőm, immár tizedszer, Szozipátra?

Feleletet nem kapott s csak szavafelejtő, néma tanúja volt annak, ami következett. Mert olyannal találkozni, aki előtt gondolat rejtve nem marad: jaj annak. Hát még – olyannak szolgálni! Kottináját, e korcs-Aphroditét sújtotta a papnő szemének sajgatóvillámával s míg foga közt mondta, szája résnyire se nyílott. A megértő harag maga volt.

– Kottina. Mi dolog ez?!

– Úrnőm!

– Eredj, leányom, eredj el! Eredj el innen a szemem elől. Eredj előlem, szégyeneddel s majd még kulcsolódhatsz, térdemen, hogy könyörgőre fognád, majd még elkerülnéd a kikorbácsoltatást.

Amaz még adta az ártatlant.

– Deszpoina! Miért?!…

– Tudod jól s te csak ne kérdezd. Eredj előlem, szégyeneddel, nem kerülhetsz szemem elé többé ma már; s majd holnap töredelmes lélekkel s nem álnokul, akárhogy, úrnődnek, mert keresztüllátok rajtad.

– Jaj nekem!

– Jelented megtisztulásodat.

– Rézláncodat? Nyakadba? Már azt se…?!

Itt hihetetlen dolog történt.

Szozipátra összevonta szemöldökét – homlokát ráncolta; beletipró szigorral aláhorgasztotta vasvilla-tekintetét Kottina földresütött szemének és a szó viperáját (a leányzó thesszáliai tájszólásához torzítva s azt is, féltenyere mögül, hogy magas vendége ne hallja), sziszegő foga közt morzsolgatva – ráeresztette:

[(– …hesspicsába!)]

Majd emelt hangon (hogy az is meghallhassa, akire nem tartozik), mintegy utógondolatként, de azt már ezüstös attikai ejtéssel, választékos-öblösen – utánacserdítette a papnői pirongatót:

– Elhordd magad s takarodj a szemem elől.

A lezuhanó csendben, ami következett, mindez mintha csak rémlett volna. Iulianoszt az a kettős meggyőződés töltötte el, hogy nem hallott semmit – és azt a semmit is hogy félrehallotta. De bármint próbálta elütni azzal, hogy képzelődés, akaratlanul visszacsengett a thesszáliai, bugrismocsok szó (mikéntha konokul kitartó, elpimaszodott és kihajthatatlan bögölyként körözne a triclinium festett kékarany ege alatt, zzzz! zzzz! ez a pőcsiklégy) – sokkal tovább és sokkal inkább, mint az úrias-fölényes ripakodás, amit a Deszpoina a kurtalábu, takaros tanagra-szépségnek utánaküldött.

Miért e büntetés? Mi volt ez? A herceg kérdőleg nézett Szozipátrára: fel nem foghatta – – –

– Mi történt?!

Az Úrnő elütötte: szóra sem érdemes.

– Történni semmi sem történt; ésde nem is fog.

– Hát akkor…?!

– Olvastam gondolataiban. Gyalázatoskodott szerelmileg. Először véled, a bujálkodhatnék bitangja; majd úgy, hogy téged, ágyamban, úrnőjével összeboronálni nem átallotta. A látnivágyás szipó férgével a vágásában…

Zavarodott szünet után, céklavörös füllel kérdezte Iulianosz:

– Ezt olvastad gondolataiban…?!

– Tiltakozott?! Tudja jól. S némaságával beismerte: amilyen visszaeső bűnös, ebben és másban, a mocsok.

– És te, Szozipátra: mindenki gondolataiban olvasol? Az enyéimben is?

– Mindenkiében, gyermekem s a tiéidben sincs olyan, miről ne tudnám, mi tisztaságos közeledésed s isteneket-illető személyem iránti rajongásodban nem találok kivetnivalót.

– Ha megbántanálak bármivel: nem venném a lelkemre! Igen-igen! Személyed isteni és szent, tudom, Szozipátra!

– És én meg tisztaságos ragaszkodásod szerelemmel viszonzom s azzal, hogy nem olvaslak, ha nem akarod.

– Úrnőm!

– Hidd el, gyermekem, nem kiváltság, hanem teher. Láttukra olvasnom őket, s többször, semmint gondolnád, nem árulhatom el a szerencsétleneknek, mi zagyván hőbölyögve s mi visszájáról elmélkednek sorsuk felől és erőlködésük, hogy rálássanak jövőjükre: a dőreségek-dőresége.

– S ha elárulnád nekik?

– Mit kezdenének vele? Első dolguk, hogy megpróbálják felbolygatni a sorstörvényeket, meggondolatlanságukkal. Marad nekem a tudás terhe s annak viselése.

– Az előretudásé?

– Azé. Nem tehetem még-boldogtalanabbá a gyanútlant, ki ingyen sem tudja, mi vár rá; mert ennek előmondásában némaságra kárhoztat istenem. Csak veled teszek kivételt, ha feltisztul körülötted az éter, az Elköltözöttek Lelkeinek köde s akkor majd mondom. Mert nem-tudnom, nem-látnom jöveteled célját s hozzám-futásod igazi okát nem adatott meg Szozipátrádnak, Iulianosz, édes gyermekem… Csak te légy jó s várj sorodra türelmesen.

– Megint! Hát Szozipátra, immár huszadszor nevezel magad-gyermekének! Úrnőm: miért? Láthatod: férfiember vagyok –

– Hogy látom-e?! Jaj de még milyen! Legénykém! Ésde mintha tegnap lett volna, hogy kecskegida módjára ott ugrándozott körülöttem Liciniuszunk is, unokaöcsikém s már embernyi-ember: tudod, kiről véled beszélni szerettem volna s a tanácsodat kikérni, de ki jutna melletted szóhoz?! Tudom: férfiember vagy s olykor kanibb a kelleténél. Hanem mióta te, ide belépvén s küszöbömről meglátva engem, Kedvesanyád alakját belém vetetted (holott nem tudhatod, milyen volt, azt csak én tudom), azóta én, Iulianosz –

Izgalmában az illendőségről is felejtkezve, Iulianosz a szavába vágott:

– De honnan? Mikor én soha, senkinek nem árultam el! Honnan tudod, Szozipátra?!

– Fantomodtól, ki előmutatta nékem. Bazilinát, ki fejedelmi jelenség és valóban megigéző teremtés volt s mert most itt van, itt van, imhol lebeg előttem, sztéléjét! látom! Szülőanyádnak sírján: „a föld csak hamvaimnak, a sztélé köve csak nevemnek tartogatója: Jobb Részem odavárom a Boldogok Szigetére!” S nemde te is, Iulianosz, árnyaink örök eggyéolvadásában, te is odavágyakozol! Ott lészen örök édesünkkel közös szállásom, a Bereniké koronáján, az Androméda közelében! Jössz-e? Iulianosz! Jövel!

– Valóban! Ez van szerelmetes Szülőanyámnak, Bazilinának sztéléjén, odavésve! Szeretlek, Szozipátra s hiszek neked, Püthonissza! Én Felségesem, én Édességesem! Úrnőm!

– No látod. Ezért van. Azóta, kedvesem, gyermekemmé fogadtalak, fantomomban. S mi könnyen, testemből is, az lehetnél: édesgyermekem. S most fogjad meg kezem: fogj, szoríts erősen. Hogy tudjam: te vagy és nem fantomod.

A mámorittas lélek, amire csak a szeme rátéved, mámorforrással téveszti össze és mindennek örül. Hát még ha amúgy is örülne – olyanvalami várja: az elragadtatássá fokozódó kétszeres öröm páratlan fűszere – belecsent, loppal belecsobbantott külön íze-ambróziája az az édesség, hogy ez is, mint minden, telefut a szerelem mézével

ez történt Iulianosszal is, valahányszor thékájába belépett és Himeriosza elébetette-teregette kalligapheuszának frissen cirkalmazott tekercseit: az aranysárga árnyalatokat csillantó, új vitulinum sajátos illata felajzotta intellektusát s Libaniosz-könyvét közelhúzva, hogy megropogtassa s érezze, itt van és mindenestül az övé – valósággal érzéki izgalomba hozta. Ez már nem Paion gyorsíró-jegyzete volt s nem is Melinoé telefirkált megfejtése: ott sorakozott polcán, bükkfatokjaikban, a LIBANIOSZ ÖSSZES, az FCI-monogrammos, aranycirádás, rangos scriniumok kihívó sora – de ki sejtette volna, hogy a CANONES HYPOLITI, a CANONES POENITENTIALES meg a SANCTORUM APOSTOLOROM POENAE PRO LAPSIS – a szentíráskánonok, a hitehagyóra, szent-apostolok-kiszabta büntetések meg más, hangzatos galileus címek alatt-és mögött Libaniosz mintaszónoklatai, megadott klasszikus témákra mondott megoldásai, gyűjteményes panegürikosz-példatára rejtőzik? S ki gondolta volna, hogy a Mentől Kegyesb Hierapoliszi Pápiász Homíliái tokjában Porphüriosz galileus-kárhoztató Kata Hrisztianonja lappang? Meg hogy a szent-apostolok-ihlette Octateuchus Clementis bivalybőr-scapája titkon Dionüsziosz Kassziosz Longinosz csudás Kommentárjait tartalmazza Platonhoz, Plotinoszhoz és Porphürioszhoz – az isteni Longinoszét, kinek fejedelmi tanítványa, Zenobia volt a trónjavesztett-elvesztője s hogy Deus et Dominus, Aurelianus Imperator kivégeztette (ahelyett hogy életével ajándékozta volna meg) a bölcset, ez Második Alexandrosz Megász Nap-palástjának egyetlen makulája

Iulianosz szemei előtt összefolytak a sorok s hogy belemerüljön thékája gyarapodásának gyönyörűségeibe – elsőbbet félre kellett hessentenie feltolakodó gondolatait

már Theodulosz, a Szent Agathoniké presbitere is szóvá tette – igaz, hogy röstellkedve és mindegyre mentegetőzve: hol megfenségezve hüpodiakonoszát, hol elharapva a szót. Hogy kathekézis-délutánjaimon mint csügg rajtam a gyülekezet szeme, valahányszor, igen helyesen, mi dícséretes szünetet tartok a beszédben; de kell is az, az elmének, szentelő lélekkel telésére, a léleknek, ájétat hajnalával hasadására. Szabódom, javulást ígérek, de ábrázatom rásugárzó boldogságát nem meri zavarni s én okát nem adhatom. Igazsága van: elkalandozom, ámolygok, felejtem beszédem fonalát és meg-megállok

a galileus ígéknek közibé-türemkedik mindaz, amit Porphüriosz urunk ugyane galileus ígékről mondott; amit Iamblikhosz urunk a csudákkal forgadozó mindenség titokszerkezetéről mondott s az égitest-istenségek csillagtáplálkozásáról – még Szokratész előtt, amit a régiek

csoda-é? Olykor kedvem kerekednék abbahagyni a Fabricator Fabulorum dolgát, Világelámító Pauloszt a maga Hebreus Ieszoszával, ki magát soha másnak mint Iehoshuának szólítani nem hallván, semmiképp sem álmodta, a hellénségben hogy Ieszosz néven tisztelik majdanvaló körülmetéletlen hívei

valami másról, nem íly imposztorokról s rabszolgalelkek etetésére való vásári mágiázásról: kedvem kerekednék a sok szájtáti előtt hogy másról, nemesbről-s igazibbról kezdjem a beszédet; teszem az istenség földreszállásáról, halandóság látására, emberiség meglátogatására Nagy Szent Megváltó Apolloniosz urunk édes személyében, ki megtestesülvén, emberanyától, Tüánában, nékünk született… Ej! Érdemetlenekre, a bölcsességet, disznók elé a gyöngyöt – söpri félre henye gondolatait kezének egy mozdulatával Iulianosz, mellyel egyúttal a Libaniosz-tekercset széjjelsimítja, hogy rákönyökölhessen s valahára belemerülhessen a sűrű sorok követésébe

Himeriosz áll mellette, félig háta mögött, tisztelettudó csendben, figyelmére várva. Máskor haragudna, felvonná szemöldökét, mogorván szólna hátra; de most a Gazda mindennek örül. Napok óta. Nyájasan kérdezi:

– A napi jelentés?

– Egy-és más, fenség. Nagyja, aprója vegyest –

– Vedd sorra; de hagyd el, ami fölösleges.

– Minek megítélője magad vagy, nagyjó uram. Ekdikioszod, építészünk –

– Itt járt?

– Fullajtárját szalajtotta. Templomunk szépen halad; de szentély falával megállnak s el sem is kezdik mindaddig, amíg –

– Meddig? Mire várnak?

– Hogy várjanak-e tovább s te meg hogy hozod-e, küldöd-e talajbiztosító telezmádat; magad raknád alá vagy szórják bele ők? Avagylan temessék be árkát? Ésde valami sziklát is emlegetnek, hogy boltozzák-alapozzák arra vagy mint rendelkezel?

– Igazsága van – állt meg az olvasásban Iulianosz. Hetedszer jársz Szozipátránál s ha ott vagy, mindenről beszélsz, csak a talajtömítő varázs-talizmánok ügye: az. Még véletlenül se jut eszedbe! – korholja magát Iulianosz s boldog-zavarodottan tapasztalja, hogy még e maga-korholása is gyönyörűséget okoz: minden, csak Szozipátrára terelje gondolatát. Komolyságot erőltet magára, úgy mondja: – várjanak azzal az árokbetemetéssel. Magam hozom a telezmát. Hát még?

– Fenség, a magam ügyében is, megengedj – tipródik sáfárja – ha nem most, majd tán máskor: amikor nem alkalmatlan. Kihallgatásra jelentkezem.

– Kihallgatásra? – függeszti rá nevetős szemeit Iulianosz. – Kedves Himerioszom! Szólj! Hallgatlak.

– Uram, abbeli szándékomhoz kérném engedelmedet, mivel engedelmedet kérni, szándékomhoz, már rég szándékomban áll…

Iulianosz felkacag.

– Bolond szólással fogtál hozzá, kedvesem s bizony e prooimionnal, Libaniosznál igencsak hasraesnél! –

– Libanioszt említed,  Nobilissime?  – lép hozzájuk enyelgő-settenkedéssel Nikagorász, a leíróműhelyből előtoppanóban. – Láttad már, belekóstoltál…?!

Himeriosz ingerülten méri végig: a kihallgatásnak fuccs, belerondított az odatolakodó. Iulianosz is előbb orrontja, mint látja: a tengertajtéksipkás öreg túzoknak borecet-szaga van s ez a szag amilyen záp, olyan mindenüvé-elhatoló. De Iulianosz képtelen rá haragudni.

– Most ugródom belé, Nikagorászom s már fürdekeznék is benne, ízlelgetném, ha hagynátok!

– Haha! Meghiszem azt, herceg úr! Az olyan!

– Olyan milyen?

Himeriosz nehezen tűri az engedelemkérés nélkül beszélőt, ki magánkihallgatásába így beleártja magát; de leplezi undorát. Nikagorász az örökrészegek dévajságával rávágja:

– Olyan, uram! Hogy abba hiba nincs! Egybeolvastuk, felügyeletem alatt, Melinoé Melitonnal s ahol hibás avagy kétséges volt az olvasata, ott magam segítettem: párhuzam-előkereséssel, magam szolgáltam eligazítással, szolgálatodra! Hehe!

– Jeles munkát végeztél! Büszke vagyok rád, kedvesem s mi is lenne, leíróműhelyünkből, nélküled?! Jó Nikagorász! De most sáfárunk ügyének eligazításával fejünk-búbjáig benne vagyunk s nem tudom, e dologságban hogy rádbíznám-e a párhuzam-keresést.

– Mindenkor, nagyuram, mindenkor? Vagyok szolgálatodra – sántikált hátra sűrű hajlongással a segédrhétorocska s szemmelláthatólag a dícsérettől meg a Gazda rajta legeltetett szemétől új, vidám erőre kapott. Iulianosz is tudta, meg kell becsülni az öregcselédet, ha kétkulacsosságát-felejtőben már hozzá, egyfele húz s hol ura diktálja jelentéseit Hekeboliosznak meg a Titkos Szolgálatnak, hol belejavít: annak ugyan bérbeadója-megbízója nem sok hasznát veszi. Hogy a borissza rhétor elhordta irháját, ura Himerioszra függesztette szemét. – Magánkihallgatásra! De Himerioszom! A tiéd vagyok! Hallgatlak! Beszélj!

Akaratlanul is valami gunyoros él keveredik a hangjába: mintha nem tudnám. Kiismertelek már, koslató iparkodásoddal a másik thesszáliai rabcseléd körül, tudom, miben sántikálsz.

Himeriosznak nem kis küzdelmébe kerül, míg szavakba foglalja.

– Uram, szándékbejelentéssel élnék –

– Élj!

– Ki néked kegyesed, Melinoé s véle egy-szálláson lakik: az a másik –

– Leukophrüné!

– Igen, ő. A másik thesszáliai, a te rableányod. Tőled kérem: a kezét és engedelmedet, hogy házasok-szállásán és véle, egy-födél alatt, te kegyes jóindulatoddal… És az esküvőre is, ha adod és leereszkedni méltóztatnál…

– Gyűjtöd-é a pekuliumot, házasodásra?

– Felügyelőnk tud róla, Szüphaxod s általa van engedelmem, pekuliumra. Gyűjtöm, uram.

– Hát amúgy?

– Amúgy hogyan?

– Szabadításodra.

– Szabadításomra?! Nagyjó uram!…

– Szentélynek eladnálak s ha az istenek elbocsátanak, a magad embere vagy. Szabadosom, volt gazdád haláláig. Örökbefogadlak.

– Hogy arra?!… Arra nem, uram. Arra –

– Nem gondoltál?

– Nem még. Majd egyszer. Nagy sokára. Utána következik: majd. Ha Leukophrüné itthagyhat egy-két gyermecskét, magáért, értem, megváltásul. Így a rendje.

