Az utolsó karácsony

 

Menekülni

 

Megbízatás

Patai kilenc éve volt az Intézetben. Jó állapotba került, és mint kisegítőt az üvegezőműhelybe tették. Vilmos mellé. Csöndes, magába húzódó ember volt ez a Patai, arca mintha egy zacskó lenne összegyűrve, puha orral, fekete szemmel. Vilmos, a testes üveges, nagyon szerette, minden reggel kiadta neki a munkát, ő pedig rendesen bevégezte, ahogy kellett, ahogy lehetett. Legtöbbször képkeretezésre került a sor, ami nem volt nehéz munka. Vilmos darabszámra kiszámolta neki a munkát, ő meg dolgozott a szürke műhelyben, az alagsorban. Magától nem csinált semmit.

– Mért ülsz itt, Józsi? Hátha én egyszer nem leszek, mihez kezdesz? – állított be egyik reggel valamivel később a műhelybe Vilmos. Piros kockás ing volt rajta, arra vette föl a kék köpenyt. Patai József ült a hokedlin, és nézte főnökét. Nem válaszolt.

– Hm? Mi lesz? Vagy mondjuk, mi lenne? Tudod, hogy hétfő reggel előbb beugrom a telepvezetőhöz. Látod, hogy itt vannak a keretek. Jobban értesz hozzá, mint én. – Rágyújtott egy vastag cigarettára Vilmos, és gyors tempójával rendezte a műhelyt. A szerszámokat félrerakta, aztán átnézte a megrendelő cédulákat. Patai nem felelt.

– Egyedül kell tudni élni, öregem. Az a művészet. A másik emberrel mindig történhet valami. Még a szeretőnkkel is, a feleségünkkel is, öreg. Egyedül kell tudni élni.

Vilmos előtt mappa gyanánt apró rubrikás naptár feküdt feketével és pirossal. Abba voltak bejegyezve fekete ceruzával Piri ciklusai. Azokat nézte most. Olyan volt az egész műhely, mint egy hajósfülke a kapitánnyal és egy legénnyel, aki szolgálatkészen és tétlenül ült a hokedlin. Nagy vaskörző is volt a falra akasztva, sose használták. Kevés forgács látszott a pad lábánál, rájuk esett a nappali fény.

– Érted ezt, Józsikám? – figyelmesen vezette végig vastag ujjait a kis napokon. Azokat számolta. – Nem úgy van az, hogy van valaki, akiben bízunk. Mert ha bízunk is, az ember mindenről nem tehet. Az emberek elszakadhatnak egymástól csak úgy, véletlenül is. Érted? – nem is nagyon figyelt a gyűrött arcú emberre Vilmos, megszokta szinte, hogy ilyenkor hangosan gondolkodjék, mint a falusi tanító reggel a gyerekek előtt. Mert csak ember az ember a műhelyben, ingben, iskolában is. – Rájön az ember dolgokra, megvilágosodik előtte valami, amit eddig nem látott. Nyisd ki már azt a kis ablakot is fönn, Józsikám. Alig látom itt a számokat. – És böngészte szeptember fekete betűs napjait s az aláhúzott ceruzás vonalakat.

Patai fölkelt, lassan fölállt a kis létrára, mely négy fokból állt, és egy rúddal kibillentette a homályos üvegablak kallantyúját. Levegő jött be, meg fény.

– Úgy ni. Érted te ezt? – összeráncolta a homlokát, és töprenkedett. Aztán fölállt hirtelen, és a megrendelőkönyvet vette kézbe. – No, ebből nem élünk meg. Szóval a II/a nőire van egy ablakjavítás, együtt. Nem, egyedül megyek. Addig te ezt a három keretet csináld meg. Jó? – Patai állt most, és nézte türelmesen a fiatal mesterét. – Te, te kedves ember – szaladt most az hozzá, és két oldalról megfogta a karját.

– Dolgozzunk.

– A keret arany lesz? – kérdezte Patai, ahogy odaállt a munkapadhoz.

– Arany? – Vilmos fölnézett a kis ablakon bevilágló égre. Nem tudta hirtelen, mit kérdezett az öreg. – Arany? Ezüst is jó lesz. Siess. Várj csak. Az ablakszögek, az újak itt vannak a kis fiókban. Itt a kulcs. Na, megyek is.

Fölvette a micisapkát, a köpésnyi tükörbe is bemosolygott még, mint egy moziszínész.

– Érted – fordult vissza az ajtóból, vállán a szerszámosládával –, nem szorulhatunk másra. Erősnek kell lenni, bátornak. Hát érted te ezt. – Aztán visszalépett még pár lépést a műhelybe Pataihoz, aki már óvatosan bontotta ki a régi keretből a képet. – Vigyázz rá, megsérül könnyen. És a szélén itt ez a szép alak behasad.

Patai csak csöndesen végignézte, hiszen úgyis annyira vigyázott. – Mit szeretsz te ezeken az üvegeken, Józsi? – hirtelen kérdezte. Az öreg kicsit vállat vont. Aztán mégis felelt, pedig Vilmos nem is gondolta volna már.

– A fényt, hm… hogy látni. Olyan sokáig nem jól… hm… láttam. Tudja. Most jobban megy. Több a fény.

Vilmos komolyan hallgatta.

– No jó. Siess, én is sietek.

Elszaladt, az öreg meg komótosan dolgozott tovább.

Délben jött meg Vilmos, együtt ebédeltek. Az öreg melegítette meg a lecsót, amit Vilmos hozott. Biztosan Piri főzte. Külön-külön féloldalt ültek egymáshoz, és ettek. Kolbászkarikák voltak benne, Vilmos vastag, új kenyeret is hozott. Még ki is törölgették a szaftot.

– Nem rossz, mi?

Patai mosolygott kicsit. Ő lassabban evett.

– Erre jó volna egy kis ital. Na mindegy. Jó ez a falmelléki is. – Erősen megeresztette a csapot, melyből zörögve folyt a víz. A bádogpoharat teletöltötte, aztán még egyszer ivott. Kimosta, és odavitte Patainak.

– Köszönöm – mondta, és letette az edényt, megtörölte a száját, ivott. Borzas, kevés haja úgy állt, ahogy a sapkát levette róla. Lassú, öreges kortyokban ivott.

– Te Józsi. Mondok neked valamit. Tudod, kérlek – Vilmos cigarettára gyújtott, Patai kissé széttett lábbal ült, kezében volt a sapkája –, el kéne menned Piriékhez most délután. A veranda ilyen üvegekből áll, kettő meg van repedve, azt kéne megcsinálni.

Vilmos gyorsan beszélt, orrlukai is remegtek, kattogtatta az öngyújtóját.

– Magam akartam megcsinálni, de közbejön mindig valami. Tudod, hol laknak, voltunk már ott, a Völgy utca aljában. Gyalog is mehetsz, vigyázz az üvegre.

Patai nézte Vilmost. Milyen ideges. Milyen kedélyes.

– Tudod, ott van a létra a kamrában, elég nagy, igaz, egyszárú. Óvatosan támaszd az ablak felső keretének. És cseréld ki az üvegeket. Várj, kiszabom.

Mintha ezt külön ki kéne szabni – gondolta Patai. Vilmos vette a nagy üvegtáblát a fal mellől, és a padra fektette.

– Várjon. Úgy megfeszül.

– Persze. És elpattan – mondta Vilmos, de sietett. – Pirivel is beszélj, de csak úgy. Nézd, szóval azt szeretném… Majd később megmagyarázom. Majd te is beszámolsz. De most menj. Fél háromra.

Patai fölállt csöndesen, és fölhúzta a fejére a sapkát, mint egy megszidott diák.

– Szóval nem kell állandóan dolgozni. Nézz körül, úgy értem, Pirivel is beszélhetsz egy-két szót.

Patai óvatosan haladt az úton lefelé. Az üvegtáblák hóna alatt elfértek, a szerszámokat, szögeket, gittet a zsebében vitte. A lejtőn, a kavicsok közt vitte az üveget, mint egy finom testet.

– Jé, Patai bácsi, maga az? – Piri dugta ki a fejét rögtön a csöngetésre. – Mi szél hozta erre mifelénk?

– Hm. Csókolom. Hát hogy a verandán… az üveget, ugye, megcsinálom.

– Igen? De… hát… persze… Vilmos mit csinál?

– Elküldött ide.

– Jó, de a létra… nem is tudom… – Piri mintha gondolkodott volna.

– A kamrában. – Patai pontos volt és kimért, mint a geometria. Lassan haladt Piri után. Az ide-oda csevegve-csicseregve illent-billent, fordult.

– Ilyenkor? Nem fáradt, Patai bácsi? És… – nem is tudott mit kérdezni Piri.

Patai fejében lassan úsztak a gondolatok, ködösen. Különösnek érezte ezt a helyzetet, mint egy mesét. A ragyogó veranda, tele-tele fénnyel, óriási csillogásával beborította. „A létrát támaszd az ablak felső széléhez.” Óvatosan mászott föl rajta. „Beszélj Pirivel.” Háromszög alakú ékeket is beverek. „Figyeld meg.” Zúgott a kis üvegveranda a kalapácsütéstől, hangosan ütött, de valahogy a szívét még hangosabbnak érezte, ezt akarta túlütni. A fény körülfogta Patait. Oly sokáig éltem homályban, nem bírom a fényt. Talán ezt a vakító világosságot nem lehet elviselni, elbírni. Gittet ide. Várjunk csak, leszállok. „Beszélj Pirivel.” Hova is tettem? Még jó, hogy egy kicsit nyitva hagytam az ajtót. „Vallani fogsz, öreg.” Talán a félhomály kellemesebb, fontosabb, szükségesebb. „Vallani fogsz”, beszélni kell, „ne dolgozz állandóan”, fölmegyek, „támaszd óvatosan a felső ablakkeretnek”.

Csöngettek.

A nagy kalapácsolást abbahagyta Patai, figyelt. Elővette a zsebében fölszállított gittet. És oldalt fordult, hogy az ajtórésbe lásson. Suttogó hangokat hallott. – Most nem. Hát értsd meg. Itt van valaki. Ki van itt? Egy ember. De ki? Egy öreg hülye, de Vilmos… Mégis? Beteg, de figyel. Nem értem. Mit értesz te?

– Józsi bácsi, becsukom egy kicsit az ajtót, mert pörköltet csinálok, és bemegy a hagymaszag. – Piri bekukkantott fintoros orrocskájával.

Ott állt Patai az égi fényességben, a ragyogó légvárban, amit épített, a titok verandáján, lebegve, mint egy öreg angyal.

– Lenn hagytam a kalapácsot – vallani fogsz – beszélj Pirivel – ne hagyd magára – talán fél – lehet kézzel is – ennyi fény – ne dolgozz állandóan – egyedül kell tudni élni – az emberrel mindig történhet valami – a kalapács nincs fönn – suttognak? – tévedek – utána te is beszámolsz – több fényt – még többet? – vallani fogsz – Vilmos kövér arca – egyedül a verandán – be is zárják az ajtót? – annyit éltem a homályban – gittel a szélét, Józsikám – nem bízhatsz senkiben – beszélj.

Beütötte az ablakot. Az első ment csak ilyen nehezen, aztán zengett a veranda, mint egy vulkáni műhely. A kis táblák zuhogtak, keze vérzett, a vér lecsurgott a létrán.

– Fényt! – ütés. – Fényt! – ütés, zuhogtak az ablakok. Kintről sikongás hallatszott, Piri futott be, de elég soká, valahová kimehetett.

Patai ott lógott a létrán, a nagy keretben, mint egy elvérzett, sebes pók, összevagdalva, sötéten, a fény irtózatával összegyűrt arcán, fönnakadva a végtelen szilánkjain.

Hé, Jani!

– Tetszik akkor utazni holnap Pápára? – kérdezte Gabi, a titkárnő az asszonyt. Hajdúné csak ült, ült a nagy, fényesen politúrozott íróasztal mögött. Vastag keze lakkozva feküdt egy angol kiadványon a nők helyzetéről. Majd le kell fordíttatni Zsoldossal.

– Mi az, Gabikám?

– Tetszik akkor holnap a kocsit kérni… Pápára? – ismételte. Kicsit megdöntötte a térdét, nézte a főnökét. Nagy, sötétvörösre festett haj, az elegáns ruhából kiduzzadt a húsos, sok testanyag. Aranyóra, finom arany melltű – egy indiai küldöttség ajándéka a ruhára tűzve, valószínűleg a kombiné szárához is, nehogy lehúzza a ruha könnyű szövetét.

– Hova kellene mennem, Gabikám?

– Azt kérdezem. Hogy a veszprémi megyei Nőszövetség Pápán tart vezetőségválasztást, azt tetszett mondani…

– Értem… Gabi, úgy unom. Ez a hó, piszok, sár…

– Nem, én csak szólok, hogy akkor a kocsi elmegy Kovácsnéval…

– Menjek le?… – bágyadtan kérdezte, mint egy olasz filmstatiszta. Nagy körme elállt a papírtól az angol prospektus felett. Fáradtan végighúzta homlokán az ujjait, a ruha alatti nagy aranyláncot kicsit eligazította a nyakán.

– Hát… – nevetett Gabi, fiatal fogai kivillantak nyersen – illenék… Meg tetszett ígérni nekik, mikor itt jártak, azoknak a fejkendős mámiknak…

Nevettek.

– Emlékszel arra a nagy arcú asszonyságra, aki töpörtyűt hozott egy hímzett kendőben? – harsányan fölnevetett Hajdúné, a kis papírvágóval pöcögtette a fényes asztallapot.

– Kicsit fokhagymaszaga volt, mert azt használ magas vérnyomás ellen… – tovább nevetett, rázta a nagy testet a vicc.

– Jaj, Gabi. Olyan fáradt vagyok, elnyűtt…

Gabi elkomolyodott, tudta, most gyorsan dicsérni kell, a főnöknő negyvennégy éves arca a széthúzott nevetés viasza alatt érzékeny, lüktető ereket tartogatott.

– Én nem mondanám – adagolni kell, hogy higgyen, sőt. – Épp ma mondtam Nusinak, hogy a főnök olyan üde, mintha már tavasz volna.

– Jaj, olyan jókat tudsz mondani, Gabi. Üde… Na, jó, lemegyek, a fokhagymaszagúakhoz…

– Akkor szaladok, leszólok telefonon a sofőrnek, hogy holnap kilenckor… – kifutott a titkársági nagy előszobába.

Hajdúné csak ült. Úgy érezte, rárogy ez a nagy test, most járt hál’isten Münchenben, szerencsére ott talált egy csodafűzőt. Igaz, lehetetlenül drága volt, ezek a németek olyan műanyagokat gyártanak, mint senki, és valami ózöld színe van, mintha daragyöngyből lenne. De rabolják az embert az áraikkal. Úgy érezte, most még ez a fűző is sok, túl szorosan tartja a nagy hasat. Fölállt. Meg kell mozdulni, el kell indulni, este még egy bemutató, valamelyik színésznő meghívta a Madáchba. Jaj. Csak megkönnyebbülne valahogy, akármilyen úton-módon.

A keramitos udvarra most állt be háttal a fekete Volga, kinyílt az ajtaja.

– Hé, Jani! Jani drága, holnap lemegyünk Pápára. Járhatók az utak?

– Azt hiszem. S ha nem, majd járhatóvá tesszük. – Fölnevetett a sofőr az emeleti ablakra, vagány arcában csillogott az összehúzott szem. Egy pillanatra megtámaszkodott a Volga fedelében, igazított valamit a cipőjén. Aztán újra ránézett, messziről. Haja fiúsan fölkunkorodott hátul. Mosolygott fölfelé, mint egy nyájas gazember. Az is, gondolta Hajdúné, olyan jópofa és erős.

– A rádió azt mondta, hogy csak szépasszonyok kelhetnek át a Dunántúlra. – Egy rongyot vett elő, letörölte az ajtó aljában a sarat. – Átkelünk akkor, jó?

Mindig tud ilyeneket mondani. Hajdúné kicsit intett a kezével, aztán visszahúzódott a fűzőjébe. Becsukta a nagy, régies ablakot, és az ajtóhoz ment. Kinézett. Gabi nem volt az előtérben. Bezárta az ajtót. Lehúzta gyorsan a hátán a cipzárat, és megbontotta a fűző két felső gombját. Huh. Még jó, hogy gombos. Hátranyúlt, és érezte a vastag, fehér húst. Benyúlt a cipzáron át, és elől is legöngyölte kicsit magáról a fűző felső szélét. Holnap nem fog két órát ebben ülni az autóban, az biztos.

 

Pápáról nem lehetett este sem visszafordulni. A kis szálló első emeletén maradt, tizenegyes szoba. Szállodai hangulat, keményített törülköző. Ahogy a tükörben nézte magát, az oldalt eső fényben erős, nagy régi fejedelemnőkre emlékeztetett. Fölfogta kontyba a haját, száját kicsit kinyitotta. Jól eltalálta a fogász elöl ezt a három fogat, nemhiába kért kettőezer-négyszázat. Senki se mondaná meg, melyik az eredeti. Mégiscsak fűzőben jött, nem akart Jani előtt meg a fogadáson szétfolyni. Most is szorította, de szerencsére okos volt, nem ivott sört, hanem rövidet. Nem puffadt föl annyira. Nem is volt rossz, valami falusi pálinka, nagyon erős, de csupa íz. Igaz, kicsit büdös. Meg a szállodának is van egy kis szaga.

Sötétvörös ruhájában ment végig a folyóson, elhagyott kis ajtók, sápadt dísznövények mellett. Az egyik beugróban kis üvegházban telefon. Jani állt háttal, és beszélt.

– Buta vagy, elugrasz, és már tizenegyre visszamész. Elintézzük egy óra alatt. Beszélni? Miről? A Nőszövetségnél dolgozom, klassz autóval járok, rendesek. Főnököm, az remek ember. Okos, szép is, negyven körül. Na, gyere. A férjednek mondd, hogy gépelni kell visszamenni…

Hajdúné már a másik beugróban járt, dobogott a szíve. Alig tudta megkülönböztetni a két mosdót, az elnagyolt fejek férfiak is lehettek, nők is.

– Elájulok, egyszerűen – mondta Jani visszafelé menet a folyóson. – Több, mint egy éve látom, és mindig fiatalabb a főnökasszony. És ezek a ruhák! Milyen ez a szín? Borvörös? Borvörös. Elájulok. – Nevetett, most közelről még ijesztőbben szép lett ez a férfi, mint egy vadállat, sima arccal. Jó fekete ruha volt rajta, könnyen, jól mozgott benne.

Benn a szobában nyöszörgött az asszony.

– Ne, Jani, nem bírom, sikítanom kell, jaj, ne kínozzon. Meghallják, Jani, értse meg. Kluk, hrrr, jaj – olyan hangokat adott, mintha csuklana, nyögne, jajgatna egyszerre. Hörgött valósággal, mint egy sebzett állat. – Csukja be legalább az ajtót, Jani, hát bárki bejöhet, hogy… hát ez, jaj, meghalok. Hrrr, kluk… Jani, maga, maga, maga… – suttogott. – Te! Ó! Huhrr! Édes, jó istenem! Az ajtót, hluk, Janikám, gyönyöröm!

A férfi könnyen, tisztán dolgozott, mint egy hentes. Megölte valósággal, földarabolta. Szétemelte, mintha több részből állna, és az ízületek mentén összerakható hús-állat lenne, vagy nagy gipszfigura. Szakszerűen vette le a borvörös ruhát, nyugodtan bújtatta ki a vastag asszonyt a fején keresztül a fényes anyagból. Kigombolta ügyesen a melltartót, valósággal szétpattant a pánt, előbuktak a bánatos nagy emlők, a finom kombinéban lengtek, ordítóan súrlódtak az érdes anyaghoz. Végül csak a fűzőben állt Hajdúné, kissé vastag lábain imbolygott.

– Az ajtót, édesem – a férfi fiús nyakába hullt, mint a letaglózott áldozat, tehetetlen bábu.

A férfi szembe állt vele.

– Így maradj, amíg visszajövök. – Kedvesen, nyugodtan megfenyegette. – Ne menj el, ne bújj be az ágyba! Érted? – nagyon halkan, erősen beszélt hozzá, az asszony bólintott, lehunyt szemmel. – Így maradj, ne mozdulj innen! Elmegyek telefonálni, lemondom azt a kis nőt a te hústömegedért, nehogy ide jöjjön nekem. Gyönyörű vagy. – Átölelte a félig meztelen asszonyt, szétnyitotta a nő két karját. – Várj.

Hamar visszajött. Nekiesett az asszonynak, aki úgy állt, mint a bálvány a fűzőben, idomtalanul és szépen, mint egy idős Vénusz. Haja már leomlott, vastagon borította a vállát. A sofőr kigombolta a fűzőn a néhány gombot, és kifejtette a vastag húst belőle. Hajdúné őrjöngött. Rázta a fejét, sírt, könnye a nagy emlőkre folyt. Lábfeje már nem volt szép, de körme lakkozva állt a szálloda régi kopott szőnyegén. Toporzékolt, de visszafojtva, harapta a saját ajkát. Végül leesett a padlóra.

– Ne tégy tönkre, Jani, ne tégy tönkre! Nem bírom, üvölteni fogok. Hurr…

– Üvölts. Befelé.

– Jaj, Szent Isten! te! Életem! Bátor… Tiéd akarok… Neked, hrrr, kluk, Ne! Jézus! Janikám, mit művelsz velem? Végtelen…

A sofőr a padlóra nyomta a fejét.

– Oldalról akarlak látni.

Elhajtotta az arcából a sok vörös hajat. A vállát lefogta, mert rázkódott az asszony a nevető sírástól. Hajdúné meg akart fordulni, megpördülni. Nagy teste kapálózott. Markolta a szőnyeget, és üvöltött. Nyaka megmerevedett. Sarka megtámaszkodott a szekrény sarkában, belevágott a fa mélyen a húsába. Dobta magát, az ajtóhoz szorult az arca, szája a padlót érte. Elájult.

 

A szállodák lassan kivilágosodtak a tavaszban, nyárban. Fehérvár, Baja, Szarvas, Kalocsa, a többiek. Reszketett az asszony. Állt a fűzőben az idegen szobában, meredő lábfejjel. Haja a vállára hullott. Várt, mint egy eleven szobor. A nyár végi fák hegyét érintette az esti hűvös szél. A friss törülköző mereven feküdt a mosdó melletti vasrúdon. Kis Caola szappanok voltak a mosdó árkában. Lefordított poharak az üvegpolcon. Jani jött. Könnyű, világosszürke szép öltönyt viselt, olyan volt, mint egy profi herceg. Csak az arca kissé vaskosabb. Ledobta a zakót az ágyra. Cipőjét lerúgta.

– Na ugye? – mondta kedvesen, gyöngéden, áhítatosan.

És ütötte Hajdúnét, a Nőszövetség főtitkárát. Arcul csapta. Belerúgott a fenekébe. A mellét rángatta. Megint pofon. Ököllel az arcába sújtott. Haját megcsavarta a keze fején. Ellökte. A nagy test a földre huppant.

– Jani! Jaj! Te gyönyörűm! Zsarnokom! Uram! Ne! Te drága! Igen! Hrrr… Hluk, grrro… – hörgött valósággal. A sofőr szakszerűen dolgozott, kicsit széthúzta a száját, mosolygott. Fölrántotta a nagy testet a padlóról, és megfordította. Rúgta. – Jaj – mondta halkan Hajdúné. A férfi a vállát ütötte. A fejét hátulról. Maga felé fordította. Szájon vágta, a bal szájzugban lassan megjelent egy vércsepp. Még ütött a sofőr. A két mellet ragadta meg, cibálta. A nyak bőre is fölhasadt kissé. Pofon. A szemét találta.

– Jaj, ne, Janikám, gyönyörű vagy… Ne. De, miért, mindig… Te! Ó, Hrrr, igen!

A férfi kifejtette a fűzőből a nagy testet, az asszony fetrengett a földön. Harapta a szőnyeget. A férfi nyílt tenyérrel jól megcélozta az arcot. Hajdúné nyögött.

Másnap még előadás volt a KISZ városi kultúrházában. Hajdúné súlyos púderréteget kent magára, bal szeme sötétlett, szája berepedt. Haját a nyaka köré tekerte, a könnyű ruha kivágását kicsit eltakarta. Vagy kétszázan gyűltek a terembe, fonónők, bejáró asszonyok az Elektromos Műszergyárból, és két szövetkezet vidéki tagjai. A nagy terem erősen ki volt világítva.

– Előbbre kell lépnünk a fejlődésben – mondta Hajdúné az elnöki asztalnál. – Még ma is tartja magát, különösen vidéken, az előítéletek rendszere. Ebbe nem szabad belenyugodnunk. A férjek még ma is azt hiszik, hogy uralkodhatnak a feleségükön. A statisztikából látható, hogy napirenden vannak a garázdálkodások, a férfi kihasználja testi erejét a lényegileg fizikailag mégiscsak gyöngébb nőnél. A bíróság nem tud mit kezdeni ezzel – magánügy. A nők tudatát, a mi tudatunkat kell oda fejleszteni, hogy egyenrangú félként álljunk szemben a férfiakkal, a munkában, a szellemi életben, a szerelemben. – Egy kis vizet ivott az elnöki pohárból, körülnézett, mosolygott. – Belső ösztönünkkel, teherbírásunkkal irányítani kell férfitársainkat akár szellemi, akár fizikai téren. A munkaterületek ma már, elmondhatjuk, kiegyenlítődtek. Egy idegenforgalmi irodában, egy üzemben, szövetkezetben lényegileg jó a helyzet. A kereset is… A család, a kettős kapcsolat az, ahol még sok a tennivaló. Finom pszichológiai érzékkel kell hozzányúlnunk ehhez a kényes területhez, de az otthonokban is el kell érnünk valami egyenrangúságot, kiegyenlítődést az emberi harmónia érdekében.

Késő este értek haza Hajdúnéék. A Pasarétre ment, haza. Férje még dolgozott, a neoempire bútorokon puha fény úszott.

– Ne haragudj, hogy fönn vagyok még, drágám. Holnapra le kell adnom. „Matematikai irányelvek a hídstatikában.” Tudod. A korrektúra megjött. Mi volt?

– Semmi különös. Sok duma, szokás szerint, kicsit büdös város, fejkendős asszonyok.

– Mi van a szemeddel? Az a kék folt alul? – fölállt a férfi, és finom kezével közelített Hajdúné felé.

– Ez? Semmi. A sofőr… Olyan hirtelen rántotta a kormányt, hogy nekiestem a kocsi oldalának. Nem veszélyes…

– Az állat… Miért nem rúgod ki? Láttam az arcán, hogy valami közönséges fráter…

– Nem… Különben rendes… Na megyek, lefekszem. Majd elmúlik… Szervusz, dolgozz csak. Hullafáradt vagyok.

Menekülni

A nyár szakadt rá oltalmazhatatlanul. Nagy, fényes lapok zuhogtak rá, agyonégett. Ilyenkor nemcsak a bőre, feje égett meg, de a benseje is. Sajgott, fájt minden része, még a gondolata is, nyilallt belé.

Állt az utcán. Szokott állni az utcán mindig, mert nem tudta, merre kell menni. De most kietlenül állt, ellenségesen, elfordult az egész tértől, pedig szerette ezt a teret. Gyerekkorában is sokat állt ezen a téren, nagy házak vették körül, két szobor is állt a téren, egyikük Pázmány öreg alakja, égre emelve botját. Mindegy.

El akart fordulni a tértől, a napragyogástól. Délelőtt tíz óra volt. Nyár vége. Mégis nagyon sütött a nap. Az ing, a ruha mintha posztóból lett volna, kényelmetlenül. Nem is a meleg, főleg ez a kínos érzés dühítette. Kínozta a hőség.

Gyerekei arca. Az lebegett előtte, sietnie kellett, hogy vegyen nekik valamit, születésnapjuk volt, nem kis különbséggel. Hazamegy és odaadja majd az ajándékokat. De mit?

Úgy érezte, már mindent megvett nekik. Tízévesek voltak, és tizenegyek. Mindent megvett már nekik. Rendes ruháik voltak, különben sem nagyon kényesek, harisnya is, meg cipő. Eszébe se tudta szedni, hogyan is öltöznek. Ritkán látta őket, hetente egyszer. Rendesen voltak felöltözve, nevettek, szerették. Ez nagyon fontos – ő is szerette őket, így lehetett élni.

Átment a téren.

Várt a kocsikra.

Elsuhantak rendesen, a kocsik feladata. Piros, nagy lámpák. Gyerekkor, nem mondom.

Mikor azt mondta egyszer a feleségének, tudod, az ember annyit szenved gyerekkorában…

Azt válaszolta: te, mit szenvedtél te gyerekkorodban?

Mit is? Várjunk csak…

Ellenséges vele ez az asszony, hiába.

Ment az áruház felé.

Hatalmas üvegek tükrözték a napot. Szinte visszahőkölt a fénytől, melegtől. A kamasz próbababák előredőltek, mintha el akarnának esni, de ez csak modern beállítás volt. Nyakkendőt is kötöttek rájuk, de a fiúgyerekek ebben a korban humorosak. A lányok már egész rendesek tizenöt éves korukra, de a fiúk – kriminális. Azoknak a haja valahogy kiadja az arcukat, körülveszi, még szépek is. De ezek a fiúk. Humoros.

Bement. Fölment. Állt. Bolyongott a lógó ruhák közt, ahogy sorakoztak, olyan dermesztő volt, mint az egész meleg emberiség. Meg nem is hordanak talán ennyi ruhát, csak ki van téve.

De mégis egy ruha. T. azt mondta, neki is vegyen olyat, amilyen R.-nek van. Négy gyerek – ez kész röhej. Nem lehet eltartani, nemhogy…

– Tetszik parancsolni?

– Hát… olyan ruhát szeretnék…

A kiszolgálónő rendes volt, nem is akadt dolga, közelebb jött. Ezeknek mind egyszínűre van festve a hajuk – gondolta –, mind platinaszőkék. Ötvenes – platina, negyvenes – platina, harmincas…

– Egy ruhát vettem ősszel…

– Most van ősz, uram…

– Igen. Vagyis, még nyár van, de ősz fele megyünk… – nevetett, mint egy viccen. Hülye.

– Rendben.

– Vettem a múltkoriban egy kis ruhát… Olyan piros szegélye volt. Így – mutatta a saját mellén –, kivágva, mint egy pajzs vagy mellvért…

A nő nézte.

– Nem értem pontosan.

– Én sem – próbálta elütni, nevetett. Mit nevet itt – gondolta, hülye. – Szóval, egyszerű ruha volt, csak azért mondom, mert vettem már belőle egyet, és szeretnék még…

– Kinőtte a kis… Hm. Fiúruhát tetszik, vagy…

– Lányaim vannak… négy lány.

– Ó, az szép. És miből tetszik eltartani? – ezt meg ő szánja viccnek, gondolta. Hülye.

– Semmiből. Szóval, olyan durva anyagból volt, daróc vagy mi, de szép, és hetven forint volt, zsákruha vagy inkább kötényruha, amibe be lehet bújni… Világos színe volt, drapp, de szép. Kávé. Világos.

– Nincs, kérem, ki van zárva. Ezt a kis…

– Nem, nem, csak azt az egyetlent… Egy cipzár volt elöl, ami maga dísz, egy nagy karika…

– Ezt a kis kéket tudom adni. Őszre is jó.

– Nem, nem. Köszönöm. És kapnak esetleg még ugyanolyant? Azt megvenném.

– Milyen méretben?

– Hát, nagyobb, tízes, tizenegyes.

– Lehet, hogy kapunk, tessék bejönni. Most nincs. Ez van, amit mutattam.

– Nem, köszönöm. – Elmenni innen, el, mindenáron.

Lement az első emeletre – talán egy könyvet.

Befordult, a pult elé állt. Nézte a könyveket. Csak ne jöjjön ide a kiszolgáló, milyen könyv is kell?

Ősz, alacsony férfi jött. Rendes.

– Tetszik?

– Nézegetek.

Elment a férfi. Igaza van.

Nagyszínfoltos mesekönyvek. Azt nem. Gyűlölöm a meséket. Ancsa mesélt a fekete hajával, neki. A nagy díványon ültek. Ha jól belegondol, ő már akkor megdöglött a nőkért, öt- vagy hatéves volt. Nem is tudta soha, miről szól a mese. Egyetlen szóra nem emlékszik, csak Anna rettenetesen nagy, fekete hajára. Belefullad, ha rágondol. Na, mindegy.

Magyar könyv… Verne, May. Hogy szereti ez a T. az indiánkönyveket, pedig lány.

– Kérem, kérném… – visszahívta az oszlop mögé húzódó öregembert.

– Légy jó mindhalálig. Azt kérném.

– Huszonegy-ötven.

– Nem baj.

– Nem is azért mondom, csak hogy tudja.

– Kérem.

Legalább egy könyv.

Kinn az utcán megint visszatért a nyárérzése. El kellene menni innen. De hova? Már valósággal megszerette ezt a várost, a hídjait, az egészet, meg itt dolgozik is, a villamosok, a másik fele szép is a városnak. Folyton el akar menni, költözni, elutazni, de nincs is hova. Meg nincs is kivel. De így se bírható, ebben a tömegben még jobban fejére száll a nyár.

Ment.

Egy kis kés is kellene nekik. A múltkor látott késeket. Ezüstszínűeket. Kis méret, vékony penge. De minek egy lánynak kés? Sose vág semmit. Még megvágják egymást. Ő szeretne egy kést, de mit csináljon ő is vele? Meg nem szereti, ha van a zsebében valami. A kis késnek cikcakkosan volt díszítve a fogója, finoman recézve, mint a szögletes láncszemek. Nem tudja, hol van az üzlet.

A kereskedőnél sokat válogatott egy nagy rakás színes golyóstoll között. Pirosat akart, mélypirosat. Mintha bordó lenne, de csak a tüze. Mindenféle volt. Azon imádkozott, csak meg ne vegyen valami mást, mert szépek voltak azok is, zöld, fekete, sárga, piros. Mindegyikre ejtett egy finom kifogást, még a súlyukat is méregette a kezében, nem mondhatta meg, hogy olyat keres, amilyen nincs. Kijött.

Szembejöttek Kittyék. Kittyt régen szerette. Szép, nagy hátrahulló haja volt, vörösbarna. Jó szagú, tiszta. Sokáig szerette, talán első szerelme is volt, már nem emlékszik. Kitty is nagyon szerette őt. Minek őt szeretni?

– Hogy vagy, mi van?

– Megvagyok, dolgozom, ilyesmi. Ti?

A férfi, a férje kezdett beszélni, hogy jól. Ő kimegy vasárnap az anyjához…

– Mi meg itthon maradunk – mondta Kitty. – Nézd ezt a gyereket. Így öltözik fel. – Vékony, sápadt, magas gyerek volt, lecsúszott harisnya, fésületlen.

– Nem lehet egy percre egyedül hagyni őket. – Kitty hangja most is sírós volt, vékony, magas. Ujjait is úgy tartotta, mint tizenöt évvel ezelőtt. Kicsit széjjel. Affektálva, kacéran beszélt, de nem volt az. Most is elég szépnek hatott.

– Mert az anyjuk nem gondozza őket. – A férfi magas, szép szál legény volt, becsületes arcú.

– Kikísértük az anyámat, tudod, a pályaudvarra. Ezekkel sehova se lehet menni.

– Mindig panaszkodsz, Kitty. Nem változol.

– Látod, ő is mondja. Ne panaszkodj. Törődj bele…

– Jaj. Törődjek bele. Mi jut nekem? Semmi. Elmentünk egy este a Jerevánba. Micsoda lepra hely az. Te voltál a Jerevánban?

– Én, mostanában… nem nagyon… A Jereván…

– Nahát. Ilyen helyre visz. Unalom. Valami amerikai rokonok voltak itthon, azokkal.

Lelépni, csak ez forgott a fejében.

– S te hogy vagy?

– Nem is tudom. Megyek vásárolni.

Berohant a villamosok közé, egész testtel.

Ez lehetetlen, ez a nyár.

Később kulcsokat látott meg. A kulcsok olyan szépek. Mindig szerette őket. A kulcskirálynál sokszor vásárolt. De itt most ekkora kulcs, na, nézd csak…

Fölment. A második emeleten volt a Kulcsár nevű vasas. Egy nyitott konyhába lépett, udvarias fiú mondta, arra. A hosszú előszobára mutatott. Kijött egy magas, elhanyagolt nő fehér köpenyben.

– Azt a nagy kulcsot szeretném.

– A gömbölyűt vagy a szögleteset?

– A szögleteset. Az csak dísz, vagy van hozzá szekrény?

– Fogas. Fogas ez, uram, nem látta a kirakatban? Öt ruhát lehet rá fölakasztani.

– Igen.

Megpróbálta a falhoz illeszteni – tetszett neki.

– Ferdén. Úgy jobban mutat.

– Igen. Köszönöm. Igen. Huszonkilenc forint? Műanyag?

– Mi nem dolgozunk műanyaggal.

– Akkor miért ilyen könnyű?

– Fém. Könnyű fém. Becsomagoljam?

– Igen, egy papírba. A táskát kiszúrja esetleg…

– Nem szúrja ki, mert nem olyan hegyes, de ezen ne múljék… Tessék.

Mi kell még?

Lement a lépcsőn.

Sütött a nap.

 

A gyerekek aztán játszottak a revolverrel az erdőben. Nemrég ő magyarázta, hogy minek fegyver a gyerekek kezébe. Szidta is az egész magyar kereskedelmet. Bezzeg ezt behozzák Nyugatról. Ezt lemajmolják. Már a gyerekekbe is beleoltják a didirdudurt. Fa mögé bújnak, és onnan puskáznak nyolcévesek. Hosszú puska, rövid puska, gitár, még vízipisztoly is. Emlékszik, néhány éve csak vízipisztoly volt. De az olyan puhány. Lányoknak pisztolyt, ki hallott volna ilyesmit. Még a pincér is csóválta a fejét, pedig a pincérek mindent megértenek.

Futottak a nagy rét felé, és lövöldöztek. Ők hátrább mentek. Látta, ahogy az egyik lő, a másik elesik. Úgy vágta le magát a fűre, mint egy igazi színész. Szétvetette a karját. Ott fehérlett a réten. Hát nem lehet ettől sohasem szabadulni? Ők faragtak is pisztolyt. Volt mindenféle. Fűrésszel kivágták a keretét, a ravasz helyét meg késsel kifaragták. A lányok hancúroztak, buktak, estek, kiabáltak, sikongtak. A patronok nagyot durrantak, az egyikből komoly láng csapott ki, megfeketítette a kislány kezét. Szaladtak. Boldogok voltak. Pazarul elvágták magukat.

– A fejedet. – Közelről durrantott T.

– A szívedbe lövök! – kiabálta D., és vágtatott lehetetlen lován. – Oldalába! Lábába. Most a kezét!

Most rémlett föl, hogy Kitty fiának a kezében is egy finom agyú pisztoly volt. Mindenütt fegyverek vannak. Harag, düh, háború. A rét nem rét, csak csatatér, a fák fedezékek, és hasalni kell a magas fűben.

Örökké.

Vacsora

Bejöttek a vendéglőbe. Ott alig volt néhány pár, a bokszok fekete dobozként fogadták magukba őket. Alacsony és széles helyiség volt, jobbra kellett lemenni a konyhába, ahonnan vastag, egyenletes szag áradt, betöltve a termet, de levegőnek is érezhette az ember. Az egyik használatlan asztalon szabályos toronyban állt a pogácsa, régimódi kecses tálon a mandarin meg a hidegtől aszalósra csípett füge. A gyümölcs bőre, bármilyen meleg volt is a téli teremben, reszketett a hidegleléstől. Balra, túl az üveges bejáraton egy kis terembe lehetett jutni, ahol csak három férfi ült, és pörköltöt kért, ha jött a pincér, meg pilseni sört.

Ők ott álltak a bejáratnál, mindössze heten lehettek még a teremben, halat evők, egy német, három-három ember meg egy távoli bokszban. S szemben velük a hatalmas falfelületet lezáró ajtóbetét falécei úgy szaladtak szét, mint a napsugarak, melyek valaha a Szentlélek körül küllőztek. Olyan volt a helyiség, mint egy kápolna, pár lépéssel a föld felszíne alatt, teremtői hévvel és csöndességgel megalkotott kápolna, minden hivalkodás nélkül átadva a létezésnek az anyagcsere szent helyét, balra egy fehér-fekete pincér állt, kezében könnyed ronggyal, maga is úgy, mint egy fonnyadt kabát, mégis egyenruhás mivoltában pap, celebráns, esztéta, ügynök, barát.

Megálltak egy pillanatra, a férfi és a nő, aztán továbbléptek, befelé a fekete dobozok felé. Kicsit tanakodtak, egy asztalhoz folyamodtak, aztán átmentek a kisebbik terembe, de előkelőbbnek találták első választásukat. Jött is elő az ezüsthajú ruhatáros nő, aki előkelőbb volt, mint bármelyikük, és lefejtette róluk a kabátokat. Szürke kabátok voltak rajtuk, nagy-nagy hajtókája volt a férfinak, amely alól egy kék zakó, szürke nadrág, csukacipő, a zakó alól tréningruha bontakozott ki. Alacsony volt, kis hullámot nyomott a hajába, karjai rövidek voltak, alig értek össze elöl az ujjai, amikor összekulcsolta őket. A nő is egyszerű volt, könnyedén igyekezett viselni ezt, lompos, bő, szürke ruha volt rajta, fekete bársony kézelővel. Haja sisakszerű, lapított koponyáját esetlenül fedte a seszínű haj, pedig fiatal volt.

A gyűrűjük volt a leghasonlatosabb. Két hatalmas gyűrű világított kezükön, ahogy az asztalra rakták a karjukat, mindkettő valami fekete kővel, mely olyan volt, mint a viasz, amibe arcot véstek.

– Régen láttalak, Baba – mondta a férfi, kicsit megforgatva gyűrűjét, miközben merően a nő arcába nézett. Szép, egyenletes vonásai voltak a nőnek, a körmén kicsit pirosas festék, cigarettatárcát vett elő, melyen szintén fekete címerfej volt, és egy agyonnyomorgatott cigarettát tett a szájába. Szemben ültek egymással, aztán halászlét rendeltek. A férfi kedves arccal nézte a nőt.

– Igen – felelte nagy komolyan Baba a férfinak. – Mi van veled?

– Velem? Semmi. Semmi érdekes. Tudod, hogy három éve elváltam, de azóta találkoztunk is egyszer Debrecenben. – A férfi fölállt közben, hogy megnézze a fotográfiát, amit a boksz fölé tettek. Egy havas tájon állt ugyanaz a ház, ugyanaz a vendéglő, ugyanaz az utca, amelyikben voltak. Előtte emberek, magas sapkában nők, mit tudni, mire vártak. – Semmi sem változott – mondta még, nem tudni, a fényképre vagy rájuk értette-e?

– És hogy vagy Szolnokon? – a nő úgy szívta a cigarettát, hogy a papír zizegett, sercegett tőle.

– Megvagyok. Jobb így egyedül. Tudod, nehezen bírtam ki másokkal.

– Akkor miért kísérletezel? Közben tönkremennek az emberek.

– Tönkre, tönkre. Mindig azt gondolom, hogy megy. Meg aztán néha rossz egyedül lenni. Tudod, nem iszom, nem kártyázom, otthon szoktam olvasgatni, meg fabrikálok, órát javítok. Örülök, hogy találkoztunk. A régi helyeden vagy még?

A nyers faasztalon mértani mozaikossággal álltak a tárgyak, nagy, kék üveg hamutartó, átlátszóan, hogy mellette óriásinak tűntek a fogpiszkálók. Az egyik poharat megtöltötte a pincér sárga, sűrű borral, Babának hozott egy lila kehelyben ragadós italt.

