Novellák

Elcseréljük egymást

Apámnak ajánlom ezt a könyvet. Amikor írtam – élt. Most hiába nyújtogatom neki – nem veszi el tőlem.

Sose volt beteg. Kibírt megaláztatást, igazmondást, veretést. Nem rokkant bele. Hitt, lobogott, az utcatetőkön lobogott, mint egy szellemi zászló.

Amikor a fél oldala megbénult – mosolygott. Baráti orvosainknak produkálta magát – az ép jobbal egekig emelte a béna balt, föltornászta: „Föl, föl fiúk, a dalra, estére miénk a lány…” – énekelte elgyötört gégével. Az orvosok mosolyogtak zavarukban, infúziót adtak.

Mikor kiterítették vízszintesre, orrába zöld műanyag csövet vezettek a végső oxigénért, akkor is kikacsintott fél arcával: nem kell félni! Biztatott minket – nehogy megijedjünk.

Megijedtünk. Azt a hitet szerettem volna továbbadni… hogy érdemes… Apa… látod, itt ez a könyv… Azt a hitet szerettem volna… Anyával ketten állunk a negyedik emeleten, és várunk, mint mikor fogságban voltál… Várunk, nap mint nap. Csak már nem érkezel meg soha többé.

Morze

– Jó napot. Örülök, hogy látom. Maga itt lakik?

– Miért? Hol lakjam?

– Hát… másutt. Más helyen.

– Más országban?

– Na, nem. Csak kicsit arrébb. Azt mondják, magának…

– Hogy mit mondanak!

– Maga Pierre Bezuhov?

– Én? Á, csudákat.

– És ez a szemüveg?

– Nem mindig hordom.

– És ez a harctér?

– A vietnami háború.

– Ja.

– Maga teljesen meggyógyult?

– Én? Nem is voltam beteg.

– Hát… a mája… a szíve… mondták. A szervek. A fej is, ne haragudjon.

– Igen. Vannak szervek. De ez anatómia.

– És?

– Mit és?

– Akkor miért feküdt kórházban?

– Hát hol feküdjek?

– Ne haragudjon, van most szeretője magának?

– Nekem?

– Magának.

– Miért?

– Hogy ilyen jókedvű?

– Jókedvű vagyok?

– Az.

– Nahát!

– De van vagy nincs?

– Hát tudom én azt, mondja? Most mondja meg őszintén!

– Miért nem zsemlét eszik reggel?

– Feltöri a szájpadlásomat.

– A kenyér nem?

– Az nem. Vagy megszoktam.

– Az Úr teste.

– Volt.

– Ki ez a gyerek? A magáé?

– Miért? Miért kellene az enyémnek lenni?

– Szép. Hasonlít magára és…

– Sokan hasonlítanak egymásra. Egyébként nem az enyém. Velük élek.

– Magának is volt… van…

– Vannak. Másutt.

– Idegenben?

– Miért? Ki nem idegen? Ugyan, hagyjon már!

– Maga szeret itt lakni?

– Nem. Nem is akarok. Kicsi a szoba, szűk az ágy, a plafon közel van, utcára nyílik az ablak, kinn fekszem tulajdonképpen az utcán.

– Hogy dolgozik itt?

– Elmegyek. Idegenben dolgozom.

– Akkor miért jön vissza?

– Hát nem érti? Látott már ilyen helyet? Ez a meghitt rövid asztal, vaslábakon… A fal mintha védene… a függöny színe… közel az út, rálátok az emberek fejére… Hát maga nem ért semmit?

– Akar kocsit?

– Nem.

– Miért?

– Nem ihatok. Vezetni kell. Odafigyelni.

– Miért, maga semmire sem akar odafigyelni?

– De, az útra.

– Szokott kártyázni?

– Szoktam. De már nem tudok figyelni.

– Szétesik?

– Szét. Kinyílok, mint egy titok, és teljesen érthetetlenül ülök magamban. Elvétem a kártyát.

– Kösse oda magát.

– Nézem az üres levegőt, mintha ventillátor mozogna. A bútorok széle kinagyul, mint mikroszkóp alatt a körömszegély. Csupa részlet… a villanykörte üvege csillog… elvétem a kártyát…

– Akkor miért jár ide?

– Eljövök. Leülök. Együtt vagyunk.

– De mit csinál?

– Mondom. Tartom a kártyát. És várom, hogy hívjanak.

– Ez a maga barátja?

– Ez. Nem jó?

– De… csak olyan magas… Nem magához való.

– Az ember valakit megszeret.

– Öntelt. Fellegekben jár. Központ akar lenni. Nagyvonalú, és mégis… figyel. Adakozó, de kapni akar. Hogy szeressék. Hát nem látja, hogy azt akarja, hogy szeressék? Őt. Állandóan. Maga elnézi ezt?

– El. Ő is nekem. Elnézzük egymásnak.

– Siet?

– Sietek.

– Hova?

– Előre. Előbbre akarok jutni.

– Ebben a tömegben?

– Majd kikerülöm.

– S egyedül fog menni?

– Az igaz.

– Kényszerítették már magát valamire?

– Engem? Mire?

– Valamire? Hogy tagadja meg a vallását…

– Nincs is vallásom.

– Na, csak úgy. Ragaszkodjon egy helyzethez, a helyzetéhez.

– Helyzetem tényleg nincs.

– Szeressen valakit, hogy…

– Hát szeretek.

– Kit?

– Akit kell. Akiket nekem kell szeretni.

– Ki az? Milyen?

– Boldog. Egy boldog teremtés. Mindennap látom a buszon, hattól hétig.

– És boldog?

– Én nem. Hát mitől lennék?

– Maga ennyit eszik?

– Mennyit?

– Sok. A csontot is megrágja.

– Jó a csont. A pirosbarna velő. Maga is tudja.

– És ez a méregpaprika. Ne haragudjon.

– Van valami kifogása?

– Beteg lesz.

– Ideges vagyok. Úgy érzem magam, mint egy kohó néha, amit szétvetni készül a tűz.

– Azért táplálja? Akkor ne egyen ennyit.

– Hogy ne vessen szét?

– Azt mondják, maga szerette azt a nőt. Ott az oszlop mellett, rövid hajú, ideges.

– Melyik?

– Az az eszelős tekintetű. Kapkodja a fejét.

– A lila ruhás mellett?

– Nem. Jobbra. Egyszerű ruhában van. Melltelen.

– Az óriási konty mögött, ugye, amelyik alig látszik? Vad arca van. Az arccsontja kiáll. Jó állású a lába is, mint egy paripának…

– Á, nem az. Az a karikás szemű. Kettővel arrébb… Hogy három évig… Mesélték. Hogy öngyilkos is volt.

– Én?

– A lány.

– Ja, az? Igen.

– Elmegyek.

– Rendben.

– Jöjjek holnap?

– Ne. Dolgozom.

– Maga?

– Igen. Mért? Nekem nem lehet dolgoznom? Nekem nem lehet valami munkám? Valami elvégeznivalóm? Csak üljek egy szobában? Nézzem a falakat? Az üres asztalt? A hülye kancsót? Ne csináljak semmit?

– Ne.

– Jaj. Igaza van. Jöjjön holnap. Beszélgessünk. Legalább nem vagyok egyedül. Van kihez szólnom.

– Fáj a torkom…

– Nem baj. Akkor majd csak ül itt. Csöndesen.

– Itt áll a sarkon?

– Itt.

– Vár?

– Mit várnék?

– Valakit. Vagy valamit az élettől. Még. Kalandot, rajcsúrozást, havas szelet, egy kipirult női arcot, ami belerobban a mellébe, forrón… szagos fej, buksi…

– Ugyan.

– Gyerekkéz melegét… Ahogy szorongatja a miénket… Odabúvik.

– A gyerekek az anyjuknál vannak…

– Még egy út. Elindulni. Arra. Beállítani egy tornácra, ismeretlen, de örök arcok közé. A tűzhöz menni.

– Nincs tűz.

– Jaj, ne mondja ezt. Épp maga.

– Épp én. Már csak egy kalapot szeretnék. Széles karimával, mint egy seriff. Ez nem olyan nagy dolog. Jövőre megveszem.

Ez a sárkány…

Még egy kicsit előbbre

Délután háromkor értem az útelágazáshoz. A betonút mentén nagy sár volt, körül a táj olyan világosan, tisztán állt, mint egy levelezőlapon. Menekülni. A novemberi köd fölszállt, a szőlőkarók feketéje, hátam mögött a nagy víz meg a dombhegyek, a sok út kirajzolódott. Egyedül voltam. Átjutni a lapályon, a völgyön, fölvágni a hegy oldalába, ott van valami régi ház, menedékhely, efféle. Nincs késő. Könnyű öltözékem egy világossárga sportcipőből, szürke kasanadrágból, fekete garbóingből állt, rajta nyakatlan tiszti kabát, civilre szabva, mintás aranyszínű gombokkal, vékony ázottfabarna antilop felöltő, svájcisapka. A kőkereszten az volt fölírva: Lukositsék a váltságért állították a Szenvedőnek. Szürke kő. Továbbmentem.

Nem láttam senkit. A szemben levő domboldalban állt egy templom. Odáig. Élénksárga színe hófehér betétekkel különösen kivált az őszi környékből. Mélyzöld tornya volt. Merre? Azt mondták, vagy két éve, hogy erre lakik egy esperes, aki temploma mellett szobákat ad ki turistáknak, embereknek. Hogy egy kolostort átalakított fogadónak – ott meg lehet szállni. A domboldali templom mellett ugyanolyan fehér-sárga nagy ház, fogadószerű. Egy csapat fogolymadár robbant föl lábam zajától nem messze a szőlőben. Nem volt más zaj. Egyre beljebb mentem, a hegy felé.

A kis szőlőházak, présházak, pincék, távol egymástól, az út mentén. Meddig lehet eljutni? A házak közelében lassítottam, hátha kutya van, fölveri a háznépét. A nedves föld, az esős, dús fűvel a pince hátára borult. Üres betongyűrű mellett mentem el. Messzebb egy régies ház állt, magasan az ablakok, nem mutatkozott senki. Lépésem zaja alig volt több, mint a bőrkabát súrlódása. Hátranéztem.

Milyen messziről jövök. Az egész, a megtett út mégsem tűnt hosszúnak, inkább rövidnek. Nem tudtam pontosan fölidézni a régieket, a falut se, ahol éltem, a közvetlen múltat se. A faluban csöndesen megvoltam, álnéven, ismeretlenül. Jártam-keltem, nem nagyon szóltak hozzám, a fogadóban öt hétig húztam meg magam. Úgy éreztem, el kell jönnöm. Pedig nem volt semmi baj. A folyosón bólintottam a vendégeknek, az ebédet a szobába kérettem. A takarítólányok egy szót sem szóltak hozzám. „Kell takarítani? Nem kell takarítani?” Ennyit, mindössze. A falu vagy hat-nyolc dombra épült, távol a világtól. Egy autóbusz vezetett odáig. Az ablakom előtt nagy sötétzöld bukszus állt, távolabb egy óriási fa, annak az árnyékát néztem este, meg a romos vár felé égett egy lámpa, úgy képzeltem, az egy magas ház. De már tíz után nem mentem ki, bezárták a kaput, nem akartam feltűnést kelteni. Nagy ritkán kisétáltam a faluba, át a hegyek apró gerincén egyik részből a másikra, néztem az udvarokat, a nagy libák fölálltak a mellvédre és gágogtak. Gondoltam, várok. A túlsó part messze volt, nem lehetett látni a ködben. A víz üvegzöld, hideg. A nádasok, mint az indiántoll vöröse – összehúzódzkodtak a szélben. A hajóállomásra nem jött hajó, november elején.

Az esküvőn gondoltam arra, eljövök. Összetartoztak az emberek. Nem tudok itt maradni. Fiatal pap várta a kapuban a menetet, lassan jöttek. Alacsony fiatal férfiak, kis menyasszony. Rózsaszín ruhában iskolás lány, kettő. S vagy harminc ember. Beültem a padba. A kántor rázendített recsegő hangon a szent dalra, mikor beléptek. Körülállta a szentélyt a rokonság. A pap hangosan beszélt, fenyegetően a boldogságról, boldogtalanságról. Nagy vidéki orra volt, magas fiú. Mindenki összetartozott. A család másnap is mulatott, egy öreg bácsit targoncán toltak haza az agyagos lejtőn. A katonatemetőt is rendbe tették halottak napjára. Sárga krizantém volt rákötözve a bejáratra – alacsony faajtóra – nyakatlanul. Csak a virág. A kereszt sok helyen a földbe süllyedt, csak a zománclapon állt az első és a második világháborúban elesett katonák neve, meg zöld színű koszorú nyomata, fényesen. Alább feküdt a kis temető – vagy negyven sír sorjában, mintha most is sorakoznának – az út alatt közvetlenül. Nem mentem be, csak arra járkáltam. El kell mennem – arra gondoltam. De hova.

A másik hegy felé mentem. A lengyel templom felé, valószínűleg a stílusa vagy neve után lengyel. Az út mellett egy-egy szőlőlevél olyan piros volt, mint a cicoma, női kalapdísz. Kutya állt az úton, tudtam, laknak itt. Jó, továbbmentem, a kutya ugatott, kijött a háznál egy idős ember.

– Jó napot. Egy papot keresek, aki itt élt, és a kolostorból menedékházat csinált. Azt beszélik.

– Ki beszéli?

– Erre – körbemutatott a hegyekre, ahonnan jöttem.

– Arról jött?

– Arról.

– Meghalt. Az esperes úr meghalt.

A kutya csak ugatott.

– Kár. Ott voltak szobák…

– Hallgass már, Cézár. Mit mond?

– Hogy kár. Kár, hogy meghalt. – Kiáltottam. – Lettek volna szobák.

– Nem tudom. Meghalt. A múlt nyáron. De van arra még fönn ház.

– Jól megyek?

– Igen. Jobbra kanyarodik az út, aztán a piros tetejű háznál kijjebb jönni, és úgy föl. Látja?

– Látom. Köszönöm.

Mentem. Nem nézek hátra. Csak úgy tudok most már menni. Majd talán később.

A sárga kis templom tornya közelről olyan volt, mint a régi présházak ózöld bádoga. A hegy töredezetten állt, mögötte távolban még hegyek, kis kék ködben, és elvesző vidék. Azt hiszem, eltévedtem, mert a puszta szőlőkbe keveredtem, a talaj nagyon nedves volt, süppedt. Mindegy. A szőlőterületek széle lapos fehér kövekkel zárult, teraszosan. A fákon csak kevés levelet pörgetett a szél, sárga, piros bőrleveleket.

Elémbe tűnt a szürke templom, miniatűr társházaival. Itt se menekülnék meg. Jó is, hogy nem él az öreg, biztos sok ezer éves köveket gyűjtött, régi lepkéket, összeférhetetlen alak lehetett. Csak azért kellett ide menekülnie. Egy dilettáns háborgó lelke élt benne, biztos. Akit hivatala félreállított, mert ellenkezett. Egyháza, vallása félreállított. Isten mindenkinek megbocsát. Embereinek, ellenségeinek. A revolver nyomta az oldalamat. Magasan volt a zubbonyom zsebe, abba tettem.

Az öreg pap meghalt. Szürkült. Emelkedett az út. A pincére az volt írva, Betlehem. A munkaházra Labor Dei. Harmóniumokat csinált az öreg pap, eladta – abból építkezett. Fönn volt a sírja a kertben. Gyűjtögetett, egy életet gyűjtött össze, órákat, könyveket, köveket. Az előtérben misézett. Meg játszott a harmóniumon. Most csak az árnyékok ólálkodtak a szürke szobákban.

Átvágok a kerten, aztán az erdőbe térek. Az út keskenyedett, lejtett. Az erdő ontotta a vad, erős novemberi szagot.

Hárman indultunk. Ők elmaradtak. Talán még a víznél vagy a túlsó oldalon. Magam vagyok. Ez a ruha, ez a mez. A táj eltűnt a maga szőlőkaróival, betlehemeivel, a szélpörgettyűkkel, kiszabott elhelyezkedésével, emberszabású kerítéseivel, a lécek gyarló halhatatlanságával. A bokrok közelebb jöttek, s mint egy irreális kertben, kellett mennem. Nem tudtam az utat. Letértem a nagy fák közt a vastag levélrétegen, aztán vissza kellett jönnöm, mert az semerre se vezetett. Mért?

Siettem. A kaptatón gyorsan lépkedtem, oldalt föltűntek a meredek sziklák. Szürkén, egyszerűen, mint ormótlan gyertyák, önmagukra visszafolyva. Sok kilométert kell még tennem? Vagy csak pár lépést. Nem jutott eszembe már senki. Eltávolodtam az emberi telepítményektől, siettem. Az út alul olyan üde volt, mint egy friss temetőben. Dús, sűrű világoszöld fű. Kis gazrengeteg. A magam zaját hallottam csak. Kabátom surrogását, saját lélegzetemet. Sehol se lehetek? Gyorsan mentem, a lábam mintha nem is érintette volna a talajt. Az örökös és friss temetőt, az alattam levő világot. Csak a bokrok zaja, a surrogás, a bekanyarodó utak. Még egy kicsit előbbre.

Lábam alatt nőtt a fű, ahogy ráléptem, a temető füve. Üdezölden élt. Ragyogott, friss volt. Talán ide lefekszem. Friss, jószagú, nagy fű. Nem. Tovább a bokrok közt. Még egy kicsit előbbre.

Ez a sárkány öli meg mindnyájukat

Nem szerették egymást a feleségével. Gondolható. Ő megrögződött a kutatásaiban, az asszony meg aktív akart maradni, beleszólni, tenni, lenni. Nem lehetett. Őt ismerte az ország, a tudományos világ, az asszony szép volt ugyan, de ez nem műfaj. És gondolkodni akart. Ezt így együtt nem lehet. De hogy ennyire elfajuljon valami, azt nem hitték volna.

Doll tehát egy kis szobába szorult a házban, fönn az emeleten, kőpadlós, háromszor-hármasba. Onnan nézett le a szép hegyre, a lefutó utcákra. Olajkályhával fűtött, látta a férjéhez begördülő nagy fekete autókat, méltóságteljesen léptek ki belőlük fekete urak, tétova idős bácsik, világhírességek, akiket a masszív, jó arcú sofőrök vezettek a bejárat fehér kerítéséhez. Mindig arra gondolt – a tudósok maflák, esetlenek, nyűgösek vagy linkek. Kevés link volt. Egy igen, aki őt is le akarta fektetni – futólag, könnyedén, ahogy egy lepkét ejt el az ember. Bosszantotta, hogy nem szerelem kell ide, test. Nyakához nyúlt, érezte saját bőre sima melegét, hajának fölfutó pihéit. Orvostudós volt az a férfi, nagymagas szürke hajjal, jó kiállású test, mindig szürke ruha. Gyors mozgás. A férje csak hümmögött, föltette a szemüvegét és elfordult.

Tizenegy éve élt ebben a kis szobában Doll. A férje óriási terme az emelet másik részén volt, abban dolgozott. Tizenkétezer kötet, kópiák, nyomatok, fotók, ásványok; néhány vándorlási emlék. Mikor fölfedezte a kétszázötvenmillió éves nyomot, egy csapásra világhírű lett. Kollégái fúrták, persze, de az állat kimutathatóan megvolt, rekonstruálhatóan, egyeztethetően a többi saurusszal. A szoba egyik falát ennek az állatnak az ihletes vázlata fedte, óriási volt. Mint egy költői rajz, csontok és összekötő inak rendszere – az alatt volt a férfi fekhelye –, már rég nem járt be hozzá, de ha reggel elment, a takarítónő nyitva hagyta az ajtót, látta, meggyűrt ágynemű, egy fetrengő test nyoma volt ott is, csak éppen negyvennyolc évesen. A heverő mellett nem volt semmi, még egy kis éjjeliszekrény sem, a nagy rajz oldalában elszíneződött kis terület jelezte a férje fejének a foltjait. Mintha a nagy rajzhoz bújt volna éjszaka. Ekkor megsajnálta, de közel kerülni már soha nem lehetett. Semmi emberi nem volt ezen a területen – még egy cigarettacsikk sem.

– Anya, mért nézel ki mindig az ablakon? – tizenhat éves volt a fiuk, hirtelenszőke, tág szemű. Ilyen lehetett ő is valamikor.

– Hova nézzek?

– Ne panaszkodj. Azt úgy nem bírom. – Nevetett a fiú. Lehalkította a hangját. – Különben is, itt van egy haverom meg a menyasszonya, bejöhetünk? Tudod, nálam nincs még befűtve, meg te úgy érted, amit mondunk.

– Persze, gyertek. Apád dolgozik, azért ne hancúrozzunk.

– Mindig ilyen csöndben éltetek? Amikor nem volt a nagy prof, akkor is?

– Pont most kérdezed ezt? Hozd a barátaidat.

– Már rég akartam kérdezni. Amikor még nem volt a nagy Samu. A Felfedező. A srácok imádják, akiket tanít, tudod, nem?

– Aki idegen, azt szeretjük.

– Hogy érted ezt?

– Á, hagyjuk.

– Éjjel is dolgozik? Hogy sose vagytok együtt?

– Ne butáskodj, Kissamu.

– Hasonlítok rá?

– Hívd a gyerekeket.

– Velem se nagyon beszél, nyugodj meg.

– Szeret téged, az a fontos. Megvan mindened.

– De ti miért nem vagytok jóban?

– Nézd… én is akartam valamit. Talán beleszólni, talán csak inspirálni, lendíteni. Vagy csinálni a magam dolgát…

– Mit?

– Nem tudom. – A kis hó berajzolta a dombok szegélyét, a kerítések kőpadkáit, a bokrok tövét. Távolabb autó kanyargott és fröcskölt. – Beültem hozzá… és akkor éreztem a vállamon, hogy nem szeret. A vállam egy pontján, mintha csak egy kis nyomás lenne. A szoba tele volt gondolatokkal, nem zavartam, háttal ültem neki egy nagy fotelban, de a gondolatok nem összeálltak – szétszaladtak. Ettől lett talán dühös. Eleinte kedvesen mondta – drágám, nem tudok gondolkozni. Nem áll össze bennem semmi. Olyan erősen jelen vagy.

– Talán nagyon is szeretett.

– Á, csudákat. Azt megérzi az ember. Segíteni akartam neki. Nevetséges, de én is tudok sok mindent, fordítottam volna neki. Amikor éjszakáról éjszakára kínzó következtetéseit végezte a paulo-saurusról, úgy éreztem, nem jó úton jár. Belebeszéltem, szóval, csöndesen, igazgattam a magam női logikájával – akkor kidobott. Nem tárgyalt többé velem. Meg túl sokat is beszéltem talán – könnyes szemét elfordította. – Most már én is gyűlölöm.

– Hogy mondhatsz ilyet – a fiú átfogta Dollt. – Ő olyan…

– Milyen? Te se tudsz mit mondani rá. Hatéves se voltál. Eltelt több mint tíz év. Na, ne vacakoljunk. Hol vannak azok a gyerekek? Majd csinálok nekik néhány szendvicset.

A fiú lement az ifjú párért. Jöttek föl a lépcsőn. A fiú szakállas, szép arcú, karját lassan lendítette járás közben, a lány apró, arca meg napragyogású, hát szóval, szép.

– Madaras Sándor.

– Gyertek.

– Na, anya, itt leszünk egy kicsit, jó?

– Persze, üljetek le. Hozok valami ennivalót. Feketét isztok?

– Köszönjük.

Kissamu és Madarasék álltak a szobában.

– Mért van itt ilyen csend? Mintha meghalt volna valaki. – Vali magához szorította a kezét.

– Nem. Nem halt meg senki. Csak apám dolgozik.

– Ilyen kíméletlen csöndben?

Kissamu nevetett. Elmutatott a nagyszoba felé.

– Arra. Csak az ősélettel foglalkozik. Tudjátok.

– Mi lett azzal az új feltételezéssel, amit Badarcson talált?

– Nem emberi nyom. Ő azt mondja, átmenet. Senki sem hiszi. A csontok hosszabbak sokkal, mint a mieink, s a szemgödörből megvan egy centi. Azt mondja, volt előttünk emberszerű, csak kiesett az ütemből. Ő mondja – nevet.

– Ő csak tudja, nem? – Sándor kedvesen kacsintott Kissamura.

– Nem hiszik neki. Őszintén, én se nagyon. Ezek a tudósok nagyobb fantaszták, mint a költők. – Lehalkítja a hangját. – Balfácánok. Na, nem apámra értem. Hogy már valami kultúrát talált mellette. Kőidomokat. Én nem tudom.

– S ezek nagyobbak lettek volna? – Sándor leült a heverőre, Vali az utat nézte. – Rágyújthatunk itt, te?

– Persze. Igen, nagyobbak. De, azt mondja az öregem, hogy nem voltak játékosak.

Vali megfordult. Fölnevetett. Kezével belekapaszkodott a függönybe.

– Mik nem voltak?

– Szóval, hogy a játék. A játékosság… Nem értitek?

– És ezt pont ő mondja?

– Én csak egyszer láttam – Vali még mindig szétnyíltan mosolygott –, de úgy féltem tőle.

– Mért? Ő is ember… – Kissamu is rágyújtott. – Szóval, azt tartja az öreg, hogy az embert nemcsak az a próbálkozás hozta létre, hogy csinált valamit, tervezett… értitek… hanem, hogy játszott. Játékos volt, helyesebben, valahogy így mondja. Ritkán beszél nekem. Szóval, a majmok. Hogy ez olyan biológiai balansz…

– Micsoda?

– Szóval ilyen egyensúly, billenés. Hogy a célszerű mozgás és a játékos mozgás… Mit tudom én. Majd megírja.

– De, hogy van?

– Nem tudom. Hogy a majmok szellemesek, azt mondja. Van valami kis motor bennük, mint egy bohócban – és ez a kedély… á, hülyeség. Csak ő jól mondja. „Élvezik magukat” – szokta mondani. Ez valami önkifejtés vagy önjáték. Ő zseniálisnak tartja a majmokat. Azt mondja, nem lehet ezt intelligenciaméréssel lemérni, próbákkal ellenőrizni. Kedélyesek, úgy intelligensek. Hagyjatok a fenébe. Összevissza beszéltettek.

– Ha nem akarsz… – Vali leült a piros kis székre, nézte, merre van a nagyszoba.

– Elszomorodtatok? – kérdezte Doll.

– Á. Szép ez a ház. – Vali segített az ételrakodásban, leültek, ettek, feketéztek, füstöltek.

– Anya, lemegyünk akkor Madarasékhoz, Csánkra. Jó?

– Persze. Mit csináltok ott?

Sándor válaszolt.

– Van egy mély fekvésű barlang, már sokan bejárták, oda lemegyünk. Valahol megalszunk a faluban. Nagybátyáméknál nem lehet. Náluk sajnos nincs hely, de ott valahol…

– Milyen barlang az?

– Le kell ereszkedni egy szűk csövön, vájaton vagy harminc métert, és akkor kiszélesedik naggyá. Oda leérünk és… elszívunk egy cigarettát.

Doll nevetett. A kis szoba megtelt. Ültek, mint négy kis utazó. Kissamu italért is lement. Vodkát hozott. Halkan voltak, bezárva egy szobába, Doll úgy érezte, mintha a szívét facsarnák. Hát mért nem élhetett volna még? Huszonkilenc éves kora óta ebben a kőpadlós kis szobában van elzárva. Elmenni nem mer. Nem akar. Nem tud. Arca olyan szép volt most is, mint egy madonnáé. Sima fekete haja bekeretezte az arcát, ikonossá tette. Ökölbe szorította a kezét, hogy ne fájjon. Eszébe jutott az egyik reggel nyitva hagyott ajtó, a nagy saurus rajza a falon, férje fejének nyoma a vázlat aljában. Talán oda dől. Ez a saurus öli meg mindnyájukat. Kissamu se tud mihez kezdeni apja nélkül, hiába imádja ő, ez a saurus emészti el őket, mint egy igazi sárkány, az meg a fejét hajtja rettenetes nagy ölébe. Borzalmas, ha belegondol. Az urában csak a menekülés van. Semmi kedély, jókedv. Belefúródik már álmában a falba, a saurusba, csak ne kelljen tudni róla, róluk, az egészről.

Sándor beszélt, halkan, a félhomályos szobában. Elmondta, hogy nem akar semmi sem lenni, nem is lesz. Nem találja meg a formát, úgysem találja meg a formát. Olyan színdarabot szeretne csinálni. Nem tudja, milyet, majd adódik. Ő eljátszaná, ők szerepelnének benne, mindenesetre, Vali is. Egyszerű díszleteket csinálna, fát, füvet, alig valamit. Nem tudja, miről szólna a darab. Játszanának. Ő meztelen volna, csak egy kis ágyékkötővel, beszélne, mozogna. Tudná ő, mit kellene játszani. Csak ketten játszanák. A másik Isten lenne. Istent Vali alakítaná teljesen meztelenül, arannyal befestve, simán, nagy fehér szakállal. Nevettek. Kissamu gitározni akart. Doll nem engedte, apja miatt. Besötétedett.

– Máskor is gyertek el.

– Á. Nem akarunk zavarni.

– Nem zavartok. Persze, kicsi a szoba, de…

– Olyan csend is van.

– Ha nem akartok…

– Dehogynem. Nekünk nagyon jó. Az Ugocsa mozi halljában szoktunk üldögélni, mert ott magunk vagyunk.

– Gyertek.

– Jövünk.

Samu egyszerűen halt meg. Szívroham. Doll bement, a takarítónő szólt, tessék jönni, meghalt az úr. Nézte Samut, a világhírest, az elesettet. Haja félrefordult. Doll nem sírt, nem tudott. Nem szerette ezt az embert. Még jó, hogy Kissamu lement Csánkra. Persze valahogy értesíteni kell. Ez az ember tartotta őt bezárva. Meg ez az állat. Nézte a saurus vázlatát, az egyes csontok mellett, lelőhelyek, felfedezők neve, két helyen pirossal „Samu”. A szoba: könyv és két szőnyeg. Háta mögött a takarítónő szipogott.

– Most meghalt – mondta sírva.

– Meg. Erzsi, értesítse az orvost, az Akadémiát, nincs erőm. Nem haragszik? Ne zavarjanak.

Fölcsuklott az öreg hang.

Doll visszahúzódott.

Bement a kis szobába, nézte lenn az utat. Jött az orvos, sietve. Elment. Szomszédok, még gyerekek is. A lépcsőfordulóból fölhallatszott egy-egy töredék. „A tízes hírekben bemondta a rádió…” „Az Akadémia…” Doll a homlokát szorította. „Csak könyv. Milyen állat ez?…” Kissamut kellene valahogy értesíteni. De nem is tudja, hol lakik. Holnapután kéne hazajönnie. Talán várjon addig? Madarasékhoz kéne táviratozzon? Az jó. De mit? „Azonnal gyere… jöjjön, az apja… beteg… beteg… Sürgősen jöjjön, elintéznivaló… elintéznivaló… elintéznivaló… elintézni.” De hát ő is hiába vonul el, így még rosszabb. Besötétedett. Mennyi idő eltelt, hogy Samu, a nagy Samu nincs a világon. Nincs az ő szívében. Nincs sehol.

Legalább a telefont be kellene ide hoznia. Kiment, a szoba üres volt. Kábultan lépett, úgy látszik, sokat aludt is, észre se vette. Persze, az altató. A telefon, mint egy fekete állat, megszólalt a sarokban. Végigment a nagyszobán Doll.

Éles női hang szólt bele.

– Halló, kivel beszélek?

– Én kivel beszélek?

– A címet akarom tudni. Az Akadémiáról. Samai lakás? A cím?

– Kérem, ki beszél?

– A pontos cím kellene. Így is elkéstem. De csak most jutottam hozzá, utcáról beszélek. Csak a telefonszámot tudom. A cím kellene. Nem Samai lakás? A címet… Részvéttáviratot kell föladnom a professzorok nevében. Nem találom sehol a címet…

Doll letette.

Állt még egy darabig a szobában.

Most az övé minden.

