A festőnél

Murayék a harmadik emeleten laktak. Lift nincs – ez volt kiírva a kapu alatt, nehogy valaki hiába zavarja a házmestert. A szemetes tartályok fémlövedékei ott sorakoztak a névtábla alatt, úgyhogy ahhoz nem lehetett hozzáférni. Két-három tejcsepp vezetett végig a repedezett, régi mozaikon, az mutatta az utat a homályban. A lépcső rozsdás rácsain öreg vaslevelek hervadoztak. Az udvar félre nyílt, beugróval, és kietlenül hatott az ingatag porolóval egyetemben. Magasra kellett felmenni, eleinte a lépcsőház tornyában, a másodiktól aztán már az udvar fölött, csigajárattal. Ott fönt húzódott két lakás, lepergett a festék az ajtóról, a gitt meglazult az üvegek mellett a vasvázban. Romboid alakú névtáblán volt felírva, elpiszkolódott zöld réztáblán, hogy Muray, festőművész, ez már kisbetűvel. Janka kopogott, és várt a magas és vékony folyosón, mely alatt az udvar sárga köve hidegen feküdt, a tér iszonyában. Megint kopogott.

– Ki lehet, szombat délben? – kérdezte az asszony, a polcokon festékek és gipszfigurák között kalapkarimák és színes posztók halmozódtak. Az üres asztalon csak egy pohár és egy üveg állt, benne bor sötétlett. Az asszony az asztal melletti díványon ült, fölhúzott lábbal, barna szemét befödte az alkohol párája. A férfi tagbaszakadtan ült a széken, két nagy kezét a térdein nyugtatta, és lassan nézte az asszonyt.

– Ne engedd be – egyszerűen mondta, talán csak úgy.

– Hogyne, majd beszól Vargáékhoz, azok úgyis tudják, hogy itthon vagyunk – szedelődzködött az asszony, csúszott le a díványról. A nagy terem kongott a lépteitől, pedig könnyű asszony volt. Megint zörgettek a kinti ajtón. – Jövök! – kiáltotta a poros előszobaajtó mögül, ahol gyerekjátékok, társasjátékok hevertek, és egy hintaló félredőlve állt.

Élénkpiros ifjú asszony állt az ajtó előtt. Szemüvege alól értelmesen csillogott a szeme, pillái szinte az üveget érték, úgy a homlokához simult az okuláré.

– Muraynét keresem – mondta udvarias és félszeg hangon, egyik lábáról a másikra állva.

– Én vagyok. Tessék bejönni! – és teljesen kitárta az üvegezett ajtót. A nő befelé tartott, szürke télikabátban, általában ügyetlen jelenségnek hatott.

– Bárdosné ajánlta. Hogy kalapot csinál, meg szőrkucsmát. Én is gondoltam, hogy…

– Hogy maga is azt fog csinálni? – csodálkozott el a szőke asszony, akin bronzvörös pulóver volt és zöld szoknya.

– Nem, nem. Hogy… magamnak szeretnék, én… ugye, megfizetném. – Habogott az asszonyka.

– Hát persze hogy meg kell fizetni. Jól néznénk ki. Mi lenne belőlünk? – hangoskodott Murayné, és mozdulatokkal tessékelte befelé az asszonyt. Annak az arcát foltosan ellepték a pirulás sötét körei.

– Én tudom, hogy önök nem ebből élnek… – rebegte félénken és segítségkérően –, de gondoltam, azzal is segíteni…

– Hogy nem abból élünk? Hát miből élnénk? Férjem nem dolgozik. Nem tud úgy dolgozni, ahogy kívánják. Egy művész vagy művész, vagy hivatalnok. Adminisztrátor. Az állam hivatalnoka. Megbízott. Ő ezt nem tudja csinálni. Őneki ne szóljanak bele a munkájába. Ő ihlet után dolgozik, igaz, Lali? – már benn voltak a műteremben, ahol Lali éppen húzott az üvegből, sokallva a várakozást.

– Úgy van – mondta s egyszerre fel is állt. – Úgy van. Igaza van a feleségemnek – láthatóan nem hallotta, miről van szó.