– Ott. Előléptettek. A bérelszámolásban dolgozom még mindig, de nívópénzt is kapunk. Ez havonta nyolcvan, százhúsz, olykor kétszáz is. Valami – mondta rezignáltan Baba, és fogai előcsarnokába löttyintett egy kicsit a lila folyadékból.

– Szép. Akkor csak megvagy. És szép vagy, csinos. – A nő elpirult, kissé félszegen lehúzta a fönnakadt bársony kézelőt a karjára.

– Jársz gyakran… társaságba? – faggatta a férfi.

– Sehova. Most is a Zeneakadémiáról jövök. Kamaraesten voltam. Schubert, tudod, Schubert volt a kedvencünk.

A férfi nem válaszolt. Félrenézett a másik asztalhoz, ahol egy kék ruhás kövér férfi ült, meg egy zöld ruhás sovány asszony. Egyikük sajtot evett, másikuk valami rizst.

A halászlét meghozták. Volt ebben is valami ceremónia. Az ívelő vasfüleken lógott egy miniatűr bogrács, odaegyensúlyozta a pincér az asztalra, alig fértek el a tárgyak.

Lassan vettek a léből. A halakat kikerülték, a levet vették le előbb. Filmen lehet csak ilyen egyforma ritmussal mozogni. A mély merítőkanalat lebuktatták a haldarabok közé, és vettek, kiöntötték a fehér porcelán tányérra, s a piros lé elöntötte, mint a vér.

– Jó. Nem? – kóstolta meg a férfi az ételt. Kicsit égetett még.

– Jó. Elsőrangú. – Baba is mert magának a vérpiros léből, aztán elkapta a szájától. Őt is égette még.

– Mit érzel? – kérdezte aztán. – Nem sós?

– Á. Inkább pont jó. Ahogyan szeretem. Arra nincs hal. Nincs semmi.

Ettek. Lassan, óvatosan költötték el az ennivalót, mint az áldozatot. Mikor kissé megcsappant a leves, a férfi mert magának egy halacskát, olyan volt, mint egy levágott darab, lecsonkolt rész.

Baba is hörpölte az ízes levest. Melegítette az alkohol is. Fejében lassan párák úsztak, lila és piros ködök, melyek szétömlöttek, és befödték a gondolatokat. Közben beszélgettek, kicserélték egymás helyzetéről a véleményüket. Fölül egy réz kéz mutatta, meddig ért a pesti árvíz 1831-ben. Baba azt nézte egy percre, aztán hirtelen azt kérdezte:

– Ugye, véletlen volt? – vízszintesen tartotta a kanalat, tele lével, tele hallal a szája magasságában, látszott, hogy magának is hirtelen jött a kérdés.

A férfi megállt egy pillanatra. Ügybuzgalommal falatozott eddig, a halat ügyesen tördelte a kanállal a lében is, aztán lassan elmosolyodott, mintha megértette volna a ködön át, mi is a kérdés. Messze, messze a gomolygó anyagcserén, a pillanatok fehér ködein át, megértette. Baba ott ült vele szemben, annyi év után, annyi hasztalan átvirrasztott éj után, a boksz falában minták domborodtak, mint a régi címerek, látása perifériáján egy fehér-fekete pincér állt, mint egy kabát, Isten fájdalmával és vértezetével, körül alig hallott beszélgetés, de ő megértette, mit kérdeznek tőle.

– Nem. – Nem mondott többet. A nő abbahagyta az evést, az egész halászlé olyan rettenetesnek tűnt egy percre, aztán folytatott mindent.

– Ne mondd ezt, Zoli. Akkor is kértelek. Nem tudok így élni. Ennyi év után legalább mondhatnád, hazudhatnád azt. Ennyit legalább megtehetnél.

– Mért tegyem meg? Az igazat akarod tudni. Ismerlek. Nem akarod, hogy félrevezesselek. – Befejezte az evést, a kis bográcsot visszaakasztotta a kampóra, és hátradőlt. – Ugye, jó ez a hely? Te, nincs ilyen az egész városban. Emlékszel, Piriék is idejártak. Mi lett azzal? Férjhez ment?

Baba bólintott. Válaszolni szeretett volna, hogy nem fontos Piri, senki nem fontos, csak amiről ő akar beszélni, de egy szálkával volt elfoglalva, nem tudott megszólalni, végül is kihúzta a fogai közül a hosszú csontocskát. A férfi megint rendelt valamit. A pincérrel halkan tárgyaltak, amíg Baba is befejezi a tort, és csöndesen leeresztette piros kanalát. A kiürített tányérok, a bográcsok meredtek az asztalon, meg négy kéz, két piros, két fehér. A férfi kedvesen mosolygott. Aztán fölállt, és a szomszéd asztalról átemelte a bőrbe kötött étlapot, és megnézett még valamit.

– Annyira szeretett téged apa. Úgy beszélt rólad, mint egy távoli hercegről.

– Tudom. Csak épp tudni nem akart rólam. Beszélni beszélt, nagyon is. Az utolsó pillanatban is voltak gesztusai – ingerülten szónokolt a kis fiatalember.

– Ne mondd ezt. Te nem értetted őt.

– Nem. Egyáltalán. Csak te értetted.

– Én igen – a szeme lassan elhomályosult a könnytől. – Emlékszel, amikor Chopint játszott. Fölnyitotta a zongorát, az meredt csak a szobában, és játszott…

– Nem emlékszem. Nekem nem játszott. Lehet, hogy neked játszott, de nekem nem. Engem Debrecenbe küldött, egyetemre, nehogy a közelében legyek.

– Aztán nagyon is a közelébe kerültél. Tölts nekem is egy kis bort, a hal után előbb azt innék.

– Ő mindenkit megértett, aki csodálta. Hivatalból csodálni kellett.

– Azt hiszem, lehetett is – a szóda sercegett, igazságtalanul.

– Igen, ha játszott. De ha élt, nem.

– Hagyjuk ezt.

– Hagyjuk. Persze. Te kezdted. – A férfi is ivott, ahogy maga elé emelte a poharát, látszott, hogy gondolatai lebegnek az orra előtt, arra figyel, nem egyébre.

Aztán Baba tovább kérdezte.

– Ugye, véletlen volt, Zoli? Ezt az egyet mondd meg.

A férfi nem válaszolt. A pincér meghozta a fehér pépet a jénai tálban, valami dzsemmel. Azt meregették most. Szélén barnára odasült, és anyaga is húzódott, mint a gumi.

– Elesett. El kellett esnie – folytatta Baba. – Annyira sokat dolgozott, fáradt volt, veled veszkődött…

– Velem? Inkább én vele. Elég jól sikerült ez a veszkődés – mondta keserűen a férfi, és kilöttyintette a maga adagját a tányérra.

– Ne mondd ezt, Zoli, ne mondd.

– Mindenre emlékszem. A kandalló megvan még?

– Nem maradok itt, ha így beszélsz – a nő ette a fehér pépet, gyűrte, gyűrte lefelé, majd belefulladt. Kis lekvárt kanalazott mellé. – Szerencsétlen ügy.

– Szerencsétlen? – mondta a férfi, szájában a grízzel. – Szerencsés.

– Véletlenül esett el.

– Fenéket. Te is tudod, hogy nem így volt.

– Nem is veszekedtetek.

– Nem. Csak ő pofon ütött.

– És te meglökted.

– Ma is azt tenném.

Baba szájában szinte gipsszé állt össze az étel. Alig találkoznak a bátyjával. Olyan okos ember volt. De ezt nem lehet kiheverni. Ebből nincs kiút. Ha egyszer legalább nem így gondolna vissza. Azóta teljesen megváltozott. Milyen jól indult, finommechanikai laboratóriumban dolgozott, mikor kimaradt az egyetemről. Most biztos valami gyárban villanyszerelő. Rágondolni is rossz.

– Amíg élt, nagy szeretettel beszélt rólad. Utolsó nap azt mondta: te – a hangja olyan volt, mint a kendő suhogása –, mondd meg ám Zolinak, jöjjön föl Pestre, és vegye át a helyemet a családban, te nem maradhatsz egyedül, meg a többi rokon se… Zoli okos.

A férfi ette a grízt, kanalazta, nem válaszolt. A teremben alig mozdult valaki. Közeledett az éjfél, a záróra.

– Azt mondta, sokra fogja vinni. Csak ne lenne olyan makacs. Én próbáltam jó útra téríteni. Tudod, Baba, egyszer zongoráztam neki, egy kicsi fantáziát, még anyád halála előtt, egész csöpp fiú volt, magam szereztem. Azt mondta, ezt nem fogja elfelejteni.

– És anyánkat szerette? – A férfi, mintha a levegőbe mondta volna.

A csöndes utcán némán mentek, a férfi akkorka se volt, mint a nő. Szép téli estében hidegen égtek a lámpák és a csillagok. A Duna is hideget árasztott.

– Visszautazol?

– Vissza. Négy óra húszkor indul a vonat, addig megiszom még egy feketét valahol. – Álltak a kapuban, mint két árnyék. Nem is igen tudtak mit beszélni.

– Kiszolival mi van? Zsuzsánál maradt?

– Nála – mondta a férfi. – Én mit kezdjek vele? Magamat is nehéz gondoznom. Bolondul a zenéért. Az anyja persze mindenáron művészt akar csinálni belőle. Művészek! – és fölnézett az égre, körültekintve a mindenséget.

– S te mit csinálsz szabad idődben? – megnyomta a csengőt Baba, talán véget is akart vetni ennek az egész együttlétnek.

– Hát csak elvagyok, olvasok. Várom a föloldozást – mondta nevetve.

– Keress föl, ha fönn jársz. Legalább mi tartsunk össze – és kezet nyújtott a nő.

– Persze. Ha gondolod, hogy elküldöd Kiszolinak az Öreg régi kottáit… ott laknak még.

– Elküldöm. Okvetlenül.

– Szeret játszani a gyerek. Játszani. Marhaság. – Elbúcsúztak, a férfi megindult az éjszakában, hogy reggelre vonatra szálljon, és hazatérjen.

Kötözés

Olyan szeme volt, mint egy gyereknek. Kék, kedvesen hunyorított vele, fejét kicsit lehajtotta, ha ment a folyosón. Benyitott a szobájába, a polchoz ment, levette az endokrinológiai kézikönyvet. Nem ismerte a betegeket, de az eseteket igen. Jól vezette az osztályt, nem volt semmi baj. Most is a fotelba ült, ott olvasta az angol szöveget, nézegette az apró ábrákat. Hosszú, kietlen szobája volt, nagy íróasztal, sárgás kanapé, sarokban dohányzóasztalka, fehér szekrény, üresen. Kabátja ideiglenesen lógott a fogason, köpenye kigombolva. Becsukta a könyvet, ujját benne hagyta. Itatósbetétes mappa feküdt előtte, jobb sarkán három telefonszám. Ötvenhat éves vagyok, van egy kis hajam, ez a kezem, öreg sem vagyok. Veszekszem, hogy jobban menjen az orvosi munka. Hát mehet jobban? Eligazította magát a fotelban, elfordulva ült, nem a fényt kereste, hanem a helyzetet. Kopogtak.

– Tessék – kiáltott a kettős ajtó miatt. – Jöjjön csak.

Az orvosnő, alorvosa gézt hozott, vattát, porokat.

– Itt volnék, főorvos úr – dundi fekete asszony, maláj arccal.

– Persze. Hát lássuk csak – letette a könyvet. – Pakoljon le. – Továbblépett az íróasztaltól. – Ne higgye, hogy megyünk valamire. No, mindegy.

Levette a köpenyét, lassan bújt ki belőle. Az orvosnő állt, nézte. A nyakkendőjét bontotta meg, kihurkolta. Kinézett közben az ablakon. Annyi minden van kinn, öreg téli fák voltak ott, padok a betegeknek, egy autó széle látszott, kerítés.

– Segítsek?

– Hát – és lassan kibújt az ingéből. Keresztbe volt kötve a háta.

– Tessék csak vigyázni. Ide leülni talán… itt jobban esik kézre. Jobb lenne így, a fényhez – zörögtek a székkel – oldalt, és… ha lehet, esetleg lovagló ülésben. Nagyszerű.

– Majd én kibontom…

Elöl volt megkötve a géz. A két csenevész mell alatt futott a szalag. Olyan volt, mint egy cirkuszi erőművész, aki nem tudja elszakítani a kötelet a mellén.

– Lassan. Tessék talán felnyújtani a kezét… Jó. Összetapad ez a géz… – körmével pöcögtette kifelé a csomót. – Majd lassan bontjuk.

Körüljárta a Főnök testét, gombolyította róla a szalagot. Vékonyodott, majd a hát közepétől balra kicsit följebb egy négyszögletű fehér lapocska maradt csak.

– Nem fájdalmas – mondta a Főnök.

Az orvosnő levette a sebről a gézlapot. Gyógyulófélben volt a heg, kis lukacska, bemélyedés.

– Milyen?

– Gyönyörű. El se lehet képzelni jobbat.

– Ne mondja.

– De. Kellően hegesedik.

– Ne mondja. Olyan, barnább lehetne. Láttam a tükörben egy rövid ideig bent. Hatezer egységet adtak.

– Óvintézkedés.

– Köszönöm. Morbus Dröschels. Hallott már ilyet?

– Nem, főorvos úr. Ezek a bőrbetegségek egytől egyig különbözők. Átkötözöm.

– Kérném. Milyen, végeredményben?

– Tetszik engem ismerni, főorvos úr. Egyenletesen jobb. Két napja kötöztük.

– Minden lexikont megnéztem. Ilyen betegség nincsen.

– Biztos van, csak új.

– Ah. A 64-es amerikai és olasz lexikont is végigböngésztem.

Kopogtak.

– Ne engedje be.

Az orvosnő ment az ajtóhoz, kiszólt, hogy várjanak.

– Dröschels. Tolvajné. Rák ez, mi?

– Főorvos úr, ne legyen ennyire radikális.

– A bőrgyógyász azt mondta, semmi. Akkor mért rendelt vissza? Háromszor. Tovább. Onkológia. Radikális kimetszés. Ők a radikálisak, nem én.

– Jó, jó. Tessék csak a karját fölemelni. Így.

– A süllyedést megcsinálták?

– Puskás fogja hozni az eredményt ebédkor.

– És a sugárkezelés?

– Biztonság. Itt fogom megkötni elöl, jó?

– Rátette ezt a nyavalyát, port meg kenőcsöt… Áh… semmi…

– Főorvos úr, rendben lesz hamarosan minden.

Fölállt, a nadrágját kicsit följebb húzta, kinézett az ablakon. Gyerekszemei kékek, áttetszők voltak. Kinn sok minden volt, autók, kerítések, hókupac.

A doktornő összecsomagolt. Betette a maradék anyagot a szekrénybe, alulra. A csaphoz ment, kezet mosni. A főorvos öltözködött.

– Bejöhetnek.

Az ápolónő leszedte az íróasztalt, megterített. A doktornő kiment halkan, a főorvos az oldalsó fotelba ült.

Bejöttek az orvosok, kicsit megilletődve álltak, féloldalasan.

Fölállt a főnök.

– Gondoltam már régen arra, hogy ne menjünk le az ebédlőbe. Annyian vannak, sok ember, zaj…

– Ó – lelkendeztek –, itt így együtt, nagyon jó ötlet.

– Nem tudom… van-e így kedvük?

– Jaj, főorvos úr… Csak nem gondolja…

– Szóval holnaptól kezdve esetleg rendszeresen… így, fél egykor…

Elrendeződtek az asztal körül.

Két nő, két másik férfi, a főnök középen. Egyszerű ebéd volt.

– Nyolc volt a süllyedés, megmondtam, hogy annyi lesz. Nyolc.

A Főnök fölnézett.

– Mért pont nyolc? Ahogy maga megkínzott a vérvétellel.

Nevettek.

– Tegyek még főorvos úrnak ebből a krumpliból?

– Nem. Nem kérek többet. Elbocsátották azt az öreg nénit, aki a figyelőben volt, azt, akinek a fia a közértben dolgozik, és az vigyáz rá?…

– El, el, főorvos úr.

Lassan ettek, kicsit csendesen.

– Vizet kérnék, ha van.

– Egyelőre csak ez a pohár van, holnapra minden kialakul.

– Jó ez. Na. Gyújtsunk rá. Maga dohányzik, Klára, nem?

– Hát…

– Gyújtson rá. Szóval holnap megint itt ennénk, rendben? – Fölállt, kezet mosott, az arcát is leöblítette vízzel. – Elmegyek most. Maguk maradjanak nyugodtan.

– Spanyol?

– Ó – nevetett a Főnök. – Igen. De holnap tovább maradok.

Felöltözött, vette a nyelvkönyvet, kicsit meghajolt:

– Viszlát. Találkozunk holnap.

Sötétedik

Őszül, őszül.

A füvön akkora virágok hevernek, mint a kard. Nagy fejű, túlnőtt virágok, hosszú szárakkal. Behintve a fű, hanyatt feküsznek rajta a virágok. A kert messze elnyúlik a kerítésig, csupa fű az egész. És ennyi virág. Elszórták volna, vagy a szél kisodorta őket ide a gyepre?

A szomszéd telkekről már égett szag jön. Valaki éget, égeti a gallyat, az összegyűjtött avart, a száraz fadarabokat. Itt meg ez a dús fű megáll, mint a fiatal, lenyírt, sötét haj. A nagy ablakok be vannak csukva. Nem látszik élet. Az ablakok becsillanó sötétjében függönyök csüngnek, kis fehér függönyök, áttört lemezeikkel. Önálló életet élnek, halkan, tisztán. Ahogy mozdul az ember, életet lehelnek, ők is mozdulnak, minden pillanatban mást mutatnak. Az ablakok körbefutnak, öt nagy ablak néz a kertre. Mögöttük a függönyök, amögött sötét. Valószínű, bútorok vannak bent, nagy bőrfotelek, kerek fekete asztal, boltozatos szekrény, emberi művek. Ágy nincs benn, ez nem lakószoba. Ahogy az ember megy, mozdulnak a függönyök, és a sötétet megtörik fehér szitáikkal. Mintha élnének. Pedig csak az ember él.

Vagy az se.

A tárgyak egy este magukra maradnak, elcsöndesednek. Talán annyira magukra maradnak, hogy visszahúzódnak önmaguk üreges belsejébe, és megszűnnek, eloszlanak, felszívódnak odabenn. Egy bútor eltűnik, vagy a sötét nyeli el, vagy önmaga. Elenyésznek, békésen, feneketlenül.

– Van itt valaki? – az öregember benéz az egyik nagy ablakon, behajol az ablak idegen üvegvizébe, a függöny változó szitahéjába. Benéz. Nem felel senki. Az öregember magas, csaknem hórihorgas, erős, inas. Nincs mitől félnie. Arca napégett, tiszta, tekintete kék. Nyersbőr kabát lóg le a válláról, nyűtten, egyszerűen. Olyan, mintha része lenne az ember testének. Lóg rajta, karja kar, válla váll – bőrből.

Továbbmegy az öregember, megkocogtat egy másik ablakot a kezdődő sötétben. Még nincs sötét. A kert ragyog, némán, szentül. Már nincs árnyék, de a bokrok csoportja élesen kiválik a salak előtt. A fű színe nem fekete még, zöld. Tartja ezt a zöld színt, mint festéktartalékát a búcsúzó világ. Még áll a kert, mint egyetlen teher, a meg nem oldott teher, a sötét előtti teher.

Az ablaküvegen koccan az öregember körme. Kicsiket koccant, kérdezőn, óvatosan. Bent már teljes a sötét. Az ablaküvegek hullámain túl a fehér függönyök levágják a szobát, végleg kiszűrve a kinti fényt, elhatárolva a kintit a bensőtől. Ott teljes a sötét. Nem látni át az üvegen, nem derengenek megfelelő bútorok, hogy a ház magányos keretében enteriőrré álljanak össze. Elhagyott a ház, puha belülről. Ott minden lehet. Csönd, üresség, béke. Vagy csak a sötét vonta be hálójába a süllyedő szobát.

– Van itt valaki? – kérdez az öregember még egyszer. Hangja határozott, mintha keresné az ismeretlent, beesik a szoba felé, mint egy kő, szürke, tiszta kő. Egyik nagy kezét megtámasztja az ablakkereten, az alsó peremen néz be.

Megnyílik az ablak, homályos arc néz ki.

– Itt vagyok én – mondja a nő, haját hátrasimítja. – Nem akartam felgyújtani a villanyt, hogy ne legyen világosság. Ültem.

– Kezét csókolom. Azt mondtam, megnézem már, miért van ilyen sötét maguknál.

– Persze. Egyedül vagyok.

– Mindig korán világosság van… mondtam, megnézem már, miért van ilyen sötét, nem látni még a bútorokat sem. Pedig szépek ezek a régi bútorok. Kedves szülei, mikor itthon éltek, szerették. Nem tudom, maguk szeretik-e, akkor szép volt. Sokszor voltam benn. Az a nagy szekrény, az aranyozott sarkokkal. Szépek voltak a süppedő bőrfotelek.

– Abban ülök. Az egyikben ülök.

– Rendben van. – Bólint is hozzá az öregember, kezét leveszi az ablak támlájáról. – Rendben van így. Egyedül, igen. Ez az.

– Nem akartam, hogy világos legyen, Dávid úr. Tetszik érteni. – A nő kihajolt, mintegy beljebb a kertbe, hogy látni lehessen. Alacsony, barna nő volt, hosszú hajjal, tiszta arcvonásokkal. Feszülten nézett, és kedvesen.

– Persze, így van ez. Itt ez a kert is, itt is lehet lenni. Még nincs hideg. Tulajdonképpen alig van ősz. Kinn meleg a levegő, enyhe.

– Elrendeztem a lakást, tudja, hogy van ez vasárnap, elmentek a gyerekek, gondoltam, nem gyújtom még meg a villanyt, látni akartam a kinti világosságot. Bent…

– Szép még ez a fű. Olyan frissnek tűnik. Zeke bácsi jókor nyírta, attól van. És ez a sok virág… egyenesen tisztává teszi a kertet, üdévé. Jó szaga van.

– Égetnek valamit, nem? – Rákönyökölt az asszony az ablakfára.

– Sírt maga?

– Nem. Nem sírtam, Dávid úr. Mit sírnék, minek sírnék?

– Nem, csak a szeme vörös.

– A füsttől lehet. Mit égetnek?

– Kezdődik az ősz. Égetnek. Gallyat. Szemetet.

– Nem sírok, Dávid úr. Bent ültem az egyik fotelban, de nem sírtam. Azt gondoltam, nem gyújtom fel a lámpát, hadd érezzem a kinti világot. Nem eresztem le a rolókat se.

– Még jó idő van. Kint is lehet ülni – a kert felé fordul, nézi –, szép kert. A bokrok kiadják a saját formájukat, szeretem a maguk kertjét. Olyan komoly. Lehet, hogy ez nevetségesen hangzik…

– Nem, Dávid úr, én is nagyon komolynak érzem a kertünket… talán változtatni kéne… egy rózsát vagy élénkebb…

– Nem! Így! Mindig így! – vágott közbe az öregember. – Így kell. Legyen komoly. Régen is ilyen volt, apjauráék idejében. Volt egy vörös bokor, cérnavékony levelekkel, melyeknek olyan volt a tapintata, mint a radírnak. Tudja, ami ott marad a papíron. Oda állt balról…

– Örülök, hogy szépnek találja még a kertet. Többet kéne gondozni, összehasonlíthatatlanul többet. De nincs időnk. Meg nincs itthon senki.

– Elment a… hm… fiatalúr. Úgy értem…

– Elment az uram, Dávid úr. De hát ezt maga is tudja. Négy éve elment, nincs itt. A gyerekek is anyámnál vannak többnyire. Elmennek.

– De ilyen fiatalon, maga, ugye, nagyon fiatal?

– Ne mondjon már ilyet, Dávid úr – nevet az asszony, hangja fölcsap az üres, egyedülálló kertbe. – Fiatal? Sose voltam. Most meg éppenséggel. Ha közelebbről megnézné az arcomat, látná – csupa ránc…

– Na, nem szabad… ilyet… nem igaz… – visszahúzódik, megnézi hirtelen az asszonyt, aki az ablakkeretben könyököl. Haja kerete bevonja az arcot.

– Harmincnégy. Nagyon sok. Vége az… egésznek.

– Nem szabad ezt… nem kell ezt… – visszanéz a kert felé, az sötétedik már, borul. – Milyen szép ez a kert, a ház, rendben van, még a vakolat is teljesen ép… – megérinti az ablak fehér szegélye mellett a falat. – Minden teljesen ép… – halkan mondja, mint egy költeményt az öregember.

– Zeke bácsi levágta a füvet. Ő a mi mindenesünk. Zeke bácsi nélkül nem volna élet itt. Anyámmal nem jövünk ki, tudja, Dávid úr, minek mondjam… Zeke bácsi… – nem tud mit mondani, remeg a hangja.

– Azt gondoltam, megnézem, van-e itthon valaki, hogy olyan sötét van. Már elkelne a fény. Mi nagyon hamar szoktuk meggyújtani a villanyt, az asszony fél. Fél a sötéttől.

– Én nem félek. Megszoktam.

– Igen, de az én asszonyom fél. Nem akar sötétben maradni. Este megfogja a kezemet, mikor elalszunk.

– Jó az, Dávid úr. Már hogy együtt vannak, két ilyen ember.

– Nem mondhatom, hogy bármi baj volna. Igen. Csak megnéztem, itthon van-e valaki…

– Köszönöm, Dávid úr. Itthon vagyok. Milyen gyorsan sötétedik. Ültem benn. Tudja, néha elégtétellel gondolok arra, hogy vége. Elment a férjem, jól tette. Ez az egyetlen elégtételem. Mert fiatal vagyok még. De mit csináljak? Itt vannak ezek a gyerekek is, ha nem is mindig itt. Vége. Ha látom, nincs már semmi remegés, görcs, tetszik érteni. Jó azt tudni, hogy nincs mit várnunk valakitől. Senkitől. Itt vagyok, ezt megtudtam ennyi idő után, hogy vége. Nem lehet újra kezdeni. Ez is nagy dolog.

A kert mintha beszakadna, ráomlik a sötét. Már csak a nagy virágok látszanak a füvön, meg a bokrok tömege.

– Az életnek van egy szakasza, amit le kell zárni. Nincs közöm hozzá. Megsemmisült. Elfoszlott, mondhatnék bármit.

– Én nem… ugye, megyek is lassan. Csak megnéztem…

– Elmondhatom, hogy vége. A szeretet nem örök. Egy szakaszra van szabva, mint a méteráru, egy ruhára valót lehet belőle venni. Érti, Dávid úr. Így vagyok. Szeretem ezt a környéket, a házat, anyámék lakták, tudja, hogy van… Elment. Most, ha találkozunk, jön a gyerekekhez, izgat még. A beszédje. Érdekes, fölizgat, de semmi közöm hozzá, inkább idegesít. De aztán jó tudni, hogy vége.

– Hűvös lesz, éjszaka be kell húzni az ablakokat… – halkan mondja az öregember, fáradtan. Megmozdul, elfordul az asszonytól a kert felé.

– Ezt elmondhatom. Ha mást nem is. Az is jó persze, hogy megszűnt a szenvedés… sokat szenvedtem, Dávid úr. De a legjobb ez a kis kajánság, a magam számára is… Nincs. Alá van húzva, föl van írva, mint egy végösszeg. Pontos, érthető. Mert annyi érthetetlen dolog van körülöttünk.

– Itt négy nagyobb bokor állt a gyep sarkán, emlékszik? – odamutat az öregember, karja úgy mozdul a nyers bőrkabátban, mint a sebesült. Ott áll, mutat egy helyre. Mintha parancsolna nekik, hogy legyenek.

– Igen. Annyi minden volt, tudja maga is, Dávid úr. Most nincs. Most nincs semmi. Barátom nincs, senki se jár ide, tudja maga is. A gyerekek anyámmal, de az is oly nehéz. Aztán dolgozom. Ha bemegyek a városba, az emberi arcok közt haladok, az is valami.

Most már teljesen sötétben beszélnek. Az öregember a párkányhoz támasztja keze szélét. Lábát is könnyen összekulcsolja, egyiknek a hegyén áll a nagy test. A kertet rajzolja a levegőbe, mintha virágokat hintene most, vagy párbajt vívna félvállról egy ellenséggel.

A kert magába süpped. Eltűnik, feketén, hosszan, akár egy hang. Nem hangzik, megdermed. Nem a hidegbe, csak a kerítés közé, az elnyúló láthatatlanságba.

Alig hallani, mit beszélnek. A szavak messziről hangzanak, mintha azok is tompítottak lennének. Egészen halkak, kicsik.

– Mit csináljak? Ki jön ide? Ki jöjjön ide? Vagy én menjek el? Innen? Hát itt éltem mindig. Ez az én helyem. Kinek magyarázzam, hogy itt vagyok. Hogy jelezzem? Volt egyszer egy drótos, az járt erre többször. Azt már felismertem. De nem tudtam vele mit kezdeni. Meg az orvos jön el néha. De őneki mindenki ezt mondja el. Ugyanezt a történetet, Dávid úr. Hogy: Egyedül vagyok, jól bírom. De mégis valahogy feszült, ideges vagyok. Sokat dolgozom. Fáradt nem vagyok. Idegcsillapítót ír, siet. Kocsival jön. Mindenki ezt mondja neki. De én még azt is hozzátehetem – vége. Tudom biztosan, magamban, hogy vége. Annyiszor lehetett volna újrakezdeni, a férjem akarta. De itt – nem látni, ahogy odamutat a melle közepére, mintha kis öngyilkosságot követne el – vége. Valami lezárult.

Talán önkéntelenül is halkabban beszélnek. A sötéttől van ez.

– Nem látom mostanában az urat, jön-e, nem-e?

– Jönne ő. De nem akarom. Csak ha a gyerekekkel találkozik. Rendes ember, még azt is elmondhatom. Pénzzel, semmivel nincs hiba. De kialakul – nincs visszaút. Itt valami…

Suttognak. Már semmit sem hallanak a másik beszédjéből, nem is fontos. Az öregember hallat szavakat, a kertről, régiekről, felesége étvágyáról beszél még. Az asszony nem látszik már. Befejeződött valami, azt mondja. Beszél a haja színéről, meg hogy nem használ körömlakkot – butaság. Nem kellenek a díszek. Most növeszti a haját. Nem is tudja, mért, vágyott már rá. Az ablakban nem látszik ő se, az öregember se. Az égetés szaga elszállt. Kihűl a kert, üres, mint egy föltépett mogyoró. Azt mondja az asszony, szereti a kertet, megnyugtatja. Elmondhatja, ennyi elégtétele van, hogy véget ért. Mindig jó ezt tudni. Nem marad vissza kínzó bizonytalanság. Az ám a legrosszabb. Ez bizonyos. Egy asszonynak jó ezt tudni.

Nem hallani már, mit beszélnek, a kert sötétje elnyeli a szavakat.

Az asszony becsukja az ablakot, az öregember eltávolodik attól a helytől, ahol álltak. Vissza-visszanéz az ablakokra, a fehér függönyök nem cikáznak most, nem mozognak. Eljön a kert végébe, megy haza. Megáll a kerítésnél.

Magában áll már a ház, hosszú idő telik el. Nincs fény, nincs zaj. Az ablakok üvegén nem csillan meg a kinti fák rajza sem, tompa az egész tájdarab, belefulladva saját állóvizébe.

Nézi az öregember a házat. Nem gyúl ki semmi, nincs világosság. Mintha lopna, úgy figyeli a házat – semmi. Nem történik semmi. Indulna ő is haza, csak meg akarná várni a ház külsődleges életét. Egy villanást, egy csörömpölést akár. Talán lefeküdt. Elalszik majd. Ilyen sötét. Ilyen csend.

A kerítés kőoszlopai merednek, odatapad a tenyeréhez a cementes por. Az oszlop csendjére fogózik, mintha el akarná rántani a teljes árvaság. Ez a kőoszlop olyan bizonyos. Darab. Éle, szúrós felülete van. Jó oszlop. Drága oszlop. Legdrágább oszlop, te, a világon.

Azt mondta, nem akar világosságot.

Folyosók

Amikor végigment a folyosón, az ablakok nagy, fényes kockákat ejtettek eléje. Azokba lépett, a fény négyszögeibe. Kopasz volt, kétoldalt kevés haj. Megbízták, hogy tartályokat szerezzen be a Járványügyiből, aktatáskában hozott tízet. A folyosóról lakások, szolgálati lakások, irodák, vécék nyíltak. Olyan volt, mint egy utca, járókelők haladtak rajta, betegek, tisztviselők, orvos. Ő nem volt beteg. Irodatisztnek volt beírva, kézbesítő, efféle. Régi ember, negyvenhét évvel a vállán, jogi doktor. Ment tovább, kicsit még lóbálta is a táskát, diákosan arra gondolt, hogy Handmutter Pubi volt a bálkirály a Várban ezelőtt huszonöt évvel. Utálta a bálkirályokat, a kártyakirályokat, a gótikát. A Várat is utálta, mert okos ember volt, de ott lakott, egy lebontásban levő házban. A ház bent feküdt egy udvar mélyén, a Vár alatt, zegzugosan épülve, már romosan. Háziasszonya, a szőrös állú Máli néni mindent tudott, lakást szerezni valakinek, pénzt, rózsafüzért, esetleg parizert is, vagy nőt a harmincas korosztályból. Kutyája kettő volt, benn aludtak a „doktor úrral”. A kézbesítő nem aludt mindig a Zsinór utcában, néha hazament nővéréhez és anyjához, akik gondozták, hoztak neki Nyugat-Németországból orkánt, kamásnit. Szerette a szállásadóit is, és amikor hanyatt feküdt a domború ágyon, amit olykor rövid pásztorórákra is kiadott távollétében Máli néni, úgy érezte, otthon van, ez az otthona. Hova is menne. Irtózott a kötöttségtől, a nőkkel csak rövid ideig szövetkezett, huszonnégy órára sosem. Itt a rendetlenség is olyan meghitt volt, a konyhai lábasok, a tej, a kutyák, a dörmögés körülötte, a légyfogó. Ha esik az eső, megjelenik egy nagy, szürke folt fölötte, de nem ázik át, megszokta már ezt a térképfoltot, mint gyermekkora Amerikáját. A szomszédban a vörös pongyolás nő, aki úgy kiabál, mint egy kocsis, a vékony, szőke hajú fiatalember, „kétes egzisztencia” Máli néni szerint, az öreg rovátkás szekrény – jó itt. Majdnem azt is gondolja néha, jó élni, annyira összeszaladnak benne a világ csudái, a teherautók fényjelei az esős betonúton, az Iskola utcai harmonikaszó, a Lánchíd fölött a szél a jeges télben: télen érezte a legintenzívebben az életet, valahogy a hideggel együtt, az arcbőrén, ahogy szúrt, érezhető volt. A Máli néni férje a pálinkamérésben tartózkodott, majdnem mindig onnan tért meg a lucskos udvaron keresztül. Mindenkinek kell valahol élni. Egy házban, egy szobában, egy udvaron. Mindenkinek kell valakit szeretni, egy papot, egy kutyát, egy asszonyt. Vagy muskátlit, amit megöntöz, és rozsdás leveleit leválasztja óvatosan a szárról. Az otthon talán csak az a domború ágy, amit mások is oly bensőségesen használnak, körülötte puha, sűrű zajok és kávészag, Máli néni tejeskávéja húsz éve. Nagy idő. Húsz év alatt megöregszik az ember, kemény lesz a feje alja. A gondolatok kikristályosodnak, szinte tanulmányjelleget öltenek, ami az életre, halálra, nőkre vonatkozik. Ami a legfontosabb, olyan készletté válik, mint egy filozófiai értekezés – az ember tudja, miről van szó, pontosan.

Vitte az aktatáskában a tartályokat a II/A nőire. A főmérnök köszönt oda neki, áh, Holbein úr, mi az? mi van? Megvagyok. Mit cipel, mit visz? Semmi különös, lényegében üres. Kézirat? – írt is a jogász – olyasmi. Mi dől be a jövő héten? – elvicceltek olykor – maga huncut ember, ellopta már azt az ötezret? – nevetett a főmérnök, tehetetlen öregemberi nevetéssel – nem tudok én lopni, sose tudtam – nagy baj, főmérnök úr, nem viszi sokra – már nem is akarom, csak a sír felé megyek – na, na, azt nem szabad –, sajnos, mikor veseműtétem volt, úgy éreztem, csak a tepsiben fogok felébredni – nem szabad ilyesmit gondolni, csak vidáman – jó, jó, maga remek pofa, Holbein, maga nagyszerű alak. Elbúcsúztak. Igen. Nagyszerű alak vagyok. Mért nem mondta mindjárt, hogy geometria, térkiképzés, alagút, lóvasút – keserűen és megbocsátón gondolta végig a saját belső tréfáit. Itt is nevetik. Nem veszik komolyan. Állandóan keresik. Fontos lenne ő, más a helyében olyan belső titkári pozíciót harcolt volna ki magának az igazgató vagy legalább a gazdasági direktor mellett vagy a Jegesnél. Jeges volt a főúr a kórházban – gondnok – milyen állás az? – és sose jöttek ki Holbeinnal. Holbein nélkülözhetetlenné válhatott volna, talán csak egy kis mozdulat, udvariasabb köszönés, gyorsabb lépéstáv kellett volna. Nem, Holbein nem vált nélkülözhetetlenné, csak keresték mindig.

Most is várják a tartályokat. Tegnap már nem akart visszajönni velük, elment Zsabóékhoz. Zsabó egy építész, akinek a felesége gondolkozik. Vele szoktak beszélni, művészettörténetről, ősi kultúrákról, meg együtt úsznak a Lukácsban. Zsabó visszavonult, absztrakt képeket festett, most már nem jár sehova, kocsonyát főz szaklap szerint, meg evangéliumot olvas. Maradt Anni, a feleség, vele beszélget Holbein a halálról, Goethe utolsó korszakáról meg persze a Parsifalról. Ó, a Parsifal. Wagner Gesammtkunstja egyáltalán. Anni érti őt, jó vele lenni, mert jó, ha valaki megért bennünket. Talán, ha nem beszélnének is, megértené. Mert a megértés nem részleteken múlik, úgy kell átfogni az egészet, mint egy matematikai példát, a levezetés nem lényeges. Anni ért, érti a kopaszságát, erőltetett jókedélyét, mindent. A férje is érti, de az magával van elfoglalva.

Ott felejtette náluk az aktatáskát. Ma reggel önfeledten állított be a kézbesítői irodába.

– Keresték, Holbein úr – vetette oda neki köszönés helyett kék egyenruhás riválisa, egy ősz fiatalember, aki olykor helyettesíti, a postára lemegy egy nagy bő oldaltáskával, és osztályozza a leveleket. Ő sose hordott egyenruhát.

– Gondolom – magában pedig semmire se gondolt, csak ne kelljen most ezzel a finom, alattomos emberrel beszélni. Könyökvédőben ült a másik, és egy angol levél borítékját tanulmányozta.

– Nicolas M. Hun. Mi ez?

– Név. Név, kedves Szalay úr – letette az orkánt a fogasra, zizegett.

Ránézett a szemüveg alól Szalay.

– Tudom, Holbein úr. Tudom, épp azért kérdezem.

– Ja. – Kopasz fején hátrasimította a kétoldali hajat.

– De mért van Nicolas után M.?

Holbein odament, nézte a borítékot.

Szalay tovább magyarázott.

– Csak nem a Mistert akarták közbeszúrni a két név közé?

Holbein ránézett.

– Nem. Csak nem tudtak a Miklóssal mit kezdeni – és kifordult, hogy elinduljon, csak úgy, fölkeresni valakit, akivel beszélhet.

– Holbein úr. Nagyon keresték. A II/A nőiről. Valami fertőzés van.

– Milyen fertőzés? – löttyedt arccal visszaszólt.

– Nem tudom, mindenesetre diaré.

– Vagy úgy.

– Igen. A tartályokat reklamálták.

– Hú, az istállóját. Az Anniéknál maradt. – Zsabó még aludt, Anni kiadta a táskát, jót nevettek. Most megvan. Negyed tizenkettő, még nincs veszve semmi.

Bekopogott az alorvos ajtaján.

– Gyere, gyere – jóban voltak régről, elbeszélgettek mindig a zenéről.

– Ne haragudjatok, nálam maradt a táska.

– Milyen táska? – az alorvos alacsony, piros arcú ember volt, becsukta mögötte az ajtót.

– Hát a tartályok, amiket kértetek a Köjálból.

– Persze – a fejéhez kapott Broth –, persze. Hűha.

– Ments ki valahogy a főorvosnál.

– Persze, persze – gondolkodott, fejét csóválta, aztán telefonozott. Megkérte az osztályos nővért, küldjön ki valakit a tartályokért.

Holbein ült a nagy fotelben, kezét a két térdén fektette, mint egy idősebb király. A hosszú, hideg szobába alig jutott be a nap. Öreg cipőben volt. A zokni le volt tűrve, mint a nebulókon.

Broth cigarettázott, ültek. Megvárták, míg a nővér jön és elviszi a csomagot.

Közben telefonált valaki, Broth egy beteg állapotáról tájékoztatta az illetőt.

– Mi van veled, öregfiú? – Melléje ült a díványra.

– Semmi. Semmi különös.

Broth hátradőlt.

– Hogy vagy mégis? Írsz?

– Írogatok.

– Regény, novella? – Broth értett az irodalomhoz.

– Egy regényben vagyok benne a húszas évekből.

– Jó. Bátran, erélyesen – ismerte Holbein néhány írását, jó véleménnyel volt csípős humoráról.

– Gondolhatod – lassan ő is keresztbe fonta a lábát.

– Te, régóta meg akarom kérdezni már tőled, de ne haragudj, csak barátilag, és vedd úgy, mintha a szakember… vagy egy rokon… Nem gondolsz rosszakat? – előrehajolt Holbein arcához, mely olyan volt most, mint egy fáradt gumitömlő.

– Rosszakat?

– Igen. Na ne érts félre. Csak hát, hogy hogy élsz te?

– Hogy élek? Miért, hogy élek? – eltűnődött a kérdésen Holbein, a szőnyegre nézett. Egy gyufa feküdt ott, rózsaszín gyufa.

– Hát nehezen – mondta Broth.

Holbein nevetett.

– Hát az igaz. Adhatnának egy kicsit több pénzt.

– Nem is a pénz – mondta Broth.

– Fontos az.

– Fontos, fontos, de belül – kezével, ujjaival érzékelte, hogy lelki dolgokra gondol.

– Megvagyok – elbillentette a fejét.

– Szóval nem gondolsz rosszakat mostanában?

– Mostanában?

– Csak úgy kérdezem, értsd meg. Nem vagy-e letört? Nehéz lehet neked.

– Ja! Nehéz.

– Nem deprimál maga ez a te… hát, hogy úgy mondjam, helyzeted? Megvallom, sokat foglalkozom ezzel. Egy könyvtárban szeretnélek látni. Ahol olvashatsz, kedvedre művelődhetsz.

Holbein bólintott.

– Ki vagyok én művelve.

– Nem is az. De hát nem teljesen megfelelő ez a munkakör sem…

– No nem, ez tényleg nem.

– Megvallom, én a helyedben nem bírnám. Én… én belepusztulnék. Valami radikálisabb megoldást keresnék. Ez felőrli, ez szisztematikusan felőrli az embert. Otthonod nincs…

– Anyáméknál szoktam elüldögélni – mondta mintegy magának Holbein. Alig mozdultak, csak az orvos lökte szavait a másik ember elé nagy erővel.