Üresen, kifosztottan, a nagyszoba. Persze, védett anyag. Kutatási naplók, vándorlások leírása, fajták rajza… Majd elvisznek mindent. Csak a ház marad, a szép ház, egyedül, belakhatatlanul. Hogy fáj a feje. Kissamuért kellene táviratozni. Kissamu a legfontosabb… Holnapután úgyis hazajön, addig nem temetik. Ez egy ház.

Kissamu leereszkedett. Körülfogta a fal. Nedves fal. A kötélbe kapaszkodott egyik kezével, másikkal a falba. Lassan. Hallotta saját lihegését, fújtató tüdejét, leheletével összekeveredett. Fogás. Új fogás. Lábbal támaszték. Két kézzel fogta a kötelet. Láb lejjebb. Ereszkedni. Még. Nemsokára.

Lenn ott voltak már a fiúk.

A barlang kiszélesedett, távolról világosság szűrődött, lámpák égtek. Mint egy várterem.

– Na, te vagy az utolsó. Gyere, szívjuk el a cigarettát.

Leültek, négy fiú, két lány, törökülésbe.

– Várj. Hadd fújja ki magát.

– Igaz.

– Nem vagyok fáradt.

– Akkor is.

Vártak.

Aztán meggyújtották a cigarettákat, egyik a másiknak adott tüzet. Füstöltek. Mosolyogtak. A cigaretták után körülnéztek, tapogatóztak mindenfelé.

– Milyen régi lehet?

– Az Öreget kéne megkérdezni. – Nevettek.

– Nem is olyan öreg – mondta Madaras. – Csak tud. Az teszi.

Kissamu azt mondta:

– A diákok szeretik. Kérdezzétek meg.

– Víz vájta ki ezt ilyen furcsán, vagy hogy van ez?

– Persze hogy víz. Meg hő.

– Te, jönnek. Halljátok?

– Halljuk. Biztos a másik bejárat felől.

Léptek hallatszottak. Egyre közelebb jöttek. Mintha egy hadsereg érkezne, egyenletesen, félelmetesen. Fölbukkantak az első fejek. „Kik vagytok?” „És ti?” Összeölelkeztek. Ledobták a batyuikat.

– Gyertek, üljetek le nálunk.

– Régóta jöttök?

– Két órája.

– Olyan nagy ez a barlang?

– Úgy látszik.

– Csánkról?

– Á, Dobaj felől. A hegy alól. Ahol az erdősáv megtörik, van egy benyíló. Kicsi, alig látni.

– De jó, hogy találkoztunk.

Az újonnan jöttek ennivalót vettek elő, szalonnát, kenyeret, volt egy hagyma, sajtok ezüstben. Mustár. Rágtak és mosolyogtak, csendesen ültek. Nézték egymás arcát. Kissamu fölállt, töltött a kevés vízből.

– Más nincs? – Az egyik lány fölnézett Kissamura.

– Majd a faluban keresünk valamit.

Az egyik fiú Kissamuhoz fordult.

– Te, miben halt meg az apád?

– Ne hülyülj. Semmiben.

– Nem tudod? Bemondta a rádió.

– Nem a te apád volt? Lehet…

– Az Akadémia temeti holnap délután.

Kissamu rosszul lett. Elfehéredett, eldőlt. Alig tudták felfogni.

– Mért hülyéskedsz?

– Én? Hát én is meg voltam döbbenve, hogy itt ül, vagy nem érdekli…

Vinni kellett. A szűk vájaton nem lehetett fölhúzni. Indultak. Mint egy halottas menet. Elöl imbolygó lámpás. Lassan. Vitték. A falon kirajzolódtak az árnyékok. Madaras fogta Kissamu vállát, fejét. Siettek, lihegtek. A barlangban kis kövek voltak, oldalt, a falak mentén, meg lisztfinom por. Az imbolygó fényben látszottak a nyomok.

Madarasék hozták fel Kissamut Pestre. Mindenki feljött, úgysem voltak még fönn. Két fiatal, két öreg. Fekete, városi ruhában voltak a férfiak, az asszonyokon sem látszott semmi vidékies. Fanninak finoman felsőkontyba volt fésülve a haja, az idősebbnek simán le. Fekete ruha – ők is gyászoltak.

Doll már várta őket. Szorongatta a fiát. „Hol van?” – „Nem tudom.” Udvariaskodtak Madarasékkal, azok csak bejöttek. Nem mentek át a nagyszobába, hogy védett, meg nem is mertek ott mit kezdeni. Ültek, szűken, a kicsi kőpadlósban. Doll hozott inni, enni. Kissamu kábultan ült.

– Nem akartuk, hogy valami baja legyen, elkísértük. – Mondta az öregebbik férfi.

– Nagyon jól tették, köszönöm.

– Elengedte magát.

– Hát…

Alig fértek el. Mintha egy szűk kápolnában ülnének, szorosan egymás mellett. Kissamu nem tudta rendezni a gondolatait. Átment a nagyszobába, ledobta magát a díványra, hassal ráfeküdt. Sírt. Megállíthatatlanul. Olyan érzése volt, mintha fojtogatnák. A tüdejében érezte az apját, kegyetlenül. „Csak fájni tudsz?” ilyen hülyeségek járnak az eszében. Megfordult, hogy a falnak legyen. A szeme égett. Megint följött az egész, csípő-égő a tüdőből, torokba, maró sóként, lenyelhetetlenül. Mintha a bordái is szétolvadnának. Feszülnek, kinyílik az egész test. Úgy érezte, apja befészkelte magát felsőtestébe, és azt feszegeti. Kígyózó vékony tűszál szaladt végig a karján. Aztán egyenletesen lélegzett, elszunnyadhatott. Mintha tejjel öntötték volna le. Szája szép volt, ahogy oldalra nyílt.

Saját nyögésére ébredt. Apját látta maga előtt kicsit hajlottan, de elegánsan, egy kis kék füzetet nyújtott át neki, de ő nem érte el. „Na, vedd már el” – valami ilyet mondhatott. Az ősz, finom hajat egész közelről látta, az arcot messziről. Némán beszélt, de ő értette. „Nem bántlak.” Olyan egyszerű, reális volt a kép, megint sírni kezdett. Egy apának nem lehet meghalni. Érezte, arca földuzzad, a forró könnyek orrába, szája szélére törnek, mintha apja egyenesen beleöklelt volna a mellébe szép ősz fejével. Félálomban nyűglődve sírt. De apja távol maradt, és nyújtotta a kis kék füzetet. Ő nem beszéddel, de gondolatokkal kérlelte, meséljen neki valamit a saurusokról, majmokról. Apja mosolygott. Szerette volna Kissamu, ha még. Még van valami, valami minősítés, jel, értelem. Mi a rossz? Csontok jártak a fejében, meg bújóhelyek. De elmozdult az egész kép, mintha füst járta volna át, elfolyt, csak azt látta, apja nyújtja a kék füzetet.

Fölébredt. Olyan borzalmasan reálisnak tűnt, apja, a borító, mint mindig az álom jelenléte. Csend volt a házban. Elindult, hogy anyját megkeresse.

Madarasék a Körúton álltak. Csillogott az egész aszfalt, a neonok ugráltak rájuk, mint a fénykutyák. Eső szemetelt. Futottak a csöndes éji kocsik.

– Nem fogunk tudni aludni – mondta az öregebb.

– Menjünk valahova.

A négy vidéki ember bement a Savoyba. Mentek, mintha egy automatába tették volna őket. Ruhatár, belépő, lépcső balra. Piros bőrfotelek, székek. Diszkrét zenekar. Kevesen táncoltak. Egy világoskék ruhás lány átfonta a nyakát az idős úrnak, aki magasan, testesen szuszogott előtte. A kis nő telten mosolygott, játékosan. Nem volt számító, inkább játszott, önmagát kellette, bolondozott – ha már ez a sorsa.

– Miért jöttünk mi ide? – súgta a férjének a fiatalasszony. A férfi kicsit vállat vont. Elhelyezkedtek, a kis korláttal elkerített pódium mellé. Egy férfi, egy nő, egy nő, egy férfi. Ültek. Jött a pincér, két palack bort rendeltek. Halkan játszott a zenekar. A kék ruhás most nem táncolt, de az asztalnál is jókedvűen himbálta magát, forgatta a fejét.

A fiatalasszony kis gyöngyöt babrált a mellén. Az idősebb hátradőlt, maga elé nézett a parkettre, arra gondolt, nem igaz ez, csak ragyogás. Szemébe verődött a sok zugból világító lámpafény. Döncire gondolt, aki mindig froclizta, hogy na, most nincs itthon a férjed, bejövök. De ez csak játék, szóbeszéd.

Műsort adtak.

A négy ember nem nézte, csak néha, féloldalt. A fiatal férfi karját keresztbe fonta, néha oldalt pislantott, mintha nem érdekelné. Az asszonyok az abroszt nézték. Az öreg is olyan megbocsátóan figyelt, néha kicsit megcsóválta a fejét.

„Tipa, az arab lány.”

Tökéletes formájú, hidrogénszőke lány táncolt be, pikkelyesen. Fején kis táncosnősapka volt, valahogy aranyra volt mázolva a teste, meztelen is volt, meg nem is. Arany pikkelyei megcsillantak a lámpafényben. Mindig ugyanazt a két-három figurát csinálta, de a teste arányos volt. Az egész lány csillogott.

– Mint egy hüllő – súgta oda szomszédjának az idősebb asszony.

– Ühüm. De szép hüllő.

– Ugyan, te. Azzal a nagy hasaddal.

– Inkább sárkány, nem hüllő.

Az asszony kedvesen elmosolyodott.

Aztán mereven maguk elé néztek, mint egy családi fényképen. A kis arab fehérszőke lány kígyózott, lengett, nem nagy ügyességgel. Az egyik asztalon nagy betűkkel volt nyomva az újsághír: HOLNAP TEMETIK SAMU PROFESSZORT, AKI

– Nincs a hónaljában semmi – mondta a fiatalasszony az urának.

– Kiborotválják. Mit gondolsz?

Szólt a zene, édesen. A kis arab lány föltette a lábát az öregebb férfi székének a szélére. Megállt egy pillanatra. Aztán tovalibbent. Az öreg elvörösödött, de csak nézte a földet. A táncosnő végighúzta a kezét a testén, pikkelyeit simogatta. Kitárta a karját aztán, mintha röpülne. Libegett, szállt. Lekuporodott és ugrált. Nagy tapsot kapott, a kis világoskék ruhás nem akarta abbahagyni a tapsot. Az arab lány meghajolt, kis sapkáját levette, haja szőkefehéren előrebukott.

A sztriptízre magas, barna lány jött be. Egyszerűen mozgott, még táncolni sem tudott. Középen volt egy oszlop, azt néha körüllépkedte. Átfogta, megölelte, mint egy falloszt. A kapcsok, cipzárak pontosan működtek. Fényes fürdőruhában volt először, azt megoldotta.

– Csak nem vetkőzik le? – kérdezte a fiatalabb asszony.

– Csinálnak ezek mindent – mondta az ura, izzadt. Nem nagyon akartak fölnézni.

– Rendes formája sincs, mit akar. Nézd, milyen lent van a feneke.

– Hagyj már engem…

A melltartó volt a lányon meg a bugyi. Tésztaszínű testén elfolyt a fény. Madarasékkal szemben két öreg nagykövér ember ült, gazdagok. Mintha csak futólag lennének itt vagy ügynökök, szakértően, de könnyedén nézték az eleven lányt. Az egyik bólogatott könnyedén, „igen”, „így kell valahogy” stb.

A lány levette az ágyékkötőt is, de alatta volt még egy icipici. Felhördültek a manuszok. „Nem ér.” Valami ilyesmi zúgott föl. Aztán egy tüllfüggöny elé állt, mosolygott, állandóan mosolygott zavarában. Orrát két ujja közé fogta, ez volt az egyetlen erotikus mozdulata. Vonaglott még egy picit, aztán leoldotta a melltartót. Nem akart kigombolódni. Fekete kombinéja a lába elé került, azt könnyedén a zongora alá rúgta. Aztán kilengett a két mell, fehéren, puhán. A piros gömbök égtek rajta, mintha rúzzsal lett volna bekenve. Kinyújtotta a karját, összezárta, kifutott. Mellei puhán mozogtak, az ajtóban rádobtak egy köpenyt. Taps.

Madarasék indultak.

A kis asszonyka még W. C.-re akart menni, de az idősebbik lebeszélte. „Ilyen helyen.”

A Körút villogott, esős aszfaltja ragyogott. Az idősebbik férfi ásított. Feleségének mondta.

– Ezért nem volt érdemes eljönni.

– Még megszületni sem.

Piros salak

A kis teraszon nem volt levél. Nem is seprű, valószínűleg a hajnali szél sodorta le őket, amely azóta elállt. Háromnegyed tizenegy volt, a busz nagy ívben kanyarodott el a kert előtt. Világossárga volt a fák színe, gyönyörű ősz. Az üvegablakban ült János, kinézett a függöny mellett a kis előtérre, a vörös salakos placcra, ahol már nem voltak székek és asztalok, csak keréknyom. Az ablakban alacsonyan, kosárállványon zöld virágok voltak, finom külföldi leveleikkel, de nem keltették a finomság benyomását, mert a kisvendéglő szegényes volt. Renovált, agyonfestett, invesztált, de szegényes. Nagy arcú tulajdonosa nem is tulajdonos, csak az állam alkalmazottja, egy fele-fele boltban. A székek, a kőpadló, a fal függőlegesen csüngő mintái, a tölcsér alakú polgárlámpák sehogy sem akartak összhangba állni.

Minden asztalon pogácsák voltak a tányéron, illetve sajtos rudak. A pogácsák szabályos tornyából nem hiányzott egy sem. A két szélső asztalon fölállított sajtosrúdrácsból egy-egy hiányzott. A rudak úgy voltak egymásra rakva, mint az ölfa. Az egyik asztalnál ült János, a másiknál egy piros arcú ember, nyílt szemüvegben, hátul fölcsúcsosodó fejjel. Fél liter bor volt előtte és egy nagy szóda. Újságot olvasott, úgy, hogy lassan tagolta a szájával a szavakat, pedig fiatal volt. Később töltött magának bort és vizet, és szürcsölte.

Két friss ruhájú tizedes katona jött be a továbbiak során. Tányérsapkában ültek le, zöld díszítés volt a vállukon, gallérjukon. Aranyka pléhlapok voltak a gallér vázába tűzve, s olyanok voltak egészben véve, mint az ólomkatonák, még arcukon is ugyanaz az emailfény, amit a szép festék csillogása hagy. Fekete szemük is ugyanúgy volt kihúzva, egyik nagyobb, másik kisebb, látszott, hogy aki festette őket, sokat csinált belőlük, és így lettek olyan különbözőek. Két korsó sört rendeltek, és ivás után levették a sapkájukat. Akkor látszott, hogy emberek, hogy puhábbak és valódibbak, mint az ólom, mert a sapka nyomot hagyott a fejükön. Arról beszéltek, ami tegnap este történt. Egy ápolónő ismerősével volt az egyik reggel háromig, de az nem engedte föl magához.

Egy gyerek jött be az apjával. Az elegáns fejű és öltözetű apa mellett viszonylag elhanyagoltnak tűnt a mackóruhás, tízéves, szemtelen fiúcska. Szemtelensége fegyelmezett volt, szabályos. János sajtos rakásából a legnagyobb tisztelettel kért el egyet, úgyhogy ott már kettő hiányzott. Aztán visszaült a helyére, és egy zsebtivolival játszott. A vendégek halkan beszéltek, csak az hangzott időnként, ahogy pöccentek a kis acélgolyók a bakelit falakon, és hol százas, hol az ötszázas, hol az ezres vályúban álltak meg. A kisöreg számolt, és bejelentette az apjának, mennyit ért el. Apja nem nagyon figyelt oda, azok közé az apák közé tartozott, akik szeretik gyereküket, de nem tudnak s végső soron nem is akarnak velük mit kezdeni. Nagyobb bajuk van ennél. A kedves arcú, sötét szemű, úrszámba menő apa barackot vagy cseresznyét kért. Barack volt, s ő elfogadta azt is. Törköllyé változott, mire kihozták, ő abba is belenyugodott.

Majd egy idős nő jött be. Nyolcvan körül járhatott, s Hemingway „Az öreg halász”-át olvasta vékony, olcsó kiadásban. A könyv alig volt pár napos, szélén látszott, hogy még üde, friss. Lornyettet használt, tányérkalapja volt, amely alig különbözött a katonákétól, csakhogy feketében, és ő ülés alatt sem tette le. Egyáltalán, nagyon hasonlított hozzájuk, a szeme is, az arcvonásai is, csakhogy ők már elmentek, mikor ő megjött.

Az előreugró állú, hosszú pincér türelmes volt vele, de egy idő után otthagyta udvariasan. Majd később lesz ennivaló, azt mondta neki, de a finom öregasszony, akinek szürke, ibolyavirágos selyemkendője volt, megállította, és közölte, hogy majd káposztasalátát fog kérni, azt nézte ki magának az étlapról.

– De mihez? – kérdezte a magas.

– Káposztasalátát – erősítette a néni.

– De mihez?

– Később.

– De mihez kell a saláta? – kérdezte egyre, makacs értetlenséggel a fiatalúr, bár nem türelmetlenül.

– A húshoz, amit majd választok. – A pincér odamosolygott Jánoshoz: látja, ilyenek ezek, és indult volna, de a nénike tovább beszélt, látta, hogy a gyors döntés most fontosabb, mint a választékos kívánság. – Marhapörköltet kérek, kisadag. Van?

– Borjú.

– Kisadagot kérnék.

– Borjú.

– Van belőle kisadag?

– Borjú és nagyadag.

– Jó. De semmiképp nem nokedlivel. Krumplival.

– Borjú. Burgonyával, igen. – És elment a kis teremből.

A szélső piros ember üvegében egyre lejjebb ereszkedett a bor szintje. Néha lehetett hallani, hogy sercen, halkan, finoman sziszeg a szóda. Valamit megint aprólékosan és ismételve, mint egy leckét, olvasott, aztán elővette kis bőrnoteszét, és abba jegyzett vagy rajzolt talán valamit. A sajtosrudak előtte voltak. Megint nem hiányzott belőlük. Valamit az újságból másolhatott, azt is nagy igyekezettel végezte, s talán illusztrálta is a maga számára, hogy el ne felejtse.

A katonák még egy korsó sört kértek, és azonnal fizettek. Az arcuk piros volt, mint a szépen, emailfestékkel festett ólomkatonáknak, a váll-lapuk azonban puha volt, és ülés közben összegyűrődött, ebből látszott, hogy valódibbak, mint azok. Sokat csinálhattak ilyet, abból is látszott, hogy egyik szemük nagyobb volt, mint a másik, biztosan sietett a fekete vonallal a festő. Elmentek, még mielőtt az idős néni bejött volna, és kezdődött a beszélgetés az előreugró állú pincérrel.

A kisfiú pöcögtette a golyókat, melyek az ovális vályúkban hol százat, hol ötszázat, hol ezret mutattak. Aztán abbahagyta, az apja a második féldecit rendelte, és keresztrejtvényt fejtett. A hatalmas arcú tulajdonosnak azt mondta, hogy most megy majd Varsóba, négy napra, 950 forintért. Kiderült, hogy a tulaj is járt már ott, s tavasszal Moszkvába fog menni. A gyerek azt kérdezte, hogy lehet-e bal kézzel írni? Az apa azt felelte, hogy nem lehet.

– Miért?

– Mert nem lehet megtanulni.

– Miért?

– Mert nem megy.

– Soha?

– Soha az életben – mondta az apa, akinek finoman göndör, barna haja enyhén vörösbe játszott. Olyan volt, mint egy fél-úr, egy pincér, kisebb színész, nagyobb iparos.

A gyerek aztán elment. – Szervusz, apu – mondta, és kiment a kisvendéglőből. Az ablakon át lehetett látni, hol egyik, hol másik lábával ugrik kettőt, és ide-oda billegve futott el az úton.

János a szélső asztalnál látta, hogy mennyire hasonlít az öreg néni a katonákhoz, akik elmentek. Az arcvonásaik, a szemük hasonlított, egészében véve még a kalapjuk is, csak a színek voltak különbözőek.

A piros arcú ember még visszatartotta a köhögést, az idős néni visszaküldte a nokedlit, és az apa is elment a kis teremből. Végeredményben nem voltak kötelezve ezek az emberek arra, hogy együtt maradjanak.

Az emberek kettesével vagy magukban ülnek általában a székeken, és ennek nincs olyan nagy jelentősége, mint gondolnánk. Van, amikor vasárnap délelőtt töltött káposztát rendelnek, cseresznyepálinkát, sört, keresztrejtvényt fejtenek, vagy azt mondják, igen. Az üvegekben lejjebb és lejjebb száll a bor szintje, a poharak színültig töltődnek, s csökken a sajtosrudak száma a rakásban, mintha filmen kapkodnák el őket. Sok minden mondanivalója akad két katonának, s a szavak aktualitása két-három órára meghatározza esetleg kedélyüket és emésztésüket. Az újságba hírek vannak nyomva, az asztalon terítők vannak, poharak, pogácsák. A kis teremben hét ember mozog, ül, föláll vagy olvas, az üvegablakon át a piros salakra látni, ahonnan elvitték a kerti székeket.

A piros arcú férfi még egyszer előveszi a bőrnoteszt, és most a naptárt nézi, a vonalak közötti fehérséget, az űrt, a 12-t, 13-at, a fekete és piros számjegyeket, októbert és novembert, hogy mi fog történni. Ha nem most, holnap vagy kedden, vagy egyszer, valamelyik pénteken.

Kispuska

– Állásba kell mennem – gondolta Larsen – kétségtelenül. Nem megy így tovább. Akárhány dolgozatot írok, nem tartozom senkihez. – Nagy haját fésülte, nézte a tükörben az arcát, profilba fordult, belecsípett a bőrébe, elég tartós-e még? – Dögvész – gondolta –, dögvész. – Sűrű szemöldökét dörzsölte, két ujjal, sercegett a szőre. – Elindulni, ennyi az egész.

A kis szobában, ahol élt, az egész falat elfoglalta a világtérkép. Egy hajóstól kapta, a ragyogó, kék tenger beborította az egész falat. A világrészek valósággal elkallódtak az ordító színű nagy vizek között. Megtámaszkodott a kis íróasztalon, és belebámult a térkép arcába. – Semmi sem jut eszembe, semmi. Az egész világ egy folt, kallódó országok. Elindulni, az a legfontosabb.

Kiment a konyhába. Félrehúzta a függönyt, a külső ablakfához volt szögelve a hőmérő, azt mindig megnézte, a rovátkákon állt valami jel. Öt fok, tíz fok, kettő. Egyezményes jel, a higany, mint valami élőlény, különböző helyzetet foglalt el – ez a mindennapos változás kapcsolatot jelentett egy lénnyel, a higany fáradozásával. Üres volt a keret, eszébe jutott, két hete nincs higany, elrozsdásodott a kis tartóvas, a hőmérő a fiókba került. Keresni kezdte a dugók, szalvéták, orvosságok között. A szódáspatronok álltak a dobozukban, mint a töltények. A kis üvegcső lefele fordítva feküdt. Larsen fölemelte. Tizenhét fok. A fiókban tizenhét fok van. Elindulni.

Három napja telefonáltak már a Központba, egy barátja intézte az egészet. Mára rendelték be. Beterjesztett egy papírt, röviden leírta eddigi pályafutását. Itt dolgozott, ott dolgozott, a magányát nem írhatta le, legszívesebben arról írt volna. Szép kalligrafikus betűkkel leírhatta volna: Nincs senkim… Második gimnáziumban szépírást is tanultak, Peters tanította, fürdőruhában is látta egyszer a tengernél. Tanár, fürdőruhában. Röhej volt.

– Hova megy? – sárgabarna overallban egy fiatal fiú rákiáltott.

– Kérem… bejöttem. Behívtak. Üzentek értem.

– Magáért? Kicsoda?

– Fóta úr… Fóta parancsnok.

Ült a fiú, a belső fülkében rádió szólt, tánczene. Sustorogtak ügyetlenül az overallosok. – Ott nézd meg a beírófüzetben. A másik rekesz… – Jegyzettömböket vettek elő, lapoztak. Néha egy-egy kérdést löktek oda neki: – Mára? Mikorra? Ki az a Fóta?

– Nem tudom pontosan. Egy barátom beszélt… Fótával… hogy fogad. Jöjjek. Propaganda.

– Ezt mondja. Sajtó és propaganda. Van ilyen. – A fiatal szőke fiú belelapozott az egyik jegyzettömbbe. – Nincs itt a neve. Telefonáljon föl, 61-es mellék, ott a telefon.

Larsen odament a telefonhoz. Kietlen hely volt, még egy virág se sehol, valahonnan fogolyszag áradt. Legalábbis Larsen így érezte.

– Halló! Fóta urat keresem, Fóta parancsnokot. Nincs? Állítólag mára… be kellett jönnöm. Vele, ugye. Milyen ügyben? – Körülnézett – egy kisbajuszos férfi ült a padon, iratait nézte. – Állás… Ivan Böder telefonált neki, megbeszélte. Pszichológus vagyok. Itt várjak? Jó.

Bonyolult.

Az ablakhoz ment.

– Bocsánat – szólította meg a kisbajuszos. – Ne haragudjon, azt hallottam, hogy pszichológus. Volna egy komoly kérdésem. Szeretnék választ kapni. Lehet-e valamilyen tárgyra szellemi, lelki ráhatást gyakorolni?

– Hogy… hogy érti? Szerves vagy szervetlen…

– Ön, ugye, pszichológus? Na. Adva van egy kő. El lehet-e érni, pusztán lelki úton, hogy az a kő elmozduljon, fölemelkedjen? Építészmérnök vagyok, engedje meg, hogy bemutatkozzam… Sokat gondolkoztam…

Larsen kezet fogott. – Kém. Kikérdez. Tárgyak, szellem…

– Emlékszik, Lázárt négy nap után támasztotta fel… Nem tudom, ön érti-e, amit gondolok, biztos.

Larsen fohászkodott magában, hogy ne röhögjön. Lázár, a barátja jutott eszébe, aki holtrészegen feküdt több napig a tengerparton, egy kabinban, szerencsére megtalálták, és fejbe verték – fölébredt.

– Olvastam Vaszilevszkij tudós könyvét a hipnózisokról. Ön is, bizonyára. Spiritisztákhoz jártam párszor. Érdekel. Gondolhatja. Ne haragudjon. Mozog az az asztal, meg hát Lázár?

Lázár mozog – gondolta Larsen. Vigyázni kell, ez nem kém, bolond. Az overallosok újságot olvastak a fülkében.

– Apám nemrég halt meg. Néha bejön a szobámba. Világosan hallom. Még a kilincs nyikorgását is. – Az építész éles barna szemével Larsenre nézett.

– Félálomban, elalvás előtt…

– Nem! Világos délelőtt! Ülök a fotelban…

– Larsen úr… – hófehér arcú, fiatal nő jelent meg, kézen fogta Larsent – lejöttem magáért. Fóta parancsnok nincs itt. Kiderítettem, miért jött. Megnéztük a beadványt. Fóta parancsnok helyettese itt van.

Az éles szemű építész tovább beszélt, kezében egy papírlapot tartott, rajta német szöveg, de értelmetlen szavak, gépkocsijelek, szállítási időpontok feketén gépelve.

– Majd megkeresem telefonon, uram. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményére. Az anyagra szellemi úton lehet-e hatni…? – kiabált Larsen után.

A nő fogta a kezét, folyosókon át vezette. Ki az udvarra. Minden szabályos. Kézilabdakapuk, becsíkozva. Larsen nézte a fényes őszt, sehol egy lélek. Mi ez? A nő nem volt szép, kár. Figyelmesen átvezette Larsent egy kazánház mellett – erre rövidebb – mondta –, a kis kapun túl már a tenger van. Legközelebb erre jöjjön. – Aztán elengedte a kezét, mosolygott, mintha akarna valamit. Az emeleten benyitott egy ajtón. Otthagyta Larsent az előszobában. Íróasztal, kistelefonok, rend.

Kinyílt az ajtó, beengedték.

Egy szoba.

Kettő.

A harmadikban két főoverallos ült két íróasztalnál. Fölálltak, üdvözölték. Leültek két szemben levő fotelben, bordó dossziékat vettek elő, a tüskehajú, szelíd arcú cuppogott a fogával. Ebédeltek – gondolta Larsen –, nem baj. Nem ellenem van. – Igyekezett fesztelenül elhelyezkedni, a tüskés cuppogott, a rózsaszín fejű szemüveget tett föl.

– Larsen úr – kezdte a tüskés –, megkaptuk azt a szűkszavú beadványt, amit pályázatunkra…

Pályázat – gondolta Larsen, ezek tapintatosak, azt sem tudom, miről van szó…

– Larsen úr, néhány kérdést tennénk önhöz. Bár… – átnézett a társára, és egyik szemöldökét fölemelte – talán Kann kolléga…

– Igen – kihúzta magát Kann, rózsaszínűbb lett. – Nehéz ez a hely, a szolgálat, a hely. Ilyen kiterjedt munkakörben, amiben ön van… ennyi minden, amit csinál…

– Azokat csak csináltam – vetette közbe kedvesen Larsen.

– Igen. De ennyi kötelezettség, dolgozatok, római konferencia, rádió, televízió…

– De kérem, én nem csinálok semmit…

– De a megbízások, szerződések… Maga nem egy egyszerű honpolgár vagy dolgozó, maga ír tanulmányokat, foglalkozik az anyag és szellem kölcsönhatásaival…

– Kérem, most kötött belém egy építész az előcsarnokban… gondoltam is, hogy kém vagy bolond.

– No, nem erre gondoltunk. Csak a lélektan nagy terület, ez pedig egy gyakorlati munka. Ön olyan kiváló…

A tüskehajú közbevágott, szemüvegét ő is fölvette, nézte a bordó dosszié tartalmát, nem volt benne semmi.

– Larsen úr, mi önről olyan kiváló információkat kaptunk, őszinték kell, hogy legyünk önnel. Szűkszavú beadványát pedig néhány kérdéssel szeretnénk kiegészíteni…

Fölálltak, kikísérték megint a szobákon át az udvarra. Hosszan mentek, senki se szólt. A nap égett, a merev fákon átsütött, pedig már hideg köd nyomta a füvet. Mentek. Kapuk, táblák, semmi sem volt fölírva rájuk, sárgára, kékre festett ajtóbejáratok, rácsozat. Egy térre értek, nagy földbuckák mögé. Távol lőlapok. Furnérból kivágott emberalakok.

– Lőni fogunk, Larsen úr.

– Lőni?

– Nem tartozik hozzá az álláshoz, gondolhatja, csak futólag…

A tüskehajú kispuskát adott a kezébe, mutatott a céllap fekete-fehér köreire. Alig váltak ki a földbuckák színéből.

– Tessék.

Larsen szorította a fegyvert magához, kedveskedve. Rátámaszkodott a mellvédre. Célzott.

– Rövid beadványában nem tért ki, kik voltak a szülei… Mit csinálnak?

Larsen leeresztette a fegyvert.

– Lőjön csak nyugodtan.

– Apám már nyugdíjban van tíz éve. A Hajógyárban dolgozott, adminisztratív raktárnok…

– Tessék – a rózsaszín mutatott a lőlapok felé.

Larsen lőtt.

– Bravó! Kilences.

Újabb puskát nyomtak a kezébe.

– Testvérei, felesége, rokonok… Külföldön él-e valakije?

Larsen leeresztette a puskát.

– Lőjön csak!

– A feleségemnek egy testvére él Japánban.

– Japán. Mért Japán?

– Oda ment ki 62-ben… Elvette egy japán orvos.

– Célozzon, Larsen úr. Japán. Mért jönne ön ebbe az állásba? Remek, kilenc. Maga jól lő, Larsen úr. Itt egy másik puska…

Larsen kék szeme égett a napban, a tüskés cuppogott, talán nemrég ebédelt.

– Nehezen élek így. Egyedül vagyok. Szeretnék egy közösségbe tartozni, biztosabb életfeltételek közé… Egy szobában élek, alig beszélek valakihez…

– Azt hallottuk, ön sokat dolgozik a tévének, lapoknak…

– Nem így, semlegesen ember közé… Valakikhez. Egy csoport, mint egy barlang…

A két főoverallos mosolygott.