– Hát én tudom. Mi magunk is nehezen haladunk. Az eredeti szobrokat kizsűrizik a kiállításról. Csak a közepes kell. Mert a közepes az veszélytelen.

Fölcsillant Muray szeme, hellyel kínálta az asszonyt, nagy tagjait ide-oda lendítette a levegőben. Szürke, állig érő pulóver volt rajta.

– Hozz már egy poharat, Pipi, a nagyságos asszonynak. Csak nem tagad meg tőlünk egy korty kínálást? Jólesik, ha elfogadják – és már töltött is magának, de várt, amíg a felesége visszajön.

– Én tulajdonképpen… egy szőrkucsmát…

– Meglesz, minden meglesz idejében. Művészfeleségnek méltóztatik lenni? – darabolta föl Muray a szavait, mint a kenyeret.

– Hát a férjem szobrász. De csak nagyon elvétve kap megbízást, igaz, hogy nagyobb munkákat, így aztán eléldegélünk belőle, ha elég szűkösen is.

– Mert én semmit. Érti? Semmit. Egyetlen festményt nem adtam el két éve. Rajzolni szoktam, meg mozihirdetéseket festeni, de ott is csak helyettesítek. Ugye, csak nem megyek el ilyen állásba. De így is romlik a fénylátásom. Azelőtt ragyogtak a képeim. Most keveset is festek. No, tessék parancsolni – csobogott a bor a rovátkás pohárba –, nem lesz ez olyan rossz, mint gondolni tetszik.

– Na, én nem mondom, hogy rossz, csak… – bizonytalankodott Janka.

– Rossz? Ejnye már, ki nem ejthető ez a szó ezzel a nedűvel kapcsolatban. Most kaptuk Domoszlóról! – koccintotta poharát az asszonyéhoz, felesége valahol a spanyolfal mögött matatott.

Ittak. Aztán Muray megmutatta a képet. Vitorlásokat festett, fekete tónusban, egy aranyóra volt a másikon, egy kutya a harmadikon, aztán egy önarckép, egy könyvcsendélet, egy vár a Balatonnal. Elég sok kép, mindegyik más-más hangsúllyal, egy-egy korszakot jelezve, csak zöldek, csak lilák, csak fehérek, mint Picassónál. Messze, egy fönti ablakon besütött a nap. Ők lassan nézték a képeket, ahogy kell.

– Tessék idefáradni – kérte aztán az asszony, és a kartonfüggöny mögött mértéket vett a fejéről. – Úgy – mondta és forgatta, mint a fababát. – Jól van. Helyesebben jól lesz. Ilyen fejekre szeretek sapekot csinálni. Szeretek, megmondom magának, tényleg szeretek. Dús haj, négyzetes fejalap – mesterkedett Murayné. Régi lakk volt a körmén, enyhe rózsaszínű.

– Jöjjön – mondta a férje –, ezt nézze meg. Arany sirály. Ahogy rásüt a nap – mutatta a képet az aranykorszakból. Egyetlen napnyaláb tört elő a felhők mögül, az szállt rá az oldalt lebegő dunai sirályra, olyan volt, mint a Szentlélek.

– Milyen? – kérdezte, diadalmas arccal magasba tartva, mint egy trófeát.

– Szép. Ahogy előtör a nap… Ugye, téli kép?

– Á. Őszi. Kora ősz.

Murayék megcsinálták a kalapot, a fezt, a turbánt, a sisakot, a kucsmát vagy mi a csudát. Janka el is ment egyszer próbálni, de akkor még igazítani kellett rajta, mert nagyobb volt, mint a feje, és beszaladt a szemöldökéig. Ők ittak aztán még. Sokáig várták a szobrász feleségét, mint kedves vendéget. Hónapok is elteltek, de nem jött, címe pedig nem került meg. A kétszáz forintból pedig százötven előleget is adott. Március elején végül eladták egy fiatalasszonynak a házban a kucsmát.

– Csak nem várhatunk örökké – mondta a férfi a feleségének. – Megromlik – és megitta a maradék bort a pohárból.