– Persze, de az nem olyan. Szóval nem úgy a sajátod, ahogy egy negyvennyolc éves emberhez méltó.

– Nem.

– Néha belegondolok – tudod, hogy szeretlek –, hogy bírod? Hogy tudsz te egyáltalán életben maradni? Két lábon állni, köszönni?

– Szoktam.

– Ne fogd viccre. Te mindent viccre fogsz, kigúnyolsz, kifigurázol. Magadat is. A helyzetedet is – fölállt és elindult a szőnyegen le s fel. – Nem veszed elég komolyan. Nem éled meg a mélységét a szakadéknak…

– Amiben benne vagyok – kék, derűs szeme villant egyet.

– Nem. – Leintette az orvos, mint mikor a tanuló rosszul akarja kiegészíteni az idézetet. – Ami fenyeget. Ami elnyelhet. Hát végeredményben te is ember vagy. Azok a kutyák nálad, ne haragudj, a dunyhák, az ágyrajáró társak, az a vörös nő vagy szőke? nem is tudom; tudod, az a jó alakú, elég jó alakja van, de olyan közönségesen beszél, ne haragudj – visszazökkent a dühös előadásba –, nem méltó. Nem tudok mást mondani. Egyszerűen nem méltó.

Holbein hallgatott. Úgy érezte, kicsit ő a felelős ezért az egész életért. Neki eléje kéne vetni magát egy teherautónak a Málna utcában, vagy gyógyszert vinni innen, ez a legegyszerűbb. Van ebben valami telitalálat.

Broth tovább beszélt.

– Aggódom miattad. Hogy tönkremész. Te egy értékes ember vagy. Írni tudsz, nyelveket beszélsz, diplomád van. Csak kószálsz a társaságokban és szórakoztatod az embereket. Mint egy udvari bohóc – odaszaladt Holbeinhez, melléje guggolt, vállára tette a kezét. – Szóval, ne haragudj. Őszinte vagyok. Csak aggódom. Állandóan aggódom, most már nyíltan bevallhatom neked. Hogy valami kárt teszel magadban. Én a helyedben nem állnék jót magamért. Borzalmas. Nincs neked fegyvered? – merően Holbeinre nézett, nézte ezt a kissé duzzadt borotvált arcot, az orr ferde vonalát, a haj öreges rovátkáit.

– Nincs – nevetett.

– Már arra gondoltam, eldugtál magadnál az ostromkor, és a pillanatra vársz, amikor elég. Amikor történnie kell valaminek, ami megvált, átalakítja a helyzetedet.

– Nem gondolok erre.

– De olyan fiatal vagy – mellette guggolt Broth, és közelről nézte Holbein arcát. – Még kezdhetsz valamihez. Annyi mindenhez. Nincsenek kinn rokonaid?

– De. De. Épp most hívtak, hogy menjek ki, s hogy ez a Holbein név eredeti, nem fedett név, és Nyugat-Németországban szívesen fogadnának. Rokonok is vannak.

– No. No. Ez remek. Ezt meg kell lovagolni.

– Á. Nem akaródzik.

– De miért? Tudsz németül, újrakezded. Bármilyen állást vállalhatsz.

– Bármilyent? – Holbein most kinézett az ablakon. – Bármilyent?…

– Hát, hát úgy értem – fölegyenesedett Broth, kitárta a karjait – valami jót, valamit, ahol pénzt adnak. Legalább az az odú ne volna, az a rémes lakás, az a nyomortanya.

Holbein mosolygott.

– Ne haragudj, szóval, csak féltelek. – Csöngött a telefon. – Szóval visszatérünk erre. – Halló! – (Holbeinnek súgta: várj egy picit.) Igen. Én vagyok. Nem, nem Szabó doktor. Broth. Broth István. Tessék. – Holbein a kacsákra gondolt. Amikor kapáltak, ott tipegtek aranyos pelyhükkel a kiskacsák az úton, a répaföld mellett. Úgy kellett elzavarni őket, egyikük sántított, megdobhatta valaki. – De ismerem. Jobban van. Két hete van benn, ugye? El fog múlni. Persze. Már most is jobban van. – A napfényről jutott talán eszébe, az is olyan sárga. Úgy tipegtek, mint az iskolások. Meleg volt.

Broth beszélt még, Holbein fölállt. Ment az ajtó felé. Intett Brothnak, az visszaintett, befogta a kagyló száját, és úgy mondta: gyere megint! beszélünk erről! – igen, a vérnyomás is magas…

Holbein kiment. Megint a folyosóra ért. A fénykockák kisebbek lettek. Ma elmegy Anniékhoz, visz nekik attól a hentestől egy kis húst, aki ígérte. Lehet, hogy haza se megy aztán, inkább a nővéréhez, várják a rádióújsággal. Az élet nem olyan egyszerű. Tényleg, még fegyvere sincs.

Kórterem

A kórteremben fülledt volt a levegő. Tizenöten feküdtek itt, hanyatt, jól-rosszul operáltak. Nehéz meggyógyulni a haldoklók közt. Volt itt olyan, akit elephantiazissal operáltak, volt, akit epekővel, sérvvel, volt egy fiatalasszony, akit csak tartottak, tartottak, mert nem tudták, mi a baja, női-e, daganat-e, Szabóné két meztelenül kiterített, folyadékokkal, sókkal táplált, beesett arcú halk öreg néni közt feküdt, combnyaktöréssel. A nyirkos levegő belepte az ágyakat, a paplanok fakó vásznát, fanyar szaga mindig az orrban bujkált.

Szabóné körülnézett. A szemben levő ágyban feküdt a Levendula – így hívta magában a csinos fiatalasszonyt, aránylag könnyű visszérrel –, fitos orra reménykeltően szép volt, pikáns, szerelmetes, levendulaszínű hálóingben. Ettől kicsit megkönnyebbült. Hogy szép ez a nő. Szabóné reménykedett, várt.

Átfordította a fejét a bal oldali társához. Geigerné félig hunyt pillákkal feküdt, leste az infúziócseppek halk zuhanását, melyek életet adagoltak agyonvágott testébe. Krómsárga volt a lábszára, ahogy kinn maradt a paplanon. Ágy alatt a lélegeztető vibrátora műszerezte a tüdejét, lebegett a hajszálvékony mutató, ahogy az élete maradt, rebbent.

– Nem zavarom? – kérdezte tőle Szabóné, megmozdította a lábát, úgy érezte, egészen rendbe jött, nem fájt a combja, pár nap múlva járni fog. – Nem baj, ha beszélek?

Geigerné fölnyitotta a szemét, mosolyt erőltetett az arcára és intett a fejével, hogy nem.

Szabóné mondta a magáét.

– Nemsokára hazamegyek. Hazavisz a fiam. Nagyon jó gyerek, tudja, amelyik a múlt héten is benn volt. A menyem is rendes, két kis unokám van. Itt laknak a városban, kétszobás házuk van. Én is adtam nekik pénzt, hogy építhessenek, a fiam rengeteget dolgozik, sokat járnak Pestre meg Vásárhelyre, sofőr, ő viszi a fejeseket mindenhova. Éjjel is. Küldöttségek, fogadások, tudja, hogy van. De ma bejön. Megérzem én a dolgokat. Mindent megérzek. Mikor apám meghalt, hajnali ötkor, éppen a vizet húztam a kúton. Mondtam az uramnak, szegény akkor még ő is élt… Nagyon szerettem. Mondom neki, hogy te Józsi, meghalt az apám. Szidott is, hogy vészmadár vagyok. De tényleg meghalt az apám, akkor ötkor. Nem érdekes?

– De – felelte nyögve Geigerné, szeme az infúziócseppek kíméletlenül lassú potyogását figyelte.

– Ugye? – Szabóné felkönyökölt a párnáján, hogy megnézze, nem hiába beszél-e Geigernének. – Mindent megérzek. Jó lesz velük. Nem a saját otthonom, de a menyem gondozni fog, elleszek az unokáimmal, még hasznomat is veszik. Ma bejön. Jó lányt vett el az én Józsim, nem ilyen szép – halkabbra fogta a hangját –, mint ez a Levendula, de azért csinos. Ez nagyon szép. Ugye?

– Melyik? – kérdezte rémülten Geigerné, a lélegeztető rebbenését figyelte.

– Melyik, melyik. Ha nem figyel… Az, amelyiknél azok a bundás nők állnak.

A kórterembe szabad volt a bejárás. Az ápolónők valósággal örültek, hogy a hozzátartozók levesznek a vállukról valamit, ki-be jártak a rokonok. Volt egy szemüveges férfi, aki már negyed hétkor megjelent a sarokban levő ágynál, rendbe tette a feleségét, citromot csöpögtetett a száraz szájba, aztán csak állt ott, őrizte. Felöltőben állt ott egy óra hosszat, aztán csöndesen hazament. Délben újra jött, csöpögtetett, állt. S mások is. A jobb oldali, meztelenre vetkőztetett nénihez is bejártak, izzadva álltak a felöltőkben, gyerekek, menyek, fiak, és nézték a nénit, akinek a homlokára volt tapasztva egy ragtapasszal a vékony, zöld gumicső, mely az orrába volt vezetve. Félrebillent fejjel nézték Szabóné jobb oldali szomszédját, néha Szabónéra mosolyogtak, aztán egyik lábukról a másikra állva, vártak. Majd mindennap.

– Nézze, azokat a nőket – mondta Szabóné Geigernének. – Nem mondom, lehet pár forint a bukszájukban.

A Levendulát valóban körülédesgették a kövér kisvárosi asszonyok. Mandarint döntöttek az éjjeliszekrényre, nagy tábla csokoládét dugtak a könyvei mellé, dzsúszt bontottak konzervből, képeslapokat lobogtattak az orra előtt. Nevettek, harsányan, telt hangjuk betöltötte a fülledt kórházi termet, ahol tizenöten hajóztak a gyógyulás meg a megsemmisülés felé. Finom bőrcsizmába dugott lábszáruk kidudorodott a csizmaszár mentén, hajukat ügyetlenül, de keményen egyszínűre festette a megyeszékhely maszek fodrásza.

– Újgazdagok – mondta megvetéssel Szabóné. – Ezeket nem bírom. Fogadok, hogy fejőnők voltak valamelyik téeszünkben, aztán egy gyámoltan állatorvos meg egy hentes… ismerem is valahonnan azt a kövér arcút, akinek vörösre van festve a haja… elvette őket. Most bezzeg nem dolgoznak. Nézze, délelőtt tizenegykor is van idejük ide beflangálni mandarinnal… És hogy vihognak. Mintha ez flangálni való hely volna, most mondja meg? Hát itt haldoklók is vannak! Arra nincsenek tekintettel? Nem szemtelenek?

– De – felelte elhalóan Geigerné, verejtékezett. Kikötött karjába vékonyan szúrt tű tapadt a ragtapasz alatt. Nyirkos volt a tenyere.

Jött is Jóska. Prémes ballonban sietett át a termen, ide-oda bólogatott köszönésül a rámeredő betegeknek. Egy zacskót szorongatott a kezében.

– Na, itt is van! Jóskám! – Szabóné átölelte a fiát, hosszan simogatta a ballonos hátat. – Látja, Geigerné… ő az. A Jóska. Mutatkozz be Geigernének, nagyon kedves asszony.

Jóska, a sofőr ügyetlenkedve a kezét nyújtotta anyja betegtársának, aztán észrevette, hogy az a karját se tudja mozdítani, elejtette a zacskót, a banánok a kőpadlóra potyogtak.

– Nem baj, szedd össze, fiam… Ugye, milyen szép szál gyerek? Ugye, mondtam, hogy ma bejön. És hazavisz! Megéreztem én!

Jóska a banánt szedegette össze, anyja a fiú görnyedő fejét simogatta.

– Jóskám! Mondtam Geiger néninek, hogy bejössz. Megéreztem. Mindent megérzek. Mikor apám meghalt, hajnali ötkor épp a vizet húztam. Azt is megéreztem.

– Édesanya, csak egy percre ugrottam most be… Sietünk.

– Hova sietnél? Alig jössz be. Hát Terus, mért nem jön?

– Anya, hát tudja, hogy nem hagyhatja otthon a gyerekeket.

– Akkor is. Ülj ide le… gyere, eligazítom a paplant. Javul ám a lábam… Már ötször elsétáltam a mosdóig meg vissza.

– Jól van, anya. Most nem tudok leülni, négyen várnak rám, négy úr…

– Kicsoda?

– Négy úr vár, kint az autóban, mennek a Nagyaktívára…

– Mire mennek, fiam?

– Jaj, anya, jövő héten megint bejövök, akkor lesz időm beszélgetni…

– Jövő héten? Hát nem viszel haza?

– Most várnak ezek… Négy úr van itt. Sietnünk kell, csak beugrottam, mennek az aktívagyűlésre, megengedték, hogy megálljunk egy kicsit. Látja, ott az autó a kórház oldalánál. Ott. Szép kocsi, nem? Új Volga. Az a nagy! – Jóska föltámogatta ültében az anyját, hogy kilásson a földszinti ablakon. Valóban ott volt a gépkocsi, feketén várakozott, az ajtaja is nyitva volt, látni valóan siettek.

– Hol a fenében van ez a Jóska?

– Unom már ezeket a kórházi látogatásokat.

– Sződi elvtárs jön Pestről, azt nem várakoztathatjuk meg!

– Az anyját intézi…

– Anyját, anyját… Mi lenne, ha mindnyájan az anyánkat látogatnánk munkaidőben.

– El kell intézni neki azt a szeretetotthont, annyit megérdemel.

– Igaz is… Suhai elvtárs, nálad van az a blanketta?

– Igen, Bárdos elvtárs… Itt van. A tiszti főorvossal már aláírattam…

– Add ide akkor, hadd írom alá én is. Nem járhat ez a fiú minden héten ide a kórházba.

– Itt írd alá, légy szíves, Bárdos elvtárs, majd a Marikával üttetek rá egy pecsétet.

– Na, így jó lesz. Marikát csak a jövő héten fogod bent találni, elkérte magát valami lakodalomba a hét végére.

– Megérdemli ez a srác…

– Persze hogy megérdemli, nem azért mondom. Biztonságban érzem magam, ha ő vezet. De azért már jöhetne.

– Milyen az a szeretetotthon, Suhai elvtárs? Voltál már ott?

– Én még nem. A tiszti főorvos volt kinn náluk tavaly. Azt mondta, egész tisztességes.

– Biztos, hogy tisztességes. Valami régi kastély.

– A Grassalkovich-kastély, igen. Renoválni kellene.

– Jaj, ilyenekkel jössz, Suhai elvtárs… és hol a pénz a disznóhizlaldára, a nyomdára, a szakmunkásszállóra? Ilyenekkel jössz.

– Nem várhatunk. Hol az istenben van ez a Jóska?

Jóska és az anyja látták ám, hogy integetnek a fekete autóból, gyerünk, gyerünk. Hadonásztak, át az ablakon, a karórájukat ütögették.

– Látja, anyám, várnak. Nagyon sajnálom, jövő héten több időnk lesz. De várnak ezek az urak. Mennek az aktívára.

– Fiam, fiam, te mindig sietsz… Nem baj, már kibírom. Tedd le a banánt a Geiger néni éjjeliszekrényére. Ugye, oda teheti a fiam?

Geigerné csukott szemmel bólintott.

– Majd eszik belőle ő is… Ha jobban lesz. Most nincs olyan rosszul. Látod… vigyázz, bele ne rúgj a lélegeztetőbe, az tartja életben! Szép cipőd van. Jól megy a sorod. Mondtam is Geiger néninek, elleszek nálatok, Terus is jó asszony. Ugye, hazaviszel? Van négyszáz forint nyugdíjam, abból kettőt nektek adok. Vigyázok az unokákra!

– Majd megbeszéljük, édesanyám, jövő héten mindent megbeszélünk. De mennem kell!

– Szeretsz te engem, Jóska?

– Jaj, édesanyám, hogy kérdezhet ilyet? Szaladnom kell, vár négy úr…

Jóska integetve kiment, de az anyja visszahívta, hogy Geigernétől is elbúcsúzzon.

– Csókolom… És jobbulást…

– Jól van, azt hittem, fönn van… Elaludt. Hagyd. Majd megmondom neki, hogy elköszöntél. Menj csak… És jövő héten vigyél haza.

Jóska most már rohant, odabólogatva a betegeknek.

Szabóné átnézett Geigernéhez.

– Elment a fiam. Elbúcsúzott magától. – Nézte az asszonyt, mintha a szeme rebbent volna. – Szunnyadjon csak. Jót tesz magának az alvás. Hát nem drága ez a Jóska, hogy minden idejét nálam tölti? Rengeteg dolga van, most is viszi a fejeseket valami aktívára. Bíznak benne. Jövő héten hazavisz. Meghúzom magam a gyerekek szobájában. Félnék szeretetotthonba menni. Én azt kegyetlenségnek tartom. Geigerné, nézze. Ja, maga onnan nem látja. Az ajtó mellett! A Levendula. Egy férfival csókolózik! Fogadjunk, hogy nem a férje. Ezt még sose láttam itt. Na, az én fiam sose csinálna ilyesmit. Bár nagyon szép az a nő. Igaz, hogy visszérrel operálták. De az nem számít. Begyógyul. De itt a kórházban csókolózni egy vadidegen férfival! Az a fitos orra egész benyomódik. Élnek! Ezek aztán élnek!

Átnézett megint Geigernéhez. Az leesett állal, mozdulatlanul feküdt, mellkasa nem emelkedett.

– Nővérke, nővérke! A Geigerné nem lélegzik! Nővérke! Ez meghalt! És ennek mesélek itt! Nővérke! Ez az asszony meghalt! Jöjjön már! Vigyék ki innen! Nem akarok egy halott mellett feküdni! Halló, nővérke! Jöjjön már, az istenért! Vigyék ki innen! A jövő héten hazamegyek a fiamhoz! Nem akarok egy halott mellett feküdni!

„Kis úr”

– Tárgy?

– Nem.

– Ember?

– Igen.

– Él?

– Igen.

– Budapesten él?

– Igen.

– Öreg?

– Hát…

– Ilyen felelet nincs. Így nem érdemes játszani.

– Hát közepes.

– Közepes. Ilyen nincs. Ezen nem lehet elmenni. Tessék határozott feleletet adni. Tessék dönteni.

– Jó. Öreg.

– Szóval, igen.

– Igen.

– Mert csak igennel és nemmel lehet felelni. Gazdag?

– Nem éppen.

– Na, megint. Nem játszom.

– Na de neked is jobb, ha kibővíti az ember kicsit, abból következtethetsz.

– Félrevezet.

– Jó.

– Szóval, hogy él?

– Igen.

– Nem értem.

– Azt mondtad, csak igennel és nemmel lehet felelni.

– Jaj, ne vacakoljunk. Szegény?

– Nem.

– Az előbb azt mondtad, nem gazdag. Hát, ha se nem gazdag, se nem szegény, akkor én nem találhatom ki, hogy kicsoda. Ki az, aki se nem gazdag, se nem szegény? Okos?

– Á.

– Ugye. Ezt minek vegyem?

– Nézd, nem olyan egyszerű egy szóban felelni.

– De ez a játék.

– Akkor sem egyszerű. Vannak emberek középen is.

– Na, menjünk tovább. Nagy úr?

– Nem.

– Munkás?

– Nem.

– Kis úr?

– Igen.

A díványon feküdtem, a nagy virágos, sötét tónusú díványon. Félhomály volt, az őszi meleg ellen leengedett rolókkal. Lábam föltettem a falvédő szőnyegre, bátyám a másik, kinyitható ágyon feküdt. Teljesen szabadok voltunk, valami iskolai szünetben. A roló rácsain befolyt a késői napsugár, lecsorgott, mint a híg arany. A beverő napban ferde kis szöszök úsztak. A hármastükör háttal volt nekem, de hanyatt jól láttam bátyám arcát a tükörben, ez is segített eligazodni a játékban. Szerettük ezt játszani, s mindig saját értékrendszert dolgoztunk ki belőle. Az ágyak régimódi faragással néztek ránk, a sok kacskaringó mintha egy szemet alkotott volna. A szőnyeg egész közel volt a kezemhez, s minden olyan biztonságos volt, mint a hő, az anyagcsere, a testek, a halmazállapotok.

Erre az új kategóriára gondoltam, kis úr, végig szedegettem ismerőseinket, arcokat pergettem magam előtt a plafonon. De ott se volt. Nem maradt vissza ebből a délutánból, csak a lábfejem.

Húsz év múlva jöttem rá, értettem meg az új kategóriát.

A rendelőben többen dolgoztunk, a hosszú folyosóból nyíltak a szobáink. A folyosó végtelen hosszúnak tűnt, és tele volt aggatva képekkel. A napfény nem sütött be, mert azt az udvarra néző kis szobák se kaptak. Az egész intézetnek volt valami hivataljellege, annak ellenére, hogy kedvessé és gyerekessé akarták tenni. Hátul, nagy messze még egy mártírszoba is volt, ahol hivatalsegédünk, Anna húzódott meg, mondván, hogy neki nincs más szobája. Beszólt a titkárnőnek fagyos kedvességgel: „Erzsikém, ha keresnek, a tartózkodóban vagyok”, és fekete szemüvegben ült a sötétben. Munkaköpeny volt rajta, ott ült a kefék és vödrök között, és gyilkos előzékenységgel ugrott fel, ha az ember beszólt neki: „Tetszik parancsolni?” „Nem, nem…”

Az intézet gyakran volt forrponton, különböző rendelkezések miatt, elsősorban a titkárnő miatt, aki nem volt hajlandó betartani semmiféle munkarendszabályt, s extra jogokat vindikált magának. „Ha a pszichológusok, ha az orvosok, ha az Ilonka, akkor én is…” – mindig mások jogai után haladt. Jogai? Ilyen volt az intézet.

De mindez mellékes. Kerkovits a lényeges, aki a folyosó végén, az igazgatói szoba hátában lévő egyötvenszer három méteres furulyában rendelt, de rendelt ő már mindenütt, kőasztalon, az ölében, a szívén, az itatóson, Aszódon, a javítóban, Cegléden, Kassán. Kerkovits volontőr volt, ahogy az igazgató mondta, önként rendelt, szerette a srácokat, és öles betűkkel írta rá a Hypermotilitas vagy Olygophrenia félelmetes diagnózisát a sárga kartonokra.

Kerkovits piros ember volt, erei már átáztatták vérrel a bőrét, arcvonásai se nagyon voltak, csak pirosság. Orra göcsörtös, mint valami bot, kis szemei kétkörű szemüveg mögül csillogtak, és nagyothallott, ezért kiabált a gyerekekkel.

– Vannak szüleid?

– Vannak – felelte elhaló hangon a térde közé szorított gyerek.

– Azt akarod, hogy meghaljanak? – a gyerek sírni kezdett erre, és Kerkovits látta, hogy hatott rá a kezelés.

Sokat foglalkozott bűnöző gyerekekkel. Reggel frissen, korán jött végig az utcán, messziről köszönt, és aztán fehér köpenybe bújt, nekivetkőzött a pszichológiának. Fiatalos volt, mindig azt mondta, pedig Hitlerrel született egy napon. „De én nem vagyok olyan. Nem is hasonlítok rá” – mentegetőzött.

Egyenletesen ügyködött, rendíthetetlen biztonsággal. A sok nő között olyan volt, mint egy nagy gyerek, csak éppen tisztelték öreg koráért. Egyébként nem lehetett tudni, mit csinált. Albérleti szobában lakott, családtagként kezelték ott is. Délutánonként almát evett, rádiót hallgatott, de sohasem unatkozott. Tulajdonképpen mindig tele volt munkával, valami technikumban is tanított ismeretlen tantárgyakat.

Az öreg frissen mozgott, de már nem volt olyan magabiztos, valahogy romlott a látása is, kéket is pisilt, ahogy eleinte nevettünk rajta. Később aztán megoperálták, de senki se ment hozzá látogatóba. Pár hónap múlva visszatért, és titokzatosan vont be a szobájába.

– Idenézz! – mondta, és megmutatta a veseköveit. Egy finom puha papírba voltak csomagolva, nehogy kopjanak. – Ezek bennem voltak. Úgy kellett kiszedni belőlem, operáció útján.

Mindenkinek mutogatta abban az időben. Meghatóan csörgette őket, és az emberek figyelmesen hallgatták.

Elsodródtunk aztán egymás mellől, csak hosszú évek múltán láttam viszont egy pszichológiai gyűlésen, az Akadémián. Megint sötétkék ruhában volt, sipító, magas hangon beszélt, arra lettem figyelmes, a hátam mögött tárgyalt valakivel.

– Jobban tetszik kinézni, kedves tanár úr! – mondta egy kellemes női hang.

– Igazán? Valóban, lehet, mert jobban is érzem magamat. Pedig nem vagyok már fiatal. Hitlerrel születtem egy napon, egy hónapban, egy évben. S ő már rég a síré – sipította. Mindenki hallotta.

– Igen, igen – mondta csöndesítően az ifjú hang. Nem mertem hátranézni, de tudtam, hogy Kerkovitscsal beszél.

– Igen. Megvagyok – fűzte tovább saját gondolatait, tűnődött egy vízszintes üveges szekrénynek dőlve. – Csak operálnak. Állandóan operálnak. Most nyitottak föl negyedszer.

– Jaj, istenem! – sajnálkozott a tanítvány.

– Mutattam magának a legutóbbi köveket? Itt vannak. Nyolc darab. Mindig hat szokott lenni. Úgy látszik, szaporodnak. Mindig meg szoktam mutatni a tanítványaimnak. Sokféle tanítványom volt. Van, akiből miniszter lett, van, aki mérnök, van, akiből ördög – mutatta a köveit. Rézsút fordultam, s csak öreges, piros kezét láttam, és a papírba csomagolt veseköveket.

– Juj – mondta a hang.

– Mit, juj? Nézni még csak, de hordani! Ugye, gondolhatja. – És lassan visszacsomagolta őket.

– Fájdalmak… gyakran? – kérdezte a női hang, óvatosan.

– Ajaj. Az hozzátartozik. Ez azért aggaszt. Tudja, ez már komolyan aggaszt. Nem is tudom, hogy mi lesz velem? – mondta megrendült hangon, és elnézett az ablakon át a Lánchíd üres szájú oroszlánjaira.

Igen

A fekete folyosón nem égett lámpa. A kórtermek fölött kis kék fény rezgett. Az ügyeletest fölkeltették. „Dabas mellől hozták a mentők…” „Ilyenkor? Mi van vele?” „A hasát fájlalja… görcsöl…”

Az orvosnő előtt feküdt a férfi. Nem nyögött, nézett. Felsőteste domborulata fehér volt. „Szép férfitest” – még ez is megfordult az orvosnőben, pedig sose szokott ilyeneket gondolni. Megtapintotta a hasát, kőkemény volt.

– Azt mondta a doktor úr, vegyek be hashajtót… – kék szeme nézett. Az orvosnő mellette ült, fogta a kezét. Izzadt a férfi feje.

– Bevettem, rendesen. Kamillateát rendelt azután. Nem jött el, csak a feleségemmel üzente. Ittam, naponta háromszor. De nagyon rosszul éreztem magam. – Elhallgatott, pedig folyamatosan akarta mondani. Összeszorította a fogát.

– Értem – mondta az orvosnő.

A férfi lehunyta a szemét, remegett a szemhéja. Soká maradt így.

– Aztán Enteroseptilt vagy mit küldött. Azt szedtem két napig, de már nagyon rosszul vagyok – halkan beszélt.

Kőkemény volt a hasa, a doktornő átszólt a sebészetre. „Persze. Tíz perc alatt kész a műtő. Remélem.” – A másik hang kissé megnyugtatta. Letette a kagylót, fogta a sima bakelitet, állt egy fél percig. Odament a beteghez.

– Meg fogják operálni. Biztos, hogy sikerülni fog, jó, hogy idejében jöttek…

– Igen.

Ült a beteg mellett. Nézte. Az elnézett az ablak felé, a függöny mögött derengett.

Öt órára volt kész a műtét, a férfi meghalt. Az orvosnő az íróasztal mellett ült, leírta. „35 éves férfibeteg… 8 napja kezdődtek a panaszai…” – közben a férfi arcát látta maga előtt, domborodó mellkasát, fehéren világított, szavakat hallott, értelmes sorrendben a tea, az orvosság, az orvos, az igen. Ez a szó volt az utolsó szava. – „… nagy fájdalmai…” „nagy fájdalmai… nagy…” ilyesmi. Az volt benne: beálltam a természet rendjébe, elfogadtam a természetet, éltem a természettel, nagy fájdalmaim voltak. Nem volt rossz az élet. Egyszerű volt. Mint a kő, mint a fatörzs horzsolása… Badar volt, értelmes volt. Kemény. – A határban meg növekedett már a napraforgó, kukorica. Az egész határ megnövekedett.

Az asszony sírt, nem értette pontosan, csak azt, hogy befejeződött a fájdalom.

– Nagyon kínlódott az utolsó este… gondoltam, nem mehet az így… behoztam… Mit tetszik gondolni? Annyi baj van odahaza, a két gyerek se tudja, mihez kezdjen egyedül. Nekem hatra kéne dolgozni mennem, még késve beérnék s hazaszaladhatnék… Vagy esetleg itt maradjak. Úgy itt maradnék… csak pihenni egy kicsit, leülni… Hatra kell bemennem, a gyerekekhez aztán hazaszaladnék… Nem is tudom… – állt, kezében a zsebkendővel, az előbbinek a párja. Ugyanolyan. Lassan világosodott. Fölhúzták az ügyeletesszoba rolóját, az egész szoba szebb lett, csillogóbb, fájóbb.

– Maradjon itt. Lepihen egy-két órára, itt nem zavarják…

– Igen.

Az utolsó karácsony

Apám szeme zöld volt.

Én akkor a nagyanyámnál laktam – apám költöztetett oda. Nagyanyám eltörte a combnyakcsontját vagy combcsontnyakát – azóta se tudom, hogy kell mondani –, nagyon elesett volt, durcás, nehéz teremtés, kő kék szemekkel, széles szájjal átkozódott. Szidott engem, pedig én szerettem. Hogy rendetlen vagyok, hogy rágom a körmöm, hogy ócska állásban dolgozom, egy pincében biciklialkatrészeket rakosgatok havi ezernyolcszáz forintért, pedig többre vihetném, mert eszem van, de makacs vagyok, és csak a magam élvezetét keresem (egy kórusban énekeltem, igaz), és hogy nem lesz belőlem ember. Alig tudott fölkelni az ágyából, de a botjával fenyegetett, hogy élek, hogy kevés parizert tettem a vajas kenyérre (ami egyébként nem volt igaz, minden reggelire tizenöt dekát vásároltam a saját pénzemből, mert ő eldugta a magáét, de féltem, hogy éhen hal, nem is tudom pontosan, mennyi kell egy embernek), szidott, hogy későn járok haza, hogy barna a hajam.

Vasárnaponként fölbukkant az apám, teli lábosokkal, madártejjel, paprikás csirkével, rántott szeletekkel, hogy megetessem a nagyanyát, az anyját. Megsimogatta a fejemet, hogy ki kell bírni, tudja, hogy nehéz – zsörtölődött és kedveskedett nagyanyával, és elviharzott.

Nos, karácsonykor is ott járt. Később tudtam meg, telefonon. Ilyenkor karácsonykor elindult, volt egy budai otthona, onnan indult el, jókor, délelőtt. Fölrohant a nagyanyámhoz háromnegyed tizenegykor, májgombócos levest vitt, meg rántott pulykamellet, mákos gubát és narancsot, ételhordóval jelent meg, hozott ajándékokat, egy flanel hálóinget, egy lengyel sótartót, citromos tortát, két kék teáscsészét, a csillárra akasztható ünnepi szalmagömb-virágot, és a tizenöt centiméteres karácsonyfán, melyen volt két kék szaloncukor meg egy habkarika, s a régi díszekből egy törött ezüsttemplom lógott, meggyújtott két gyertyát, s kicsit beszélgettek.

– Nem szeretem a lányodat – mondta a nagyanyám.

– Anya, anya. Tudod, hogy ő segít rajtad.

– Köszönöm ezt a segítséget.

– Most is idekészítette neked a vajas kalácsot, a sajtot, a kávét, a sonkát, a leves a tűzhelyen…

– Most is elment.

– Hazament a testvéreihez.

– Nézd meg a cipőit, szanaszét a szobájában.

– Anya, hát karácsony van… Próbáld megérteni, te is…

– Nem akarom megérteni. Nem akarok karácsonyt.

Apám hátrasimította a haját. Összeszedte nagyanyám cókmókjait, felöltöztette, botosan kibandukoltak a lifthez, és leszálltak a földre. Taxit kerített, és átevickéltek a városon. A járókelők boldog arccal rohantak ajándékok után, s a megritkult utcán utolsó kis karácsonyfát cipeltek magányos öreg férfiak.

A nagybátyámékhoz rohantak. Ott is karácsonyoztak, nagyanyám végre egy fotelben ült, mérges szemmel nézegette a rokonokat és apámat, aki zöld bársony kabátban sürgött-forgott. Elénekeltek egy-két kis dalt, apám körszakállt hordott, egy kicsit Jézusra emlékeztetett. Alig evett a délutáni halból, rohant tovább.

Földalattira szállt. Ott állt magányosan a hazasiető utasok közt, kezében a batyukkal. A táj havas volt, a föld peremén vékony fehérség húzódott, apám utazott.

Nem tudom pontosan kideríteni azt a délutánt. Apám rohant. Következtetésem szerint először egy nőhöz szaladt, akinek fekete kardigánt vásárolt az ünnepre. Az Ulászló utcában lakott ez a nő, apám szerette. Ennek a nőnek volt egy gyereke – nem apámtól, egy svéd mérnökhallgatótól, aki aztán továbbállt a gazdag Svédiába. Apám fölszaladt a második emeletre, leadta a csomagját, a fiúnak is vitt egy játékautót, de azok már vidékre utaztak a nő szüleihez. Így csak a házinénivel beszélt, aki szidalmazta a nőt, hogy ide szült neki egy gyereket, pedig csak albérlő. Apám kavargatta a teát az idegen idős asszony szobájában, aztán átjött a szomszéd öregasszony, konzervhalat bontottak, ittak egy korty vörösbort.

– Maga is mással adhatná össze magát. Ennek albínó gyereke van.

– Hát igen. Kicsit szőke.

– Igyon még egy teát. Maga komoly ember. Láttam egy-két írását a Tükörben. Ne szeresse ezt a nőt. Nem méltó rá.

– Nem vagyunk méltók rá, hogy szeressenek. Nem azért szeretnek.

– Maga így el fog veszni.

– De karácsony van, gondoltam, egyedül vannak…

– Egyedül? Ezek – soha.

– Azért én szerethetem, nem? És becsülöm. Igazi ember.

Az öregasszony nevetett, apám szaladt tovább. Behúzott nyakkal törtetett a havas úton, köhögött. Mindig köhögni szokott. Az emberek utolsó bebugyolált csomagjaikkal siettek hazafelé.

– Hány karácsony van? – néha azt kérdezem.

Ő egy budai villába ment, ha jól sejtem. Barátai gyűltek ott egybe, akik szerették. Előcsomagolta szerény ajándékait, melyek nagyon is gazdagok voltak, aztán megbeszélték a világ sorát és a szakma gondjait. Azt hiszem, a palesztin állam sorsáról is szót ejtettek, talán csak azért, mert Jézus is élt Palesztinában. Vagy ott nem volt állam? Már nem emlékszem. Apám ekkor már nagyon gyűrögette a szakállát, ideges lehetett, még két karácsony előtte állt. Vagy három?

A Bajcsy-Zsilinszky utcába tartott. Átjött a negyvenkilencessel a hídon, fölment az első emeletre. Vörösbarna nő lakott ott, egyedül. Plafonig érő karácsonyfát vásárolt, teleaggatta díszekkel, csokoládés szaloncukorral. Apám egy aranyláncot vitt a nőnek, aki csinos volt, harisnyában járt le s fel, valószínűleg arra számított, hogy apám agyoncsókolja, szeretgeti. A nő harisnyás lábát az ölébe tette, már háromnegyed hat volt, apám mosolyogva nézte.

– Szép fát vettem?

– Szépet.

– Neked.

– Nekünk.

– Ugye, szeretsz?

– Mindenkit szeretek.

– De ne így… Mondd, hogy szeretsz.

– Persze, tudod.

– Akkor csókolj meg.

– Megcsókollak, de mennem kell.

Körülbelül így jutott apám hozzánk. Agyonszeretve, csomagokkal a kezében. Mi is ünnepséget tartottunk, mi, az ő három gyermeke, rengeteg ajándékot hozott, két kofferre valót. Néztük arcán a gyertya visszfényét. Körszakállán csillogott az ezüst. Elénekeltük a Kis karácsony, nagy karácsonyt, töltött tojás volt, főtt sonka – még csodálkoztam is, hogy fér be apámba ennyi étel, ennyi ínyenc szeretet? Hogy győzi? Még az ételeket csak beletukmálja magába, de a szereteteket? Hova fér? Nem fél attól, hogy belehal ennyi szeretetbe? Majd megy át a havas hídon – egyedül, mert apám egyedül volt, ezt állíthatom – már senki sincs az utakon, de ő csak lohol és lohol tovább, új karácsonyok, új ünnepek, anyák, szeretők, testvérek, barátok, gyerekek, nyomorultak felé, hogy bekopogjon, ajándékot hozzon, lihegjen, fulladozzon. Megy a lucskos hóban, új háztól új házig – az utcákon senki sincs, hiszen ilyenkor mindenki otthon van –, beesik a nyakába a hó. Nagy ember volt az apám. Berobbant az ajtón, örömet, színt hozott, élénkséget, millió ötletes ajándékot – és ott volt a béke. A jó szagú, isten teremtette béke – s ő maga zakatolt belül, zöld zakója alatt, mint egy túlfeszített motor. Úgy hurcolta a szeretetet házból házba, mint egy kuli. De ki bír ennyi szeretetet cipelni?

Mi, mint egy elhagyott család, körülvettük őt. Nem a szemrehányásunkkal – bár arra is lett volna okunk, hiszen kisgyerekek voltunk, amikor elhagyott bennünket. Magunk maradtunk anyánkkal, négy nőleány, akik áhítozták a férfiszagot, az emberszagot. De gondoskodott rólunk, és sűrűn megjelent, és itt volt ez a karácsony.

Ahogy ette nálunk kiskanállal a majonézt – két kisebb testvérem is figyelte őt –, láttam, hogy siet. Továbbsiet. Még el kell mennie, újabb karácsonyt tartani, az előszobában, kis batyukban újabb ajándékok várták, beteljesíthetetlen ígéretek – egy istennek is sok volna. Még játszott velünk, mintha ráérne. Pedig már várták, este tizenegykor.

Nem tudom, mért jut mindez az eszembe. Hazament akkori családjához, egy asszonyhoz és egy másik gyerekhez, akik nagyon szerették őt, és ő is nagyon szerette őket. Megkarácsonyoznak. Rengeteg színpompás ajándékkal, igaz, félig alvó szemekkel, már alig bírták kivárni. Villanyégők voltak a fán, karácsonyi lemezt hallgattak, apám még rendesen evett a rántott halból. Hogy hogy bírta? Mindez tizenkilenc évvel ezelőtt történt. Apám akkor azt mondta, jár egy negyedórát, olyan szép, havas az idő. Csak úgy földobta magára a barna kordfelöltőt, rövid csizmában ment ki a lejtős útra. Halkan fütyörészett, igaz, ott ivott még két pohár Tihanyi Cabernet-t. Azt mondják, a kis kerti vaskapuból visszaintett. A kutya a bozontos havat rázta ki a bundájából. A lábnyomai meglátszottak a hóban, ameddig elkísérte.

Azért közlöm ezt az írást az ausztráliai, dél-amerikai, új-zélandi, fokföldi, párizsi, japán és budapesti lapokban, hátha valaki ráismert. Zöld szeme volt, erre minden bíróságon meg merek esküdni.

Bárány a hadseregben

 

Bárány a hadseregben

– Tulajdonképpen bárányra vágyom – hallotta a századosa hangját Medvegy őrvezető, ahogy becsukta maga után az ajtót. Végigment a szűk és magas folyosón, amely a kuckója felé vezetett. Bakancsos léptei visszhangoztak, halkabbra fogta a járását. Halkan nyitotta ki az ajtaját – fáradt volt, levetette magát a priccsre, nagyot nyújtózkodott, recsegtek belé a csontjai.

Három tiszt ült odabenn a szobában, maradék borukat kortyolták. Fárasztó öt nap után most volt az első szusszanásuk. Kigombolták a zubbonyukat, átadták magukat a nyers ábrándozásnak – csak úgy szórakozásból, lazításból. Hatodik hete voltak a terepen, tizenkét kilométerre X. községtől, már jól berendezkedtek, de a gyakorlat csak gyakorlat, ilyenkor az ember emlékeiből él, nagyokat lódít, ha kell, nagyokat kíván, mint egy rezervátumban elzárt lény.

– Nem szeretem a bárányt – mondta Ferenczi alhadnagy. Előredőlve ült az asztalnál, alacsony termetét megtámasztotta csizmája orrával a padlón. Szőke tüskehaja meredt az égnek. – Büdös.

– Büdös. Persze hogy büdös, ha nem tudják megcsinálni. – Beöthy százados töltött a társainak. – Meg kell tudni csinálni. Ajaj, gyerekek, nagyon szép dolog a bárány. Tizenöt éve hat hónapig voltunk a Bakonyban, Z-n. Én egy sváb fiatalasszonyhoz voltam elszállásolva…

A másik két tiszt nevetett.

– Jó kis bárány lehetett – bólogatott Sámson hadnagy.

– Erre való a bárányhús – tódította Ferenczi.

– Kezes bárány – szögezte le a tényt Sámson, levetette a zubbonyát, hogy még jobban nekilásson a hangulatnak. – Nem hiszem, hogy félteni kellett volna téged.

– Marhák vagytok. Öt szót nem lehet veletek beszélni. Csak el akartam mondani, hogy az a sváb fiatalasszony…

– Kinn a bárány, benn a farkast játszottak! – mutatott rá ujjal Sámson.

– Meghallgattok, vagy csak fújjátok a magatok badarságait? – szólt rájuk Beöthy.

– Igen, figyelünk, százados elvtárs! – Ferenczi kihúzta magát, gombolni kezdte a zubbonyát.

– Na… Akkor meg hallgassatok. Mit gondoltok? Az ember nem él vissza a helyzetével. A férje a határnál szolgált éppen…

– Jó messze – jegyezte meg csöndben Sámson, de a százados eleresztette a füle mellett.

– Te, olyat még nem ettem. Jó bő zsírban csinálta, előtte persze kiáztatta, hagymát tett alá, a combokat megspékelte szalonnával, úgy párolta. Nem volt annak semmi szaga. Sőt! Kesernyés illata lett. Persze akkor nagyon jól jött, a környéken nem lehetett húst szerezni…

– Ő meg odaadta a magáét – mondta komoly arccal a kis Ferenczi.

– Odaadta – bizonygatta Beöthy a társainak. – Karácsony volt, az egész falut körülvette a hó, mintha nagy dunyhákkal lett volna körülkerítve.

– Az alá bújtatok – harsogott Sámson szájából a nevetés, mohón a szája elé emelte vörösboros poharát.

– Marha vagy. Nem lehet nektek semmit se mesélni. Bennetek már nincs semmi romantika. Csak bennem maradt ennek a húsnak az emléke.

– Azt elhiszem! – Sámson fuldokolt a nevetéstől.

– De komolyan! Majd rájöttök. Majd eltelik nektek is egy húszas az életetekből, és rájöttök, hogy nemcsak kenyérrel él az ember.

– Az igaz! Hanem báránnyal. Égi bárány volt, mi? Karácsonyi bárány!