– Nem bírok egyedül… Mikor Robert Kennedyt lelőtték, szerettem volna az utcára rohanni, valakihez beszélni, megkönnyebbülni… Együtt. Egy névnapot tartani, akármilyen közösségben.

– Lőjön csak.

Larsen a célra fordult, rátüzelt.

– Tízes! Príma. Itt egy új puska!

– Így csak egy kocsmába mehetek be. De hát ott nem nagyon értetem meg magamat. Talán én is tudok valakin segíteni. De milyen állásról lenne szó?

– Nézze. Lőjön. A polgári védelem keres propagandistát. Be kell járnia az országot. Nem hiszem, hogy magának való. Nagy terület, nem tudna mellette foglalkozni a maga pszichológiájával. Remek! Kilenc, majdnem tíz. Itt egy új puska. Nem tudna itt élni. Lőjön. Majd addig mesélek. Megtanítani az embereket, hogyan védekezzenek az atombomba, a korszerű fegyverek hatása ellen. Lepedők, kúszás, takarás, sugárhatás. Bravó! Megint tíz! Remek! Itt egy másik puska! Vidéken. Beszélni a kis polgármesterekkel, szervezzék a lakosságot, értsék meg, mi volna a teendő, riport egy-egy megyei lapba. Vasárnapokon. Alig volna vasárnapja… Kiszállás. Kilenc! Maga nagyszerűen lő. És a maga tehetségével. Maga összefoglaló tanulmányokon dolgozik, az emberi szervezet teherbírásáról, úgy tudjuk, vészhelyzetben, mit bír el… ugye, valami ilyesmi? Itt egy új puska, add csak ide, Kann kolléga, itt van. Tízest lőjön! Ez nagyon gyakorlati lenne, a mi életünk, munkánk. Ez egy kialakult közösség. Én tizenkilenc éve vagyok itt, Kann kolléga tizenhat… Sok idő. Itt már össze vagyunk szokva, ebbe új kolléga nehezen illeszkedik be. Mi nem álmodoztunk, dolgoztunk, ugye, Kann kolléga? Nehéz múlt áll mögöttünk. Gyakorlati munka. Tízes! Milyen jól lő, Larsen úr! Maga átfogó munkát ír az emberi teherbírásról… Itt ez kemény, de gyakorlati munka, maga az élet, tulajdonképpen, maga az élet, Larsen úr… Más, mint az elmélet.

A rózsaszín odahajolt feletteséhez. Az először hátrahőkölt, majd elmosolyodott, bólintott.

– Valóban, igaz. Kann kolléga mondja, hogy maga kitűnően lő. Volna egy fontos megbízásunk, ami heti egy alkalomra szólna, de állásszerűen… Az is közösség, egy kicsit. Ha ilyen jól lő. A teherbírás egy végső formájának a vizsgálatához is hozzájárulna…

Larsen leeresztette a puskát. Nézte a két főoverallost.

– Vannak egynapos, gyors ügyek. Hirtelen ügyek, Larsen úr… Maga bizonyára ért engem, a végső teherbírás órájának vizsgálata. Esetleg nemcsak gyakorlatilag, elméletileg. Pszichológiailag, hogy úgy mondjam. Hogy mit bír ki egy ember… Milyen az arca? A testtartása? Reflexek, ért engem?

– Állatok! – Larsen üvöltött. – Mi ez? Mit képzeltek? – Rájuk szegezte a fegyvert. – Kifelé! – Tuszkolta őket ki az ajtón. Azok ijedten léptek, kezüket összekulcsolták. – A kazán mellett vezessetek, ahol nem látnak! A kerítés melletti kiskapuhoz! Állatok!

Lassan léptek, a sárga kavics csikorgott a lábuk alatt. A tüskehajú cuppogott, a rózsaszín szemüveg nélkül botorkált. Aztán Larsen gyorsan kibújt a kapun. Körülnézett. És futni kezdett a tenger felé.

Klára

A verandán sötétkék és sötétpiros üvegablakok voltak, köztük egy-egy homályos fehér üveggel. Mint a kártyalapok. Ahogy átsütött rajtuk a nap, olyan hangulatot keltett, mintha kápolnában volna az ember, ahol sötét van, de átdereng az égi világosság. A kis helyiségben a fal mellé helyezték el a tárgyakat, hogy nagyobb legyen a hely, s különben is, minden verandán a fal mellé helyezik el a tárgyakat: fonatos virágállványt, magas lábakkal, halványzöld levelekkel, fehérre festve, egy bőrfotelt, egy alacsony könyvespolcot, mely csak a színes ablakokig érhetett, a másik oldalon, szemben a bejárattal pedig egy magas padot, nyers fából, támla nélkül, mellette a kis polcot, rajta a libbenő s égre néző porcelánfigurák valóban kis szenteknek, csaknem aprószenteknek látszottak a homályban. Klára imádkozni szokott hozzájuk, Pierrot-hoz, ehhez a tarka ruhás, nyúlánk kis rokokó szenthez is, mindig azt kérte, hogy legyen könnyű az élete.

Itt tanult a lány. Ünnep és becsület volt számára ez a hely, még a szoknyáját is úgy igazította el, hogy nedves, apró ujjaiban volt valami félszegség. A szakadozott kék kötésű könyvek rendben kiterítve feküdtek előtte, mindent tudott ő már, az egyenleteket megoldotta, ismerte a délután lassan beszüremlő fényeit, s a térképen tudta, merre fekszik Róma, Párizs, sőt Budapest. Ez volt talán a legtitokzatosabb. Nem látott ki a színes ablakokon, de szép volt ez a külső magány, körülvéve őt a levegővel, a fal melletti kis szentekkel, tárgyakkal, körülvéve őt szelíd börtönként, olyan volt, mint egy hajó, amelynek egy kajütjében utazunk egy tengeren, egy vízen, egy óceánon át az ismeretlen délutánba. A kislány úgy érezte, hogy viszi őt ez a szoba, ez a külső magány, melyet a színes ablakok határoltak, amik átengedték az égi fényt, de nem az emberi tekintetet. A világosság négyszögét vetítették az irkákra, a tollra, a kis kézre, mely az asztalon nyugodott. Valahova tartott ez a mozdulatlan hajó, ez a tovaúszó veranda, sodródó tér és magányosság.

Nagyon szerették Klárát. Alig volt ötéves, még nyolc éve sincs, hogy örökbe fogadták, s olyan óvatosan bántak vele, mint egy üvegfigurával. Szép, mélyen lángoló barna szemei voltak, opálos arca, belső tüzekkel, átragyogva, mint az üvegek, vékony szája, középszőke haja, az egész kislány lenge volt, törékeny, arcába valami kis keleties vonás vegyült. Szép volt. Ezért is választották, hiszen az ember azt választja, ami szép.

Most is megrebbent, ahogy a veranda kinyílt, és nagy táskájával beállított a Papa, hozott neki virágot, a fény kivágott délutánján, az ajtó négyszögében úgy állt, mint egy udvarló, mint egy hajóskapitány. Klára fölugrott, odaszaladt, és lelkesen vette át a törékeny virágokat, melyek elhajoltak a kezében, de ő a másikkal is tartotta őket.

– De gyönyörű! Apa, de jó, hogy hoztál. Annyira vágytam rá.

– Ugye? – és lehajolt kövérkés arcával hozzá az igazgató, gyerekek mestere a távoli iskolában. – Gondoltam, ne légy egyedül ebben a templomban.

– Ide tesszük – ugrott a lány az egyik csíkos vázához, és félrebillent fejjel próbálta bele a virágokat. – Ide illenek. Milyen színek! Mindig tudod, mi az, ami jó nekem.

– Tanultál valamit? – becsukta az ajtót, és letette a nagy táskát Pál, az apa, az egyik kerti székbe, és fölé hajolt a tananyagnak.

– Igen, ne nézd, ne nézd – mindent tudok, földrajzból Dél-Franciaország volt, történelemből… – mondta volna el a lány. – Hozok vizet neki – és bement a konyhába, hallani lehetett, ahogy a nagyon kinyitott csapból belerobbant a vázába a víz.

Apa állt, csak állt a tananyag fölött, ami előtte hevert, szép, mértani rendbe rendezett könyvek, irkák, térképek. A szótárban kissé dőlt betűkkel írt szép latin szavak, melyeknek a kitevője néha hármas volt, néha az igeragozást jelölték számok, s egy pillanatra algebrának is lehetett volna tekinteni az egészet. S a szótár csücskén cikcakk látszott ki, valami vajsárga karton cikcakkja, a férfi megnézte, mi lehet? Egy fiú állt rajta, nagy bokrok, szabályosra nyírt bokrok között, ferdére állított diáksapkával, se szép fiú, se csúnya, de Apa egy pillanat alatt tudta, mit jelent ez. Gyorsan ráhajtotta a szótárlapot, de Klára már bejött, s így nem tudta észrevétlenül ki is nyitni ott, ahol volt, a szótár csukva maradt.

– Mit nézel? – kérdezte a lány, miközben nagy lassúsággal elhelyezte a vázát.

– Én? Látom, jól sikerült a matematika dogád – mondta fölnevetve, és hetykén, mintha ő lenne az a fiú, akit a kerti képen látott.

– Igen. Jó puskát csináltál – mondta huncutul a lány, és nagyosan nevetett hozzá, közelebb lépve az asztalhoz.

– Ne, ne is mondd. Mindennap megfogadom, apám emlékének… a torinói Teréznek, nem beszélve, hogy anyádtól is félek – egy pillanatra megállt, és befele figyelt –, hogy soha többé. – Nagy drámai jelenetet rendezett. – Tudod, ahogy szembekerülök Péterfivel, az az érzésem, hogy elsüllyedek. – És mutatta, hogy süllyed el. – Te, azt mondja – most Péterfit utánozta –, te, Pali bátyám, tudod, hogy nem vagyok hízelgő típus, de ez a te lányod remekelt. És az arcomba fújja a pipát. Talán ő is tudja a csalást. Néha arra gondolok, álmatlan éjszakáimon, hogy följelentem magam, a tanári karnál, a rendőrségen, a vasútnál, valahol, hogy nem mehet ez így tovább, a lányom csal, én csalok, mindketten csalunk… – Klára könnyesre nevette már akkor a szemét, nem is tudta, mi a valóság, csak hogy ez most így nagyon jól van.

– Ti mit nevettek annyira? Kész a kávé. Gyertek csak, haszontalanok. – Anya jött elő, és megcsókolta a férjét, aki még mindig a hatást figyelte, amit a lányára tett. Mentek, siettek kávézni, és közrefogták Anyát.

– Te – mondta az asszony este az ágyban a férjének –, nem vettél észre valami változást ezen a lányon, Pali? – A nagy dunyhák alatt úgy feküdtek, mint a besüppedt katonák a hóban. Mélyről jött a beszéd.

– Nem. Miért? – kérdezte a férfi, és átfordult az asszonnyal ellentétes oldalra, szuszogva kissé, a dunyhával is nagy zajt csapva. – Mondtam már, hogy át kéne térni a paplanra, ez így nem mehet tovább. Alig lehet megmozdulni.

– Ne beszélj olyan hangosan, Klára fölébred. Kár, hogy nyitva hagytad az ajtót. – Az asszony a hátán feküdt, s nézte a fekete levegőt merő szemmel. – Valami fiú lehet a dologban.

Fiú, persze hogy fiú, gondolta Klára, és szíve a torkában dobogott. Most minden adva van, mint egy számtanpéldában, csak a végösszeget kell kiszámítani. Először higgadtan gondolkodunk – szokta mondani Apa –, aztán azt nézzük meg, mit tudunk, aztán azt, hogy mit nem. Ki szeretett volna ugrani, közbevágni, elmondani, ő nem titkol semmit. Most kiderül, hogy már hetek óta tudja az apja, egyik lábát is kidugta Klára, jobb, ha most előáll.

– Fiú? – kérdezte Apa álmos hangon. – Rémeket látsz.

– Tudod, hogy van az ember. Annyiszor beszéltünk. Hogy az ember jobban fél, mintha az övé volna…

– Nem tudom, miért kell nekem ezeket éjszakának idején hallgatnom? Mért kell ilyesmivel kínozni engem?

– De én csak gondolom. Csak látok az arcán valami változást. Lehet, hogy tévedek… Bár az én szemem… – jelentőségteljesen megállt a hanggal, és a levegőt nézte.

– A te szemed… Rémeket látsz. Én is csak jó megfigyelő vagyok. Nekem hihetsz. Különben is velem nagyon bizalmas, elmondta volna… Na, hagyjuk.

Klára visszahúzta a lábát, nem is tudott mit gondolni, aztán apja hangját hallotta, maga előtt látta a fekvésben összegyűrt arcot.

– Na, és? Mi volna? Neki is kell valaki. De hát ez kizárt dolog.

– Igen. De, már most? És mi? Nem halmozzuk el minden jóval? – siránkozó hangon beszélt az asszony, de a férfi hamar leintette.

– El. Jól van. Na, aludjunk már, az isten csudáját ennek az éjszakai szellemjárásnak, vádbeszéd ez, vagy mi a fene? Nem lehet nekem egy csöpp éjszakai nyugodalmam se? Holnap szakfelügyelő jön, kettő is, készenlétben lehetek, s egypár vacak órát sem alhatok…

Az asszony nem válaszolt. Megszeppent kicsit, aztán soká azt mondta:

– Igazad van.

Ahogy a nagy teremben ült, mely modern mozaikkal volt padlózva, hirtelen nem tudta tovább folytatni a munkáját. Mért is jár ide? A falakon rézből domborított galambok szálltak, őskori íjászok, nagy bölények voltak kiverve, meg a nap. Szerette ezt a helyet. Az osztálykönyv személyi adatait töltötte ki, végeredményben nevetséges, hogy itt dolgozik, van egy kis szobája, ahol nyugodtabban végezhetné ezeket a munkálatokat. Sárga szopókás cigarettacsonk feküdt előtte, bronzszínű volt a haja, most is szép volt, egyszerű törékenységében is feltűnő, vonzó. A sarokrészen ült, a pult oldalából egy kis kerítés vezetett, mely elhatárolt egy belső teraszt, a tágas presszónak volt valami hajó jellege. Gomolygott a füst, az alacsony asztaloknál terpeszkedve ültek a fáradt délutáni emberek. Ő lángolt, mint a tűz, valami elemésztő tűz égett benne. Nem nézett föl, az osztálykönyvbe mélyedt, merőlegesen fogta a tollat, rótta a jegyeket, dolgozatokat összesített, és kalkulált a gyerekek javára.

Nemrég járt ide. Itt nagyon jól lehetett dolgozni, ezzel biztatta magát. Könnyed akart lenni, hanyag és figyelmetlen, ami embertársait illeti, de belül mohón figyelte az arcokat, a választékot, az idegen nők ajkán levő rúzst s a férfiak poharait.

A magas, nagy fejű zeneszerző, aki mellette ült a másik asztalnál, profilból látta őt. Profilból nem volt olyan szép Klára, nem is nagyon törődött vele, egy kis hangjegyfüzetbe rajzolt fejeket a férfi, és lábával ütötte a taktust. Hullámos szürke haja lazán tapadt a fejére, mozdulataiban megadás volt és állandó vágy.

Klára tűz után kutatott, a bárpult felé fordult, a férfi lassan észrevette, és kattintott egy kis tüzet, átnyúlva a székeken. Aztán kiment a hallba. Klára dolgozott, szinte sietve, pedig nem volt semmi különösebb munkája. Föl se pillantott. A férfi sokáig nem tért vissza. Amikor visszafelé jött, látta, hogy ez a nő még szebb, mint gondolta. Leült, megint írt egy-két hangjegyet, aztán egyszerűen átnyúlt az asztal fölött, és kattintotta az öngyújtót.

– Látom, megint nem ég.

– Ó, köszönöm. Kedves – és szájába illesztette a félig elszívott cigarettát.

– Csak szóljon át, nem láthatom mindig.

– Köszönöm. Jaj, de fárasztóak ezek a gyerekek.

– Valami iskolai munkát végez, azt látom. Régen, amikor én iskolába jártam, nem ilyen volt az osztálykönyv.

– Megváltozott.

– Ez olyan önkéntes túlóra?

– Valami olyasmi – és írt tovább Klára. A helyiség tele volt emberekkel és meleggel. Aztán vagy negyedóra múlva Klára szólt át.

– Maga is iskolai füzetbe ír.

– Én is – mosolygott helybenhagyón a férfi, és nézte ezt a fiatal nőt, aki idegességgel és kíváncsisággal figyelte őt.

– Tanár? – Klára úgy szerette volna, ha nem, nem tanár, és különben is valaki.

– Nem. Zeneszerző vagyok.

– Úgy – mondta ívelt hangsúllyal a lány.

– Igen – mondta mélabúsan a férfi, s arra gondolt, mi a különbség zeneszerző és tanár, zeneszerző és zeneszerző közt.

– És mit szerez?

– Most filmhíradókhoz, letétbe.

– És melyikhez?

– Semelyikhez. Vagyis letétbe. Majd odajátsszák valamelyik mellé. Most bekerül egy gyűjteménybe.

A terem olyan volt, mint egy hajó, a fönti üvegablakon át behullott a cikcakkos rajzon át a fény. Színes volt a terem, zsibongtak az emberek.

– A magáé akarok lenni – mondta hirtelen Klára, egy szuszra. A zeneszerző nem értette az első pillanatra, aztán nagyon udvariasan annyit mondott:

– Kérem. Természetesen.

Klára nem akart magyarázni semmit sem. Ahogy az utcán mentek, valami nagy biztonságot érzett, csöndességet a zakatoló szív falai mögött. Túl az idegek hártyáin visszafojtott csend volt. Mellette ment ez a nagydarab, csaknem melák ember, egy zeneszerző, egy szürke ruhás járókelő.

A férfi értelmesen baktatott. Úgy mozgott, ahogy kell, hogy meg ne értsék mások, félre ne értsék ők. Nem szóltak egymáshoz. Aztán az új női divatról beszéltek, a férfi elnéző hangon, mint egy bölcs, hozzávetőlegesen, zártan. Idegenül, de megértően.

Klára gyorsan lépegetett. Aktatáskáját vitte, benne a gyerekek csomagjait. Nem volt nehéz.

Kádfürdő

Kádfürdő

Régóta laktam ebben a városban, de ideiglenesen. Valójában mi mindig ideiglenesen laktunk, mint a katonák. A szolgálat van a nyakunkban, a kiküldetés, az áthelyezés, épp hogy csak egyenruhát nem hordunk, bár anélkül is fölismerhetők vagyunk. A szürke zakóról talán vagy a bordázott harisnyáról? Mindegy. A város úgy épült, ahogy kellett, ahogy az egyedei a tyúkállomásaikkal, bőrcserző műhelyeikkel, nedves csizmáikkal, alacsony tornácaikkal, széles szemöldökükkel megszabták. Játékkockából lehet ilyet építeni, az utak lejtenek a földek felé, ahol többnyire azonnal kukoricások következnek. Néha cukorrépa; ezt olyankor látni, mikor már ki vannak a földből véve, és lilán fekszenek a göröngyös földön. Egyformák voltak ezek a házak, s ha gazdáik kijöttek a palánkos kerítés mögül, dundi papírmasé parasztokra emlékeztettek, csak épp kalap nem volt rajtuk, márpedig fejdísz nélkül nincs áru, mert az közönséges. De az élet maga közönséges dolog (legtöbbször örülni is lehet ennek), így hát hajadonfőtt álltak ezek a kolbásztestű s mégis jámbor emberek a kapuban. Csak úgy kijöttek. Megnézték, milyen mély és szabályos mintát vágott a középkemény, kicsi sárba a bicikli, mint egy szabályos, absztrakt sorminta, s arról körülbelül már tudták is, ki ment el arra. Vagy csak az árkot nézték, milyen mély, gyűlt-e benne már víz vagy saracska, aztán befordultak és eltűntek.

A háztetőkön sose ült gólya. Tudja csuda, mért. Talán nem jó szag volt a kémények magasságában, talán elkergették őket. Az biztos, hogy sehol sem volt gólya, a környező falvakban viszont mindegyikre jutott. Még a kicsit lápos földön is szoktak állni, állingózni, figyelve az elszálló időt.

A belváros egyemeletes házakból állt, ferde tetővel. Az alsó szinten mindig bolt volt, kereskedelem, fönn a lakás. A lakás volt a kisebb igényű, a szűk, a zsúfolt, a bolthelyiség nagy, szánalmasan fényűző. Hogy mit adhattak el, nem tudom, mert csak a kirakatokat láttam valaha, amikor elmentem egyszer-egyszer előttük. Szíjak lógtak az ablakban, aranyveretes nagy szíjak, rézszögek kapcsolták egybe szép vonalaikat. Csillogott rajtuk a nap. Emlékszem, ha szemben álltam velük, szinte szúrta a szememet, olyan volt, mintha ékszerbolt előtt állnék.

Rég volt. Nem emlékszem a többi kirakat tartalmára, sorban következtek, és tele-tele voltak áruval. Azt tudom, hogy egy kis zsákocska volt az egyiknek a sarkában, és abban köménymag. Köménymag. Sose hittem volna, hogy köménymagot csak úgy, külön lehet árulni, s nem valamilyen sütemény alkatrészeként.

Nagy kék gömbök úsztak a város fölött. Olyanok voltak, mint a szép luftballon. Párából álltak össze, világítottak. De határozott körvonaluk volt, és kicsit forogtak a levegőben, mintha bűvész mozgatta volna őket. És én mentem az utcán.

Egy városból legtöbbször arra emlékszünk, tízévi ottlakás után is, hogy megyünk az utcán. Mert valami ilyesmiről van szó. Odaérni, haladni, kitérni, átmenni, megállni, lépni, elkanyarodni, végigmenni, átugrani, tovább – ilyenek, azt hiszem, amik az életet jellemzik. Ez az érzésünk. Ez az érzésem. Hogy egyébként mi történik velünk, nemigen tudjuk. Baj, öröm? De menni megyünk, ez az, amire emlékszem.

Bekanyarodtam a Só utcán, és az alacsonyabb épületek között haladtam. A lábbelim nagyobb volt valamivel, mint kellett, és cifra varrás volt rajta. Régen vettem. A tantestületben nevettek, de a téli időben még egy harisnyát tudtam észrevétlenül belehúzni. Gondoltam, inkább a cipőmön nevessenek, mint a hosszú alsónadrág rojtjain. Mert azt nem vettem föl. Ha a lábfejem elég meleg volt, nem fáztam soha.

A tantestületben különben mindig nevettek. Két lehetőség volt csupán, az igazgatóval tartani, vagy nem. Az igazgató lopott. Viszonylag ez természetes, hiszen ez nem olyan konkrét lopás, inkább valamiféle természetes járandóság, mint az iskola szene. Meg a sajt. Meg a szalámi. A gyerekek télikabátban ültek, meg mi is így tanítottunk, föl-le járkálva, és beköhögve a termet meleg anyagcserével. A gyerekek kezéből kihullott a ceruza. Eleinte lázadtam, és valahogy jelenteni próbáltam a megyei titkárságon. Fölhúzták a szemöldöküket. Nem értik. Szinte hihetetlen. De jöjjenek ki. Kinn voltak, mondták, és mindig a legnagyobb rendet tapasztalták, már öt éve. Igaz – gondoltam. Mikor Pestről lejön valaki, már az ajtónyílásban eldől, hogy hol lehet jó vidéki tojást kapni, tejföl, túró, térül-fordul az igazgató, és kolbászok, szalonnák kerülnek a hátsó pakkra. Az egyik felügyelő kis kofferral jött már az utóbbi időben, mert így egyszerűbb. Nem vagyok lázadó természet, és kijöttem a tanácsházáról, lejöttem a lépcsőn. „Örülhetsz, hogy át nem helyeznek valahová a pusztákra” – mondta az igazgató, s nem is utált engem. Mikor egyszer ellátogatott az én szobámba, amelyik elég nagy volt. „Nem lehet itt lenni nálad, nem tudtok ti fűteni.” „Tudnánk, ha lenne mivel.” „Ne viccelj már. Szedjetek ti is gallyat az erdőn a gyerekekkel. Tudni kell fűteni.” Elment, és én nem vicceltem, próbáltunk gallyat gyűjteni a gyerekekkel, de olyan nedves volt, hogy nem égett egyáltalán. Fél vödör szenet adtak, fele por. Nagyon hideg volt, nem lehetett még az ágyban se nagyon megmelegedni. Ők hőségben ültek az igazgatói lakásban. De nem volt olyan rossz ember. Ment az intézmény, igaz, hogy nem a legszebben, mert minden este a gondnok, a főkönyvelő meg az igazgatóék kis vagy nagyobb murit csaptak. Egy disznóból egyszer volt egy kis tor a gyerekeknek, meg két vasárnap volt a húsból. A többit ők ették meg, ittak is jócskán, ilyenkor több baj történt a gyerekek szeme láttára. Ezt nem is részletezem. Másnap kuncogtak a gyerekek.

A szép asztalosműhelyért fájt a szívem a legjobban. Az iskolanővérektől maradt ránk az épület, a gyümölcsös, a bútorok, s valami világhíres asztalos szerszámkészlet és kellékek. Olyan szép volt, hogy a szívem fájt belé. Ezt nem is vették leltárba, hogy hogy csinálták, ma sem tudom, de az biztos, hogy olyan szerszámokat nem láttam, és nem is fogok soha már. Csak hát fogyott, fogyott, mindig kevesebb lett valahogyan az egész állomány. Eladogatta őket az igazgató. Kár volt értük.

Szóval majdnem mindenki az igazgatóhoz húzott – hova is húzhatott volna még. Én bekanyarodtam az egyik mellékutcába, és egy széles, földszintes épületbe mentem. A portásfülkében villanytest melegített, tudták, hogy a hetes fülkét kérem. A hetes számot végtelenül szerettem, olyan nagy jelentősége volt, s talán a vonalai miatt is. A szűk folyosócska után balra a harmadik ajtó volt a hetes. Elgurigázott a görgőkön az ajtó, és én beléptem. Egy rendes fürdőszobának körülbelül kétharmada volt ez a szürke helyiség, fönn egy ablakkal, az ajtón fogassal, törülköző, szappan. Olyan szabályos volt, mint egy történet. Mindig ugyanaz a fülke várt rám, s ez olyan fontos volt. Nemhiába járnak templomba, klubba az emberek, a fix pont, a tér egy fix pontja szükséges ahhoz, hogy az ember átgondolja pontosan önmagát. Áhítat volt ebben a helyiségben, bármennyire humorosan hangzik. Pontos tárgyak, pontos fémcsövek, melyek a meleg vizet közvetítették. Úgy éreztem, ez a város s talán a világ egyetlen pontja, ahol én vagyok, ahol magam vagyok, ahol védve vagyok. Egy óra állt a rendelkezésemre, tulajdonképpen ez is jó volt, egyrészt, mert az ember nem esik fölösleges meditációba, másrészt mert melegből is, jó érzésből is elég ennyi. Minden héten egyszer mentem oda, kedden, akkor voltak a legkevesebben, és tudták, hogy este hat és hét között jövök a hetesbe. Nem váltottam bérletet, mert a program undorító dolog volt mindig a számomra. Meg volt ebben valami elölről kezdés mindig, hogy újra és újra megválthattam a jegyet, 7,50-ért, és mindig adtam 1,50-et a kabinosnak, egy inas férfinak, akivel sose beszéltem, de olyan meghitt volt kissé ritkuló, vizezett haja. Mint egy számomra külön rendeltetett szolga, aki semmit sem tesz értem, csak a közösségért, s nem kellett a személyes szolgáltatás megaláztatását éreznem. A fürdő tökéletes volt, így télen fölülmúlhatatlan. Átjárta a csontjaimat is a meleg, bátrabban, okosabban éltem tovább, ha ugyan az ember változik. Ott volt az én meleg világom, lassan levetkőztem, és nyakig ültem a vízben, idegen lábként, karként, szőrként szemlélve tagjaimat, nem gondoltam semmire.

Az igazgató megvetett ugyan, de barátságos volt. Beszervezett egy motorkerékpár-vásárlásba, amilyen gyámoltalan voltam, ráálltam, hogy megvegyek egy kiszuperált, régi DKW-t, ami aztán bedöglött az ötödik úton, mikor még alig tudtam vezetni. Elakadtam az egyik közeli faluban, és egy éjszakára kénytelen voltam egy parasztcsaládnál aludni, mert sehogy se tudtam visszavergődni a városba. Ott ismerkedtem meg Macával, a lányukkal, harminckét éves volt. Nem is tudnám meghatározni a lényegét a kapcsolatunknak, de az bizonyos, hogy megszerettem. Később hetente átjártam busszal a faluba, s ők kedvesen fogadtak, már csak mint tanárt is, polgárt. A lány is, a szülei is nagyon kedveltek, és láthatóan előrehaladt minden megállapodás nélkül is kapcsolatunk. Én sokat beszéltem, az kétségtelen. Úgy ömlött belőlem a szó, mint soha, beszéltem én a roueni katedrálisról, az új eszmékről, az igazságtalanságokról, a vajgyártásról, Händelről és egyáltalán mindenről, s az volt az érdekes, hogy mindent megértettek, jó szívvel vettek, s rájöttem én is arra, hogy ember és ember közt nem az iskola teszi a különbséget, hanem a becsület. Ezek az emberek mindent megértettek, még Einsteinről is szót kerítettem, és az anyag átalakulásáról. Maca nagy, magas lány volt, olyan volt a feje, mint egy babának, ami kaucsukból van, szemei is tágra nyíltak, ahogy ült a széken. Nem akartam ajtóstul a házba rontani, gondoltam, másfél év leforgása alatt majd csak szóba hozom a házasság tervét is, bár annak előtte sose volt szándékom megnősülni, s azóta sem. Fél év után már ketten szoktunk járkálni a mezőkön ősszel, olyan nagy, szétterített kendővel jött Maca velem, és szél fújt. Én mellette mentem, mint egy őr, mint valami csősz, és mutattam neki széles mozdulattal a körülöttünk elterülő világot. Megszoktam Macát, megszoktam egy életformát vele, s úgy éreztem, egy örökkévalóságig tudnék menni vele a réteken, le se kéne ülni.

Az igazgató nem változott semmit. Az időben találkoztam vele egyszer éjjel, gyorsan a fa mögé ugrottam, feleségével meg a gondnokkal nagy kosarakban hozták be az őszibarackot, a gyümölcsösből jöttek. Ez is nagyon bántott. Mert egy alkalommal egy jobb szívű kollégámmal kijöttünk mi is az egyik cseresznyefához, és az első érett szemeket akartuk leszedni, még tavasszal, amikor ő egy gyereket küldött ki utánunk, hogy az igazgató bácsi azt üzeni, hogy ne tessék lopni a cseresznyét. Elszomorodtam, ahogy láttam most a nagy őszibarackos kosarakat.

Egyszer benn voltunk Macával a városban, és találkoztunk vele. Nagyon kedvesen fogadott minket az utcán, és beinvitált a cukrászdába. Ahogy szokta, nagy karlengetésekkel magyarázta aznapi csínytevéseit, és karikírozta az én magatartásomat. Emlékszem, még meg is hatott, milyen csípősen, s mégis kedvesen beszélget velem. Csak az volt a furcsa, hogy Maca is olyan bizalmasan csevegett, mintha évek óta ismerné. Egy kis konyakot is rendelt neki, és ő azt is egy kortyra megitta. Ma is fáj, ha erre gondolok. Nem tudom, miért.

A drága véletlen hamar utamba lökte azt a levelet is, amit Maca írt neki, s amiből megtudtam, hogy a motorbicikli, a család kedvessége, a géphiba, Maca és a direktor – összefüggenek. Fájdalmas volt. Nem is tudom, miért. Az ember könnyen szakad el attól, akit nem becsül – így kéne lenni. De nem így van. A szeretet illúziója talán a szeretetnél is több.