– Nem akarnád előbb? Hogy gazdád hozzásegítsen, kölcsönnel, kis kamatra? Nos? Nem inkább?

– Szólhatok, uram?

– Szólj bátran, Himeriosz.

– Ami másnak álom, nekem rémálom s lídérce mellemre ül.

– Tán csak nem félsz tőle te is, Paion miként, a szabadságtól? Tanult ember vagy, többre hivatott: nyitva áll előtted a világ.

– S én e megnyíló világ előtt is hátralépek: tudom, amit tudok.

– S mi az, mit mi ne tudnánk s te tudni vélsz? Mondd elő.

– Hogy meg ne bántsalak s te ne neheztelj: mondjam-é?

– Neheztelni: én? Ki hozzásegítenélek s egyszerre kettőtöket? A szabadításhoz?!

– Közelebb hoznád az elérhetetlent. Nagy kegy, urunk. De… megengedj lomhaságomért. Nem siettetném.

– Szólj szabadon. Szólj világosabban.

– Akárki más gazdának azt mondanám: hálás szabadosod és halálodig-halálomig fogadott fiad leszek, nagyjó uram. De a mi hercegünk – az más. Én bízom Iulianosz csillagában.

Iulianosz, mintha bögöly csípte volna bokáján, ültében nagyot lendült és goromba kedve támadt.

– Iulianosz micsodájában? Olyanja is van neki, csillaga? Árulják a vásárban, már meg piacoznak vele: van olyan horoszkóp? s miféle félnederes annak árulója?!

– Nincs, uram, nem árulják a vásárban. De rebesgetik. S van más olyan is, nem egy, ki bízik benne és örömmel tenné fel rá életét. Szabad szólást engedtél és én megmondom, parancsolatodra. Én bízom benne.

– Miben?!

– Urunk csillagában, Iulianosz. A tiédben, fenség.

A herceg homloka elfelhőzödött. Térdére támaszkodva, a semmibe nézett s úgy mondta:

– Hát csak ne nagyon bízzál. Se benne, se hozzá. S ne is igen szólj róla senkinek. A házassághoz hozzájárulok, Leukophrünédet odabocsátom, házasok szállásán kelengyétekbe belesegítek, lakodalmadon meg is jelenek tán. De verd ki a fejedből a csillagos beszédet s ha már olvasod, ne úgy olvasd a khaldeus tudományt, mintha átigazíthatnád a halhatatlan csillagistenek együvé-sorakozását s te meg, felbazsalyogván s tarolva jövendőd, rá előleget végy, mintha a hátadat kenegetnék. Eredj, fiú s örülj, hogy lyuk van a fenekeden.

Sugárzott az örömtől, ahogy hátrálva takarodott s Himeriosz ábrázatára rá volt írva, nem fogta fel a szavak értelmét s máris, előlegben, tarolja a csupa jót, ami Uranosz eleven csillagaiból rá lemosolyog. S míg az futott, hogy a Vaskezűnek élete boldografordulását megjelentse – nem hübrisz-é? – nézett utána Iulianosz fejcsóválva; s Szozipátra bölcs beszéde jutott eszébe

hogy mi golyhó is a köznép s még a visszájáról is, mi-fordítva látja maga-sorsának merre-merre nem, világ-szekerének hová-hová nem fordulását!…

A szó lelkének oly összetapadásával, a lélek szavának oly közvetlenségével szólalkoztak, mintha száz éve szerelmesek lettek vón, mindig egymás közel melegében, egy-pár; de a szemek szívótapadó mohóságával falták egymást, látványukkal betelhetetlen, mintha sorsgabalyító végzetük aznap rendezte volna vélük az Első Találkozást. Az odapillantás – odavesztükkel egyszerre: amaz életreszóló első meglepetések egyike volt, melyből halandó nem ocsúdik, hanemha a halállal.

Kócos lélek – rendetlen könyv. Iulianosz ösztönösen undorodott a kócos lelkektől s elméjében, érzései közt rendet tartani – oly természetes volt, hogy még csak meg se fogalmazódott benne rendszeretete. Ezért, ahol tárt karokkal fogadott mindennapos vendég lehetett volna: fegyelmezte magát és hogy ne legyen az – nem ment. Ha azután a tilalom gúzsából kibontakozva, másod-harmadnap engedélyezte magának e gyöngeséget (s olykor úgy, hogy a Szent Kriszkosz, Szent Szakerdon, a Szent Agathoniké avagy a Mindenszentangyalok-templom gyülekezeti terméből, a kathekumenoszoktól elszakadva, hordszékében hántotta le fekete hacukáját s öltözött aranyszegélyű himationba) – akkor is, iparkodott tisztázni előre mindent. Hogy miért megy. Ragaszkodva céljaihoz s pontozatokba foglalva, célratörősen. Telezmát kérni épülő temploma alapozása alá. Kipuhatolni, mi következik a győzelemnek elhírelt katonai kudarc után, Mursánál. Elkérni Liciniusztól az ügyeske tokot, benne Libaniosz legújabb előadásainak lejegyzéseivel. Se többet, se mást. Ezért megy. Ez a cél. Semmi egyéb. Hogy el ne felejtse.

De Liciniuszt hiába kereste, szemét körüljártatva, az utóbbi időben nem mutatkozott – vajon miért. Szozipátrát pedig többször találta társasága körében, semmint szerette volna s „szűkkörű belső körnek” olykor nagyolta ezt a sokadalmat. Igaz, Szozipátra mindig módját lelte, hogy hozzá közel ürüljön fekvőszék s karkinyújtásnyira lehessen tőle; de sem ő, sem a látnoknő nem nyújtotta s ugyancsak ki kellett böjtölnie, amíg újra érezhette erősmarkolású, tűzforró tenyerét. Ilyenkor, hibátlan hellén profilján felejtkezve – mert neki bőven elég volt, hogy Iulianoszát maga mellett tudja és mindig máshoz beszélt – Iulianosz, ki szeretett elméjében és érzései közt rendet tartani, féltékenységének keserveiért meg-megróva rakoncátlan lelkét, fel-felkérdezte. Hogy voltaképp Szozipátra kegyessége és mosolygós maga-szórása mindenhogyan-és mindenkinek nem a meztelen igazság-é és ő csak képzelgéseivel ámítja el magát, amilyen szívesen becsapódik a szerelem, ha Édesének hónaljig alácsókolhat szemmel, holott még a kisujját se nyújtja, körmöcskéje körülbecézésére? Hogy az ő káprázása-szozipátrázása nem csak az ő elméjének magajátszódása csupán, azóta, hogy odavesző szívének utána azt is odaáldozta – esze-józanságát?

Hűvösséget erőltetett magára és undokul-kifogástalan úri manért; ámde hűvössége az első odafordulásra megrendült s szóra nyíló szájától elolvadt: kitüntető Szozipátra! Még akkor is, ha életfáradtságáról szólott, mint gyakorta tette; kivált ha eszébe jutott szerencsétlen sorsú férje-és szerelmetes ura, Euszthatiosz rhétor, nagykövet, gabonabiztos és volt államférfiú – három gyönyörű gyermekének nemzője. Eltört gyászmosollyal, annyival bölcsebben, gyászderűt sugárzott és úgy mondta, a gyógyulók sóhajával:

– Ó, az én Édesem, Euszthatioszom, uram-s férjem aki voltál! Te ki már megnézheted magad a Földön és a Földet is, magasról. És istennézetben látod az emberiséget… Mintha epitaphionja volt volna az a strófa, a mi kis költőnk ahogy írta, Nikator… hol? hol? az a szőkeszakállas fiatalka: ott ül az aranyoskám, az Alexandreiai! Ismered, Iulianoszom?! Még nem? Ints neki: Nikator! Nikator! – (odaintett s az meg, fülig-szerelmesen, visszamosolygott) – ő az, aki. A mi Nikatorunk. Ő írja valahol, „szerették őt az istenek hamarvaló halállal”. Mert ő már mindent onnan tekint –

– Honnan, Úrnőm?

– Tudod jól, Édesem. Hogy a holtak száma az elevenekének százszoros-százszor megezerszerezett ezerszerese. S ez a sok, melyből világhódító hadsereg százával is kitelnék, ez a sok, te Édes, te én-Édesem: tudod, hogy gyermekemmé fogadtalak? Tudod? Tudod ezt? Nem tudod?

– Elhalmozol s túlboldoggá teszel. És későbbet, ha elszállingóznak már és én elmondhatnám, mi nyomja szívem –

– Ésde te meg, ha figyelmeztetnél. Liciniuszunkról. Fontos és égető. Mihelyest kettesben maradunk –

– Kegyes Deszpoina!

– Kegyesem vagy; és szavam lopója. Kétszer se kell biztatnod felejtőkémet és én… miről is szólottunk, Édesem?

– A holtak légiójának temérdekségéről, Szozipátra.

– Igen-igen. Hogy a holtak légiói két temérdekségre oszlanak. Az árnyak mentől nagyobb sokasága ide-oda bolyong a földi téreken. Más sokasága, tisztultával a holdalatti égen, a bölcsesség beszélő forrásainak körébegyűlve hallgatja Apollodorosz, Alkmaion és Theophrasztosz messzehangzó szózatát. Harmadikul a kevesek, az Uranosz tetején –

– A kevesek, Szozipátra?

– Az életfáradtságból kifürdekezve, ama kevesek, kérded? Nos, azok a csillagokkal járják a nagy égi körtánc tetején: azok, akiknek vezérlőül egy isten jutott.

– És ilyen Szozipátra, ha majd oda tér s istennő gyanánt, maga is, vezérlő istenének mellé kerül!

– Meg ne halljam e vakmérő beszédet: ezzel engeszteled, ki hallja odafent és éretted majd engem fenyít?!

– Megengedj, gondolataimért.

– Nem, ha ilyenek.

– Tehessek róla?! Nem én kormányzom erre, ha mi bennem gondolódik: vagy te sugallod őket, vagy maguktól jönnek –

– Én nem.

– Akkor hát maguktól, ellenemre.

– Ne bánts meg, ne bánts ilyesmivel… Megriasztottalak? Megszomorítanál, ha tudnám, hogy. A holtak temérdekségével…?!

– Akármit mondok. Minden rossz. Már szólni se merek… Szozipátra!

– Belédnézzek?… Már meg egy holt férj árnyára féltékenykednél? Iulianosz! Meg ne lássam!

– Nem, ó nem… Ne hidd –

– Fülig vörösödtél. Bolondosom. Tudom, holdfordulóra terhes vagyok és nyűgös is, de így kell elfogadnod, ilyen életfáradtnak, gyermekem. Meghihesd –

– Bátor ingyen sem életfáradtságra valló erélyed és pirongatásod, Úrnőm, éppenséggel – – –

– Ne! Ne! Euszthatioszom istenült emlékére esküszöm s te meghihesd. Ilyen életfáradtan, ma már. Bizony hogy cserélnék vele ésde mindenkivel, aki korán szabadulhat a sárból, legalábbis lelkének amaz isteni része, a Theia Moira, mely abból kifürdekezve felszáll és ama tisztultabb régiókban nyugton megülhet. – Itt Szozipátra másfelenézősen s mint aki tudja, épp ezért nincs mit gyanakodnia, ernyedten s epés-hűvösen folytatta: – No de nem azért jöttél te, Iulianosz, hogy velem holtakról s vezérlő istenemről társalogjál. Mondtad, Édesem, valami járatban vagy, valami céllal jöttél s akár a többiek, te is. Valamit akarsz.

– Akartam-é? Vaj ha tudnám. Mit is?!… Nem értlek, Úrnőm. Krotoni Alkmaion szerint a csillagok – istenek. Ereszoszi Theophrasztosz meg azt mondja, az istenség maga Uranosz: egednek teljessége. S te, ki onnan istennézetből látod az emberiséget s máris kiragyogsz: neked kell kifürdekezned, neked? Miféle életfáradtságból, mikor üdeségeden annyian élősködnek s te itt mindannyiunknak a megtartó maga vagy, az üdvöz-éltető, eleven élet?!… De Liciniuszunkat nemigen látom itt s mondád, hogy emlékeztesselek, Szozipátra –

– Liciniuszunkról? Mondtam? Emlékeztessél? – Akkor látta csak, hogy a redőkbe rendezett, bő fátylas epibléma alatt széles medencéjét indulatosan oldaltrántva s felkönyöklőben, felsőtestével egészen feléfordul s hogy seprőző arany szempillái alatt, Szozipátra éles ívvel, szabályosra körülfestett, tágranyílt szemén ahogy elözönli, remeg a könny: – Miért mondod nekem ezt és éppen te, gyermekem?! Hát nem látod, Édesem, hát nem látod? A roncsnak a rongyolódását, ami vagyok: hogy ízületeimben már megöregedtem?! Szerelmem! Hát nem látod beszélő számból a kivigyorodó fogsort, e hajabőre-híja koponyából ezt a meztelen-kihulló s mellemnek csontkasáig guruló, lecsupaszított alsó állkapocs csontot…?! Hát ahogy én látom, nem látod énbennem, Édes Szülőanyádat, Bazilinát ahol van, a porhanyó földben, sztéléje alatt?

És mégis, az érzés a „mindennapos vendég” érzése volt, noha estébe hajló látogatásai között a római palotavillában a három-négynapos hiányszakaszt ugyanannyi beszakadásnak-horpadásnak: szűnésnek érezte életnapján, mely Szozipátra nélkül maga volt a parttalan üresség és múladozását csak még lassította, hogy ez a Szozipátra – nem az ő Szozipátrája volt. Hanem magányos önnön-magáé; senkié

ám ha vendégudvarló fogadásának melegével körülimlette, karneol-szemének satu-foglalatába belefogta s a körülszorítottságban elédesült a szorongás – mert már az is hozzábódította, egyiptomiasan megformált korom sörényéből az a perzsa attárillatár – az incselgő látszat teljes volt, az illúzió az övé volt, Szozipátra az ő Szozipátrája volt, Iulianoszé. Honnan is gondolta volna a herceg, amilyen keveset tudott a világról, hogy minden jó üzletasszony így csinálja, akinek előkelő születéséhez kétség nem fér ugyan, de van benne némi phoinikiai vér; ráadásul khaldeus tanítómesterei még annak a fondorlatos titkára-fortélyára is megtanították, hogy milyen a gubóba-kerítő, tökéletes elbájolás, amelyből a megfogottnak, boldogságában, még menekülni sem akaródzik.

Ha lámpásgyújtás után indult haza, Szozipátra fáklyás fegyvereseket adatott mellé s azok – csatlakozva testőreihez és védőgyűrűbe fogva hordszékét – hazáig kísérték a herceget. Sötétedés után már nem volt tanácsos Nikomedeiában akármerre elvetődni, mert a vakmerőbbje, az aquaeductus-építkezések zúgolódói közül – vagy épp maguk a szökevényeket kergető fugitivariuszok – gyakorta még az előkelő negyed utcáiba is bemerészkedtek és a fosztogató deszperádók, a kegyelmet nem ismerő hajtók verekedéseibe belekeveredni nem volt ajánlatos. De megvolt az az előnye a késői bejelentkezésnek, látogatásra, hogy addigra megritkult a gyógyrendelés és Iulianosz, Szozipátrájával egy-két háborítatlan órácskát remélhetett, mely a halálosan kimerült látnoknőnek maga a pihenés volt, Iulianosznak pedig az elérhetetlen üdv előízlelgetése, a phaiákok földjén, a tilos csalitban. Úgy ilyentájt érkezhetett akkor is és megintcsak Kottina vezette fel; de most nem előtte, hanem mögötte hallotta szandalionja lépegető neszét: nyilván szigorú parancsra tette. Iulianosz, hátrapillantva, rá is kérdezett:

– Te vagy az, Kottina? Nem is emlékszem: mikor volt, hogy utoljára láttalak?

– Felejtsd el, herceg úr.

– Mit felejtsek el és miért?

– Nem szólhatok, amíg meg nem kérleltelek. Úrnőm parancsa.

Szozipátra fensőbbséges derűvel, a magasból szemlélte a rableány kuporgó közeledését s mihelyt belül voltak a nagy katalümán, mely méreteinél fogva s római szoborfülkéivel nem hogy fogadóteremnek: csarnokos szentélynek is beillett, Iulianosz még le se telepedett, amikor a Deszpoina a rabcselédecskére rászólt:

– Úgy, amint meghagytam. Megtetted-é?

– Még nem, Deszpoina.

– Akkor hát most. Megkérleled.

– Hiszen ha merném!

– Parancsolom.

Kottina a hercegnek elébekuporodott és féltérden, kérőleg kinyúlt Iulianosz jobbja után. Szipogva, mint aki a láthatatlan korbács félelmében mondja, engesztelő nedves szemét mutatta:

– Megkérlellek, fenség, a tisztátalan gondolatért, amellyel magas személyedhez közeledtem: megengedj merészségemért! Adnád gyűrűdet!

Mint aki semmibe beavatva nincs és a rabcseléd esdeklő támadása készületlenül éri, Iulianosz kérdőleg Szozipátrára nézett.

– Tedd meg a leánynak, Iulianosz. Amely eladdig gyötörte, a csiklóbetegség fellobbanása nem tudott ellenállni kövünk telezmatikus erejének s hatalmának engedett. Nem harap már: nyújthatod a szegénynek.

– Megkérlellek, fenség! Add bocsánatod! – kapkodott gyűrűje után a lány.

– Lelkéig belelátok, Iulianoszom: megtisztult már, nyugodtan adhatod.

Kottina elfogadta Iulianosz odanyújtott gyűrűjét és gránátkövére, lángvörös arccal, ajkát is ráhelyezte. Rendetlen kóc-haját csak azért nem simogatta meg, mert visszariadt tőle; de Iulianosz nem tagadta meg tőle a szót:

– Megbocsátok.