– Csak azt akarom megmagyarázni, hogy az ember itt elpokrócosodik, ha nem látja a dolgok emberi oldalát. Azt hiszitek, az egyenruha…

– Hallod, hallod, Jóska… – hadonászott Ferenczi Sámson főhadnagy felé – el-pok-ró-co-so-dik. Na. El-pok-ró-co-so-dik!

– Ha idejében nem látja meg a bárány oldalát!

Beöthy legyintett, kiment, a szoba harsogott a két férfi nevetésétől, a tavaszi éjszakába kiáradt a vastag hang. Távolabb kutya ugatott, hosszan, panaszosan. Friss szél fújt.

Medvegy őrvezető feje alá tett karral bámulta a kis kuckó mennyezetét. Régi gerendás szoba volt, a padláson surranó egerek neszezését lehetett hallani. Gondolta, nekivetkőzik, és alszik egy nagyot, de nem volt kedve fölkelni. A folyosó végéről hallotta a tisztek harsány nevetését, ő is elmosolyodott. – Bárány. Jópofa ez a százados. – Tulajdonképpen nem is találkozott ilyen tiszttel. Örült, hogy melléje került, emberi légkört árasztott maga körül.

Vagy fél óra múlva óvatosan nyílt az ajtó, Sánta tizedes jött befelé nagy cammogással, az írnok. Ketten aludtak ebben a kuckóban mint a százados közvetlen beosztottjai. Sánta lassan botorkált a sötétben, nem akarta Medvegyet fölébreszteni. Medvegy nem szólt semmit. Sánta kikecmergett a ruhájából, és végigdőlt a maga priccsén. Nagyokat sóhajtott. Úgy látszik, ő sem tudott elaludni. Medvegy halkan szólalt meg.

– Te… fönn vagy?

– Dehogy vagyok.

– Aludni akarsz?

– Nem. Sakkozni.

– Jópofa ez a százados.

– Az. Jópofa. Most ezt akarod velem közölni?

– Bárány kellene.

– Bárány. Rendben van. Holnap vizsgáltasd meg magad az orvossal.

– De komolyan. A százados mondta. Szerezhetnél valahol, te bejáratos vagy a faluba.

– Rendben van. Holnap fogok egyet lasszóval.

– Ne hülyéskedj. Vagy bemegyek én veled, úgyis megyünk szekérrel lisztért, paprikáért.

– Akkor már egyúttal bárányt is hozhatunk, igaz? – Sánta a másik oldalára fordult, kövér, fekete ember volt, az ingéből valósággal kidudorodott a teste.

– Szóval veled megyek, ha gondolod…

– Nagy örömömre szolgál. Csak azt nem tudom, mit szól majd a Sámson, ha te gyakorlat helyett a faluba furikázol. Megismerkedtél valakivel?

– Dehogyis. Neked csak ezen jár az eszed. Majd elkérem magamat.

Mély röhögés volt a válasz.

– Majd előállsz, aztán azt mondod, főhadnagy elvtárs, egy bárányért szeretnék bemenni a faluba. Hagyj aludni, mert szétverem a fejedet. – Nemsokára horkolt is.

Medvegy csak nézte a fönti gerendákat, körül elhallgatott a nevetés a tiszti szobából is, csend volt. – Talán a kisfiának kell az a bárány – morfondírozott még mindig magában Medvegy, ahogy az egerek neszezését hallgatta a padlás tapasztott padlóján.

 

Sánta fogta a gyeplőt, Medvegy mellette ült a bakon. Gyönyörű tavaszidő volt. Messze kanyargott az út, a búza már kackiásan növekedett a nagy táblákon. A ló – kimustrált, öreg gebe – kényelmesen húzta őket a tavasztájba, Sánta se nógatta a lovakat, az sem strapálta magát. Lassan kibontakozott a falu az erdők karéjából. Medvegynek úgy tetszett, mintha régről ismerné ezt a tájat, pedig csak hat hete gyakorlatoztak erre. A táj csak táj – nem hadi terep, most látja az ember, mikor nem harckocsin ül, hanem egy egyszerű szekéren. Medvegynek békésnek, melegen emberinek tetszett a környék, mintha csak a szülőfalujába érkezett volna meg. Itt, a hadi terep mellett tizenkét kilométerre eszményi béke volt, a falu határában asszonyok dolgoztak a krumpliföldeken. Az állami gazdaság istállója a domb oldalán, messze a falu fölött fehér lett. Medvegy most úgy érezte, a katonaság nem a katonaságért van, hanem ezért az emberi tájért. Ezekért az asszonyokért, a harsányzölden növekvő búzáért, a falu mellett elhaladó patakért – különben nem ér semmit. Máskülönben csak egy rendben tartott mechanizmus, jól fölszerelt gépezet, különálló testület. A katonaság csak ezzel a tájjal együtt kapja meg az értelmét, ha ez a kettő – katona és táj: egyenrangú. Legyintett magában a brosúrákra, a kacifántos mondatokban elhangzó formális „hazavédelemre”, most homályosan mégis azt érezte, hogy végzetesen ide tartozik ehhez a földhöz, ezekhez az asszonyokhoz, az istálló színéhez, ez az a közösség – mint az ő faluja is –, amelynek a kedvéért viseli az egyenruhát. S valahogy a századosban is ezt érezte. Hogy nem egyszerűen vezényszavak és harcászati eszközök mestere, hanem egy ember, aki ehhez a közösséghez tartozik.

– Itt kell lennie – szólalt meg Sánta hosszú hallgatás után, nagy testét előredöntve a bakon, kicsit megnógatva a poroszkáló lovat.

– Minek kell itt lennie? – kérdezte Medvegy, fölocsúdva hazafiúi ábrándozásából.

Sánta csak legyintett. Nem érdemes ennek semmit sem mondani. Jó fiú, de hogy nem komplett, az biztos. Ahelyett, hogy kimenőn törné a fejét vagy ilyesmi, csak ezt a századost figyeli. Nem rossz ember ez a százados, de azért, ami sok, az sok. Amit ez a Medvegy meg nem tenne érte.

Sánta megállította a lovat, leugrott a bakról. Medvegy is lekászálódott. Egy faluvégi háznál állottak meg, az udvaron kedélyes tyúkok lépegettek a friss napban. Sánta a homlokára tolta a sapkáját, elfüttyentette magát. Vártak. Semmi jel.

Sánta még egyet füttyentett. Figyelte a kis ház ablakait, de ajtó, ablak is moccanatlan maradt.

– Te, ott! – Medvegy a szalmakazal felé mutatott, mintha egy színes ruha perdült volna el mögötte.

Futottak. Amire odaértek a szalmakazalhoz, nem találtak senkit.

Sánta aztán nem sokat teketóriázott, bement a konyhába, Medvegy a nyomában. Senki sem volt a helyiségben, Sánta előrelendítette hatalmas testét, és fekete üstökével bekukkantott a hátsó szobába.

– Miért bujkálsz? – kérdezte a lányt, aki a dívány sarkán üldögélt.

– Én nem bujkálok. Csak látom, nincs egyedül.

– Nem kell félni. Ez Medvegy Béla őrvezető, a parancsnokunk jobb keze. Egy bárány kell neki.

– Micsoda? – kérdezte rémülten a lány, sárga haja alól kivirítottak a fényes, barna szemek.

– Bárány. – Aztán Medvegyhez fordult. – Vagy rosszul mondom?

– Nem, nem mondod rosszul. Bárány kellene.

– Bárány… bárány – fölugrott a lány, nevetgélve szaladt ki a konyhába, Sánta utána, elkapta, maga mellé rántotta.

– Aztán mit ad a bárányért?

– Mit adsz a bárányért, Béla, azt mondd meg. Ingyen nem adnak semmit.

– Mit kell adnom? Hoztam pénzt…

Sánta legyintett, nevettek a lánnyal.

– Fogd ki a lovat, aztán pihenj le a fűben, Kati ad valamit a lónak… – látszott, otthon érzi magát. A kamrában levágott egy darab szalonnát, kenyeret szelt, aztán otthonosan nekilátott. – Kati! Te! Hagymát is hozz! És siess, vissza kell érnünk háromra.

Medvegy a fűben heverészett. Ő is evett egy darab szalonnát, aztán Sánta elment a lánnyal az istálló felé. Jó sokáig oda voltak. Magasan járt már a nap, amikor látja letörekedni Sántát a domboldalon, mellette a lány, Sánta fekete haja messziről lobogott, ölében pedig valami terhet cipelt.

– Na, itt van a bárányod – mutatta az álmélkodó Medvegynek a kis állatot. Az megszeppenve pislogott, kis bundája remegett a félelemtől. – Most aztán gyerünk, mert még a lisztért is be kell mennünk.

Gyorsan búcsúzkodtak, a bárányt a szekér oldalába kötötték, Medvegy pedig melléje guggolt, hogy ne riadozzon.

– Aztán valamivel meg kell majd fizetned ezt a bárányt, Béla! – szólt le hozzá a bakról Sánta. – Igaz, Kati?

– Persze! Nem adjuk csak úgy ingyen!

– Ne félj! Fél évig itt maradunk, addig meghálálja! – Nevetett, aztán iramban elhajtottak a kis malom felé, ahol a lisztet kellett vételezniök.

Zötyögve haladtak a kavicsos úton, Medvegy szorította az állatot, nehogy rémüldözzön. Sánta egy kis kulacsot hajtogatott, egyre jobb kedve kerekedett.

– Az lenne az igazi, ha te hajtanád a lovat, majd én fogom a bárányt. – Nagy keservesen helyet cseréltek, Sánta csak hajtogatta a kulacsot, a bárány oldalához simulva feküdt aztán kábultan.

Hazafelé nyolc zsák lisztet hoztak, fél zsák piros paprikát, ezek mellett a halmok mellett szunnyadozott a tizedes, boldog békességben. Egyszerre aztán fölriadt.

– Te, állj, állj meg, Béla! Állj már meg, az istenért! Eltűnt a bárány!

Kapkodták magukat lefelé a szekérről.

– Hát mi az istent csináltál ott a zsákok közt? – ordított vele Medvegy, Sánta meg csak pislogott a jó meleg italtól.

– Ne izgasd magad, na. Itt lesz az valahol – tompán körülnézett, de nem látta sehol a kis állatot, az erdő pedig igencsak közel esett.

Rohangászni kezdtek. A két katona ugrabugrált a fűcsomók közt, bégetett, hátha előjön a jószág. A fák közt látta meg aztán Medvegy az állatot, utána vetette magát. Kerítette, édesgette, egyre beljebb az erdőben. Végül magához szorította, aztán tartotta, nyugtatta, átfogta a nyakát, melléje térdelt.

Messziről hangok ütötték meg a fülét. A dzsipből tisztek ugráltak le, Sántával tárgyaltak. Az vigyázzba merevedett előttük.

– Mit csinálnak itt maguk a mezőn, Sánta? – kérdezte Beöthy százados a nagy testű írnoktól. – Futkároznak, ugrabugrálnak?

– Százados elvtárs, vételezünk.

– És mit vételeznek, a mezőn rohangászva, tizedes?

Sánta igyekezett egy helyben jól megállni, és igyekezett lassan, egyenletesen ejteni a szavakat.

– Most… mi… látja, százados elvtárs… Itt a szekér…

– És? Kutyaszart keresnek, vagy mit?

– Nem éppen kutyaszart, százados elvtárs… csak a barátomnak rájött…olyan szaladhatnékja lett… nem akart itt a nyílt mezőn… Még meglátnák a faluból… Mi jó viszonyban vagyunk a falusiakkal, százados elvtárs…

– Na, majd találkozunk, Sánta, a fogdában. Ott nyugodtan elvégezhetik a dolgukat… zárt helyen.

Elröpültek a dzsippel.

– Te istenverése, hol vagy? – ordított Sánta Medvegy után, aki óvatosan lépkedett elő az erdőből, az ölében a báránnyal. – Ereszd szélnek azt az állatot, mert kihasítom a belét!

Medvegy szorította magához az állatot, az rémülten lapult a szekér oldalához.

– Mehetünk a fogdába a te bárányod miatt! – hajtotta a lovat, hogy legalább a konyhára idejében beérjenek a liszttel meg a paprikával.

 

Éjszakai riadó volt. Kapkodták magukra a ruhát. Sánta hamar kész lett, már a derékszíját csatolta. A riadó kürtje csak szólt, eszeveszett vijjogással.

– Hármas harckocsi, ne feledd! Nem várok egy percet sem! Elég volt a zűrjeidből – mordult Medvegyre, aki most tömködte az oldaltáskáját. Rohant ki a nyári éjszakába, de még visszaszólt: – Három percig várok, aztán besorozok a többiek mellé.

A harckocsik néma sorban álltak. Sánta ügyesen fölkapaszkodott a toronyba, aztán eltűnt a harckocsi mélyén. Messziről Medvegy futott, sántítva, nagy terhet cipelve. Fölmászott a kocsira, a belső lámpa tompa fénnyel égett.

– Na, csakhogy ide méltóztattál érni… Siess!

Medvegy leereszkedett, nagy keservesen.

– Mi ez? Uramisten! Ide hozod a bárányt?

– Hát hova vigyem?

– Hogy mért vert meg engem az Úristen egy ilyen hülyével? Mit akarsz itt a báránnyal?

– Nem hagyhattam otthon! Ki tudja, hány napra megyünk? Még elpusztul!

– Neked kéne elpusztulni, te ágyékkötő! És ha betojik?

– Mért tojna be? Nem ember ez!

Nem volt sok idő tanakodni, vezényszavak, rádióirányítások hangzottak, nyomlövedékek repültek az égre. „Indulás!” „Legyező alakban fölfejlődni!”

– Na, ezt megcsináltad! – dühöngött Sánta, és elindította a harckocsit. – Most hogy fogod kezelni ezt a rohadt rádiót?

– Ne idegeskedj. Majd megleszünk itt hárman valahogy.

Sánta már nem törődött a társával, az éjszakai jeleket figyelte csak.

Hosszú úton törtek előre. Dübörögtek a kocsik, a vaklövedékek durrogtak. Izzadtak a harcosok.

Így ment ez vagy egy óra hosszat. Medvegy csak azt figyelte, hogy a bárány ne tegyen kárt a műszerekben, de az csak ijedten meghúzódott a gép aljában.

Rádióutasítás hallatszott. „Elhagyni a harckocsikat! Figyelem, figyelem! Minden harcos hagyja el a harckocsit, kézifegyvereit vegye magához! Közelharc.”

Sánta nem sokat tétovázott. Leállította a gépet, magához vette a fegyvereit, és kifelé! Leugrott a harckocsiról, szaladt az erdő széle felé. Látja ám, hogy Medvegy is kászálódik lefelé, de nem egyedül. Hurcolja a bárányt, azzal zötyög feléje az úton. Elátkozta magában az egész világot, de főleg ezt a Medvegyet a barátságával együtt. Hogy mért kell neki ezzel egy kocsiban lennie?

Fegyverropogás, támadás a bal szélen. Előttük a százados hangja hallatszott. „Visszahúzódni, hátrálni az erdőbe!” És futottak vissza a harcosok. Sánta is kapta a lábait, futott visszafelé. A pillanatnyi szünetben hátranézett, de látta, hogy Medvegy nem jön. A báránnyal veszkődik. Az meg annyira megrémült a zűrzavartól, hogy moccanni sem akart.

A szemben levők nagy rohammal törtek előre. Aztán megtorpantak. Furcsa hangot hallottak, amire nem számítottak. Medvegy csak szorította a bárányát a hóna alá, hogy az el ne rohanjon a vakvilágba. És a bárány bégetett. Furcsa, magas hangon bégetett, olyan volt, mint egy űrbeli hang, mint egy titokzatos adó vagy fegyver hangja. „Beee… Beee…”

Ordítások a szemben levő oldalon.

„Visszavonulás! Visszavonulás! Ismeretlen eredetű rakétafegyver használata! Fölzárkózni a visszavonulásra!”

„Beee… Beee…”

Kísértetiesen hangzott ez a hang. Olyan volt, mintha az élő természet tiltakozott volna a fegyverek zaja ellen. Mintha az ölés ezerszeres hangja hallatszott volna, mintha eleven csecsemőket gyilkoltak volna. Valahonnan ezer évek távolából tört elő a pusztítás, az embertelenség ellen. Fölidézte az ártatlan legelők képét, amikor még egymás békés törzsében éltek emberek és állatok, valami folyamközi paradicsomban, ahol a természet elemei az emberek barátai voltak, a felhők a víz fehér, sűrűsödő bugyborékai és nem az elszabadult atomok fekete folyondárjai a civilizációs tömegvárosok kártyaépületei felett; valami végtelen bégetés volt ez, könyörgés a megmaradásért, bégetés, amely elszállt egészen a francia robbantású Mururoa sziget felé, elszállt Nagaszaki felé; bégetés a mezők, vizek, erdők fölött, könyörögve csapkodott ez a hang a rádió- és távírójelek között; állati könyörgés volt ez az emberekért, a kopasz vietnami gyerekekért, a kambodzsai szerelmespárokért, akik égő hajjal rohannak az égő erdő lángjai között; valami emberi sikoly keveredett ebbe a bégetésbe, végül már egészen emberi volt, mint egy véglegesen elveszett csecsemő nyivákolása; igen, emberszerű lett ez a hang, félelmetesen emberszerű, fölnagyulva valami égi hangszórón a „Ne öljetek!” hullámhosszán, asszonyok hangja és férfiak halálhörgése hangzott benne, leöltek és ölők hangja keveredett benne, fölemelkedett, mint egy láthatatlan fal, mely minden gyilkolás útjába áll, föltornyosodott, mint egyetlen bégető hangvihar, mely visszaveri a támadás brutalitását, kígyózott ez a hang, befelé a fegyvergyártók fülének csigavonalaiban, akik sárga whiskyjük fölött méláznak befektetett millióikon; berepdesett ez a hang az atomirodák sima íróasztalai fölé, a kegyetlenül kattogó komputerek számsorai közé – kiterjeszkedett a térben, ahol az űrben az ember beélte Föld kering, magányosan és kiszolgáltatva saját hangyaembereinek pusztítására, fölerősödött, mint egy égi áldozat hangja, hogy az embert megvédje önmagától. Egy bárányhang. Az emberiségbe oltott állat hangja, mely könyörög a mezőkért, a legelőkért, a Föld nevető lakóiért.

Sánta legyintett. Most már mindegy. Ezt a Medvegyet ki fogják rúgni, be fogják csukni, ezt a hülye Medvegyet most már semmi sem menti meg attól, hogy a sittre vágják. Hadgyakorlat közepette? Sánta elröhögte magát. Már látta maga előtt a szerencsétlen, naiv Medvegy arcát, amint a százados lekapja mind a tíz körméről, mint a pengős malacot, ez a Medvegy egy balfácán, ez nem ember, erre nem lehet semmit se rábízni, ez a Medvegy még az őskorba való, ez a Medvegy…

– Mi ez, Medvegy? – Valóban ott állt a százados, kormos ábrázattal az őrvezető előtt, aki a hóna alatt a birkával, mint Jákob sétált a csatatéren.

– Ez, százados elvtárs?

– Úgy van, Medvegy, mi ez?

– Ez, százados elvtárs, ez egy bárány.

– Bárány. Értem. Teljesen világos. De mit keres itt egy bárány, harckészültség idején?

– Velem van, százados elvtárs.

– Értem, Medvegy. Magával van. Magával hozta, úgy érti.

– Pontosan úgy, százados elvtárs. Magammal hoztam, nem hagyhattam otthon. Ott lakott velünk a kis szobában, most akartam éppen elmondani…

– Értem, Medvegy. Magának báránya van… – emelte föl a hangját a százados.

– Tulajdonképpen nem az enyém, százados elvtárs, csak még nem volt időm…

– Nem a magáé, Medvegy? Talán az enyém?

– Úgy van, százados elvtárs… A magáé. Magának hoztam.

– Hogy legyen bárányom.

– Hogy legyen.

– Úgy gondolta, Beöthy százados nem lehet meg bárány nélkül. Beöthy századosnak feltétlenül szüksége van egy bárányra, amikor harci riadót vezet…

– Nem éppen harci riadó alkalmára, de maga a százados elvtárs említette…

– Mit említettem én?

– Hogy bárányra vágyik… Gondoltam…

Beöthy majd az eszét vesztette.

– A maga békességes istene rogyassza magára az ég fekete sátrát! Hát mit képzel? Idétlenkedik itt? Hogy harci riadó idején maga egy báránnyal billeg át azzal a lószaros lábával az égi harcmezőn? Mit akar? Hogy kirúgjam ebből a…

– Nagyszerűen ment, barátom, nagyszerűen… – kiáltott oda a dzsipjéből kiugorva az ezredparancsnok, Sebő alezredes. Rázta Beöthy kezét. – Megzavarodtak valamitől az ellenfeleink.

Beöthy integetett Medvegynek, hogy tüntesse el az állatot, de az alezredes észrevette a katonát.

– Mi ez, őrvezető? Birka?

– Igen. Úgy is lehet mondani. Bárány.

– Na, ez remek. Százados elvtárs, neked remek embereid vannak. Maga békepárti, biztos.

– Az vagyok, alezredes elvtárs – vágta haptákba magát Medvegy. – Vele együtt – mutatott Sántára, aki legszívesebben elsüllyedt volna.

– Kérlek, ez igazán emberi. Hogy valakinek harc idején ilyesmire legyen gondja. Meg volt rémülve, gondolom. Itt találta?

Erre már Sánta is bekapcsolódott a diskurzusba.

– Alezredes elvtárs… ő nem tehet róla. Ilyen szíve van. Nem bírta nézni, hogy ez az állat itt vergődik a… csatamezőn.

Sebő elnevette magát.

– Igazuk van. A katonának emberségesnek kell lennie.

Elviharzott, Beöthyvel az oldalán.

 

A névsorolvasásnál vigyázzba meredtek a sorok. Már jócskán ősz volt, a szüret szaga terjengett a levegőben, a dombokról harmonikaszó hallatszott. Három nap szabadságot kaptak. Majd besegítenek a szüretelőknek, puttonyt vesznek a hátukra, és préselik a szőlőt.

Sánta állt a sorban, várta a magáét, unatkozva hallgatta az egyes neveket. „Lontai honvéd, Lugossy őrvezető, Lütz honvéd, Magyar honvéd, Málik őrvezető, Medvegy tizedes…”

Sánta nem hitt a fülének. Ezt a marhát előléptették! Nemsoká leszerelnek, és ez vele egy rangba kerül! Miért? Talán, hogy ilyen hülye, hogy a legnagyobb bonyodalmakat idézi elő? „Sánta szakaszvezető…” – hangzott a neve, és már el is vigyorodott, nemhiába ő is tett valamit a… hm… hazáért.

Beöthy kezet rázott velük a sorakozó után.

– Remélem, Medvegy, most már végleg eltünteti innen ezt a bárányt. Elegem volt ebből. Vagy ölje le egyszerűen, csináljon belőle egy jó birkagulyást.

– Százados elvtárs, eltüntettem. Helyesebben… ugye… hazavittem. – Medvegy zavartan dörzsölte a kezét.

– Na, végre. De jó birkagulyás lett volna belőle.

– De van itt egy másik probléma, százados elvtárs. Három nap szabadságot kapunk.

– Na, örüljenek neki.

– De… hogy ráér-e százados elvtárs holnap délben?

– Én? Min töri megint a fejét, Medvegy? Nem volt elég, hogy megúszta ezt a bárányhistóriát?

– Nem úszta meg… – jegyezte meg csöndesen Sánta, aki már az új stráfot varrta föl magának.

– Az a helyzet, százados elvtárs… – mondta zavartan Medvegy –, hogy ahonnan a bárányt hoztam… Ugye… az a lány, a Kati… ugye, most van három nap szabadságunk is… Szóval, holnap lenne az esküvő, ha a százados elvtárs ráérne…

– Hálából el kell vennie a lányt… – sumákolt Sánta, de Medvegy leintette. – Majd csinálnak a százados elvtársnak birkapaprikást. Elvégre önnek köszönheti…

Nevettek.

A százados kezet fogott Medveggyel.

– De ahhoz ragaszkodom, hogy ne legyen belőle birkapaprikás. Szóval holnap délben… Na, jó. Aztán, Medvegy, vigyázzon a békéjére…

A csontkovács

– Maga ki akar bújni a katonaság alól, Hudák.

– Nem akarok kibújni, alezredes elvtárs.

– Akkor minek van itt?

– Fáj a gerincem, az az igazság, alezredes elvtárs.

Szöllősi orvos alezredes elnézte a fiút. Jó testű, rendesen fölépített srác volt, kefére nyírt szőke hajjal, élénk, szögletes arccal, csillogó, keret nélküli szemüvegben. Szöllősi ült a fehér íróasztal mögött, az arcát dörzsölte. „Tényleg van a fiúnak enyhe gerincferdülése. Szakszolgálatra oszthatnám, vagy egy csomó mellékpanasszal talán föl is menthetném.” Nézte a fiút. Értelmes tekintet csillogott a szemüveg alól. „Nem akar átverni, csak fél. Egyszerűen fél. Meg van ijedve. Mi van ezekkel a fiatalokkal? Mit akarnak? Pénzt keresni? Nagy lábon élni? A háború milyen egyszerű volt… Ott nem volt kibúvó. Minden ment a maga gyilkos útján, aztán egyesek emberek lettek, mások meghaltak. Rendes, biológiai szelekció szerint. Hogy magyarázzam meg neki, hogy nem lehet az élet alól kibújni… Ha most fölmentem, talán sose kerül olyan erőfeszítés alá, hogy kihúzza a gerincét. Most csak az adminisztratív ellenséget látja bennem, aki kimondom a végzetes verdiktet.”

– Nem akar katona lenni, igaz, Hudák?

– Hát, mit mondjak, alezredes elvtárs? Hogy mindenképpen be akarok vonulni, hogy nem élhetek a katonaság nélkül? Elhinné, alezredes elvtárs? Tényleg fáj a gerincem.

– Mit csinál maga civilben?

– Sakkozom. A Földművelődésügyi Minisztériumban vagyok előadó… és sakkozom.

– Szóval, ott is lóg?

– Hát… Nem hiszem, hogy túl sokat teszek a magyar mezőgazdaság föllendítéséért…

– Ez kedves. És mi akar maga lenni, voltaképpen?

– Nem tudom pontosan, alezredes elvtárs. Most fölvettek népművelő szakra Szombathelyre. De csak levelezőre.

– Így aztán be kell vonulnia.

– Be kellene.

– Be, be – bólogatott az alezredes. „Jó lenne valamit megértetni ezekkel a fiatalokkal. Hogy nem az a baj, hogy ki akarnak bújni a katonaság alól. Az a baj, hogy nincs bennük hit. Hit – valamiben, akármiben. Ezért kerülgetik csak az életet, mint macska a forró kását.” Már nagyon hajlott a döntésre. Jó lenne most egyszerűen fölállni, atyailag megsimogatni a fejét, szép, okos srác, és kegyetlenül beolvasni neki, hogy hinni kell, fiam! Ezt ti csak blöffnek tartjátok, pedig ezen múlik minden. Enélkül szétesik az ember, mint a pelyva. Szétsodorja az élet, szétfújja, és nyavalyás ember lesz egész életében, sodródik. A hitben van a tartás. S a hit lényege, hogy megfeszítsük magunkat, nem is magunkért. Másért. Egy asszonyért, egy gyerekért, egy munkában, egy közösségben. Kiröhögne, ha ezt mondanám. Nem is tudom, nem vagyok én erkölcsprédikátor.

– Legyen katona, fiam. – Már töltötte is a rubrikákat, lassan dolgozott. – Ne ijedjen meg. Ha előjönnének a panaszai, keressen meg engem. – Átnyújtotta az igazolópapírt a fiúnak, aki félszegen fölállt, kicsit meghajtotta magát. Száját kicsit nyitva hagyta, mintha mondani akart volna valamit, de aztán csak elköszönt.

– Van magának szeretője, Hudák?

A fiú visszafordult, szeme élénken csillogott a szemüveg mögül.

– Na, legyen okos. Ha szereti magát, megvárja, ha meg nem, jobb is…

 

Hudáknak tényleg volt szeretője. Ez különösen akkor érződött, mikor a szolgálat rászakadt. Fölfoghatatlannak tűntek az előző hetek. Ha van súlyos lelkigyakorlat a szerzeteseknél – az amolyan testi gyakorlatnak tűnt, melynek a civil szemében semmi értelme. Rend. Óraműpontosság. Minek? Hudák is megszokta az életben, hogy a kapkodás könnyed felhői közt éljen. Itt most ilyesmiről szó sem lehetett. Nem lehetett kapkodni – de sietni kellett. Hogy kész legyen. Kelés, torna, rendrakás, takarítás, gyakorlatok, kiképzés – ment az óramű. Fizikailag kimerült – de ez érdekes módon inkább kellemes volt, mint rossz. Délután hatkor már támolygott. Eltelt a nap. A kóválygásban, ami a fejében volt a fáradtságtól, nem is tudott gondolkodni. Csak később. Amikor takarodó után kinyújtóztatta tagjait, akkor nem tudott elaludni. Akármilyen hullafáradt volt, csak a társak egyenletes lélegzését hallgatta, érezte a nyűtt pokrócok átható szagát, s egyetlen pontot figyelt, a fölötte levő ágy egyetlen pontját, egy rozsdás csavart az összetartó léceknél. Úgy tetszett – ez elviselhetetlen. Fölösleges, bosszantó. Hogy két évig így éljen… – ezt nem bírja ki.

Verejtékben úszott. A gyakorlatokat, a test megfeszítését egész tisztességesen bírta. Éjszaka ellepte a verejték. Kitakarózott, hideg volt, betakarózott, megfulladt. Nem testi veríték volt ez – lelki. Mintha a pórusokon a lelkét izzadta volna ki. Ilyenkor belenyilallt a gerince, mint éles tű szúrt a háta tengelyében. – Persze itt nem hisznek az embernek, az az alezredes is, akármilyen rendes tag volt, csak bepasszírozta ide. – Visszaemlékezett gimnazista korára, amikor a tornát legtöbbször elbliccelte. Ilyenkor ketten-hárman kisurrantak az iskolából, bevették magukat egy közeli vendéglőbe, és hamar lehúztak két-három korsó sört. Milyen szabadnak érezte magát! Valami bajának csak kell lennie a gerincének, ha ilyen kutyául fáj. Erre még jobban elöntötte a veríték. Ázott benne. Csak a rozsdás csavart bámulta, és törölgette a homlokáról a szakadó vizet.

Meg aztán, itt hülyének tartották. Ő volt a hülyegyerek.

– Sportolók? – nézett körül fanyar arccal egy reggel Böller szakaszvezető.

– Ferenczi János, jelentem, futballoztam… A járási bajnokságban játszottunk…

– Varjas Béla, jelentem, kézilabdáztam… A Törekvés ificsapatában…

– Szemlő Tibor, jelentem, úsztam, a Kecskeméti SC-ben, egész jó időket…

Nevetés.

– Helyes… – mondta fanyar arccal Böller szakaszvezető. – Tulajdonképpen nagyon helyes. Itt is lesz sportolási lehetőség. Adamics fölírja magukat. Jó csapataink vannak… A hadsereg nem megvetendő sportterület… Nos, ki sportolt még? Nem szégyen a sport.

Hudák nagy nehezen előbátortalankodott.

– Hudák Lajos, jelentem… – elhallgatott.

– No, Hudák, mondja.

– Nem tudom… hogy…

– Nem tudja, hogy sportolt-e?

Nevetés támadt, a szakaszvezetőnek is tetszett a helyzet.

– Hát valamire csak emlékszik, hogy mit csinált? Mégis? Libaőrzés – nem sport. Futás a lányok után – sport, de itt honorálni nem tudjuk… – nyugtázta a nevetést. – No, legyünk komolyabbak, bajtársak. Mezei egerek begyűjtése, puszta kézügyesség, azt csak éleslövészeten számíthatjuk be. No, Hudák, mégis, mit sportolt?

– Sehogy sem tudom eldönteni…

– Remek. Nem tudja eldönteni, hogy sportolt-e? Mit tegyünk? Írjunk egy levlapot az édesanyjának, hogy sportolt-e a kisfia? Vagy fölkereshetjük a tornatanárát.

– Föl voltam mentve tornából…

– Jaj, csak ezt ne mondta volna… – Böller a hasát fogta nevettében. – Itt is fölmentést akar? Azt én nem tudom elintézni… Jaj, ez nagyon jó… Azt akarta talán mondani, hogy repülősnek akar jelentkezni…

– Nem, szakaszvezető bajtárs, nem akarok repülős lenni. Tériszonyom van.

– Jaj, Hudák, maga remek fickó. Maga az én emberem. Le kell győzni a tériszonyt. Holnap majd megtisztíthatja az emeleti ablakokat… Adamics, írja föl, ne felejtse el.

Ekkor már derült az egész szakasz.

– Szakaszvezető bajtárs, én sakkoztam.

Egy pillanatnyi csend lett, aztán kitört a röhögés. Föllazult a rend, egymás hátát csapkodták a legények. Kiabálások hallatszottak mindenfelől.

– Én gomboztam, szakaszvezető bajtárs!

– Én rendszeresen jártam a dodzsembe!

– Nekem selyemhernyó-tenyészetem van!

– Én snúroztam, szakaszvezető bajtárs! Nagyon jól snúroztam! Én voltam a környék bajnoka!

– Elég! Hudák, Hudák, maga remek ember. Magának gyakorolni kell. Magának sakktábla kell. Hol vannak fehér-fekete kockák az épületben? No, hol vannak?

– Az ebédlőben! – kiáltották a katonák.

– Úgy van. Maga fogja mindennap felmosni az ebédlőt. Az egy óriási tábla. Hát magának gyakorolni kell!

Így aztán hamar hülyegyerek lett Hudák. Valóban ő mosta fel az ebédlő nagy kőpadlóját, valóban meg kellett tisztítania az emeleti ablakokat. De ez hagyján volt. A Honvéd sakkcsapatban hamar fölfedezték, hogy a legjobb sakkozók egyike. A vicc elmúlt felőle, megmaradt a sakk. Háromszor egy héten délután sakkedzés volt, akkor ő kibattyogott a tiszti házba, és edzett. Könnyeden játszott, sokkal jobban tudott játszani, mint a többiek, de ez csak a kárát okozta. Felettesei, akik a sporttal foglalkoztak, megbecsülték. No de akiket megvert, akiket legyőzött, azok aztán odabent kibabráltak vele. De ez csak amolyan sportbosszú volt, el lehetett viselni. A nagyobb baj az lett, hogy lógósnak tartották a heti három edzés miatt, a raja sehogyan sem akarta bevenni – minden piszkos mellékmunkát rábíztak, volt abban W. C.-tisztítás, padlómosás, hulladékgyűjtés, minden.

Most, ahogy a rozsdás csavarra nézett, és már égett a szeme az alvatlanságtól, eszébe jutott a csókatörvény. Valahol Konrad Lorenznél olvasott a csókák hierarchiájáról. Vannak elsőrangú csókák, másodrangúak, ötödrangúak. Az elsőrangúak uralják a terepet. Azok elől a másodrangúak is háttérbe húzódnak, finoman helyet adnak nekik, ha egy-egy kiválasztott jobb csókacsajnak udvarolni akartak. De a másodrangúak pöffeszkedtek a harmadrangúak előtt, elzavarták őket a jobb falatoktól. És így tovább. Kialakult a csókabirodalom… Voltak aztán egészen alrendű csókák, akiket épp hogy megtűrtek a telepen – ahogy Lorenz írta. Nos, itt is így lett. Ő lett a főcsóka, aki ügyetlenkedik a lapáttal, aki alpári szellemi foglalkozással – sakkozással – lógja el a hivatalos délutáni foglalkozásokat, aki őcsókaságánál fogva kívülálló maradt. Hudák verejtékezett éjszaka, ha erre gondolt.

 

Lili nem írt. Két kis lapot írt három hónap alatt. Hudákot talán ez bántotta a legjobban. A bevonuláskor még kikísérte az állomásra, rendesen könnyezett, nyakába akaszkodott. Hudák meg volt hatva. Jóban volt a lánnyal, igazi fiatalos szerelemmel. Lilit fölvették az orvosi egyetemre. Lilinek biztos sok tanulnivalója van, Lili majd egyszer csak lelátogat egy napon, bár az állomáshely kétszázhúsz kilométerre volt a fővárostól. Lili nagyon szép lány volt, hetyke, fitos orra, olvadékony természete, vállig érő haja. Hudák maga előtt látta, hogy körmöli a levelet Lili, melyben megírja, nem bírja már tovább, jöjjön haza, ha lehet, csak egy napra is, de látni akarja, hozzásimulni, úgy istenigazából.

Azon a két kis lapon is csak rövid jelzéseket adott: – Sokat gondolok rád… Sokat tanulok… Sokat olvasok… Mikor tudsz hazajönni? Szeretnék a közeledben lenni… Sokszor csókollak…

Hudák nyomta a szolgálatot. Nehezen ment. Lili járt az eszében. Mit jelent az, hogy sokszor csókollak? Semmit. Leírni könnyű. De egy árva hangot nem ír az otthoni életről, nem érdeklődik, mi van vele igazából. Már igyekezett elkerülni a szolgálatosokat, nehogy megkérdje, jött-e levél. Mert az biztos nem jött.

Ő maga is csak kétszer írt, igaz, hosszabb levelet, de abban is csak kesergett, hogy nem itt volna a helye, már ő is javában tanulhatna, meg, mire való ez az egész katonaság, mindenféle búfelejtő marhaságokat.

Három hónap után aztán decemberben fölutazott a csapattal a fővárosba. Feszengett az egyenruhában. Nézte az önfeledt és gyűrött civileket, elhúzódott tőlük a buszban. Két versenye is volt, így aztán szabad ideje nemigen maradt, csak másfél óra. Rohant Liliékhez.

– Jaj, Lalikám, te vagy az? – kérdezte Lili anyja az ajtóban. – De megemberesedtél! Gyere beljebb…

– Lili?

– Lili mennyire várt már! Persze nem tudta, hogy ma jössz. Nem írtad meg?

– Nem nagyon… Vagyis csak sejtettem, hogy jöhetünk.

– Akkor hiába is keresed rajtam. Gondolhatod, tanulnia kell. Rengeteg tanulnivalója van. Valamelyik évfolyamtársa lakásán jöttek össze, már készülnek a kollokviumokra. Tudod, mi az, orvostanhallgatónak lenni? Ülj már le, hozok neked egy pohár bort… Inni azért ihatsz, nem?

– Inni ihatok… de inkább megkeresném Lilit.

– Na, Lalikám, én azt neked pontosan megmondani nem tudom… Várj csak… Ide vannak fölírva a címek… Igen, ez lesz az… A Fiastyúk lakótelepen van valahol, igen… Thälmann utca 41. B. épület. Pontosabb cím nincs. Hogy hányadik emelet lehet? Vajda vagy Varga, nem is tudom… Azt hiszem, Vajda lesz… Vajda Sándor… Ott tanulnak. Keresd meg, rettenetesen fog örülni Lili! Na, igyál egy pohár bort azért…

Hudáknak nem sok ideje volt. Háromnegyed nyolckor kellett a Déliben lennie. Öt órakor vágott neki a lakótelepnek. A házak éppen sötétedni kezdtek, az ablakokban már itt-ott villany égett. Roppant háztömbbe került. Böngészte a kapunévsort. A színes névszalagok néhol be voltak szakadva, a neveket alig tudta kiböngészni. Bent állt aztán a lépcsőházban. Tányérsapkáját levette, megtörölte a belső szegélyét. Végigjárta az emeleteket, két helyre becsöngetett, majd mentegetőzve eloldalgott. Átment a szomszédos lépcsőházba, azt is végigjárta. Csak egy Vajdát talált, egy nyugdíjas házaspárt. Már hat óra felé járt. Mégis, olyan elementáris vágy vette birtokába, hogy hajszolta a lépcsőket. Egyik lépcsőházat futotta végig a másik után. Aztán minden elhomályosult.

A katonai kórházban ébredt föl. Jó éterszagú levegőben.

– Nincs nagyobb baja, ne ijedjen meg – egy fából faragott arcú katonaorvos állt fölötte.

– Vissza kellett volna mennem a ma esti vonattal…

– Most ne ezen izgassa magát… Pihen egy-két napot, aztán utazhat.

– Szöllősi alezredes elvtárs nem itt dolgozik?

– De, de… itt dolgozik… Holnap reggel bejön. Ismeri?

– Nem… azaz, csak egyszer találkoztunk… ő volt a sorozási döntőbizottság elnöke akkor…

– Jól van… Reggel szólok neki, hogy szeretne vele beszélni. Most pedig aludnia kell…

Hudák magára maradt az éjszakai kórházi szobában. Kintről éles lámpák sütöttek, itt is ugyanolyan nyögések, horkanások voltak, mint a táborban. Hudák gerince nyilallt. A fene egye meg… Már egész belejöttem pedig… Tényleg ilyen szar alak volnék, hogy nem való vagyok emberibb megerőltetésre? Igaz, talán most már elhiszi nekem az az alezredes, hogy föl kell menteni… Ez az évem már elveszett az egyetemen, de jövőre nekilendülhetek. Meg hát a civil élet mégsem katonaság. Mit csinálnak most a többiek? Maga előtt látta Mestert, a hangadót, aki öklömnyi fejével uralta az egész lakóteret. Biztos hőzöng most is. – Hol a fenében van ez a Hudák? Agyonsakkozta magát? Vagy egyszerűen lelépett? Hiányzik az a szemüveges pofája… És ki fog sakkozni az ebédlő kőpadlóján? Emlékeztek, mikor rongyokat meg partvisokat meg szappandarabokat rakott ki az ebédlőben, és négyünket is megvert a rongy-szimultánban? – Hát esze van… – mondja alá Kanóczy, kaján arccal. – Csak, nem tudom, a gerince… – Röhögnek a srácok. A csókatelep. A csókatelep kezd átalakulni. Rendeződnek az értékek, mit értékek? Együtt vannak, bizony ez a nagypofájú Mester nemegyszer kihúzta már a slamasztikából… Na mindegy. Most nem ezen kell tűnődni. Holnap Szöllősi alezredes belátja, hogy ő visszacivilesedik. Nem is rossz. És végre megtalálja Lilit.

Másnap reggel átkísérték Szöllősi alezredeshez. Ugyanúgy ült, mint elsőre. Kezével az arcát dörzsölte. Előtte rubrikák, orvosi lapok, jelentések meg egy sztetoszkóp hevert.

– Mi van magával, Hudák?

– Nem tudom, alezredes elvtárs. Ilyen sosem fordult elő velem.

– Mi van a gerincével?

– Hát… az megvan.

– De, fáj, mi?

– Fájni kissé fáj…

– Gondoltam. Most azt gondolja, na, kifogtam az öregen.

– Nem gondolom azt, alezredes elvtárs.

– Most már csak komolyan kell vennünk a maga panaszait, igaz?

– Eszembe se jutott, alezredes elvtárs. Csak…

Csak – gondolta Szöllősi. – Újra megvizsgálták a fiút, valóban fizikoterápiára kell járnia, úsznia kell, rendbe kell hozni a gerincét… Mit mondjak neki? Hogy még egy kis kitartás, és történik valami? Nem vagyok erkölcsprédikátor. Hacsak a gondolatomba nem lát. – Nézte a fiút. Értelmes, fényes szeme csillogott a szemüveg alól. Szőke tüskehaja villogott a beeső reggeli fényben. – Hinni kell, fiam… – Ezt kéne neki mondanom, de ez olyan vacak általános szöveg. Magának kell rájönnie valamire. A katonaság nem büntetés. Egy forma, melyben életre szólóan meghatározódhat az ember… gerince… – Most biztos azt akarja, hogy fölmentsem.