A hátsó udvaron találtam meg a levélkét, a nyavalyás, még ezt is elhányta valahogy. Mert ő olyan nagyvonalú volt, olyan könnyed. Azt írta Maca:

Elszédültem. Így, Maca. Ezzel a névvel. Az volt az érzésem, ezt nem bírom ki. De az utóirat volt a legrosszabb. „Ne felejtsd el, hogy pénteken vigyázz, Egér csak a nyolcas busszal megy haza.”

Nyolcas busz? Hogy? Egér? Ki az az Egér? Nagy E-vel? Csak nem én?

Másnap még az a csapás is ért, hogy az igazgató magához hívott bizalmasan. Alig tudtam megállni, hogy az arcába ne ordítsak.

– Tudod, kérlek, hogy tavasszal Jani elmegy tőlünk. (Ő volt a helyettese.) Sokat gondolkoztam a dolgon, s arra a megállapodásra jutottam, hogy te lennél a helyettesem. Mit szólsz?

Hebegtem, habogtam.

– No, nem erőszak. Csak gondoltam, hogy esetleg megtelepedel a városban, már úgyis hat éve vagy itt, Macával összeházasodol…

Az egészben valahogy ezek az ikes igék izgattak a legjobban. Olyan modoros volt, nem is az aljassága rossz.

– Kedves vagy – mondtam. – Megtisztelő feladat. Még átgondolom, ugye, megértesz? Nem akarom elsietni.

Mentem a fürdőbe. Olyan szent hely volt az. A nagy téli hideg, a tantermek, a szobám után olyan volt, mint a megváltás. A 7-es számot kértem, és bementem. De fürödni nem tudtam. Levetettem a nagykabátot, megengedtem a vizet, s leültem a székre. A gőztől kopott asztal úgy állt ott, mint egy enteriőrben. Ott ültem. Nem is gondolkodtam, csak ültem. Ez a magány igazi formája. Az ülés. Nem az fájt, hogy átdobtak, hogy csalnak, hogy lopnak, hogy az egyetlen nő, akiben reményt láttam az élettársra, olcsón becsapott, nem ők fájtak, hanem én. Hogy igazuk van. Valahol, a dolgok mélyén igazuk lehet, ha nem is az élettel szemben, de velem szemben. Egér. Azt hiszem, ez rettenetes szó.

Benedvesítettem a törülközőt, a végén megmostam a kezemet, lubickoltam vele egy kicsit a zaj kedvéért, és eljöttem.

Aztán többször elmentem még így a fürdőbe, az én vízi templomomba, ahol megváltást reméltem a gondolkodástól, a vacak széktől és asztaltól, a kádtól és törülközőtől. Egyetlen hely volt, ahol létezni tudtam. Ültem a tiszta víz partján, s a végén a törülközővel egy kis vizet locsoltam a farácsra, ahová lépnem kellett volna.

Február végén gyógyszert vittem magammal. Nem is Macáért, nem az érzelmekért, a világ csalafintaságáért, hanem magamért. Beláttam, hogy igazuk van. Tűröm, hogy igazuk legyen. S ez a legrettenetesebb. Mert olyan vagyok, akinek nincs elég egyénisége. Kedden végigmentem a gólyátlan házak, a papírmasé gazdák előtt, a köménymagos kirakat előtt, a kék gömbök alatt. Befordultam a kis utcába, megváltottam a jegyemet, és bementem a 7-esbe. Nem tudtam eltervezni, nem tudtam a fázisokat. Sokáig tűnődtem azon, hogy levetkőzzem-e, vagy sem. Meztelenül öljem meg magam? Hogy találjanak meg? Akkor talán nem boncolnak. De meztelenül? Közben a régi fülke lüktetett a szívem dobogásától. Sokára megengedtem a vizet Aztán kitettem az asztalra a gyógyszert, Dorlotyn volt nálam, és néztem. A kis felső ablakon besütött a fény. Magántemplomom gőzben állt. Csak Macára akartam gondolni. De aztán mindenféle eszembe jutott. Legfőképpen egy bugylibicska, hogy miért, miért nem, magam sem tudom. Régen kaptam az egyik gyerektől, aki látta rajtam, hogy tetszik nekem. Annyira adta, hogy nem tudtam visszautasítani. Vagy öt éve volt. Nem is tudtam felidézni, hova tettem. Végtelen bágyadtság fogott el. Nyúltam a gyógyszerért. Nem mertem bevenni. Valami határtalan gyávaság fogott el. Néztem a kádban levő zöld vizet, nagy csend volt, kinn a folyosón is. Levetkőztem és megfürödtem. A tablettákat a vízbe oldottam.

Két éve eljöttem onnan, azonnal kértem az áthelyezésemet. Itt is van igazgató, bár valamivel jobb, házak, levegő. Majd megírom, ha megint lesz időm, hogy mennyit szenvedtem.

Zenetanár

„Kedves Prezsüli Mária – mondta a tanár tanítványának –, véletlen az, hogy kik kerülnek be az életünkbe, s talán az is, hogy kiket szeretünk meg. De azt nem tekinthetjük véletlennek, hogy kihez ragaszkodunk.” – Háttal állt a szobának, kinézett a kis terem ablakán, ahol csak fölfelé lehetett látni, mert a vízszintes teret tetők állták el. A magasban pedig száz és száz téli ág futott össze, ostobának tűnt ez a növényi hadakozás, szinte egymás ellen törtek az ágak, és eltakarták az eget.

„A pillanat szeszélyességével szerettem önt. Ajaj, ne sírjon. Egyáltalán ne sírjon. Nem idős maga, és én sem vagyok az. A látása vonzott, azt hiszem; ma már megmondhatom. Nem is maga, talán nem is konkrétan a maga személyisége, hogy pszichológiailag fejezzem ki magam, hanem saját belső erőim, tendenciáim taszítottak volna maga felé.”

Csönd volt egyébként, s Nyizsnyij-Novgorod alacsony tetejű utcáin nem járt senki. Sötét, téli eső esett, mert a tél most enyhe volt.

„Azt mondom, hogy volna, hiszen sohasem volt az enyém. Talán nem is ez a döntő. Tudom, hogy maga most is ott áll a katedrám előtt, és a füzetét nyújtja föl, kék szeme van és széles vállai” – elhallgatott Nyikolaj Jegorovics, s látta, nem a fent vázolt képet, hanem önmagát ebben a szerencsétlen, kissé gyűrött zakóban s régi nyakkendőben, látta arcán a ráncait, melyek öreggé tették, mintha már túl lenne a negyvenen.

„Semmi közöm önhöz – magának beszélt, ki tudja? A szoba vékony és hosszú volt, a nő kivehetetlenül ült a széken, kényelmetlenül, és ijedten hallgatta. – Mindig szerettem, minden mozzanat érdekelt a sorsából, tudtam, hogy nem lett zenetanár, hogy elköltözött Tomszkba, aztán később visszatért. Nekem is voltak nehézségeim. Micsoda? Az állások s a szerelem. Most jutottam csak oda, arra a pontra, hogy szabadon szeressem magát, ügyetlenségem páncélja leesett, más asszonyok dobták szét, akik bennem tudós csodabogarat láttak. Az ember pillanatnyilag kíván, és hosszan érez. Valójában még nem voltam kész önt szeretni. A sejtek, a belső felszínek és lehetőségek nem álltak egybe, hogy úgy legyen, hogy egyenesen szeretem. Lemondtam magamról. A többiekről nem. Az könnyebben ment, csaknem egyszerűen. Igaz, hogy utána mindig gyűlöltem őket, mármint ha elmúlt a szerelem. Mert a szerelem elmúlik, különösen el a férfiaknál. Egyszerűen eltűnik, mint kép a falról, amit nem vetítenek tovább.

Sohasem értettem meg, miért nem megy férjhez. Sokat hallottam udvarlóiról, akik délcegek és okosak voltak, s bizonyára el is vették volna önt. Jól tudom, hogy nem én tartottam vissza magát attól, hogy engedje magát elvenni. Valami más; hiába, magában is az az életelem dolgozott, mint bennem. Maga annyira csinos volt, annyira szép, annyira női. Hatásos megjelenésű, igazi orosz szépség. S mégsem ment férjhez. Mindig úgy alakultak az eseményei, hogy aztán nem ment férjhez. Magában volt a hiba. Valami ellenállás, valami csönd, mely lelke legmélyéből, sziklák és mohok közül áradt, s a férfiak nem értették ezt. Így gondolom.

De most annyira elmúltak a percek, órák, évek. Látja, itt nem változott semmi. A régi bordó, enyhén sárga mintás geometriai terítő, az annyiszor moccanó kredenc, csiszolt régi üvegablakaival, a homályos, testszínű csillár, mely magának régen annyira tetszett, a pufók angyalokat mintázó bőrhátú székek; a kert, mintás falú cserépkályha – itt van. Mi kell még? Ezek maradandók. De közülük elfolyt az élet, a levegő, a tér. Elfogytak a bánat kapcsolatai, a szomorúság összefüggései, és nem maradt itt semmi. Befejeződött a történet. Bevallom, voltak hosszú hónapok, és eszembe se jutott Ön. Észre se vettem, csak utólag, a Zeneteremben. Az emberi lény átalakul; s magam is megütődve tapasztaltam, hogy hosszú évek után is szeretem, Prezsüli Mária, magát. Közben nagyon is voltak idők, mikor átalakult életem eltávolodott ettől az érzéstől. Most nincs semmi előttem. Nincsenek feladataim, tudományos ambícióim. Csaknem vége az életemnek. Úgy érzem – hátrakulcsolta a kezét Nyikolaj Jegorovics, és puhán, de biztosan állt és beszélt az ablaküvegnek –, nincs semmi teendőm. Sok írásmű, több zenetörténeti tanulmány áll mögöttem, hiszen maga is tudja, s úgy érzem, kiürültem, kiöntöttem magamat, mint üvegből fenékig a bort. Egy üres üveg vagyok, drága gyermekem. Csúf gondolat, de igaz. Azt gondoltam aztán most januárban, te öregedő vitéz, hívd el Prezsüli Máriát, és mond el neki, hogy szereted. Ne értsen félre. Sajnos, véget ért ember vagyok; maga csak szenvedett értem, pillanatig se gondolom, hogy feleségül vegyem. Csak szeretem, vagyis most, tizenhat év után megfogalmazódott bennem, hogy szeretem. – Nevetett a tanár, öreges nevetéssel. – Igen. Nevetséges. Gyámoltalan és kicsinyes dolog, főleg egy nőnek, harmincnégy éves korában, bosszantó, ügyetlen, ostoba dolog ezt hallani. Ne mondtam volna? Elmondtam. Talán magam se tudom, miért? Talán erkölcsi elégtétel gyanánt? Én sohase udvaroltam senkinek, magának se, sőt, mikor maga kért rá, akkor se. Nem, egyáltalán nem erről van szó; hogy nem törődtem volna a maga szerelmével, sőt. Védekeztem a magam kicsinyes, tanáros módján ellene, okoskodtam, és kiszorítottam az idillt az életemből, kottákkal, zengzetekkel, betűkkel, könyvekkel. Ma is látom, milyen szép nyaka volt. Haja színére is emlékszem, nem kell érte hátrafordulni. Mert az idillt, a lenézett és siralmas idillt nem lehet kiirtani. Az a sejtek plazmáiban van, a véredényekben, kezünk virágaiban. A szerelem sokáig politika, ügyesdi, hadállás-változtatás, győzelem–vereség, sakk. Magával ezt nem kíséreltem meg, helyesebben, másokkal sem, inkább azok kísérelték meg velem. De elmúlt, és szenvedéseim árán sem emlékszem egyetlen arcvonásra sem, pedig forrók voltak, és sokszor bágyasztóan illatosak. – Kicsit hallgatott.

Szóval, nincs ennek semmi realitása, Mária Szergejevna Prezsüli. Semmi. Olyan az én szerelmem, mint a művészet. A valóság van benne, de nem a valóságért, az érzés van benne, de nem az érzésért. Milliószor visszautasítottam magamban azt a gondolatot, hogy ezt egyáltalán megfogalmazzam, de aztán előállt bennem, és kész lett, mint azok a csekély zenedarabok, melyekkel megörvendeztettem hazámat, kis városunk lelkes lakosságát. Belső zene ez, monoton, s egy viszonylag öreg ember ajkáról furcsán hangzik, hogy azt játssza, szeretem, szeretem. Úgy érzem, mintha előadnék most is, katedrán állnék, s olyankor az ember többet tud néha, mint a szavak csendjében. Elprédikálom az osztálynak az én régi, helyesebben a mi régi titokzatosságunkat, hogy szeretem. Itt állok a diákok előtt, s azt mondom nekik: én Prezsüli Máriát szeretem. Meg vannak döbbenve. Igazuk is van. Nem illik ilyet mondani.

Hallom, hogy elutazik. Jól teszi. Mondhatnám, ideje. Maga is megelégelte a rám való várakozást, én is a magam dilemmáit. Franciaország szép város, akarom mondani hely, meglátjuk, meddig bírja. Örülök, hogy megkapta az ösztöndíjat. Közbenjártam én is, de ezt mondanom se kell. Látom fehér fogait, pedig ritkán nevetett. Inkább nézett. Az szép volt. Egyáltalán s egészben véve, ha tudományos pontossággal kellene meghatároznom, hogy milyen volt, azt mondanám egyszerűen, hogy szép.

Nem tartom föl, tudom, ilyenkor sok dolog akad. Örülök, hogy eljött a hívásomra, s a szaggatott és ritka találkozásainkat nem vette sértésnek, kis, időállóbb kezdeti szerelmünk után.

Megkérem, csapja be maga után az ajtót, ha elmegy. Tudja, gombra jár. Ne szóljon Ruzsinkának, ő vasal, nem szereti, ha zavarják.

Szóval, Isten önnel. Nem is mondom, hogy gondolok majd magára, mert ez hazugság lenne. Valami huzamos hazugság. Inkább azt mondom, hogy eszembe fog jutni. Mint egy elintézendő ügy s elintézendő telefon, készülés az előadásra, készülés a szerelemre, készülés az életre. Mindig készülődtem magához, s eltelt az idő készülődéssel, és nem maradt valódi napokra. Nem baj. Azt akarom még mondani, hogy érdeklődje meg, legyen szíves, hogy a Sorbonne-on most milyen zeneelméleti órák vannak, s legyen szíves, írja meg. De hát hamarosan úgyis visszajön, nem mintha ez segítene valamit. Szóval, induljon. Jó éjt kívánok. Eddig maga szeretett engem, most én fogom magát.”

Nem fordult meg. Hallotta a gyöngéd fölállást, a percek lassú robaját, a lépteket, az ajtó óvatos kattanását, s még egy darabig állt ott.

Ha ő is – én is

– Igyon még valamit, Kati – ahogy a férfi odafordult, szemében szűk zöld karikák ugráltak. Kedvesen, vadul nézett rá, mint egy tigris. Ki ez az ember? Félórája nem is ismerte. Megállt a teherautóval, kiszállt, bevágta a nagy bádogajtót, és leült az asztalukhoz. Pirivel üldögéltek itt, szombat délután.

– Á, a fejembe száll…

– Az a jó – nevetett a férfi, kinyílt a szája.

– Hagyd csak, Mikulás, rendes asszony ez. Ne bántsd.

– Dehogy bántom – töltött a borból, a sárga folyadék égett a kis napban, úszott a vékony talpas poharakban.

Ittak. Kati az ital fölött megint nézte a férfit, nem tetszett neki. Borostás volt, haja oldalt ősz. Nem csúnya, csak elgyötört. Mit akar ez?

Halászlét rendelt a férfi, még bugyborgott, amikor kihozták a jénai tálat. Lassan szürcsölték. A kanál fölött egymásra néztek, a férfi zöld karikái ugráltak. Kata elmosolyodott. A fene egye meg, mit mosolygok?

– Kati ura nagyon féltékeny ám – sustorogta Piri, mint egy kerítő a megtört kenyér fölött –, igaz, hogy csak holnap jön meg Dorogról – nevetett.

Kati elvörösödött, mit hülyéskedik Piri. Eszébe jutott Sándor, a férje, amint a sáros, barna buszon zötykölődik holnap hajnalban hazafelé, belép vörös szemekkel a konyhába, morog. Fáradt. Négy éve volt egy asszony, akit annyira szeretett, el is mondta. Feküdtek a kettős ágyban, nem aludtak akkor éjszaka. Szerették egymást, sose érezte annyira, hogy a férje szereti – kapaszkodott belé, mint egy nagy gyerek. A karjába, a hálóing kis kék batisztjába, a nyakába. Letépte róla a hálóinget, mert ő húzódzkodott. Aztán nézték a plafont. Érezte, a férje is fönn van, a kettős ébrenlét egymásba kapcsolódott, mint az áram. Egymásba találtak, eltűntek egymásban hosszan, passzívan. Aztán megint nézték a plafont. Ébren, élesen. Akkor mondta el a férje, hogy a buszon megismert egy asszonyt, szőke haja van, az adminisztráción dolgozik, özvegy, szomorú. Nem feküdt le vele, nem, csak szereti. „Csak” – gondolta Kati. Meg azt, hogy „végem van”. Férje csak beszélt, szerette volna mondani neki, „ne most, ne most, ennyi szerelem után, ne most, mikor így szeretlek, mikor már hajnal lesz…” – de a férje csak mondta, mondta, hogy szomorú, hogy szőke, kár érte, „nem nyúltam hozzá, hidd el”, de beszélnie kellett. Azóta nem beszél. Ő nem kérdezte, azóta biztos, hogy van szeretője, ha nem is az, mondják, oda se figyel, nem keresik egymás kezét a lepedőn este, az biztos. Néha. Szépen, magányosan. Szótlanul, forrón, de kerülve egymás száját. Egyedül. Egyedül is lehet.

– Ábrándozik, Kati? – a férfi töltött még a sárga borból.

– Nem… Nincs min ábrándoznom…

– A boldogságára! – A férfi fölemelte a poharat, zölden nézte a száját.

– Boldogságomra? Nincs nekem olyan. Egy gyerekem van, meg egy férjem. Két szoba. Néhány szőnyeg, egy szép festmény, az unokabátyámtól. Az festőművész.

– Hogy hívják?

– Kollár Béla. Nagymaroson szokott dolgozni, átjön hozzánk olykor. Akkor boldog vagyok.

– Igyunk Kollár Bélára – mondta a férfi, kihajtotta a bort. Kati nevetett. Piri tárgyalt valamit a pincérrel.

– Tőle kaptam azt a képet… Szép kép…

– Mutasd meg Mikulásnak a képet, Kati.

– Mi van rajta?

Piri fölállt, igazgatta a ruháját, nagy haját rángatta a fésűvel.

– Hát egy olyan alak – mondta Piri. – Nőalak. Egy hálóingben áll a fák között.

– Dehogy hálóing. Rendes, könnyű ruha. Nyári kép – nevetett Kati, ivott.

– Most már igazán meg akarom nézni, hogy hálóing vagy csak egy kártonruha? – A „kartont” á-val ejtette, kedveskedve, odahajolt az asszonyhoz.

– Ő az – Piri rúzsozta a száját. – Csak nem meri bevallani. Szerelmes az a tag belé, annyit jár ide.

– Hülye vagy. Rokonom.

– Akkor is. Lefestett. Szeret.

A városka végén laktak Katiék. Egy darabig Pirit is hozták, a nagy teherautó zötykölődött a falusias utcákon. Gödrök, sár. Piri elszaladt balra. Ketten maradtak a férfival, ő a műszerfalba kapaszkodott, billegett a nagy autó. Középen egy kis tölcsérnyi drótvázában két hűvös műanyag szegfű himbálózott. A bőrülésen színes hetilapok, félbehajtva nagy hajú nők a tetejükön. Meg egy csomag gyűrött Kossuth. Kati odanyúlt, kivett egyet a cigarettákból, meggyújtotta imbolyogva. A férfi fogta a kormányt, oldalt rámosolygott. Lengtek a rossz kis utcákon, lassan. Kati nézte a saját városát, mintha idegenbe úszna el. A sárga töppedt házak idegen falura emlékeztették, mikor még nem kezdődött el az élete. Az út szélén sár, az ablakokon sűrű fehér függöny. „Talán sokat ittam – gondolta –, azért megyek itt egy vadidegen férfival egy régi faluvégen. Nem szabad ennyit innom.” Lengett a teherautó. „Biztos szereti azt a szőke asszonyt, de nem is fontos.” Mélyen leszívta a füstöt, eltöltötte a nikotin kék íze, mintha a karjaiba, a vállába is belefolyt volna. Lebegett. A férfi rámosolygott nagykockás sapkája alól.

Jóval később álltak meg. Besötétedett. Kiléptek a nagy sárba. A férfi megfogta az asszony karját, segítette.

– Honnan ismeri Pirit? – Kati óvatosan lépett, fölnézett a nagy férfira.

– Honnan… – nevetett, a hang mélyről jött.

– Szóval, értem…

– Nem. Ne gondoljon rosszra. Piri nagyon rendes lány. Sokat segített nekem, mikor kijöttem a börtönből. – Mereven, egyszerűen mondta.

Kati megállt, megint fölnézett rá.

– Ne ijedjen meg. Gázolás miatt.

Kati nézte a férfit a félhomályban. Mindjárt hazaérnek. Mit jön ez vele?

– Meghalt?

– Az? A néni? Igen. – Egészen csendesen mondta.

– Milyen ruhában volt?

– Milyenben, milyenben. Fekete ruhában. Olyan falusi volt.

Továbbmentek. A férfi fogta a karját, kicsit odasimult.

– Nem érdekes. Tíz éve.

Lassan léptek a sötét házba. Szinte komoran, mintha idegenek lennének. Elfogódottan, csöndesen. A nagy férfi letette a konyhában a sapkáját a székre. Mosolygott, mint egy címszerepben.

– Na, jöjjön. Megmutatom a képet. – Kati kinyújtotta a kezét, hirtelen megsajnálta a tébláboló idegent. Az belekapaszkodott a kinyújtott kézbe, bementek a barna ajtón a szobába. Ott lógott a kép. Egy nő, lengén, távolról, fák közt, de kicsit fölismerhetően, valahogy az alakja vagy a mozgása. Giccs volt.

– Maga az.

– Én.

Úgy mondták, mint egy bemutatkozást. Hogy teljesen fölismerjék egymást.

Aztán nyersen egymásba fordultak. A kék nikotin mindkettőjüket elöntötte, tüdőig, lábszárakig. Remegve álltak. Az asszony nyaka megbicsaklott, hátradőlt. A férfi úgy tartotta, mint egy babát. Érezte az asszony bukdácsoló térdeit. A dívány bordó, régies takaróval volt letakarva.

Később nagy csend ült a házon. A régi kis ablakkeretek alig eresztettek be világosságot. A padlóra beesett a távoli utcalámpa fénye.

– Anyu, itthon vagy? – fiúhang szólt be a konyhából.

Csönd. Torkában vert a szíve.

– Anyu! Anyu! – Lépések.

– Ne gyere be! Ne gyere be! – fölsikoltott az asszony, maga elé tartotta a blúzát.

– Mit csinálsz? – a fiú közelebb lépett.

– Én? Itt… jaj… rosszul vagyok kicsit. Pihentem. Ne gyere be, Béla, most… – haja lehullt a vállára. A férfi nem mozdult. Mintha meghalt volna. Az asszony összeszorította a térdét, ahogy felült. Legörnyedt, melle a combjához ért.

– Beteg vagy? – A fiú az ajtó mellett állt. Fölgyújtotta a konyhai villanyt. Tizenöt éves srác rajzolódott ki az ablakkockákon.

– Nem… Egy kicsit. Azt mondtad, elmész a klubba, a beatzenekarra…

– Elmenjek?

– Béla, vegyél ki tíz forintot a fiókból. Menj el. Hát szereted. Annyira szereted.

A fiú ellépett az ablaktól, motozás hallatszott.

– Csak húszas van.

– Vidd azt. Csak már menj, késő van, elkésel…

– Tízre visszajövök. Gyógyulj meg. Csók.

Az asszony később is a díványon ült. Összezárta a lábát, könyökére támaszkodott. Nézte a kis fényben a nyitott papucsba bújtatott lábujjait, a fölfénylő körmöket. Mint egy ideges láb. Fölállt. Kiment a konyhába. A konyha viaszosvászon terítőjén egy kis nyeszlett műanyag szegfű hevert.

A fiú szaladt, a központban volt a klub. Futott a rossz világítású utcákon, a nagy tócsákat átlós ugrásokkal kerülte ki. Jó kis szél fújt. Nagy messziről hallatszott már, hogy elkezdték a zenét. A kövezett járdán imbolyogva futott a fiú, nagyokat dobbantott, hogy kikerüljön egy-egy elbámészkodó felnőttet.

Benn a teremben zúgott a zene. Egy beatzenekar nyúzta a hangszereket, a gitár vijjogott, mint egy öreg madár. Olyan hangerősítőket állítottak be, hogy a székek is recsegtek a zenétől. A dorogi helyi zenekar jött át estére. Nagy hajú, falusias arcú fiúk kedves arccal üvöltöttek egy angol szöveget. A teremben vagy ötvenen ringatóztak lesütött szemmel, egymáshoz bújva, mint régi kis állatok. Szőröstől-bőröstől egymáshoz szorultak, mintha félnének. Lengtek. Nagy pára lebegett a teremben. A fiú egy kislányhoz szaladt. Odabújt.

– Már azt hittem, nem jössz.

– Mért ne jönnék?

– Hogy nem engednek, vagy valami – odaszorította a fiú arcához az arcát, halkan ringtak. Szívták magukba az ordító hanganyagot, az elektromos gitárt.

– Te – súgta oda a fiú –, mit gondolsz, kik hordanak kockás sapkát. Nem a sofőrök?

– Ahá, lehet. Hagyj most, hallgassuk a zenét. Hát nem érzed?

A fiú könnyen a lány melléhez ért.

– Na. Ne. Ne bánts.

– Dehogy bántalak. Csak foglak. – Behunyták a szemüket.

Elcseréljük egymást

Ültek az ünnepi fiúk. Kis, tágas teremben, felöltözve, a falakon faburkolat volt. Fönn, az alacsony mennyezeten papírszalagok, színesen lógtak, farsangutó. A pincérlány volt a legszebb. Mindig a pincérlányok a legszebbek. Kiéi is a pincérlányok? Kihez is tartoznak? Valaki őket is csak megvárja, hosszan csókolja a kapuban, önfeledten. Itt meg járkálnak kék civil ruhában, egyedül. Bort hoznak, sült halat, feketét, ki mit parancsol. Vagy ülnek a mellékasztal oldalán, mintha nem ülnének, illedelmesen. Egy nagyszőke nővel beszélgetnek. Az életről, annak értelméről, meg hogy a Plage közölte Sztálin lányának az emlékiratait. Nem szép azért egy lánytól, így kiadni az apját. De ilyen ember! Mért, mindenki ember. Azt hiszed, mi különbek vagyunk? – nem tudni, mire érti a szőke. Színes fotókat is közöltek, hogy Sztálin egy kis kecskével, fekete kecskével áll a rét sarkában. Nem lehetett olyan kegyetlen. A világoszöld nagy réten jól mutatott a fekete kecske, értenek ezek a nyugatiak a technikához.

A két fiatal fiú ült. Hátradőlt, kellően, egyszerűen, szépen. Szép fejüket hátulról világította meg a mennyezeti Siva-lámpa. Egyik körte nem égett, mint a holt kar lógott az égbe. Szürke ruha, Balázson fekete. Szemben velük Ancsa és Piri. Azok is ültek, előredőlve az egyik, hátrasimulva a másik. Piri teljesen szőkén, világoskéken, Ancsa margarétaszínű ruhában. „Szembe, babám, ha szeretsz.”

– Mért nem mondtok valamit? – Ancsa nagybarna szemével nézte őket. A fiúk nem voltak unottak, gondolkoztak, babrálták a fogpiszkálókat. Mintha csak vallatni akarnák a lányokat, kikényszeríteni belőlük valamit. De mit? Azt hiszem, Ancsa is erre volt kíváncsi. Piri nem annyira. Hátradőlt, hallgatta a zenét. Két teremből állt a vendéglő, két kis teremből. A másikban játszott egy hegedűs meg egy harmonikás rendes, magyar dalokat. Egyszerű volt a hangulat.

– Mit mondjunk? – kérdezte Balázs.

– Hát valamit, bármit.

A fiúk hallgattak, lenéztek az abroszra.

– Mindenütt beszélnek. Ott az a hullámos hajú fiú a középkorú kackiás nővel. Nézzétek – halkan fölcsuklott Ancsa nevetése, szemben velük a kandallóhoz simulva ült a pár, a negyvenes hidrogénezett nő a tizennyolc éves fiúval. Valóban beszélgettek, élénken. Jól. Nem lehetett hallani, csak azt, hogy a nő hajtogatja nevetgélve: „Isti, bisti… Isti, bisti…” „Hagyjál már a pistijeiddel meg az összes fickókkal.” „De nem! Ez istenbizonyt jelent. Egy diplomata mondta.” A fiatal fiú csak a levegőbe mormogott, ivott is már. „Pistik. Azt elhiszem. Diplomata. Főpincér. Mérnök. Isti Pisti. Az isten is meg…”

– Jó, mi? – mondta Ancsa. Aztán visszanézett a fiúkra, azok babráltak az asztal tetején.

– Jó volt a hal, ugye, Piri?

– Ühüm.

A zenekar két tagja dolgozott, a fehér hajú hegedűs rádőlt a hegedűre. Piri idővel felállt, kiment pisilni. Nagyon csúnya WC volt. Nem mert ráülni.

A másik termen kellett visszajönni. Piri lassan jött. Alig voltak a vendéglőben, néhány pár, három öreg.

Piri visszaült Gusztival szemben.

– Jaj, holnap újra dolgozni. De hát még sok idő van. Hat óra. Ugye, hat óra van, Piri?

– Hat.

– Ha arra gondolok, hogy be kell menni az üzletbe reggel, borsózik a hátam. Még az iskola is jobb volt. De itt legalább jó szag van. Meg krémek. Szeretem a krémeket.

– Én is – Guszti fölnézett Pirire, mosolygott.

A fiúk haját megvilágította a mennyezeti lámpa. Csillogtak, fényes hajuk kicsit hullámzott. A pincérlány hozott négy kávét.

– Tessék parancsolni.

– Maga nem iszik? – kérdezte Ancsa.

– Nem, köszönöm. Sokat ittam már ma – visszavonult.

– Azért elfogadhatta volna.

– Ha nem kér – Piri nem fordult felé, csak szomorúan mondta.

– Akkor is. Inkább öntse ki. Udvariatlanság. Pedig egész rendesen néz ki. A haja is szép, nem, Balázs?

Balázs megfordult, nézte a másik teremben levő pincérlányt.

– De. Az arca is rendes. Nem tudom, hogy kerül be az ilyen a szakmába.

– Ugye, te se tudod elképzelni? Mért, én hogy kerülök a drogériába? – Ancsa arca ovális volt és telt, egykorúak lehettek a fiúkkal, de ő látszott a legérettebbnek valamennyi közül.

– Istenem, az érettségi ma semmi. Bár nem panaszkodhatom.

Megkavarták a feketét. Szájukhoz emelték. Hárman lassan ittak. Guszti lehajtotta. Olyan volt, mint egy filmkép. Visszatették a poharat, sorjában, Guszti, Ancsa, Piri, Balázs.

– Innék még egy konyakot – Ancsa előredőlt, Balázs felé.

– Majd szólok neki.

– Te sem akarsz beszélni?

– Én? Dehogynem. Mit beszéljek.

– Azt mondtad, kimész még ma anyádékhoz. Nem?

– Késő van.

– Én ne menjek?

– Késő van.

– Akkor te se menj.

– Jó. Az idő kockázat, csak be kell fektetni.

– Igen, igen. Jó, hogy megint mondod, egész elfelejtettem. Mikor is mondtad?

– A moziban.

– De mikor?

– Tegnap.

– Ja! Tényleg.

– Elfelejtetted.

– Nem, nem, csak haboztam, hogy ki is írta, arra gondoltam.

– Jorge Amado.

– Jorge Amado? Ezt nem gondoltam volna. – Gusztávék ültek, a fiú keze az abroszon, a lány hátradőlt.