– Eredj! – szólt rá megenyhült, kurta kacajjal fogait villantva, úrnője – s meg ne lássalak addig, amíg nem tapsolok érted.

Alig tűnt el, Iulianosz megkérdezte:

– Mivel kúráltad: füves főzeteddel, Deszpoina? – És a hatalmas katalüma fűszerszámos falipolcaihoz lépett.

– Azzal is – hangzott a felelet. – De kivált ezzel – mutatott egy diszkosznagyságú csiszolt krizoprászra Szozipátra – a szerelemkór ellenszere; ez mindenkor megteszi hatását.

– Nekem is van, de mi az enyém, ehhez képest?!… Ez aztán a telezmagyűjtemény! – bámult végig, kétfelől, a fogadócsarnok hármas márványpolc-során. – Elefántcsonttetem amulétonok, phülakterionok, talizmánok mi tengerrekesztő sokasága! Honnan: ennyi?!

– Mióta az eszemet tudom, gyermekem. Gyűjtöm.

– Hogy soha ki nem fogy…?!

– Soha. Ez olyan.

– Ehhez képest Karneosz kalmár ömlesztett bazáráruja semmi.

– Bizony, e maguktól-érkezőkhöz képest minden más vásári portéka… Amott azzal a néhánnyal a minap lepett meg őrszellemem.

– Úgy érted: idehozza?!

– S lerakja. Ez: ivorból. Hajszál-csatornája fészkén az összesodort tekercs aranyfüst; de nem az arany maga, hanem az írás rajta a gyógyerejű. Aki átokmondást, áldásmondást keres nálam: kiszidom és elkergetem.

– Csudállak érte s mi jól teszed, Püthonissza. Magam is utálom a mocskos imákat, a jellemtelenek mágiázhatnékját s ebben Türoszi Maximosszal tartok –

– „Ne azért imádkozz az istenekhez, amid nincs. Hanem hogy megosszad az istenekkel, amid van”… Te! A számból vetted ki! Szeretlek érte, gyermekem.

– Ugye?! Hát nem így…?!

– De! De!… Mit nézel, melyiket?

– Nem nézem, Deszpoina: belekáprázom.

– Emeld le a polcról. Amelyiket akarod, gyermekem. A tiéd –

– Hiszen éppen ebben a fontos járatban vagyok, épületalapozás alá –

– Aha.

– Tudod, talajmegállító telezma volna jó, hogy biztos legyek a dolgomban s majd emlékeztess, kérlek, hogy szavamat ne felejtsem. De mondd, Szozipátra –

– Mit, gyermekem?

– Hogy te engem mindig gyermekednek nevezel. Miért?!… És nem is fogsz, soha másnak?!

– Nem. Szerelmem. Soha.

És milyen magától-eltartva mondja egy nemlétező ölelésben, hogy gyönyörködjék is benne, mielőtt véle, megújra, úgy lesz és egészen egyesül! Iulianosz zavarodottan hallja: megkapta, amire vágyott; de öröme a szavakkal-kifizetett szerelem sajgó vágya. Szozipátra odavonja, de nem tenyerénél: himationjánál fogva vonja oda s nem magához: márványpolcaihoz. – Jer, szerelmem, jer közelebb – mondja, tüntető távolságtartással. Ahol „nincs vár”, az nemcsak bevehetetlen: az „több-mint-megostromolhatatlan”. Iulianosz bódult-ütődötten hallgatja magyarázatait, pedig tudhatná, hogy „ott lészen örök Édesemmel közös szállásom, a Bereniké koronáján, az Androméda közelében?” – ahogy szabadjára engedte s a látnoknő lelkendezése csontjába beivódott, nem neki szól; s bármennyire egy-pár vele, ő, neki, lelkikedvese; s neki, ő, Szozipátra – nem az övé.

– Ez itt? Akarod? Kell? Ez a nagy?! A szíriai terrakottám, ez a tál; rajta: Baál-Zeusz és Atargatisz – mutogatja sorra kincseit Szozipátra, fekete sörényét hónaljig-meztelen jobbjával hátra-hátra vetve, mivelhogy balját, khlamüsza, teljesen eltakarja. – Ez a másik, ez a palmürai, Zenobiáé volt s Kelet Királynője igen szerette: a fülénél Aglibol-Heliosz, a Napisten s a hasán: Malkhibel-Széléné, a Holdistennő. Bélrenyheségre. Ez a bikafogatos szekéren trónoló Baál-Zeusz, ez Hierapoliszból való. Görvélykórra: néha segít. Ez a szépen faragott erezetes, aranykék, viaszfényű khalkedonit, ez Ghaza hatalmas istene, Marnasz –

– Tudom, az, kire Szent Hilárion igen haragudott, magatehetetlen toporzékolva. Már amilyenek a tajtékzó galileusok –

– Marnasszal szemben: mi egy galileus? Marnasz erős.

– Testre fektetve alkalmazod?

– Marnaszt? Nem gyógyító Ő. Fölötte áll. Emez is, ez a vérkő, igencsak fölötte, ez Szidonból való, de kegyesebb: a mi Aphrodité Uraniánk, csak ott más néven tisztelik –

– Mire?

– Ágyékra. Húgyutak tisztítója. Ez a haltestű, ez Atargatisz; ez a másik: Dagon Halisten. Ez a vörhenyes karnélionkő, ez egy másféle Asztarté: a vésete valami finom, ezt senkinek, csak neked. Akarod? Oroszlánok-vontatta arany szekerén, a fején falkorona. Csak akarnod kell. Ne: nesze! El sem is fogadod?! Szerelmes gyermekem! Megharagszom! –

– Ó, az én… az én gyűjteményem nagyon is kezdetleges-kicsiny, Szozipátra és nem méltó arra, hogy –

– Nem méltó: mire?! Vagy ezt?! Ezt inkább. Ez a varázsgemmám, ez a kakasfejű-kígyólábú Világisten Abraxasz; nesze, ihol a párja, még szebb-nagyobb: ez a Szárnyas Abraxasz-Bész, ki az Uroborosz Kígyón áll; a papja Haroerisznek mondta, akitől való. Vedd ezt: Hermanubisz, gondolkozó szíved felokosítója, nagyerejű és ritka. Akarnád inkább emezt, az Ő khénoboszkioni nagytemplomából: Harnebeszkhénisz, filozófusok istene-és fejedelme, a látóálmok rádbocsátója: akarod?!

– Egyszer mintha már megilletett vón… Őt ismerem –

– Ez a szakállas, amilyen te is, te. Én szakállasom-szőröském. Ez Ő, a szíriai Apollon, az igazi nagyon-nagy; jóshelyén a papok megemelik és úgy ringatják: ha előrelendül, igent, ha hátrarándul, nemet jelent. De nem bírja sokáig s amilyen bölöm-nagy szobor, bizony beleverejtékezik. Ezen az áldozati tálon, köröskörül: ezek a hierapoliszi Áhítat-Udvar templomállatai, bikája, vadlova, szelídített oroszlánja – én ezt a medvéset szeretem. Te is? Még se, ezt se? Nézd: a szent halak tava, a víz közepén az oltár, hová az ájtatosok odaúsznak (egyszer, én is:) megimádjuk-megkoszorúzzuk Dagont s az jó, nagyon jó! A tisztultak lebegnek szinte szárnyas saruikon s megemelkedve járnak. Hát még ha azt látnád, az óriás templomsort körűle, a szentélyek roppant ión oszlopait s propülaiáin a felhaladó hívő sereglés felelkező énekét a galambsereg fehér surrogásával a fényben, ha egyszerre engedik fel – feleresztik a papok! Hát még a termékenység kőpillér-phallosza, párjával, te! Melyre a magtalan férfi ha felmászik és a tetején virrasztva s hímtagját meregetve, de anélkül hogy ondóját megöntse, hét-nap-hét-éjt áhítatgyakorlásban tölt, hát vágya teljesülésekor, asszonya sikolyából már érezheti, tudhatja: méhében a gyermek bizton megfogan. No de erre neked még véletlenül sincs szükséged, te csak ránézel az asszonyokra és… mi?! Haha! Édesem! Tudom, amit tudok! Hogy ezt az én Kottinámat is, csak a ránézéseddel, kis híja hogy fel nem csináltad! –

– Én?! Szozipátra! Nem tudok róla! Távol álljon tőlem!… Deszpoina!

– Lehűtözni – én? Olvasok gondolataidban; de, drágám, ez jóleső, ez a tisztelgés! Csak meregesd! Csak ágaskodtasd, ésde bátoran: viduljon, vaduljon! Ne olyan elfogódottan: míglen magod előlövell – – – de nem, ne még, nenem. Majd lehűtöz ez, e nagy amulétonnak a kámeája: egyik felén Iszisz gyászolja a legyilkolt Oziriszt; s ha megfordítod: Aphrodité Urania siratja Adonisz vadkanagyar-felhasította tetemét… Ami egyre megy, csak embernyelven más, az isten ugyanegy. Nézzed, nézd! A Hatalmas Anyát, Dindüménét, kinek szerelmese Attisz – s Kübelére: én is megférfiatlanítanálak szíves-örömest, ha magaménak tudhatnálak, gyermekem s jaj-be-nagyon meggyászolnálak, visszaragaszthatatlan bögyörőddel a tenyerem-fészkén, be-boldogtalanul markolásznám gyönyörűségem ami volt-volna, ha lett vón, de enyém sohasem lehetett! Mi kár, hogy megférfiatlanításod, Édesem, Istennőnek fenntartott gyönyörűség, miből Szozipátrád kirekesztetett – – –

– Szerelmetes Deszpoina! Úrnőm! Szozipátrám! Utat engedsz-e gondotataimnak, melyekben amúgy is olvasol?! szólhatok?

– Szólj, szívem-gyermeke! Szeress! Szenvedek!

– Ha mind e csudásnál-csudásabb telezmákat a gyógyító csillagerők levonására használod másnál, miért hogy bennem ártásra fordítod s máris sínylem-és lakolom rontó hatásukat… Hát ilyen epedőn, ilyen betegülten akarod hogy odahagyjalak, így zavarsz el, ahogy nap-mint-nap elzavarni szoktál, magadtól, ma is?!

– Elzavarni, téged, én?! – tette vissza a tálat, polcára, Szozipátra s keze kecses mozdulatával, hogy elégedett mosolyát a legellenállhatatlanabb kacérságig fokozza, kifogástalan előzékenységgel folytatta. – Jer, gyermekem, Iulianoszom, jer: heverj le kényelmesen, ne mindig csak érezzelek körülöttem meg amikor rajtam babrálsz-bíbelsz gondolataidban a távolból! Kényelmesen! S majd most meghányjuk-vetjük, milyen épület az, amelynek földjét megkötni szeretnéd s mi föld ama föld, ahol, kötő telezmával alatta, erős falat emelnél magos tetőszék alá, hogy bizton megálljon az a milyen nemes rendeltetésű, mit is mondtál, miféle épület…?!

– Miért kérdezed? Te, aki olvasol gondolataimban! Szozipátra!

– Olvasok is, nem is. Ha mindenkinek minden gondolatában olvasnék, Édesem: ki győzné azt?! Csak akkor, ha belenézek, azéban, akiében akarok.

– Mással szemben tán megpróbálkoznék elkendőzéssel, hazudozással. De veled szemben, kinek csak akarnod kell s mi sem könnyebb, mint lelkembe belelátnod…?!

– Nem akarok olvasni benned: tőled akarom hallani. S ne halogasd, Édesem, mert már félig kikandikál belőled: nem is embernek hajléka… Se nem csűr, se nem hombár. Hadd lám, Szozipátrád iránt vagy-e akkora bizalommal, miként érdemelné… Megállj! Megpillantottam falait. Mi ez a félkörű…?!

– Szentély az ereklyecsontoknak. Lehetetlen tovább kertelnem: bocsáss meg, bármi szégyenletes. Ime az igazság. Sírtemplomot emelek, galileus mártíriont, melynek exedra-földjébe azoknak a közönséges gonosztevőknek a hulláit helyezzük, kiknek kivégzését te ugyanúgy helyesled, mint én ahogy undorodom imádásuktól. De ők az új héroszok; s Iulianoszod most e galileus csőcselék kedvébe járandó-s kegyét keresőben, e protomártíroknak emel sírtemplomot…

– És te, gyermekem, e galileus szentély falai alá keresel talajszilárdító telezmát…?!

– Ne osztozz szégyenemben, Deszpoina. Ne adj, ha utálkozol. De ugye megérted, mi van mögötte, ha egy Flavius-ivadék, hűség-és hódolat nyilatkozat helyett, aranytálcán, újhitű szentélyt ajándékoz a Trónnak…

Iulianosz szorongva várta a hatást. Ha a Püthonissza a mulatságos oldaláról fogja fel, hogy hellén, óhitű varázskövet akarjanak beépíteni a galileus újhit alapfalába, hát jóízűen nagyot kacag rajta. Ha atyáink ősi szent hitében megbántva érzi magát, hát felháborodottan felserken és felmondja a barátságot. Mindenre számított Iulianosz, csak erre nem.

– Külön beszentelt és Földrengető Poszeidaonnak ajánlott megszentelő varázskövet a galileus szentély alá, mondod?! – komolyodott el Szozipátra és hűvösen mérlegelte. – Miért ne. Hátha egyszer fordul a világ szekere: kihányjátok az odvas-szuvas csontokat és a gonoszmívelők helyett a filozófus vértanúk édes maradványait zárjátok kegyszekrényébe, oltárján, melyet unokáink majd a megváltó igaz isteneknek szentelnek s lészen amphiaraon vagy dioszkoreion vagy heraion belőle. Miért ne?!…

– De jön-e még olyan idő? Szozipátra! Jöhet-é?!

– A telezmádat sírtemplomod alá fel kell szentelnünk s a szertartásnál ha te nem is kellesz, hogy jelen légy, kell építészed vagy akárki más jóembered: a fontos, hogy ismerje-s látta légyen templomod. Megkapod. Olyan idő, hogy jöhet-é?! A dolgok isteni rendje szerint úgy volna igazi elégtétel az Olümposziaknak s országdolga szemszögéből is, úgy volna méltó, hogy egy Flavius-ivadék hozza helyre a bajt, melyet a Flaviuszok hoztanak ránk; s hogy valahára akadjon egy, aki a hús elevenjéig kiégeti amaz üszögös mételyt!… De ki annak a tudója…?!

– Hát ki, ha nem te?! Szozipátra! Ki oly messzire ellátsz!

– Semeddig se. Hova gondolsz, gyermekem?! Nem olvasok senki gondolataiban, mert beleszakadnék; s hogy odáig ellássak a jövőben, olyan tisztulás-kenekedés és, kosáldozattal, a lélek oly felfigyelmezése kell, hogy akár Szíria Phoibosz-kolosszusa a jövendölésbe, Szozipátrád az előretudásba beleverejtékezik.

– Megengedj avatatlanságomért. De akkor meg nem úgy van-e, hogy kerülöd az előretekintést avagy a velejáró megerőltetések oly fájdalmasak, hogy nem érik meg az elébetudást?! Mivelhogy khaldeus olvasmányaim erről mit sem mondanak.

– „Olvasmányaid”! Te Philobiblosz, te! –

– Az vagyok!

– Meglátszik, Iulianosz, hogy még soha, oltárlapodon, kosra, nem emelted áldozárpap kését s könyvmoly vagy! Szeretlek érte –

– S az is maradok, könyvmoly, világéletemben –

– Rosszabb, kedvesem: könyvek számának szaporítója – az leszel! Haha! –

– Én már leszámoltam életemmel, Szozipátra.

– Ugyan.

– Le, igen. Le én. Még tán titokban, telezmámhoz s oltárodnál, leszúrnám azt a kost, ha el nem kerülhetem s nincs, ki helyettem leszúrja; de az a Kriobolion mit sem változtat azon, hogy bűnével, rajtam s a nagyerejű khaldeus talizmánnal, általa, csak a Ieszosz Hresztosz O Baszileusz ton Iudaion Anyaegyháza alatt szilárdítom a talajt s még Poszeidaon szentelő elengedését is befogjuk a Hebreus Hulla elégülésébe!

– Te tudd a magadét s magaddal számold el; a magamét én tudom s valamíg tehetem, befalazom házam minden ajtaját – elébetudásom előtt!

– Hát olyan?!

– Hajolj közelebb, Édesem, az állami villákban még a padlónak is füle van s ez az. Tulajdon gyermekemtől tudom.

– Gyermekedtől?!

– Három gyönyörű gyermekemből csak ez az egy sikeredett annak, Antoninoszom, hogy megörökölte anyjától e terhes adományt.

– Mikor tudtad meg először?

– Akkor, Alexandreiában s ez elsőre volt, hogy íly rettentő látások gyötörték Antoninoszomat, ki nékem leglelkemből-lelkedzett magzatom és méhemnek megnyitója… Jól heversz? Kényelmesen? Hadd mondjam el, minek irtózata maga úgyis hallgatást parancsol.

– Megbízhatsz bennem, Deszpoina.

– Ne így. Még közelebb. Egészen közel, hogy suttogóra fogjam.

– Antoninoszod? Hány éves lehetett?