– Csak? – kérdezte vissza Szöllősi.

– Csak… szeretném, ha ma visszautazhatnék.

– Nofene. Pihenjen pár napig. Magára fér.

– Nem akarok pihenni. Vissza akarok menni.

– Nem kell annyira sietnie.

– Nem sietek, csak… Kedden nagygyakorlat van… és…

– Ne nevettesse ki magát, Hudák… Azt akarja mondani, maga mindenáron részt akar venni a nagygyakorlaton… Maga épp az az ember, aki – ahogy az ének mondja, nem élhetek muzsikaszó nélkül, nem élhetek katonaság nélkül – maga ezt énekli.

– Nem akarom ezt énekelni, alezredes elvtárs… Hogy mondjam?

– Mondja csak…

– Talán badarságnak hangzik… Nem akarok különbözni… alezredes elvtárs…

– Nofene…

– Így van. Én ott afféle hülyegyerek vagyok. Sakkozom, tetszik tudni. Nem vagyok rendes katona, mert egy héten háromszor edzésre járok, míg a többiek güriznek… Utána hülyegyerek vagyok… Érthető… Még csak jópofa sem vagyok, hogy helyrehozzam azt a bűnömet, hogy sakkozom… Nem én akartam sakkozni, de a csapatunknak jól jön.

– Hányadik helyezett ott, Hudák?

– Második meg olykor első…

– És az baj?

– Hát… nem csak előny, alezredes elvtárs.

– Ühüm… Mit akar?

– Visszamenni, alezredes elvtárs. Csütörtökön versenynap.

– Szóval sakkozni akar? – nevetett az alezredes, rőtpiros arca bizalmaskodó mosolyra húzódott.

– Nem sakkozni, csak… Nyerni.

– Nocsak. Nyerni.

– Szóval… Drukkolnak értem a srácok. Lehülyéznek, kicsúfolnak, de a versenynapon csak a tiszti ház körül ődöngenek, hogy nyerek-e? Hogy… nyerünk-e?

– Hudák, csak nem lesz magából katona?

– Nem lesz, alezredes elvtárs, arról biztosíthatom. Csak… az ott egy brancs, ha szabad ezt mondanom. Egy ilyen-olyan, de haveri társaság. Egy csókatelep.

– Micsoda?

– Csókatelep. Biztos tetszett olvasni Konrad Lorenz könyvét. Ahogy a csókák élnek. Kialakul egy rend. Egy beosztás. Ha nem is éppen a legdemokratikusabb, de együtt mégis egy csókarend. Minden csókának megvan a maga szerepe. Én is egy csóka vagyok.

– Főcsóka.

– Vagy alcsóka. De beletartozom a csókatelepbe. Megvan a helyem. Nem biztos, hogy az a hely, amit az életben majd elfoglalok, de egy hely.

– Maga nélkül leállna a század! Az ezred. Az egész hadosztály… – nevetett az alezredes.

– Nem állna le… De… tartozom valahová. Valakinek. Nem túl nagy szerep, sokszor igazságtalan is, és a pokolba kívánom az egészet… De ma éjszaka, mikor behoztak, mert rosszul lettem, nagyon szégyelltem magam… Hogy nem bírom ki. Mit nem bírok ki? Hogy katonának kell lennem? Nevetséges. Valahogy egyetlen pillanatban világossá vált, hogy helyt kell állnom. Nagy szavak. Helyt kell állnom? Egyszerűen, egy mederben, egy rendben kell élnem, el kell fogadnom valamit, amit kimértek rám. Nem lehet folyton kibúvót keresnem.

Az alezredes nézte a fiút. Kórházi köntösben ült előtte, előreejtett vállakkal – talán csak hősködik. Most kellene neki azt mondanom, ne túlozza el, Hudák, még valami baj lesz… Pihenjen egy-két hetet… Aztán azt mondta:

– Hudák. Nem szégyellem bevallani, megszerettem magát. Úgy érzem, nem akar engem átverni. De, ami még fontosabb, nem akarja magát sem átverni. Ne legyen nemzeti hős…

– Ó, nagyon messze vagyok én attól, alezredes elvtárs.

– Tudja, van Szlovákiában egy ember, egy csontkovács. Mindenféle legendák járnak róla. Hogy egyetlen mozdulattal helyrerántja a rossz csigolyát, egy gerincferdülést, meg belgyógyászati panaszokat is gyógyít, úgy ért az emberi testhez. Vagy a lélekhez? Sarlatán, lehet, hogy sarlatán. De sokan hisznek benne. Az életben is vannak ilyen csontkovácshelyzetek. Amikor helyre rándul az emberben a lélek. Függőlegesbe kerül egy gerinc, egy elképzelés, egy kitartás. Sokszor a legelviselhetetlenebb helyzetekben… No, ezt csak úgy mondom… Nem is tudom, hogy miért mondom. Talán, mert megszerettem magát, Hudák. Ha bármikor panasza lenne, kérje magát hozzám. Gondom lesz magára.

– Vissza szeretnék menni, alezredes elvtárs.

Szöllősi megint a rubrikákat töltötte ki. Kezet fogott Hudákkal. Az lehajtott fejjel indult kifelé.

– Van magának szeretője, Hudák?

A szőke fiú visszafordult.

– Hát most éppen nem tudom eldönteni, alezredes elvtárs.

 

Átkozta ám magában az egész csontkovácsságot Hudák a nagygyakorlaton. Izzadt, alig bírta emelni a vállát. Az éjszakában kúszott, mint a gyík, szemüvegét belepte a verejték. Milyen egyszerű lett volna, ott annál a rendes hapsinál a kórházban. Két hét pihenő! Most az életét adta volna érte. Talán föl is mentették volna, jövőre már a főiskolán flangálhatna szabad civil lélekkel. Kúszott. Elöl kiabálásokat hallott. Böller ordítozott.

– Nem lemaradni, anyámasszony katonái! Most nem sakkozni kell! Kúszni, az isten fekete egét rogyassza rátok! Hudák! Hol a francban kúszik maga? Azt akarja, hogy az egész szakaszt sittre vágják holnap maga miatt? Vagy lábdominózni akar? Mért nem maradt a kórházban, ha kétszáz méter után összeszarja magát! Előre, az ördög fenekébe! Holnap dominózhat!

Ezekért jöttem vissza – gondolta Hudák keserűen. Ez aztán igazán megérte. Megint letolnak, mint egy pengős malacot. – S letörölte a verejtéket a szeméről. Bepárásodott a szemüvege. Meglendítette magát. Nyilallt a gerince. Összeszedte minden erejét. Kígyóztak az izmai. A hátizsák verte a veséjét. A vállszíj belevágott a csontjaiba. Csontkovács! Menjenek a fenébe! Az öreg a prédikációival, ez a Böller meg az ordításával! Mi a célja ennek az egész kúszásnak? Mi a nyavalya az értelme? Tovább kúszott, egészen elöl járt. Két gally a pofájába csapott, eltörte a szemüvegét. – No, most már alig látok. – Visszaillesztette, és a törött szemüvegen keresztül próbálta megtalálni az irányt. Balra, igen. Még hetven méter… még hatvan… Ötven… Nem, ezt nem bírom. Szemei elhomályosultak… Tovább kell kúszni. Elöl kiabálások. Csak nem neki kiabálnak? Most nem volt ideje arra figyelni, csak látta maga mellett a karokat, lábakat, egymás mellett. Elhagyta őket. Kúszott. Kar, láb, has, kar, láb, has… Még húsz méter… A társai fölugráltak a helyükről, ő is célba ér, a csontkovács mindenit! Célba ért, fölugrott fektéből, és rohant előre… – Hurrá! – kiáltotta, és visszhangzott körülötte még kétszáz torok.

Támolyogva álltak a parancshirdetésen. Hudák egy szót sem értett. Csak el ne zuhanjon. Gerince bizsergett, csöpp fájdalmat sem érzett. Szétoszoltak.

– Hudák, maga remekül dolgozott. Mi van magával? Csak nem akar bajnok lenni? És eltört a szemüvege? Hát, magának holnap sakkozni kell, az Isten áldja meg! Ne féljen, reggel behozom a bátyámét, annak is kétdioptriás van… De aztán nyerjen nekünk! Mi nem akarunk leégni! Maga az egyetlen a századból, aki sakkozni tud! Jobban drukkolunk, mint a gyakorlatért! Ne hozzon szégyent ránk! Öt nap szabadságot kap, ha nyer. Holnap hozom a szemüveget, Hudák!

Hudák nyert is a kölcsönszemüvegben, bár a végén le kellett vennie, mert már könnyezett Böller bátyjának az okuláréjától. Ünnepelték, a hátát veregették.

 

Az öt nap szabadság alatt alig találta meg Lilit. Lili élte a maga világát. Végül a Fedett uszodába mentek ki, ott volt az orvostanhallgató haveri társaság. Hudák feszengett. Lili édes volt, enyelgett, akivel csak lehetett, a fürdőmesterrel, Vajda Sanyival, évfolyamtársaival, még a vízzel is.

– Te szemüvegben úszol? – kérdezte nagy komolyan az egyik orvostanhallgató.

– Nem. Le szoktam tenni.

– Ne cikizzétek már, Béla – süvített Lili hangja a partról, lábkörmei bíborpirosra voltak festve, lábfejét egy társa combján nyugtatta, ő meg hátrahanyatlott, hogy a medence széléről a vizet elérje a karjával. – Ő katona. – Lili fölegyenesedett, nyitott fogsorát megvilágította a tetőn beeső reggeli fény. Összekulcsolta a kezét, kifeszítette a mellét, önkéntelenül is kellette magát. – Ő nagyon komoly katona. Mi meg lógós civilek vagyunk – nevetett. – Lali, hozz már nekem valami italt. Egy kis vodkát.

Hudák elvonult a fürdőmesterhez, szerzett egy kis italt egy lapos üvegben. Vitte Lilinek, aki fölnyúlt először az italért, aztán a fiú nyakáért, és szájon csókolta Hudákot.

– Te, főtörzs! Ne haragudj, hogy nem írtam, annyit tanulunk… Fizika, kémia, ez rohadt nehéz az első évben… De azért rendes vagy, hogy hazajöttél. Ugye, értem jöttél haza?

– Persze, érted – mondta csöndesen Hudák. A lány olvadékonyan nézett a szemébe.

– Gyere – mondta neki Lili, fölhúzódzkodott. – Van itt egy kabin. Az egy olyan magányos hely, tudod… Mindjárt visszajövünk. Annyi brómot csak nem kapsz? Itt van a fürdő végében. Nem veszik észre a srácok, ne félj… Szeretsz még?

– Hogyne szeretnélek.

– Pfuj. Hogyne szeretnélek! Ilyeneket mondani egy pásztoróra előtt. Van benne egy gumimatrac. Csak nem félted a gerincedet? Apropó, megvizsgálom a gerincedet. Tényleg, helyrejött már? – Lili egészen közel állt a fiúhoz, melle az ő nedves testéhez ért. Olvadt szemmel nézett a fiú arcába, nem is a szemébe, hanem az arcbőrét nézte, a száj mozgását, az orr görbületét. Úgy állt előtte, mint egy filmszínésznő, szája kissé szétnyílt. – Na. Megvizsgálom a gerincedet. Értek már valamit az anatómiából, hidd el… Csak nem félted a gerincedet. Nem is kell mozogni. Csak fekszünk csöndesen… Lali… – két tenyerét a fiú mellkasára tette, mint egy jó barátnak, gyöngéden. A fiú hátralépett, Vajda Sanyi lábfejére.

– Nem tudsz vigyázni? Agyontaposod az embert? A nagy fene szerelemben még azért vigyázhatnátok másokra. Inkább vonuljatok el a hetesbe. Ott nem kell függőlegesen lenni, vízszintes testhelyzetbe hozhatjátok magatokat.

Lili visszaült a medence szélére, hátrahanyatlott, fejét a víz fölé lógatta, kezével a vizet érintette, mint valami testi habjátékot. Alig tudott mit kezdeni magával. Oldalra fordult lábfejével Sanyi haját birizgálta. Aztán hasra feküdt, lábával az égre kalimpált. Aztán megint hanyatt, combjait lassan ringatta, talán csak a kis ital férkőzött az agysejtjei közé. Nyakát a víz fölé lógatta, mint egy áldozati madár. Onnan nevetett Hudákra, régi szerelemmel.

– Alig tudtam azt a farmert megszerezni, ezerkettőért – mondta egy összegörnyedt fiú. – A prof azt mondja tegnap, honnan van magának ennyi pénze, Molnár? Egy farmerért ezerkettő? Nem járhatok rongyokban, professzor úr, mondtam neki, erre aztán elhallgatott. Ha láttátok volna a képét!

– Én nem megyek ma politikai szemináriumra, ne haragudjatok. – Csivitelt egy szőke lány, szemhéja mélyzöldre volt festve. – Unom. Azt a sok marhaságot, amit összehordott az a hapsi. De még ha ő maga hinne benne…

– Ma este fölugrunk a Fortunába, Lili! Tudod, ahol a múltkor voltunk. Ahol az a néger dobos van. Mutasd meg Lajosnak, talán megjön a kedve…

Nevettek. Lili a térdét csapkodta, hátrabukfencezett. A többiek derültek. Lili a vízben eltűnt, fölbukott.

– Ne ijedj meg, Lili nagyszerűen úszik – mondta Vajda Sanyi, és egy nagyot húzott a vodkás üvegből.

Lili lebukott, fölmerült, kapkodta a levegőt.

– Meg ne halj nekünk!

Nevettek.

Lili csapkodta a vizet, fuldokolt.

– Ne hülyéskedj.

– Ne játszd meg magad!

– Nézd, nevet közben!

– Gyerekek, azért szólni kellene az úszómesternek!

– Az úgyis be van rúgva.

Lili elmerült. A többiek hahotáztak.

– Most vesz egy mély lélegzetet…

Hudák egy hatalmas pofont kevert le Vajda Sanyinak, aki ettől térdre esett. Aztán Hudák beugrott a vízbe. Alábukott, átfogta Lili testét, magához szorította. Kiemelte a víz fölé, hogy lélegzetet kapjon. Alig bírta, gerincébe belenyilallt a tű. – Nem fogom tudni partra vonszolni – villant át az agyán. A finom női test ráomlott, a víz hullámzásával. Úgy érezte, elmerül vele, valami világos örvénybe. Ereje utolsó megfeszítésével a lépcső felé vonszolta.

– Ne vigyél még ki, Lali – suttogta lehunyt szemmel a lány. – Fogj át… Még egy kicsit fogj át. – Megcsókolta a fiú nedves száját.

Hudák elrugaszkodott, a lépcsők felé rúgta magát. Egyenletesen, nehezen úszott. Még nyolc méter… A fene a gerincemet… Mintha kettétört volna. Aztán elállt a zsibongó fájdalom, kilépett a partra.

Lili hangja sivított utána.

– Lali, hova mész? Gyere vissza, ne légy már ilyen bolond!

Hudák lerázta magáról a vizet, egyenletes léptekkel ment kifelé, a kövön ott voltak vizes lábnyomai.

 

Szöllősi alezredes a levélcsomóra nézett, elfintorodott. Mennyi hivatalos marhaság. És lassan mennie kell a műtőbe. Mi ez a levél? Egészen gyerekes írás. Föltépte a borítékot.

„Alezredes elvtárs! Talán nem emlékszik már rám. Hudák Lajos vagyok. Köszönöm… Megvagyok. És üdvözlöm a csontkovácsot!”

Az öreg nézte a borítékot, a gyerekes írást, itt-ott már kiegyenesedtek a betűk, felnőtt formájúra.

– Alezredes elvtárs… Mennünk kell a műtőbe…

– Persze… Készen vagyok…

Fölkelt, megsimította a haját, előrelépett a reggeli fénybe.

Végeredményben író vagy

A kerítés második léce szürkére volt festve. Riadót fújtak. Szokatlan volt a hangja a trombitának, vijjogott. Ottó alig akarta meghallani. Aztán kiugrott, az ágy szélére ült. Sorba szedte a ruhadarabokat, s lassan kitisztult a feje, s ez az egész most komédiának tűnt. A trombita harsogott tovább, mintha cirkuszban lennének.

– Siess – szólt be Kravát, a százados.

Ottó bólogatott magában. Persze hogy sietek. A nyári csizma megroggyant, bőre gyűrődött volt bokában. Beleütötte a lábát, aztán fölegyenesedett. A zubbonyon végigfutott, az egyes aranygombokon megütközött a sötétség.

Ő vezényelte a századot. – Nem tudok vezényelni – folyton ez járt az eszében. – Mindig elakad a hangom. – Barátaim – ezt szerette volna mondani –, legyünk tekintettel egymásra. Aztán mégiscsak előbbre jutottak, harsány csendben haladtak az országúton. A fekete bokrokból ellenség meredhetett, akik régen lelőhették volna őket, mint a kutyát. De nem lőtték, nem volt ott senki.

Mikor az egyik távoli tisztáson egymás mellett hasaltak, Kravát azt mondta Ottónak:

– Délután inni kellene valamit a kantinban.

– Nincs is kantin – gondolta Ottó, semmi sincs, csak katona és katona. Ahogy körülnézett, sötét katonákat látott, világos arccal.

– Jó – felelte azért, főhadnagy volt. Tovább kúsztak.

– Te – kérdezte a parancsnok lassan –, végeredményben te író vagy, nem?

Ottónak egy gyökérágacskába akadt a derékszíja. Rántott egyet. – Persze. Az író az az ember, aki – mit is tükröz a valóságból? – Emlékezett Julcsira, aki olyan jól felelt az egyetemen ezekre a kérdésekre, most is szerkesztő a Daily News-nál. Ki is az író? Úr ír. Ez a régi, hülye mondat jutott eszébe. De ez sem tökéletes. – Rohamra! – kiáltotta mellette a századparancsnok, s ő is szedte a lábait. Nem tudott odafigyelni. A balszárny elszakadt. Oda kellett volna káromkodnia, istenesen. De csak annyit mondott, gyerünk, emberek. Látszatigyekvéssel kiegyenesedett az arcvonal.

Az író – olyannak érezte a szemét, mintha darázs csípte volna meg. Égett a portól és nemalvástól. Harmadik éjjel volt riadó, zászlóalj-rendelkezésre. A gimnáziumban be volt írva a tankönyvbe, hogy ki az író. Úgy volt ezzel, mint a felnőttséggel. Gyerekkorában olyan evidens volt a felnőtt ember. És most ő az. És nem érzi, nem érti. Van-e nála nagyobb ember? A gyerekek biztos elég nagynak tartják. Mondhatni misztikusnak, sokértelműnek. Neki meg törpék. Az író meg tudja írni… – sorozat hallatszott.

– Előre! – milyen aktív ez a Kravát. Igaz, hogy ez a foglalkozása. De ennyire?

Most a fényjelek felvillanása közt alig maradt ideje, hogy gondoljon valamit. Mint egy nagyobb indiánosdi, zajlott le a gyakorlat. Futkostak az emberek, s a tervszerűség neki nagyon homályos maradt.

– Végeredményben te mindent meg tudsz írni – mondta Kravát, amikor már visszafelé jöttek, élén a századnak. – Mindent – gondolta beleegyezően Ottó. A faluban ötöt harangoztak. Az író mindent meg tud írni, a rajzoló mindent le tud rajzolni, még olyat is, ami nincs. Hát erre való tulajdonképpen ez a játék.

– Sokat gondolkoztam ezen – Egy-kettő, egy-kettő – az „e” hangot erélyesen elhúzta Kravát. Visszamaradt most kissé, a csapat felé, és igazította a szemével, hangjával a fiúkat. Ottó tétován, de csak baktatott a holt ütemre. Kravát újra hozzá zárkózott.

– Mi az, amit te meg nem írnál – mondta. A korai nap meghúzta léniával a magas kerítésen a vonalait.

Bekanyarodtak a tábor területére.

 

A sör habzott, aztán elült.

– Szervusz – mondta Kravát, és odacsattantotta az asztalhoz a korsót. Ottó figyelte, türelmesen végigböngészte, mi kivetnivaló is lehet ezen az emberen. Az arca? Nem. A szíve? Nem. A foga? Á. Rendben van most is az öltözete.

– Megváltozott azért a haditechnika – mondta Kravátnak. – Az egyén jelentősége csökkent, a gondolkodás országos szintje pedig…

– Ne hidd – intette le Kravát. – A katona az katona. Nem köménymag, Északi-Jeges-tenger, bőregér, hanem egy szál fiú. Érted?

– Persze – mondta békésen Ottó. Hallotta ezeket a vicceket a reggeli kiképzés közben Kraváttól. De nevetni ott sem volt szabad, csak mosolyogni.

– Nincs különbség, én mondom. Az igazi bátorság! Az egyéni bátorság; ma is ezen a szalmaszálon függ az országok sorsa. Csak most a politikus egyed bátorsága. Persze azért fejlődtünk.

Még egy korsó sört vittek oda maguknak. A széles sátorban már egy pár ült, tisztesek. Tisztelettudóan ittak, kicsit vörösen.

– Végeredményben – ez volt a szavajárása – semmi sem változik. Ész, szív, jellem. Te is tudod.

– Persze – mindig beleegyezett ezekbe a parancsokba.

– Ez a Soltész rendes srác. Ellátja a ma esti szolgálatot. Van benne vagányság.

Ottó Soltészra gondolt, fiatal alhadnagy volt, tele ambícióval, most került a századhoz, tényleges. Bal szemöldöke fölött van egy fekete pont. Máskülönben az ember még tizedesnek se nézné.

Közben Kravátot elhívták a pulthoz. Valamit odahajolva hallgatott. Ottó kizökkent a katonaságból, szerette volna összegezni a gondolatait, melyek a regényre vonatkoztak. De a lábaiba szállt az ész, szinte zsibbadt a fáradtságtól.

A százados megint hozott sört, s elég színesen beszélt a haditechnikáról. Nem volt értelmetlen ember.

– De nem ez a lényeges – mondta.

– De, de… Igazad van – Ottót felvillanyozta a beszéd. – Itt oda kell figyelni. Ez szép. A katonaság azelőtt figyelmetlenség volt…

– Várj. Mondok valamit – Kravát gyöngyözött a haja mentén.

– A haditechnika pedig a tudomány kezében van.

– Te… Van nekem egy nagyon édes ismerősöm – szakította félbe a parancsnok.

– Igen.

– Sokra jutottunk, előrejutottunk, ugye, de most még előbbre kell jutnunk. Itt lakik a városban, szép házuk van, oda járok.

– Igen – mondta Ottó. – Itt lakik a városban.

– Én már – elővette a felső zsebéből a borítékot, és lassan kibontotta, a finom kék papír zizegett – írtam bele. Arra gondoltam… végeredményben te író vagy, öregem.

– Hát, igazán megtisztelsz…

– Ne, ne tiltakozz… Olvastam én már tőled kritikát a Népszavában.

– Igen.

– Nézd – súlyos, vastag papír feküdt előttük. – Jaj, nehogy itt a sörbe tegyem. Megszárad. Na. Az első oldal megvan. De ide be – szétnyitotta a papírt –, ide be kellene valami szép. Vers vagy efféle.

– Vers?

– Az. Nagyon szereti az irodalmat.

– Nem értem.

– Hát írj valamit, kérlek. Gördülő, szép sorokat.

– De én?

– Hát írtál te verskritikát is, emlékszem.

– Igen.

– Mibe kerül az neked, öregem? Ide gondolom.

Ottó hallgatott. A tisztesek tovább ittak, piros bort.

– Ide be? – kérdezte tétován.

– Igen. Nem jó? – Kravát intett, hogy újabb italt hozzanak.

– De. Hogyne – gondolkodott. – De mégis, mit?

– Ne beszélj. Hiszen író vagy. Várj. Barna, sötét, laza haja van, kék szeme. A többit tudod.

Ottó írt egy szót. Mit csináljon ezzel a katonával?

– Nagyszerű, nagyszerű… Magadra is hagylak, amíg befejezed – mondta Kravát, és visszaállt a pulthoz.

Ottó kék szemekre gondolt, melyek vízszínűek voltak, és a csomós, barna hajra. De írt valamit.

 

Szép a szemed szerelmem De én szebbnek szeretem Barna hajad fekete

 

– nem, ez nem jó. Áthúzta óvatosan a feketét, ilyen hülyeséget, barna hajad csupa fény… Mindig rád gondolok én…

– Szép – kiáltott a százados. – Te. Rajzolni is kéne. Szereti a rajzot. Te végeredményben művész vagy.

Ottó tiltakozott, de nem sokra ment.

– Valamit, akármit. Szeretni fogja. A katona nem bőregér – mondta Kravát.

– De – gondolta Ottó. Két galambot rajzolt, inkább bőregérre hasonlítottak, föl egy csillagot, amiből sugárzott rájuk a fény.

Kravát megölelte.

– Ez az, ez kell. Ez a győzelem. – Hálálkodott. – Aranyos vagy, kedves vagy. – Szépen nyálazta a százados a borítékot. – Ennyi mindent.

– Tehetünk egymásért kevesebbet? – kérdezte Ottó.

– Igazad van, igazad van, remek. Elküldöm még ma. Ne haragudj. Rohanok is. – Elment.

Másnap Ottó két nap szabadságot kapott.

Katonabecsület

– Nem panaszkodom, nehogy azt higgye.

– Dehogy hiszem.

– Ervin nem visz sehova. Olyan örömmel jöttem ide… Gondolja, amíg áthelyeztek. Itt nem volt tanári állás a számomra, két évig várni kellett. Megmondom, jó volt várni. Tudja, hogy van… Akkor még minden lehetséges. Ervin hazaugrott kéthetente, havonta, tele volt tervekkel… és mindig minden elölről kezdődött. Előtte is… négy évig, mint a futóbolondok kerülgettük egymást, már a házasságban is. Én a szüleimnél laktam, Ervin a kaszárnyában. Tanult, tanult és tanult, én meg otthon kislányoskodtam. Robbant körülöttünk a levegő.

– A beteljesülésre vártak.

– Kinevet.

– Dehogy nevetem.

– Nem is tudom, mért mondom el ezt magának. Ne vegye bizalmaskodásnak.

– Mért venném?

– Tudom, hogy néznek maguk az asszonyokra.

– Hogy nézünk?

– Mondjam azt, hogy ferdén? Higgye el, így van. Magukat bebörtönzi a katonaság – lelkileg. Az egyenruha nyomot hagy az emberben.

– A civilekkel jobb tapasztalata van?

– Meg akar sérteni?

– Na, ez eszembe sincs. Ne tételezzen fel rólam ilyesmit. Nyersen fogalmaztam.

– Nyersek lesznek…

– Tudom! A szolgálat, a fegyelem kiöli belőlünk a természetességet…

– Ne gondolja, hogy ilyen primitív fogalmaim vannak a katonákról. Akkor nem mentem volna Ervinhez feleségül. Csak látom… Mindennek megvan a menete, szabálya, rendje…

– Gondolom, az életnek is. Csak talán a civil életben nem tűnik ennyire a szemünkbe.

– Ha csupa rosszat gondolnék magukról, nem is ülnék le Ervin felettesével ilyesmikről diskurálni. De végtelenül komolyan veszik magukat.

– Nem kellene.

– Tudom, hogy van. A tantestületben is, ha egy tornatanár végigmegy az udvaron a dresszében, már azt hiszi, különb valaki. Nem beszélve az orvosokról, fehér köpenyükben.

– Az egyenruhában van a hiba. Levethetjük.

– Nagy szavak. Sose vetnék le, semmiért és senkiért.

– Provokál?

– Dehogy provokálom. El vagyok keseredve. Mondjam azt, hogy nem erre számítottam?

– Mire számított?

– Mire, mire. Jól tudja, mire gondolok. Hogy mi a baj.

– Megmondom: nem. Itt ülök, kényelmesen, jó italokkal kínálnak, egy csinos asszonnyal beszélgetek teljesen fölösleges, de jópofa dolgokról…

– Maguknak csak egy nem fölösleges – a szolgálat. Az elfoglaltság. Nem kell törni a fejüket a holnapon. Végrehajtják a parancsokat, vagy parancsokat hoznak. Ó, hogy utálom az egészet!

A százados nevetett.

– Nevessen csak! Mit ért maga az egészből! – a fiatalasszony odavágta a füzetet, amit javítgatott, fölugrott, és az ablakba állt. A sötétedő ablakban mintha a válla rázkódott volna. A kinti faágak berajzolódtak az ablak négyszögébe. A korai ősz nedves párái ráúsztak a tájra, a nagy lejtőre, ami a ház alatt hevert. A tompán megvilágított udvar fényszórós négyszöge tejfehér udvart vágott ki a távolabbi sötétségből. Nyolc óra lehetett.

A százados letette a konyakospoharat, fölállt. Nézte a fiatalasszony kirajzolódó alakját a félsötét ablakban. A rövid haj tömör sisakként fogta a fejét. Egy árny. Pár lépést tett az asszony felé.

– Ne csókoljon meg! Ne! Nem akarom.

A százados mögéje állt. Vagy egy méter volt köztük. Lent az udvar négyszögében kirajzolódtak az őrpontok, valami földöntúli dermedtségbe rögzült a kivágott vidék, mint egy kivégzőhely. Az ablak üvege visszafogta a széljárás hangját is.

A szoba kis saroklámpája indokolatlanul meghitté tette a belső teret.

Az asszony agyát elöntötték az indulatok. Nem tudta, mit akar. Ha tudta volna. Másfél évvel ezelőtt költözött le férjéhez ebbe a határőr városkába – anyja a kapuban állt: „Vigyázz magadra, fiacskám” –, a tantestület minden tagja úgy nézett rá, mint a leprásra, „bezzeg a főhadnagy úr felesége zenét és éneket taníthat, csakhogy ne legyen a drágalátos férje olyan egyedül”; kuncogtak; ha egy új ruhát vett föl – „bezzeg, telik nekik”; a kisváros még mindig élte tovább a maga jól bevált, bár átalakított feudalizmusát; ő meg… ő meg egyedül maradt. Szabályszerűen. Ervint alig látja, ha hazajön, fáradt, tele van gondokkal, sokszor tizenkét órás szolgálat, nemhogy színházba nem mennek be Sz-re, de moziba se; és nincs igénye semmire; ez a legborzasztóbb, semmire sincs igénye; már el se tudja dönteni, mi a rossz: a házasság vagy a katonaság? Na de civilben ez azért nem így volna – ott vagy-vagy van; de itt van egy fő vagy-vagy, egy legfőbb vagy-vagy: egy modern Hadúr (mi azért más emberek vagyunk), ha ki se mondják soha, de benne lappang a légkörben; itt mindennek megvan a maga menete – ahogy Ervin mondaná –, előléptetés, szolgálat, előléptetés, lépcsők, hivatalosság, minden hivatalos, még a szeretkezés is (a tiszti lakások is az agyára mennek, mindenki tudja, mit cselekszik a másik), rosszabb, mint egy falu, az intimitás az udvar négyszögébe van vetve, reggel a fürdőben elnéző pillantásokkal mérik végig; a zsömle kerekebb, mint a hold – bezzeg friss zsömlét esznek –; a tantestület csak a kivételezettséget látja, kivételezettség, kivétel, közben össze vannak zárva, mint egy rezervátumban a béke harcos őrei; nevetséges: látja a földrajztanár arcán, ahogy reggelente a hogylétéről érdeklődik, hogy külön kasztnak tekintik őket, és azt a rohadt holdképű friss zsemlét irigylik, amit keserves autóval fölhoznak a hajnali úton; mi változott? A civilek nézik a katonákat. Ő meg katonafeleség, hiába akar Vivaldi-klubot az iskolában, az igazgatónő – ötvenes, helytörténeti nőszemély – csak a fejét csóválja, hogy nincs arra közönség, „hacsak a katonaságtól nem toborzol egypár jókötésű és érettségizett fiatalt, biztos a férjed el tudja intézni…” Kuncognak. A férje meg unja őket. Nyíltan. Inkább otthon gubbaszt, bezárkózik a tanulmányaiba, a hadászati technikába, ő is mintha tartana tőlük – s közben már oda a házasság.

– Hova tartozom én? – hirtelen megfordult, szembe a századossal, nagyot kiáltott. – A katonasághoz vagy a férjemhez? Utálom az egészet! Már én is katona leszek lassan! Érti maga ezt? Dehogy érti! Igaza van. Megvan a maga előmenetelével, mi gondja lenne! Én az életemet tettem erre a házasságra! Szerettem a férjemet. Okos, törekvő ember volt. Most nem tudok egy lemezt föltenni neki, hogy el ne fintorítaná az arcát. Nemcsak a nő beszél belőlem, higgye el… Megdermedtem. Könnyű magának! Egyedül van. A katona legyen egyedül. Csinálja a maga kalandjait, éljen, neki a világnak, ott van a legfőbb oltalom és cél – szolgálni! Tudom, hogy mit csinálok. Látom az arcán, ugyanaz a vonás, mint Ervinén, a biztonság, a kaszt biztonsága! Én nem akarok maguk közé tartozni!

Soltész nézte az asszonyt, közelről. Elkeseredett és igazi babaarcát, az egyenes orr szép szájvonalba szaladt, a rövid haj izzóan egybefogta az energikus arcot. A beeső fényben szép és izgalmas volt ez az arc – mindenre elszánt és fölajzott. A férfi kinyújtotta a karját, hogy visszafogja az értelmetlen dühöt, ami az asszonyban tombolt. De a nő félrelökte magától a kezét, és a lámpával megvilágított sarokba tartott.

– Ugyan, hagyjon már!

A könyvespolc aljában egy lemezt rántott elő, és a saroklámpa fényénél föltette a fényes korongra. Lehuppant a lemezjátszó melletti bő fotelba. Felsikoltottak a vonósok – Beethoven kínzóan éles vonósnégyese hangzott fel. Az asszony keresztbe vetette a lábát, összezsugorította egész testét.

Folyt a zene. Áradt, cikázott, visszahőkölt. Mintha odaszögezte volna a tárgyakat. A százados tudta, mennie kell. Elindult.

– Ne menjen el! Most mért megy el? Így könnyű megfutamodni! Lelépni. Nagyon könnyű.

A százados kiment.

 

A kis helyiség tele volt füsttel. A százados a tizedik cigarettát szívta, a heti beosztás rubrikáit nézte. Nem nagyon látta. A zubbony felső gombját kigombolta, pedig nem szokta. Nemcsak a szabályzat szerint, összetartottnak, egységesnek érezte magát a ruha szabályos helyzetében. Megszokta. Úgy ült az íróasztala mögött, mint egy seriff, az írásos és gyakorlati teendők megszabták az életrendjét. Szabad ember volt. Rengeteg munkája akadt, a rendelkezésére bocsátott határőr század minden reális idejét lekötötte. Komolyan vette a szolgálatát. Nemcsak a formai részét; azokat szívesen megosztotta tiszttársaival. Szemmel tartotta az országos fejlődést, nemcsak katonát, lelket akart nevelni az embereibe. Ezt még naplójába sem írta volna be szívesen. Embert faragni. Sokan nem tudják, mit kezdjenek a katonasággal. Letölteni, letölteni a szolgálati időt –; ő többre törekedett. Ő úgy érezte, a „keze közé került” fiatalokkal van mit kezdeni – ellentétben a közhiedelemmel. „Megúszni” – látta a bevonulók riadt arcán, a háromhavonként látogatók előzékeny-riadt mosolyán, ijedt kedveskedésén, ahogy a rántott csirke foszló bundáját dugdosták leesett állú kiskatonáik torkába, fényes autóikból jégharisnyákat rángatva elő a dermedt kiskatonák előtt, akik szégyenkezve félretolják vagy zsebre dugják a tömött ajándékokat; vagy „beletörődni” – mint egy kikerülhetetlen végzetbe, hogy „le kell húzni az időt”, cinikus mindent-kibírok hamisan megfeszített arcélekre gondolt, akik ugyanolyan sunyi várakozással várták idejük leteltét. Anyjára gondolt, aki a makói földeken ma is az eldughatatlan hagymáért jár ki naponta a szikkadt földekre, hogy fölnevelje rézvörös hagymáit, hogy aztán egy-egy éjjel fölkapaszkodva a rozoga teherautóra, befurikázzon hajnali háromra a dermedt Lehel piacra, és jó olcsón odaöntse arca verítékét a zsigerelő pótárusoknak. Se megúszni – se cinikusnak lenni. Nevetséges. Mi ez? Hadsereg vagy javítóegyesület? Még tiszttársainak se tudta elmondani, hogy ez – ha filozófiailag egyszer megfogalmazhatná – elv. Az élet értelme. Rend és helytállás – egy nagyobb ügy érdekében, amelynek a céljával sokszor tisztában sem vagyunk. Tartást ad – amire csak utólag jövünk rá –, emberi tartást.

– Állati hanyagok ezek az újoncok – mondta Bősze Ervin, ahogy bependerült a főnöke szobájába. – Egyszerűen állatok.

– Állatok?

– Érted – leült a szemközti székre, letette tiszti sapkáját. – Mindent megpróbáltam velük. Azt hiszed, tudják, mi a fegyelem? Fölszórták cseresznyemagokkal a bejáratot, egy tizedes elhasalt. Ki a tettes? Senki. Büntessem meg az egész bagázst? De gatyába rázom őket!

A százados nézte az emberét. A főhadnagy szőke haja elegánsan őrizte sapkája finom lenyomatát. Ervin főhadnagy rágyújtott, idegesen tépte el a szájától a cigarettát.

– Piti ügyek, igazad van, tudom, hogy mit akarsz mondani. Torkig vagyok velük. Ez határterület. Egy év után kerülnek ide. Engem nem érdekel a további sorsuk. Ez az egyetlen év érdekel. Hogy itt parírozzanak.

– Beszéltél Becseivel?

– Beszéltem, persze, hogy beszéltem. Panaszkodnak. Hogy rossz a leves, hogy túlhajszoljuk őket, hogy sose jutnak el a városba… panaszuk az van. Mért? Mi különbül élünk?

– Mért? – kérdezte váratlanul a százados.

– Mért? Mi jobban élünk? Mondjam el, hogy itt rohadunk három éve? Az egész életem tönkremegy. Ezt mondjam el nekik? A feleségemre rá sem ismerek. Te nem tudod, milyen szerelem volt ez. Évekig küszködtem, hogy lejöhessen tanítani ebbe a szemét kisvárosba, most meg alig értek szót vele. Minden baj. Hol tudok én itt neki egy hangversenyt biztosítani? Zeneszakos! Neki hiába olvasom fel a szolgálati szabályzatot!

– Baj van?

– Baj… Igaza van. Nincs senkije. Nincs társaság, az iskolában úgy néznek rá, mint a leprásra. Hozzá volt szokva egy-egy hangversenyhez, egy baráti társasághoz…

– Te szeretsz itt lenni?

– Én? Te vagy az első, aki kérdezi. Ki szeret? Ezt nem kérdezheted komolyan. Innen el… Ne haragudj. Tudom, te hét éve vagy itt. Elváltál, fiatalon. Harminchat éves vagy. Nem tudom, hogyan csinálod. De mit csináljunk? Szüljünk gyereket Sz. kispolgárságának javára?

– Kinek?

– Ne értsd félre. Itt nem kezdhetünk életet. Lehet, hogy te megkeseredtél a saját dolgaid miatt, beletörődtél, de minekünk ez nem megy. Te talán túl vagy ezeken. Becsüllek érte. De mi? Üljünk be a Trabantba, és száguldozzunk egy színházi előadásért hatvan kilométert? Pang. Rosszul mondom? Mint a húr. Elpattant valami. Na, mindegy. Hazamegyek, és a feleségem hasra fekve Beethovent hallgat. Nincs egy közös szavunk. A hármas rajjal menjek holnap?

– A feleséged rosszul érzi itt magát?

– Mindegy. Igazad van, ez magánügy. Ne haragudj. Csak kiborultam.

A kis szoba megtelt kaszárnyalevegővel. A polcokon az iratok, a fogason lógó tölténytáska, a szolgálati légkör mintha súlyos évek dohszagát árasztotta volna.

– Ne haragudj. Rossz passzban vagyok. Rossz idegállapotban, mondjam úgy? A feleségem szeret valakit.

A szolgálati szobában egy dívány volt, sötétvörös plüssel letakarva. A százados fölkelt az íróasztal mellől, fölcsatolta a derékszíját, meghúzta. Eligazította magán az egyenruhát.

– Nem akarok bölcsességeket pufogtatni, de nem szabad mindig a körülményekben keresni a hibát… Ezen magam is átestem, azért merem mondani. Régen rossz, ha a körülményekben keressük a hibát.

– Mit akarsz ezzel mondani? – A főhadnagy is fölállt, most egész közvetlenül álltak szemben egymással.

– Más dolog a gyakorlat, és más a filozofálás. Ezt akarom csak mondani. A civilek nagyon szeretnek lelkizni. Méreg. Beszélnek, agyonbeszélik a problémáikat. Te is beleesel ebbe a hibába.

– Bocsáss meg, hogy a magánéletemmel traktáltalak…

– Ne hülyéskedj. Csak mondom. De nem azért vállaltad a katonaságot, hogy ilyeneken nyúzódj. Hagyd meg ezt a tantestületnek. A katonának a felesége is kicsit katona. Na és? Olyan nagy baj ez? Minden házasságban így van, kint is. Ezt nem a mundér teszi. Két ember vállalja egymást – ha szereti. Holnap találkozunk. – Föltette a sapkáját, és kiment a szobából.

– De bölcs valaki, de bölcs – gondolta dühösen a főhadnagy. – Könnyű neki. Se kutyája, se macskája.

 

Másnap közös gyakorlatra mentek. A fiúkat fölszabadította a természet. A hosszú erdőkben külön rajokra osztották a századot, Ervin főhadnagy a hármas rajt vezette. Kapkodott, idegeskedett, azelőtt nem járt ezen a terepen, nem tudott jól tájékozódni. Elmúlt délidő, s még mindig nem értek el a gyülekezési helyre. Csak állt a kis csapat mögött, és összeszaladtak a fejében a gondolatok.

– Ne piszmogjunk! – kiáltott hirtelen a társaságra, indokolatlanul.

– Főhadnagy elvtárs – állt elő egy fiatal, szőke honvéd –, én erre a vidékre való vagyok. Ha itt levágunk a szekérúton, fél óra alatt Cs-be érünk.

– Mit akar? Nem akarja átvenni a parancsnokságot? Átvágunk az erdőn. Ez nem társasjáték!

A honvéd visszakullogott a sorba. Mentek tovább, a főhadnagy a térképet böngészte. Előtte mentek a katonák. A hátizsák, a szerelés meghúzta a vállukat. Szűk ösvényen haladtak. Az erdő egyre sötétebb lett.

– Na. Itt a patak. Ezen átkelünk, aztán már csak három kilométer az erdőben.

A katonái türelmesen néztek. Aztán mentek tovább.

Mi az isten van vele? Nem szokott így beszélni, most meg leordítja ezt a szerencsétlent. A szőke fiú időnként visszanézett rá, mintha jelezni akarná, hogy szívesen a segítségére lenne. Nem volt ezen az arcon semmi kajánság, akárhogy fürkészte. A fene egye meg, nem viheti át ezekre az emberekre a maga idegállapotát. Eszébe jutott, amikor ő maga menetelt így, mint a szőke fiú. Szerette a közösséget, megszerette az összetartozást, most meg a pokolba kívánja az egészet. Elszégyellte magát. A fiú vagy tíz évvel fiatalabb – nem öregedhetett meg ennyi idő alatt.

Álljt vezényelt, pihenőt adott, leheveredtek a fűbe. Magához intette a fiút.

– Cigaretta?

– Köszönöm.