– Ki az a Jorge Amado? Én szentül meg voltam győződve, hogy Balzac írta. Tudod, van az a Gondolatok könyve, hogy abból van. Tudod, amit egyszer együtt is néztünk.

– Tudom. Múlt vasárnap. Nem. Jorge Amado írta. Mexikói. Egyébként nem túl jó, csak ezt megjegyeztem.

– Mindenki az idővel vacakol – Ancsa intett a pincérlánynak, rendeltek. – Nem tudom, mit esznek az időn. Nem is tudom, mi az idő.

– Majd megtudod. Ha olyan leszel, mint ez a hidrogénes. Vagy ha elhagynak. Igen, akkor.

– Mért mondod ezt?

– Csak mondom.

– Az idő valami elvont fogalom. Azt hiszem, nincs is. Mindenesetre nem érzem. Amit én nem érzek a tenyeremen, a bőrömön, azt valahogy nem tudom elhinni.

– Múltkor azt mondtad, a legfontosabb a szó. Amit kimondunk, az van.

– Na, ja. Megbeszélni, azt igen. Arra értettem, figyeltek egyáltalán, Guszti, vagy csak egymást nézitek? Arra értettem, hogy én csak úgy tudom elképzelni az igazi kapcsolatot, ha megbeszélik.

Piri feléje fordult, mosolygott.

– Értitek, nem? Ugye, Balázs? – kinyújtotta a kezét, szép kézfeje volt, elég nagy, de ápolt, fehér bőranyag. Balázs rátette az övét. – Mi már beszéltünk erről. Hogy a titok öli meg a szerelmet, a kapcsolatot. Az igaziban mindent megbeszélnek. Ha nem jó, ha nagyon jó, értitek. Keresztül-kasul. Ahogy mi mondtuk, ugye, Balázs?

– Igen, így mondtuk.

– Értitek, nem? – Gusztinak magyarázta most. – Apró dolgokat is. Testieket, jókat, rosszat. Meg persze, szellemieket is, családi ügyeket. Nem tudom elképzelni, hogy jó legyen egy kapcsolat, ha nem értik meg egymást az emberek. Persze, bizonyos korig. Mert aztán… – körülnézett a kis teremben – vagy tudja isten. Igen. Aztán már csak örülni kell a csöndnek, némán együtt lenni, azt hiszem. Ha megöregszik az ember. Igaz, hogy egy ötvenes pasas már csak autóra, pénzzel megszerezhető örömökre gondol. De az igazi kapcsolatban, ahogy mi képzeljük, ugye, Balázs, szóval, mindenről, húslevesről, könyvekről, kölniről, tájakról is akár. Az igazi kapcsolatban ez olyan magától…

– Mindig ezzel a kapcsolattal jössz, Ani – Guszti babrált az asztalon, nem nézett rá.

– Hát hogy mondjam? Viszony? Szerelem? Együttlét? Nem mondhatok ilyeneket. Ugye, Balázs – másik kezét is átnyújtotta neki –, a belső rezdüléseket is – kicsit elfutotta a könny a nagybarna szeme sarkát, egészen, tökéletesen szép volt most Ancsa, mint egy kinyílt virág.

A pincérlány jött. Hozta a konyakot. Letette egy kis fémtálcán, a kis szóda tele volt szórva gyönggyel. A pincérlány átfutotta őket mélyen ülő szemével, kicsit megigazította Balázs felől a terítő sarkát. Előbb megvárta, míg a kezek szétválnak, egy másodpercre tartotta fölöttük a tálcát. Elment. A pincérlányok közel jönnek és elmennek. Kinn a kapuban őket is várják nagy fiúk és agyoncsókolják. Ők fáradtak, a lábuk zsibbad, de elszáll ez a fáradtság, mert a leheletet is kiszorítják belőlük a fiúk, ők meg kalimpálnak lábukkal, annyira fölemelik őket a nagy fiúk, átfogják a derekukat, arcukhoz emelik kicsi arcukat, és agyoncsókolják őket, föltartva a sáros út fölé, a csillanó jeges föld fölé.

– Te is így gondolod, ugye, Balázs

– Igen. Ahogy beszéltük. Még a moziban, csütörtökön.

– Ti a film alatt is beszéltek? – Piri Balázst kérdezte.

– Nem, még az előcsarnokban. – Ancsa kedves morcossággal felé fintorított. – Volt még egy kis időnk, korábban mentünk. Ott beszéltük, hogy a legkisebb rezdülés is befolyásolhatja az ember idegrendszerét, állapotát. Értitek, ugye. Mert különben olyan magányos az ember, akárhogy szeret is. Muszáj kicserélni egymás véleményét. Meghányni-vetni a dolgokat. Én, ha látok egy jobb képű fiút, rögtön mutatom Balázsnak. Igaz, Balázs?

– Én is így vagyok, nem?

– Ez igaz.

– Tudod az összes kedvenc színésznőmet, nem?

– Meg egymás hibáit. A hibák okozzák idővel azt a kis elmozdulást, kis… hogy mondtad a múltkor, Balázs, a geometriából, tanultuk azt a szép dolgot…

– Inkongruencia.

– Inkongruenciát okozzák. Igen. Akármilyen kis dolog. Hiba. Mindenkinek van. Amiről nem beszélünk, az félelmetesebb. Ahogy az ember fütyül a sötétben, olyan a beszéd. Bátrabb, tisztább lesz az ember. Mért? Meg lehet oldani a problémákat. Csak nem szabad elterjengeni hagyni őket. Idejében…

Guszti fölállt, kiment. Magas, haján csillogott a fény, a papírgirlandok alatt kicsit lehajtotta a fejét. Elegáns, fiús mozgása beírta a kis teret. Piri előrehajolt, nézte a sarokban ülő új párt. A fiú sötét ruhában volt és világoskék garbóban. A nőcske jelentéktelennek látszott elsőre, de ahogy megfordult, észre lehetett venni – terhes. Kedvesen, ünnepélyesen ült a farsangi szobácskában. Még a karmozdulatai is finomak voltak, mintha óvná a levegőt, hogy össze ne törje. A poharat utolérhetetlen szépséggel emelte föl, kicsit megtartotta, aztán kecsesen megdöntötte, ivott. Nyaka magasan kiállt a gallérból, mintha rejtelmes piros üvegcsövön engedte volna le a folyadékot. Építkezett. Sejtelmeivel, nedveivel. Mint egy belső tánc, melynek minden mozdulata fölépít valamit az egyetlen emberért, akiért élünk. A kis gombolyag pirosan meghúzódott a hasában, jótékonyan és emésztően, követelőzően, és emelve őt is egy nagyobb sors felé, duzzadó labdaként adva őt a sors kezébe, túl az időn, a kapcsolaton, nemiségen. Nők, mindannyian.

Az asztaltársaság négyese lassan szedelődzködött, Pirire Balázs adta föl a kabátot, Ancsára Guszti. A sáros úton Balázs elmaradt, nem találkoztak, nem beszéltek Ancsával, mert az beleszeretett Gusztiba. Nem baj, csak mondom. Két hétre az est után, húsvét felé, már Guszti szobájában voltak, Ancsa sikoltozott az örömtől. Teste kiáradt, mint egy nagy folyó. Az ágy melegsége elöntötte, mint valami fehér folyadék, ráfolyt a testére, a párnák, takarók halmaza fehér, szilárd tejként vette körül. Nem érezte teste határait. Egybeszakadt benne ágy, takaró, test. Az ablak csak egy eksztatikus négyszög volt. Vakított, szúrta a szemét, egész tarkójáig fájt – együtt a gyönyörrel. Úgy érezte, maga van. Gusztávtalanul, Guszti nélkül, egy ledobott testanyag a föld közepén egy szoba őrjítő négyszögébe zárva. Nem látta Gusztit, egy percre sem, nem is volt Guszti. Maga volt a kiterjedt valóság Ancsa, folytathatóan a világ végezetéig. Önanyagúan, elemezhetetlenül egybefolyva a föld minden anyagával. „Hol vagy, hol vagy” csak ezt nyögte, kiabálta a fiúnak. Kapkodott, mint egy rettenetes madár, akit fojtogatnak. Arcra borulva, fölfordítva, oldalán elnyúlva. Nyaka megbicsaklott, kiégett a szája. Haja, mint rágható anyag, saját szájába hullt, kenőcsei összekenték a párnákat, fogaira sütött a nagy nap. „Hol vagy, hol vagy” kereste talán Gusztit, az agyában, a tiszta feketeségben, a látatlan nappalban. Keresztbe vetve a nagy franciaágyon, lába lenyúlt kissé a föld felé, hason feküdt. Fejét az egyik párnába fúrta, belebeszélt a puha anyagba.

– Most összekentem a párnáidat. Biztos sajnálod őket. Igazad van. Valahogy észre kell térnem. Várj egy kicsit, jó? Mindjárt. Csak lélegzetet veszek. Csak egy kortyot a levegőből, magamhoz jövök. Kitátom a számat, és beáramlik a jó íz, a levegő, már nőnek a füvek is, ugye? Jaj. Egy pillanat. Mindjárt. Mi történt velem? Na. – Rázta a fejét.

A fiú a kis asztalnál ült egy fotelban, sötétkék köpenyére sütött a korai nap. Karját a támlán pihentette, nézte a kis asztal fényes, fekete színét.

Melltartóban

Úgy ültek a sárga teremben, mint a víz alatti fürdőzők. Mozdulatlanul, elnyúlva és mégis mereven, fejüket kissé föltartva. Semmi közük nem volt egymáshoz, csak a szem. Nézték egymást, vagy huszonöt idegen ember, akik kallódtak vasárnap délelőtt. Kemény hideg volt, tizenöt fokos, mikor a friss arc merev lesz a levegőtől. Voltak, akik fönnhagyták a télikabátot, különösen két bojár formájú ember, egyenes hajjal. Törzsvendégek és ideiglenesek az uszodában. A sárga fal nagy denevér alakú függönnyel volt megszakítva az ablakok tetején.

Az asszony bejött, s a ruhatárhoz ment. Nem volt ott senki, várnia kellett. Zavarba jött. Mongolos arca fölé, a száj egyszerű ívére rúzst kent. Sűrű anyagú barna télikabátjáról leoldotta a saját anyagú sálat és várt. Kifordult az emberiség felé, és várt, kissé tussolni akarta zavarát, de ez nem ment. „Szeressük egymást, gyerekek” – ez jutott eszébe a fiatalembernek, nem is a dal, hanem mint mondás egy nyaralás refrénjeként. Előtte bor állt, borocska, élesen sárga fényű. Nézte ezt a nőt. A nő kinyitotta a kabátját, aztán összefogta. Nem akarta visszagombolni, de talán az lett volna a legjobb.

A fiatalember kis piros noteszt vett elő, nézte a címeket. A pincér paradicsomos halat hozott majonézes burgonyával. Megette. Aztán kenyeret tört, szinte óvatosan, mint az Úr nagycsütörtökön. A nő elment a mosdóba, amin keresztül el lehetett jutni a büfé másik részébe, a ruhatárhoz is. Visszajött hamar, és megint kifordulva állt a ruhatár előtt. A vastag bolyhos blúz alatt alig derengett a melltartó.

Az embereknek semmi közük se volt egymáshoz, kallódtak, és feketét ittak. Zúgott a neoncsiga a mennyezeten.

– Az újságíró mamája hol van? – kérdezte Anci, az alterem kiszolgálója.

– Fölült hozzám – mondta kövérke embertársa, a másik pincér.

– Ha még egyszer elül a helyéről… – a feketét a kövérke kezébe nyomta Anci. A kövér tiszta volt, csaknem elegáns.

– A helyéről… Hát van helye itt valakinek – Anci már elment a nagy üveges szekrények felé, ahol tálra rakva álltak a félig romlott ételek, halak halva, majonézbe, paradicsomba, ecetbe, kocsonyába mártva. Meg virsli karikára vágva, hagymával. Mintha színház lenne… – Megkereste az újságíró édesanyját. Mert mindenkinek van édesanyja, csaknem mindenkinek.

A ruhatárosnő megjött, és átvette a kabátot. A nő molett volt, mongolos arca mozdulatlanságot és belső zavart tükrözött. Vaslánc lógott a nyakában, lomha érem. Leült a fiatalembertől nem messze, és szembe a bejárattal. Várt, nyilván várt. Kikattintotta a retiküljét és bekattintotta. Kivett egy cigarettát, tüzet kért a kövértől, és hubertust vagy unicumot. Bármelyik jó. De mégis, melyiket inkább? Nem tudott választani.

– Istenem – gondolta a bojárok mellett két huszonhárom éves lány. – Milyen sok ember van itt, mint egy templomban. Alig beszéltek egymáshoz, hátradőltek evangéliumi hangulatban.

Egy magas ember ült a sarokban, óriási arccal. Férfi volt, kétségtelenül. Magához intette Ancit a feketével és szódával és rummal, mert Anci nem találta.

A nő elszántan, vadul várt. A fiatalember nézte ezt a nőt, mereven, mint hal a halat előredőlt szemmel, az arc mögé. Az asszony láthatóan mutatta, hogy vár, foglalt, fehér bundacipős lábát ingatta. A bojárok mereven ültek.

– Csicsija-babuja – ez volt a fiatalember fejében. – El kéne altatni az embereket egy időre, hogy önmagukra találjanak, kendőben vagy anélkül. Magasra fölhúzott hálóinggel egy meleg szobában egyedül vagyunk és magunk vagyunk. Aztán idejövünk a közös helyiségbe, és összedugjuk az állkapcánkat és elúszunk egymás mellett. Betakarva, állig öltözve, nagy vasveretű karkötővel, előreugró állal.

A nagy férfi kiment a W. C.-re. Visszajövet kocsonyát kért hideg ecettel. Leöntötte a sima gúzt, amiből gyöngéden kiálltak a fül dudorai. A késsel elkente az ecetet, és belevágott a hideg anyagba. A kenyeret előbb villára szúrta.

A várva várt kis férfi megérkezett. Fekete bajusza volt, finom ék alakban az orra alatt. Őszült, fönn. Az asszony is. De az vagy tizenöt évvel fiatalabb volt, és álla megremegett a férfi közeledtére. A nagy lélegzetet kifújta magából. Hálásnak látszott. Negyedórát várt, a foga rögtön kilátszott a nagy nevetésből a kis férfi jöttére. Gazdag tokája megnyúlt a nevetésben. A férfi a ruhatárhoz ment, és azt mondta, alig tudott eljönni. – Igen – felelte az asszony, állát, öt ujját szétterpesztve megtámasztotta.

A két lány fölkelt, és elment lassan a teremből. Még nézték ezt az egészet, a bojárok merev arcát, akik hideg bort ittak, a fiatalembert a könyvvel a kezében, a nagy férfit, aki kocsonyát evett, meg az új kis férfit. Kimentek, és a kis férfi egy külföldi levelet olvasott fel a mongolos nőnek. A nő moletten mosolygott, nem figyelt. A férfi sötétbarna szemében régi rókák magabiztossága ült, szabályosan olvasott, és megbocsátóan beszélgetett a levél után a nővel.

Szeressük egymást, gyerekek – gondolta megint a fiatalember. A széttöredezett emberiség kis csoportokban ült a teremben. Volt, aki háttal, volt, aki szemben vagy oldalt. Újságot olvastak, és beszélgettek emberi módon. Egy ősz úr könyvelt a neoncsiga alatt, restancia. A bojárok nézték mereven a nőt, aki szélesen mosolygott a kis férfira. Ketten egy darut szerkesztettek. A kávét hozta a kövér és Anci.

– Van helyed? – kérdezte Anci elmenőben.

– Neked mindig.

– Ne butáskodj – Anci megállt a tálcával –, egy öregurat át akarok hozzád sózni. Nem hagy dolgozni.

– Dobd át. A ruhatár előtt, ott úgyis lökdösik.

A kövér megigazította a szemüvegét, és lesöpört szalvétával egy kis asztalt.

Az asszony oldalt hajtott fejjel hallgatta a férfit. Az nyugodt volt, bajusszal és sötétkék mellényben. Kis konyakot ivott, majdnem rumnak látszott.

– Olvasta az újságot, Babi?

– Nem – a szó kellemesen jött ki a torkán, mint a limonádé. – Mért, van valami benne?

– Nincs – felelte a kis férfi. – Csak úgy kérdeztem.

A nő ezt is kedvesnek találta. Kiment a mosdóba, talán a haját megigazítani, talán mást. Hamar visszajött.

Fiatalok nem jöttek. Inkább öregek és kevés középkorú ember. A nagy férfi régen elment, a villája lógott a tányér szélén. Az ablak párás volt a kemény hidegben.

Az asszony állig fölcsúszott hálóingben feküdt. Kezét mellére tette, a kis szoba melegen tartotta. A kis férfi kinn volt a fürdőszobában. Két óra múlt, a sötétbarna számlap előtt arany mutató jelezte az időt.

– Siet? – kérdezte a molett asszony, és végignézett magán, aztán behunyta a szemét, mintegy fájdalmasan, szúrt a szeme.

– Nem – húzta el a férfi a hangját, a nyakkendőjét kötötte, és behajolt a tükörbe. – Csak tudja, vasárnap együtt eszünk.

Az asszony kezére vastag karkötő volt vasból verve, mint egy bilincs. Magára húzta a zöld kockás sárga takarót. Puhán befedte. Egyik lábát a másikra tette.

A kis férfi bekukkantott kedvesen a szobába. Az asszony nem vette észre. A férfi koppantott egyet az ajtón.

– Nem öltözik?

Az asszony nyögdicsélt.

– Nem akaródzik.

– Higgye el, nekem se. – A kis bajuszos megértően lehunyta a szemét, fehér trikóalsó volt rajta és zöld ing. Mezítláb állt.

Az autóbusz a ház előtt fölzúgott és elment.

A kis férfi öltözködött tovább.

– Mikor találkozunk? – kérdezte sokára Babi.

– Mikor? Hamarosan. Fölhívom. Jövő hét elején. – Odament az asszonyhoz, és maga felé fordította, a dívány szélére térdelt. Megcsókolta az asszony homlokát, aztán a szemöldökét, száját. Az asszony kinyújtózkodott.

– Igen, megyek – és fölült.

A férfi fölvette a zakót. Halántékán simított egy koromfekete göndör szálat. A tükörben szembenézett magával.

Az asszony a melltartót csatolta.

– Ismer maga engem, Gábor?

A kis férfi kijött a fürdőből.

– Babi. Ezt kérdezi?

Az asszony szeme elhomályosodott megint.

– Üljön ide mellém – mondta.

A férfi odaült. Egy felöltözött meg egy melltartós.

– Segítsek?

– Á, tudom én ezt magam is. – Hallgattak. A szoba kis ablakán fölhallatszott a busz. A szőnyegen pihent a lábuk, egy cipős meg egy meztelen.

– Úgy értem, teljesen ismer-e? – Szembefordult vele.

– Kit ismerünk teljesen? – kérdezte a kis férfi. Fekete haján simított egyet. – Az érzés a legnagyobb. A legfontosabb. – Magához vonta az asszonyt, és a vállát simogatta. Aztán kicsit biztatóan megveregette.

– Drága. – És fölkelt. Az asszony is fölállt, és a szoknyájáért nyújtotta a kezét.

– De azért mi igazán összetartozunk? – a levegőben volt a keze, elég erős keze, piros körmökkel.

– Persze.

Angyal utca 7.

A presszó ajtaját nyitva hagyták, hogy kimenjen a meleg. Dőlt kifelé. Ánizsos és vajas szag keringett a teremben, a sütemények vastag szaga. A pultnál álló fekete, nagy arcú lány bőre fénylett. Fehér papírdísz meredt a hajában, Petti az ujjait nézte messziről. Dundi, tömött ujjak, kapkodó körmök, benyúl a hűtőpult mélyébe, kiemel egy sárga tésztát, időnként a szájához kap. Valakinek csomagol. Zörög a papír. Átköti. Nem, csak behajtja. Végigszaladt a mozgás a lány ujjain. Hátrasimította a haját, a kezével a pultnak dőlt, ujjait magasba tartva, csak a csuklóján támaszkodott. Megnyalja a szája szélét, kicsit fúj. Kidudorodik a szája.

Petti egy órája ült a presszóban, nem tudta, mit csináljon. Hazamenni, dolgozni – de eszébe jutott a nagyszoba, könyveivel, az írógép enyhe nyomdaszaga –, nem. Nézni tökéletes dolog. Rájött, hogy az egyszerű emberek azért boldogok, mert néznek. Nem pedig leselkednek, figyelnek.

Bejött egy lány, hanyag kabátban, a haja nagy szőke lobonc. Egészen elfödi az arcát. Lóbálta a táskáját. Nevetős, tiszta arca, mint egy labda vágódott maga előtt. A kis fekete asztalok közül kiválasztotta a Pettié mellettit, leült. Ujjaival az asztalka sárga-piros absztrakt mintáit húzogatta.

A kiszolgálónő jött. Becsapta a hűtőpult ajtaját, a sütemények megbiccentek kicsit.

A nagy hajú lány nyomában besurrant egy kutya. Foxi, piszkosszürke szőrrel, kedves baltafejecskével. Odaült a lány összekulcsolt lábfejéhez. Az nem szólt hozzá, lenézett rá, figyelmesen. „Mit akarsz?” – valami ilyesmit mondott később. Gyerekhangon, kedvesen. A kiszolgálólánytól virslit rendelt mustárral meg szódát. Az visszament a pult mögé, és a hátsó kisablakon behajolt. A hűtőpultban három kistányéron feküdtek virslik keresztben, abból vett ki, és nyújtotta be a kisablakon.

Petti azt gondolta, hazamegy. Előkészül a holnapi órákra, alaposan. Kapott egy új francia folyóiratot, azt megnézi, a modern színjáték görög hagyományairól van benne egy cikk. Holnapra.

A kutya engedelmesen ült a lány lábfejénél, az is a fal mellé húzódott. A meleg betöltötte a termet, még fűtöttek. Kinn, az üvegablakon túl, nagy párák úsztak, estiesen, de könnyen. Úszott a kis terem is, mint egy kopott, fényes hajó.

Gőzölögtek a virslik, mint dundi kis ujjak feküdtek a tányéron, önálló életet élve. A lány megtörte az egyiket. Ó, felkiáltott, nevetett. Aztán lenyújtotta a kutyának. Az éhesen ette. Így tördelte el a virsliket, és odaadta a foxinak. Boldog volt a kutya. Nyalta a száját, nézte a lányt.

– Magáé? – kérdezte Petti.

– Á. Jön utánam. Édes, nem?

– Nagyon. Volt már kutyája?

– Nem, soha. Pedig szeretem az állatokat. – Lobonc haját hátradobta, ránézett Pettire. De mintha nem látná, csak nézte, simán. – Már Zuglótól velem jön. Gyalog jöttem, és nem marad el tőlem.

– Megtartja?

– Tudja csuda. Szép, nem?

– Az. Ritka, hogy ilyen kutya csavarogjon, meg mászkáljon.

– Ugye? Én is szobakutyának nézem. – Most lehajolt hozzá, és megsimogatta a fejét. Ketten voltak.

– Maga nem is eszik?

– Én? Minek? Nem vagyok éhes.

A lány akkora volt, mint Petti. Petti pici alakja mellett majdnem nagynak látszott. A kezdődő tavaszi szél fújta a nagy szőke hajat, az verődött a levegőn. A kutya aprózott mellettük. Az utcák elenyésztek és fölbukkantak, mintha csak süllyesztőkben mennének. Mellékutcákon át mentek a Boráros tér felé.

A lány beszélt. Holnap délutános. Gyárban dolgozik, csak az apja él, az is vidéken, öreg már, beteges. Ő régóta Pesten van, először rokonoknál lakott, de tizenhét éves kora óta egyedül él. Megfogta Petti karját, de a férfi úgy érezte, mintha csak a kabát ujját ragadta volna meg. A gyár maga nem érdekes, de mit csináljon az ember. Nem lehet mindenki Lollobrigida. Barátnője csak egy van, nem szereti a nőket, mert azok mindent elfecsegnek. Régen volt szerelmes, pedig szeret szeretni. De hát azt hiába akarja az ember. Nem az akaraton múlik. Nevetett, arcán közelről szeplőket lehetett észrevenni, foga nyersfehér volt, nyálas, tiszta.

Filmeket néz. De alig van jó film. Nem szereti a krimit – elég krimi az élet. Igaz, ő nem panaszkodhat, vele nem történt semmi rossz. Csak hova menjen? Van a gyárban két fiú, aki kerülgetné, de az egyik olyan gyanúsan úri, meg úgy beszél vele, kérlek, drágám, tudja, majomkodik. A másik, az rendesebb, de buta. Nem mond semmit, mennek és kész. Nem lehet csak menni. Egyszer voltak táncolni, nem tudtak egymással mit kezdeni. A keze mintha odaragadt volna a derekára. Ugye, kedves ez a kutya? Ezt szereti.

– Hazaviszi?

– Persze. Nincs hol lennie. Másképp nem követett volna.

A kutya könnyedén szaporázott mellettük, kis körmei zenéltek a járdán. Egyenletesen jött, mintha mindig összetartoztak volna. Mentek át a városon, mint egy kis menet, Petti a kesztyűjét a zsebébe dugta, belekarolt a lányba.

Átvágtak a Gutenberg téren, az árkádok alatt, aztán ki a Baross utca felé. A Körúttól egy utcával beljebb már alig lézengett valaki. A régi házak otromba nagy erkélyei kihaltan csillogtak a lámpák közvetlen fényében, az erkélyeken vaskályha, spanyolfal, öreg cipők meg játékok látszottak, egy mackó bamba, széteső fejére hullott a magasan lengő utcalámpa átlós fénye. Az ablaknégyszögek sötétek és világosak voltak, tetszés szerint.

Sötét lépcsőházba értek. A lány halkan beszélt, de nem zavartatta magát. Fölmentek a negyedik emeletre, lassan, mintha az égbe mennének. Az ég vak volt, fekete, csak nagy levegője áradt a bérudvar fölé.

– Gyere, gyere – mondta a lány, a kutyát hívta vagy Pettit, haladtak. A szája olyan meleg volt és könnyű, mint a hab, mintha a csókja is kívül maradt volna a fogakon, kívül az életen, a valóságon. Talán nem is női csók, csak játék, élvezet. Nekitámaszkodtak a kanyargós lépcsőház falának. Nem látszott semmi. Szőke haja alól csak azt ismételgette: – Velem maradsz? Velem maradsz? – Pici szája habosan lebegett Petti előtt.

Petti magához szorította a fejét, a vállára, és a nagy hajtömeg betódult az orrába, a szag, a vékony szálak befödték a szemét. Átölelték egymást, mint a gyerekek. Csak nem sír ez a lány? Lobó, Lobó – simogatta a lány fejét Petti, mintha csak alvóbaba lenne vagy mackófej. A ház meredt a tiszta sötétben, milyen szamárság. Hol van ez? Petti tartotta kezében, a vállán ezt a rábukó nagy hajfejet, sok egyszerű ragyogást. Azt mondta a lány, nincsenek tervei. Keres annyi pénzt, hogy megéljen, és kész. Nem lehet mindenki nagyember, vagy nagy nő. Petti kapaszkodott belé, átfogta, az is őt. Moziplakátok villogtak Petti előtt, nagy kibontott hajú lányok meg francia szöveg. A kis száj tiszta volt, mintha puha kaucsukból lenne.

Bementek a lakásba. Óvatosan lépett előtte a lány, át kellett menni a konyhán, látni lehetett a konyhai rendet egy pillanatra. A lány kinyitotta a kisszoba ajtaját, a kutya is ment befelé. Iszonyú nyivákolás, állathangok, sziszegés hallatszott, és vagy öt cica esett neki a kutyának. Nekiugrottak, az meg harapott, morgott. A cicák visszahúzódtak, előugrottak, a kutya vakkantott, vicsorgott rájuk. Mintha egy idegen világból léptek volna elő az állatok, az ősi macskák, merevedtek, szőrüket borzolták, a kutya most már támadott. Belemart az egyikbe. Az éktelen hangokat adott. A macskák is karmoltak, nyújtogatták a körmüket. Petti becsukta az ajtót és állt. A lány próbálta csöndesíteni, szétzavarni az állatokat. Ráütött az egyik macskára, a kutyát ellökte a sarokba. – Ülj le, ülj le. Maradj veszteg. Maradj itt. – Az egyik macska körme beleakadt a pulóverébe, és behasította. Toppantott a lány, zavarta a macskákat a dívány alá, szekrény alá. Visszahúzódtak, fölhúzták az ínyüket, és a rések alól néztek. A lány mosolygott, a kutyának kivett a szekrényből egy kis puha holmit, talán sálat, arra fektette, simogatta, vigasztalta. Az is buzgón simult hozzá.

A lány fölegyenesedett, föltűrte a pulóver ujját, ahol belemart a cica, vérzett a karja. A hold egy sarkát világította meg a szobának, a kis lámpa a másikat. Pettit émelygés fogta el, az ajtóhoz húzódott. Körülnézett, nézte a megágyazott kisdíványt, az elcsöndesedő állatfejeket, a kis szobát. A régies éjjeliszekrényen egy vekkeróra állt, valami színes folyóirat meg egy hanglemez, nagy lyukkal a közepén, a fölragasztott sárga papír szövege elmosódott.

– El akarsz menni? – kérdezte a lány elfúlva, csöndesen. – Ülj le, gyere, a díványra. Au… – fájdította a kezét, aztán hirtelen lekapta magáról a pulóvert, és meztelen felsőtesttel állt ott, nem volt más rajta. A hold kékre festette, mellei égtek, egyedül állt, egyedül. Elszántan, kicsit kihúzta magát. Szép volt. A karján szivárgott egy kis vér. Fölemelte, nézte a lámpánál. Aztán Petti felé fordult.

– Elmész? – kicsit sírós gyermekhangon mondta. Petti odaborult a lábához, átfogta a kicsi combokat, arcát az öléhez szorította.

Hajnalodott, mikor Petti fölébredt. A nagy bérház kívülről megvilágosodott. A derengő fény bejött a szobába, és a vice lassú söprését lehetett hallani. Ütemesen húzta a seprűt az udvaron. Mélyen, valahol lent. Petti kibújt óvatosan a lány mellől, felöltözött. A színházi lapra ráírta: „Majd jövök!” Kiment, kikattintotta az ajtókat. Az udvaron nem volt senki. Lement a lépcsőkön, fogta a korlátot.

Az igazgató

A fekete udvaron hidegen álltak a fák. A széles ablakok szürkék voltak, a kora reggeli dér ezüstre csípte őket. Mert köd volt, dér volt, november. A téglalap alakú udvar olyan nagy volt, mint egy gyakorlótér. Egészben véve a csukaszürke falak, a sötétzöld ablakok, a hideg: kaszárnyára emlékeztettek. Nem beszélve a hátsó kertről, melybe az udvaron át vékony lépcsőn lehetett lemenni. Itt különösen katonai hangulatú tárgyak, eszközök álltak. Téglák, élére állítva, bebetonozva félig a földbe, egy vékony léc végigfektetve, egy állvány, mely lőtoronyhoz hasonlított, lépcsőn kellett fölmenni rá, s a fönti plató után, mely korláttal volt körülvéve, csúszda következett, fényesre csiszolva, mint az éles kés. És sok minden. Nagy karikáktól az egészen kicsi karikákig, melyek függőlegesen voltak földbe erősítve, minden. Ügyességi szerek, ügyetlen gyerekeknek. Hogy végig tudnak-e menni. Fehér-feketére festették ezeket a szereket, s ez is a gyakorlótér-jelleget fokozta. Aztán teniszpálya, kis kert bokrokkal és padokkal, mint a szerelmeseknek. A kerten túl, a hatalmas kerten túl magas épületek emelkedtek, nem közvetlenül utána, hanem tovább. Mert a magas kerítés mellett udvarok, további telkek következtek, olyan volt ez a komplexus, mint egy belterjes telek, fontos s egyben fölösleges grund, ahonnan rejtélyes emberek szólnak vagy szólhatnak át. A labdát egy pékműhely udvarából dobta át néha egy fekete asszony, akit aztán soha többé nem láttak. Balra egy gimnázium udvara volt, ahol sok lány nyüzsgött, magasra tornyozott frizurával, de egyiküket sem ismertük. A pékudvar mellett egy lakatosműhely szűk, benőtt talajú kertje állott. A mi kertünk jobb oldalát pedig az utca zárta le, magas katonai kerítés, rombusz alakú sejtekből álló vashálós kapu, melyen egy rúd futott átlósan. Nem járt arra ki senki.