– Nagyocska; hirtelennőtt s lehetett tizenegy körül. Tudnod kell, hogy akkor férjem, Eusztathiosz rhétor, diplomáciai szolgálatban állt s mi időben, pénzben bővelkedve, nagy kényelemben utazgathattunk a Cursus Publicus számunkra fenntartott, hatfogatú harmamaxáiban, akármeddig, akárhová s nekünk jutottak a legszebb s leggyorsabb palmatiai paripák. Eluntam már, hogy keresztutakról, sírkertekből meg vadászoktól szedjem össze anyagomat, köveimet, farkasfogamat-rókakarmomat s ami kell, mert két ötvöst foglalkoztattam s ahogy divatba jöttem, előkelő klientélámnak mind több talizmán kellett Abraxasszal, Hermanubisszal, az Uroborosszal, mikor melyik istent vagy daimoniont kapták fel. Így esett, hogy elkeveredtünk Alexandreiába s olyigen kapós lettem én, látásaimmal s oly kelendő a gyógyerő, mellyel köveim felruházom, hogy félévre ottragadtunk. Akadt is ott, bőven, kegyes tudás, beszednivaló meg világ, látnivaló. S míg én a kegyhelyeket, a müszterionok barlangszentélyeit és a könyvtár végeérhetetlen csarnokait jártam, Antoninoszomat tutora vitte, ki városa istenére kivált rátarti volt. Napokat töltött a fiam a Rhakotisz-negyed becserkészésével, felügyelete mellett, hogy már azzal álmodott; mert, mint tudod, e csudás negyed a maga külön árkai, védőművei mögött a város java s palotái, szobrai, kövei mind-mind a Mindenható Szerapisznak szentelvék, kinek Igaz Bálványkolosszusa a maga megközelíthetetlen fenségében és lépcsőzetek, bástyák, fáklyasoros pártafalak sáncai mögött a Rhakotisz-negyed közepén terpeszkedik. Te! Ha szentélycsarnokának tátongásában láttad vón Istenünk Ülő Kolosszusát, ki (faragója, Brüaxisz dícséretére mondva), nyolc könyökkel magasabb Pheidiász Zeuszánál; s ahogy trónülő kolosszuslábaiban és széles törzsén, homlokáig az ón és ólom, a sárga-és vörösréz, az ezüst és az arany egy-tömbbe forrad, hát a besüllyesztett foglalatú ékkövekkel egybecsiszolva oly azúros fényléssel dereng, hogy megpillantója sem szentségében, sem elevenségében nem kételkedik, hanem megnyűgözve s mintha Magához vonná, Hozzá, a magasba emeli kezét és úgy imádja. Mellette, a maga harsány némaságában, őrízője üvölt-ugat-vonít az Idő háromfejű kerberosza képében, kinek farkasfeje a múltak habzsolója, oroszlánfeje a mirajtunk királykodó jelen s félelmében vonító kutyája a jövőnek elébenyüszítő ebe: múlt-jelen-jövő. Megfélemlítő látvány a gyermeknek, ki oly anyás, mint ő s csak fiúcska még. Nem tudni, Antoninoszom mitől riadhatott meg, az Istenség ölelésre tárt két karjától-é (melyekkel, jobbról-balról, szentélye falait érinti a tetőszék alatt), hogy azzal megmarkolássza; szembogara forgásától arcüregében, ahogy a rátükrözött fény megvillogtatja; döfölő koronájától-é, mely a boltozat egébe belenyúlik, avagy lábáról feltekeredő Kígyójától, ki fejét az Atya baljának feltartott tenyerén nyugtatja; vagy inkább magától az Idő háromfejű szörnyetegétől, kinek ijedelmes Jövő-Fejébe nagyon bele talált tekinteni s hiába szorongatta telezmáját, a szelindek Szem nem eresztette. Csak tutorától tudom – velőtrázó kiáltást hallatott és vad futásnak eredt, hogy sem ő, sem a felvigyázó hiereuszok nem tudták utolérni. Ina-s tüdeje szakadtából rohant, felbukott, rémületében újra felugrott s megújra továbbrohant; keresztül a Rhakotisz útvesztő negyedén s úgy érkezett palotánk propülonja alá nagy lihegve, holott összerogyott – maga sem tudta, mint talált haza. Ágyamra emelték s el nem mozdulva mellőle, úgy vártam meg, míg magához tér. S akkor (mert más ember arckifejezését öltötte magára és a hangja is más hang volt:) akkor már tudtam, hogy megörökölte anyjától az én Antoninoszom s hogy a látás rajta van. Látó daimonja volt s nem ő, ki rivalkodva testemhez tapadt, csapásai elől a Láthatatlannak mintegy menedéket keresve s hol romanoszul (holott alig beszélte), hol oly elveszett ősi nyelveken, miket attikai alig ért és nem beszél, rettentő látását… Mondta-mondta. Valami Theophiloszról, ki garázda martalócait ráereszti a Rhakotiszra. Már fosztogatják a Szerapisz-könyvtárat a galileusok, már égetik… Már faltörő kosaikat nekieresztik a szentély hármas kapuzatának a katonák… Már ostromlajtorjáit falának támasztja s pártázatát megmássza a hitrombolók hada. A bennrekedt hívők még védelmeznék a Mindenhatót, de a sokaságnak se kardja-pajzsa, se papja-vezére. Kis ideig még az Istenség kőtenyeréről aláharsogja harcra buzdító szavait Olümposz, a filozófus; de nem várja meg a hajnalt, sem a pántjaikról ropogva ereszkedő kapuszárnyak ledörrenését és a katapultákról a kőlövedék becsapódását: szökik a gyávája s gályára száll, hogy elhajózzék Itáliába – szofistaság örök gyalázatára. Már felállványozzák az Istent s a Rá felszalajtott galileus hoplita, nyárfalevél módjára remegve, ráemeli szekercéjét: üti-veri az Istent. De se égnek háborgása, büntetésül, se földindulás: sehol. Semmi-de-semmi. Szerapisz Urunk nem mutatja hatalmát… Itt, szent révületéből megébredt gyermekem s a többit már, a látás hatása alatt, maga-hangján és emlékezésből, zokogva mondja ölembe borulva: jaj! jaj! Szétverik, most verik szét! A mi szent felséges, Mindenható Szerapisz Urunkat-és Istenünket! Döntögetik-s hordják szét, hulláik fölé, ő hullatemplomukhoz, falait a szerapeionnak, zabrálják szentségház aranykincseit! talapzatának aranykorlátját! az Istenség Lakását! tevekaraván-számra menekülnek a zokogó hívek, a sivatagba-kivertek, a kivettetésbe-menekvők, az Isten-Székétől elvert papok – s mind-diadalmas a Barbár!… Asszonyanyám! Verd el mellőlem e lemúri hadat, ne lássam, mint gyalázatoskodnak a szentséggel s mint szedik össze hülye örömmel Szerapisz szent keresztjét, az Örökélet füles-keresztjét, a nyakbavaló talizmánt… Hessentsed el szememről e rettentő látást! Asszonyanyám!… Végezetre „Szopátra! Szopátra! Anyácskám!” – sírta el magát segélykérő-selypesen, karonülő korában miként szokása volt; így gügyögött-gyagyogott s úgy aludott el jósgyermekem, az álomüzenet rémlátásait hogy az anyatej ízének emlékével a szájában, elűzze: „Anyácskám, Szozpátra!”… Utoljára, hogy ezt kimondta, ölemben, babamód, mély álomba merült. S azóta tudom. Nem azt, hogy jól látta-é és csalhatatlan Való, amit látott, mert hátha ártó daimon arrajárása-s rajta-incselgése volt, nem a jövő. Csak azt, hogy megörökölte s az, ki méhem megnyitója volt, leglelkemből-lelkedzett Antoninoszomnak is viselnie kell mindkeserves keresztjét az elébetudásnak – – –

A közelhúzott fekvőszékeken, oly testközelben hallgatta, hogy fülén érezte szozipátraillatú suttogásának forróságát. De a hallottak annyira lehűtötték érzékeit, hogy mintha jeges vízben gázolna, heréi kicsire húzódtak és máskor oly duzzanathirtelen hímvesszője most fitymája mélyére ugrott – – –

hogy az ifjú Antoninosz nem jól látta a jövőt – ez oly sovány vigasz volt, hogy lelkük csak még jobban összefont a keserűn, ugyanegy forrásból táplálkozó tépelődésben. Iulianosz sohasem látta Alexandreiát és a szerapeion szentélyvárosát, propülaiáival, szent szerpentinjeivel, meredek palotáival és könyvtárának kincseivel se elképzelni, se felmérni nem tudta – de meggyűlölte a maga sírtemplomát, amelyet a galileus barbárság joggal és méltán kivégzett első gonoszmívelői csontrakásának emel

ha csak eszébe jutott, nem is csendültek fel benne másként, mint csúfondáros éllel a „Harminc Protomártírok”; és annál jobban gyűlölte, mennél inkább belátta gyűlölködése hiábavalóságát… Hogy másnap (ó igen: mert éppen a holnapi nap lett vón-és kellett-légyen az a másnap) a Mindenszentangyalok-templomában megint fel kell hágnia az ambon-kőre, hogy tovább ámítsa Paulosz valláskoholmányával az elámítottakat s az sem kerülte el figyelmét, hogy az ájétatos törpetörtetők gyülekezetében a sok lóvátett kathekumenosz között mind gyakrabban bukkan fel egy-egy patricius ifjú s értelmes arcával, gyolcs himationjával a bamba toprongyosok közül kirí – – –

– Mi lesz velünk, Deszpoina?… Te, aki elébelátó vagy: te csak tudod!

– Mi lenne, gyermekem. Felszenteljük s te pedig belehányod sírtemplomod gödrébe telezmádat. Megértlek; tudom, ki vagy s hogy egyebet nem tehetsz.

– De ha egyebet nem tehetünk, Szozipátra, mert kezünk-lábunk belebilincselve a két Nemeszisz rendelésébe és az Ő ege alatt mindennek, Nagy Adraszteia járszalagján, ádázul történülni, élni-járni kényteleníttetik, akkor milyen világ ez?! Hogyan nyugodhatnak bele a halhatatlan istenek, hogy saját romladozásuk-s letaszíttatásuk ellen ne is berzenkedjenek – avagy az is: Ananké rettentőségeibe ez is beletartozik?

– Kezeden-lábadon addig jó, amíg a béklyó belül van s nem érzed kényelmetlenségeit, kedvesem. Szabadságod csali-börtönében hogy szabad legyen meghinned: nemes vágyaidat. Légy csillaglövő!

– Hogyan legyek Hülászod, ha, mint mondod, látnok gyermeked onnan, a jövőből, megüzente, mint rombolják le szentélyről-szentélyre, Mindenható Szerapisz szentelt városnegyedét és hogyan helyezik rá a bontócsákányt a főtemplomot rejtő fellegvárra. Te, ki Ifjú Theiresziászt szültél s magzatodban magzatként hordtad a jövőt, hogy mi nagy üggyel-bajjal, hetekig püfölik-kalapálják s úgy verik szét magát az istenkolosszust, ki az Olümpiai Atyánál, az ÚrZeusznál is felségesebb s én, mint megváltoztathatatlanba, nyugodjak bele?! Megengedj, Szozipátra, ki szerelmetes Szülőanyám alakmása vagy és szeretve-tisztellek, de nekem is megvan a magam gyalogszerrel járó látása a közeljövőről s rémlátomást mind csak ezt látom: a fegyverkező szerzetescsürhék lázadását szerte a birodalomban. S az meg, hogy majd valóra váltja mintegy, az ergaszterionok álmát, Szilidiában miként, az Egyetemes Rabszolgalázadást. A gyalogjáró eszemmel s nem amit daimonom rámküld, elragadtatást: csak úgy, de látom. Hogy mint ütik fel fejüket, Petrától Aquileiáig, Dorülaiontól Lilübaionig a szentélymegrohanások, a templomrombolások a birodalomban! S majd egyezkedhetünk, ha ki még egyezkedni megmarad, dölyfös Eunousszal, a tűznyelő és mágiázással, prófétálással bolondító rabszolgavezérrel, ki fellázította Kilikiát s ha az csak kutya volt, ez már szelindek eb: ránkhozza majd a galileus hitre térült félvilágot! Hát Ananké szándékaiba beletartozhatik ami két Aloadának, Ótosz és Ephialtész titánnak nem sikerült: az Olümposz megostromlása a Galileusnak hogy sikerüljön s a Megváltó Istenek várának tornyára kitűzzék a labarumos lobogót?!

Szinte vigyázatlan hangosan csendült Szozipátra mámoros szava:

– Mondd, csak mondd, Flaviuszok ivadéka! Szozipátrád fülébe, oroszlán!

– Mondom én. Aki elvágja atyái torkát és megtiporja minden húgán-és nővérén a liliomot, nincs olyan nemzet s nemzetekben, népeknek olyan közmegegyezése, amely ne azt mondaná a bitangjára: méltán megérdemli, hogy keresztre vonják.

– Van-e, ki e bitangnál alábbvaló?!

– Van, Szozipátra. Aki felfegyverzi a rabszolgát. Akárha tömegével szervezné meg atyái torka-elvágását és bordélykaszárnyákba rekesztené húgait-nővéreit szűzi ezerével, szülőanyját is odaláncolva a portikusz alá: solidus-szedő kapurabszolgának. S amaz Eunousz alatt, Szikiliában miként: majd megtudja a bitangja, a lázadó-rabjánál hiába-hízelgő, majd megtudja. Hogy rosszabb, ami rávár s úgyan érdemli: még visszasírná a keresztet, mire vajha rávonták volna inkább! Visszasírja még, abban a csőcselékuralomban – – –

– Van-e, ki az íly kötöznivaló bolondnál is alábbvaló?!

– Van, Szozipátra. Aki hatalmat ad a Galileusnak és fegyvert a szerzetescsürhe kezébe. Majd megleli püspökében hadnagyát, fegyverszerzetéhez háborúját, a Hebreus Hulla nevében!… Mire rájönne, mit tett, már késő. Megtudja, hogy a véka-alá-rejteni-való szövétnekért majd halál jár s hogy akkora sötétséget szakaszt a világra, amelynél nyilazó szkíta lerohanás is jobb, a masszagéták őrjöngő lerohanása. Az a világtalan sötétség, amelyhez képest a mi rabszolgáink csőcselékuralma: Hellász üdvöz világossága – – –

– S így hát ez az elaljasulásnak három lefele lépő fokozata?!

– Ez, Szozipátra. Annál a közre veszélyes bolond rabszolgafelfegyverzőnél is mentől gonoszabb utolsója, ez a kötöznivaló bitang mikéntha földindulások cinkosa volna s égnek ránkszakasztásában ama főfő katasztrófamester, ki nékünk az ő Paraklétoszukban megígértetett!

– Ki ő és kinek Vigasztalója ama Paraklétosz: miféle?!

– Világunk elveszejtője ő, Szozipátra, az országos bitang, ki birodalmat ad a Galileusnak és jaj! jaj! jaj! véle kezdődik el, Szozipátra, a világtalanság évezrede! Nincs annyi keresztje a főhatalomnak ez órán, ahányra felvonva, undok egy-testével meglakolhatna a rondája, mindjétől alábbvaló bitangságáért!

Terhes csend következett. Iulianosz felugrott s karbafont kézzel, háttal – szétvetve lábát – szoborként, megállt. A csendet Szozipátra törte meg.

– S vajon e világtalanságból hogy felmerülnek-e isteneink valaha is?… Van őróluk elébelátásod, Iulianosz: és léssz-e, te léssz-e, nékünk, Vigasztalónk?!…

– Vajon e világtalanságból hogy felmerülnek-e isteneink valaha még: mindenlátó Szozipátra kérdi a vaktól? Vagy annak az istentelennek lesz igaza, Epikurosznak, hogy amint már eddig is tették, maradnak Uranosz téres-palotás tájain s azontúl az idők végezetéig minékünk, halandóknak hátat fordítva élnek?… Van-e széles e halandóságban annak tudója?… – – –

– Jer. Ülj vissza, kérlek.

Iulianosz, mozdíthatatlan szobrában, háttal – meg se hallotta. Leszegett fejjel s tekintetét a kert felé fordítva, köveken, ivókutakon, felfutó indákon át a semmibe bámult. Szozipátra meg csak figyelte, feszes lábának türelmetlen vastagizma mi ingerülten remeg.

De aztán visszaült s újra megvolt a teljes összhang, a két lélek összeforradása, hol a buja létesülésre kapható földi részt mindinkább kiszorítja az isteni lélekrész együvétapadása; vágyőrület ez is, de ami benne a közös, az a közös istenek féltése s hogy így azzá lettek: remegésük is egy-lélek-egy-szív atyái szent ősvallásáért aggódó eggyéremegése lett. Hevertek egymás mellett végtagjaikat kéjelmesen elvetve, hanyatt s a két heverőszék között csak annyi hely volt, hogy összekulcsolhatták vaktában-egymást-keresgélő kezeiket. Hol egyikük sóhajtott fel, hol a másik; de ami felszakadt belőlük, oly közös volt, hogy mondhatta volna akármelyikük.

Már amilyen szivettépő a vesztett ügyek ábrándkergetése – első édességével, bár a fenekén, seprőjében, ott a méreg. A mulasztott alkalmak, a letarolatlan győzelmek; a rosszkorjött magánbosszú vasa a Győzedelmes mellkasában s diadalának kiremegése! Hány sorsfordító diadalt gyászolhatunk el, mely gyász threnodiája váltig így kezdődik: „Ha akkor… akkor! Ha akkor – – –”

 

 

Így válik a krónikás, nagy alkalmak keserülése azzá a keserédessé, ami a visszahozhatatlant megédesítve – a mulasztott világfordítás fullasztó reménytelenségét elviselhetővé teszi. A réveteg szünetben, amikor egy-szív-egy-lélek egyszerre lélegzik, egyszerre dobban s a megszólalást a másikától várja, hogy hallgassa tulajdon gondolatait. „Ha akkor… akkor! Ha akkor –”

 

 

............................................................................................................................................................................

 

Szozipátra a szülőanya féltő melegével, de a beérő matróna bölcsességével figyelmeztette:

– Vigyázz, szerelmes gyermekem, vigyázz. A sopánkodás az asszonyi állat dolga: hagyd nekem. Ha ríni találnál, azt is: csak nekem. Sírás-sopánkodás s mind, mi bénító, csak hadd bénítson engem, ennél bénultabb már nem lehetek. De te! Szerelmem! De te!

