Melltartóban

Úgy ültek a sárga teremben, mint a víz alatti fürdőzők. Mozdulatlanul, elnyúlva és mégis mereven, fejüket kissé föltartva. Semmi közük nem volt egymáshoz, csak a szem. Nézték egymást, vagy huszonöt idegen ember, akik kallódtak vasárnap délelőtt. Kemény hideg volt, tizenöt fokos, mikor a friss arc merev lesz a levegőtől. Voltak, akik fönnhagyták a télikabátot, különösen két bojár formájú ember, egyenes hajjal. Törzsvendégek és ideiglenesek az uszodában. A sárga fal nagy denevér alakú függönnyel volt megszakítva az ablakok tetején.

Az asszony bejött, s a ruhatárhoz ment. Nem volt ott senki, várnia kellett. Zavarba jött. Mongolos arca fölé, a száj egyszerű ívére rúzst kent. Sűrű anyagú barna télikabátjáról leoldotta a saját anyagú sálat és várt. Kifordult az emberiség felé, és várt, kissé tussolni akarta zavarát, de ez nem ment. „Szeressük egymást, gyerekek” – ez jutott eszébe a fiatalembernek, nem is a dal, hanem mint mondás egy nyaralás refrénjeként. Előtte bor állt, borocska, élesen sárga fényű. Nézte ezt a nőt. A nő kinyitotta a kabátját, aztán összefogta. Nem akarta visszagombolni, de talán az lett volna a legjobb.

A fiatalember kis piros noteszt vett elő, nézte a címeket. A pincér paradicsomos halat hozott majonézes burgonyával. Megette. Aztán kenyeret tört, szinte óvatosan, mint az Úr nagycsütörtökön. A nő elment a mosdóba, amin keresztül el lehetett jutni a büfé másik részébe, a ruhatárhoz is. Visszajött hamar, és megint kifordulva állt a ruhatár előtt. A vastag bolyhos blúz alatt alig derengett a melltartó.

Az embereknek semmi közük se volt egymáshoz, kallódtak, és feketét ittak. Zúgott a neoncsiga a mennyezeten.

– Az újságíró mamája hol van? – kérdezte Anci, az alterem kiszolgálója.

– Fölült hozzám – mondta kövérke embertársa, a másik pincér.

– Ha még egyszer elül a helyéről… – a feketét a kövérke kezébe nyomta Anci. A kövér tiszta volt, csaknem elegáns.

– A helyéről… Hát van helye itt valakinek – Anci már elment a nagy üveges szekrények felé, ahol tálra rakva álltak a félig romlott ételek, halak halva, majonézbe, paradicsomba, ecetbe, kocsonyába mártva. Meg virsli karikára vágva, hagymával. Mintha színház lenne… – Megkereste az újságíró édesanyját. Mert mindenkinek van édesanyja, csaknem mindenkinek.

A ruhatárosnő megjött, és átvette a kabátot. A nő molett volt, mongolos arca mozdulatlanságot és belső zavart tükrözött. Vaslánc lógott a nyakában, lomha érem. Leült a fiatalembertől nem messze, és szembe a bejárattal. Várt, nyilván várt. Kikattintotta a retiküljét és bekattintotta. Kivett egy cigarettát, tüzet kért a kövértől, és hubertust vagy unicumot. Bármelyik jó. De mégis, melyiket inkább? Nem tudott választani.

– Istenem – gondolta a bojárok mellett két huszonhárom éves lány. – Milyen sok ember van itt, mint egy templomban. Alig beszéltek egymáshoz, hátradőltek evangéliumi hangulatban.

Egy magas ember ült a sarokban, óriási arccal. Férfi volt, kétségtelenül. Magához intette Ancit a feketével és szódával és rummal, mert Anci nem találta.

A nő elszántan, vadul várt. A fiatalember nézte ezt a nőt, mereven, mint hal a halat előredőlt szemmel, az arc mögé. Az asszony láthatóan mutatta, hogy vár, foglalt, fehér bundacipős lábát ingatta. A bojárok mereven ültek.

– Csicsija-babuja – ez volt a fiatalember fejében. – El kéne altatni az embereket egy időre, hogy önmagukra találjanak, kendőben vagy anélkül. Magasra fölhúzott hálóinggel egy meleg szobában egyedül vagyunk és magunk vagyunk. Aztán idejövünk a közös helyiségbe, és összedugjuk az állkapcánkat és elúszunk egymás mellett. Betakarva, állig öltözve, nagy vasveretű karkötővel, előreugró állal.

A nagy férfi kiment a W. C.-re. Visszajövet kocsonyát kért hideg ecettel. Leöntötte a sima gúzt, amiből gyöngéden kiálltak a fül dudorai. A késsel elkente az ecetet, és belevágott a hideg anyagba. A kenyeret előbb villára szúrta.

A várva várt kis férfi megérkezett. Fekete bajusza volt, finom ék alakban az orra alatt. Őszült, fönn. Az asszony is. De az vagy tizenöt évvel fiatalabb volt, és álla megremegett a férfi közeledtére. A nagy lélegzetet kifújta magából. Hálásnak látszott. Negyedórát várt, a foga rögtön kilátszott a nagy nevetésből a kis férfi jöttére. Gazdag tokája megnyúlt a nevetésben. A férfi a ruhatárhoz ment, és azt mondta, alig tudott eljönni. – Igen – felelte az asszony, állát, öt ujját szétterpesztve megtámasztotta.