Renoválták az épületet vagy négy éve. Az U alakú tömb egyik szára csüngött a levegőben, a gyerekek azért zavartalanul tornáztak az égbe meredő padlón. Az épület többi repedését is összeragasztották, csináltak egy kis tetőteraszt, szürkére festették a falakat, és kész volt. Talán még sivárabb lett az egész. De nem is akartak nagy hangulatot kelteni. Eleinte muskátlit tettek az ablakokba, de azok mindig összetörtek. Maradt minden a régiben. Az udvar felé néző, körbefutó nagy, hideg folyosó hatalmas, de lécekkel kockákra osztott üvegtáblával volt fedve. Úgyhogy be lehetett látni az összes osztályba, a földszint összes ajtajára. Az emeleten ugyanígy volt, de az ember oda nem látott be, mert nem érte föl. A hideg külön végigfutott az udvaron, a kerten, aztán a kicsit nyitva hagyott sárga festésű reteszes ajtón át a folyóson, külön futott, magányosan, mint egy trikós fiú, akit talpon és fázós tréningben talál a reggel. Le lehetett volna akár fotografálni is, úgy haladt pontról pontra.

Valaki énekelt. Mi is a dal? Már sokat gondolkozott Lajos azon, mi is a dal, miről is szól. Olyan régen hallotta. Ott feküdt a nagy fehér ágyban, s mindig az volt az érzése, hogy nem fog tudni fölkelni. Úgy feküdt, olyan tágasan és puhán az ágyon, mint egy lepke, könnyű, nagyon könnyű tagokkal. Nem mozdult, lebegett, úgy érezte, mintha három centire feküdne az ágy fölött, az erei, a karjai vékonyan lengtek. Néha azt gondolta, hogy olyan könnyű már, hogy nem lesz az izmainak elég tartása, hogy föl tudjon kelni, összeesik, összedől talán, mint egy ruha, amelyben nincsen test. Majd nem fog tudni fölállni, majd elkapja a szél és elviszi. Kényszeresen már arra is gondolt, hogy végső soron az ablakkilincsben kapaszkodik meg, ha vízszintesen szállna. A réz ablakkilincsre nézett, hogy abban majd esetleg megkapaszkodik. Mert nyitott ablaknál aludt, akarta, hogy a levegőt érezze, valami valóságosat, valami határozottat, a szoba megszokott bútorain, az alacsony sárga éjjeliszekrényen, a nagy ágyon, székeken és szekrényeken kívül. Az íróasztala is itt állt. Felesége meg a gyerek a másik szobában aludt.

Mi is a dal? Az udvaron át szállt valahonnan, rézsút, az ebédlő vagy a raktár felől. Sose fogja megtudni, mint ahogy sosem érti meg a differenciálszámítást. Pedig azt olyan érdekesnek tartotta már régről. Olyan költőinek. Nem volt az ő szakmája, az ő szakmája sokkal általánosabb és emberibb volt, gyógyító szakma, nem tanulságos. A mezők istene járt eszében, mikor egyszer eszébe jutott vagy húsz évvel az érettségi után a differenciálszámítás, s akkor el is ment egy antikváriumba, hogy utánanézzen a dolgoknak.

– Valami szakkönyvet szeretnék a magasabb matézisről – ott állt, ma is látja magát, ahogy itt fekszik, látja magát függőlegesen és valamivel magasabban, mint ahogy most tud állni. Szürke, halszálkás felöltő volt rajta, és Budára ment egy régi könyveshez.

– Megnézzük, kérem – és keresgélt a poros polcokon a hajlott hátú ember, az egyik karján könyökvédő volt. Elég sok idő telt el. Az öreg le is guggolt, szinte eltűnt a pult alatt. Ő a végtelenre gondolt, meg Hermészre, aki a mezőn futott. Egy poros könyvet húzott elő Sághy, a könyves.

– Tessék. Algebrai számítások magasépítéshez.

– Talán nem pontosan ezt – mondta óvatosan Lajos, bár átvette és megnézte a könyvet. Ez is gyönyörű volt. A sárgult papíron szép kalligráfiával x2-ek, y-ok, a zárójelek.

– Vagy ez, párizsi kiadás a logaritmusról.

– Ó, igen, arra emlékszem. Azaz, azt tudom. Szóval…

– Tulajdonképpen mire tetszik kíváncsi lenni – kérdezte udvariasan Sághy, félkör szemüvege fölött éleszöld szemével ránézve, mert úgy látszik, ő is kíváncsi lett.

– Hm. Kérem. A nagyobb, a távolibb számítások érdekelnek elsősorban. Szóval…

– Igen – mondta a könyves, és figyelt tovább.

– A végtelenre.

Sághy egy pillanatra összehúzta a szemét, és nagyon komolyan többször egészen kicsit bólintott. Igen. Tudomásul vette. S újra lebukott a polcok közé, a pult alá. Lajos oda lebeszélt neki.

– A matematikai számítások igen csábítóak, van bennük valami, ami hozzásegíthetne minket a végtelen fogalmához. Tudja, adja csak nekem föl a könyveket. Majd én fölismerem.

Sághy adta is. Ábrázoló mértan, statikai kúpszámítások, gömbfelszínek. S egy szürke, puhaborítós lap: A differenciál. Akkor már tudta, belényilallt, hogy ő sohasem fogja ezt megérteni. Ott feküdt a hat-nyolc könyv alatt, felső jobb sarkán fölkunkorodva kissé, porosan, finom papírbetéttel. Olyan elegáns volt a címe is. Egy darabig félrenézett, mint egy nagyon fontos ismeretség előtt, amelyből minden származhatik, szerelem és csalódás, aztán utánanyúlt a könyvnek, mint egy kéznek, megfogta, fölvette, s megmondta Sághynak:

– Ez az.

– Tessék – könnyebbült meg Sághy. – Tizenöt forint.

Aztán Lajos hallotta még az üvegajtó résén, amint a könyves a feleségének magyarázta:

– A végtelennel foglalkozik.

Amikor hazajött, vidámabb volt, könnyebb. Minden este visszavonult a könyvvel akkori szobájába, egyedül lakott még, s olvasott. Elejétől kezdte, alapos munkát fektetett bele. Egy hónapig foglalkozott a könyvvel, s a részekből fejezetenként rakta össze elképzeléseit. „Ha olyan nagyszámú a sokszorozás, a különbség a végén elhanyagolható. Elvileg a végtelenhez érkezünk.”

Most is ez járt az eszében. „Elhanyagolható.” Nem jutott a differenciálszámítás végére. A könyvvásárlás után egy hónappal baleset érte, a fél lábát – a jobbat – amputálni kellett, a villamos alá került. Akkor nagyon megváltozott az élete. A nagy krízis után, a halálveszély után elég gyorsan fölépült, de csak soká vette elő a szürke borítós, puha fedelű könyvet, és akkor már nem jutott tovább. Most is megvan valahol a polcok mélyén, a másik szobában.

Mi is a dal? Nem tudni. A távoli kedves hang valami szertefolyó érzést keltett benne, valami tündérmesét. Hermész jutott eszébe, aki az utakon fut, lábaival alig vagy egyáltalán nem érintve a földet, tulajdonképpen nem is fut, lebeg. Nagy, messzi tornyú magányos kastélyt látott, mely a távolság ölén egyre közelebb került, közelebb, de az isten futásához képest valahogy nem elég gyorsan, s valahogy nem pontos ütemben. Mintha egy kis különbség lett volna, valami jelentéktelen különbség, a kör befutása és a köré rakott sokszög között, az isten lába és a távolság üteme közt, a hang, amit hallott és annak megértése közt. Majdnem megértette. De csak kis szavak hallatszottak, melyekben „gyöngéd”, az a szó sejlett, „végtelen” – „búcsú” s talán „anyám” vagy „babám”. Nem értette.

Ritkán hallotta ezt a dalt. Arra gondolt, hogy az egyik tejeslány vagy konyhafiú énekel, de ahhoz mégis nagyon korán volt, fél négy. „Anyám” vagy „babám”. Talán ez nem is olyan nagy különbség. A dal mi is? Honnan száll elő a szürke falak közül, a tömérdek tér közül, a szeletekre vágott végtelenből. Egy száj mondja el a nagy pékkemencék mellől vagy az iskola konyhájából, ahol hatalmas, malomkerék nagyságú sajtok és lila szalonnák, sonkák fekszenek a szálkásra sikált asztalon? Vagy csak dal ez, absztrakt dal, mint a körök vagy az ifjúság.

Aztán fölkelt. Amint megmozdult, máris érezte, hogy ember, hogy mozogni tud, véráram tölti be, gép. Kifordult a széles ágyból, és az ágy szélén ült, nézte a szürke ködöt, a gesztenyefák tetejét, s arra gondolt, hogy holnap mégis becsukja az ablakot, mert ez nagyon ártalmas az egészségre. Igaz, hogy az üveg elfedte előle a teret, megint úgy érezte, hogy nem lehet élni. Hogy rab, hogy nem tud megmozdulni, hogy béna, hogy nincs az egyik lába, hogy vége van. Majd meglátja este, hogy be tudja-e csukni az egyik szárnyat legalább. Talán ha a spalettákat is ráhajtja, akkor semmit se lát s nincsenek félképzetei.

Korán van – fölvette az éjjeliszekrényről a karóráját, a bőr úgy lógott rajta, mint a százlábú lábai, amelyekből csak kettő maradt. Háromnegyed négy. Nem lehet, hogy a konyhában lennének. Ahhoz túl korán van. Mit is szólnának, ha megjelenne? Azt hinnék, hogy valamivel gyanúsítja őket.

A balesetet nem a villamosok és autók okozzák. Mi magunk. Az ember belül veszti el egyensúlyát és aztán kívül. Nem tud figyelni többé önmagára. Zavar áll be a műhelyekben, a szerelembe, az ismeretek közé ékelődik valami, mint a szálka, a csapágyakra por rakódik, a gépszíjak szálasodnak, szálasodnak, szálasodnak, amíg el nem szakadnak. S akkor az embert éri valami. Kit egy villamos, kit egy csuszamlás, kit csak annyi, hogy elhagyja a szeretője. De bennünk van mindez, a krízis, a dal, a végtelen szilánkja. Mert akkor összetörik a végtelen, a burok, és az ember élete végéig illesztgeti a szilánkjait. Van-e olyan, akinek a kezében megmarad a gömb, az üveggömb, a kerek világ? Akinek megvan mind a két lába, mind a két szülője, mind a két szeme, mind a két szeretője, barátja?

Felismerhetetlenné vált előtte a harminchat éves Havasi Lajos, tanár, ember, barna hajú férfi. Alig csinált mást akkor is, sőt. Azelőtt Kiskunfélegyházán tanított, ahol még kevésbé csinált mást, mint azután. Mi is volt a különbség? Csekély. Hogy futni tudott? Nevetséges. Nemigen vannak olyan dolgok az életben, melyekért futni érdemes, és jóformán egyáltalán nincs olyasmi, amihez két láb szükséges, amihez futni kellene. Minden ugyanolyan maradt. Igaz, akkor teniszezett, de mit jelent a tenisz? Most kártyázik, az is sport. Meg a sakk. Alig változott valami. Jóformán észre se venni, hogy biccent. A múltkor is, van az a kis asszonyka a kettő bé osztályban, nem is értette, mire céloz. Mert tetszett neki az a kis autó, amit féléve vett kedvezményesen vászontetővel, három kerékkel.

– Milyen jó ez a kis kocsi – mondta, mert őhozzá szokott jóformán egyedül bemenni az órára, az egész iskolát Judit irányítja, a helyettese. – Szép is, meg gyors is.

– Nyolcvanat is kiad.

– Csak nem tetszik annyival menni itt a városban? – Csodálkozott nagy kék szemével, szemüvege csillogásával is, miközben helyre igazgatta a nyugtalan kis nebulókat.

– Nem. De jó. Átlag negyven-ötven. Nagyon bevált.

– De hogy lehet ilyet kapni? Alig látni – a fekete táblán édes gyermekfigurák voltak, jól rajzol ez az asszonyka, szólni kéne a minisztériumban, hogy vonják be a szemléltető eszközök készítésébe.

– Hát kedvezményesen.

– Igen? Mennyiért? Mi is vennénk talán.

– Nem hiszem. Tizenhétezer meg egy láb.

Nem értette Ilonka.

– Hogyhogy? – Az asszony valami autóalkatrészre gondolt, ha már az autóban van gyertya, dob.

– Ilyen – s kissé fölhúzta nadrágját Lajos, bokáig, ahol látszott a harisnya alatt a fa véknya és a vasszerkezet. Ilonka nagyon megijedt, elpirult. Lajos is bánta, hogy ilyen keserű volt, nem is szokott ilyen lenni, nem értette, mi a csoda ütött belé, gyorsan másra is terelte a szót.

Semmi. Végeredményben semmi. Mindent lehet vele csinálni. Nem a lába változik meg az embernek, a lelke. Nem a végtagja hiányzik idővel, hanem a szerkezet, a szisztéma, az anno húsz évvel ezelőtti. Valami kis különbség. Mert felismerhetetlenné vált előtte a régi Lajos, barna hullámos hajjal. Egy megsárgult fényképet tartott az íróasztalán, egy régi testületi képet Félegyházáról. Ott még ép volt. Ezért tartotta. Ő tudta. Másoknak azt mondta, a régi kollégák, de ha ő ránézett a képre, csak magát látta, magas, szép férfi volt, mosolygott, valami égi háttér volt mögötte, talán még glória is volt a feje fölött. A régi nyakkendő is ünnepélyes volt. Egy júniusi kép, egy tanév vége, valami kecses múlt, valami horizontális örökkévalóság. Hermész jutott eszébe, aki könnyű lábbal fut a mezők fölött, nem is fut, lebeg, az istenek hírnöke, száll. A kép kitágult, naggyá lett, hatalmassá, csak magát látta, elváltozhatatlanul, abban az évben nyert teniszbajnokságot, lumpolt, de mindig bírta, jó igazgatója volt, most egyszerre szaladt össze szájában az emlék, mint egy nagyon sokízű ebéd, még el is mosolyodott. Fölkelt, nézte a fél falábat, nézte, hogy egyetlen láb látszik csak a szőnyegen, a megkeményedett körmök, a súly alatt kissé megroskadó bal boltozat, s nem áll mellette másik láb. Az éjjeliszekrénybe fogódzott, már annyiszor látta ezt az egyetlen lábat, ezt a páratlan lábat, és mégsem tudta betudni, mégsem tudta megtanulni ezt a kis differenciát. Aztán előrehajolt a székhez, elvette a fél falábat, és visszazökkenve az ágy szélére, fölcsatolta. Már el is felejtette, hogy a félegyházi képet megnézze.

Felöltözött. Ilyenkor nem szokott mosdani, inkább tíz felé, mikor mindenki elment, visszajött és gyorsan megfürdött, félóra alatt teljesen kész volt. Felvette a felöltőjét is és kiment a folyosóra. Nagyon halkan bánt a kulcsokkal. Fogta a gumivégű botot, és ment, mendegélt. Az emeleti folyosó teljesen üres volt. Az ablakok hatalmas táblái szorosan be voltak csukva. Az ajtókon iskolás felírások, Dévényi Károlyné III/a, Seregélyes Miklós IV/a, Ötvös Imréné II/b. Haladt, haladt előbbre. Szerették őt végeredményben. Kilenc éve igazgató, nem valami erős kezű ember, mit is kellene itt igazgatni. Szabadságot akar. A szabadság a legfontosabb dolog. Fontosabb, mint a levegő. Emlékszik, Nádas, a félegyházi igazgató jött be hozzá egyszer csak úgy, még néhány éves tanár volt csak. Intézeti délután volt, félszabad foglalkozás, de ő buzgalmában mindenkinek valamilyen feladatot adott, verstanulást, másolást, számtanpélda föladvány önálló megfejtését.

– Jó – mondta Nádas. – Örülök, hogy igyekszik a kollega. Rendben vannak a füzetek, nemrég szellőztettek. Jó a levegő. Csak szabadság nincs. Pedig az kell. Muszáj. – Aztán kiment, kifordult az ajtón, kifordult az életéből, ma már hiába találkoznak. Akkor a szavaknak jelentősége volt, súlya, sőt karátja, mint az aranynak. Az emlékek szabadsága. Ezt az egyet adta az iskolának, mely olyan volt, mint a levegő, az emberek végeredményben a rubrikákon és rendeleteken túl azt csináltak, amit akartak, tulajdonképpen nem is igen érdemes mást csinálni.

Ötvösné van különösen jóban Judittal. Judit a helyettes. Erélyes, alacsony, szilárd asszony, mióta ő itt van, minden rendben van. Mármint a gépezet. Őneki nehezére esett a szabály, pedig a szabadság csak szabályok közt érvényesül. Most így rendben van, ő már meg se mozdítja a kisujját se, csak dőlt betűvel aláírja a nevét, és elbeszélget a szülőkkel. A haja megritkult, megőszült, de azért fiatalos ötvenegy éves korához képest. De mit számít a kor? Sohasem tudta, hány éves negyven után. Nem ünnepelték meg a születésnapját, és maga sem tartotta számon, valahogy nem is engedte megünnepelni.

Visszafordult. Valami fázás bujkált benne, és vágyott a melegre. Óvatosan kikulcsolta az ajtót, és bement a lakásba. Az előszobából egyenesen a fürdőszobába ment, és meleg vizet eresztett a kádba. Vágyott a meleg vízre, át akarta öblíteni magát. Lassan, de ütemesen nekivetkőzött, bevitte a szobájába a nagykabátot, levette a cipőt, és alsónadrágban visszament a kádhoz. Elzárta a vizet, leült a fehér székre, és levette a fél falábat. Aztán beszállt a kádba, és görbén ült benne, mint egy figura. Kellemes volt ez a vad víz, föltápászkodott a kis fapolchoz, egy kis Noseda fenyőpasztilláért. Élvezettel tartotta kezében, a vízben, érezte, ahogy a víz kiszívja, kioldja ujjai közül a narancsszínű anyagot. Sistergett, ahogy oldódott. Még ide-oda keringett is vele, mint valami játékmotorral, aztán lassan elfogyott keze közül az egész. Ázott. Nézte egy pillanatra a jobb lábat, melynek nem volt folytatása. Aztán megmosdott, erélyesen és gyorsan. A felső szellőzőablakon megint hallatszott valami kis ének. Gyorsan megtörülközött. Még azt se lehet tudni, hogy férfi-e vagy nő. Fölkapta a kis nadrágot és az inget, és kisietett a folyosóra, az ablakhoz, fél lábbal és bottal. Lekiáltott az udvarra, ahol már sepregetett Pista, a bozontos fekete hajú szolga:

– Pista, ki énekel?

– Nem tudom, igazgató úr – állt vigyázzba a seprűvel gyűrött ruhájában Pista. – Megnézem.

Lajos ott állt egy lábbal az emeleti ablakban a folyosón, hátulról furcsa figura volt.

– Nem fontos – mondta aztán Pistának, és becsukta az ablakot. Visszament és felöltözködött, elindult a folyosón, ment, mendegélt.

Csak este tért vissza szobájába. A nap olyan volt mögötte, mint a harmonika, amit összecsuktak, kifújták belőle összevissza a hangokat, azok a levegőbe szálltak, s a nap hártyái összeestek. Üresek voltak, hiába nyomkodta az ember a billentyűket.

Olvasott egy könyvből, egy szakdolgozati bírálathoz keresett vaskosabb érveket, impozánsabb szempontokat. Aztán eloltotta a villanyt.

A reggeleken, a novemberi reggeleken úgy úszott, mint valami szürke folyón. Még kétszer vagy háromszor hallotta reggelente a hangot, amelynek a dalába puha szók voltak keverve. Nem értette pontosan. Valahogy Pista igyekezett aztán rendbe hozni ezt az alapvető kérdést, mert egyik nap előállt, mikor ő beszédbe elegyedett vele az udvaron.

– Ki lehetett az énekes, Pista, a napokban? – Könnyeddé akarta tenni a hangját, de sehogy se ment, szinte izgatott, túlfűtött volt.

– Nem tudom, igazgató úr.

– Mégis. Nem a mieink közül valaki?

– Lehet. Én is gondoltam rá.

– Vagy a pékségben?

– Nem gondolom. Mert, ugye, nálunk lakik egy-két fiatalság. Azok korán kelnek, hancúroznak, rakoncátlankodnak, s ugye azok közt akadhat olyan, meglehet, hogy van olyan, aki egész korán énekel.

– Szóval valami konyhabeli?

– Lehet, igazgató úr. Mindenesetre nem tudom, észre tetszett-e venni – kicsit kihúzta magát Pista, a seprőt fegyverként szorította –, nem énekelnek. Megmondtam, hogy bárki az a világon, de ne énekeljen. Ez nem dalárda, ez nem szálloda, különösen nem opera, reggeli ötkor vagy pláne négykor, végeredményben ez komoly hely, ez egy állami intézmény, melynek külső felelőssége is van, hogy úgy mondjam, hangtani felelőssége is van, és legyen az bárki, nem kérdezzük, hogy ki, ahogy igazgató úr megmondta, hogy mi nem árulkodunk, itt szabadság van, de énekelni nem lehet. És rendnek muszáj lennie, mert végeredményben igazgató úrnak is pihenni kell, egész nap lótni-futni, és nem is csak úgy, mint másnak, hanem dupla hősiességgel, nehezebben, súlyosabban, szóval csöndben mindent lehet csinálni, opportunusan, diszkréten, ahogyan tetszik néha említeni, s magam is tudom, mindent lehet, ez a mi légkörünk, ez hozzátartozik az iskolánk egyedüli varázsához, de énekelni, azt azért, ez azért sok, legyen az bárki, általánosságból szóltam, nem Terihez vagy Katihoz, különben sem a hang a fontos, hanem az érzés, szóval senki se énekelhet.

Kivágta ezt a beszédet, Lajos kövülten hallgatta. Szeretett volna mondani valamit, megakasztani, parancsot adni, hogy minden reggel négykor énekeljenek, hogy egy dalt mondjon az a hang az elfoszló szókkal, de nem lehetett. Állt ott Pista előtt, mintha az lenne a tábornok, s ő a közlegény. Énekeljenek. Ennyit akart csak mondani, valami hang jöjjön be az ablakon. De nem tehette.

A csöndre ébredt azóta, a reggeli ködben, a novemberi négy órakor. Lebegett az ágyon, az volt az érzése, hogy talán meg se tud mozdulni. A csönd is különösen bongott a fülében, mint egy kagylóban. Majdnem énekelt. Szófoszlányok repdestek benne, mint pilleszárnyak. Alig volt különbség a régi reggelekhez. Elhanyagolható. Valami nagy edzést látott maga előtt, ahol a sík határú mezőn egy hírnök fut, fontos mondanivalóval a szájában, de könnyen, egy hatalmas kört ír le, de a sokszögek mentén majdnem teljesen kör az, amit leír, de az ember nem tud olyan pontosan görbén futni, hogy kör legyen belőle. Kis különbséggel perdül, egy-egy szög mentén be a lába, mely az egyenesben tesz egy-két lépést. Az üde mezőn Hermész fiatalosan fut, nincs különbség az egyik és a másik szökellő láb között, szinte lebeg az alak, nem is érinti jóformán a földet, alig van különbség a láb előtt és a láb után, a csönd és a dal között, a reggelek jóformán teljesen azonosak, csekély és jelentéktelen a különbség, a szög, amit a görbe helyett a kör oldalához leír az egyenes, az eddigi és az ez utáni.

Az én asszonyom – a te asszonyod

„Az én asszonyom, a te asszonyod, az ő asszonya…” – mormolt. – „Meine Frau, deine Frau, seine Frau…” – az íróasztalra könyökölt, hajába túrta az ujjait, nem figyelt. Milyen hülyeség, milyen iszonyú hülyeség, hogy az emberiség kitalálta ezeket a formulákat. – „Az én asszonyom, a te asszonyod, az ő asszonya…” – Lukács kinézett az ablakon. Hull a hó, ellepi az egész országot, ő meg itt asszonyozik.

– Mit mormogsz? – felesége benyitott, pongyolája szétnyílt, puha kis combja előredőlt. – Milyen asszonyokról beszélsz mindig?

– Hagyj a csudába – Lukács kedvetlenül felelt, nem volt nyelvérzéke.

– Hiába tagadod – Éva beljebb jött, a kis szobában állt a füst. Odament a zöld növényekhez, legyezgette őket. – Megölöd ezeket a növényeket, elsorvadnak.

– Hagyjál tanulni. Tudod, hogy tíz nap múlva vizsgázom; és semmit sem tudok. Ragozni sem.

– De mást igen. – Az egyik növény nagy, zöld levelét simogatta, mint egy sima tenyeret. Meghajolt, látnivalóan nem volt rajta semmi. – Tudod, egy kisvárosban minden kiderül. Két perc alatt. Mért vagy ilyen, Feri, mondd?

– Mit akarsz? – Lukács fölemelte a hangját, összehúzott szájjal ránézett az asszonyra.

– Azt akarod, hogy a jövő héten már mindenki beszélje a vállalatnál, hogy láttátok, a Lukács Feri kikezdett a barátja…

– Hagyd a fenébe! – hirtelen kiáltott fel, törzsén is rántott egyet, lesodorta a hamutartót. – Nesze. Most ezzel jössz. Minden héten egy újabb nővel jössz. Ugyan…

– Mert te is minden héten… – Éva előbbre jött, az ablak felé, ráesett a kinti nagy hó fénye, megvilágította az arcát, nyakát. Kilépett, mint egy kis házi színpadra, a házasság színpadára, egyszerű pongyola-jelmezében, kisgyerekes múltjával, ahogy még Keszthelyről följött, ott állt, véglegesen, mint egy kis szobor. Lukács szerette. Nagyon szerette. Ahogy most a fiatalasszonyra esett a hó fénye, látta ezt. Hirtelen látta az egészet, a régebbi éveket, ahogy mentek, együtt a gimnáziumba, lóbálták a táskát, szaladtak a hóban, Éva kiabált, „ne fogj meg, ne fogj meg” – de ő megfogta. Elébe ugrott a ferde kis utca, Éva megvonagló, gyerekes szája, amint elsírja magát, aztán a vonatok, állandóan a fekete vonatok, ülnek egymás mellett, és néha összenyomják a térdüket, és melegük van, Éva fekete magas nyakú pulóverben fől, és ő csak szereti, állandóan. Cserepes a szája a vágytól, és néz rá. Ülnek a vonaton – most meg ezzel a nővel jön…

– Nem akarok veszekedni, Feri.

– Mit akarsz? Nem látod, hogy tanulok? Jövő héten…

– Tudod, egy asszony, aki szeret… mindent megérez.

– Ne hülyülj most. – Dühösen befordult a tankönyvébe. – „Az én asszonyom, a te asszonyod, az ő asszonya…” – Fölnézett a levegőbe. – Nem rossz. Még a Miasszonyunk hiányzik… – maga elé nevetett. – „Meine Frau, deine Frau…” – megint nevetett. – Vagy „Mon ami, ton ami, son ami” – marhaság.

– Nem veszel engem komolyan – Éva mellé állt, nekidőlt az íróasztalnak a combjával.

– Most mit vegyelek komolyan? – Lukács fölnézett, zöld szeme csillogott, kis ránc jelent meg a bal szeme sarkában.

– Csókolóztatok?

– Ne nevettesd ki magad… – Lukács arcába robbant a hó, meg a nevetés. Elővillantak masszív fogai, a fényben előugrott az álla, kicsit ragadozókra emlékeztető álla, ami olyan férfiasan tetszett Évának mindig, elővillant egész okossága, gyors reflexek, az arc hirtelen lelepleződött, mint egy fotón, amilyet a képeslapokban látni bűnözőkről. Vonzó volt ez az arc, az az arc volt, amit Éva megszeretett, kicsit gyerekes, kicsit gazember. Sose fog megváltozni. Becsap. Megcsal. Csak tudnék kitörni valahogy ebből a kelepcéből, ebből az arcból, ebből a nyájas gazemberségből…

– Hát nem veszed észre magad? Hogy mindenki látja? Csókolóztatok, csak azt mondd meg?

– Te, hogy képzelsz rólam ilyet, most azt mondd meg? – Lukács külön hangsúlyozott minden szót.

– Persze. Épp rólad. Ártatlanság. Csak azt mondd meg, csókolóztatok-e? De hát ilyet kérdezek. Mért ugrottatok szét, amikor beléptem?

– Szétugrottunk? Marhaság. Megijedtem… és kész.

– Csókoltad, és… kész.

– De, Éva… – ez az asszony az? Melyik asszony? Melyiknek a szája? Mennyi idő telt el? Ez az a gyerekasszony, akivel együtt a vonaton, és vitte őket a fehér önkívületbe, abba a hóba?

– És csak futólag? Most mért nem vagy őszinte? Hát megértelek, tudod, hogy megértelek és elfogadtalak, olyannak, amilyen vagy, amikor Mártával jóba lettél, megértettem, csak azt nem bírom, hogy nem vagy őszinte… Milyen asszony ez? Mondd meg, szeretném tudni, ezt megértheted, milyen ez a másik asszony, ez az Edit? Már a neve is… Milyen? Más is volt már, mi?

– Hogy képzeled?

– És csók? Nagy, rendes csók, mi? – ránézett Lukácsra, ölni szeretett volna. A szemébe vágni, elrondítani az arcát… Éva fogta az íróasztal szélét, lenézett a színes golyóstollakra, minden olyan túl színesnek, túl szépnek tűnt a férje asztalán. A férfi keze a szövegen hevert: „Az én asszonyom, a te asszonyod…” – kacskaringós betűkkel fölírta egy vonalas lapra.

– Szereted is? – Éva egész csöndesen mondta.

– Éva, hogy mondhatsz ilyet? – Lukács érte akart nyúlni, de az asszony elhúzódott, törékenyen mentette magát.

– Úgy szeretném tudni. Hogy milyen? Mit találsz benne? A szája más, vagy, vagy a… lába, a melle… – könnyes lett a szeme, elfordult a könyvszekrény felé. – Milyen?

Lukács csak ült, leeresztette a karját, megtámaszkodott a szék hátán. Mit értessen meg magából, mikor maga sem érti? Mit mondjon? Hogy csal? Hogy kapkod? Egyik napot a másikra? Szeretne kiszabadulni önmagából, mint egy kelepcéből, de nem tud? Ezt mondja? Minden nőnek magyarázza ezt el? Hogy nem szerelemről van szó. Hogy nem alszik éjjel, csak figyeli Éva lélegzését, és egy kicsit megnyugszik, itt van. „Az én asszonyom.” Itt fekszik. Egy test, hálóingben, egyszerűen, meghúzódik itt mellettem, menekülően, mint egy állatka. Ő meg figyeli a falakat, az éjjeli csöndet, meg hogy kattan időnként a fűtőtest. Nem gyújt villanyt, nehogy Éva fölkeljen. Nézi a sötétet, néha már látni véli a fekete falat önmaga előtt, kinyújthatná a kezét, megérinthetné… de ez a fekete fal talán saját maga, ez a dolgok vége. És nem érti ezt a fekete falat, nem magyarázhatja el Évának, Mártinak, Editnek, hogy mi ez? Inkább…

– Inkább nem válaszolsz. Tudom. És én meg itt állok, és faggatlak, és megalázom magam… Meztelenül utánad lopózom, te meg más asszonyokkal vagy tele… Pfuj. Milyen megalázó. – Összefogta kis mellén a pongyolát, Lukácsnak eszébe jutott, mindig így állt a tejesbolt előtt, és topogva várta a magára kapott kabátban, akkor is esett a hó, ő meg futott felé. Így állt mindig. Ha síremlékem lesz, ilyen nőt kell faragni – még ez is átvillant holtfáradt agyán. Fölállt, ment Éva felé, kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a várásban meghajolt kis vállat – most meg kellene köszönni az egészet, hogy kitartott mellette, az elmúlt nyolc évben, a gyerekkort is meg kellene köszönni, a napi tüzet, amiért bírt dolgozni, fölkelni, megborotválkozni, kimenni az utcára, megköszönni, meg kellene köszönni az egész kis testet, ahogy emelte őt, mikor tüdőgyulladásban feküdt, és kötözte rá a priznicet, emelte őt – de nem mondott semmit. Nyúlt Éva felé, de az a sarokba húzódott.