– Ne félts te attól.

– Mindentől! Én-gyermekem! Vigyázz, hogy ne légy csupáncsak a bosszú alasztora: a kísértet-szellemmé testesült átok, mely csak átkozni tud s önmagába-roskadásában örök tehetetlen. Hanem végy a legelvetemültebbtől példát s ha Galambszelíd Pauloszod rókaravasz tarszoszi eszén kell túljárnod, hát légy te rókább-a-rókánál s madárpiacnál szelídebb! Több hajlékonyságot, édesem, tőlem tanulj kisiklást: hát megfogtál te engem, ahol csiklik asszonyod, a puhámon csak egyszer is?! – – –

– Már meg orvul támadsz?! Szozipátrám!

– Haha! Nem lovagias a szerelem.

– Eressz el! Ereszd a hajam!

– Nagyborzú. Nem hallottál még Szozipátrád szerelmi ármányairól?!

– Én? Kinek a szerelmi mijéről?! Soha.

– Lámpásgyújtás ideje: már?!… Elbocsátlak, Édesem, kegyelemben bocsátlak el; s hadd adjam melléd két fegyveres legényemet!

– Odafüttyentek Bósznak. Kapunál vár a gyalogszékem, gyalogfutókkal testőreim: hatodmagammal vagyok. Még maradhatnék –

– Rablás-fosztogatás az utcákon.

– Úgy-de-úgy maradhatnék!

– Nemszeretem-forma sötétség mindenütt, amilyen zűrös-zavaros időket élünk. Nem tartóztatlak.

– Jöhetek holnap? Úrnőm!

– Soha. Többé soha.

Szozipátra kópé kacagása kurta s azt is elvágja hátranyúlása – mezítelen hónaljból ahogy alákalimpál és mellétéve, megleli:

– Ne, könyvtokod. Hűtlenül csak felküldette palotánkba, Paionnal és nem maga hozta: már mutatkozni se mer.

Iulianosz megismerte a könyvtokot s benne, súlyáról, megérezte tartalmát: Libaniosz rhétor legújabb előadása.

– S hol, ő maga?

– Licinius? Hát már hozzád is?! S így közösködünk hűtlenségében?! Ha látod,  Nobilissime,  hozzad fel nagynénjéhez a fülénél fogva. Csak tudnám, miért nem mutatkozik.

Kezemben a bivalybőr-scriniumot szorongatva, mely Paion új Libaniosz-jegyzetét rejtette, a gyaloghintón bevontam a függönyt kétfelől és a rekkenő hőségben kis híja elszenderedtem, amikor egy gondolatra felkoppant a szemem.

Szöget ütött a fejembe Szozipátrának ez az elejtve-felejtett szava, ahogy otthagyta a fülemben, ahogy szokta, maga-rejtős, szozipátrás, súlyos-ábrándosan – – – Konsztantinosz Házáról.

Hogy ne a Flaviuszok lelkén száradjon. Azért, amit a galileus métely megengedésével a birodalom népei ellen elkövettek – azt a bűnt egy Flavius-ivadéknak kell jóvátennie.

Mikéntha jósparancs lett volna – ráillett a leírás; s ki más is merülhetett fel előttem, látnokasszonyom szavai hallatán, mint fejedelmi bátyám, Gallus Caesar sztratégosz-arcéle, aranypénzein, melyeket Antiokheiában veretni kegyeskedett (ki most, Udvarában és városfalak alatt, szedi-fegyverzi a hadat, kivel a Perzsára mennie Autokratorunk meghagyta volt) – ő! A Princeps Orientis: ő toppant elém! De nem ám ahogy rosszkedvemben szokott, amikor félelmes-kegyetlen ábrázatát mutatja (s ha hatalomragadó, nagyratörő terveiben útjában lennék, hát eltüntetni leöletésem hozzá vezető szálait – mi az, neki?!)… Hanem a másikat, a megejtő-rokonszenveset – mert olyan olümposzi arculata is van neki!

előmbe toppan s – ahol megyen! ő! Gallus Caesar! Amilyen fejedelmi-fesztelen, ráérős-lusta; és lábikrája mégis, mi ugrásra kész!

királyi járdallásával, Hellének Szabadítója – szertelobbanó napszőkeségében idesugárzó Apollon! Ó igen, jól mondod, Szozipátra

ha valakiből, akkor belőle

megérlelődik és kitör az Attikai. Az Örök Hellén. A látnokasszony nemhiába szól… Ki tudja, tán ő az a Flavius, az olümposzi reménység, kitől a triposzok gomolygása, a százököráldozat szarva-tolongása, a füstölőáldozat oltártüzének felgyulladása birodalomszerte várható?! S ha Iulianoszod rámegy – hát rámegy. Kicsi ár – azért!

Ősi szent hitünk vastagodására – még megpihenhet a hellén filozófus-vértanúk mártirionjában!…

Hazaérve s lerúgva sarumat, gyors lefürdés után rohantam thékám meghitt sarkába, hol polcok sokasága s azokon kibontva-felejtett könyvtokok tömege mögött elsáncolva – elmélázni, elmélődni, dolgozni szoktam. Elsőbbet is, hamar, még minekelőtte átadom felfejtőjének, Melinoémnak, hogy diktálja s leírójával, Melitonnal a kettő hogy munkába vegye – kiborítom a kis tok tartalmát, hogy gyönyörködjem benne… Akkor látom, hogy Paion jegyzetének más is van mellétéve: levélüzenet Liciniuszomtól, odavetett pár sor.

„Flavius Claudius Iulianusznak – Licinius Valerianusztól. Vale! Noha Rhétorok Fejedelmének előadásaiban nem az utolsó, ez az utolsó küldeménye Paionnak, minthogy Gazdája úgy döntött, hallgatásától visszavonul s jegyzetelő rabja, egymagában, Libaniosz termeit nem látogathatja. Miként a polip szivornya-karjait egyenként le nem fejtheted s csak úgy szabadulsz, ha elszakadsz a Fejtől, én is. Így látom jónak. Igyekszem más utakon megközelíteni amaz Ismeretlen Istenséget, ki hogy a Mindenüttjelenvalók Legnagyobbja – Te vezettél rá s tudásomat a Theosz Agnosztosz felől neked köszönhetem,  Nobilissime.  Te szemem nyitottad fel, míg szívem megnyitója a mandulaszempár volt, ki e mentől nagyobb, újdándi istenség szeretetlakomájára titkon elvezetett; hol kezdőnek tán kicsiny volnék s messze még a müszterion avatónapja, de ha elvegyülök a testvérülésben: testvér vagyok. A Te nyomdokodban, a Te példádat követni híven – e jókért mivel róhatnám le hálám?! Hacsak nem e testvéri-gyöngéd figyelmeztetéssel. Nikatort, fűzfapoétájukat elvitték; palotáját figyelik. Légy óvatos, kedvesem és ritkuljanak meg látogatásaid a Latin Villában, nála. Ne szomorítsd meg tanulótársadat, ki a néki Megnyilatkozott szentelő jegyében él, félt és szeret”.

Iulianosz első gondolata a megkönnyebbülés volt. No lám, hát mégsem veszett el.

El is határozta, mihelyt lehet, értesíti a Latin Villát: ne aggódjék érte Szozipátra, különc unokaöccséért, ki a maga felületes képzelgéseiben behódolt valamely divatos istenkergetésnek, pedig csak patricius-apukája műromos díszkertjein keresztül, valami takaros férjfogó fruska vezeti az orránál fogva. Megkerül ő, Licinius, csak hagyni kell, amíg kitombolja magát; még jelentkezik ő Libaniosznál, tágas didaszkaleionjának padsoraiban, a Szkolarkha megkövetésére s akkor majd Paion is beülhet újfent, Gazdája mellé, hogy megint lejegyezhesse, csengő soliduszokért, rhétora szavát.

…Hogy figyelik? Miért éppen Szozipátrát ne figyelnék? S miért ő ne tudná megvesztegetni a nyalakodva-esdeklő bandát, mint Iulianosza teszi?

…Hogy kerülje társaságát? Hát nem éppen azokat kerüli – a társaságát?! Csak hogy Szozipátrával egyedül legyen? Elhessegette Licinius hóbortos rémlátásait és a rabot utána menesztette Melinoénak. Hivatta a leányt.

Hogy mióta nem engedte magához. Látni és meglátni – kettő. Emberséges hangulatban volt a herceg s dícséretesnek érezte jóságos hangulatát. Rendezni valahogyan a leány ügyét. Kölcsönös megelégedésre. Ha nagyot esik is – ne üsse meg magát. Hogy már nem a kegyese többé.

Kettőt tehet vele.

Továbbajándékozza valakinek.

Valakinek, aki házában úgy érezheti, jó cserét csinált, rabcseléd létére, „felfele bukott”. Valakinek, aki tisztában van az Odaajándékozott zsenge ifjúsága magas vásári árfolyamával; vagyis teste és esze értékei szerint becsüli. Például – ha megkerül – Liciniusznak. (Miért ne? Titkos megtérülés gyanánt a kincsért, aranybronz hermája perselyében, amelyről úgyse tud).

Vagy férjet keres neki. Hozzáillőt. A műveltebb rabok között.

Kettős rabszolgamenyegző – miért ne?

Önelégülten himbálta tollkését, amellyel írónádját nyesegette s azt komédiázta, kéjelmes-szórakozottan, hogy most egy episztola bekezdésében megzavarták – melyet megírni eszeágában sem volt.

 

 

Iulianosz átadta a kis bőrtokot – de már Licinius üzenete nélkül – Paion gyorsíró-jegyzeteivel.

 

 

Ekkor akadt meg a herceg szeme a talizmánján. Máskor is már mintha látta volna a leány nyakában, de nem érzett ilyen hirtelen, ekkora dühöt, láttán. Az egyiptomi füles-kereszt, az Örökélet Jegye s ki tudja, még mié nem – – –

 

 

Önuralmát vesztve – s mint aki sem nem tudja, sem nem törődik vele, mit tesz – Iulianosz a talizmán után nyúlt, megragadta s egy indulatos rántással leszakította. A leány nyakában, kulcscsontnál, finom bőrén vércsíkot hagyott a rézlánc, ahol gorombán lesiklott.

Melinoé a nyakához kapott s rátapasztotta tenyerét, de nem szólt. Ám Iulianoszt mintha gyomronrúgták volna – úgy érte a gondolat: a crux ansata. Az az  ANKH,  ami az aranybronz Harnebeszkhénisz-herma titkos vörösréz perselyében szunnyadoz és ez az  ANKH,  amit a lány nyakáról letépett és most itt van a tenyerén – hogy ez a kettő… Ugyanaz az  ANKH.  S hogy valaki az ő istenszobros triposza titkának a nyomára jött. Egyszerre forróhideget érzett és felugrott. Nem apró tolvajláson érte, ha rajtaérte; hanem valami sokkal nagyobb garázdaságon éri, sokadmagával a leányt.

Kirobbanni készülő dühét leküzdve, Iulianosz, ugrásra készen, elkiáltotta a Vasmarkú nevét s a rabszolgafelügyelő előhívása hallatára Melinoé gyermekarca elfehéredett.

 

 

Rá se nézett, úgy rendelkezett Iulianosz, a fogán keresztül sziszegve; alig fékezhette belső remegését. Nem kevesebbről volt szó, mint hogy a kincsről, amelyet szökésre tartogat s elegendő lenne, hogy a perzsa határig elvigye: Harnebeszkhénisz becses gyomráról más is tud s tán dézsmálja is már: íme az  ANKH  füles-keresztje belőle, a leány nyakán! Még csak ez hiányzik… A belépő Szüphaxot megpillantva, már elébeszökkent s úgy vetette hátra, nagy sietve:

– Jer utánam.

A Vasmarkú alig tudja utolérni urát, aki a főátriumba viszi s az aranybronz herma előtt megállva – rámutat.

– Ezt. Átviszed hálókubikulumomba s annak függönyös triposzfülkéjébe állítod.

– Még ma? Szólítsam a szolgálatosokat?

– Most rögvest. Te meg én.

Szüphax sem okát tudakolni nem merészeli, sem ildomtalan kíváncsiság az arcán nem tükröződik, csupán a köteles, alázatos közöny, a maga szolgáló régióiban; mégis, Iulianosz, zavarodottan s nem is mintha elszámolással tartoznék a rabcselédnép felvigyázójának, hanem mint amit semlegesítőül, afféle „elejtett megjegyzésnek” szán, a parancsot magyarázattal egészíti ki:

– Püspöklátogatásra. Hogy ne lenne szem előtt. Igen esedékes.

– Értem, nagyuram.

És már, hátára kapva-s meg-megimbolyogva terhével, viszi is. A bizalmi szolga; az értő; a serény.

Alig eresztette le nagy óvatosan, oroszlános, hármas talpára a hálókubikulum fülkéjében, Iulianosz ridegen rászólt:

– Ajtóm előtt őrt állsz és vigyázol. Senki ide be nem léphet. Míg elő nem jövök.

Hű embere még le se bocsátotta ajtófüggönyét maga mögött – és már Iulianosz nekiesett az istenszobor szakállas fejének, hogy kilazítsa „gallérjánál”; perselyéből előráncigálta a bugyort és ágyán kendőjét szétteregetve, egyenként számbavette kincseit. Az első, ami szemébe ötlött, az egyiptomi  ANKH  lazúrkék zománcos füles-keresztje volt, a crux ansata. Amit a leány nyakáról letépett, az az  ANKH  és amit most kincséből előemelt és a tenyerén tart, ez a másik  ANKH,  ez a kettő: két füles-kereszt és nem ugyanaz az egy. Nem lopó a lány; titka kitudódásának félelme alaptalan: mind hűséges a rabcseléd és egy sem garázda… Felmentette szívében még a rosszarcút is, ki magára vonhatta vón gyanúját s újfent a szerető Gazda volt. Iulianosz kiszólt az ajtón:

– Elmehetsz.

Megvárta, míg Szüphax távolodó léptei elhalnak s csak akkor gyömöszölte vissza-s rekesztette perselyébe a tele bugyort, perselyét meg a herma mélyére süllyesztve – csak akkor szorította rá az istenszobor fejét. Tenyerével is rávert, megfacsarta-forgatta próbálomra, hogy nem laza-e; de nem mozdult. Akkor, mélyről fakadó sóhajjal, ráhúzta függönyét s a triposz eltűnt a fülkében. (Meggyőződött róla: az ő füles-keresztje más – százszorta szebb). Nagy kő esett le szívéről; idegfeszültsége fölengedett és derűs-tréfás-töredelmesen tért vissza thékájába. Hiszen csak a javát akarja: boldogságának előmozdítója s nem kínjában-gyönyörködő kínzója lenni a szegénynek.

Meglátta rémületes lapulását és megszánta szinte. Restellte-bánta hevességét és (a leány nem tudhatta:) inkább magára haragudott. Ráripakodott rabnőjére, de iparkodott eltréfálni élét – sikertelenül – és lefojtott hangon leckéztette:

 

 

Nem nézett utána.

 

............................................................................................................................................................................

 

Ekdikiosz építészt jelentették, de kiüzent, várjon a  Spectabilis,  vezessétek a kertbe. Nikagorász?! Soha hűségesebb elámítója a Birodalmi Biztonsági Hóhérszolgálatnak nem volt, mióta Iulianosz a kezéhez szoktatta és borával-aranyával járszalagjára vette. Miért ne tehetné meg akárkivel, ugyanezt a Latin Villa lakója – mosolygott befelé, bizakodva, Iulianosz – s akit ne csavarna az ujja köré Szozipátra: besúgó – van olyan?!

Megfejve Nikagorász jópénzért, hírbörzén szerzett tudományát, Iulianosz mindjárt tisztábban látott országdolgában és a felszínre-evickélő élve-maradók esélyeiben. A sorsművészet? Mi más, mint – az isteni Végzet szabta tűréshatárokon belül – az eshetőségek versenyfogadása? Arra kell figyelni váltig, hogy a sok közül melyik eshetőség fut be-s válik Valósággá, hogy mint félrerakhatatlan s elodázhatatlan Végső Döntés, a birodalom fátuma legyen; és arra kell tennünk az élet pénzét. Eshetőségeket felforgató, világfelforgató változás: ki a mursai győzelmet zsákjába gyömöszölve, hadiszekerén, az Alpeseken átal Itáliába lopta – Magnus Magnentius, káprázatos hadifortéllyal az üldöző légiót kelepcébe csalta és Konsztantiosz seregét Ticinium vérmezején mind egy szálig levágta. S most majd, ha ennek szikrájával lángralobbanthatja Itáliát, hát visszagöngyölheti az arcvonalat a Két Galliától fel, Pannoniáig-Dákiáig, fejedelmi nagybátyánk, kurta dongalábain Moesiáig szalad s akkor Augustus Gallus Caesarnak, az én Galluszomnak már csak úgy kell elbánnia e két farkassal, amint két farkassal elbánni szokás: hogy egyiket a másikával veri agyon!…

Ezt! Szozipátrával! Meghányni-vetni: új eshetőség a látóhatáron! S már csak arra ügyeljünk, hogy a jóra, a végsőre, a könyörtelenre, az elközelgő megvalósulóra tegyük fel életünk pénzét – – –

Fintorogva a csatornabűztől – mert Nikomedeia egész Bithünia tán leghitványabbul csatornázott városa s nem is értem, hogyan tűrhetjük, hogy adminisztratív fővárosunk ilyen ingoványszagú legyen – elballagtam építészünkkel, Ekdikiosszal, meg szabadosával, Mélésszel (ki építőmestere), a városvégi Tauromorphosz-negyedbe, hol a páston már piroslik-fehérlik mártírionom

akármilyen csekélyke s tán az Akhürion vártemplomába mindenestül beleférne, hogy magánkápolnának is beillenék, mégis, szerettem volna felvezető dromosza tengelyébe narthexet – csinoska kaputornácot templomom elé. Oldala, háta, már mindene áll – igaz, szentélyének félkaréjos fala bizonytalanul lebeg a mélység fölött, ráállítva a szikláknak terpesztett latin téglahidallásra, melyet az aquaeductus-építőktől bérelt két ügyes rabkőmíves boltozott s addig nyugtom nem volt és nem is lehet, amíg alá, gödrének fenekére, Szozipátra-szentelte telezmámat le nem hajítom, mire hogy melyigen várt a pallér, mondanom sem kell – de attól még portikuszának nekikezdhetnének… Az én galileus sírtemplomom, aranytálcán, Konsztantiosz felé – fel-odanyújtva! Vaj lesz-e még, mire hódolati kegyajándékom elkészül, elfogadója ésde még az élők sorában – ő, az Autokrator?!

