Meg kellett terhelnem a szívemet

 

Meg volt az amúgy is terhelve – nemzetem rám telepedett, mint egy buksi állat, rám feküdt, agyonnyomott. Mint mikor éjszaka mellkasunkra fekszik a macska, csak nagyobban, mi meg rémülten és verejtékezve riadunk fel: hol vagyunk, tapogatjuk izzadt kézzel a falakat, apánk arcképét, mint a vak, kiismerhetetlen a helyzet, be vagyunk zárva, fulladunk – a nemzet-macska agyonnyom –, lihegünk és fogalmunk sincs, hova tartozunk, kik vagyunk, olaszok-e, bergengócok – vége van. Lüktet a szív, fenemód.

Amúgy pedig gyilkosnak érezzük magunkat. Egy gyilkos lopódzik az utcán, a fal mellett oson – feltehetően megölte a feleségét. Meg kellett ölnie, hazamenni, elővenni a pincéből a baltát, és lesújtani. Hiába tartja föl a kezét az arca elé – csak üt és üt és üt –, nincs kegyelem. A gyilkos én vagyok. Mert elhagytam, megaláztam, becsaptam – ha okom volt is rá, ha tébolyult aggyal csináltam is –, gyilkos vagyok, ez fekszik a szívemen.

No, meg a gyerekek. Sose szerettem őket. Mármint úgy igazán, magamhoz szorítva, majomszeretettel beléjük bújva, rátapadva ideges kis testükre, csókolva alsó szemhéjaikat. Ez az igazi apa. Aki átölel. Bebugyolál, testileg ráfonódik a lelkükre, hogy érezzék az ősmeleget, a buja dzsungel növényi szeretetét. Soha. Ez – és a többi bűntudat – örökre és jókor megterhelte a szívemet.

Most azonban aktuálisan kellett megterhelni: meghalok-e? Na ja, persze, hogy meghalok, ez reális. Rossz a szívem. Erkölcsileg, emberileg, fiziológiailag, izomrostilag. Annyit éltem. Stresszben, háborúban, nő-ágyban, az írás húr-feszülésében, s akarva-akaratlan politikailag. Mint minden kelet-európai ember. (Meg afrikai, közel-keleti és afgán.) Rákosi nekem nem történelmi viszonylat, hanem: áll a rozsmezőben csaknem eltakarva, és mosolyogva morzsolgatja az idegeimet. Kádár kiint a tribünről – milyen kedvesen! –, és én belehalok. A rendszer rémületébe: likvidálni fogják az értelmiséget és Gy. T. sose lesz ember. Nyomorék lesz, sárfutó, akinek ólomcsizmát kötöttek a lábára – s a verseny végén a csizmával együtt levágják a lábfejét. Egy csonk lesz ott.

Mégis vizsgálják a szívemet – élek-e még…? Egy darabig. Mit bír a szív infarktus után?

– Semmit! – ordítanám a Blaha Lujza téren, a lerombolt Nemzeti Színház helyén, ott, ahová 1956-ban Sztálin levágott bronzcsizmáját hurcoltuk. Lám, neki is levágták a lábát!

Az enyémet nem fogják! Nem engedem. Unom. Dögöljek meg, de ne vagdaljanak. Egyáltalán: ne vizsgáljanak, ne vegyék le a véremet, ne terheljenek!

De leveszik. Majd láthatom alias J. Kr. – Ez az én vérem. No, de addig.

Lili doktornő, az én orvosom, megbeszélte – sok halasztás után –, hogy július 15-én reggel 7-re bemegyek terhelésre. Na, ja. Éhomra és gyógyszertelenül.