A két lány fölkelt, és elment lassan a teremből. Még nézték ezt az egészet, a bojárok merev arcát, akik hideg bort ittak, a fiatalembert a könyvvel a kezében, a nagy férfit, aki kocsonyát evett, meg az új kis férfit. Kimentek, és a kis férfi egy külföldi levelet olvasott fel a mongolos nőnek. A nő moletten mosolygott, nem figyelt. A férfi sötétbarna szemében régi rókák magabiztossága ült, szabályosan olvasott, és megbocsátóan beszélgetett a levél után a nővel.

Szeressük egymást, gyerekek – gondolta megint a fiatalember. A széttöredezett emberiség kis csoportokban ült a teremben. Volt, aki háttal, volt, aki szemben vagy oldalt. Újságot olvastak, és beszélgettek emberi módon. Egy ősz úr könyvelt a neoncsiga alatt, restancia. A bojárok nézték mereven a nőt, aki szélesen mosolygott a kis férfira. Ketten egy darut szerkesztettek. A kávét hozta a kövér és Anci.

– Van helyed? – kérdezte Anci elmenőben.

– Neked mindig.

– Ne butáskodj – Anci megállt a tálcával –, egy öregurat át akarok hozzád sózni. Nem hagy dolgozni.

– Dobd át. A ruhatár előtt, ott úgyis lökdösik.

A kövér megigazította a szemüvegét, és lesöpört szalvétával egy kis asztalt.

Az asszony oldalt hajtott fejjel hallgatta a férfit. Az nyugodt volt, bajusszal és sötétkék mellényben. Kis konyakot ivott, majdnem rumnak látszott.

– Olvasta az újságot, Babi?

– Nem – a szó kellemesen jött ki a torkán, mint a limonádé. – Mért, van valami benne?

– Nincs – felelte a kis férfi. – Csak úgy kérdeztem.

A nő ezt is kedvesnek találta. Kiment a mosdóba, talán a haját megigazítani, talán mást. Hamar visszajött.

Fiatalok nem jöttek. Inkább öregek és kevés középkorú ember. A nagy férfi régen elment, a villája lógott a tányér szélén. Az ablak párás volt a kemény hidegben.

Az asszony állig fölcsúszott hálóingben feküdt. Kezét mellére tette, a kis szoba melegen tartotta. A kis férfi kinn volt a fürdőszobában. Két óra múlt, a sötétbarna számlap előtt arany mutató jelezte az időt.

– Siet? – kérdezte a molett asszony, és végignézett magán, aztán behunyta a szemét, mintegy fájdalmasan, szúrt a szeme.

– Nem – húzta el a férfi a hangját, a nyakkendőjét kötötte, és behajolt a tükörbe. – Csak tudja, vasárnap együtt eszünk.

Az asszony kezére vastag karkötő volt vasból verve, mint egy bilincs. Magára húzta a zöld kockás sárga takarót. Puhán befedte. Egyik lábát a másikra tette.

A kis férfi bekukkantott kedvesen a szobába. Az asszony nem vette észre. A férfi koppantott egyet az ajtón.

– Nem öltözik?

Az asszony nyögdicsélt.

– Nem akaródzik.

– Higgye el, nekem se. – A kis bajuszos megértően lehunyta a szemét, fehér trikóalsó volt rajta és zöld ing. Mezítláb állt.

Az autóbusz a ház előtt fölzúgott és elment.

A kis férfi öltözködött tovább.

– Mikor találkozunk? – kérdezte sokára Babi.

– Mikor? Hamarosan. Fölhívom. Jövő hét elején. – Odament az asszonyhoz, és maga felé fordította, a dívány szélére térdelt. Megcsókolta az asszony homlokát, aztán a szemöldökét, száját. Az asszony kinyújtózkodott.

– Igen, megyek – és fölült.

A férfi fölvette a zakót. Halántékán simított egy koromfekete göndör szálat. A tükörben szembenézett magával.

Az asszony a melltartót csatolta.

– Ismer maga engem, Gábor?

A kis férfi kijött a fürdőből.

– Babi. Ezt kérdezi?

Az asszony szeme elhomályosodott megint.

– Üljön ide mellém – mondta.

A férfi odaült. Egy felöltözött meg egy melltartós.

– Segítsek?

– Á, tudom én ezt magam is. – Hallgattak. A szoba kis ablakán fölhallatszott a busz. A szőnyegen pihent a lábuk, egy cipős meg egy meztelen.

– Úgy értem, teljesen ismer-e? – Szembefordult vele.

– Kit ismerünk teljesen? – kérdezte a kis férfi. Fekete haján simított egyet. – Az érzés a legnagyobb. A legfontosabb. – Magához vonta az asszonyt, és a vállát simogatta. Aztán kicsit biztatóan megveregette.

– Drága. – És fölkelt. Az asszony is fölállt, és a szoknyájáért nyújtotta a kezét.

– De azért mi igazán összetartozunk? – a levegőben volt a keze, elég erős keze, piros körmökkel.

– Persze.