Az én „Harminc Protomártíroknak” szentelt kriptaszentélyem s aki a hullatisztelők-hullabogarak gyüledéke-zülledéke: nyájával majd beszenteli püspöke… Essünk túl rajta. De ne éktelenkedjék sebhely gyanánt a nemes város arculatján s legyen hellén. Hogy jóval kisebb, mint a Galluszé, az Aranycsontház Antiokheiában? Érthető. De azzal még nem teszem féltékennyé fejedelmi bátyámat, sem az Udvar rosszallását nem hívhatom ki, ha templomportikuszomba a hellén beleteszi a szívét-lelkét s nem is kellett Ekdikioszomnak kétszer mondani.

– Csupán a faragóktól félek, herceg úr.

– S mi félnivalód van, faragóktól,  Spectabile?

– Tulajdon fenséges szemeddel láthattad, mi hitványul elfaragták az osztópárkányt; s belül, a diadalív csorbáját majd csak akkor veszed észre, ha elbontom alóla a dúcolást. Haj!… Sztaszikratész! Deinokratész! Hippodamosz! Mesterek! Azok a régi remeklések, régivilágbeli remekbefaragó kőfaragók! Az a pompa!  Nobilissime!

– Hozassatok Szmürnából. Khioszból! Akárhonnan. Állom. Hozassatok ötöt-hatot.

– Aranyért se, uram, aranyért se! Szakácsot, takácsot, kovácsot, bognárt igen. Péket csak-csak. Gölöncsért se igen. De kőfaragót hiába keresel a rabszolgapiacon. Azt aranyért se.

– A manóba! És miért?

– Eladják jó előre. Megszimatolják; lefoglalózzák.

– Hát miért nem gyorsalkodtál a vásárlással?

– Gyorsalkodtam én. Lefoglalóztam előre s el is hozattam: mégis, milyen.

– Milyen?

– Lélektelenek ezek, lopták a mesterséget. Másolják, vésik az akanthoszt, a hajlatos kümationt és mégis. Vagy maguk az oszlopdobok felig, vagy a fejezet, vagy mind a kettő. Félreáll.

– Csapasd meg.

– Mind csapathatom! Hitványa ez,  Nobilissime  s annak is az utója: felejtik a mesterséget.

– Hát bérelj kőfaragót az aquaeductus-építőktől.

– Nem adnak.

– Narthexemből nem engedek.

– Van annak más módja is, nagyjó uram; pallérunk utánajárt s engedelmeddel, hadd szóljon ő maga –

– Bírom engedelmed, fenség, herceg úr?

– Mélész! Beszélj.

– Leltem egy régi szép szentélyt, nagyuram, húsz éve van, hogy utoljára áldoztak benne –

– Miféle?

– Felverte a gaz s a gerincén, akrotérionáig, benőtte a repkény. Tauroszi Artemiszünké volt, míg az Ő tüze égett benne.

– Papja hol?

– Elhalhattak mellőle s úgy alítom, elgazdátlanodott jószág. Huszonnégy oszlop, kettős perisztülion. Szebbnél-szebb.

– Gyerünk. Mert még azt is elviszik – – –

Hárman lóra kaptunk és kis lovaglás után hamarosan megpillantottuk a romot: a vastag visztaria alól kiderengett, ami valaha az artemiszion lehetett. Még állt; de lépcsői megszálltak s falait mintha Földrengető Poszeidaon tépázta volna meg.

– Ez lenne az?

– Ez, uram.

– Kicsinyellem.

– Haha! Megvigyázd,  Nobilissime!  Nehogy narthexed nagyobb legyen, mint mögötte, templomocskád.

Fanyalogva fürkésztem a piszkos kőtömeget.

– Márvány ez?

– Pentelikoszi! Ha megdörzsölöd…

– Nem állnak egymáson az oszlopdobok.

– Egy a földindulás, a más meg a repkény vastagja, ami lehúzza. Olyan a fajtája, szolgálatodra. Visztaria.

– Mélészed lelkendezik s neki tetszik. És te,  Spectabile,  mimondó vagy? Kibékülnél vele?

Ekdikiosz a fületövét vakarássza.

– Hát… Négyet majd csak összeválogatnánk a huszonnégyből, szolgálatodra, fenség.

– Válogasd. És fizettesd ki, ne fukarkodj véle a szegénynek.

– Kinek, nagyuram?

– A papjának. Akárhol akije van.

– Ennek?!… Aki-kapja-marja, herceg úr! Olyan világot élünk.

– Palotához. De templomhoz nem rabolunk.

– Elgazdátlanodott jószág… Nagyjó uram! Aki felkapja, szalad vele. Azé.

Megmakacsolom magam.

– Engem ne taníts, milyen világot élünk. Ha a föld alól is, kerítsétek elő hiereuszát. A papot.

A kettő világgá eredt s elkezdte portyázó kérdezősködését a környéken, magam meg a feljáró tetejére telepedtem s megnyújtóztattam tagjaimat; mivel a kathekézis-gajdácsolásba az ájétatos pofájú gyülekezet előtt, melynek Angyala vagyok – a galileus pózokba: jámborságos görnyetegségbe, alakoskodásba belegémberedek. Pedig ha lazítok fegyelmemen, így van ez velem, mindjárt elmélázom és mákonyos ábrándvilágom megrohan.

Ez az én nagy veszélyem – nem győzöm tulajdon fejemre olvasni – a rajongásosak örök veszélye. A hűség és a szeretet mániája; a lojalitás tébolya. A felfogadott hűség; a kötődés szűnös-szünhetetlen, az esküpecsételte odaszegődés – csak úgy, ösztöneimben s még esküszó nélkül is – ha egyszer odaránt és én belehurkolódom, hát egyéb lépésem nem marad, mint kiélni mániámat. Az odaáldozás tébolyát. Mert az lesz belőle, szent őrület s ha ennek állandó eufóriája elkap: falnak megyek, felaprítom magam, szakadékba szánkázom s felejtem örvendezve rámröhögő, előmbevicsorgó veszélyeimet.

Ha egyszer ennek a gyönyörűsége megömlik bennem, végképp nem értem az én Édesem „életfáradtságát” – Szozipátra letöréseit.

Már hiába, a szavak embere vagyok, a szavaké; soha nem leszek a tetteké s nem is lehetek: ez a bátyám osztályrésze, a Caesaré – innen van az, hogy belőle lett a Princeps Orientis, míg belőlem semmi és soha semmi nem is lesz és nem is lehet. Így szabatott ki s csak a fennen-hatalmas istenek a tudói, miért. Tükhé rendezhette így, a vakeset istenasszonya; hiszen jószerével az „öcskös” szokott az atlétatestű vasgyúró lenni és a „báty”, az öregebb, a satnyácska, vézna philobiblosz – a betűkukac. Nálunk nem így van, nem így már csak azért sem, mert Gallus szülőanyja, Galla, a családi emlékezet szerint (s nem úgy, mint szobrain:) köpcös-kövérke halaskofa volt – azért lett az ő fia oly sudár-magas; az enyém meg, asszonyanyám, Anicius Julianus konzul leánya, Bazilinopolisz névadó hercegnője, Bazilina – de meg konzul apám is, Julius Constantius: mindkettő fejjel magaslott ki mindenünnen; ám ilyen a bennünket-megtréfáló természet, hogy én már csak azért se rájuk ütöttem. Én lettem az alacsonyka, a betűkukac s Gallus bátyám meg a szépszál, a szőkefürtű Apollon-alakmás, az isteni termet. A tettek embere. Csak meg kellett nyitni (és ezt már az ábrándozás daimoni logikája mondatja velem:) megnyitni tettei, parancsolása előtt a zsilipeket és máris valami nagyobbszerű árad belőle – nagyobbszerű mindennél, amit én, az „öcsi”, valaha is véghezvittem volna.

Most? Konsztantiosz unokabátyánk jóvoltából és Tükhé kockavetésére most, hogy magára ölthette a hatalom skófiumos palástját és Antiokheiában felhágott caesari trónjára, tettei előtt felnyílnak a zsilipkapuk: most megmutathatja hamarost – és meg is mutatja! – rátermettségét. Ő Constantius Chlorus unokája: Flavius Claudius Julius Constantius Gallus Caesar, a Princeps Orientis! Megmutatja! Máris, a Trón iránti deferenciából, elhagyja pénzein a Gallus nevet; hogy ezzel is mindennapos, mindfelséges bizonyságát adja – az augustuszi rangra-címre, bibor paludamentumra nem pályázik s ugyanakkor Zeuszra! nézzétek! mi önállóan s mely magabiztos eréllyel igazgatja a Keleti Tartományokat – – –

…Elősettenkedett nagy veszélyem, a rajongásosak örök veszedelme. A lojalitás tébolya. Az én Galluszom! Vér-a-véremből! Ez a kópé daimonion incselkedett velem (vagy tán jó ösztönöm szaglálódása volt, Rajta s mondják, az tévedhetetlen!) – addig-addig kutakodtam bennük, mígnem átformálódtak, Róla, emlékeim. Galluszom?! A kötelező és udvarképes alakoskodás álcái mögött mintha titkon mindig is szívből utálta volna a galileus söpredéket s óvakodva türtőztette magát, hogy jelét adja kegyességének az Olümposziak iránt. S amikor én a kormozott csillámlapon keresztül vakoskodva lestem Helioszt, nem úgy volt-e, akkor is, Macellumban, napfogyatkozáskor?! Nem ő volt-e, aki kilopkodta-előemelte Georgiosz kappadókiai püspök jól eldugott könyvtárából a khaldeusokét, az egyiptomiakét meg a mi hellén szentkönyveinket (melyekből több volt, mintsem egy hitbuzgó Areiosz-párti püspök polcán illett lennie) – nem Galluszom volt-e: hogy kitekerje mindjét és magába vegye, amit csak Heliosz-Mithrász isteni titkáról megtudhatott – a Második Emanáció világgyámolító erejéről…?!

Amilyen vagyok, édes adományával a maga-szaporító szónak, mely a tett halála – ábrándvilágom minden reményét, titkos-nagy reménység öreghorgonyát Galluszomra vetem s trónja lábánál, Antiokheiában jól elakasztom. Már szinte látom őt, a gothunok, gepidák, szauromatianoszok Legázolóját, Perzsia Leigázóját, a heliatrikus Hőst, Második Aurelianuszunkat, ki megváltásunkra, Hellásznak elküldetett. Látom, amint atlétatermete lebbenti köntösét s míg sátrából, a csata bevetéseit intézi, jóltartja futárszolgálatát: fel-s alá járva, egyszerre három logographosznak diktál – rendelkezik-intézkedik, elrendel-felrendel, aláküld, bellebbez, száműz, száműzetést felold, intelmez-korhol vagy barátságát leereszkedőleg osztogatni kegyeskedik:

„…Augustus Gallusztól, Alexandreia népének, üdv. Dícséretes iparkodástok elismeréséül, hogy Szerapisz urunk temploma körül és mindenható ragyogásának tiszteletére mihamar megtisztítsátok városomat a galileus mételytől, a szentélynek előtte de illő távolban tőle, érc szoborkolosszusomat felállítani engedélyezem. Figyelmeztetlek, a tengerpartot, amelynek homokjába besüppedve az Istenség gránit-obeliszkje elhever, e tisztogatásból kifelejteni ne merészeljétek; mert fülünkbe jutott, hogy eléktelenítik a Neki szentelt környéket a Hebreus Halott hívei, kolduló therapeuták, kéregető remeték és más, koszos, bűzhödött és galileus fajtája a hitünk-hagyó pogányságnak. Ezek, hol térítő erőszakoskodásukkal, hol ledér beszédjükkel, felajánlkozásukkal zaklatják az arrajárót és orbáncos fekélyükkel elrútítják Sándor Városát. A lelkek békéjének és a köz rendjének helyreállítására leiratom vételekor teendő, kegyes (és Urunknak, Konsztantiosznak mindenkor hódolni kész) megajánlástokat tehergálya építésére és a mondott óriás obeliszk Konsztantinopoliszba való szállítására imhol elfogadni kegyeskedem – – –”

„…Augustus Gallusztól, Nikopolisz, Athenai, Pergamon, Epheszosz, Antiokheia és más, alant felsorolt városok akadémiáiban, nevelőintézeteitek szkolarkháinak, üdv. Mint ti magatok is magas tudomásunkra hozni nem késtetek volna, de gyorslábú jelentőszolgálatunknak hála az oly tömegével beérkező panasziratokból, felfolyamodásokból kiviláglik. Tanerőitek közt még mindig fölös számmal akad grammatikosz és rhétor, ki türelmi rendeletünk örve alatt és azzal, vétlen-is vétkesen, visszaélve, a maga galileus tévelyével-s barbár faggyúháj lángjának füstölgő világánál iparkodik rossz fényt vetni isteneinkre, félisteneinkre, szent forrásainkra, jóshelyeinkre és Megváltó Aszklepioszunk csudáinak ezerére, melyek mind eredetük felségével, mind hitünk megrendítő igaz Jelével a Hebreus Halott követőinek vajákolását és tudatlan babonáit messze felülmulják. Hogy a maguk fedele alatt s maguk halász-religiója szerint a maguk Lukácsát, Mátéját-kátéját a maguk félsütetű sütnivalójával meghányják-vessék, hántsák-hajazzák, csűrjék-magyarázzák – ám tegyék. De hogy a mi Hésziodoszunkat, Hérodotoszunkat, bölcseinket Thalésztől, Epimenidésztől, Anakharszisztól és Püthagorásztól az isteni Iamblikhoszig ők fejtegessék, éppen ők, e magukat szofisztésznek, rhétornak beállító galileus befurakodók és hogy ílymódon megrontsák a hellén ifjúságot: ez méltán váltja ki polgáraink, polgáraitok felzúdulását. Ha mi magunk nem fékezzük a hitrombolót, a galileus garázdálkodás oly megtorlásra ragadná az atyáik hitében megbántottakat, melyet senki sem óhajt, aki szívén viseli a birodalom rendjét, legkevésbé a véle visszaélők. Annakokáért a galileus tanerőket az akadémiák kötelékéből eltávolítani meghagyom, az eddig kiutaltakon kívül javadalmazásuk visszatartását, ill. megvonását engedélyezni s arra a szkolarkhát felhatalmazni kegyeskedem – – –”

„…Augustus Pontifex Maximus Piissimus Gallusztól, városainkban, lássa a Magister Officiorum, minden praefectuszunknak, aediliszeknek, üdv. Ha olyan visszaélésnek jönnél a nyomára; hogy türelmi rendeletünket megcsúfolva, bárki a galileusság gyülekezeteit a maguk pogány, azaz istentelen szertartásaiban háborgatni, szentélyházaikat elorozni avagy lerontani merészli, az ügy gondos kivizsgálása után az igaz valót előnkbe terjeszteni ne mulaszd. Ha viszont, ellenkezőleg, oly galileus üzelmeket fedeznél fel, hogy emezek – a térítőzaklatással be sem is érve, flámenek, hiereuszok, korübanthészek megrohanására, szentélyeik kirablására, köveinek-tégláinak, oszlopzatának elhordására – együtt vagy egyenként – végezetül oltárainak lerontására vetemednék, szövetkeznék avagy arra bujtana-szítana, úgy e barbárok ellen azonnyomban eljárni és a magad hatáskörén belül fellépni meghagyom. A szent berkek, helyek, kegyhelyek-kegyszentélyek, az épület és az áldozó-oltár, az áldozati állatok óljai-istállói, oszlopok, oromzat és a kapuzatos kőkerítés helyreállítására, az okozott kár megtérítésére a félrevezetettek, elvakultak, ill. megátalkodottak által és a tettesek emberséges megbünetésére erélyes, példamutató és azonnali intézkedéseddel legjobb belátásod szerint imhol bírod felséges felhatalmazásunkat és türelmi rendeletünk végrehajtását még Heliosz urunk az ÚrMithrász Világrajövetelének ünnepe és a tél naptári beállta előtt megparancsolni kegyeskedünk – – –”

mint örvendezne ennek Szozipátra s a Latin Palotavillában hogy ujjongana az Attikai Párt!

szörnyen belelovalltam magam s fantáziám elragadott

még hogy Augustus?!… Mi minden kéne ahhoz, amire még csak gondolni se merek!… A sorsművészet alapaxiómái jutottak eszembe – a játék megtanulhatatlan fortélya, hogy a lehetőségek Hippodromoszában, az eshetőségek futtatásán csak nyerni lehessen!…

hiszen az eltáncoló délibábok olyanok, mint a kappadókiai Komanában, Anaitisz Szerelemanya öregszentélye alatt ama kétnemű bordély-hierodulareion. Kéjfiak-kéjlányok, kétnemű kéjelgők, nagy választékban. Elébedtárják kéjeleghetnékjüket s táncukba belekáprázol. A Lehetőségek Tánca… Melyiket válasszad? Melyik az, amelyik a Történüléstől teherbe esik és oly Valóságot szül, amelyet istenedként és megváltó új világod gyanánt imádhatsz; és melyik rühedelem szajhája az, amelyiktől sánkért viszel haza vagy dudori fekélyétől – életedre lesántulsz

Szozipátra elébetudása kellene ahhoz, hogy kitaláld, melyik az, amely a valóság vemhével viselős és megéri, hogy magoddal belévesd életed

Konsztantiosz Őtúlélendőlegessége?! Amilyen vasegészségű császárnak s nemcsak semmiért fizetett, henye orvosait – eltemethet ő még mindnyájunkat. De mit ér vele, ha Napnyugaton ráront az újratámadó Magnus Magnentius Róma veteránjaival s eminnen meg, a Flaviuszok új Kelő Napja, Augustus Gallus Őmindszentfelsége, az új Autokrator szabja a legyőzött Réginek, a megvertnek kijáró, halálos fenyegetéssel járó száműzetést és más lealázó feltételeket. S nemcsak ez – az is kéne hozzá, hogy fejedelmi bátyámban valóban benne legyen ősi szent hitünk kezdeménye, úgy, amint bennem szárba szökken, ha akarom, ha nem; hogy végezetre maga Galluszom is, míg nyíltan tán korholna érte, nyaralójában, egy antiokheiai titkos találkozáson megszorongassa a kezem

ó igen… Ezer minden kellene ahhoz, hogy belőle elsőbbet Augustus legyen és Sacratissimus  személyében Új Autokrator – és másodjára, hogy ilyen kedvemrevaló ediktumokat röpítsen a szélrózsa minden irányában szerte a birodalomba; s akkor, tántalán, nagy sokára én is elhajíthatnám a hüpodiakonosznak ezt a galileus cafrangját s ez az Artemisz-szentély is, melynek megsüllyedett felhágóján heverdegélek, megpendülne! megelevenednék! S a nagy nyüzsgésben, körűle, oltáráról ismét felszállhatna a bearanyozott agancsú, a szőrével-pörkölődve égő szarvasbika áldozati füstje – – –

Szozipátrát megkérdezni.

