Az utolsó karácsony

Apám szeme zöld volt.

Én akkor a nagyanyámnál laktam – apám költöztetett oda. Nagyanyám eltörte a combnyakcsontját vagy combcsontnyakát – azóta se tudom, hogy kell mondani –, nagyon elesett volt, durcás, nehéz teremtés, kő kék szemekkel, széles szájjal átkozódott. Szidott engem, pedig én szerettem. Hogy rendetlen vagyok, hogy rágom a körmöm, hogy ócska állásban dolgozom, egy pincében biciklialkatrészeket rakosgatok havi ezernyolcszáz forintért, pedig többre vihetném, mert eszem van, de makacs vagyok, és csak a magam élvezetét keresem (egy kórusban énekeltem, igaz), és hogy nem lesz belőlem ember. Alig tudott fölkelni az ágyából, de a botjával fenyegetett, hogy élek, hogy kevés parizert tettem a vajas kenyérre (ami egyébként nem volt igaz, minden reggelire tizenöt dekát vásároltam a saját pénzemből, mert ő eldugta a magáét, de féltem, hogy éhen hal, nem is tudom pontosan, mennyi kell egy embernek), szidott, hogy későn járok haza, hogy barna a hajam.

Vasárnaponként fölbukkant az apám, teli lábosokkal, madártejjel, paprikás csirkével, rántott szeletekkel, hogy megetessem a nagyanyát, az anyját. Megsimogatta a fejemet, hogy ki kell bírni, tudja, hogy nehéz – zsörtölődött és kedveskedett nagyanyával, és elviharzott.

Nos, karácsonykor is ott járt. Később tudtam meg, telefonon. Ilyenkor karácsonykor elindult, volt egy budai otthona, onnan indult el, jókor, délelőtt. Fölrohant a nagyanyámhoz háromnegyed tizenegykor, májgombócos levest vitt, meg rántott pulykamellet, mákos gubát és narancsot, ételhordóval jelent meg, hozott ajándékokat, egy flanel hálóinget, egy lengyel sótartót, citromos tortát, két kék teáscsészét, a csillárra akasztható ünnepi szalmagömb-virágot, és a tizenöt centiméteres karácsonyfán, melyen volt két kék szaloncukor meg egy habkarika, s a régi díszekből egy törött ezüsttemplom lógott, meggyújtott két gyertyát, s kicsit beszélgettek.

– Nem szeretem a lányodat – mondta a nagyanyám.

– Anya, anya. Tudod, hogy ő segít rajtad.

– Köszönöm ezt a segítséget.

– Most is idekészítette neked a vajas kalácsot, a sajtot, a kávét, a sonkát, a leves a tűzhelyen…

– Most is elment.

– Hazament a testvéreihez.

– Nézd meg a cipőit, szanaszét a szobájában.

– Anya, hát karácsony van… Próbáld megérteni, te is…

– Nem akarom megérteni. Nem akarok karácsonyt.

Apám hátrasimította a haját. Összeszedte nagyanyám cókmókjait, felöltöztette, botosan kibandukoltak a lifthez, és leszálltak a földre. Taxit kerített, és átevickéltek a városon. A járókelők boldog arccal rohantak ajándékok után, s a megritkult utcán utolsó kis karácsonyfát cipeltek magányos öreg férfiak.

A nagybátyámékhoz rohantak. Ott is karácsonyoztak, nagyanyám végre egy fotelben ült, mérges szemmel nézegette a rokonokat és apámat, aki zöld bársony kabátban sürgött-forgott. Elénekeltek egy-két kis dalt, apám körszakállt hordott, egy kicsit Jézusra emlékeztetett. Alig evett a délutáni halból, rohant tovább.

Földalattira szállt. Ott állt magányosan a hazasiető utasok közt, kezében a batyukkal. A táj havas volt, a föld peremén vékony fehérség húzódott, apám utazott.

Nem tudom pontosan kideríteni azt a délutánt. Apám rohant. Következtetésem szerint először egy nőhöz szaladt, akinek fekete kardigánt vásárolt az ünnepre. Az Ulászló utcában lakott ez a nő, apám szerette. Ennek a nőnek volt egy gyereke – nem apámtól, egy svéd mérnökhallgatótól, aki aztán továbbállt a gazdag Svédiába. Apám fölszaladt a második emeletre, leadta a csomagját, a fiúnak is vitt egy játékautót, de azok már vidékre utaztak a nő szüleihez. Így csak a házinénivel beszélt, aki szidalmazta a nőt, hogy ide szült neki egy gyereket, pedig csak albérlő. Apám kavargatta a teát az idegen idős asszony szobájában, aztán átjött a szomszéd öregasszony, konzervhalat bontottak, ittak egy korty vörösbort.

– Maga is mással adhatná össze magát. Ennek albínó gyereke van.

– Hát igen. Kicsit szőke.

– Igyon még egy teát. Maga komoly ember. Láttam egy-két írását a Tükörben. Ne szeresse ezt a nőt. Nem méltó rá.

– Nem vagyunk méltók rá, hogy szeressenek. Nem azért szeretnek.

– Maga így el fog veszni.

– De karácsony van, gondoltam, egyedül vannak…

– Egyedül? Ezek – soha.

– Azért én szerethetem, nem? És becsülöm. Igazi ember.