Rágyújtottak.

– Azt gondoltam, át lehet vágni ezen az erdőn, és lerövidítjük az utat.

– Igen – mondta a szőke srác. – Megtévesztő ez így térképen. – Vastag ujjait a főhadnagy térképén vezetgette. – Egyszer gyerekkoromban magam is erre jöttem, aztán csak este értem a faluba. Itt nagyon emelkedik is a terep, és az út is sokkal nehezebb.

– Visszaforduljunk?

– Nem. Itt mehetnénk a patak mentén, aztán lesz egy szőlőskert, annak a hosszában hamar kijutunk az országútra.

A főhadnagy fölugrott, rátaposott a cigarettájára.

– Ráverünk, fiúk?

– Rá! – ugrottak talpra a katonák, gyorsan megigazították a szerelvényüket.

– Marha voltam – mondta ki hirtelen a főhadnagy, a katonák nevettek. Aztán nagy iramban nekivágtak az ösvénynek, hajtottak. Érezték, ember áll mögöttük.

Minden raj ott volt, mikor megérkeztek, de ők is csak egy fél órát késtek. A többiek jóízűen ebédeltek.

– Elkéstünk – mondta a főhadnagy a századosnak, aki már a cigarettánál tartott.

– Nem lényeges.

– Dehogynem. Egy másik utat erőszakoltam, de az sokkal hosszabb lett volna…

– Egyél.

Otthagyta a főhadnagyot. Végigjárt az ebédlő katonák közt, ahogy a főhadnagy így messziről elnézte, valami alapvető becsülést érzett iránta. Nem beszélt a katonákkal, csak lassan végigment köztük.

A főhadnagy idegesen kikanalazta a gulyást a csajkájából, a felét otthagyta. A feleségére gondolt. Most aztán van két szabad napja. Őneki még a hármas rajjal egy napot tovább kell mennie. A földrajztanár sündörög állandóan a felesége körül. Nevetséges. De az olyan fajta. Látszik az arcán. De a felesége nem olyan. Akkor mi ez a nagy elzárkózottság, különórák, zeneklub. Azt is azzal a fiatal hapsival közösen szervezik. Dühös lett.

A törzsről megérkezett a dzsip. Az őrnagy ellenőrizte őket, pedig soha nem szokta. A százados körbemutatott az erdős tájon, valószínűleg az ő holnapi útját magyarázza. Rendbe szedte magát, odament hozzájuk.

– Azt mondom az őrnagy elvtársnak, hogy én mennék ki a hármas rajjal D. felé. Neked úgyis volna valami dolgod a városban, nem? Bevinnéd a főhadnagy elvtársat?

– Természetesen. Jöjjön. Készen van? – Az őrnagy merően nézett rá, Ervin a századost nézte.

– Gondolod, százados elvtárs?

– Nem én gondolom, te… – Nevettek. – Na, siess, az őrnagy elvtársnak nincs ideje várakozni.

Ervin tisztelgett a századosnak.

Az autó nekivágott a keskeny útnak. Gyorsan haladtak.

– Bevigyem a körletbe? Mert én utazom tovább Sz-be.

– Nem, köszönöm. Kiszállnék az iskolánál…

Elköszöntek. A dzsip tovairamodott, Ervin ott állt a kisváros mellékutcájában, a délutáni napban alig jártak. Hiába fékezte magát, csak sietett az iskola felé. Igyekezett könnyedén haladni, de nehézkesnek érezte magát. A sarkon befordult, a tejesbolt mellett, innen már az iskola kerítése következett.

– A feleségem hazament már? – kérdezte a portástól.

– Én csak kettőre jöttem be, nem tudom. Úgy hallottam, a délutánosok kirándulni mentek. Tessék megnézni az irodán.

A főhadnagy kettesével vette a lépcsőket, mintha csak üldöznék. Akárhogy is visszafogta magát, feszült volt, ideges. A kihalt iskola rossz előérzettel töltötte el. A falakon Martinovics éles, keserű arca, Damjanich nagy szakálla lebegett. Az irodához sietett, zárva volt. Marhaság, hogy itt rohangászik egy elhagyott iskolában. Kirándulni mentek. Kész. Végigment a folyosón. A kanyarban egy hosszú hajú sráccal találkozott.

– Te… ne haragudj. Nem tudod, nem ismered a feleségemet? Bősze Ervinné… zenét és éneket tanít.

– Zenét? – A fiú kirázta a homlokából a hosszú haját, értetlenül bámult a főhadnagyra.

– Zenét. Alacsony asszony, ilyen rövid haja van…

– Ja, az a szemüveges?

– Nem. Na, mindegy. Benn vannak a tanárok?

– Én nem tudom. A legtöbben kirándulni mentek. Azt hiszem, csak mi vagyunk benn, földrajzosok. Tessék a tanár urat megkérdezni, ő benn van a szertárban.

A fiú továbbment. A főhadnagy elment a folyosó végére, a kis oldalszekrényekben bogárpreparátumok voltak, fényes páncéljukban. A szertár is zárva volt.

Ervin visszasietett, lerohant a lépcsőkön, és megindult az őrhely felé.

A terméskőépület messze kinn feküdt a városon. Az udvaron egy szekeret rakodtak, liszteszsákokat dobáltak szép rendbe. A főhadnagy fölsietett a lépcsőn, kinyitotta a lakásuk ajtaját. Zene szűrődött ki a szobából. Berontott. A felesége a rekamién feküdt, hason, hallgatta a zenét, Beethoven muzsikája szólt.

– Itthon vagy?

– Szervusz. Már visszajöttél?

– Nem mentetek kirándulni?

– Hova?

– Előbb haza tudtam jönni. Soltész olyan rendes volt, átvállalta a harmadik rajt, ő maradt velük. Ők csak holnap jönnek meg.

Éva nem felelt. A zene hangosan szólt, alig lehetett a szavakat érteni. Tomboltak a hegedűk, fölvijjogtak, a muzsika szétáradt a szobában, megrezegtette az ablaküvegeket. Mintha csak valami túlfeszített, földöntúli állapotba emelte volna a szűk teret. Az asszony nem mozdult. Ervin állt a rekamié fölött. Alig tudta türtőztetni magát. Mintha az agyában játszottak volna – nemcsak zenei hangok, hanem ellentmondások, vak szikrák ütköztek volna. Az asszony teste puhán, töretlenül hevert, szoknyája fölcsúszott, harisnyás lábfejét megvilágította a késői nap. Karjait a feje fölött tartotta, élettelenül, mintha a zene kiölte volna belőle a levegőt, s ő megadta volna magát ennek az erőszakos, szeretkező zenének.

 

– Egy hét múlva jövök vissza tehát – mondta a főhadnagy a századosnak. A seriffszobában voltak, a tölténytáska a szíjjal ugyanúgy a fogason, ahogy szokott, az íróasztalon a szokásos rubrikák. A százados zárt borítékot adott át Ervinnek.

– Akkor ezt a levelet, légy szíves, add át Suhay ezredesnek a minisztériumban. Becsey, a politikai tiszt is veled megy, legalább nem unatkoztok. Nem olyan rossz ez a társaság, ahogy gondolod. Egész jól elboldogultam velük. – Fölkelt az íróasztal mellől. – Sok volt ez a hét esztendő. De nem bántam meg. Tudod, utólag mindent világosabban lát az ember. Az az igazság, itt legalább rájön az ember, hogy nem lehet középen állni. Ehhez néha össze kell szorítani a fogat. Se megúszni – se cinikusnak lenni… annyit talán át lehet adni nekik a gyakorlatokon, a kiképzéseken, a szolgálatban. Talán kis filozófia, de…

– Mért beszélsz múlt időben? Csak nem akarsz itt hagyni minket?

– Szóval… egy hét múlva – a százados a kezét nyújtotta, a főhadnagy megfogta az erős kezet, és kiment.

Soltész a díványra vetette magát. A helyiség tele volt füsttel, fölkelt, kinyitotta az ablakot. Lent a szokásos négyszög fogadta, mint már annyi éve. Mint egy terep, ahol gyakorolni kell – talán magát az életet –, hogy megértsünk belőle valamit. Az őrhelyeket kis fény világította meg, az őrségváltás pontosan zajlott le. A százados visszaült az íróasztalához, egy könyvet vett elő. Nézte a betűket, nem tudott olvasni. Megint fölkelt, és nézte a régi udvart. Aztán becsukta az ablakot. Leheveredett a díványra.

Kopogásra riadt föl, sok idő telt el, az ablak négyszöge besötétedett. Fölkattintotta a kislámpát, felült.

– Tessék – szólt ki aztán.

– Jó estét. Csak én vagyok – mondta Éva, ahogy bependerült. – Ne haragudjon, hogy zavarom. Elromlott a rádiónk, még lemezt se tudok hallgatni.

– No, az nagy baj. – A százados nyújtózkodott, közvetlenül. Az asszony leült a székre, nem messze a díványtól.

– Ez a maga szobája. Gondolhattam volna.

– Mi baj van vele?

– Olyan, mint maga. Hideg és sötét.

– Sötét jellem.

– Ne forgassa ki a szavaimat. De maga jukszot űz a katonaságból.

– No fene. Mit űzök?

– Tudom, hogy csak kívülre ilyen.

Az asszonynak igaza volt. Mármint Soltész valójában kerülte az asszonyt, ha csak tehette. Először kis hisztérikának tartotta, aztán mégis egyre többet foglalkozott vele gondolatban. Szép volt az asszony, és elégedetlensége mögött nemcsak a kaland izgalma, hanem valami többet akarás is vibrált. Elnézte most is, a rövid haj éles kontúrban határolta a nyíltan föltárt arcot. Egyetlen mozdulat kéne most, izmai feltöltődtek sűrű izgalommal. Aztán lesz, ami lesz. Megérdemli. Ő nem tett érte semmit. Ideje egy olyan társ, aki újra emberileg is inspirálja, lendületet ad neki, szellemileg fölrázza. Ez az asszony ilyen. Mikor a múltkor találkoztak, csak semleges dolgokról beszélt, zenéről, új könyvekről. Aztán a végén megkérdezte: – Maga semmit sem akar? Így éli le az életét ezen a határon? Mi lesz, százados úr? – Akkor idejében le kellett volna zárnia magában ezt az asszonyt. De nem tudta. Most meg idejön.

Az asszony fölállt, elment az ablakhoz. Ugyanaz a négyszög. Mint egy kivégzőudvar. A megvilágított távoli lejtő kiismerhetetlen messzeségbe vész.

– Ne haragudjon, Bandi. Olyan rondán viselkedek. Nem ismerek magamra. Nagyon fiatal voltam, hogy Ervinhez mentem. Másképp képzeltem. Nem tudunk egymással mit kezdeni. Tudom, hogy ez aljasság, így beszélni róla, a távollétében, és kettesben, magával. De magában megbízom. Maga más ember. Lehet, hogy keserű tapasztalatok juttatták ide, de más. Tudom, hogy más jellem. Kár kerülgetni egymást. Az az érzésem, hogy maga is így van. Sose voltam így. Nevetséges. Mondjam azt, hogy fölnézek magára? Ahogy a katonáival beszél, ahogy viseli ezt az egyenruhát. A többiek paprikajancsinak tűnnek maga mellett. Maga tudja, mit akar. Nem?

– De! – felelte a százados, fölkelt a díványról.

– És mit akar?

A legegyszerűbb lett volna megmondani – magát. Nézte Éva kiugró, éles arcát az ablak előtt. Az asszony előrehajolt, rátette a kezét az íróasztalra, szembehajolt Soltésszal. Hallgattak.

– Nincs egy korty itala?

A százados kinyitotta a szekrényt. Kis üveg konyakot vett elő. Az asszony figyelte minden mozdulatát. Soltész két vizespoharat emelt le a polcról, azokba töltötte az italt, negyedig.

– Ne féljen. Nem fogok berúgni. – Éva fölemelte a poharat. – Szeret maga engem?

– Persze.

– Mert én szeretem magát. És nem érdekel engem a maguk katonasága, helytállása. Vagy talán éppen ez az, ami annyira vonz magához. Hát nem érti?

Soltész megitta a konyakot. Az asszony is ivott, a csípős íz teletöltötte. Idétlenül érezte magát, noha tudta, hogy igaza van. Megindult a férfi felé. Közelre állt, nézte a feszült és feszes arcot, a százados kezét, ahogy a poharat tartotta. Megfogta az antantszíjat a mellén, markolta, elszántan, kétségbeesetten. Minden nőiessége az arcába szaladt, minden élni akarása, agya csak zúgott, tele vijjogó zenével, fölzaklató hangzatokkal.

– Hazamegyek. Otthon leszek. Minden este otthon leszek, mert nem tudok mást tenni. Várok.

Még mindig szorította a szíjat. Aztán lassan elindult az ajtó felé, halkan kinyitotta.

A százados az ajtóig kísérte.

– Ne várjon. Nem mehetek át.

 

Egy hónap múlva elfogadták Soltész százados áthelyezési kérelmét. Tizennyolc negyvenkor fölszállt a vonatra, és elutazott a helyőrségről.

A féllábú

– Cseréljük ki a csizmát! – súgta oda a hátsó sorból Adorján.

– Dehogy cserélem. Örülök, hogy jót kaptam. – Füleky lenézett a meggyűrt bőrű csizmára, meg volt elégedve vele.

– Ne hülyéskedj! Neked nagyobb lábad van! Ez pont jó!

Tömött sorokban álltak a nagy udvaron. Déli tizenegy. A nap merőlegesen sütött a fejükre. Elöl egy százados le-föl járt a csapatok előtt, mondta a magáét. A katonai fegyelemről. Hogy tudja – ideiglenesen vannak csak itt, de a katonaságnál nincs tréfa. Nem akarja káromkodással kezdeni. De mi mással kezdhetné? Elkanyarította istenigazából. Füleky felröhögött. Csend lett.

– Nevet valaki? – A százados belemeredt a levegőbe. – Nem ajánlatos. Csak így tudom magam kifejezni: nem nagyon ajánlatos… – A sorok csöndesen meredtek előre. A százados papírlapot rántott elő, olvasta a neveket. A felolvasottaknak ki kellett lépniük eléje, ő egy pillantással végigmérte őket, aztán arckifejezéssel adta tudtukra, hogy mit gondol. Ez volt a betanítás. A legtöbben megértették, egy gombhoz kaptak, a csizmájukat állogatták egyenesebbre, a sapkájukat nyomorgatták zavarukban. A százados mondta a neveket, elég messze, alig lehetett hallani. A fönti ablakokból egy-egy régi katona kinézett, élvezte a helyzetet. „Balajthy… Béres… Béres Béla… Bókay… Bonyhádi… Bruckner…”

Adorján is jött vissza a helyére.

– Nem bírok ebben a csizmában járni! – Megint Fülekyhez beszélt.

– Csend legyen! – kiáltotta elöl a százados. Olvasta a neveket.

– Neked nagyobb lábad van, az istenért!

Füleky megint lenézett a csizmájára, sajnálta. Milyen keservesen válogatta ki az odadobott száz párból, alig volt öt percük. Aztán ránézett Adorján keserves arcára, csak rászánta magát a cserére. Óvatosan leguggolt, és lehúzta a csizmákat. Adorján megveregette a vállát – rendes tag vagy –, és ő maga is nekilátott a csizmalevételnek. Füleky guggolt, a kezében tartotta már a csizmákat, várt. A kapcák szétbomlottak a lábán. Adorján erőlködött. Nem jött. Leült a földre, nyögött.

– Gyerekek, az istenért, segítsen már valaki… Már most bedagadt…

– Azt mondtad, nagy a csizma!

– Nagy, nagy… de látod, hogy mégse jön le… Megakadt a nyakánál.

Egy fiú megfogta Adorján lábán a csizmát, és rángatta lefelé. A százados elöl elkiáltotta magát. A fiúk fölegyenesedtek. Csend lett. Füleky guggolt a földön. Aztán a százados olvasott tovább. Lerángatták Adorjánról a csizmát. Bálint – nagy magas gyerek – segített, ő már ismerte a dörgést. Tavaly írnok volt a parancsnok mellett.

– Ne vacakoljatok! – odadobta Fülekynek a csizmát.

– Vigyázz! – hangzott elöl, nagy kiáltással. Megmerevedtek egy mozdulatban. Adorján is fölegyenesedett, és állt a kapcájában.

– Ne mocorogjunk, ne mocorogjunk! Nem azért adtam a pihenjt, hogy mocorogjunk! Hogy lesz magukból katona?

– Sehogy – súgta elkeseredetten Füleky maga elé mezítláb. Halk röhögés futott végig a sorokon.

A százados arcán meg se rándult az izom.

– Na. – Ennyit mondott. – Folytatom a műsorolvasást.

A katonák önfeledten fölnevettek.

– Füleky!

Csend.

– Füleky! Vagy rosszul ejtem? Füleky Barna.

– Jól ejted – súgta maga elé Füleky, lenézett a kapcákból kibomlott lábára, kezében szorongatta az egyik csizmát, amit Adorjántól kapott. – Add vissza a csizmát, nem tudok kimenni!

– Hülye vagy! Már fölvettem! – súgta vissza Adorján. – Rántsd föl!

– Rántsam föl, nem rossz…

– Füleky? Nincs maguk között ilyen nevű? Füleky Barna!

– Van ilyen… van, százados elvtárs… Mindjárt… – kiáltozták elöl.

– Lépjen elő!

Füleky a csizmát rángatta… erőlködött, a verejték a száraz porba hullott körülötte.

– Inkább menj így ki… balhé lesz! – suttogták mellette.

Füleky elszánta magát. Elindult. Bicegve, egyik lábán az ormótlan csizma, a másikkal bicegett, hogy a kapcát valahogy fönt tartsa. Átvergődött a sorokon. Aztán gondolt egyet, a kapcát lerántotta a bicegő lábról, s vitte, mint egy zsebkendőt. Kiállt a százados elé, tisztelgett, jelentkezett. Féllábon.

A százados rámeredt. Hátralökte a fején a tisztisapkát.

– Mi ez?

– Füleky Barna.

– De ez mi? – rámutatott az emberre.

– Ez az, százados elvtárs. Ez ő… ez. ÉN. Én magam vagyok az.

– Mezítláb?

– Nem… Nem vagyok mezítláb… csak…

– Nincs mezítláb?

– Csak… most.

– Csak most? Most, mikor belép a hadseregbe, egyszerűen mezítláb áll itt?

– Nem akartam…

– Nem akarta? – A csapathoz fordult. – Hallják ezt? Nem akarta. Akaratán kívül van mezítláb?

– Igen. Akaratomon kívül.

– Mondja… – dermedt csend lett, elállt a röhögés. – Maga beszámítható?

– Be.

– De hova? – kiáltott egy nagyot most a tiszt, előretartva a fejét, csípőre tette a kezét, megkapaszkodott az antantszíjba.

– Hát… a hadseregbe. – Füleky kétségbeesetten magyarázott. A sorok fölnevettek.

– Csend! Mondja, maga Füleky… Akar maga katona lenni? Vagy erre a három hónapra sem akar?

– Akaratomon kívül vagyok mezítláb itt…

– Maga packázik velem, Füleky.

– Dehogyis, százados elvtárs… Eszembe sem jut… Még hogy én packáznék… Örülök, ha élek.

– Miért? Beteg maga?

– Betegnek beteg vagyok, de ez nem számít, százados elvtárs.

– Nem számít? – A százados elképedt. Ekkora hülyeséget ritkán látott.

– Úgy értem… Az alezredes elvtárs azt mondta, nem számít, hogy beteg vagyok.

– Melyik alezredes elvtárs?

– Maraskó.

– Ki az a Maraskó?

– Én sem tudom, százados elvtárs. Csak annyit tudok, Maraskó.

– Hol van ez a Maraskó alezredes?

– A felülvizsgálaton.

– Jaj – mondta a százados, nem tudni, dühét vagy nevethetnékjét gyűrte-e le. – Maraskó. És mit mondott a mi Maraskó alezredesünk? Hogy beteg? Hogy agyalágyult? Vagy csak egyszerűen pimasz alak?

– Nem mondta, hogy pimasz vagyok. Az agyamat nem vizsgálták.

– Nagy baj, Füleky, nagyon nagy baj… Mezítláb! Mért küldték magát ide, az istenért, csak azt mondja meg?

– Én nem tudom pontosan, csak azt mondták, jelentkezzem a Keleti pályaudvaron, onnan jöttünk.

A százados mellé vágódott egy alhadnagy, társalogtak. A százados csóválta a fejét.

– Nézze, Füleky… és hol a maga másik csizmája, ha szabad érdeklődnöm?

– Ott… – hátramutatott a sorba. – Arra… Mindjárt hozom…

Beszaladt a sorok közé, hozta a másik csizmát, Adorján nyújtotta neki.

– Vegyem fel?

– Jaj. – A százados az égre emelte mind a két kezét. – És mért az én századomba osztották be? Mért, azt mondja meg?

– Nem tudom, százados elvtárs… Én nem kértem. – Füleky mentegetőzött, kezében a kapcával meg a csizmával.

– Baj lesz, Füleky, az az érzésem, baj lesz… – a százados alig tudta visszafojtani az indulatait. Aztán egészen halkan megjegyezte: – Legyen szíves fölvenni a csizmáját.

– Igen – mondta Füleky, igyekvően, leült az udvar porába, és fölhúzta a csizmát. Sietett, kapkodott, a kapca összegyűrődött vagy ötször, de csak fölrángatta. Aztán vigyázzba állt.

– És mi volt a baj, drága Füleky barátom, ezzel a csizmával?

– Nem… nem… remek csizma… Csak egy akkora szög volt benne, azt kellett kirántanom… Nem fog előfordulni, százados elvtárs… Ígérhetem…

– A táborban jelentkezik nálam… De nem mezítláb!… – az alhadnagy kezébe nyomta a papírt, elviharzott. Füleky visszavánszorgott a helyére. Felolvasták őket, aztán nagy énekszóval nekivágtak a nagyerdő felé vezető útnak. A harmadik kilométernél Adorján húzta a lábát, annyira szűk volt a csizmája.

– Mondtam neked, hogy ne hülyéskedj – Füleky masírozott mögötte. Adorján csak sziszegett és legyintett. Fülekynek eszébe jutott, hogy a vonaton még milyen jókedve volt Adorjánnak, igaz, hogy az a kis barna nő, hosszan búcsúztatta, el sem akarta engedni a nyakát.

A nyár napsugara megperdült a fejük fölött. A kis sereget bevilágította. Madártávlatból egy maroknyi elveszthető hangyacsomónak látszanék, amelyik most itt a kikövezett úton masírozik. Egy-kettő… Az őskorban nem voltak katonák. Az emberek behúzódtak a barlangba, és dideregve várták egy-egy nagy állat megjelenését. Bunkókat szorongattak a kezükben, és rettegve várták, megérik-e a holnapot? Kinn az éjszakában a kardfogú tigris üvöltött, nagy zihálással futottak az állatok. A barlangi kis csapat összehúzódzkodott, a gyerekek az anyjuk mellén csüngtek, az öregebbek zihálva adták ki alig keletkező lelküket… – Füleky trappolt, a kövezett úton verte a lábát. – Emberiség, kis katonaság, egy sereg… Ahogy a tengerből előmászott az élet a lehetetlen földgolyón, mely vörösre izzította magát a napforgásban, rögtön szervezkedni kezdett. Együtt… Akik a barlangi csoportból eltávolodtak, akár csak egy-két kilométerre, többé nem találtak haza, mert egyedül nem lehetett megélni az őserdőkben, a sivatagokban, a kusza természetben. Együtt… – És megértük a XX. századot. Gyárakat telepítettünk, csizmagyárakat is, melyek ezeket a csizmákat gyártják, óriási területeken modern gépek végzik a szántóföldek megművelését, egyszerre szántanak, vetnek, műtrágyáznak, boronálnak… Kik ezek az emberek, akik az őskortól napjainkig összefognak, trappolnak, egymásnak gyártanak élelmiszert és cukorkát? Egyének? Hiszen különböző hajuk, magasságuk, szívük van itt is, a „seregben”, igazán egyediek. Még a csizmanagyságuk is más… Ezek még egyének vagy csak egy csapat tagjai? – Füleky irtózott attól, hogy elveszítse az egyéniségét. Már gyerekkorában is irtózott, mikor a Remény utcán végigloholt, hogy iskolatáskával a vállán befusson az iskolakapun. A patak mellett futott végig, ott még „egyénnek” érezte magát. Ahogy közeledett az iskola felé, egyre jobban zsugorodott benne az egyén, s egyre inkább attól tartott, hogy odabenn elnyeli a tömeg, elnyeli a sok hasonló társ masszává alakult tömege. Most is attól irtózott. Mintha a menetelés közben fölszívódna az egyénisége, és egy szám, egy elenyésző tárgy lesz a tömegben. Tömeg – nézett szét irtózva, és rátört valami bizonytalanság, mintha elveszne. Ez is olyan, mint egy zsoldos társaság, amikor várról várra jártak a középkorban, hogy pár hetes sarcot kicsikarjanak a föl nem készült ellenségből? Ha erre gondolt, úgy érezte, nem eléggé ember, nem eléggé bátor ahhoz, hogy harcoljon, hogy egyszerűen éljen, ahhoz sem eléggé bátor, nem katona ő, főként nem úgy, ahogy a zsoldosok. Megesz a tömeg – gondolta Füleky, ahogy trappolt Adorján csizmájában –, mert nem tartozom közéjük. Nem tartozom a röhögésükhöz, a stiklijeikhez, a jókedvükhöz, az otromba vicceikhez, nem tartozom hozzájuk. Egyedül vagyok, s egyedül még a bunkós ősember sem maradt meg. Vagy egyszerűen neurotikus huszadik századi vacak entellektüel vagyok, akit még ez a pár hetes kiképzés is kimerít, kidögleszt. Ezeknek még egy rendes lúdtalpuk sincs, ezek egészségesek.

Adorján sántított.

Bekanyarodtak a táborba. A felvonulási piros salakos úton befordultak a szálláshelyük felé. Megálltak, a kis hangyák. Fegyvert vételeztek, hátizsákot, csajkát. A sapkájukat az övükbe szoríthatták.

– Siessünk, siessünk – mordult a vételezést vezető tizedes az emberekre. Egy kis asztalnál ült, lassú betűkkel írta be a neveket, a számok nem akartak engedelmeskedni a tollnak. Piros arcát már megsütötte a nap, verejtékezett a munka fölött.

– Gyorsabban írjuk mi, tizedes elvtárs, tessék ránk bízni – mondta a tavalyi írnok neki, aki hálásan fölmosolygott.

– Az nagyon jó lesz, csak ne cseréljék el a neveket. Nehogy nekem összekeverjék a dolgokat! Én felelek a raktári holmikért. Maga író? – nézett Bálintra, aki megigazította hullámos haját, belemosolygott az arcába.

– Dehogy vagyok író, tizedes elvtárs… De ha az kell, van itt az is… Füleky…. Te író vagy… vagy leszel… Te valamit írsz, nem?

– Füleky, lépjen elő… – mondta Vadas tizedes, helyrerántotta magán az egyenruhát. – Nem nekem való az írás. Maga ír?

– Írok.

– Mit ír?

– Kritikát a Népszavában.

– Remek. Írja össze a kapcákat… eleibe…

Füleky nekiveselkedett, gyorsan ment a munka. Vadas állt fölötte, meg volt elégedve. A srácok gyorsan elkészültek. Beszállásoltak, szétszéledtek a sátorokba. Fülekyt megragadta az öreg.

– Maga ne… Maga velem jön, maga író.

Vezette maga után a fiút. Füleky nézte a tarkóját, az öregen kiütköztek a ráncok, a napbarnította terület olyan volt, mint egy régi térkép. Embernek érezte maga előtt Vadast, akinek gyereke van, felesége, nemcsak egyenruhája és szolgálati szabályzata.

Magányos sátorhoz értek, nem messze a századparancsnokétól.

– Ez a mi sátrunk.

Füleky belépett, körülnézett. Füzetek, ásók, lőlapok, csajkák – raktár volt.

– Maga itt alszik. Én meg a másik oldalon, ha éjszakai szolgálatban vagyok. Egyébként hazamegyek este.

– Köszönöm.

– Mit köszön?

– Hogy itt alszom.

– Ne köszönjön semmit. Van házuk?

– Kinek van háza?

– Otthon. Otthon van házuk?

– Egy rozoga ház van, abban lakunk, Rákoshegyen.

– Na. Mert az kell. Ahogy én magát nézem, az a ház rámegy erre a raktárra… Bármit elveszít, maga fizet.

Állt előtte az alacsony tizedes, a sátor homályában kivillogott a foga, nem lehetett tudni, nevet-e, vagy dühösen vicsorít. Füleky maga maradt. Lehullt az este, kereste a századost a századirodai sátorban, de az írnok megnyugtatta, hogy már szólt a századosnak, hogy holnap „beszéljen a fejével”.

Takarodó szólt, aztán a többiek szétszéledtek a sátraikban. Füleky egyedül aludt a raktárban. Sokáig forgolódott. Megint úgy érezte, kíméletlenül egyedül van, a többiek, ha szorongtak is, és rajtuk a nagy szolgálat, de együtt vannak. Tapogatta a sátor falát, az erős vászon meg-megremegett a szélben. Félembernek érezte magát. Vagy fölmentették volna, vagy ő is velük kellene hogy aludjon. Látta magát az orvosi vizsgálaton – EKG-ra küldték meg neurológushoz meg anyagcsere-vizsgálatra, ő ide-oda rohangászott a papírjaival a katonakórház folyosóján. Akkor került Maraskó alezredeshez. Piros arcú kedélyes orvos volt. Ő ott állt előtte civilben, faggatta, mi a baja. „Egyedül vagyok” – legszívesebben azt válaszolta volna az alezredesnek. „Kérem, én egyedül vagyok a huszadik században.” Közröhej. Akkor talán nem is neurológiára küldték volna, hanem az elmegyógyászatra. – Akkor mit akar maga? – kérdezhette volna az alezredes, joggal. – Egyedül még az őskorban se lehetett volna megélni, barátocskám. A kardfogú tigrissel szemben se lehetett egyedül harcolni. A létért sem, nemhogy a nyugalomért. Valahova tartozni kell, valamit ki kell bírni, barátocskám. Egyedül? Ki nincs egyedül? Azért, mert a társai a közös sátrakban röhögnek, azt hiszi, azok nincsenek alapjában véve egyedül? Maga nem gondol másra, Füleky, csak magára. – Ezt mondhatta volna az alezredes, ehelyett csak annyit mondott:

– Mondjon még valamit. Igaz, hogy van egy kis strúmája… de azzal még nem menthetem föl… Valami kis eltérés van a szívével, de annak inkább használ a szolgálat, mint árt… Mondjon még valamit, én szívesen fölmentem, csak mondjon valami bajt még…

Ő ott állt előtte, nem jutott semmi az eszébe. A lúdtalpán állt, de még a lúdtalpa sem jutott eszébe, mert úgy érezte, nem való őt fölmenteni, nem is kell, nem is igazságos. Fölemelte most a pokróc alól a lábát, a beeső fényben, talán nincs is olyan nagy lúdtalpa? Hogy ki ne bírja… az egyedüllétet vagy a szolgálatot.

Teltek aztán a napok. A fiúk hatkor kiindultak gyakorlatozni, ő kiadogatta a sátorból a kellékeket, aztán az írnokkal visszamaradtak, de legtöbbször az írnok is kiment. Ő az anyagokat lajstromozta, jelentette az ezredirodán, töltényt vételezett, meglátogatta a gyengélkedőket egy-egy tízpercre, de a raktárból nem mozdulhatott. A százados megszerette. Persze nem tudott normálisan jelentkezni a bent tartózkodásra, a tisztek derültek. Megjátszotta magát, bejátszotta a bizalmukba, a nevetésükbe, anélkül hogy kifejezetten bohócot csinált volna magából. A százados abbahagyta a munkáját, és kérte, hogy meséljen nekik valamit. Ő meg mesélt… Régi történeteket az iskolából, hogyan toltak ki a tanárokkal, hogyan csempészték be egy zsömlében az érettségi tételt a számtanvizsgán. A tisztek dőltek a nevetéstől, ő meg örült, hogy van valami funkciója. A „Féllábú”, csak így szólították. A Féllábú mindent elintézett, bár sose lehetett tudni, hogyan.

Még az öreggel is kijött. Vadas mindig morgott, rámordult, de Füleky jól tudta, emögött valami szeretet is él. Még talán jobban is szerette, mint az írnokot. Vadas otthon a szőlőjében dolgozott, ahogy a szolgálatból hazament, öt gyerekét tartotta el. Mindig azzal állított be: – Na, eladják otthon a házat? Mit vittek el ezek a gazemberek?

Így ment ez, amíg csak az írnok el nem vitte Vadas biciklijét. Egyik szombaton kaptak háromórai kimenőt. Mindenki föl volt ajzva – kicsípték magukat –, ki akartak rúgni a hámból. Bálint is, az írnok, bodorította a haját, órákig fésülgette, a választékot célozta, nem akart sikeredni. A többiek már neki is vágtak a városnak. Fülekyt sajnálták, Füleky a raktárt őrizte.

– Féllábú, te nem jössz?

– Hagyd, őrizni kell a kapcákat!

– Jó mulatást a fegyverekkel!

– Nehogy meglógj, megesz az Öreg!

Még integettek is – Füleky megint érezte, világosan, ezek emberek. Megtették a magukét, reggel tornásztak, mindennap gyakorlatra mentek, lassan igazi katona lett belőlük, belőle meg legfeljebb a tisztek szórakoztatója. Nézte a kihalt századkörletet. A távolodó vidám csapat összetartozott, ő meg itt őgyeleg.

Bálint is elkészült a hajával, addig fésülgette, amíg a hullámok egyenletesen verdesték a fejét, a választék meg finoman húzódott a koponyáján. Csizmája is ki volt glancolva, istenesen, ragyogott rajta minden.

– Te… – vetette oda Fülekynek – elviszem az Öreg biciklijét egy órácskára.

– Milyen biciklit?

– Jaj, milyen biciklit, milyen biciklit? Hát hány bicikli van? A Vadas biciklijét, ő úgyis csak ötre jön meg, addigra én rég itt leszek! Másképp nem jutok el a Sárihoz.

– Milyen Sárihoz?

– Jaj, fiacskám, hát nem magyarázhatom el neked az egész élettörténetemet! Még tavalyról… Csak egy órára ugrok ki hozzá, itt laknak egy tanyán…

– De nem is végzel az alatt…

– Ne akadékoskodj… Örülök, ha meg tudok fordulni. – Bálint már farolta is kifelé a tizedes biciklijét. – Jó paripa ez, jövök-megyek… Ne légy betojva.

– Te, az Öreg felrobban, ha ezt megtudja…

– Ne izgasd magad, itt vagyok fél ötre… Megígérem! – kiáltott vissza a nyeregből Bálint, és nekikanyarodott a piros salakos útnak. – Te addig írj valamit… foglald el magad! – Visszaintegetett.

Füleky nézte a boldogan karikázó Bálintot, térdei egész összegubancolódtak az alacsony nyereg miatt. – Mint egy nagy majom – gondolta dühösen Füleky, és bevonult a magányos sátorba.

Telt az idő, a délután nagy csendje ráúszott a táborra. Füleky kiállt a sátor elé, az óráját nézegette. Aztán összezárta a sátorbejáratot, nekiindult a főútnak. Fél öt. Öt óra. – Ez az ígéret – gondolta –, és elképzelte, hogy Bálint nem bír elszabadulni Sáritól. Gondolhatta volna. Megjön az Öreg, ez világos. Hogy mit kap majd ő! Azt nem köszöni meg. Hogy odaadta a biciklit. Bajtárs akart lenni, hogy közösségi embernek érezzék, vagy egyszerűen gyáva volt veszekedni Bálinttal? De Sári nem engedi el egykönnyen azt a fiút, az bizonyos! És Bálintot se abból a fából faragták, hogy abbahagyjon egy ilyen hercehurcát.

Kiment a tábor mellé az útra, elvégre ő is szabadságon volt, vagyis kimenőn. Kémlelte az utat, merre bukkan föl Bálint, már látta maga előtt Bálintot, amint majomszerűen hajszolta a kis gépet, és lohol hazafelé. De Bálint nem loholt. Egy fekete blúzos lány jött az úton, a kosárban szőlőt vitt, dudorászott. Füleky megszólította.

– Ne haragudjon… Nem látott errefelé egy katonát?

– De látom, éppen azt látom. Magát, fiacskám.

Füleky ránézett – engem mindenki fiacskámnak fog szólítani? –, a lány leeresztette a kosarát. Szép nyaka kiívelt a fekete blúzból.

– Nem engem… Egy biciklis katonát.

– Biciklis alakulat?

– Á… dehogy. Csak elkérte a biciklimet, aztán nem jött meg.

– Biztos valami lányhoz ment, akkor meg várhatja.

– Lánynak lány az, akihez ment… de azért visszajöhetne. Engem bevágnak a sittre.

– Szegénykém… Hát itt hiába várja. Jöjjön, keressük meg.

Elindult a lánnyal, az fecsegett, hogy a szőlőben mennyi a munka, ő is ezzel foglalkozik, ahelyett hogy valahol a városban táncolna, vele szívesen elmenne táncolni, mert szelíd fiúnak látszik; ja, egyetemista? az nagyon jó, az egyetemisták nem olyan durvák, jövő szombaton igazán elmehetnének a Kisbugyorba, ott csörögnének egyet, aztán hazafelé; ő igazán nem gondol semmire, csak szórakozni akar, igazán ígérje meg, hogy jövő szombaton a Kisbugyorban találkoznak, ott van a kórház mellett, igazán nincs messze; igazán jól fogják magukat érezni, igazán, igazán, igazán…

Füleky trappolt vissza a táborba, Bálintot sehol sem látta.

Vadas tizedes jött szembe vele.

– Maga hol jár?

– Itt… itt járok, tizedes elvtárs.

– Mit keres itt?

– Csak tíz percre jöttem ki, hogy… körülnézzek.

– Körülnézett?

– Igen.

– Szép a táj, mi?

– Szép… Nagyon szép erre maguk felé.

– Szép tájat talált itt magának, igaz, Füleky?

– Jó a levegő…

– És hol a biciklim?

– A bicikli?

– Igen, Füleky, hol a biciklim?

– Bent kell lennie a… a sátorban… a táborban…

– Feltételezi?

– Persze.

– No menjünk akkor, Füleky, mert nekem kell a bicikli, tudja, hogy még a szőlőbe megyek ma, és rengeteg dolgom van!

Elindultak a táborba, az őrség mereven tisztelgett, Vadas nem szólt többé hozzá. – Na, ez megvan – gondolta nagy belenyugvással Füleky –, itt már nincs mentség. Az a piszok Bálint kitolt velem, Vadas pedig kinyír, nem vitás.

– Ne arra menjünk, tizedes bajtárs… – próbálta eltéríteni a tizedest Füleky, de az csak törtetett árkon-bokron át a raktár felé.

– Nyissa ki, Füleky.

– Persze, persze hogy kinyitom, tizedes bajtárs… – ügyetlenkedett a lakattal Füleky –, mindjárt megleszek, mindjárt meg is vagyok… – közben hátrafelé fülelt, nem lohol-e a biciklivel Bálint hazafelé. Nem loholt. – Na, isten neki – gondolta a katona –, most már hiába húzom az időt, végem van…

Bementek.

– Hol a bicikli?

– Nincs itt, tizedes bajtárs, nincs itt, azt látom.

– Látja. Én is látom. Hol van?

– Az az igazság, az a nagy igazság, hogy Bálint kölcsönkérte.

– Mit csinált? – A tizedes rámeredt, mert ezt nem tudta fölfogni.

– Szóval, van neki egy nagyon súlyos beteg rokona Dőrepusztán…

– Nagyon beteg? És mi közöm nekem az ő nagyon beteg rokonához?

– Szóval… csak így ért oda.

– Temetésre ment?

– Nem… Nem éppen temetésre, hanem…

– Maga így nevezi? Temetés? Nem maga az a nagyon beteg, Füleky?

– Én nem… – az órájára nézett, bizony eljárt az idő.

– Hát mi az Úristent képzel maga, azzal az agyalágyult fejével? Odaadja a biciklimet? Hát hogy megyek a szőlőbe? Hogy megyek haza? Na, meglátja, mi lesz ebből a bicikliből, Füleky! Hát maga lop is? Vagy mit csinál? Kinn őgyeleg az Ultra Daisyvel, a katonák elcsábítójával a szőlők közt, miközben a barátja az én biciklimmel egy temetésnek nevezett házibulin karikázik? – Elkanyarította.

– Én nem ismerem Ultra Daisyt…

– Nem ismeri? Hát kivel enyelgett… azzal a fekete blúzossal, akivel nem áll szóba egy jó érzésű katona, fiacskám! Megyek az ezredparancsnokságra, de hogy magát bevágják a dutyiba, az a legenyhébb. Törheti a fejét, mit mond a hadbíróságon!

Elrohant.

Füleky nem tudott magához térni. Az is elkeserítette, hogy ez a Bálint ilyen szemét alak, és az is, hogy milyen zűrt csinál a tizedes, de a legjobban talán az, hogy ez az Ultra Daisy… ez is átverte őt… ő meg azt hitte… már el is képzelte, hogy jövő szombaton, kéz a kézben járkálnak a szőlődombok alatt, már azt is elképzelte, hogy végeredményben mindig egy vidéki lányra vágyott, ezek bizonyára sokkal tisztességesebbek, mint a pestiek… talán még feleségül is veszi… ebben a városkában letelepszik… lesz két vagy esetleg négy gyerekük is… de Ultra Daisyvel? Pedig milyen szép volt a fekete blúz, az a fehér nyak…

Bálint jött görnyedve. Vállán a bicikli. Mért nem ül a biciklin?

– Tropa. Összecsuklott alattam. – Ledobta a roncsot.

Füleky ordított.

– Szemét alak vagy! Engem le fognak csukni!

– Én nem tehetek róla, hogy ilyen tragacsot adtál! Megmondhattad volna, hogy ezzel öt kilométert se lehet tenni! Hazafelé a vállamon hoztam vagy négy kilométeren át! Majd megjavítjuk… Ne izgasd magad!

– Ne izgassam magam! Nem rossz! Hát az Öreg már az ezredirodára rohant!

– Menj utána… Addig szerzek egy új biciklit… majd elboronáljuk…

– Piszok alak – kiáltotta vissza Füleky, és rohant az ezrediroda felé. Az elcserélt nagy csizmában nem tudott jól futni. Törte a sarkát. – A fene egye meg – gondolta. – Most még menni sem tudok. Kellett nekem elcserélni azzal a hülye Adorjánnal a csizmát… Remek csizmám volt… Mert velem azt csinálnak, amit akarnak – ordítani tudott volna kétségbeesésében.

– Nem láttátok Vadas tizedest? – kérdezte az őrségtől.

– Hova rohansz? Kiment a szőlőbe, azt mondta, permetezni kell még ma…

Füleky megállt. Megdöbbent. Az Öreg nem ment az ezredirodára, tudhatta volna, hogy nem jelenti föl. Tudhatta volna. Nekivágott a szőlődomboknak. Meg kell keresnie, meg kell mondania neki… segítenie kell, ez már egy meglett ember, küszködik itt a családjáért…

A por fölverődött hozzá, nyelte a port, ahogy szaladt. Valami híres futásnak érezte a menetelését, erőit megfeszítve. Tudta, hogy a tizenkettedik szőlő, az Öreg számtalanszor mesélte, úgy beszélt róla, mint a mennyországról. A szőlők ragyogtak a késői napban. Zöld, dús prémként borították a domboldalakat. A csizma törte a sarkát, érezte, ahogy nedvesedik a lába. – Kutyául fáj, az biztos – gondolta –, de csak megtalálom a tizedest. Meg kell találnom. – Ment, a szőlők elhagyatottak voltak. Akárhogy számolta, már a tizenharmadik pincénél járt, de sehol nem látott senkit. Aztán az egyik pince ajtaja nyitva tátongott, legalább megkérdezi… Fölkapaszkodott a domboldalba.