Hogy mit hoz ez a kurva jövendő s hogy ki meddig él.

Igen-igen. Talán már el is késett vele.

Mert ha nem is az erősebbnek: mi lesz, ha Magnus Magnentius félelmetes ellenfélnek bizonyul?

vagy legalábbis lerázhatatlan farkasnak, amikor már vasraverve hátrahagyta trónfosztott foglyát s betör a császárja nélkül maradó „hátországba”: mi lesz…?!

s hogy a rajta könnyen vett diadallal ne szálljon Augustus Gallus fejébe a dicsőség, szerencsére ott vannak az iszauriak. A Taurosz bevehetetlen hágóiban, az iszauriak, e félig állati sorban élő vadbarbár hegylakók, kik nagy hanggal „szabadságszerető” voltuknak tulajdonítják, hogy minden civilizált rabszolgamunkára alkalmatlanok. Eddig minden imperatorunknak csak gondot-bajt okoztak, mert nemzedékről-nemzedékre meglelik vezéreiket s pökhendi sasfészkeikből, e királyok alatt, le-lezúdulnak a környező síkságra: megpróbálják egyenként lerombolni várainknak azt a sorát, amelyet – Kukuszosztól Ardisztáig – körülzárásukra, sztrategoszaink építettek

ők kötik le most Gallus bátyámnak is minden fejedelmi figyelmét és erejét; s valamíg e zabolázhatatlanok háborgatják, a Caesar gondolni sem gondolhat a hadmenetre Szaporész – és az oldalcsapásra Magnentius ellen

de – mint minden rosszban – ebben is van valami jó s a fene Iszauria minékünk istenáldás. Mert amíg megköti kezét, Gallus Caesar nem léphet porondra se mint végső vetélytárs, se mint Újdon Róma trónját magának követelő – addig bátyjától, az önjelölt Augustusztól Iulianosznak nincs mit tartania – – –

Ha tegnap kérdezi Szozipátrát, akkor is késő lett volna!

…Az ám, de hogyan, ha az isteni Deszpoina, társalgásában nem hagy arra alkalmas hézagot, hogy kétségeivel betörjön?! Mert vagy férjének és szeretőinek hosszú sorát emlegeti, de szenvelgő lángadozásából sohasem derül ki, hogy emezek avagy amaz: melyik a feledhetetlenebb (mely vágymentes-étherikus megemlékezés mentől bujább, annál féltékenyebbé hangolja a herceget, hogy kérdező kedve elmegy); vagy életfáradtságáról panaszkodik Szozipátra, mely panaszolkodásánál megejtőbb, vígasztalásra-bujtóbb nincsen, de lelkének isteni része mentől magasabb régiókba szárnyal – testiségében annál illethetetlenebb s Iulianoszt a-száját-is-nyitva-felejtő tanítvánnyá bűvölve, dehogy is követhet el világi kérdésekkel ostromló szentségtörést és csak elomolva fekvőszékén, átadja magát a filozófusnő khaldeus ígéinek:

– Ismered tanításunkat a dühöngő Erosz őrületéről: a vak Orgé tébolyáról? Mely téged csak ne itt kapjon el s belénkbújásától, remélem, őrízkedel. Ismered?

– Avass be tudásába, Püthonissza.

– Hiszen ha én abba téged beavathatnálak, Édesem. De fiatal vagy hozzá és nem volt időd sem hogy kitapasztaljad, sem hogy megküzdjél vele. Nos, itt az alkalom –

– Megküzdeni vele?

– Meghallani tanításunkat róla, amint annak fényes igazgyöngye életfáradtságom kagylóján megnőtt-s kigömbölyödött. Te még, gyermekem, te: mintha harapásában benne ülnél, te gyanútlan s nem tudod, mikor zárul össze körülötted az Orgé, tépő-őrlőfogaival, az Ő ketrece.

– S téged már nem fenyeget harapása?! Szozipátra!

– Az ilyen életfáradtat nem. Jaj, de te, Szívem, te amilyen hűtlennek születtél! Mivel nincs állhatatlanabb, mint az embertermészet s akiben még az Orgé szerelemőrjöngése munkál, könnyen megtántorul az olyan; s már akkor a peccadillo kimagyarázását henye szavakkal, a szeretkezés utáni másnapra bízza –

– Melyik szeretkezés milyen másnapjára?! Féltékennyé tettelek valaha is: nem vagyok a hűségesed, ingyen?!

– „Hozomra” igen; ingyen: soha. Haha! Iulianoszom. Ha senkinek, de neked igen: fogadott gyermekemnek, ki megérdemled. Hogy megvallottalak enyémnek az én szívemben: halld hát szégyenemet. Tudod, Iulianosz, valahányszor ernyedt-eldöglötten lustálkodom kertemben s tagjaimat a kiábrándultság ólomsúlya addig lapítja, hogy csiklóm is fittyedten sunyít és már úgy érzem, elhiszed-é, úgy érzem, a kéj is teher: elhiszed-é? Tudod, Iulianoszom: akkor. Mert hogy a szerelemdühöngés nekik is felettük-álló istenség s hogy hatalma alatt áll az Olümposz mindenestül – meglehet. De nem gondolod-é, hogy megölel bennünket ama velünk-tengerző Arkhón?! S hogy nincs-e, jól figyelj, nincs-e valamely fő-fő öregistenség, amely magának az Orgénak is oly magosan fölötte áll, hogy hatalomkörében a szerelemdühöngés semmis és érvénytelen…?! Olyannyira, hogy se színe, se visszája-fonákja, sehogyan se. Meg se tetszik benne. S hogy nem is ez az Orgé a mi világunk egybetartója igazában – mely a halhatatlan és a halandó világot Eroszban átalszővén, összefonja. Hanem egy sokkal-de-sokkal-de-sokkalta nagyobb Arkhón. A Nousz Abraxasz. Amaz özön istenség, kihez emez, ez a miénk, merő látszat, ésde annak is csak a káprázata, ki a szemünkből, oda (Epikurosszal szólva:) kiugródott… Nem gondolod…?!

A herceg röstellkedve s oly zavarodottan ült, hogy menekvő lelkének bénulatát megérezve, Szozipátra felkönyökölt s megnézte magának:

– Nem így van: hogyan gondolod?!… Nicsak, nicsak. Már meg mire nem gondolunk s figyelmünk is, hova el nem kalandoz. Már meg torkunk beszárad s megduzzad monyunk?! Gyermekem! Haha!

– Ne hidd! Ne hidd! Szozipátra!

– Még ne is higgyem?! Tudtam, hogy túlontúl fiatalhoz beszélek! Ki hogy legyen az erotika energuménája fölött egy még sokkal hatalmasabb istenség a létfölöttiben, sem elképzelni, se meghallani nem tudja! – – –

– Tehessek róla?! Deszpoina! Nem az, hogy mit, hanem hogy Te mondod, én Édesem, Szozipátra, ha csak a fülembe csepegteted és máris minden oda gyűlik!

– Oda le, ugye s a herédbe ér?! No ládd: kimondtad; kis híja s szeretlek érte. Hát már bizalmas percében ez az életfáradt öregasszony, ez a te Szozipátrád, csak kimondja, hogy a csiklója fittyedten sunyít s te már a nagy odalátástól-belefeledkezéstől szavát követni se tudod?! Mit se rejtsed el szégyenkezésed, Édesem s lángvörös arcoddal csak még jobban szeretlek. Mert kinek fantomja itt ül mögöttünk s éldelve kettőnket eggyéölel most, érzem, ez a te szülőanyád, az ő árnya, Bazilina: ő tudta ezt.

– Mit, Szozipátra?!

– Hogy a szégyentelenség szüzességet takar. Szűzi életvitelt. Nem tudtad ezt? – kérdezte a látnoknő, előelevenedve virgonc-fiatalon s csodálkozó szemeit tágra meresztve, szerelmét nézése satujába fogta; majd, mint aki szükségesnek tartja kidomborítani, hogy a csodálkozástól nem tud hova lenni, megismételte, dévajul, lármás-hangosabban: – hát te nem tudtad ezt?!

Ámuldozva-szabódó volt a válasz:

– Nem. Nem tudtam, Úrnőm. Az én szűzességem még szégyenkező – – –

…Tudatlan Iulianosz!

Hát lehet Mindentudó Szozipátrát megkérdezni, ilyenkor, Mursa felől, hogy milyen csata melyik győztesének a világuralomra mekkora esélye van? S hogy Mursa után merre van az a bal s az a jobb, amerre majd a birodalom sorsa, jobbra vagy balra – eldől?!…

Úgy is mondhatnánk, hogy a mursai nagy megmérkőzés döntetlenjének kiértékelése („vereségre” vagy „győzelemre”) a ticinumi diadal gyümölcseinek betakarításától függ – hogy arra a perdöntő párducugrásra képes-e Vetranio, a Veterán; s addig is, Iulianosz, soha jobb napra nem ébredsz, mint amelynek reggelén, bőröd épségében, egydarabban ébredsz. Aki tudja, nem mondja s nincs kit megkérdezned; ilyen „élethaladékok” végtelensorából – ebből áll az élet. Halál-elodázásból, a menekülőnek.

A keserű ízű, lerágott fűszálat kiköpve – akkor látom. Testőreim már elunták a várakozást és Aridaiosz, Nikanor, csontcsikóval a táblácskán, már javában fogadnak, a játék-„hippodromoszban” hogy ki nyer; amikor csodák-csodájára, mögülük – Ekdikioszom meg a pallérja kerül elő, Mélész. No lám, szerencsével jártak, ki más is lehet amaz aggastyán, mert már alig cammog s líg-lóg, lityeg a lábán. Megkerült hát.

Az Artemisz-szentély hiereusza.

Mire közelér, talpraszökkenek. Oly vénséges-vén, hogy megvan ez ötven esztendős is – ha nem egyszer, hát kétszer. A szeme zavarodott, ahogy rámemeli: a kortól – vagy tán a félelemtől.

Amit ez kiállhatott! Ki tudja, miféle rettegés volt éjjele-nappala – attól való féltében, hogy remetekunyhóját felfedezik a galileusok és tovazavarják szentélyétől: úgy tíz éve történhetett, hogy Nikomedeiában is fellángoltak a hitüldözések, a vakhitű galileus tüntetők bandába verődtek, teleszarták temenoszainkat, telefosták álomküldő abatonjainkat, lerombolták szentélyeinket, meggyalázták oltárainkat, papjait elűzték s vagy elszórakoztak velük, hogy mozog-e még a kőrakás alatt – a megkövezők, vagy mert hogy a büntető kéztől többé nem volt mit félniük, utána eredtek s rejtekeikben leöldösték őket.

Embereim annyit már kivettek belőle, hogy Melanippidésznek hívják.

– Melanippidész!…

Szánakozva néztem végig rajta. Félrevontam; a többit meg hallótávolon kívülre parancsoltam.

– Melanippidész, ki Tauroszi Szent Artemisz papja vagy s ennek a templomnak hiereusza voltál… ugye úgy hívnak?

– Úgy, uram. Az voltam.

– Mondd el, mikor történt ez veled. Megkergettek? Elvertek nagyon?

– Engem?… Miért kergettek volna. Nem vert meg senki, uram.

– Hát a galileusok…?!

– Mi van velük.

– Nem azok űztek el szentélyedből?! Öreg!

– Azok segítettek: levetett ronggyal, elemózsiával. Vannak közöttük emberségesek. Még borral is –

– A galileusok között…?!

– Ha ők nem volnának, nem köszönne rám senki, hétszám; s tán már nem is élnék.

Gyanakodva néztem rá. A galileusok „jókodása”; mintha nem elégszer hallanám.

– Nem vagy te galileus magad is? Az odahajított alamizsnától?

– Te magad mondtad, uram. Melanippidésznek hívnak s Nyílszerető Artemisz papja voltam, míg volt kinek papoljak s a Szűznek, gyülekezete –

– Hová tűnt? Elszéledt?

– Ki? A Szűz? A mennyégbe szállott s Uranosz fogadta be: ott van, csillagvilágos artemiszionja.

– Nem Artemisz. Hívei. S hová, te magad, hogy szentélyedből odébbállni kényszerültél.

– Világgá széledtenek. Nem kellett húsom többé és becsuktam a mészárszéket. Ami nem kelt el, rámrohadt s a kutyáknak hagytam. Magam a dögszagtól menekültem: azért –

– Miket beszélsz?!… Mondd el sorra-rendre. Mint s hogyan volt.

– Látszik, nem emlékezhetsz, mint s hogyan volt: te akkor csigádat kergetted, kis ostoroddal. Uram, az áldozati húsok kiméréséből éltünk, mi és a szentély s nemcsak az enyém: minden szentély széles e birodalomban. Ha mit az oltárnál leszúrtunk s beléből jósolni segédem felmetélte, azt idelent, amott-la, még tán látod a mészárszékünk szép üregét a repkény alatt. Az volt a hüpogaion – ott. Felszeleteltük, kimértük. Tömegével hozták a hívek oltáromra, ki mit, vegyest. Baromfit, szárnyast, kisvadat, nagyvadat. Zergét, bakot, tulkot is a gazdagja, a vadásztól dámvadja is volt s ökröt is vágtunk: marhája mindig volt a széknek. Tömegével! Érted-e, uram? Az istenek falatja meg a felajánlók jóllakatása után, csak ami tőlük megmaradt. De meg is volt hozzá a vevőkörünk, az egész negyed; mivelhogy mindenki tudta: nem akármilyen. Hanem oltárszentelte portéka, kinek nagyjó hatása van, gyógyító a nedvekre és a belekre, csendesítő. Olyan az az oltárlátta hús…

– Úgy hát a szentély mészárszékéből éltetek, mondod?

– Ingyen hozták s ugyanazok vették meg. Még hozzá válogatott jószágot.

– S mi volt a baj?

– Más mészárszékek nyíltak: világi hússzék, szentélye nélkül. A piacozó nép meg azt hazudta, szentélyektől veszi suba alatt s azért mérik ki olyan olcsón –

– Galileusok voltak?!!… Biztos, hogy azok voltak: azok olyan szelídek, mint a galambok, de ravaszságukkal rászednék még a rókát is!

– Arameusok vagy arméniusok, honnan tudjam én már?! Mire a császári rendelet kibocsáttatott a szentélymészárszékek bezáratásáról, már nem volt mit bezárni. Legénykém otthagyott –

– Galileusnak állt?

– Hentesnek állt. A piaciakhoz. Azóta tengődöm kegyelemkenyéren s megvagyok. De majd csak letekintenek rám a Megváltó Istenek és az én Pszükhopomposzom is eljő értem s felvezérel, holott léleknek megemelkedése és Heliosz fényében lakozása vagyon: Hermészem, uram és istenem. Olyan igaz, mint hogy a Vadászó Szűz áldozárpapja voltam.

A vén Melanippidész története megindított s alig tudtam kinyögni, szégyenemben, hogy mi járatban vagyok. Templomot emelünk a galileus pogányság barbár istenének s ha egy-két oszlopát, párkánykövét átengedné szentélyének, tudom, maga a pagony Szent Artemiszé s ígérem, oltárkövéhez nem nyúlok, az elidegeníthetetlen – elalkudhatatlan. Az Övé. Csak amire szükség van: az a négy oszlop. Búsásan, Konsztantinosz-arannyal jutalmazom.

Nagyot nézett.

– Sose vesztegesd arra császáraranyadat, nagyuram – felelte; s halfarkú pásztorbotján ellógaszkodva, szentélye felé elnézett. – Megkezdték már hátul mások s amije hibádzik, magad sem hinnéd, minek van már csak hűlt helye a repkény alatt.

Odaintettem kíséretemet s körbejárva, az artemiszion hátába kerültünk. Hát mint az eldöglött medvét az erdőn ahogy a farkasok kikezdik, elráncigálva belőle java-húsát: ennek is. A foguk nyoma. A galileusoké. Előlről nem is gondoltuk volna, nem csak rozoga-formán szétlazult, mintha földlökésre emlékezne – hanem hogy ilyen romos: s vajon azok az ión oszlopzatok hol pompáznak, azok a képszékek, képszékeken képírók munkája, tarajdíszek, oroszlános vízköpők, merre-hol s miféle „szentéletű” monakhoszok és eltetvesedett protomártírok hullaházát, hálatemplomát ékesítik az artemiszion díszei…?!