– Ne fogj meg. Ajánlom, hogy ne fogj meg. Ne nyúlj hozzám – kis ujjával előtte lebegett, figyelmeztetően integetve. Lukács ment felé, mosolygott, butaság, gondolta, mintha egy életen át mennék felé, alig látok – hirtelen megingott, elszédült, elsötétült előtte a világ.

– Feri! Jaj! Mi az?

Lukács a heverőig lépett, elfeküdt rajta. Éva fogta, följebb segítette, megfordította, jajgatott, alig bírta a nagy testet.

– Mi van, édes? Mi van, Ferikém? Rosszul vagy? Agyontanulod magad, jaj, istenem!

– Menj el az orvosért, Éva. Jó lesz Boda is, itt a harmadik házban… – lassan mondta, nehezen, kapkodta a levegőt. – Talán a szívem.

– Nem hagylak egyedül! Nem, nem. Hozok vizes ruhát… Itt? – kigombolta Lukácson az inget, dörzsölte a mellét. Szipogott.

– Muszáj menned. Te nem tudsz segíteni. Orvos kell, Éva.

– Jaj, istenem! – sírásra fakadt.

– Most ne sírj. Menj. Majd túljutok…

Éva kiszaladt, Lukács hallotta, kapkodva öltözik. Körülnézett a szobában, a hó megvilágította a tárgyakat, de ő nem egészen pontosan látta. A kis szekrényen egy modern váza volt, vagy szobor – nem is tudja.

Éva bependerült.

– Ne haragudj. Jobban vagy? Sietek. Addig is beszólok a szomszédba, nézzenek át. Mindjárt itt vagyok. Ne haragudj. – Megcsókolta a homlokát. – Nem baj, ha csókolóztatok. Vigyázz magadra.

Kiment.

De baj, gondolta Lukács. Baj az egész. Nem értitek. Edit is vár valamit. A szájával. Elé áll. Ködös a szeme. Ha teheti, a kezéhez ér. – Fölemelte a kezét, nézte. Mi ez a kéz? – És ha táncol, belétapad. Ő is menekül, de mi elől? Csak meg ne szeresse.

A festőnél

Murayék a harmadik emeleten laktak. Lift nincs – ez volt kiírva a kapu alatt, nehogy valaki hiába zavarja a házmestert. A szemetes tartályok fémlövedékei ott sorakoztak a névtábla alatt, úgyhogy ahhoz nem lehetett hozzáférni. Két-három tejcsepp vezetett végig a repedezett, régi mozaikon, az mutatta az utat a homályban. A lépcső rozsdás rácsain öreg vaslevelek hervadoztak. Az udvar félre nyílt, beugróval, és kietlenül hatott az ingatag porolóval egyetemben. Magasra kellett felmenni, eleinte a lépcsőház tornyában, a másodiktól aztán már az udvar fölött, csigajárattal. Ott fönt húzódott két lakás, lepergett a festék az ajtóról, a gitt meglazult az üvegek mellett a vasvázban. Romboid alakú névtáblán volt felírva, elpiszkolódott zöld réztáblán, hogy Muray, festőművész, ez már kisbetűvel. Janka kopogott, és várt a magas és vékony folyosón, mely alatt az udvar sárga köve hidegen feküdt, a tér iszonyában. Megint kopogott.

– Ki lehet, szombat délben? – kérdezte az asszony, a polcokon festékek és gipszfigurák között kalapkarimák és színes posztók halmozódtak. Az üres asztalon csak egy pohár és egy üveg állt, benne bor sötétlett. Az asszony az asztal melletti díványon ült, fölhúzott lábbal, barna szemét befödte az alkohol párája. A férfi tagbaszakadtan ült a széken, két nagy kezét a térdein nyugtatta, és lassan nézte az asszonyt.

– Ne engedd be – egyszerűen mondta, talán csak úgy.

– Hogyne, majd beszól Vargáékhoz, azok úgyis tudják, hogy itthon vagyunk – szedelődzködött az asszony, csúszott le a díványról. A nagy terem kongott a lépteitől, pedig könnyű asszony volt. Megint zörgettek a kinti ajtón. – Jövök! – kiáltotta a poros előszobaajtó mögül, ahol gyerekjátékok, társasjátékok hevertek, és egy hintaló félredőlve állt.

Élénkpiros ifjú asszony állt az ajtó előtt. Szemüvege alól értelmesen csillogott a szeme, pillái szinte az üveget érték, úgy a homlokához simult az okuláré.

– Muraynét keresem – mondta udvarias és félszeg hangon, egyik lábáról a másikra állva.

– Én vagyok. Tessék bejönni! – és teljesen kitárta az üvegezett ajtót. A nő befelé tartott, szürke télikabátban, általában ügyetlen jelenségnek hatott.

– Bárdosné ajánlta. Hogy kalapot csinál, meg szőrkucsmát. Én is gondoltam, hogy…

– Hogy maga is azt fog csinálni? – csodálkozott el a szőke asszony, akin bronzvörös pulóver volt és zöld szoknya.

– Nem, nem. Hogy… magamnak szeretnék, én… ugye, megfizetném. – Habogott az asszonyka.

– Hát persze hogy meg kell fizetni. Jól néznénk ki. Mi lenne belőlünk? – hangoskodott Murayné, és mozdulatokkal tessékelte befelé az asszonyt. Annak az arcát foltosan ellepték a pirulás sötét körei.

– Én tudom, hogy önök nem ebből élnek… – rebegte félénken és segítségkérően –, de gondoltam, azzal is segíteni…

– Hogy nem abból élünk? Hát miből élnénk? Férjem nem dolgozik. Nem tud úgy dolgozni, ahogy kívánják. Egy művész vagy művész, vagy hivatalnok. Adminisztrátor. Az állam hivatalnoka. Megbízott. Ő ezt nem tudja csinálni. Őneki ne szóljanak bele a munkájába. Ő ihlet után dolgozik, igaz, Lali? – már benn voltak a műteremben, ahol Lali éppen húzott az üvegből, sokallva a várakozást.

– Úgy van – mondta s egyszerre fel is állt. – Úgy van. Igaza van a feleségemnek – láthatóan nem hallotta, miről van szó.

– Hát én tudom. Mi magunk is nehezen haladunk. Az eredeti szobrokat kizsűrizik a kiállításról. Csak a közepes kell. Mert a közepes az veszélytelen.

Fölcsillant Muray szeme, hellyel kínálta az asszonyt, nagy tagjait ide-oda lendítette a levegőben. Szürke, állig érő pulóver volt rajta.

– Hozz már egy poharat, Pipi, a nagyságos asszonynak. Csak nem tagad meg tőlünk egy korty kínálást? Jólesik, ha elfogadják – és már töltött is magának, de várt, amíg a felesége visszajön.

– Én tulajdonképpen… egy szőrkucsmát…

– Meglesz, minden meglesz idejében. Művészfeleségnek méltóztatik lenni? – darabolta föl Muray a szavait, mint a kenyeret.

– Hát a férjem szobrász. De csak nagyon elvétve kap megbízást, igaz, hogy nagyobb munkákat, így aztán eléldegélünk belőle, ha elég szűkösen is.

– Mert én semmit. Érti? Semmit. Egyetlen festményt nem adtam el két éve. Rajzolni szoktam, meg mozihirdetéseket festeni, de ott is csak helyettesítek. Ugye, csak nem megyek el ilyen állásba. De így is romlik a fénylátásom. Azelőtt ragyogtak a képeim. Most keveset is festek. No, tessék parancsolni – csobogott a bor a rovátkás pohárba –, nem lesz ez olyan rossz, mint gondolni tetszik.

– Na, én nem mondom, hogy rossz, csak… – bizonytalankodott Janka.

– Rossz? Ejnye már, ki nem ejthető ez a szó ezzel a nedűvel kapcsolatban. Most kaptuk Domoszlóról! – koccintotta poharát az asszonyéhoz, felesége valahol a spanyolfal mögött matatott.

Ittak. Aztán Muray megmutatta a képet. Vitorlásokat festett, fekete tónusban, egy aranyóra volt a másikon, egy kutya a harmadikon, aztán egy önarckép, egy könyvcsendélet, egy vár a Balatonnal. Elég sok kép, mindegyik más-más hangsúllyal, egy-egy korszakot jelezve, csak zöldek, csak lilák, csak fehérek, mint Picassónál. Messze, egy fönti ablakon besütött a nap. Ők lassan nézték a képeket, ahogy kell.

– Tessék idefáradni – kérte aztán az asszony, és a kartonfüggöny mögött mértéket vett a fejéről. – Úgy – mondta és forgatta, mint a fababát. – Jól van. Helyesebben jól lesz. Ilyen fejekre szeretek sapekot csinálni. Szeretek, megmondom magának, tényleg szeretek. Dús haj, négyzetes fejalap – mesterkedett Murayné. Régi lakk volt a körmén, enyhe rózsaszínű.

– Jöjjön – mondta a férje –, ezt nézze meg. Arany sirály. Ahogy rásüt a nap – mutatta a képet az aranykorszakból. Egyetlen napnyaláb tört elő a felhők mögül, az szállt rá az oldalt lebegő dunai sirályra, olyan volt, mint a Szentlélek.

– Milyen? – kérdezte, diadalmas arccal magasba tartva, mint egy trófeát.

– Szép. Ahogy előtör a nap… Ugye, téli kép?

– Á. Őszi. Kora ősz.

Murayék megcsinálták a kalapot, a fezt, a turbánt, a sisakot, a kucsmát vagy mi a csudát. Janka el is ment egyszer próbálni, de akkor még igazítani kellett rajta, mert nagyobb volt, mint a feje, és beszaladt a szemöldökéig. Ők ittak aztán még. Sokáig várták a szobrász feleségét, mint kedves vendéget. Hónapok is elteltek, de nem jött, címe pedig nem került meg. A kétszáz forintból pedig százötven előleget is adott. Március elején végül eladták egy fiatalasszonynak a házban a kucsmát.

– Csak nem várhatunk örökké – mondta a férfi a feleségének. – Megromlik – és megitta a maradék bort a pohárból.

Tanári testület

Szütsné fél kilenckor ment be az iskolába. Szép, februári idő volt, éles, friss szél fújt, csípett az arca. Kendőjét már az előcsarnokban leoldotta és sietett. A kisgyerekeket nem találta az osztályban. Levetette a szürke irhabundát, és megigazította a haját. Tükör nem volt a magas teremben, a vaskályha göthösen égett. Kis rajzok díszítették a falat, ő rajzolta még két évvel ezelőtt, ugyanennek az osztálynak. Fehér köpenyt vett, átnyitott a szomszédos terembe, ott sem volt senki. A másik osztályteremben a napközis felügyelő azt kérdezte:

– Maga nem megy az értekezletre?

– Milyen értekezletre?

– Hát, hogy meghalt az a kislány.

– És most?

– Az igazgató úr értekezletet tart. A tanáriban vannak.

Szütsné sietett. Átment az épület másik végére, a kis barna ajtók során. A tanáriban már folyt a gyűlés. Jegyzőkönyvileg rögzítették az eseményeket a rendőrség részére. Az igazgatóhelyettes, Halász Barna olvasta föl a szöveget. Szütsné gyors léptekkel a fal melletti székhez ment és leült. Mellette Ditta, kezében az osztálykönyvvel figyelte a fölolvasott részt. Mindnyájan együtt voltak, csak a délutánosok nem.

„… az ablakban három pogácsa volt, papírba csomagolva. Még vasárnap hozták a gyermek nevelőszülei. Előző este, lefekvés előtt ebből adtam a gyermeknek. Vizet is ivott rá. Amikor reggel bágyadtan találtam az ágyában, rögtön arra gondoltam, gyomorrontása van, biztos a pogácsától. A nyelve is fehér volt, megmértem a lázát…”

Az igazgató oldalt ült most, figyelte Halász fölolvasását. Botját maga mellett tartotta, fejét félre döntötte.

„38,4 fok lázat mértem, és azonnal szóltam a dadának, Benkő Máriának, hogy vigye le Matolai Ágnest a betegszobába, mert elrontotta a gyomrát. Kimentem érte a fürdőszobába, mert ott volt. Ekkor felöltöztettük a gyereket. Nem ellenkezett, csak fáradtan mozgott. Kettesben öltöztettük, aztán Benkő Mária lekísérte a gyereket.

Ezt követően a gyermeket mind pénteki, mind szombati napon meglátogattam a betegszobában. Nem észleltem rajta olyan fokú elváltozást, hogy súlyosabb betegségre gyanakodtam volna. Meg kell jegyeznem azonban, hogy a betegszobában levő Orsovay Béláné mondta, hogy orvost kéne hívni a másik két gyerekhez, aki a betegszobán fekszik, mert azok elég rosszul vannak, az egyik epilepsziás is. Matolai Ágnes akkor nyugodt volt. Másnap is, ahogy bementem, nyugodtnak látszott. A folyosón igazgató kartárssal futottam össze, aki szintén ezeket a szavakat mondta: Ugye, maga is nyugodtabbnak látja ezt a Matolai gyereket? Igen, feleltem akkor én az igazgató úrnak. Rövidesen lejárt a szolgálatom, és csak hétfőn hajnalban kellett bejönnöm, amikor szomorúan értesültem arról, hogy a kis Matolai Ágnes meghalt.

Két alkalomra emlékszem még határozottan velem és a gyermekkel, illetőleg a halottal kapcsolatban. Péntek délután, amikor meglátogattam, bágyadtan viselkedett a gyerek, Matolai Ágnes. Még mondtuk is Orsovaynéval, még sincs valami jól ez a kis Matolai. Kérdeztem, mellé guggolva ágyacskájához, hogy mije fáj? Ágneska nem válaszolt semmit, kicsit elmosolyodott. A másik alkalommal, szombat reggel, egy fél narancsot vittem be neki. Két cikkelyt elég jóízűen megevett, a harmadiknak azonban a rostos részét meghagyta, csak a levét szívta ki.” – Idáig tart a jegyzőkönyvben Szivós kollegina vallomása – mondta az igazgatóhelyettes. Fekete golyóstollal kis jelet húzott a papírra. – Az igazgatóság ezt kívánja hozzáfűzni véleményezésül röviden:

„Szivós Dóra gyermekfelügyelő régóta dolgozik intézetünkben, a gyerekeket szereti, lelkiismeretesen bánik velük, sétálni is viszi őket többször, noha ez nem szorosan a kötelessége…” Szütsnének eszébe jutott az állig bebugyolált gyerekcsapat, amint a Jurányi utcában halad, csak a szemük látszott ki, tele voltak tekerve sállal, és a sapkájuk a homlokukba volt húzva. Dóra néni oldalt állt, és kezét kiterjesztette a gyerekek fölé, az úttest felől, nehogy kilépjenek. Az ő feje is be volt bugyolálva.

„… éjszakai szolgálatait is odaadással látja el.”

Csend lett. A hosszú asztalnál ültek a tanárok. Most együtt voltak, és egy pontra szegeződött a figyelmük. A zöld posztón egy-egy füzetcsomó állt.

– Volt az elején valami lényeges? – kérdezte Szütsné Dittát, tenyerével eltakarva a szájmozgását.

– Á. Az öreg hímezett-hámozott, és mondta, hogy kár, hogy egyesek mindig késnek, még ilyenkor is.

– Szó se volt arról, hogy lesz ez a fölolvasás.

– Ezt is mondta, hogy igaz, hogy nem tudták, akkor is.

Az igazgató Halász Barna kezére tette egy pillanatra a kezét.

– Várj csak.

Halász leengedte a gépelt szöveget.

– Csak azt akarom hozzáfűzni, mielőtt tovább megyünk, hogy persze ezek nem orvosi jegyzőkönyvek. Hiszen orvos nem volt, vagyis, mint tudják, az orvosunk beteg, kórházban fekszik, s az utóbbi két hónapban, a legsürgősebb esetekben a veje, Somfay doktor úr jött el szívességből, aki egyébként tüdőszakorvos, s akinek a fia ötödéves szigorló medikus, mert ő sem ér rá mindig, így a fia jön el. Szóval, nem orvosilag kívántuk ez esetben rögzíteni – egy kis papírt sodort vékony ujjaival a direktor –, hiszen nem vagyunk orvosok, hanem a tényállásainkat. – Hátradőlt a székén, megigazította a nagykabátját, ami a vállára volt vetve. – Tessék – mondta Halásznak. – Még annyit talán, hogy… szóval, értik. Elvégre egy lakásban is meghalnak, és olyanformán, mint egy lakásban… vasárnap az intézetünk tulajdonképpen egy lakás, egy pihenő vagy szálló…

Halász várt egy kicsit, és a középen aranygyűrűs fekete tollát a levegőben tartotta. Az igazgató intett neki, hogy folytathatja.

– Ezután következik a jegyzőkönyvben az Intézetvezető, Csapody Nagy Anna följegyzése. „Péntek délután szereztem tudomást a gyermek, Matolai Mária betegségéről, meg is látogattam a betegszobában. Meg kell jegyeznem, hogy csak háromnegyed egy órakor jöttem akkor szolgálatba, mert a Minisztériumban voltam megbeszélésen a vidékiek továbbképzésével kapcsolatban.”

– Hát most Mária vagy Ágnes? – kérdezte Ditta.

– Kicsoda?

– Hát a kis halott?

– Azt hiszem, kettős neve van.

– De a jegyzőkönyvben, mégis… – Ditta fontoskodó arcot vágott. A fűtő jött be, nagy kannát hozott. Halász tovább olvasott.

„A gyermek pénteken délután nem volt elesett. Egy szürke babát tartott az ágyában, magához szorította. Szombaton referált róla a betegszobás, aki tudvalevőleg két műszakban van, mert helyettesíti az eredeti betegszobásunkat, és így teljes szolgálatot teljesít. Azt mondta ő is, hogy Bánhidyhoz, aki epilepsziás, hívni kellene orvost, de Matolait nem említette. Hétfő reggel tudtam meg, hogy a kislány meghalt. Nagyon váratlanul ért a hír.” Eddig tart – mondta Halász, az igazgatóhelyettes.

– Nem kellene belevenni, hogy vasárnap a szüleivel próbáltunk érintkezést keresni? – mondta Klári az asztal másik végéről.

– Nevelőszüleivel – jegyezte meg az igazgató.

– Próbáltunk? – kérdezte Halász.

– Hát nem? Azt mondták, hogy telefonon.

– Á, nem, nem kérem. Majd az következik a zárórészben.

– Ja. Jó – Klári visszadőlt a székén, és naptárját nézegette.

– Igen – mondta Halász Barna. – A dada azt írta: „Én…” – Olvassam, igazgató kartárs?

– Olvasd, persze hogy olvasd, Barna.

„Én Matolai Ágnest Szivós Dórától vettem át, aki a fürdőszobában mondta, hogy a kislánynak gyomorrontása van, le kell vinni a betegszobába.” – Benkő Mária is ott volt, a dada, őszsárga hajába laza loknikat csavart, és kicsit mosolygott. – „Felöltöztettem és lehoztam a betegszobába. A harisnyáját nem akarta levenni.”

– Kit érdekel a harisnyája? – súgta Ditta Szütsnének. – Vagy tudnak valamit, vagy nem?

– „Levetkőztettük és Orsovay Béláné vette gondozásba a gyereket. A gyereket másnap is láttam, nyugodtnak látszott. Többet ezzel az üggyel kapcsolatban mondani nem tudok. Vasárnap Bánhidy Éva, az epilepsziás, rosszul lett, és ekkor hívtuk el Szegő doktor úr vejét, de csak annak a fia volt ott, aki ötödéves orvostanhallgató. Az jött ki, és el is ment már, amikor a kis Matolai lány bilire kéredzkedett, és Orsovayné fogta a karjába, mert rosszul lett. A kis doktorka visszajött, valami injekciót is keresett, én addig rohammentő-szolgálatért szaladtam telefonálni, akik ki is jöttek, kb. 20 perc múlva. Addig Orsovayné mesterséges légzést alkalmazott a gyereknél. Amikor a mentők jöttek, én félrehúzódtam, és onnan néztem, mit csináltak. A gyerek rövidesen meghalt.”

Elhallgatott Halász. Levette fekete keretes nagy szemüvegét és körülnézett.

– Igen – mondta a direktor – Így. Ezek a részek.

– Jellemzésül az igazgatóság megállapítja… Vagyis nem ez, majd a következőnél. – Kicserélte egyik lapot a másikkal Halász.

– Igen – mondta az igazgató. – Inkább az Orsovaynét olvasd föl.

– Rá lehet gyújtani, igazgató kartárs? – kérdezte az igazgató mellett Paula.

– Persze. Hát nem zárt tárgyalás ez. – Fölemelkedett ültéből. – Kartársak, azt akarom mondani, hogy ez nem zárt tárgyalás. Csak fölolvassuk.

Bólogattak.

– Mennyi idő van?

– Háromnegyed tíz.

– Egy óra ugrott – mondta Ditta.

– Ühü.

– Ne tartsunk szünetet, igazgató úr? – kérdezte Klári.

– Á. Egyvégtében olvassuk most már. Olvasd, Barna.

– Orsovayné nyilatkozata. Orsovayné munkastílusának igazgatói jellemzése.

– Talán ezt előbb.

– Igen. Szóval „Orsovay Béláné osztott műszakban dolgozik a betegszobán, özvegy Hadnagy Emilnével, aki jelenleg beteg. Ily módon Orsovaynéra hárult az utóbbi időben a betegszoba teljes ellátása, amelynek kifogástalanul eleget is tett. Mindenki szereti, jó munkaerőnek számít, lelkiismeretes a gyermekekkel és dolgozótársaival szemben is. A technikai dolgozók is pozitívan nyilatkoznak mindig róla, nem intrikál, csöndes”. Szóval, ennyi.

– És ki volt éjjel a betegszobán? – kérdezte Szütsné Dittától.

– A Mari. Tudod, az a félnótás. Az szokott velük aludni, jó lány.

– Érdemben ismertetném Orsovayné nyilatkozatát.

„Amikor lehozták a gyereket, sápadt volt. Bejegyzés a betegnaplóban: sápadt, elesett. Láz: 38,2. Keveset beszélt, de különben is kevés beszédű volt, eltekintve szellemi elmaradottságától. Normál iskolába tudomásom szerint sose járt.”

– Ez nem kell. Ezt húzzuk ki. Hát mindenki tudja, hogy ez micsoda, hogy kik járnak ide. – Az igazgató elégedetlenül rázta a fejét.

– Kérlek, majd géppel átütjük. Szóval… – Halász mormolt – „Normál iskolába”…

– Barna, kérlek, mondom, hogy ez nem kell…

– Persze, csak keresem, hol hagytam el… Na. Megvan. „Germicid kúpot adtunk neki. Későbbiekben nem mutatkozott nyugtalannak. Én magam el voltam foglalva elsősorban Bánhidyvel, aki epilepsziás. A napközben betérő Szivós kartársnőnek említettem, hogy orvos azért kellene, csak hát Szegő doktor maga is kórházban van, a veje szokott sürgős esetekben kisegíteni bennünket.

Nem volt a Matolai kislány olyan elesett. Nagyon meg is lepett, amikor meghalt. Vasárnap a mentők karjában halt meg. Előzően én mesterséges légzést végeztem, és visszahívtuk a kis doktort, aki Szegő doktor úr veje helyett jött el hozzánk. Ő adott neki koffein injekciót, de ez már, úgy látszik, nem használt.

Szombaton semmi különös nem történt a beteggel. Egy szürke babát adtam neki, de nem játszott vele, csak szorongatta.

A mentők időben jöttek ki, véleményem szerint, csodával határos gyorsasággal. Mindenki segített, aki tudott. Még a mi kedves Margit nénink is küldött borsodót vasárnap a betegnek, de az már nem ette meg, mert már egy óra volt, és fél háromkor meghalt.

Megjegyezni kívánom, hogy egyszer adtam borogatást a beteg fejére, a homloktájra, pénteken délelőtt.”

Elhallgatott Halász. Megint fölvette az aranygyűrűs fekete tollat, és valami géphibát kijavított a szövegben. Vártak a tanárok is. Kis mozgolódás keletkezett. Az igazgató félrehajtott fejjel írt valamit egy külön kis papírra.

– Vége? – kérdezte halkan Ditta Szütsnétől.

– Honnan tudjam?

– Nem olvas tovább.

– A diri ír valamit.

Klári fölemelte a hangját.

– Lesz még valami, direktor úr?

Az igazgató föl se nézett, csak a tollal intett, hogy várjon egy kicsit, mindjárt befejezi az írást. Beszélgetni kezdtek. Kinn a szél újra felerősödött, és nekiütődött az ablakoknak.

– Annyit még – köszörülte a torkát az igazgató –, az igazgatóság megjegyzi, hogy Matolai Mária nevelőszülei nem jöttek be látogatni a gyereket vasárnap. Tudták az intézet telefonszámát, és nem érdeklődtek a gyermek iránt. Általában elég szórványosan látogatták az utóbbi időben Matolai Máriát. Csak ennyit gondolok.

– Igen – mondta Halász Barna. – Majd hozzágépeljük.

– Szóval csak alaposan tudomására akartuk hozni a tantestületnek a jegyzőkönyv tartalmát. Befejeztük az ülést. Megkérem a kollegákat, vegyék át a felügyelőktől a gyermekeiket.

Fölálltak. A székek éles csikorgással vetődtek hátra a hideg köves padlón.

– Kartársak! – emelte föl az igazgató a hangját. – Ne felejtsük el, hogy délutánra a szomszéd iskolával közösen bábszakkört tartunk. Az érdekeltek jöjjenek el, nehogy leégjünk, hogy senki sincs itt.

Hangja beleveszett a léptek, mozgolódás zajába.

– Igen – kiáltotta egy vastag férfihang a választ. – Igen!

A folyosóra tódultak a tanárok. Szütsné Dittába karolt.

– Szegény gyerek.

– Igen. Állítólag úgysem lehetett megmenteni.

– Persze. Olyan helyes arca volt.

– Csak alig beszélt. Na, szervusz, megyek a gyerekeimért – mondta Ditta, és az udvarra nyíló ajtót kinyitotta. A szürke udvaron egy csapat télikabátba öltöztetett fiúgyerek sorakozott Kormos felügyelővel, aki szintén prémes télikabátban volt. Piroslott az arca a csípős hidegtől.

Szütsné befordult a folyosón. A fehér bádogtáblán villogó fekete betűkkel volt felírva, hogy betegszoba. Bement. Nem volt benn senki, csak két gyerek, Bánhidy, az epilepsziás, meg egy vézna fiúcska. Orvosságszag volt. Az üvegszekrényben fényes fogók feküdtek a polcokon. A két gyerek ágya előtt kis piros prémes papucsok álltak félredőlve. Bánhidy egy szürke babát szorított magához. Alig látszott ki a takaróból. Az éjjeliszekrényen pöttyös sárga bögrében híg kávé fénylett.

– Fáj valamid? – kérdezte zavarában Szütsné. Bánhidy nem válaszolt, csak rámosolygott. Szütsné kiment, már nagyon zajongtak a gyerekek.

Mi, hárman

Akit szerettem, ott állt a szekrénynél. A szoba kopár volt, szürke. A férje vagy ki, ült egy sima asztal előtt, és paprikás krumplit evett lábosból, a villára tűzte a kenyeret, és mártogatta a szaftot. Arckifejezésében kis kajánság vegyült dühvel, futólag szemmel tartotta ezt a nőt. Az a fejét hátradöntötte a szekrényhez, nem szólt semmit, láthatóan szenvedett. Ki lehet ezt bírni? – gondoltam, jelenlétem olyan volt, mint az álom. A tehetetlenség és érzékeny tudat olyan egysége, mely fájó, kínzó. Mi a helyem nekem, mit keresek én itt? Ez a lakás kb. a harmadik emeleten helyezkedett el, alig rendezték be, azt hiszem, a válás fejében adták ennek az evő embernek, hogy megszabaduljanak tőle. De nem szabadultak meg. Most is evett, s szükségtelenül mi is itt voltunk, ahelyett hogy egy ágyban, egy más városban, egy szép völgyben vagy erdőben lettünk volna, egymás mellett fekve, csöndesen, belepve porral, mint a szobrok, vagy egymás mellett mehettünk volna lassan lépve kézen fogva. Nem így volt. Itt kellett állnunk, szétszakítva, tehetetlenül.

Kietlen volt a lakás, se függöny, se polc, gyertyatartó vagy lámpa, semmi. Egy ágy a másik szobában, magas támlával, pokróccal letakarva az ágynemű. Még két szék, rajta férfiruhák. A szoba, ahol ez az ember evett, az előszobára nyílt, annak az ajtaja is nyitva volt, szürke köves, malterszagú helyiség. A konyha távol feküdt, valami forrt benne, sistergett a gázon.

Velem nem törődött az ember, lehet, hogy azt se tudta, ott vagyok-e vagy sem. Időnként kaján és mogorva, fenyegető pillantást vetett a nőre, akit szerettem, s aki hozzá tartozott mégis. Na – ez volt a tekintetében – persze. Gondolhattam volna. Ez a te nagy ártatlanságod. – Becsmérlőleg nézte a nőt, olyan erősen, olyan hangosan, hogy az szinte felkiáltott tőle – ne, ne!

Evett a férfi. Alumínium villával kiszúrta a lábasból a krumplikat, rémületemben még azt is megfigyeltem, hogy ella-krumpli, szétesik a villán. Újra szúrt, nyugodtan, mint akinek van ideje, nem neki sürgős válni, itt lenni, ülni, beszélni. Mert mintha még hozzá tartozott volna a nő, meg nem is. Hatalma volt fölötte, nem a szeretet, hanem a nyers erő hatalma. Szemmel tartotta, miközben a kenyérből kézzel tört, mert kés nem volt sehol. A héját a kenyérnek meghasította, a kis maradék belével lefele fordította, és megint a lábosba dobta, aztán beleszúrt a villával.

– Ez vagy te – ilyesmi volt a tekintetében. – Nem csoda, gondolhattam volna. Persze hogy menekülsz előlem, hónapok óta elhúzódzkodsz. Érthető. Na, megállj! – és evett tovább.

A kinti zajok is tompán jutottak a szobába. Autó haladt lenn, fényes dél volt. Idővel később harangoztak. Az utcát nem tudtam elhelyezni magamban. Ó, semmit. Semmit nem tudtam. Egy állapot, mely meg fog szűnni, meg kell szűnnie, idővel el kell múlnia, ez volt bennem, egy rosszullét, egy betegség, egy élet sem tarthat örökké. Ki fogunk menni, együtt ezzel a nővel, aki oly kedves nekem, aki oly szép, aki halhatatlan, keserű. Nyugodtan, szabályosan ki fogunk menni innen, elmegyünk New Yorkba vagy Lyonba, és új életet kezdünk. Én zsákolni fogok a kikötőben, vagy nem lesz lakásunk, csak egy fogadó fölött a kis manzárd. De boldogok leszünk, akárhogy is, franciául fogok írni vagy olaszul, Szicíliában. Mindenütt lehet élni, csak itt nem, ebben az elkészületlen szobában, kopár bútorokkal, a rajtakapottság bűntudatával, a hősiesség elmulasztott karjaival. Ő mosni fog, és ül a szobában az ablak előtt, amíg megjövök az idegen városból, ez lesz az életünk, keveset főz, ha lesz miből, még beszélnünk se kell senkivel, olyan idegenek leszünk, és olyan magányosak.