Megyek. Kelek. Előbb még otthon a szőnyegen hanyatt fekve tornászom. Látszat. Hogy próbáljak élni. Edzeni magam. Meg vagyon én edzve! – ordítanám, mint egy Dosztojevszkij-hős, de szarik rám a világ. Mosdom, borotválkozom, meg se nézem az arcom a tükörben – egyébként 3 óra, azt se tudom, ki vagyok, milyen az arcom –, mikor Tokióba repültem, Szibéria fölött hétezer kilométeren át egy vasdobozba zárva, arra gondoltam, hogy hosszú életem folyamán semmire se jöttem rá. Nem tudom, van-e Isten, ha van, mekkora, olyan-e, mint a bonbon, ami elolvad a szájban, vagy kemény, mint a kőszikla? Semmire se jöttem rá. Miből van a világ, az atomok szabad biliárdjátéka-e az Univerzum nevű csillogó üveghotel bárjában, vagy abszolút kiismerhetetlen ellenanyagos szuperlélek futkározik-e az Isten szőrös hátán, mint valami borzongás. Olyasmi, mint mikor egy gyönyörű verset hallunk. Nem olyan, de erre se jöttem rá – eszméltem tízezer méteres magasságban Szibéria fölött a fém-csőben –, semmire se jöttem rá, s ha a repülőtér hazaérkező betonján valamelyik lányom megkérdi: „Apa, miért (is) vagyunk a világon?” – azt felelném: „Leányom. Fogalmam sincs.” Talán azt tehetném hozzá: „Menj békével, a te bűneid meg vannak bocsátva.”

Ha-ha. Azt se tudom, az öröklés protein-láncai a génstruktúrában meghatározzák-e a személyiség alapfeltételeit. Semmit! Semmit! – toporzékolhatok majd a repülőtér betonján és üvölthetek. Vagy csókolhatom az idegen anyaföldet, mint a térdeplő pápa.

Isten szőrös háta? Még leborotválják, ha sokat ugrálok. És igen. Előttem áll egy szőke kicsiny asszisztens és a „férfiasan tökéletes” zsilettel kaparja le rólam mellem alatt a szőrzetet. – Ebben a szobában halt meg Kádár János – mondja nekem a nő.

Kikérem magamnak! Húz. Szúr. Fáj. Hogy föl tudja tapasztani az elektródákat az EKG-hoz, különben ha futok, leesnek. De mikor fogok én futni? Öt éve nem futottam, noha gyerekkoromban futó akartam lenni és orvos. „Hogy oda futhassak – nevetni kell, hisz senkin nem lehet segíteni…” – írtam, írom, írni fogom.

No, de amíg én a szőrtelenítésig eljutok… Persze, negyed nyolckor senki sincs a rendelőintézet vérvételi osztályán. De ide kellett egyáltalán jönnöm? Lili orvosnőmmel csak a Hozzámtartozó beszélt… Hátha más napon, más órában… más helyen… más évszázadban kellene itt állnom, és vérvételre jelentkeznem? A kiírás szerint különben is a vérvétel nem itt zajlik mostanság, hanem a IV-es Belosztályon.

Át a négy Belre. Harmadik emelet. Főnővér nem tud rólam. A kórház nem tud rólam. A magyar nemzet és a magyar orvostársadalom nem tud rólam. Várnom kell. Mosolyognak, rázzák a kezemet, gratulálnak a Lyukasóráimhoz, a Kossuth-díjamhoz, a jól illeszkedő lúdtalpbetétemhez, jócskán megőrzött fogaimhoz, de nem tudnak rólam.

– Nincs bejegyezve… – súgja meg végül bizalmasan a főnővér. – De a doktornő úgyis bejön és mindent tudni fog.

A doktornő nem jön be. És ha bejön? Ugyan! A fia kisebbik szobáját festik, aki Angliában van tanulmányúton, lehet, hogy azt takarítja. Meg van két akkora macskájuk, amelyek ha mellkasunkra feküdnének, megfulladna az ember. Bekrepálna. Azokat eteti. Főz nekik. Diósdon. Sokszor elcserélik az emberétellel. Most jön be? Meg a leányának is udvarol egy ellenzéki politikus fia, akit utál a család. És a férje használja a jobbik autót, a Ford Escort-ot. De lehet, hogy Taunus. Hogy jön be?