Ekdikioszomnak súgva átaladtam s otthagytam vele, hadakozzon s tukmálja rá a zacskó aranyat, amit oly hadráló riadalommal próbál elhárítani a jó öreg, mondván, hogy nálunk, uraknál, nagyobb biztonságban vagyon, míg nála amúgy sincs biztonságban, ennyi sok, semmiért!… Szegény jó Melanippidész, ingyen sem sejtette, hogy nem a szentély köveiért adom s az, amit vettem rajta, kétannyit – mit kétannyit: százannyit ér!

Mélész a gazdájával az oszlopdobok szétválogatását-szétszedését, elszállítását tárgyalta hazafelé menet, míg én, kíséretemet is lehagyva nagy sietvést, a magam hiábavaló tervelgetéseibe mélyedtem, mintha már az lennék, rajongásig szeretett bátyám, Augustus Gallus titkos tanácsadója a fivér jogán s láttam, körülöttem harsányan feltámadó ábrándvilágomban (mi vélemtáncolva játszódó, tótágast álló délibáb-birodalom volt csupán) – már láttam, hová illik bele Gallus diadalszekerének kerékagyába az a királyszeg, amely onnan olyan nagyon hiányzott.

Melanippidész elcammogott maga-dolgára s köntöse alatt ott vitte árát a felbecsülhetetlen felismerésnek. Övé volt, bármi dodonai homály ülte meg szavait és övé a mestergondolat.

Az istenek jóllakatására, az a kevés és ami utánuk megmarad, hívő halandóság laktatására, az a sok. Ahol a bölcselet és az istenek tudománya ütközik, ott az istenek mondják ki a döntő szót – így tudták a régiek és így mondja nagytudományú Iamblikhosz urunk: az ima, állatáldozat nélkül – érvénytelen.

Napnál világosabb, mi kell a szentélyek feltámadásához és ahhoz, hogy az örökkévaló istenek bennük, maguk-oltárára, kegyes-letekintőn alámosolyodjanak. És ha Attika, évről-évre, ünnepein, százököráldozattal hódolt oltárain az Olümposzi Zeusz Boanergidésznek, hát ne csak a Mennydörgés Urának és Villámainak, de minden isteneknek és isteneink minden oltárán, ne csak Hellász, ne csak Itália, hanem Oriens és Occidens, minden provincia! áldozzanak ezerével! ökröt, tulkot és mindenféle barmot! ki Megváltó Isteneinknek kedves! Hogy mészárszékeikben ott lógjon henteshorgaikon az árulnivaló szentelt hús! s hogy árulnivalónak, szerte a birodalomban, gyűljenek csak, gyűljenek véres halomba a milliom szeletre vagdosni való hekatombák!

…A hússzéket a szentélyek kezébe!

…A húsellátást!

…A szentélyek kezébe!

…Szerte a birodalomban!

S akkor már miért ne uszítsuk helyőrségeinket rá a piacra?! Hadd szórakozzanak legényeink, aki mindene van! Még úgy világi hússzéket felborogatni, piaci székéből világi mészárost kivágni a világ nem látott! Míg más cimborák eligazítják a vásárra szalajtott kosaras rabcselédet, hogy merre találja a szentélyt, hol éppen, kapulépcsőjén, ura-úrnője viteti fel, oltárára az áldoznivalót, hogy azalatt, hátsó mészárszékén-s felügyelete mellett, rabja felmustrálja – „ezt a szép szegyet!” – „Májával!” – „Bordarészét!” – „Hasaalját is!” – „Lapockahúsát!” – ahol-la, ott mérik a java-portékát és az örökkévaló istenek áldását is mindjárt, benne-rajta: gyógyító a nedvekre s a belekre, csendesítő, haha! – – –

Iulianosz hercegnek ügyelnie kellett, hogy sötét örömében ki ne szaladjon a száján a rikoltás (a hússzéket a szentélyek kezébe!) s vele az elégedett röhej; és iparkodott elhessegetni fogalmazókájától császári bátyja, „Hitvédő Augustus Gallus” újabb rendeletét, de mindhiába, esze-ügyében már ott gondolódott:

„…Augustus Piissimus Gallusztól, Ki tinéktek Pontifex Maximuszotok, az Autokrator. Az Olümposzi Halhatatlan Istenek minden szentélyeiben, minden, oltárukat szolgáló áldozárpapoknak, flameneknek, hiereuszoknak, valamint a szentélyfelvigyázó aediliszeknek, a Kelet és a Nyugat minden városaiban Nikephoriontól Eboracumig, Szeleukeiától Gadészig és tovább – üdv. A piaci hússzékek bezáratásával és mindennemű húsok vásári forgalombahozatalának betiltásával egyidejűleg, szentélyeitekben a hűtővermek-hüpogaionok megtisztítását, a templomi mészárszékek megnyitását és az oltáron maradó Istenek-Részének levonásával, áldozati állataitok, szárnyas és vad, kis és nagy jószág, barom-és ökör hekatombák hússzéki feldolgozását-és papja-szabta áron való kiárusítását a Hely szentsége, a kegyesség tiszteletben tartása mellett, a szertartás előtt-és után, de mindenesetre annak megzavarása nélkül és a kapuk nyitvatartása közötti időkben bármikor, ezen ediktummal engedélyezem-és elrendelem. Egyúttal a halfélék, kagylók, rákok, osztrigák, polipok és egyéb víziállatok forgalmi ellenőrzését papi személyek által istenek-sugallta józan megítélésük szerint és a szentélynek kijáró tized levételével az árban-és levonásával – nem ellenzem…”

Már otthon, thékám biztonságosan elsáncolt dolgozó sarkában s bölcsek tekercsei közt turkálva fűztem hozzá ezt a feltartóztathatatlan kiegészítést (a jogalkotás öntörvényű logikája már ilyen) – mert mint szépreményű, jövendőbeli (hogy is mondta Themisztiosz? „Nagyelhivatottságod!”, valahogy így), mint nagyrahivatott titkos főtanácsadónak a Szent Konzisztórium vártermében, de már Praefectus totius Orientiszi rangban, úgy illett, hogy mindjárt Augustus Gallus Autokrator fejével gondolkozzam s úgy adjam a szájára, felséges pempőben előcsócsálva a rendeletet, mintha ő mondotta-gondolta volna s ezt a csattanós zárlatot a szentélymészárszékek újramegnyitásáról szóló ediktumhoz kivált mulaszthatatlannak ítéltem: „természetesen henye és haszontalan hiábavalóság mindez, ha nem a szentélykapura helyezzük a fősúlyt – mely propülon az áldozat bemenetele. S hogy még az Olümposziaknak áldozott aranyszarvú ökrök ezere is semmis és értéktelen, sőt kidobott pénz, ha az istenektől való félelem, a jóslatok előtt érzett szent rettenet és az elfogadó istenség Megjelenésekor érzett döbbenet nem kíséri nyomon, atyáink kegyessége nem adatja szánkra-s mondatja velünk mindama magasztaló himnuszokat, amelyek nélkül, Kratész is jól tudta, a künikoszok egyik jóravalóbbja – az áldozati állattal akár el se indultunk volna. Így tehát amennyire szent jogunknak és állampolgári kötelességünknek érezni jogunk-és kötelességünk, hogy az örökkévaló isteneket hangos szóval dícsérve, aranyszarvú állatainkat felsorakoztassuk az áldozárpap felvezető dromosza előtt, olyan mértékben, atyáinkért és fejedelmünkért, kegyességünk tanúbizonyságára, a konyhánkra kerülő oltárlátta húsételt, az istenek áldásával benne s ahogy onnan a vágótönkőről lekerül; onnan ésde csakis onnan: a szentély hússzékéből beszerezni tartozunk…”

Meg akartam sürgetni földrengés ellen biztosító talajtalizmánomat s már a kos beszerzésére is utasítottam vásárjáró rabomat, ahogy a papnő mondta volt: kövem beszentelésénél ajánlatos vón, hogy aki látta és ismeri, telkemen mi épül – jóemberem vagy magam, akárki. Valakim jelen legyen és ott, az oltárnál – ráemelvén – kövemet fürdesse bele az állat zsigereibe. Ilyenkor, a déli lepihenés után alig szállingóznak Szozipátra therapeionjába s a szerencse is kedvezett: magam voltam csak meg egy magas, szikár, nemes tartású, idősebb úr, szemmel láthatólag jó ideje már – várakozóban.

Fel-alá járva s ketten lézengve csak, nem sokáig kerülgethettük egymást s beszédbe elegyedtünk amúgy fesztelenül – ő honnan tudhatta volna, ki vagyok (mert a feltűnéstől való irtózatomban szokásba vettem, hogy nem csatolom fel arany övemet s így, rangrejtve bizton járok-kelek); magam meg nemigen törődtem vele, ki fia-borja, csak hogy elüssem az időt

pohoska volt már és kiálló szegycsontjával csirkemellű szinte, melyet a szkarabeosz fibula rajta csak még kihangsúlyozott – igen előnytelenül; de nem az volt a feltűnő, amiért nem lehetett keresztülnézni rajta, hanem kardhal-orra, mely elrútította különben nemes vonásait s ezen csak finomvonalú mosolya segített valamelyest meg választékos nyelvezete, ahogyan gyöngyönként előpergette a szavakat. S hogy miről? Csak ami veszélytelen. A világon semmiről. Megadtam rangját, találomra persze, ami inkább a kornak szólt –  Perfectissime  – mert hogy választékos himationját, szolgája, redőkbe szedni s ő maga, patricius módra, viselni tudja, az nyilvánvaló volt. Ő meg, a melléfogásával (elégülten, hogy eltalálta) –  Spectabilissime  – jelét adta, hogy mit sem sejti beszélgetőtársa kilétét. A baja iránt érdeklődtem.

 

 

Kerülgető mosolyt váltottunk.

 

 

A Kardhal elmerengett s oldalt fordítva, profilja most orrának markolata volt.

 

 

Az Ismeretlen elnevette magát.

 

 

Magam is felnevettem.

 

 

(az Idegen ezt a szemtanú ünnepélyes-komoly meggyőződésével mondta – skandálva:)

– le-ront-ha-tat-lan s nem is annyira falai teméntelenségéért, mint inkább harsány szépsége mián. Akinek szíve volna, kicsorbítani rajta bontócsákánya élét, barbár hódító: nincs olyan.

 

 

Roppant orrát itt a magasba rántotta a Kardhalképű Ismeretlen és ábrázata megragyogott:

– Antiokheia Epidaphnész! Te! Ha csak a fekvését látnád s egyebet se!  Spectabilissime!  Partjahosszat, az Orontész gályái s az Atya, ÚrZeusz óriásszentélye a tengertől alig százhúsz futamatnyira: odalátszik! Ha bejárnád ligeteinket Daphnéban s isteneinket végiglátogatnád! Mert ha nem tudnád, mi anyaváros is vagyunk, a Mithrász-tisztelet főhelye: elintézem beavattatásodat. Megmutogatnám mindet: az areiont, a hermaiont, Pán, Démétér, Apollon, Városvédő Kalliópé szentélyeit, kikkel Antiokheiánk ékeskedik… ígérd meg!

 

 

Nagy lelkendezéssel, a Kardhal, így csábított s mindegyre nógatott, hogy látogassak el városába:

– Olyat még, Konsztantinopoliszban se, sehol!  Spectabilissime!  Leviszlek Hekaté barlangtemplomába s ha számát betűre forgatod, az sem véletlen, hogy annyi, sem több, sem kevesebb: háromszázhatvanöt lépcsőfok vezet alá, szobrához, oltárának felette –

 

 

Csak úgy – elröppent számról a szó; ki se mondtam s megbántam már, hogy fontoskodásommal még elárulom magam. A Kardhal hátrakapta fejét és jobban megnézte magának ifjú interlocutorát, mintegy más szemmel…

 

 

A Kardhal itt körüljártatta szemét a falakon, hogy merről-melyiknek van füle – úgy folytatta, halkabbra fogva:

– Rómának, a te Rómádnak az a szerencséje, hogy nem a szamnitok írták meg történetét és nem a punok,  Spectabilissime  – – –

Itt szava abbamaradt és a Kardhal, Iulianosz mögé, a távolba nézett. A herceg azonnal tudta, miért: ő is, a hátán, magán érezte a rendelő ajtajában álló Szozipátra várakozva-hívó tekintetét. Vígasztalhatatlan arcot vágot, melyen – mindhiába! – szétáradt a feltörő öröm.

 

 

Könnyedén biccentett a kardhalképű Ismeretlen felé és már indult is, amerre Szozipátra szomorkás mosolya s bűvös-belehorgadó tekintete vonta.

A diadémos, felékszerezett-beillatosított Deszpoina új, csudás egyiptomi anyagból szabott aranyfekete himationban fogadta: illett hozzá a zafíros, gyémántos, szerteágazóan ágbogas hajék, az előrebukó kócfürtök között a meg-megringó homlokékszer és az új himation is, valami-mesésen állt – még sose látta rajta. Csak a vendégbűvölő, szozipátrás mosolya volt a régi és az a súlyos nézése, amellyel, parányivá zsugorítva – eleven medallionba foglalta, akire ráemelte. – Gyermekem! Valahára, hogy eszedbe jutok. A kövedért…?!

– Ahonnan soha nem távozol: eszemből. Velem vagy mindig. Igen, a kövemért. De –

– Halálosan szeretlek s halálig szeretni foglak. De ne most. Valami baj van?

– Észre se vettem, hogy megszaporodtunk: tucatnyian várnak rád és én csak vendég vagyok. Inkább megvárnám őket; hogy egyedül maradhassak veled.

– Mindig szállingóznak: ha most kinéznél, már újra annyian vannak. Hatan-heten –

– Tizen is! Nem bánom, végy utolsónak.

– Te csak ne akarj velem egyedül maradni, gyermekem.

– Hát ha mindenáron előre veszel. De miért? Így megbontani a sorrendet. Miért?

– Hogy kidobhassalak, a köveddel. A sorrendet én szabom meg. S csak a fele beteg; a többi szenvelgő vagy annak a tettetője.

– Nem fognak betörni hozzád: ránktörni? A türelmetlenek?!

– „Ránktörni”?!… Tapsolok s szembe találják magukat Erősömmel, ki házamban a Bivaly. Euphranorral.

– Nem fognak elirígyelni tőlem, Deszpoina, az Érted-rajongók, a Rád-várók, a Látásodra-türelmetlenkedők…?!

– Hadd irígyeljenek el tőled. Úgyis csak gyógyjavallatot akarnak, talizmánra várnak. Rontásért, szerelemért; édesednek megmaradásáért, utálatosodnak hamarvaló elpusztulásáért; esdő-kövekre, nyakbavalókra: arra várnak. Várjanak.

– Tudom. Eggyel beszéltem, mert hogy olyan kardhalképű. Felkeltette kíváncsiságomat és nem tudtam a szemem levenni róla.

– A kardhalképű: annak mondod? És mivel?

– Nagyorrú ábrázatának különös harmóniájával és szavának hüblai mézével.

– És mit mondott Kardhalad?

– Semmit és mindent; de azt egyszuszra.

– Haha! Vagyis megnyűgözött, Iulianoszom!

– Meg, Deszpoina. S még mondta volna, amikor láttodra elhallgatott. Bájos öregúr és mi nagyműveltségű patricius: a köszvényével szenved –

– A köszvényével jól kijön ő s még majd örülhet, ha csak az: nem úgy, mint bálványozott mesterének, a satnyácska Ariszteidésznek, kinek izomsorvadással kellett küszködnie s egyik kezével lefognia a reszkető másik kezét… Tudod, ki az a bájos, szürkülő öreg, akivel társalogtál, az a kiálló csűdű s művelt patricius?

– A kardhalképű, várócsarnokodban?

– A te Kardhalad: aminek mondod. Tudod?!

– Nem addig, amíg meg nem mondod.

– Libaniosz rhétor, az Antiokheiai.

A név hallatára a herceg, ültő helyből felugrott.

– Libaniosz? A rhétorok fejedelme, Themisztiosz egyenrangú társa és barátja…?! Úrnőm! – – –

– Maradj nyugodtan: én rendeztem így. Ülj vissza. Megrendeztem, hogy találkozzatok; de úgy, hogy egyikőtök se tudjon róla. Mivelhogy olyigen vágytatok rá.

– Szozipátra!

– Mit akarsz, Édesem: megróni? hálálkodni érte? Így most betellett kívánságod anélkül, hogy vétkes lennél avagy bárki elmarasztalhatna benne.

– Libaniosz Szkolarkha! Ő volt hát!… Ő az! Ő az!

– A kardhalképű. A véletlen nagy kerítő; vagy amit annak neveztek, ti, bekerítve-születők s miként a csillagok végzése rendeli. Milyennek találod?

– Milyennek? Mint aki még azt is felülmúlja: rajongója várakozását. Mostmár értek mindent! Themisztiosz lehetett, ő volt az a barátja, aki Rómáról telebeszélte a fejét, mi nem csoda, ha egyszer meghívták s az Örök Város magas vendége gyanánt naponta elsétálhatott a Fórumon felállított bronzszobra előtt… Azért ócsállta-kicsinyelte hát Alexandreiát és magasztalta vég nélkül a magáét, Szent Kalliópé választott városát, hová kicsibe múlt, hogy meg nem hívott… Libaniosz Rhétor!

– Ne Kardhaladról beszélj, Bolondosom, nem őt kérdeztem. Az új himationom, a feketearany, az egyiptomi. A homlokékszerem. Milyennek találod?