A pince ajtajában feküdt Vadas. Karja a fején átvetve, úgy lógott a fűben, mint egy elvérzett ember. – Csak nem részeg? Ennyi idő alatt be se lehet rúgni… – Megfordította az idős embert, fölé hajolt, semmi szag. – Rosszul lett? – Keltegette, kigombolta a zubbonyát, az öreg szíve egészen lassan, és összevissza vert. Füleky élesztgette, vizet hozott, az öreg visszahanyatlott, nem tért magához. Füleky körülnézett, sehol senki. A táborba se viheti be. De hát el se bírja. Bezárta a pinceajtót, belesajdult a lába a csizmába. Lehúzta, egy merő vér volt a sarka. Na, ebben sem mehet. Visszazárta a csizmát a pincébe, behajította. Aztán rohant, fölemelte az öreg Vadast, és indult. Nekivágott a városnak. Görnyedezett a súly alatt. Az úton a por fölcsapott az arcába, lassan sötétedett. A város közelebb jött. A tizedes keresztben csüngött a katonán. Hurcolta, nyögve lépkedett előbbre. Óvatosan vitte a terhet, de sietett. A zubbonyán érezte, hogy csuromra átázik, de a lába nem fájt. Olyan volt, mint egy menekülő, aki a bajtársát cipeli. Emlékezett, hogy a város végén volt a nagy kórház, mikor kifelé masíroztak. A csöndes utcákon nem járt senki, úgy érezte, a háta beszakad. Csak legalább lakna itt valaki. De a városrészt már bontani kezdték, az ósdi kis házak üresek voltak. Végre valami muzsikát hallott. A messziből a Kisbugyor zenekara játszott, mellette hatalmasan meredt a kórházépület. – Csak odáig – gondolta. – Nem bírom már, az biztos. – Megállt. Átvetette magán a testet, megigazította, aztán újra neki az útnak. – Ketten voltak, ő meg ez az élettelen test, mégis agyának a zugában úgy érezte, összetartoznak. Ketten, együtt. Ő is egy „seregbe” tartozik, ha nem is menetelő katona, de valahogy tagja a társaságnak. Csak el ne patkoljon – fülelt a nyakában csüngő ember szívére, valami zakatolt, de már nem tudta megállapítani, a saját szíve dobog-e, vagy a másiké. Előre… Nem bírom… Előre… Még húsz lépés. A többire nem emlékezett.

A kórház folyosóján üldögélt, fölötte Szávay százados állt, ugyanúgy, mint mikor a névsort olvasta, az antantszíjba kapaszkodott.

– Füleky… – mintha suttogott volna, ahogy fölé hajolt, igen, ez engem szólít, föl kell egyenesednem. Talpra állt.

– Füleky, maga egy nagy marha… De… rendes marha. Megmentette az Öreget… Már meg is operálták… az utolsó negyedórában… – megveregette a vállát. – Azt már meg se merem kérdezni, hogy hol a másik csizmája?

– A pincében… – felelte elhaló hangon Füleky.

– Nem rossz… látja, Füleky… fél lábbal is be lehet jutni a kórházba vagy a seregbe, mi?

Füleky bambán hallgatott. A százados az antantszíjba kapaszkodott. Dörmögött.

Füleky nyögdécselve ennyit mondott:

– Vagy a mennyországba…

A százados nevetett, visszaültette a katonát.

– Azt hiszem, lassan meg fogom szokni, hogy maga csak a fél lábára húz csizmát…

Vulgária presszó

 

Szerkesztőségi folyosó

Szerzőnk a folyosón áll. Állhat. Huszonnyolc év körüli, kissé deres, kissé kopaszodó, jóravaló teremtés. Az ajtó mellé áll, a falnak támaszkodik, mert fáradt. Válltáskája a földre lóg, hova lógjon.

No, jön is a szerkesztő. Rohan, a felöltője félig rajta, a kabát ujját célozva dugdossa a bélések között. Szerzőnk segít. Szerkesztő köszöni.

– Kérem… – szól a fiatal.

– Látja, rohanok. Vagy nem?

– De. Rohan. Rohanni tetszik.

– A nagyanyámmal van baj… Ki hitte volna? Nyolcvankét éves. Izgatom magam. Azt hiszem, érthető…

– És mi van a kedves…

– Agyér. Gondolhatja.

– Ja, agyér… – szerzőnk bólogat, szomorú. – Ilyenkor már…

– Akkor is! Miért? Haljon meg?

– Dehogyis! Hát hogy mondhat ilyet? Én nem mondtam, sőt… Inkább azt szeretném…

– Nézze… Én is azt szeretném… De ez nem rajtunk múlik.

– Nem… – Szerzőnk rázza a fejét. – Ez nem.

– Ki vagyunk szolgáltatva – mélázik a szerkesztő.

– Ki – bólogat a fiatalember.

– De tehetek én róla? Most mondja meg! Mindenről én tehetek?

– Dehogyis! Ki mondta?

– Mindenki azt mondja! Hát isten vagyok én?

– Nem. Hogy volna isten, éppen ön?

– Azt hiszi, a feleségem megérti?

– Nem… Hogy érthetné!

– Nahát. Mit akar tulajdonképpen?

– Kérem, egy verset adtam le… Azt tetszett ígérni…

– Mikor?

– Öt éve.

– Igen. Akkor is én voltam a szerkesztő?

– Akkor is.

– És mit mondtam?

– Hogy a jövő számban…

– Na, ezt nem hagyom annyiban! – szerkesztő belebújt kabátjából visszakiált. – Jöjjön vissza két hét múlva, akkor ígérhetem… utánajárok! Várom!

Szerzőnk két hét múlva a folyosón. A folyosót is fűtik, meleg van, kigombolja a vaskos orkánt. Kopog. Benyit.

– Kérem, ne kopogjon… Ezt az egyet kérhetem, nem?

– Elnézést – visszasompolyog a folyosóra. Vár két órát. Jön kifelé a szerkesztő.

– Jaj… Ne haragudjon… Most nem érek rá. Megyek Olaszországba… Reggel indul a gép… Nem akartam menni, de tapasztalatcsere az olasz illegálisokkal… Ez fontos… és a gyerekeknek se tudok golyót szerezni, megígértem…

– Golyót?

– Golyót. Most nincs golyó. Mindent gyártunk már, de golyó nincs. Emlékszik még a mi golyóinkra? Lukba… csinre… araszra…

– Golyó.

– Az. Golyó. Agyag.

– Agyaggolyó nincs.

– Nincs agyaggolyó. De milyen golyó van?

– Én tudnék golyót.

– Na. Maga az én emberem. Milyen golyó?

– Vas.

– Vasgolyó. Az is valami. Mért, hol dolgozik maga?

– A termelésben.

– És ott van golyó?

– A csapágyból… Kiszerelem.

– Remek! Hát maga nem költő?

– Csak dolgozom is. Sajnos… De tudok golyót hozni… A gyerekeknek kell golyó.

– Igaza van. Maga az én emberem… Egy hónap múlva megjövök… Keressen.

– És van egy tárca…

– Tárca? Leadta?

– Le, le… Az üzemi életről…

– Mikor?

– Három éve…

– Utánajárok! Jöjjön! Sietek… Olaszba kell mennem… És ha van golyó…

Szerzőnk egy hónap múlva, a golyókkal a zsebében bekopog a szerkesztőségi ajtón.

– Ne kopogjanak, csak azt kértem… Ja! Maga az? Hol a golyó?

– Itt – szerzőnk kiönti a golyókat az asztalra, szétgurulnak. Kapkodják, a földre hullnak, keresgélik, összeszedik, izzadnak, a szekrény alá bújnak.

– Remek! Maga remek ember. Köszönöm. De most sietek… Mije is van itt?

– Vers, tárca, novella…

– Mikor adta le a novellát?

– Két éve…

– Itt kell lennie… – a szerkesztő benyúl egy irathalomba. Kétszáz vers közt turkál. – Ha maga tudná, mennyi vers van itt! Hogy minek? Minek ennyi vers? Hát ennyi olvasónk sincs!

– Csak hogy esetleg megjelenjen…

– Inkább a tárca… – A szekrény mellett ötven irat. A szerkesztő dobálja őket. – Ebből is annyi van, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni. Ki olvas ma tárcát?

– Csak gondoltam, az könnyebb…

– Könnyebb, könnyebb… Könnyű azt mondani! Ha tudná! Most egy bosnyák számot állítunk össze… A jövő hónapban van Szomoring Elek kilencvenhetedik névnapja… Különszám… Azután a valóságot akarjuk föltárni, két számban… Meglesz, nyugodjon meg… De csak márciusra ígérhetem… Na, akkor a szabadságharc… Április… Bepasszírozom… Legföljebb április, de megkeresem. Jöjjön tavasszal!

Szerzőnk tavasszal, influenzásan, köhögve vár a folyosón. A szerkesztő bejön. Robog. Haját fújja a kinti szél.

– Tudom! – Feltartott kézzel jön szerzőnk felé. – Tárca! Ne haragudjon… Most még egyetemre kell mennem, én nem tudom, miért járok még mindig egyetemre? Ötvenéves leszek lassan, de továbbképződöm! Minek?

– Nem tudom…

– Nahát! Legyen türelemmel… Augusztusban levizsgázom. Remélem, sikerül. Szétmegy a fejem… Augusztusban megkeresem a maga kéziratát… – betódul az irodába. Ledobja a kabátját, köhög, prüszköl. – És ez a nátha! Igaza van… Maguk fiatalok, helytállnak a termelésben is… Sietni kell, hogy a friss tehetségeket bemutassuk… Mert annyi van! Maga fiatal, nem?

– Fiatal vagyok. Harminc leszek.

– Na. Csak ne csüggedjen! A mi feladatunk, hogy maguk el ne veszítsék a türelmüket… Látja, mennyit dolgozom…

– És volt egy regényem…

– Regény? Minek?

– Ki akartam fejezni…

– Az nagyon hosszú. De… utánanézek. Mikor?

– Másfél éve.

– Ezt nem tűröm! Ezek nem figyelnek semmire! – Az irodában a fotelekben fekvő munkatársakra néz. – Azt hiszi, ezek segítenek nekem?

– Nem. Nem hiszem.

– Mindent egyedül! De a maga műveire odafigyelek! Előkerítem, a föld alól is! Jöjjön vissza augusztusban!

Szerzőnk a pincében várakozik. A nyár alig lopakodik le a pincébe, hűvös van.

– Na, itt vagyok. Megígértem! Jöjjön! – A pinceraktárban hatalmas szekrények, lakattal zárva. A szerkesztő elővesz vagy húsz kulcsot, nyitogatja a szekrényeket. Öt szekrényt átnéznek, vagy hétezer kéziratot. Izzadnak a sötét pincében.

– Biztos, hogy hozzánk adta a kéziratát?

– Szerkesztő úr… Biztos.

– Akkor itt kell lennie… – A hetedik szekrénynél megáll a tudományuk. A kulcsok nem válnak be.

– Ebben lesz.

– De be van zárva.

– A kulcsok…

– Ehhez nincs kulcs… Elfáradtam. Mi is volt?

– Dráma…

– Dráma… persze. Megkeresem… Ne haragudjon, azt se tudom, hol áll a fejem. Járművezetőire kell mennem, januárban vizsgázom… És ez a KRESZ! Ezt képtelen vagyok megtanulni!

– Nehéz…

– Nehéz. Úgy, ahogy mondja. Ki se ismerem magam a sok tábla közt. Behajtani tilos… parkírozni tilos… előzni tilos… Maga érti ezt?

– Nincs még autóm…

– Jobb is… Jöjjön vissza februárban… És akkor bemutatjuk az összes műveit… Gondolhatja, hogy nem felejtem el… És megfáztam itt a pincében… Maga nem?

Szerzőnk a folyosón vár. Szédeleg. Válltáskája a földig lóg, görnyedezik a kéziratoktól. Kinyitja a táskát, lapozza a kéziratokat. Mennyi betű, mennyi írás, mennyi érzés! Szédül. Lecsúszik a fal mellett, mentők szirénáznak.

Az irodában a szerkesztő dühöng.

– Hogy pont itt! Csak nem hal meg? Hát annyit beszéltem vele, biztattam! Mindenesetre, diktálok egy cikket róla, Erzsi! Figyel, vagy a melltartót próbálja?

– Csak ez jugoszláv… A jugoszláv melltartók a legjobbak! Tetszik tudni! Itthon nem lehet ekkorát kapni!

– Akkor is! Írja! De mi volt a neve? Azt keresse ki nekem! Annyit csak meg tud állapítani! Hogy hívták? Harminckét éves volt. Mert öt év meg másfél meg másfél… Harminckét éves lett. Hol az a vers? Ja, az már biztos nem aktuális. A fene egye meg, hogy szalad az idő! Mindegy… akkor a regényt tesszük be. Vagy a drámát… Hogy most két számot a kanadai magyaroknak szentelünk? Akkor is! Igaza van… hosszú. És a tárca? Akkor a tárcát… Keresse meg, legalább a nevét kéne tudnunk! Nehogy meghaljon, mielőtt… Na, diktálom a cikket, majd kitalálunk valamit… De hogy egy nevet se tudnak itt megkeresni! Nem baj! Ráismernek… Különben is… nem annyira fontos a név. Elvégre közösségben élünk… mindenkire vonatkozik… Na… Befűzte, vagy még mindig a melltartóval vacakol?

– Befűztem…

– Diktálom: „Fiatalon kellett itt hagynia minket… a fejlődésben levő fiatal írónknak… aki a termelésben is helytállt… és a társadalom óvó szeretete se tudta megmenteni… az a lángoló égés, ami írásaiból kicsap… megedzette…”

– … megedzette…

– Megedzette?

– Azt tetszett mondani, megedzette.

– De mit edzett meg?

– Ezt kérdezem… Mit edzett meg?

– Megedzette… azokat a súlyos tömböket… azokat a golyókat…

– Milyen golyókat?

– Hát nem Golyónak hívták?

– Írjam?

– Persze, írja… Golyó Géza írásai… segítenek bennünket, hogy helytálljunk… újabb golyók létrehozására, hogy a golyókkal… újabb nemzedékek… golyózhassanak!

– Írjam így?

– Hát persze! Hát hülyének néz engem? Sietnem kell! Az OTP-m sincs elintézve! És a nagyanyámhoz is be kell ugranom a kórházba! Nem érti? Agyér!

Vulgária presszó

Ahogy nagyon nagy írók szokták tenni műveik elején, mondom, hogy alakjaim nem valóságosak. Nem élő személyek. Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem holtak, bár azokról is lehet komolyan beszélni. Inkább élő holtak, ha van átmeneti forma. Hát az ember se lett mindjárt. Író se lesz mindjárt.

 

U. M.

Szembejön. Nem köszön három éve, mióta megmondtam, hogy Babitsot is szeretem, ha nem is annyira, mint kellene. Akkor fölállt a társaságban, és körülnézett.

– Babits? – ezt mondta. Kissé fölemelte a bal kezét, legyintett.

Elment. Azóta nem köszön. Viszont jó verseket ír, és ez mindennél többet ér.

 

K. N.

Nő. Állig húzza a szoknyáját, miközben Ortega y Gasset-t idézi. Tagja a görög kultúrának, harisnyája szép. Szeretem. Ő is, de sose mondjuk meg egymásnak, emlékezetem szerint. Köhög a cigarettától, és a rúzst nem tudja felkenni. Kár. Szereti a görög formát, bikiniben még nem járt.

 

P. D.

Fél tízkor kel, és lohol a Vulgária eszpresszóba, cipőjét mezítlábra veszi föl. Huszonöt éves lehet vagy harmincöt. Kis bajusz. Szabad verset szokott írni a szocializmusról. Jó alakja van, Esterházy-kockás zakójából kézirat lóg ki, s azt felolvassa az eszpresszó kiszolgálónőjének. Irigykedik az Élet és Irodalomban megjelenő költőkre, mert azok rosszak. Nem tudtam tisztázni, hogy rossz fiúk vagy rossz mérnökök? Nem gépeli le a verseit, mert annyi van.

 

K. S.

Nem olvas semmit. Olvasmányellenes. Ihletpárti. Van ilyen. Gyűlöli a betűt. Kakaót iszik ebédre, mert a fűtést nem tudja másképpen kifizetni. Azt mondja a múltkor: – Te, jó költő ez a Rónay? – Jó – mondom. – Szervusz – mondja. Elrohan. Két hét múlva hallom, mindenütt híreszteli, hogy azt mondtam, Rónay rossz költő.

 

E. B.

Magas homloka van. Ziláltan hordja a haját, és apró ügetésekkel törtet fel egy-egy szerkesztőségi lépcsőn. A szeme ég.

– Orangutánról írtam verset – mondja. Bólintok. – Mit szólsz? – látja, hogy nem szólok semmit. Vállat vonok.

– Elolvasod?

Rázom a fejem.

– Így vagy te. Nem érdekel, hogy mit írnak a pályatársak. – Rázom a fejem. – Hiszel te a szocializmusban egyáltalán? – kérdezi.

– Hiszek.

– Milyen lesz?

– Jó.

– Akkor miért nem olvasol engem?

– Nem tudom. – Kezet fog, jön a szerkesztő.

 

X. Y.

Ritkán közlik a verseit. Szidja az újságokat, hogy klikkrendszer van. Úttörőnyakkendőt hord, és az Esti Hírlapot olvassa, mert abban nincs vers. Szív alakú arcában két aranyfog van, fényes. Illyés szerinte nem költő, mert nincs meg az „irracionáléja”. Ezt kézzel mutatja, két ujját a homlokához közelíti, és csettint, mintha kicsit lőne, föl a levegőbe. Trakl és egy Szuhay nevű magyar fiú a kedvence. Azt hiszem, ez utóbbi cselgáncsban dolgozik.

 

R. O.

Gubancos haja van, majdnem irodalmi. – Rossz költő ez a Csoóri. Szétesnek a képei – mondja. – Kár érte, volt benne tehetség. – Nevetek.

Később.

– Nem szerencsés alkat ez a Juhász. A látomás váza nem elég szilárd, intellektuális. Tudod, az aranyszerkezet. – Nevetek.

– Mit szólsz ehhez a Nemes Nagyhoz? Ismered a verseit? – Nevetek. – Szóval, agyonszerkesztettek. Tele van vasráccsal, a gondolat börtöne. – Elnézést, nevetek. És ez így megy estig.

– Nézd meg a verseimet. Én arra törekszem, hogy szorítsak és lazítsak egyszerre. De ebbe bedilizik az ember. Nem igaz?

– De. – És nevetek.

 

V. R.

Többnyire az ablakban ül, és testtartásával igyekszik megalapozni halhatatlanságát. Hosszan és fáradtan néz az elhaladó nők szemébe. Az isten tudja, mért. Nem ír. Csak néz. Ennek több a hitele. Múltkor öt deka rúzst kért a pincértől, tányéron. Eltéveszti, ugye, eltéveszti. Anyja csirkét ad, mikor hazamegy falura. Vidéki dekadens. Azt mondják, a falujukban még nincs téesz. Anyját „Mamó”-nak hívja, ha rákerül a sor. Fogsora ép. Vadgesztenyét használ hasmenés ellen.

 

R. R.

Nyolc évig dolgozott vegyi gyárban. Azóta hírlapíró. Azt mondja, ja gyerekek, a melós az más ember. Annak nem kell a limonádé. Csak amit megért. Jevtusenko a kedvence, de prózát is ír. Legutóbb És megállt bennem az ütő című ciklusát olvastam. Egy német nyelvtankönyv feldolgozása volt a „der, die, das” alapján. „Csupa nő, csupa férfi és még valami” volt a mottó. Azt mondja, a gyárban minden olajos, még a könyv is, és az üb-titkár gyűlöli az irodalmat.

 

T. V.

A tudomány pártolója, képverseket is ír. Otthon virágokat présel le. Hallatlan energiája van. Nem hisz az evangéliumban, azt mondja, csalás. Féltékeny költőtársaira, joggal. Nem akarja, hogy más verseit kiadják. „Miért? Minek?” – kérdezi ilyenkor. Nem szereti a versenyszellemet, csak a gyár életében. Tükörből eszik, hogy eltalálja a száját.

 

T. O.

Elvi harcos. Azt mondja, Benjámin oldja a szocreált. Lírizál. Ő meg kemény sorokra vágyik, melyekkel dobni lehet. Weörest nem tartja igazi realistának, mert nem emberszerű, inkább játszik, zsonglőrködik, tündérkedik. „Minek az – azt mondja. – Vaskemény igazság kell.” Kevés embert gyűlöl. Inkább haragszik. Szakállt visel, és ingkabátot. Izlandi költőket fordít.

 

A. Cs.

Vaskereskedésben dolgozik, nem hagyja ott a szakmát, pedig tanári diplomája is van. Pepita Isten címmel gyűjtötte össze verseit, melyek a múlt rendszer hibáit ostorozzák. „Többet kéne olvasni” – ezt szokta mondani az induló költőknek. Quasimodót nullának tartja. Fekete tintát használ kínai papíron, s törökmézet visz haza szombaton Erzsinek, az unokahúgának, aki szabadon asszociál, és ő azt leírja.

 

(Ők. Ezek. Még jó, hogy nem ismerem őket.)

Mindenki ír…

Eleinte nem vette észre. Gyanútlanul járt-kelt az országban. Csak lassan derengett valami. Gyanakodni kezdett.

Azt hitte, ez ország. Jó földek vannak rajta – művelik; rendes üzemei vannak – azok üzemelnek; csinos boltjai vannak – kereskednek bennük; düledező kórházai vannak – de legalább gyógyítanak bennük; kisiparosok vannak – akik kisiparkodnak: tévedett.

Hamsai Miksa a suszternál kezdett gyanakodni. A suszter kedves volt, előzékeny. Ő szerényen spitzvasat kért a cipőjére. Két nap múlva meglett. Miksa hazavitte a cipőt, fölvette, hordta. Második nap fájást érzett a nagyujjában. Hordta tovább a spitzvasas cipőt. Még jobban fájt a lába. Nézte az ujjait: sebesek lettek. Kicsit tovább hordta a cipőt. A sebek nagyobbak lettek. Visszavitte a cipőt.

– Ja – mondta a suszter –, igen. A spitzvasak. Kicsit kiállnak a szögek. Nem tehetek róla – mondta rezignáltan.

– Na de maga cipész… ez a szakmája…

– Ne izgassa magát. Megpróbálom. – Ütötte-verte a cipőt. Visszaadta. – Most jó lesz. De el kell árulnom magának valamit. Én nem vagyok suszter.

Miksa visszahőkölt, döbbenten nézett. Nem suszter? Talán régi gróf vagy lecsúszott értelmiségi.

– Azaz suszter vagyok, a szakmám szerint… De ez nem számít. Magának megmondhatom, maga ért hozzá.

Hátrament, felborította a csirizes neszkafés dobozt, lesodorta a kalapácsot, a kis suszterasztal titokfiókjait rángatta. – Ez az! Ezért élek! – Egy spárgával összekötött nagy kéziratköteget lobogtatott Miksa orra előtt. – Írok! Leírtam!

– Mit? – nyögte ki Miksa félszegen.

– Az egészet! Az életemet! Fiatal koromban is erre vágytam, de fogságba kerültem. Abbahagytam. Suszter lettem – látszatra. De írok! Ezt olvassa el, megtudja, ki vagyok. Hogy miért nem lehet suszternek lenni Magyarországon!

Miksa riadtan átvette a vaskos kéziratköteget, és belebújt újonnan megvasalt cipőjébe. A cipő szúrt, a szögek fölsebezték a lábát, a kéziratba belenézve látta, hol tart Magyarország. Összefüggéstelen elemista zagyvalék volt – ő viszont sántított, a szögsebekre Dermaphort hintett, bepólyálta lábujjait, és elbicegett a Kertészeti Egyetemre. Régi jó barátja dolgozott ott, gombakísérleteket végzett régóta, külföldi intézetekkel is kapcsolatban állt.

– Ezt tudom neked ajánlani. Tudom, hogy ínyenc vagy, erősödnöd kell, lábsebeid vannak. Ilyen kontár legyen egy cipész! Ezt adom neked – mindenki azt hiszi, mérgező gomba. Kikísérleteztem! Ebben P-vitamin van, teljesen regenerál, nekem hihetsz!

Miksa kedvesen hajlongott, rázta régi kezét a barátnak, köszönetből, itt azért vannak régi barátságok, itt azért van egy ország… de a barát nem engedte el.

– Várj! Valójában én csak mellékesen foglalkozom a gombákkal… Ezt olvasd! Szerettem valakit… nagyon… neked nem kell magyaráznom a lírai hevületeket. A főnököm volt, a női egyenjogúságról írtam… – Hártyavékony papírra rótt szonetteket nyújtott át a régi agronómus.

– Ezekben benne van… azt hiszem… a lényeg. Ha gondolod… Talán ki lehetne adni…

Miksa gombapörköltet főzött, fetrengett a gombától, gyomormosás után tovább bicegett lábsebeivel, és ütemtelen agronómus-szonetteket idézett lázas álmában, megnyugodni, regenerálódni vágyott. Sajgott a lába. Így tévedt be egy ortopédszaküzletbe, ahol gyógyharisnyát vásárolt.

– Gyógyharisnya? Na és ragtapasz? Tyúkszemirtó?

– Azt… talán azt… – hebegte Miksa, mert reszketett a fájdalomtól.

– Meggyógyul! Egy érszorító, egy rézgyűrű a bokára, saját találmány, svéd licenc alapján. Ezeket hordja!

Miksa hordta. Lábsebei elvörösödtek, erei begyulladtak.

– Na ja. Mindenért nem felelhetek – mondta az ortopéd. – Nem vagyok ortopéd szakember, beláthatja. Csak mellékesen foglalkozom vele. De várjon egy percre… – én is szeretnék mutatni valamit… A maga sebei ezekhez képest semmik. – A lúdtalpbetétek és érfáslik közül a polc titkos rekeszéből egy kéziratcsomót rántott elő. – Csak magára bízhatom. Látom, maga tudja, mi a szenvedés, és maga költő. Én is az vagyok – vagyis… írok. Hatvannyolcezer sort írtam le – szabad, félszabad verselésben (elvégre Magyarországon élünk), unokahúgom leendő házasságáról egy benzinkutas fiúval… Benne van a társadalmi háttér, a pénzhajsza. Tudja, írok. Valójában… ezt tartom a leglényegesebbnek…

Miksa bólintott, s ordító szenvedését ajka közé préselve, felbicegett a manzárdjába, s a kéziratpapírt – melyet silány szenvelgések tarkítottak – jeges vízbe mártva, borogatta lábsebeit. Már alig tudta mozgatni az ujjait. Így vánszorgott a Patyolatba a harisnyáiért.

– Harisnyák? – vonta föl a szemöldökét egy vén, szakállas hippi, fintorogva. – Az is ügy, harisnyák. Maga sántít? Na, mindegy. – Huszonnyolc éves haját rendezte a tükörben, mely vállára lógó, piszkos frizuráját villogtatta. – Nem ezek? – fölmutatott négy pár nyűtt zoknit.

– Nem – mondta sziszegő határozottsággal Miksa fájdalmasan.

– Pedig erős vegyszerbe tettük, új eljárás. Hosszabban lehet hordani. Ezek azok! – kiáltott diadalmasan, haját – Rákóczi-módra, csak piszkosan – hátravetette. S fölmutatta Miksa mészfehérre aszalt zoknijait. – Mellesleg, gondolhatja, én csak állásban vagyok itt, különben gitározok. A saját verseimet gitározom. Melyik dobozt akarja? – S kilenc zöld borítású dobozt nyitott fel, melyekben mintegy négyezer-hétszáz gitárra írt verset raktározott. – A „D” betűt adom oda. Demagógia, demokrácia, dekadencia, divat, denevér, dőzsölés, dámvad, diktatúra, dúvad, dalai láma, dráma, didaktika… Ilyenek. Maga meg tudja ítélni. Sose jelentek meg, de azt hiszem, Blake óta nem írtak ilyet… Kíváncsi vagyok a véleményére.

Miksa átvette a dobozt, hóna alá csapta, és otthon belebújt az ásványosított harisnyákba. Csaknem megbénult. Ette a lábát a lúg. Alig vánszorgott. Éhesen. A giccses számok az agyát bénították. A sarki henteshez ment. Az üdvrivalgva fogadta.

– Velős csont? Én… tulajdonképpen nem vagyok hentes… Technikumot végeztem… írok. Maga értékelni fogja ezt. A hivatalos nem értékeli. Két regény ifjúkoromból – mondta a hentes, és zsíros ceruzáját a halántéka mentén lelógó göndörös hajába dugta –, el kell olvasnia… Vigye… itt van egy velős csont, jól főzze ki, háromnapos, meg a kézirat… Én csak mellékesen foglalkozom hentesmunkával… Vannak műfordításaim is: izlandi hentesektől kaptam tizennyolcadik századi halásztörténeteket. Átültettem… Izlandul meg eszkimóul olvasok – nyersben.

Miksa kifőzte a velős csontot – támolygott a rosszulléttől, pedig kis parázskályháját a két ordítóan ordenáré ifjúsági regény kéziratával fűtötte, de a velős csont megfeküdte a gyomrát. Alig tudott mozdulni.

– Otthon vagy? – kérdezte régi újságíró barátnőjét telefonon. – Rosszul vagyok. Ne haragudj, hogy rád török…

– Gyere csak – csicsergett a fényes női hang. – Egyedül vagyok. Úgyis meg akartam már neked mutatni…

Miksába új erő költözött, rossz gyomorral, bicegő lábbal vánszorgott el a szép hajú fiatalasszonyhoz. Ott, a második emeleten lakott a magányos asszonyka. A díványra dőlt. Fölvidulni mindenképpen, gondolta, túljutni a bajokon, az életveszélyen… – nézte a kedves nőt, ahogy az lassan levette a melléről lepattanó szvetterét. Micsoda rugalom! Kicsit boldog volt. Az asszonyka melltartója triumphosan virított a ruganyos testanyag fölött. – Élni, élni fogok, csak azért is, szeretni, újjáéledni! – A nyúlánk test a fürdőbe szaladt, Miksa a tükörből látta, hogy keni-festi magát a finom test, sprék, kölnik kerültek elő, ő már ájuldozott a kívánságtól.

– Gyere – nyögte szabadító nyögéssel az ifjú, de régi vágyú asszony felé. Ölelésre tárta karját, ahogy felült, megmerevítette magát, lábujjait feledve repesett.

– Miksa – szólt komolyan a barátné. – Szeress! Te úgy tudsz szeretni, te megváltod az embert. – Miksa repesett.

– Te vagy az egyetlen, akinek megmutatom… – Miksa föltérdelt a díványon.

– Ilyen – mondta szemérmesen a fiatalasszony, és melltartóját szétpattintva egy nagy noteszt mutatott föl. – Itt dugom, hogy senki se férhessen hozzá. Te értékelni tudod! Valójában csak a fele… Töredék. Írok! Nem, nem ahogy gondolod, nem mint újságíró. Valódi író! Gyűlölöm az újságírást! Az újságíró újságot akar írni, az üzemek, a téeszek, riportok… Nézd! – Miksa nézte az asszony érett mellét. – Belső monológ! Te el tudod intézni, hogy egy színésznő eljátssza! Neked adom! Én csak mellékesen… – és odazuhant Miksa mellé a díványra, aki bénultan hanyatlott alá, kezében az ismeretlen tárggyal. – Nem szeretsz? – kérdezte fuldokló sóhajjal az asszony, beborítva arcát haja selymével.

– De – mondta Miksa. – Elolvasom. Visszajövök – súgta az alélt teremtésnek, és Patyolat-égető zokniját fölhúzva kiosont a második emeleti büdös konyhán át a lépcsőházba. A taxis nem engedte fizetni.

– Uram! Ön író! Ennyit megengedhet nekem, hogy ingyen vigyem. – S kattintotta a kesztyűtartót, s az ablaktörlő szarvasbőr és Soroksár térképe mellől gyűrött gépelt papírlapokat vett elő. – Engedje meg. Csak átfutja. Én nem vagyok sofőr. Írok… – alig találták el a fát, akkor már Miksa kezében volt a taxis kézirata, négy gépelt oldalon, töpörtyűnyomokkal, s csak a bal lába zúzódott össze.

– Hol vagyok? – kérdezte morfiummámorban Miksa, az író. A meglett sebészorvos gyöngéden hajolt fölé.

– Magyarországon.

– Írország – mondta bódultan Miksa.

– Jól mondja – nevetett az orvos. – Íróország. Ne izgassa fel magát. Meg kell gyógyulnia. Tudom, hogy most nem tud odafigyelni, de el kell mondanom magának valamit… Maga értékelni fogja… Én nem vagyok orvos… – Miksa visszahanyatlott, de az orvos oxigénezte.

– Szép… – gondolta Miksa. – Nem orvos, és én itt vagyok a keze között, agyam szétpattan, lábujjaim vérmérgezésesek, hormonjaim gombásak, szívem kifulladt… és ő nem orvos. Azt súgták a mentőben, a legjobb sebész, legjobb a technikája, s már egyetemi tanár lehetne, ha egy kicsit jobban feküdne.

– Nyugodjon meg – fogta vissza Miksa kapkodó fejét az orvos. – Orvos vagyok, de ez mellékes. – Fehér köpenye zsebébe nyúlt, s egy kétrét hajtott finom iratot húzott elő. – Olvassa el ezt… kérem. Könyörgök. Maga nincs a legjobb állapotban, ki tudja, reggelre… a reggelt… szóval, érti. Legalább valaki olvasta!

Miksa majdnem elsírta magát.

– Ne legyen gyönge. Hátha felépül. S akkor bemutat.

Miksa szipogott.

– Kinek?

– Ez itt három novella.

– Meghalok! – ordította Miksa.

– Még ne! – rémüldözött az orvos. – Olvassa el előbb!

– Jaj! – kiáltott fel Miksa, ledobta magáról a takarót, és hálóingben kirohant a folyosóra. A ruhatárból kiragadott egy kabátot, és vacogva kifutott a szabad levegőre. – El innen!

A tavasz párafátyolba burkolózott. Sietett hazafelé, kimerülten, szíve sajgott, önmagáért és a hazáért. Lábujjai égő parazsak voltak, de boldogan látta, hogy a sárgakeresztes utcaseprő lassú ütemben sodorja a tavalyi avart a járda mentén.

– Dolgozik? – rontott rá ijedt és reménykedő kérdésével Miksa.

– Mit tehetnék. Söpröm az avart. – Aztán cinkos mosollyal rávillantott. – De ez csak mellékes… Bő zubbonya alá nyúlt, és hosszúkás, kétrét hajtott ívpapírt húzott elő. – Írok. Tudja, hogy van. Itt senkit sem elégít ki a foglalkozása. Legtöbbje nem is ért ahhoz, amit csinál. Mi legyen? Hát ír. Írunk – nézett mélyen Miksa szemébe, aki vacogva futott tovább, kezében az utcaseprő finom gépelésű kéziratával. Kapkodva csomagolt össze, behányta két bőröndbe a holmiját, és Hegyeshalomra utazott.

– Hova? – kérdezte a vámőr.

– El. El innen. Elmegyek.

– Író?

– Az a foglalkozásom.

– Jó magának. Várjon. – A farzsebébe nyúlt, és egy négyrét összehajtott, több éves kéziratlemezt vett elő. – Maga értékelni fogja. Én nem akartam vámőr lenni. Ha ki tudja csempészni… ebben igaz dolgok vannak… megszenvedtem érte. Csak kényszerből vagyok vámőr, egyetemem van, voltam cipész, erdészeti szakember, hentes, patyolatos, újságíró, dolgoztam kórházban, iskolában, kékfestő üzemben, nyomozó, fodrász, autókísérő, téesztag, sírkőfaragó, borügynök, segédszínész, kutyapecér, igazi segédmunkás is voltam, dolgoztam a Tattersallban, voltam kórustag, személyzetis, állatgondozó, nyomdai tördelő, villanyszerelő, dolgoztam a Halbiológiában, voltam gázellenőr, kiállításrendező, sekrestyés, benzinkutas, jól kerestem, metrótévénéző, vízügyi előadó… – írni kell. Nem elégít ki. Csak az írás. Írni kell. Mindenki ír, Magyarországon mindenki ír… Anélkül nem megy. Kicsempészi?

– Késő van – mondta Miksa törötten, hajnali három volt, aludni vágyott.

– Jó, majd reggel. De ne csapjon be! Itt a faluban van egy Ibusz-szoba, reggelig adnak ott szállást. Olvassa el, mit írok. Megírtam!

Miksa az Ibusz-szobában aludt. Hétkor egy termetes asszony megrázta a vállát.

– Hé, magának nem kell menni? – Ránézett erős, barna szemével.

– De… Megyek… A kéziratok… – oldalt pillantott, ahol a bőröndjei mellett két Lewis-szatyorban halmozódtak a maradék kéziratok. Az asszony kiment, az ablakon át látta, hogy megfejte a tehenet, a tyúkoknak kukoricát szórt, a kötőgépen kötött egy keveset, aztán egy kereskedővel beszélgetett, mielőtt visszajött.

– Maga… nem ír?

– Én? Dolgozom. Van elég. A fiam technikus, reggel indítom. A férjem a téeszbe jár. A lányom lánya, az unokám átjön, vigyázni kell rá. Én meg délután a húsüzembe megyek.

– Nézze – mondta Miksa, kapkodta magára a szvettert, hogy átérjen a határon reggel. – Ennyi kézirat. Most nézze meg! Olvasson bele!

Az asszony szégyenlősen lehajtotta a fejét.

– Ne haragudjon. Analfabéta vagyok.

És aláírta a bejelentőt, két X-et téve a szállásadó helyére.

– Végre – mondta Miksa.

Összecsomagolt. Beszorította a bőröndjeit, aztán széttárta a karját a hamvas reggeli levegőbe, átölelte az asszonyt.

– Mondja le a szekeret. Maradok.

Ruha teszi a költőt

Mindenféle ruhája van. Fölveszi, leteszi, a teste háttérben marad. Tud elegáns is lenni, de nem kell. Kimondottan ruhafajtája nincs. Váltogatja, nem törődik vele. Nem fontos neki. Csak éppen felöltözik, ez a szokás, ruha van az emberen. Valószínűleg ruhában nem volt boldog. Talán meztelenül se. Ki tudja? A ruha mellékes, fölveszi, leteszi, a teste háttérben marad. Röntgennel se lehet átvilágítani.

 

Haja nyakban, nyaka hajban, hajlottan, lezseren és nyűtten áll – válogatott zakói kötetében. Elüt. A ruhájával a környezetétől – hangsúlyozottan puha, költői. Akárhol jelenik meg – látnivalóan költő ruhája az, amiben áll. Színei visszafogottak, anyaga puha, szellemből van, illatszere kellemes. Ilyen egy költő – mondja az ősz hajú ruhatárosnő a szerzői estjén. Ilyen.

 

Egyszerű, tárgyias. A diákszakkör felolvasó délutánjának közepére szabott öltönye van rajta mindig. Nyáron is abban jár, cipőjét a lábtörlőbe törli: por, por, por… Steril legyen, gondolkodó. Nem tudni, jogász-e vagy tárgyalófél; sietős, egyenes váll. Állítólag a Balatonban is öltönyben fürdik.

 

Ó, ó! Micsoda kellem, vidékies választékosság, vadászöltöny zöld szegélye a parolin. Snájdig, de puhább, mint egy huszár. Bársonyszegély, mondom, bársonyszegély. Zsebe a testhez simul, ki nem dudorodik, a kéziratot mindig postán küldi el, nehogy kinyomja a ruhabélést. Bal válláról és jobb válláról könnyű kézzel pöccinti le a port, mi a kocsiúton rászállt.

 

Nyűtt. Összegyűrt. Csőnadrág vagy bőnadrág, bukdácsol a ruhában. Mint egy bohóc, de mint egy zsonglőr is, el nem esik, bár lábai összekuszálódnak a járásban. Nyakkendője pertli. Élvezi az egyedüllétet. Az egyedülvalóságot. Ez az igazi állapota, de kedvesen ődöng a végeláthatatlan márványtermekben, ahol mindenkinek visszaköszön, akár ismeri, akár nem. Ülésben más. Visszahúzódik, mint egy egér, akit meg nem fognak, aki meg nem fog senkit, szellemi sajtot rágcsál, s nevet a halhatatlanságon. A ruha alatt még rengeteg hely van, elférne benne még két másik ember is.

 

Angol. Szabott. Derű-tiszta. Civil. Banktisztviselő is lehetne, de nem az. Menedzsere – a gondolkodás – járatja így. Táncolni nem szokott, ebben a ruhában nem is lehet, csak gondolkodni. Persze, ez csak páncél. Véletlenül megérintettem – nem őt, csak a ruhát –, az anyag sértően kemény, a páncél fölsérti az ember kíváncsi kezét. S a csigahéj alatt végtelen puha ember él.

 

Matróz – akármit vesz fel is. Dülledt mellkas – tengeri illat. Eleganciája súlyemelő testre vall, így vesz fel földet, sziklát, koronát a kezébe. Ereje a begombolkozott nyaktilós mezek alatt összpontosul – feszül. Nem ideges. A ruhája sem. Mellkas, tenger, félrebillent fejű tűnődés, háborog a trikó alatt, mintha a fegyelem minden pillanatban szét akarna robbanni. Bár nincs is tengerünk, tengeri ember.

 

Elsőrangú öltönyök. Dózsa – vascivilben. Komplett. Elegáns ing, elegáns kézelő. Elegáns gombok. Egytörzsű, mint a gomba, kalap nélkül. Cím, rang, kór – nem számít.

 

Vénkisasszony – démonban. Lánc, gyöngy, tű. Régi holmik modern verettel. Vasékszerek, vaslánc, vaskarika. Fából. Fekete és rózsaszín blúzok, mintha platinaestélyre menne, pedig csak a kiadóba. A nő valahol vasba verve kibontakoztatlan türkizben. Vagy vasban.

 

Senki se mondaná, hogy költő.

 

Vászontáska, mai tweed, lötyögő nadrág. Át a századon, vándortáska, mohó cigaretta, fül kissé eláll. A fül is a ruha tartozéka, alatta minden kicsit hitelesebb, hanyagabb, hányavetibb, gondtalanabb. A lélek elegáns póza nem üt át a ruhán, csak a felöltő reverjén csillan fel néha egy csipetnyi halhatatlanság.

 

Gondtalan külső, rendes polgári ruha, de az mégis csak úgy van ráaggatva. Nyakkendő vastag, nadrág szűk. Az egész ruha szűk. A cipő is. Az ország is.

 

Széles karimájú kalap, ferdén a fejbe döntve. Egy arisztokrata s egy garçon könnyed keveréke. Bő, testet takaró zakó, leér a térdig. Ballon nagy, a földet söpri. Századvég. Századelő. Libegve megy a romos Budapesten, egy kávéházba tart, amit lebombáztak, így aztán egy szűk kis presszóba tér be. A fölhúzott nadrág alól kivillan a kamásni.

 

Ketten vannak. Az egyik kijön a szerkesztőségből, a másik bemegy. Az egyik szőke, a másik barna. Amíg az egyik kádban ül, a másik fogadáson. Az egyik hazamegy a szülőfalujába, a másik lepedőbe csavarva ül a kihűlt olajkályha mellett. Az egyik olyan, mint egy brabanti, a másik, mint egy briganti. Az egyik jobbra megy, a másik balra. Egyszerre kettejükkel nem lehet találkozni. Azt hiszem, egy ruhájuk van.