Rövid sárga nadrágban jelenik meg, kopogó, magas talpú papucsban – lila blúz, öt szatyor. Gondolom, nekem hoz valami eleséget, vagy kedvességet, hogy késik. – Csak a vasalnivalóm… el kell látnom a családot. Elvégre ez természetes.

– És rosszkor jött. Tegnapra kellett volna jönni.

– Nekem? Be van írva. Különben is Henrik-nap, megjegyeztem. Nagyapám, apám, bátyám, unokaöcsém, ennek a fia mind Henrik – nem vagyok hülye!

– Nem mondtam, hogy hülye, de tegnap volt tallium.

– Igen? Kedves. És ma?

– Ma nincs. És drága. Olaszországból hozzák aznap repülőgépen. Cseszhetjük a talliumot. Az elolvad. Ha nem használna aznap. Cseszhetjük az egészet.

– Na… de apám neve napja van, le is kellett volna utaznunk Szegedre, na nem apámhoz, mert szerencsére már meghalt, úgy értem, nem tudtam volna jönni, ha él, dehogy szerencsére… miket beszélek, barom vagyok, ő sajnos már meghalt, de a maradék Henrikekhez le kellett volna utaznunk Szegedre, akkor nem lennék itt, hálisten a bátyám is meghalt, úgy értem, hálisten, ő tovább vitte a Henrik nevet, dehogy hálisten, a halál nem öröm, de még van két darab Henrik, akit meg kellene ma ünnepelnünk…

– Cseszhetjük a Henrikeket is.

– Igen. Most mit csináljak?

– Nem tudom. Itt vagyok a vasalnivalóval. Diósdról alig érek be, és akkor maga Szegedre akar leutazni…

– Dehogy akarok! Itt vagyok, azért jöttem, hogy megterheljenek…

– Cseszhetjük a terhelést – mondta a doktornő, és ott állt a harmadik emeleten, az üvegek mögött hatalmas, de elhanyagolt zöld aszparáguszok, filodendronok kókadnak az üvegmögötti napban, kezében az öt nejlonszatyor, macskaeledel, képeslapok, vasalnivalók, néhány elfecsérelt injekciós tű, vékony lába kimeredt a sárga sortból…

– Most mi a ló…-t csinálunk, doktornő, drága?

– Ez az. A tallium elolvadt. Majd keresünk egy másik napot, egy alkalmasabb napot. Különben is, az apja neve napja van, meg a bátyjáé, meg az egész rohadt famíliáé… bocsánat, csak a magaméra gondoltam. Azt hiszi, mosogat valaki? Senki, rajtam kívül. – Aztán lerogyott az egyik agyonsült, piszkos várófotelbe, s maga elé meredt. – Én se nagyon.

Lábam váltogatva zavaromban, izzadt a tenyerem.

– Szóval… a mai napot…

– Így van – bólogatott a kis doktornő maga elé meredve, a száját mindig kirúzsozza, bár egyébként vallásos –, a mai napot cseszhetjük.

– Én akkor elmegyek – meghajtottam magam és csusszanó léptekkel távoztam a kórház üdezöld csarnokából, mint egy cinteremből.

Utánam szaladt. Szatyrait a földre hányta, őszibarackok gurultak az infarktusra várakozó vagy azon átesett betegek szűk csoportja elé. Megragadta a karomat a lépcsőfordulóban.

– A Sallai összekeveri a dolgokat. Ő osztja be, hogy ki jön a terhelésre. Biztos voltam, hogy nem lesz. Nem én vagyok a hibás. A Sallai. Ő a beosztó. Ő rendeli meg a talliumot, amit a vérbe kell fecskendezni. Az kimutatja a koszorúér keringését. Tökéletes. De a Sallai elcserélte a napot. Be kell írva legyen, Gy. T.