Az öregasszony nevetett, apám szaladt tovább. Behúzott nyakkal törtetett a havas úton, köhögött. Mindig köhögni szokott. Az emberek utolsó bebugyolált csomagjaikkal siettek hazafelé.

– Hány karácsony van? – néha azt kérdezem.

Ő egy budai villába ment, ha jól sejtem. Barátai gyűltek ott egybe, akik szerették. Előcsomagolta szerény ajándékait, melyek nagyon is gazdagok voltak, aztán megbeszélték a világ sorát és a szakma gondjait. Azt hiszem, a palesztin állam sorsáról is szót ejtettek, talán csak azért, mert Jézus is élt Palesztinában. Vagy ott nem volt állam? Már nem emlékszem. Apám ekkor már nagyon gyűrögette a szakállát, ideges lehetett, még két karácsony előtte állt. Vagy három?

A Bajcsy-Zsilinszky utcába tartott. Átjött a negyvenkilencessel a hídon, fölment az első emeletre. Vörösbarna nő lakott ott, egyedül. Plafonig érő karácsonyfát vásárolt, teleaggatta díszekkel, csokoládés szaloncukorral. Apám egy aranyláncot vitt a nőnek, aki csinos volt, harisnyában járt le s fel, valószínűleg arra számított, hogy apám agyoncsókolja, szeretgeti. A nő harisnyás lábát az ölébe tette, már háromnegyed hat volt, apám mosolyogva nézte.

– Szép fát vettem?

– Szépet.

– Neked.

– Nekünk.

– Ugye, szeretsz?

– Mindenkit szeretek.

– De ne így… Mondd, hogy szeretsz.

– Persze, tudod.

– Akkor csókolj meg.

– Megcsókollak, de mennem kell.

Körülbelül így jutott apám hozzánk. Agyonszeretve, csomagokkal a kezében. Mi is ünnepséget tartottunk, mi, az ő három gyermeke, rengeteg ajándékot hozott, két kofferre valót. Néztük arcán a gyertya visszfényét. Körszakállán csillogott az ezüst. Elénekeltük a Kis karácsony, nagy karácsonyt, töltött tojás volt, főtt sonka – még csodálkoztam is, hogy fér be apámba ennyi étel, ennyi ínyenc szeretet? Hogy győzi? Még az ételeket csak beletukmálja magába, de a szereteteket? Hova fér? Nem fél attól, hogy belehal ennyi szeretetbe? Majd megy át a havas hídon – egyedül, mert apám egyedül volt, ezt állíthatom – már senki sincs az utakon, de ő csak lohol és lohol tovább, új karácsonyok, új ünnepek, anyák, szeretők, testvérek, barátok, gyerekek, nyomorultak felé, hogy bekopogjon, ajándékot hozzon, lihegjen, fulladozzon. Megy a lucskos hóban, új háztól új házig – az utcákon senki sincs, hiszen ilyenkor mindenki otthon van –, beesik a nyakába a hó. Nagy ember volt az apám. Berobbant az ajtón, örömet, színt hozott, élénkséget, millió ötletes ajándékot – és ott volt a béke. A jó szagú, isten teremtette béke – s ő maga zakatolt belül, zöld zakója alatt, mint egy túlfeszített motor. Úgy hurcolta a szeretetet házból házba, mint egy kuli. De ki bír ennyi szeretetet cipelni?

Mi, mint egy elhagyott család, körülvettük őt. Nem a szemrehányásunkkal – bár arra is lett volna okunk, hiszen kisgyerekek voltunk, amikor elhagyott bennünket. Magunk maradtunk anyánkkal, négy nőleány, akik áhítozták a férfiszagot, az emberszagot. De gondoskodott rólunk, és sűrűn megjelent, és itt volt ez a karácsony.

Ahogy ette nálunk kiskanállal a majonézt – két kisebb testvérem is figyelte őt –, láttam, hogy siet. Továbbsiet. Még el kell mennie, újabb karácsonyt tartani, az előszobában, kis batyukban újabb ajándékok várták, beteljesíthetetlen ígéretek – egy istennek is sok volna. Még játszott velünk, mintha ráérne. Pedig már várták, este tizenegykor.

Nem tudom, mért jut mindez az eszembe. Hazament akkori családjához, egy asszonyhoz és egy másik gyerekhez, akik nagyon szerették őt, és ő is nagyon szerette őket. Megkarácsonyoznak. Rengeteg színpompás ajándékkal, igaz, félig alvó szemekkel, már alig bírták kivárni. Villanyégők voltak a fán, karácsonyi lemezt hallgattak, apám még rendesen evett a rántott halból. Hogy hogy bírta? Mindez tizenkilenc évvel ezelőtt történt. Apám akkor azt mondta, jár egy negyedórát, olyan szép, havas az idő. Csak úgy földobta magára a barna kordfelöltőt, rövid csizmában ment ki a lejtős útra. Halkan fütyörészett, igaz, ott ivott még két pohár Tihanyi Cabernet-t. Azt mondják, a kis kerti vaskapuból visszaintett. A kutya a bozontos havat rázta ki a bundájából. A lábnyomai meglátszottak a hóban, ameddig elkísérte.

Azért közlöm ezt az írást az ausztráliai, dél-amerikai, új-zélandi, fokföldi, párizsi, japán és budapesti lapokban, hátha valaki ráismert. Zöld szeme volt, erre minden bíróságon meg merek esküdni.