 

Kicsi. Áll az utcasarkon, általában. Tanácstalan. Felöltője beborítja, mint egy katonát. Gyűrött kéziratokat hord a válltáskájában, fiatalos nagy haj, széles sál, földig ér. Heves és fáradt. Ruhái egyre nagyobbak. Mintha az utóbbi időben még kisebb lenne, mint eredetileg.

 

Kék öltöny, húsz éve ugyanaz. Régi szabás, régi anyag. Ebben olvasta föl az önképzőkörben is a verseit, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján. Azóta is ebben jár fogadásra, író-olvasó találkozóra, kortársai temetésére.

 

Színes ing, csaknem kékfestő. Öltönyben soha. Ízlés, gusztus. Nyakkendő soha. Bársonyos lázadás – színesen, ötletesen. Esernyő soha. Még temetésen sem, esőben. Inkább fölhajtott ballon, olasz maffiózók filmképeként. Otthon narancs-fekete-zöld frottírköpeny. Abban ír. Szívesen és színesen.

Írástudók gárgyulása

Befordul a sarkon. A virágbolt felé megy, balra. Elég meleg van, nyög. Mai magyar író. Fiatal mai magyar író. Élő, fiatal, mai, magyar. Ötven fele jár. Nyög. Meleg az idő, meleg a zakója. Valamiféle blézer. Rendes ezüstgombokkal, ezüst liliomok az ezüstgombokon. A haja is ezüst. Verejtékezik, a foltos homlokon megjelennek a verejtékcseppek. A barátjával találkozik a félúton.

– Jaj, szervusz – mondja.

– Szervusz. De jó, hogy találkozunk. Hallom, egy regényen dolgozol a középkorról… Tudod, én sokat foglalkoztam ezzel a korral, talán tudok segíteni – belekarol az ezüstfejűbe, hurcolja az utcán. – Gyere, mesélj…

– Mit meséljek? Megvallom neked, nem érdekel. Csak írom.

– Akkor mesélj a Pistáékról, mi van velük, hallom, beteg a gyerekük…

– Jaj. Szörnyű ez a meleg – zsebkendővel törülgeti a nyakát hátul a gallérja fölött. – Egy víz vagyok. Nem tudom, mi van Pistáék gyerekével. És lehet, hogy azt a regényt meg se írom… Kit érdekel a középkor? Benn voltam a szerkesztőségben, Z azt mondta X-nek, hogy B-t sem érdekli ez a téma. X azt mondta Z-nek, hogy B-t semmi sem érdekli. Bejön N, azt mondta Z-nek, hogy most ő sem ír. X azt mondta N-nek, hogy B-t van, ami érdekli, csak nem ír. Z azt mondta N-nek, írnia kellene… X azt mondta, hogy B… N azt mondta, hogy X… Z azt mondta, X azt mondta, N azt mondta… Te érted ezt? És ez a szörnyű meleg… És még virágot is kell vennem…

 

Négyen ülnek a szobában. Barátiak. Fogékonyak, lelkesek. Lényeges dolgokról beszélnek, szenvedélyesen, egy darabig. Hogy mért mondott le Nixon, Olaszországban terrorcselekményekkel rémisztgetik a népet, hogy Cipruson új tűzfészek van…

Eleinte. Aztán fontosabb dolgokra térnek át, T. mesél. Benn volt a Filmklubban. Azt adja elő.

– És képzeld, konyakot adott. Mért ad nekem konyakot? Mit akar tőlem? Azelőtt sose adott konyakot… És képzeld! Keresztbe vetette a lábát. Hátradőlt. Mosolygott. Még egy konyakkal kínált. Sose szokott konyakkal kínálni. És mosolygott. Tud valamit. De mit? Mire célzott a konyakkal? Hogy írjak realisztikusabban? Vagy hogy ne privatizáljak? Szélesebb társadalmi miliőben mozogjanak a figuráim? Mennyivel szélesebben? Hátradőlt. Mosolygott. Valamit sejtetni akart a konyakkal… De mit?

 

P az eszpresszó sarkába húzza M-et. Körülnéz, lehalkítja a hangját. Még a kávét is fojtott hangon rendeli meg. M értetlenkedik, de P jelentőségteljesen a karjára teszi a kezét.

– Hallottad?

– Mit?

– Nem is hallottad?

– De mit?

– Bent.

– A kiadónál?

– Hallottad?

– Mit kellett hallanom?

– Hogy hogyishívják…

– Micsoda?

– Nem hallottad?

– De mire gondolsz?

– Én nem tudom. Nekem sose mondanak el semmit. Én tudom meg legutoljára.

– Mit?

– Fogalmam sincs.

 

Nők. Női írók. Rendes köznapi dolgokról beszélnek, az új harisnyanadrágról, hogy nem a talpán fog végigfutni a szál, mert töri a talpat. Hogy most még talán lehet karalábét főzni, később már ehetetlen. Kapni francia rúzst. Aztán az egyikük rázendít.

– Bejött ma a Főnök. Komor volt. Azelőtt sose volt komor. Inkább jókedvű, még azt is megjegyezte, mintha nagyobb lenne a csípőm. Képzeld, ezt figyelte. Beszélt velem, sőt nézett. Ma rám se hederített. Magába mélyedt. Ráncok jelentek meg az arcán, a délelőtti tojást sem ette meg… Azt mondják, hallott valamit… Tudjátok, ő mennyi helyen megfordul. Nem is tudom, odaadjam-e neki az új novelláimat? El szokta olvasni. De most komor volt. Egész nap az íróasztala mögött ült, és gondolkozott. Ilyen azelőtt sose fordult elő… Kijön hozzánk dumálni, még a butikokról is beszélgettünk vele… De most csak ült. Azt mondják, hallott valamit.

 

Régi társaság, mai magyar remekírók. Bőrben. Vörösbort isznak, csöndesen.

K: – Benn voltam a szakszervezetben. Bejött Á, és azt mondta, C nem engedi V-nek, hogy D-ről azt írja, amivel F írását cáfolná. V szólt D-nek, D erre megsértődött, hogy nem engedik meg V-nek, hogy F-et cáfolja. D azt mondta, „elvégre az én bőrömre megy a játék…” C legyintett, hogy „a te bőröd…” „Neked nincs külön bőröd, csak közös bőr van. Mért kell F-et mindig cáfolni? F jószemű író, és a szerkesztőség végeredményben egyetért F írásával. Ezen nem érdemes fönnakadni.” D ezt kikérte magának, állítólag visszavette az írásait C-től, pedig már be voltak tördelve. C nem akarta visszaadni, inkább azt kérte, D maga írjon F írásáról, de D azt mondta, majd hülye lesz a saját védelmében írni, különösen, mikor itt van V írása, elvégre ő is a saját bőrére dolgozik. C csak azt hajtogatta, hülye vagy, neki nincs külön bőre, csak közös bőr van. Mire értette?

O: – Hogy benne vagyunk a szakszervezetben, mindnyájan.

P: – Igen. Nagyon meglehet.

L: – Minek különcködni! C azt csinál, amit akar! Csak nem fogja hagyni magát D-től terrorizálni?

O: – És D visszavette az írásait?

K: – Persze. Most egy másik folyóiratban fognak megjelenni. Hát megsértődött!

P: – Arra minden joga megvan.

 

Tévés írók. Szimatolnak. Miféle téma, miféle sztori kellene. Hogy jól megfizessék. És hamar. És ismételjék, ismételhető legyen. És külföldre is forgalmazhassák.

– Általános téma kell. Amit Európában is értenek.

– Csak azt érthetik igazán Európában, ami magyar is. Nézd meg Bartókot vagy József Attilát.

– Te melyik vagy?

– Nem azért mondom. De helyi jellegű kell.

– Azt mondták?

– Ki mondta?

– Te mondtad.

– Hát azzal lehet kint is hatni. Azt lehet forgalmazni.

– Hogy ne legyen orvos vagy tanár vagy festő a főhős, azt mondod?

– Mindig ezzel jössz. Legalábbis az építőmunka… a termelés gondjai… A mai hétköznapok.

– Kiknek a hétköznapjai?

– Jaj… Hát az országé. A mi országunké.

– Azt mondják?

– Ki mondja?

– Te mondod.

– Csak hallom. Én nem mondom. Én humorban utazom. A futballistákról. Abban benne van az egész…

 

Két költő beszélget. Magas, puha arcú és alacsonyabb, göndör.

– Nem értem, minek írod ezeket? – mondja a göndör. – Te is tudod, mi a nép…

– Mért? Mi baj van?

– Abrakadabra, amit írsz.

– Hát ma már nem lehet úgy írni, már ne is haragudj, hogy a szél… meg a kukoricás… meg anyám bánatai… Már ne is haragudj. Itt kimaradt egy fejlődési etap. Nálunk igazán sose volt avantgarde. Ezt pótolni kell.

– És a nép?

– A nép, a nép… Az megint más. Külön van a nép élete, és megint külön a népért való költészet. Nem írhatsz egyszerűen a népnek, a nép általános színvonalán… Nálunk kimaradt egy fázis. Jóformán sose volt avantgardunk. Ezt pótolni kell.

– Ötven év után?

– Mindegy. Nekem mindegy. Én eladom a verseimet, te nyavalyogsz, már ne is haragudj. Ezt most megeszik. A vers nem csak érzés, technikai is. Ma ez a technikája. Ezzel tudsz hatni. Ha tudni akarod, a népre. A népért. Azt hiszed, a hosszú hajú srácok a szélfútta dallamokat akarják hallani tőled?

– És ez a nép?

– Hát ki a nép? Akkor azt mondd meg, ki a nép? Amelyik nem olvas egy sor verset sem? Ez a hosszú hajú társaság legalább olvas. Kíváncsi.

– Igen. Ez az olvasó nép.

– Na. Te is beláthatod. Most keresztrejtvény alakban írtam egy verset az idősíkok szerint. Higgy nekem. Ma már nem elég vízszintesen írni, apa.

 

Gyerek írók. Idősebbek, fiatalabbak, mindenesetre lelkesek.

– Nem kell a csoda. A misztikus. Kit érdekel a misztikum? Kitaláció. A mai iskola légköre, a mai fiatalok élete – ez kell. A gyerekek nem akarnak félni.

– Ki mondta?

– Mondják ezt mindenütt. Azt hiszem, ez érthető. Nem eleget féltünk? Valami üdítő, tiszta világ kell. Nálam még a nyakkendő is hiteles.

– És a mese?

– Mese! Eleget meséltünk már, évszázadokon át. S eleget féltünk, nem?

– De.

– Nahát. Elég volt!

 

Színházi írók az előcsarnokban egy társuk bemutatóján.

– Nem szeretem a mai témát – mondja egy köpcös úr.

– Abba mindig bele lehet akaszkodni. Jó, jó, de leragad a színpadon. Mindent bele lehet magyarázni, akármit írsz.

– De legalább él, nem? A színház lassan mutatvány lesz, akrobatika, tömegillúzió, olyan általános, amibe már nem is fér bele a mai élet.

– Ahogy gondolod. Én már csak parabolákat írok. Annak legalább nincs testszaga, ne haragudj. Játszódhat az a középkorban vagy Amerikában, a huszadik században vagy Új-Zélandon, és abba mindent bele lehet magyarázni.

 

Szerkesztőségi folyosó, a mosdó előtt. Jövő-menő írók.

– Mit mondanak fönt?

– Hol?

– Fönt, hogy mi van lent?

– Azt beszélik, várni kell.

– Meddig?

– Kettőig. Akkor nyit a pénztár.

 

Befordul a sarkon. Jobbra megy, a hentesbolt felé. Meleg van, dől a hőség, a mai magyar író siet. Fölveti a fejét a kereszteződésnél, nehogy elgázolják. A kocsik az orra előtt rohannak el. A fiatal élő mai magyar író izzad. Törölgeti a halántékát, kapkodja a fejét, olyan nagy a forgalom, olyan sok a jelzés, a lámpák villognak. Tanácstalanul áll öreg zakójában, ezüstgombokkal.

Jön a barátja, érdeklődik a munkája felől, lelkesen, de ő leinti. Hozzáhajol.

– Hallottad?

– Mit?

– Valamit.

– Hol?

– Bárhol.

– Nem.

– Még én sem. Ilyen utakat! Hogy hogy fogunk itt átjutni?

Pillanatképek a költőtalálkozóról

A szervezésre óriási feladat hárult. A külföld, a belföld, a finnek, az észtek, a jöttök, a mentek, vártok, esztek összes, kellemes bonyodalma. A nagy hallon keresztül könnyedén futó emberek szervezték a vacsorajegy-kiosztást, tárgyaltak a buszok hanyag testtartású sofőreivel, igazgatták a templomban az orgonahangverseny résztvevőit. Kifáradtak.

 

A költők énekeltek.

Nem csak versben, s nem csak „azért”, amit Tornai Jóska ír, hanem szabályosan, ülve, hátradőlve a széken, a hattagú zöld egyenruhás cigányzenekar közelebb húzódott az asztalokhoz, és a külföldi költők széles mosollyal hallgatták a jó hangú énekeseket.

 

A legújabb technikával fordították az előadásokat. Az azonnali fordítás elmondhatatlanul nehéz. Egyetértettem azokkal, akik az előadók befejezetlen mondatait befejezték – vagy átugrották. Így kerekebb lett az egész. És a fülkében pokoli meleg volt.

 

A nők, a drága nők, a háború igazi ellenségei, legádázabb, elszánt ellenségei is jelen voltak. Ki kékben, ki fehérben. Naivan, magabiztosabban. Tolmácsnők, szervezőnők, hotellányok. Nem lehet nők nélkül élni. Az egésznek valami jótékony balzsamot adott, a vitáknak bájt, a humornak kellemes értetlenséget, az elszánt komolyságnak időállóbb, biológiai komolytalanságot. Nagyon kellettek.

 

Balra italok. Jó borok, olvatag sör, olajsűrű konyak. Vannak nemzetek, melyek nagyon szeretnek inni. Azt mondják – olvasom a cikkben, idegorvosi nyilatkozatban –, hogy az alkohol árt. Ártalmas a szívre, májra, idegrendszerre. Lehet, hogy rossz propagandának hat, mégis le kell írni: használ is. Vannak pillanatok, amikor inni kell egy embernek, egy nagyobb közösségnek (népnek, nemzetnek) – hogy legalább minimálisan föloldja feszültségeit. Nem tudom, ha az ember mondjuk az NSZK-ban vagy Amerikában élne, nem inna-e? Van, amikor inni kell, hiába.

 

Az új technika és régi előadások keveredtek. De hát ez mindenütt így van. Ami igazi volt, az a lelkesedés. Igazhitűek jöttek egybe, akik hisznek a háború elkerülhetőségében. És ez mindennél fontosabb. Az előadások? Eszmék. Egy kis olasz nő mutatta hathónapos kisdedét. Ölben, négykézláb, nevetve. Giuliannának hívják. A nő pergő nyelven magyarázta – nem eszik sóskát, sárgarépát a bambina. Pedig, ugye, muszáj ilyen korban sok vitamint ennie. Én mint szakértő bólintottam.

 

A tihanyi apátsági múzeumban megnézték a vendégek Martyn Ferenc összegző festményeit és halhatatlan grafikáit. Látták, Európában élünk.

 

No meg a táj. A Balaton zölden ragyogott, mint nagy olajlap, beitta és kicsit visszaverte a homályos napot. Az Annabella előtt nádsátrak fakószőke gúlái, a vörös föld mértani szőlőkaró-rendekkel vonalazva, az új házak nyers falai vakítottak. Többnyire későn, agyonbeszélve, vitatkozva feküdtünk, hajnali négykor, háromkor. Viszont hajszálpontosan ébredtünk hétkor a betonkeverő tankzörejére. (Kis háború.)

 

Német hang a liftből. „A szervezés a legfontosabb. Nem lehet a semmiből kiemelkedni. Írni, és valakivé lenni. Előbb kell valaki lenni, aztán lehet tehetséges az ember.”

 

Az előadások szerteágazó indái közt sokakban felmerült a gyanú – lehet-e a költészetről beszélni, eszmélkedni, ennyien, ilyen pőre kitettségben, nyilvánosan? Mindenesetre az biztos, hogy elbújni, cellába fordulni is lehet – a szentek egy része is ezt tette, és sokszor nagyobb hatásuk volt korukra és évszázadokra, mint a megégetett eretnekeknek vagy a szónokoknak. Az azonban bizonyos, hogy akár nyilvánosan, akár begubózva, de csak az élet belső hitelével lehet költészetet csinálni – az életünk árán lehet hitelesíteni a költészetet. A gondolat, eszmélkedés – másodlagos. A hit, emberhit – minden. Mert az a magatartás alapja. Háborúban és békében és költészetben.

 

A bohémek szabad idejükben kártyáztak. Elszánt arccal, rezzenéstelen tekintettel néztek egymás szemébe, és blöfföltek. De néha igazuk volt.

 

Az új technika mozdulatokban is keveredett a régivel. Egyik magyarunk nagy rutinnal döntötte föl a Kékkúti ásványvizet egy angol hölgy asztalán a hallókészülék zsinórjával. Zavarában kedvesen magyarázkodott, hogy nálunk ez keresztelőt jelent. A lady fanyarul kijelentette, nem ismer ilyen babonát a XX. században.

 

A szálló folyosóján dallamosan szállt a francia szöveg:

– Költészet? Jacques Piccard batiszkáfja hány száz méterre szállt le a tengerbe! És Francis Chichester szólóvitorlása? Ez a század költészete, tudomásul kell venni.

 

Itt, ott (egy-egy) kupacban ültek emberek. Tolmácsokkal, saját hangjukon magyaráztak egy-egy verset – s milyen is a költő –, legtöbbször a sajátjukat. Megható volt, mennyire nem kereskedő szellemű a legtöbb – az elszemélytelenedés korában –, de pszichológiailag mégiscsak alanyi költő –, még a mozdulataik is ügyetlenek voltak, egy-egy mellényzsebből kicsúszott a vers csücske. Elfelejtették a közepén a saját versüket. Ki kit fordít? És viszont. Mint egy kedves börzén, ügyetlenkedtek a költők, a külföldi magyarok közt, lengyelek–svédek közt – mert hát az ember az egész világnak is ír.

 

Izzó szemű, sűrű nagy hajú lány jött a terembe. Hátravetette zászlónagy fekete hajtömegét. Körülnézett, halkan behúzta maga mögött az ajtót. Leült egy távoli sarokba, adóvevő készülékét felkattintotta, s hallgatta az olaszok előadását a romantika hanyatlásáról, elhelyezve a nagy gubancban fülhallgatóját. Elsikkadt a mondanivaló, megbolydult a terem. A szőkébb költők körülvették. Guillevic, az elnök – jótékonyan – 15 perces szünetet rendelt el.

 

A tihanyi templomban felhangzott Kodály Esti dala a Veszprémi Vegyeskar előadásában. Emberi hang – nagyvokál – töltötte be a Balaton fölötti térséget olyan mélységesen, hogy sírni lehetett. A vendégek hallották, Magyarországon vannak. „Isten lelke lebegett a vizek fölött.”

 

A szállodában nagyon hideg volt. Nem tudtak fűtőtestet adni. A tv riportere berekedt. A lányok fáztak. Kár.

 

De aztán a bárban minden megoldódott. Valójában a világos nappali terem a tudat erőfeszítéseinek a színtere volt. Nyílt térelőnyeivel, hátrányaival. De a bárban valami tudatalatti szabadult fel. A vörös, kék, sárga lámpák is izzadtak, a zenekar kitűnően játszott, s a költők táncoltak. Az űrhajó jelzéseit utánzó bip-bip zenére, a vijjogó sziréna-mikrofonra, a „Volt egyszer egy Kis-Madách, egy Nagy-Madách” ringására – táncoltak. Mint régen a tűz körül. A varázslók. Réveteg, rövid hajú lány forgott körbe egy fiatal arcú olasz előtt, nagy finn fiú rángatott mohó kedvességgel egy testes, szép szemű nőt, kopaszodó-nevető férfi rövid ujjú, világoskék garbóban megragadott egy nagy német asszonyt, és rázta a lábát, illedelmes arccal csúszkált egy intellektuális költő egy jó formájú orosz nővel, szemüveges mongol férfi nevetve verte az ütemet a térdén… táncoltak. Mintha a föld dobálná őket, az anyaföld az emberiséget.

 

Ide jöttek a költők, Magyarországra. Eszmecserére, emberi érintkezésre, hitre, fogadásra. A gesztusaikban, vallomásaikban a leglényegesebbet fejezték ki. Itt, nálunk. A szabadságot. Úgy látszik, lehet nálunk érezni. Úgy látszik, nálunk lehet érezni. Aztán kifutott a hajó a kikötőből a mi kis tengerünkön, megrakodva egy darab Európával, világgal. Háromnegyed tíz volt.

Te vagy a hibás

Bagó Lajos, hivatásos író megvetette a lábát a havas területen és az irodalomban. Csúszkált, csúszkált egy darabig, aztán megvetette a lábát, egyenesen állt. Igaz, nem mert ellépni a helyéről, félt, hogy elvágódik, de csak megvetette. (Lelkiállapotából nem derült ki, hogy magát is megvetette, vagy csak a lábát, de javában állt, két lábon.)

A Törökvészi úton áll. Köztudott, hogy a Törökvészi út lejt. Hóban, december végén különösen lejt. De nem tehetett mást, fölkaptatott egy Törökvészi úti szerelőhöz, mert elromlott a kocsija. Ahogy lábát megvetve állt a Törökvészen, sóhajtva gondolt az országára és a kocsijára. Mért pont itt áll a Törökvészen, állhatna nyugalmasabb helyen is. De – gondolt aztán vigasztalóan a sorsára – ide állította őt a történelem, hát itt kell állnia. Fájdalmasan gondolt Franciaországra, ahol nincsen Törökvész, nem is volt. Fájdalmasan gondolt a csodaszép tizenkettedik századbeli francia kastélyokra, várakra, templomokra, erődítményekre, melyek eredeti falaikkal merednek egy-egy hegycsúcson vagy folyó mellett. Nem kellett harcolniok az oszmán nagyhatalommal, hogy megvédjék az akkor aggkori Európát. Jó lehet Franciaországnak – váraikat épségben hagyták, mi meg testünkkel és omlatag várainkkal védelmeztük azt a bizonyos Nyugatot. Bagó sóhajtott, ahogy a Törökvészen állt francia kiscsizmájában – októberben járt Franciaországban, onnan hozta ezt a remek kiscsizmát. Eleinte szerette, feszes volt, elegáns. Amíg száraz volt a talaj. A hóban elkezdett csúszkálni – műanyag talpa volt. Bagó alig tudta megvetni a lábát a történelmi talajon. Zúgott, szánkázott lefelé a Törökvészen, előrehajolt, hátra egyensúlyozott, csúszott, röpült – átkozta a francia kiscsizmát. Most nem mert elmozdulni a helyéről, nehogy hasra vágódjon.

Elszokott a lábon járástól. Mióta megvetette a lábát az irodalomban – autót vásárolt. Szép sárga Skodát, azzal röptette magát a szerkesztőségekbe, a kihalt magyar vendéglőkbe, a török pusztította magyar országrészeken. Hozzászokott az üléshez, a motorizáltsághoz, most aztán alig tudott megállni a lábán.

Mennyit csúszkált az irodalomban! Talán többet, mint a történelmi magyar talajon, a hóban. Odahagyta eredeti foglalkozását, a tanári pályát – és író lett. Ahogy a decemberi szürkületben fölnézett a kemény csillagokkal teleszórt égre, fájdalmasan gondolt arra, mért is lett író? Szó, ami szó, a főnöke miatt. Az igazgató miatt. Az igazgatója kibírhatatlan volt, rémálom, mint egy távoli ősapa, aki vörösre duzzadt fejjel mered fölötte, és harsogja az égi szózatot:

– Lajos. Magának írónak kéne lennie. Ne tanítson. Maga elkésik. Maga nem tartja be a tanmenetet. Maga megszegi a rendtartást. Maga nem készíti el idejében a faliújságot. Maga szabadságra vágyik. A tantestületben nincs szabadság, belátom. Itt rend van. Ezeréves rend. Menjen az irodalomba… Ne törje magát itt bagóért.

Lajos elment az irodalomba. Kritikákat írt, mini esszéket, hangjátékokat, népszínműveket, gyermekmeséket – mennyit csúszkált, mennyit bukdácsolt! Nem beszélve arról, hogy úgy tetszett neki, félrevezette az igazgatója: az irodalomban is be kellett tartani a rendtartást, a határidőket, itt is volt tanmenet és faliújság. Lajos borzongott a hóban, ahogy ezekre gondolt, de csak megvetette a lábát, autóban pihentette lábát a Törökvészen és az irodalomban.

De most, szerencsétlenségére, kocsija sem volt. Minden összejön, ahogy szokták mondani. A kocsi kipufogója leszakadt, a ventilátor gumija beakadt, a ventilátor két vasfoga kitört, és az ablaktörlő pálca levált. Ezért vitte a szerelőhöz a kocsit – már nem látott ki az ablakon. Épp most, amikor a szerkesztőségbe kell rohannia, hogy megbeszélje a szilveszteri számba írt novelláját. Két óra késéssel állított be, csatakosan, elcsigázva, francia csizmában.

– Már nem vártalak. Majdnem kiadtam a munkát másnak. Ezt egy tantestületben nem tehetnéd meg. Én is rohanok haza, be sem vásároltam, tojást meg szardíniát is kell vennem, tudod, milyen tömeg van ilyenkor.

– Ne haragudj… A Skoda ablaktörlője…

– Tudom. Az ablaktörlő, a ventilátor, a hűtőfolyadék. Amíg nem volt autód, rendesebben dolgoztál.

– Sajnos, van. És ez a gyártmány…

– A te kezedben minden tönkremegy. Nem érdekel az autó. Jobban érdekel, hogy holnapra be tudod-e hozni a szilveszteri számba azt a novellát?

– Milyen novellát?

– Na ne tettesd magad! Már beszéltünk róla! Nekem holnap le kell adnom a szilveszteri számot. Gondolhatod. Valami vidámat. Jó humorosat. Nem tehetek be gyászhimnuszokat a szilveszteri számba! Amin nevetni lehet, ami üde, biztató!

A szerkesztő élesen Bagó szemébe nézett, kérlelhetetlenül.

– Vidámat? – kérdezte az író keservesen.

– Persze. Mért? Nem is arra gondoltam, hogy valami halálesetről tudósíts.

Vidámat? – gondolta Bagó. – Az elég nehéz lesz. Ahogy görnyedve ült a szerkesztőségi fotelban, sajgott a dereka, annyit egyensúlyozott a Törökvészi úton és az irodalomban. – Világos, kiújult a lumbágóm, holnap föl se tudok kelni. Pedig anyámhoz kell rohannom a kórházba, Hidegkútra, és most kocsim sincs, madártejet és rántott pulykamellet ígértem szegénykémnek. Végem van, nem bírom. Vagy nem lumbágó ez, vese? Vese lesz. Na, akkor fél évig kampec. Egy fillért se fogok keresni. Pedig most nem lehet leállni. A lányom férjhez megy januárban, az albérletért ki kell fizetnem egy összegben húszezer forintot egy évre. Vagy be se fogadják. Mi szaggat ennyire? Mellhártya? Az följebb van. De följebb is fáj. Összeszorítja a mellkasomat, mint a vasmarok. Infarktus készül. Akkor egy darabig nem írok. EKG-t kellene csináltatnom, de nincs időm. Se kocsim. Lépni alig tudok. Még hozzá ez a rohadt francia csizma. A török dúlást megúszták, de egy tisztességes csizmát nem tudnak csinálni! Kellett nekem francia csizma! Műanyag talp! Hát ilyet itthon is kaphatok! Nem beszélve arról, hogy kétezer-ötszázat meg se adtam a barátomnak, aki kölcsön adott a francia útra. Pénz kell, novella kell, madártej kell, esküvői vacsora kell, ablaktörlő kell, hát ki se látok a kocsiból! Mi nyilall így? Talán túl sokat iszom? De ha nem iszom, gondolkodnom kell, és azt már nem bírok. Máj lesz. Na, az aztán bead. – A szerkesztőre meredt, aki előtte gesztikulált.

– Vidámat! Tudod te azt. Valami kedves marhaságot. Valami bukfencet. Ami vidáman indul, elcsavarodik, aztán harsány nevetségbe fullad. Írhatsz bármiről, csak vidám legyen! – És közelebb hajolt az összegörnyedt emberhez. – Annyit elárulhatok, megfizetjük. Holnap le kell adnom. Nem leszünk szűkmarkúak. Nem bagóért… – suttogta.

Lajos összeszorított foggal poroszkált a Törökvészi úton. Nyilallt a dereka, a tüdeje, a veséje. – Vidámat! – kiáltotta dühösen, ahogy csúszkált a francia csizmában, fejében a lerombolt magyar várakkal, a tanmenetet tartó faliújság-irodalommal. Tarasconra gondolt, ahol még mindig épségben áll az erődítmény, legalábbis októberben így látta, pulykamellek jártak a fejében, esküvői torták és fényképek, olajkályhák, bojlerek, albérleti díjak, kölcsönpénz, ventilátorok, kipufogók…

Elvágódott. A francia kiscsizma nem tartotta tovább, hasra vágódott a jeges hóban. Elfeküdt, mint a rongy. A hóban markolászott a keze, a csizma sarkával próbálta újra megvetni a lábát, nagy nehezen föltápászkodott. – Ha eltört, akkor még hazáig se tudok elvánszorogni. Valami vidámat. A francia történelemben ilyen csizmát csinálni!

A kis villanykályha melegénél körmölte a szilveszteri novelláját. Sehogy sem tudta elkezdeni. Az első mondat, legalább az első mondat eszébe jutna, vagy ugrana. Akkor majd írna. De – ezeket írja meg? Szilveszterre? Hogy anyja súlyos beteg, Magyarországot a török dúlta, a veséje leszakad, a lánya esküvőjére már nincs egy fillérje sem, még a francia szabadságért is tartozik kétezer-ötszázzal, nem lát ki a kocsiablakon… Hol rontottam el?

Aztán beugrott az első kép. Régi igazgatója duzzadt, főtt feje, ahogy tudatlanságában a rendtartásról, az élet értelméről ordítozott. Ahogy vasalt ruhájában előtte ágált, nehogy azt higgye, a rendet csak úgy föl lehet rúgni. Hogy el lehet késni! A magyar seregek elkéstek Mohácsnál, tönkre verték a magyar hadsereget. A késés a legnagyobb bűn! Mi minden lehetett volna, ha nem lépünk be az első világháborúba? Tiltakoztunk, tiltakoztunk, de csak beléptünk, a javába! Elkéstünk a tiltakozással! – A Főnök duzzadt fejjel ordított. – Hányszor ki akartunk ugrani a második világháborúból! Kiugrottunk? Fenéket! Olyanok miatt, mint maga! Akik vacakolnak, nyűglődnek, nem érnek oda idejében, ahova kell! Nem tartják be a szabályokat! Nem csak a szabadság számít, fiacskám, a rend! A tanmenet, a tanári gyűlés, a faliújság!

A Főnökök! Főnökökkel lett tele a kis szoba, a villanykályha kis fényénél főnökök ugráltak a homályban, törzsfők, bibliai kisistenek, ősapák, világon túli kiskirályok – tele lett az élet főnökökkel. Közértvezetőkkel, grófokkal, autószerelő istenekkel, tanár-bárókkal, taxiellenőrökkel, vízvezeték-szerelő hatalmasságokkal, áruházi Mikulásokkal, fehér köpenyes orvoskirályokkal, főbérlő-kancellárokkal, maszek kőművesmesterekkel, kucsmás zöldségárus bojárokkal, benzinkutas úrnagyokkal, pszichoanalitikus főapákkal, vezetőképzős főmuftikkal, békenyilatkozó hájas blöffölőkkel, munkafelügyelő császárokkal, szoknyapecér családfőkkel és ujjal mutattak a hóban bukdácsoló Bagóra: – Te vagy a hibás. – A hatalmas hatalmasok fönn trónoltak Bagó tudata tetején, és bukdácsolásra kárhoztatták.

Lajosnak tetszett az írás, beevickélt nyilalló lábával a szerkesztőségbe, és várta a hatást. Két óra múlva megkapta. A szerkesztő lélekszakadva rohant be:

– Ez neked vidám írás? És én még el se olvastam, csak mondtam, hogy kitűnő. Ez borzalom! Engem ki fognak rúgni! Becsaptál! Mindenki magára ismert! Az összes főnök tajtékzott! Még jó, ha egy nagy fegyelmivel megúszom! Látni sem akarlak! Nekem nehogy még egyszer ide betedd a lábad! Betelefonáltak a szövetségbe, hogy onnan is kirúgjanak téged! Ki is fognak! Most aztán megnézheted, miből fogsz élni! Ilyen marhaságot! És én még bíztam benned! Hát nem élünk a középkorban! Vagy a török világban! Főnökök! Rendszabályok! Tanmenetek! Régen, Bagó Lajos, régen, de nem most! Téged ki fognak zárni még a gyermekszakkörből is! Nem te voltál a külföldi írók gyerekei számára alapított cuclibizottság titkára? Na, onnan is ki fognak rúgni!

Bagó Lajos, hivatásos író vánszorgott fölfelé a Törökvészi úton a nagy hóban, január másodikán. Csúszkált, bukdácsolt, arra gondolt, majd az autóját is el kell adnia, ha egyáltalán megjavítják. Abból elél egy darabig. Aztán majd írhat megint igaz, fájdalmas történeteket – bagóért.

Diagnózis: olimpia

Az orvos a vizsgálóasztalra dőlve aludt. A nővér gyöngéden megérintette a karját.

– Doktor úr… Doktor úr…

Meggyvágó doktor nem mozdult.

– Doktor úr… Ne szimuláljon!

– Mi az? Mi van? – riadt föl Meggyvágó s ködös szemmel nézett körül. – Győztünk?

– Nem. Nem hiszem… Nem szoktunk. Egy beteget hoztak.

– Pont most? – Az orvos elnyűtt bamba arccal meredt maga elé. – Nem bírom… Nővérke, megkértem, hogy senkit… Senkit ne eresszenek be. Összeestem. Tudja, hogy fél órát se alszom már naponta… Nem is látok – a szemét dörzsölte.

– Nem küldhettem el őket. A Lélekipari Vállalattól vannak. A munkatársai hozták be a beteget.

– Rosszul van?

– Ajaj. Azt hiszem, nem is él.

Ekkor már betódultak a civilek, két izzadó, elegáns ember hozott egy harmadikat, a karjuk között szorították, feje előrelógott.

– Doktor úr, segítsen!

Meggyvágó megrázta magát, hogy fölébredjen.

– Pont én? És mért ide hozták?

– Ideg és Elme, nem? – mosolygott az egyik izzadó úr, s egy székre löttyentette az elalélt kollégát.

– Mondják gyorsan… Amíg ébren vagyok. Mi a baj? Dühöngött? Tört-zúzott?

– Á. Egyáltalán. Épp ellenkezőleg. Alszik.

– S mi abban a baj?

– Mindenütt alszik. A folyosón fekve alszik. A főnök szobájában a szekrényben aludt. Egy kísérleti kamrában horkolt, miközben az alany állóképességét kellett vizsgálnia…

– Nem tud dolgozni?

– Az nem is volna baj. A Jövőtani Osztályon dolgozik, nem nagyon lényeges.

– Mit csinál ott?

– Mit lehet ott csinálni? Ül, ábrándozik, számolgat, éhségi szinteket mér, elhalálozási statisztikát készít, gerontológiai gimnasztikákat koreografál – a végső mozdulatok remegéseire, tetszik érteni –, szóval, nem csinál ő különösebben semmit… De most nem lehet életet verni belé. Azelőtt legalább ült, vagy néha elment munkaidőben a Rudasba. Az van közel. Már annak is örültünk. De most lefekszik a liftben. Alszik.

Meggyvágó megrázta magát, hogy ő is életre keljen.

– Agyonlógta magát. Somnolentia inaertialis. Tehetetlenségi alvás. Semmittevési alvás. Gyakori.

– Nem, uram! Közben motyog! Részidőket, századmásodperceket suttog maga elé, műszavakat, kettős csavar, duplaszaltó, óriáskerék, balhorog, kettős tus, rohamvitorlás, üldözőverseny…

– Üldöztetési téveszmék…

– És magyarosított. Vagyis… Volt rendes neve. Pépre magyarosított.

– Pépre? Nem baj, ha magyar neve van valakinek. Annyi embernek van magyar neve.

– De… Pép? Pép Lajos lett a rendes Pecherből – nézték a munkatársak a szegény előrehanyatló Pépet.

– Na jó – mondta Meggyvágó, kinyújtotta a kezét, mintha kezet fogna velük, egyikük belecsúsztatott egy ötszázast. – Megpróbálom. – A másik is csúsztatott egy ötszázast. – Jó, hogy behozták. Maguk rendes kollégák. Elmehetnek. Majd kezelésbe vesszük.

– Köszönjük. Ha van valami, értesítsen bennünket, doktor úr. Lélekipari Vállalat, benne leszünk a jövő évi telefonkönyvben. Hogy mi lesz vele? Ráér, mert a Jövőtani Osztályon dolgozik, csak legalább ne járjon be.

– Megtesszük, amit lehet. – Elbocsátotta a dolgozókat, akik az Intézet büféjébe siettek, és vettek két olimpiai aranyérmet étcsokoládéból szép sztaniolban.

Meggyvágó a páciens vállát rázogatta.

– Pép úr… Halló! Pép Lajos! Ébredjen!

Pép megrázta vékony nyakát, kilógó ingét kezdte ösztönszerűen a nadrágjába gyűrögetni, szandáljából kivette a lábát, egyiken nem volt zokni.

– Doktor úr… Tönkrementem. Büntetőszázadba osztottak. Ez a baj. A Jövőtani Osztályon dolgozom, de mit csinálhatok, nincs mivel foglalkoznom. Nincs jövő. Mint olyan. Kisebb országokban ezek a kutatások… tetszik érteni. Hazamentem. Gondoltam, bekapcsolom a tévét, a semmittevésben halálosan elfáradtam. És néztem az olimpiát. Agymosok legalább. Kimosom az agyamat. Érti. Doktor úr, maga alszik?

– Nem, nem, csak egy pillanatra elszunnyadtam. Beszéljen.

– Rájöttem, ez szándékos. Rám kapcsolták a gépet. A jövőgépet. Rosszul vagyok. Hányingerem van.

– Hányjon. Ott a mosdó – mondta félálomban az orvos.

– Nem most. A jövőtől. Gyötörnek a képek. Már csak ezeket a képeket látom. Rám kapcsolták a gépet. A stadionok betonszerkezete mintha a fejemre nőtt volna. Minden tökéletes. Feszített víztükör van a medencében. Kifeszítik a vizet, hogy egy-két századmásodpercet nyerjenek. Az üldözőverseny lámpái villognak a fejemben. Percenként kapkodják a képeket. Nem győzöm. Vibrálnak a villany teljesítményszámok. Robotemberek részidőket ordítanak, világcsúcsokat javítanak futószalagon, mint egy varrodában a munkásnők.

– Gépek. Na ja, a gépek.

– Nemcsak a gépek. Az rendben van, azt én is tudom, a Jövőtani Osztályon dolgozom. (Szebb Jövő-tani osztály volt a neve, az első szót azonban leragasztották leukoplaszttal, de ez mellékes.) Emberek. Férficombú nők röplabdáznak, reng alattuk a terem. Üvöltve futnak be öttusázók magukból kivetkezve, eszméletlenül, és fél órákig lélegeztetik őket, hogy életre keljenek. Harminckilós gyerekek csonttalanított testtel tornásznak mint a vitustáncot járók, nem tudni, hol a fejük, hol a fenekük. Kopasz varázslók vetik vízbe magukat és fuldokolva csapkodják a feszített víztükröt. Sehol egy ember! Fantomok… Visszafejlesztett mellű nőakrobaták, még a bimbó se látszik a trikón! Hormonátrendezésű törpék a korlátokon! Kitenyésztett férfi arcú és férfi testű nők domborodnak a medencék fölé, és röhögve úsznak világrekordokat. Izomkolosszusok vashengereket emelnek a fejük fölé, közben övvel szorítják össze a hasukat, nehogy kipukkadjanak, mint a túlfőtt káposzta. Nem bírom!

– Ne nézze. Nem kell néznie.

– Rám kapcsolták a gépet, nem tehetem. Már én is részese lettem a versenynek. Kiszúrhatták, hogy a Jövőtanin dolgozom. Összekeverik a képeket, mert szupertechnikával dolgoznak. Van úgy, hogy az uszodából közvetítenek bokszmeccset, de a bemondó nem azt közvetíti, amit látunk, hanem egy harmadik versenyt. Nézem, hogy az egyik törököt leütötték, miközben a kommentátor azt mondja, milyen jól állja a sarat a japán, milyen jól! S a technikán túl az emberek! Duplán látok már! A régi szerény riporterek kettesével ülnek a versenyeken és egy-egy sportoló élettörténetét mesélik a lélegzetelállító gyakorlatok alatt. Hogy melyik klub tagja. Hány kiló. Fogyott. Hízott. Mikor született. Ha előbb születik, idősebb lenne. Talán részt se vehetne a versenyeken. Él-e a nagyapja? Nézi-e otthonában? Mikor vették ki a vakbelét? Adatok. Angol sportolók, akik Amerikában élő skótok. Indonéz hollandusok, néger kubaiak. Nemzetek! Részidők! Ha egy századmásodperccel gyorsabban úszik, meglehet a világcsúcs. Portoricói spanyolok. Dekák! Véredények! Kommentátorok! Az egyik kéri a másikat, mesélje el, mit mondott a harmadik, értelmezze, hogy a negyedik hogy értelmezte a bíró döntését. Levitézlett díjkiosztók bukdácsolnak régi sportmunkájuk múmiáiként, törpék és ősz hajú óriások! Hol az ember? Az összetett, a görög, a harmonikusan fejlett, ahogy mi a surdo-pedagógiában tanultuk? Egy részarányost szeretnék már látni, egy nőt, egy férfit! Nem bírom! Egy hibát, egy emberi hibát legalább! Életre kelek, ha valaki elmarad a világcsúcstól! Ha valaki nem bír kinyomni egy fél tonnát! Ujjongok! Vitorlások, sose látott hajók, pakisztáni gyephokizók, robot-biciklisták, gőg-mackók, mirigy-lányok, csiga-nők, ököl fejűek, csíra-vonalúak, pulyka-arcúak… Nem bírom! Megbolondulok! Doktor úr! Mindent megadok, ha meggyógyít! Ki vagyok merülve, hogy látom a jövőt! A családom elköltözött, a feleségem válik. Vagy rettegek, vagy alszom… Adjon valamit, doktor úr… Pép vagyok, Pép lettem, nevet változtattam… Maga alszik? Hé! Doktor úr! Ide figyeljen!

Az orvos felütötte a fejét.

– Tizenegy perc, ötven egész harminckilenc századmásodperc. Világcsúcsbeállítás. Plusz ötszáz. Persze hogy alszom. Hát én is nézem. Védőgátlás. És maga ma a kétszáznegyvenhatodik. Ezzel a panasszal. A nővérnek százötven. Diktálom, nővér… Pép Lajos, tévénéző, jövőlátó. Diagnózis: akut olimpia. Gyógyjavallat a természet szerint, védőgátlás. Fektesse le, nővér.

– Doktor úr, rendben van… És maga? Maga kinek drukkol? Milyen sportágban?

– Alvás. Hosszútávon.

Bölcsek könyve