Eljöttem. Szarok a Sallaira. Még egy terhelést se lehet megcsinálni? Milyen meleg nap van. Megdöglök én terhelés nélkül is, a fene egye meg. Porosak a gesztenyefa levelei. Ennyi erővel Szegeden ünnepelhettük volna a Henrikeket. A IV. meg az V. Henriket. Halászlé a Dorozsmai vendéglőben, a Tisza-parton. Meg Mártély. Szegény J. S. is meghalt. A festő. De két képét kiállítják és ki is tüntetik talán a vásárhelyi biennálén. Dögök. Mármint az orvosok. Hogy volt az a rigmus, amit Atya kitalált, aki Pilisszántón remeteként egyetlen báránnyal járkált a kertben és a nyakában, úgy, mint Jézus Krisztus? „Ha zeng az ég, ha szíved meghasad, csak orvosokra ne bízd rá magad!” Újra jöhetek ebben a rohadt nyárban! És át se jutok a túloldalra, annyi autó sistereg előttem. Átsietek.

A szőke nő, ki később a mellemet beretválta, rohan utánam, jöjjek vissza, be vagyok írva, Sallai nem cserélte el, van tallium, rám is jut egy… a másik valami minisztériumi tisztviselő, mindegy… és ahogy ellenkezem, nem megyek én már sehova, hagyjanak, inkább leszaladok a Henrikekhez, két marcona férfi – talán elmeápoló – megragad és hurcol vissza a kórházba, fölemel hónaljamnál fogva, én meg a levegőben kalimpálok, a szív… már a futószőnyegen futok, rámkapcsolták a gépet, fulladok, verejtékezem, kapkodom a lábamat – vegye föl a ritmust! – ordít rám a kis szőke asszisztens gyöngéden –, mert eltörik a lába! Kapaszkodjon elöl a karfába! – közben a rövidnadrágos doktornőm vénát keres –, ide lesz a legjobb, a kézfejbe, fájni fog, de a karon eltűnik a húsban –, beledöf –, na, mit ugrál! Nézzen maga elé, mert ha kinéz, elszédül, elesik, eltörik a lába és cseszhetjük.

Fekszem a talliummal a véremben, föl kell tennem a két karomat a homlokomra, fölöttem óriási vigyázó korong forog végtelenül lassan, mint az égitestek. A jobb vállízületem kiszakad, annyira fáj – huszonöt percig kell így maradnia – mondja nagyon kedvesen egy matt férfi fehér ruhában –, őrjöngök, ez lehetetlen, ez a terhelés, nem bírom, egyszerűen nem bírom már a leborotvált mellemen a szőrt… nem bírom el Rákosi Mátyást a rozstáblában, senkit, senkit a történelemből, hogy a németek ötven év után a Champs-Elysées-n meneteltek kétszázan, ők, akik lerohanták Franciaországot, nem bírom el, hogy a lányok nem csókolják meg az arcomat –, igen, anyám is mindig figyelmeztetett „majd megcsókolnál, ha nem leszek” –, otthon a rákosfalvi templomban föl volt írva a szegényes oltár alatt, hogy „jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradtak és terhelve vagytok és én megenyhítlek titeket”, nem tudom az értelmét a világnak, nem tudok mit mondani a repülőtér betonján, ha leszállok Szibériából, Tokióból a lányaimnak, nem értek semmit, csak cipeltem, csak futottam, csak terhelve voltam, de fogalmam sincs, miért vagyok a világon, ez lehetetlen, kifacsarodik a karom, bursitisem volt nekem kérem 1981-ben, még sebességet sem tudtam váltani, író–olvasó találkozóra kellett mennem Balatonfüredre – végigcsináltam – mindig is –, aztán az őrületes fájdalomban Csáki Laci beleszúrt egy akupunktúrát, azóta se jött elő a baj, de így kifacsarodva annyira fáj – „jól érzi magát, Gyurkovics úr?” – kedves a hang, nem gorombíthatom le, fekszem kiterítve, fölfeszítve, görcsöl a bal kezem még egy darabig.

Vízszint. Nagyon lassan forog a gép fölöttem. Már. Mit már? Anyám mindig azt mondta, majd bánni fogod, hogy nem csókoltál meg…