– Könnyű neked – ez volt a férfi tekintetében, ahogy az asszonyra nézett –, elcsatangolsz azzal, akit szeretsz, bármelyik városba. Akár Nápolyba is elmehettek, bárhova – úgy nézett, mint a részeg, pedig nem ivott –, új életet kezdtek. De én! Én. Én belepusztulok, megdöglök itt egyedül. Senkim sincs, dolgozni nem tudok, te voltál, aki eltűrtél a világon, és most semmi sincs, semmi. Arra nem gondoltatok a nagy fene szerelemben, hogy velem mi lesz. Én hogy döglöm meg az első utcasarkon. – Befejezte az evést. Hátradőlt a széken, eltolta a lábost. Kezét az asztalra fektette. Az ablak vele szemközt volt, arcába sütött a nap. Hunyorgott. Vagy három napja nem borotválkozott. Nézte az asszonyt. Aztán fölállt, és közelment hozzá. Az úgy hátrahúzta az arcát tőle, mintha undorodnék. A férfi nem ütötte meg, de olyan volt, mintha bármelyik pillanatban megüthetné. – Ó, te! – ezt mondta az asszonynak. – Hogy gondolkodol te? Elpusztítasz engem! – kiment a konyhába. Rendetlen ruha volt rajta, fáradtnak, kimerültnek látszott. Hát itt nem lehet közbeavatkozni, itt nem lehet semmit sem tenni? Csak tűrni, nézni egy embernek a garázdálkodását – ezt gondoltam, de úgy éreztem, mintha üvegből volnék, és bármelyik pillanatban elpattannék. Visszajött a férfi, hadonászva az asszony elé állt, öklét rázta, már nem mondott semmit, csak attól rettegtem, hogy megüti, és akkor meg kell halnia. Hátrament, fel-alá járt a két szobában, az egyik széket feldöntötte, a falon volt egy kép, azt leszakította. – Igen. Ez jutott nekem? Ez az odú? És ki fog engem szeretni?

Ez végeredményben egy rendes lakás – gondolhattuk mi. Be lehet rendezni, félig be is van. Aztán nem gondoltunk semmit, kézen fogva szaladtunk a folyosón, a lift mellett kis folyosó volt, azon bujdokoltunk, futottunk le a lépcsőn, és hallottuk, hogy a harmadik emeleten valaki ordít. Ahogy visszanéztem, a férfit láttam a felső gangon futni, kezében volt az alumínium villa, csillogott a napban.

Egy fáskamra ajtajához lapultunk. Nem tudom, mért féltünk, mikor az életnek, a félelemnek, s egyáltalán mindennek vége volt.

De még nem szakadtunk el tőle. El kellett vinni fogorvoshoz. Rettenetes fogfájásáról szereztünk tudomást, és elvittük a fogászatra. Hogy hogy kerültünk oda, nem tudom, csak azt, hogy hajón kellett menni. A férfi most részegen jött, otromba szavakat kiabált, ócsárolta, szidta a nőt, akit szerettem. Betámogattuk a kezelőbe, az orvos várt minket. Beültettük a fogászati székbe.

– Nyissa ki a száját – szólt rá erélyesen az orvos.

– Hogyne – ordította –, hogy beletegyenek valamit. Majd mit nem. Ez is az ő műve.

– Gyerünk.

– Na!

Szétfeszítették a száját, az orvos bólintott.

– Adjon neki egy injekciót – mondta a nővérnek. Az rögtön az üvegasztalkához ment, és készítette az injekciót. Az orvos a beteg mellett állt, annak fel volt pöckölve a szája.

– Ide – mutatta az orvos a nővérnek. Az ember kapkodta a fejét, nehéz volt az injekciót elhelyezni. De aztán a nővér beszúrt, az ember felüvöltött, mélyről jött a hangja. Mi álltunk és vártunk.

– Mit képzel maga – mondta, és felugrott a székből, ahogy az orvos kicsit elengedte. – Ki vagyok én? Akivel ezt lehet csinálni?

Odament a nőhöz, és ütlegelni kezdte. Az fölemelte a kezét, kicsit védekezett. Én néztem. Néztem, néztem egyre, és ez volt életem végső pontja. Teljes tehetetlenségben néztem ezt a jelenetet, majd kiszóltam a rendelő ajtaján, hogy hozzanak egy rendőrt.

– Megdagadjon az arcom, azt akarod? – ütött. – Hogy még csúnyább legyek? Még átkozottabb? Te elmehetsz, és bármelyik pillanatban új életet kezdhetsz, de én? Velem mi lesz? Gondoltál arra? Most meg ilyen dagadt arccal is.

A nő menekült előle. A férfi elhasalt, nyilván az ital is bizonytalanná tette. Káromkodott. Ezt kell hallgatnunk, ilyeneket gondoltam, ahelyett hogy belerúgtam volna.

– Mint egy döglött macska – mondta neki a nővér, aztán a fogászati székbe cipelték. Mi megint egymás mellé álltunk, és távolabbról néztük, mi lesz.

Egy rendőr jött be. Elmondtuk neki, hogy garázda, ütlegel, nincs állása, iszákos, a rendőr bólintott.

– Meg kell tőle szabadulni – mondta. Mi bizonygattuk, hogy nem tudunk, most is rettenetes fogfájását kezelik.

– Badarság – mondta a rendőr.

A férfi fogát kihúzták. Ő rögtön fölugrott, és ütlegelni kezdte a nőt, akit szerettem. A fejét. Néztük. A rendőr meg én. – Nem volna szabad ilyet tennie. És állása sincs. Részeg – ilyesmit mondott nekem közben. Elviselhetetlen volt az egész.

– Igen? Magamra hagyni? Engem egy odúban hagyni? Te bármikor új életet kezdhetsz, és mehetsz a magad útján. Akár Nápolyba is lemehetsz. Nem akadályoz meg senki. De én! Velem mi lesz? Ki ad egy pohár vizet, ha szomjúhozom? Ki takarja be a tagjaimat, ha fázom? Arra nem gondoltál! Csak a szerelem! Csak a szerelem! – üvöltötte.

Vadul nézett körül.

– Átkozottak. Rendőrt hoztok a nyakamra. Tovább folyik az egész! Zöld fák közt bolyonghatsz, sima füvön, nekem azt a szürke két szobát szántad egész életemre. Te meg gyönyörű tájakra mehetsz. Elutazol. Nem törődsz velem. Elbukhatom az utcán, a homokban, a padlón. Állni se tudok. De te nem törődsz ezzel!

Üvöltött. Megütötte a vállát a nőnek. Mi néztük, mozdulni se tudtunk.

Kinn futottunk később a völgyben. A magas tölgyfák között egymás kezét fogva. A nap olajosan ömlött, szinte zúgott. Talán szomorúak voltunk, talán boldogok.

A folyóról nagy lárma hallatszott, emberek ordítoztak, biztos elfogták végül is azt a férfit. A szél felénk fújta kétségbeesett, vad hangját, mely olyan volt, mint a skála, őrjöngött.

„Semmi nem számít. Csak a szerelem. Csak a szerelem!”

X egyenlő

Brenner ment haza. – Még jövök egy megállót, még jövök egy megállót – gondolta. Kihalt volt a nagy út, csillogott a beton, szokás szerint, Brenner ezt nagyon szerette. Hó esett, elolvadt esés közben. Az ég, a fakókék, de éles gőzlámpák fölött kibontakozott, mint egy nagy kelme. Világosan és sötéten. Egyszerre volt világos és sötét. Mintha éjjeli nappal lenne – egy kicsit leningrádi utcákra emlékeztetett, ahol Brenner szerette azt a szobalányt. Nem nagy szerelemmel, de mi a nagy szerelem? Melyik? Ha Brenner belegondolt, nincs nagy szerelem. Ő a negyedik emeleten lakott, följött hozzá a szobalány. Nagy fogai voltak, nagy szája. Nagy rúzs, rákenve, kedvesen, ügyetlenül. A lány egy pillanatra azt hitte, hogy szép. Az a legfontosabb. Üdvözült mosollyal állt a folyosón, aztán a szűk, ideiglenes szobában – szállodai szerelem – le se mert ülni először. Mit beszéljenek? – gondolta Brenner –, nincs mit beszélni. Átfogta a lány fejét a kezével, jóformán a kezébe vette, az meg elfordította. Így van ez. A címe talán még ma is megvan valahol, ügyetlen cirill betűk, Annusa, Anna vagy Magdalenka? Az utcára sem emlékszik, csak arra, hogy kilences szám, földszint. A lány élénk szemekkel magyarázta az érthetetlen nyelven, hogy „mindjárt balra”. Ezt megértette Brenner. Hogy, hogy nem, rúzsos lett a terítő széle. A lány otthona meg olyan volt, mint egy tűdoboz. Kicsi és szúrós, zsúfolva kedves növényekkel, tele teáscsészékkel, a bordó székektől lépni sem lehetett. Az anyja elment a rokonokhoz. Ültek egy darabig, értetlenül bólogatva, ijedten vigyorogva, Brenner néha kibökött egy-egy orosz szót, a lány fölnevetett – kész. Ez a szerelem. Kapaszkodott a karjába a lány, nézte, mint aki az eszét veszti, háromezer kilométer fekszik majd közéjük, tudta. Nagy orosz fehérség fekszik majd közéjük, világos éjszaka.

Brenner jött. Még egy megállót, gondolta. Hosszan elnyújtózott az út, az éjszakában egy-egy lüktető taxi suhant át. Surrogott a kerék mentén a fehér sár. Brenner beljebb ugrott, nehogy lefröcsköljék. Milyen érthetetlen, világos és sötét az egész, egyszerre. Most úgy ült benne az egész leningrádi hely és város és szerelem, mint egy világosan elhatárolt doboz, amibe mindent bele lehet tenni. Tele lehet zsúfolni a homlokpattanásig feszült érzésekkel, ködös szemekkel – egy lánnyal, sok lánnyal, Annusával, vagy Beata volt?

Nedeyt látta meg, a tanárt. Elmosolyodott Nedeyn, most is sietett, behúzott nyakkal, hajadonfőtt, a szállingózó hó a hajára esett. Jó, könnyű télikabát, fölhajtott gallér, siető, alacsony léptek. Nedey átvágott hirtelen előtte, egy pillanatra az volt az érzése, látta őt, és előle siet. Marhaság. De Nedey keresztben átvágott a vizes nagy járdán, át a villamossíneken, gyorsan jobbra, balra nézett. „Brenner fiam, menj ki!” – hallotta szelíden a hangját, mindig kiküldte. „Bohóc vagy, rajtad röhög az egész osztály.” Nedey arany szemüvege megcsillant az úttest fölött, a villamosmegállónál megállt egy pillanatra, visszasandított. Ez tényleg előlem iszkol, gondolta Brenner, de minek? Szerette őt Nedey. Jó tanuló volt, tele humorral. Röhögtek, persze hogy röhögtek, de hát mindig röhögtek egy időben a fiúk. „Brenner, menj ki! Nem tudok tanítani.” Aztán kezébe vette a krétát, és gyors, hanyag betűkkel és számokkal fölírt egy egyenletet. Nedey piszkos volt kicsit. Elhanyagolt. Igaz, rossz idők jártak, háború utáni szűkös évek, de akkor is. Vagy nem adott magára, vagy nem tudott adni. Azt mondták, van egy icipici felesége, aki nem tudja ellátni, egy kisgyerek, aki szintén sok gond. Egérszerűnek tűnt Nedeyné az elbeszélésekben. Czakó látta őket egyszer egy tornaünnepélyen egy másik iskolában. „Kis nő, egészen kicsi. És rendetlen. Hogy lehet egy tanár felesége rendetlen, Brenner, most azt mondd meg?” Nem csoda, ha Nedey maga is gyűrött kézelőjű, kissé elhanyagolt fehér ingben jött be. Tudta a számtant. A számtan lelkét értette. És velük is megérttette. Röpültek a kis betűk, valahogy a számok is snasszak voltak, de az egész, az gyönyörű volt. A képlet, a lényeg valahogy, ami kijött – az pompás volt, Nedey haja a homlokába hullott, krétás kezével visszalökte, és szorongva magyarázott tovább, mintha ő sem egészen értené, de közelítgeti, a számtan sűrű volt, mint a méz, szép, lényeges. A rendetlen számok, betűk támolygásából, egy-egy odavetett egyenlőségjel után az ismeretlen, az „x”, az igen! Az rendben volt.

Most finom kabát, jó cipő volt Nedeyn. Elegánsnak lett volna mondható, na, de Nedeyn nem is a ruha, az egyéniség volt hányaveti. Vagy megoldatlan. Az egyéniség volt megoldatlan, kuncogott magában Brenner, ezt azért meg kéne mondani neki, és sietett tanára után. Egészen föllelkesült a gondolatra, hogy nagyon barátian, bizalmasan közölné Nedeyvel húsz év után – most lesz, jövőre –, hogy egy számtantanár élete nem lehet megoldatlan. Nevetett magában Brenner, mint egy jó viccen. Szerette Nedeyt, az egész osztály szerette tulajdonképpen, mert tudta a számtant, s ez a legfontosabb. Az egyéniség, ugyan! még legyintett is Brenner a nedves levegőben. Nedey forgatta a fejét, kapkodta, nézte a világos éjszaka tovatűnő, homályos alakjait, az újságosbódé szép üvegkirakatában nagy hajú vörös nők, jól fésült görög színész, horgolt terítők villogtak – nyomtatva. Egy kis vicclapban egy nyitott szájú nő térdelt egy férfiingben, elöl épp csak összefogta magán az anyagot. Nedey arra nézett, a sötét mellékutcák felé, mintha várna valakit. A nagy területen elszórva topogó férfiak álltak a vékony hóban. Messziről jelzett egy villamos vörös kis lámpája, balra a nagy parkban nem járt senki. A szobor csillogott a lámpafényben, mintha vakító fekete olajjal öntötték volna le. Nedey elfordult. Brenner mosolygott, nem volt már messze a tanártól, hogy megmondja neki, „tetszik tudni, mi értettük a tanár urat”. De mért így? Talán tegezni is fogja őt Nedey, nagyon fiatal tanár volt. Most se lehet több negyvenháromnál. Alig öt-hat év lehetett köztük. Mért? Talán azt mondja, „szervusz, Tamás, megemberesedtél. Szerettelek téged, Tamás, jó humorod volt, okos voltál”. Ezt is mondhatja.

Brenner érezte a cipőjében a nedves hó hidegét, egy-egy villogó olvadt tócsát kikerült, a sarokra ért. Nedey beljebb állt a megállóban, a másik oldalt fürkészte. Mintha várna. Vagy siet, és türelmetlen. Azt mondják, most jó állásban van, tudományos intézetben. Egyetemi beiskolázással foglalkozik. Van koncepciója. „Tudod, öregem – mondta Czakó –, fényes-ősz haja lett és úr! Úr, akármit gondolsz. A múltkor leültem vele öt percre egy cukrászdában, elmesélte, mit akarna az egyetemi felvételekkel. Öregem, ez egy rendes ember. Ennek van koncepciója! Hogy mért buktatott meg engem? Igaz, hogy használt, mert azóta gürcölök, többé nem hagyom el magamat” – kis kezével mondta a magáét a Czakó, az öttusások edzője. Jobban élt, mint bárki. „Új rendszert akart bevezetni a felvételeknél, hogy ne csak a pontszám számítson, hanem az egyéniség is… Az eredeti intelligencia…”

Nedey, akinek volt koncepciója már, talán a villamost várta. Odaérek még, gondolta Brenner. A finom kabát háttal állt neki. Jött a villamos. Beállt a megállóba. Mint egy hosszú sárkány. Alig volt utas. Részegek dőltek előre a bőrszéken, nagy hajú fiúk röhögtek a sarokban, elhagyatott nő, bundában nézte a csillogó, üres üveget. Aztán a villamos megint kiúszott a megállóból. Brenner a másik járdanyelven állt, átvágott. Nedey nem szállt föl a villamosra. Bevágott a kihalt parkba. Mintha előle menekülne. Vagy csak arra megy haza. De nem, hiszen Czakó ordítva mesélte, „és mit gondolsz, hol lakik a gyűrött zakójú kis zseni? A Várban, öregem, ha hiszed, ha nem. Országház utca, boltív, kovácsoltvas, amit akarsz.”

De Nedey most bevágott a parkba. A süppedős fűcsomók melletti úton ment gyorsan, a Csarnok sötét épülete felé. Ott, mintha egy alakkal megállt volna. Nő lehetett? Brenner látta, hogy a fiatal ősz tanár kapkodja a fejét, feléje tekinget. Már nem volt mellette senki, de ő nagy léptekkel elindult egy mellékutcán, a Csarnok mellett. Eltűnt.

Brenner három nap múlva jött megint erre hazafelé. Ugyanaz a vékony hó, a gőzlámpák, mint éles kis robbanások világítottak a magas, behavazott levegőben. Brenner fázott. A nedves télben szürkén álltak a régi körúti házak, otromba erkélyeik a járda fölé lógtak. A másik oldalon ócska zene dőlt ki a Góbéból. Kacskaringós feliratok, birkakülönlegességek, éjjeli vendéglő. Utána nagy bababolt, óriás szemű nagy babák előrebukva ültek merev lábukon a kirakatban. Műszemük szépen csillogott, mint az oroszlánszem. Esküvői képek, merev arcú vőlegényekkel, akik hülyéknek néztek ki, valósággal. Egy karnagy arca, akit a tévéből és társaságból is ismert Brenner, jó, paraszti fej, mosolyogva. Túl a sarkon néhány taxi lüktetett az állomásban. Vártak, az egyetlen taxiállomás, gondolta Brenner, ahol taxi áll. A sofőr felkattintott lámpánál olvasott. „Csillárok eladása.” Folytatódott a szöveg festése, de az már le volt ragasztva. Egyforma, érdektelen csillárok a kirakatban, üresen, körte nélkül, csak a kirakat volt kivilágítva. Halott csillárok lógtak. És még egy bolt, mezőgazdasági szakcikkek. Nagy fogú DUNA-fűrész, ágvágó fűrész, ültető kézilapát indigókékre festve, fekete, pajzs alakú nagy vaslemez, aláírva „ásó”. Finom üvegtálkákban töpörödött borsó („tavaszi, zsenge”), virágmagok barnája, tyúk-itató sárga tál.

A park üresen. Sárral keveredett hó. A fekete szobor. A padok vizesen piroslottak. A nagy területen, a négy sarkon elszórt férfiak topogtak. Magasak, alacsonyak. Egy fiatal fiú, sokdioptriás szemüvegben. Mint az őrült, nézett egy irányba. Bőrkabátos magas férfi átvágott a tér felé. A nagy út csillogott, egy-egy autó késve elsuhant, fölcsapta a szemcsés gyöngysarat. A presszó ablakán magas függöny. Távol egy rendőr lassan lépett. Alacsony, barna hajú nő jött ki a presszóból, és átment a sínek közt. A magas férfi utánaeredt. A túloldalon tárgyaltak. Elváltak. A férfi bement a következő mellékutcába, megállt egy kuka mellett. Várt. A nő ellenkező irányba ment a park felé. Aztán visszajött, bement a Góbéba. Egy férfi mellé ült, aki rántott ürühúst evett, céklával. A függöny mögül meredten nézett a nő. Tíz perc telt el. A magas férfi a kuka mellett állt. A nő kilibegett magas sarkú vékony cipőben. Haja barnán megbillent, a hulló hóban csak sejteni lehetett. Elment a park szélére. Taxiba ült. A kuka melletti férfihoz hajtatott. Az beszállt. Elmentek.

Brenner megborzongott. A talpán érezte a havat, mint valami nyúlós, hiábavaló hideget. Ez a tél már nem volt szép. Februári tél, a meleg már beárad, szétolvasztja a fehér telet. Kár érte, azt gondolta Brenner. Egy macskaarcú nő jött, cigány. Fényes retiküllel, aranycsat volt a lakkcipőn. Kék muszlinkendője alatt kiragyogott az olajos, bemártott szemgolyó. Szája szétnyílt, mint egy csat, mint egy gépi harapás, mosolygott. Érdekes, szinte ordító arca volt, csupa mozgás. Beállt a megállóba. Várt egy picit. Aztán az újságosbódé csillogó színésznői mellé lépett, a nagyanyák horgolási mintái közé. Mély hangon beszélt később egy prémkabátos idős emberrel. Az elment mellőle. Visszajött. Nem lehetett hallani, mit beszélnek. A férfi könnyen, öregesen fölnevetett. Továbbállt. Elment a másik oldalra. Egy fiatal, jóarcú fiú jött loholva a Baross utca felől. Megtorpant a nő láttán. Szembe álltak egymással. „Ó” – mondta a nő, fényes haját megdobta, hátra. „Ó” – mondta megint, és mélyen nevetett. Rázta a fejét, de nagyon kedvesen, valami gyermekkori kedvesség áradt a fiú felé. Annak még a szemöldökén is kicsi hócseppek ültek, ahogy le-föl rohangált a nagy úton. A nő egy cigarettát vett elő a fényes retikülből, ráhajolt a fiú tüzére. A szép fiúnak reszketett a keze a láng fölött. A többi férfi álldogált a nagy terület különböző pontjain. A nő nagyot szívott a cigarettából, kirobbant a fogai közül a füst. Fölszállt az éles gőzlámpák felé.

A nő aztán lassan, hátra-hátranézve, elindult, át a síneken, az úton. A másik oldalra ment. A nagy parkba tért, a csillogó fekete szobor mellett a Csarnok felé tartott. Megállt az elhagyott parkban. Elhajította a cigarettáját, és újra megindult. Ekkor elindult a szép fiú, át a síneken, a nagy úton, a fönn lebegő gőzlámpák éles kéksége alatt. A park felé. A Csarnok mellett sötét kis mellékutcába vezetett az irány. A sokdioptriás fiú a sarkon eszelős szemmel nézte őket.

Brenner fázott. Nézte a vastag talpú cipőt, hiába, a bőr átereszti a hideget. Elindult. Följebb a tértől egy színes presszó állt, a Rózsa. Mi is lenne más? Bement, letette a ruhatárban a kabátját. Halk dzsessz szólt a teremben, nem táncolt senki. Bokszok voltak, kicsik, piros plüssel bevonva. Tea-csészék az asztalon. Olyanok voltak az elkülönített részek, mint a kis zsúfolt dobozok. A pincérnő kismamacipőjéből kidudorodott a vastag, öreg láb. Fáradtan a kiszolgálópultnak dőlt, egy előreeső hajú férfi kinyújtott ujjal magyarázott neki valamit a feleségéről. Brenner forralt bort kért, a pincérnő kinevette. Vermut, gin, ürmös. Pálinka sincs, az büdös. Pezsgőt tud még, ha kell, száztízért.

Összeszaladt a szájában a gin, mintha rossz érzés fojtogatná. Csípte. A nyers levegő után földuzzadt a feje, mint a tömlő, piros fülekkel ült a negédes vendégek közt Brenner. Egy platinaszőke kis nő libegett be, vékony rózsaszín ruhában, kicsit nagy volt a válla a ruhának, a vézna testen lógott. Fiatal volt, huszonöt. Kék szeme zölddel volt kihúzva. Nagyot nevetve köszönt az egyik asztalhoz, ahol duzzadt, agyonivott harmincas férfiak röhögtek. Az egyik – illedelmesen – fölállt, kezet csókolt neki.

– Jöjjön hozzánk, Nusi. Vártuk. – Belelehelt a kis nő arcába.

– Nem lehet. – Finoman elhúzta a száját.

– Utána?

– Ma nem. Majd… esetleg holnap.

– Jó. Elhívom Kabayt, a festőt, jó?

– Jó, az nagyon jó lesz, Sándor, nagyon jó.

Udvariasan, szép kiejtésű szavakkal beszéltek.

– Ne haragudjon…

– Magára soha.

– Holnap délelőtt benézhetek ide? – A nagy férfi imbolyogva állt a kis rózsaszín ruha mellett. A nő egy futó pillanatban megigazította a ruhaváll alatt a kombiné lecsúszott vállpántját. A kis test megperdült.

– Csak későn, Sanyi, későn… Tizenkettő felé. Viszontlátásra.

A Brenner melletti bokszba ült le, a szőke nő. Olyan volt, mint egy kis szaloncukor. Brenner álmosan nézte a teremben lebegő kezeket, magyaráztak, szorítottak, simítottak, legyintettek, fogtak. Nedey hangját hallotta a szomszéd bokszból.

– Mit tárgyalsz ennyit ezzel a nagy melákkal?

– Drága vagy és buta. A sógorom haverja, mit tegyek?

– Sógorod… – Igen. Kérünk még két vermutot.

– Jaj, én nem… Nem iszom vermutot… Annyit… Inkább gin-fiszt, Magdika, jó? És nagyon hidegen.

– Hozok hozzá jégkockát.

– Hozzon, köszönöm, édes.

– Soká jöttél ma.

– Nem tehetek róla. Tudod, hogy van. Nem értelek. Mit akarsz, tulajdonképpen?

– Mit, mit.

– Alig ismersz három hónapja. Hát meg kell értened…

– Megértem, jó. Ne vitatkozzunk.

– Mindig ide jártál? – a kis nő szabatosan beszélt.

– Most ezzel jössz. Meséltem, hogy van.

– Én meg egy év alatt, ha ötször-hatszor láttalak azelőtt. Máshova is mész?

– Hagyjuk ezt. Nem tudom, mi legyen a megoldás. Tudod hogy a feleségemet szeretem, de valahogy olyan… olyan…

– Mindig a feleségeddel jössz.

– Hát mivel jöjjek? Mit beszéljek? Az Intézet nem érdekel… – hangosan beszélt Nedey.

– Nem beszélgetni kell.

– Azt tudom. De hát, olyan törékeny ő. Kicsi, talán beteg is, örül, ha…

– Én is kicsi vagyok – a szőke hangja most mintha sértődött lett volna.

– Az más – Nedey egészen lágy hangon szólt. – Nem ez a lényeg. Magam sem értem. Egészségedre. Hideg?

– Az. Na végre.

– Tudod, nem bírok magammal. Megdöglök így. Forgolódom az ágyon. Azt álmodtam…

– Az álmaid…

– Na. Hallgass meg. Nem értem ezt. Kétféle nővel álmodtam. Egy négerszerű, egészen vastag ajkú, nagytestűvel. Meg egy finom barnával. Nem tudom. Hogy honnan buktak elő?

– Mi az istennek nem keresel magadnak egy ilyen néger tehenet? Mit lógsz rajtam?

Brenner összerezzent. Elnézett a ruhatár felé, a pincérnőt kereste a szemével. El kell innen tűnni.

– Nem érted te ezt. Valami végtelen test volt az a nő. Egybeszakadt… De ki lehetett az a finom? Talán a Korda Manci, aki négy évvel ezelőtt elment innen. Talán a Korda Manci…

– Most Korda Mancizol, vagy jössz? Megittuk, most gyerünk.

– Elmesélem még… egy pillanat… Ez a négerszerű nő olyan volt, mint egy puha lény. De szép. Várj csak! Egy parkban voltunk, nyírott, finom parkban, mint egy kastély melletti park… Nagy, fehér ablakok alatt, zöld gyep… Angliában lehetett… Persze, ez csak álom.

– Unom az álmaidat, kisöreg. Hagyd itt a pénzt, siess előre. Nem kell a mellékutcába menned, vágj át a parkon. Tíz perc múlva utánad megyek…

– A pasassal akarsz beszélni? Nem érdekel, őszintén. Itt a pénz. Tudod, arra gondoltam, ez a négerszerű nő… talán egy régi ismerős. Jártam egyszer Angliában… Olyan végsőkig otthonos volt ez a nő, az álomban. – Hallatszott Nedey hangján a szorongás. Ahogy az osztályban beszélt, utasított vagy feleltetett is, mindig gyöngyözött. Mint aki nem tudja pontosan a feladatát. Azt mondta a múltkor Czakó: „Öregem, ez már rendesen föl van öltözve, ennek van koncepciója. De ugyanúgy szorong, mint azelőtt. Magyarázta nekem az új beiskolázási tervet, amit ő talált ki, valami kormánykitüntetést is kapott érte, de ugyanúgy gyöngyözött, mint azelőtt. Emlékszel, Brenner, hogy mindig az volt az érzésünk, hogy ő se tudja, mit akar mondani… érti, de… valahogy elszorongja… Emlékszel, hogy sose mesélt semmit az életéről? Lehet, hogy nincs is neki. Példák és valamilyen megoldás. Öregem, hogy milyen klassz, svejfolt kétsorosban volt!”

– És megütött az a nő álmomban – hallatszott Nedey hangja. – De valahogy szeretettel. Mert aztán magához ölelt, teljesen. Egy folyosó vezetett ki a nagy fényes kertbe…

– Na, siess előre – lódította meg a kis szőke.

A ruhatárban Brenner szembefordult vele. Jött, behúzott nyakkal, elegáns, új ruhában, férfiasan ősz hajjal, csillogó szemüveggel. Nedey elnézett egy pillanatra. Brenner téblábolt még ott, ügyetlenkedett, talán köszönt is. A tanár fölkapta a télikabátot, és rohant ki a vékony hóesésbe. Át a nagy úton, az éleskék lámpák alatt, melyek mintha szálltak volna a hó szálai között. Világos és sötét volt egyszerre, emberi és értelmetlen. A megállóba besüvített a villamos, Nedey előtte iszkolt át, megcsúszott.

– Ilyen állat! – ordított a vezető. Nedey a sárga kocsitest mellett feküdt, a szürke sárban. – Hát maga agyalágyult, ki elől menekül? Hova az istenbe rohan? Megvárja a kis felesége meleg vacsorája, meg a micsodája is! Börtönbe kerüljek? Állat! Szemüvegben rohan… Most láttak ilyen állatot?

Nedey már fölugrott, szemüvegét igazította, hátra-hátranézett, a túlsó oldalra, aztán a suhanó taxik között átvágott az elhagyatott nagy park felé.

Nem a saját nevemen

Város

Elindultam. Nem messze volt a part. Nyers levegő vágódott a hidak felől a köves útvonalra, ahol haladtam. Üres parkon mentem át, a föld föl volt ázva, kis jégszemcsék tarkították. A park közepén, a szobor mellett átvágtam, a nagy sárga templom óriási árnyékára léptem, a napsütés friss vonalai mentén. Egy darabig a templomon mentem, mint az alvajáró, olyan biztonsággal és olyan félelemmel. A külső tér biztonságos volt, a belső ijesztő. A templom árnyékán végigmentem, olyan volt az egész, mint egy gyerekrajz, kis figurával a sötét nagy árnyék. Kívülről a templom is ünnepélyes és szabályos, belülről tele félelemmel és vasrácsok közé szorult súlyos levegővel.

Otthon vártak. A konyhában ültek, hárman, két gyerek meg az asszony, a kicsi már lefeküdt. Mindig vártak, kitették az ijesztően fehér tányérokat, és odaültek az ócska, szakadozott terítő elé, ki-ki a maga gondolataiba mélyedve.

– Apu megjön?

– Meg – mondta az anyjuk.

– Mikor? – kérdezte a kisebbik, szabályosan, mint egy társasjátékban. Nem volt izgatott, úgy mondta a szöveget, mintha betanulta volna. Különben is egy vidéki színjátszó csoportra emlékeztettek, akik az olajos délutánban a tanító nénivel megtanulták a „Holnapig élni kell” című darabot, s most azt próbálják.

T. végigsimított a kés fényes nyelén kis ujjacskájával, és azt mondta:

– Ne is kérdezd.

– De kérdezze. Mért ne kérdezhetné? Ti is jól tudjátok, hogy apátok nagyon sokszor vacsorázik velünk – ezt sem indulatosan mondta az anyjuk, inkább segítségképpen.

– Majdnem mindig.

– Nem is azt mondtam, hogy mindig, hanem…

– Kár. – Ezt mondta T. – Nem érdemes erről beszélni. Várunk és kész. – Visszahelyezkedtek eredeti helyzetükbe, s ültek, mint egy enteriőr.

A híd még nem készült el. Nem találtam ott semmit, csak ormótlan vasakat, égbe szökő és elfekvő vasakat. A híd pesti pilléreinek az építkezése nagy puhadrótkerítéssel volt körülkerítve, már elhagyták a munkások, nagy halomban feküdt a gerenda, cement, sóder. A házfalak felé mentem. Befelé, az első utcán jobbra. Be, be, egyre beljebb egy lehetetlen városba, kezemben egy táskával, irreális szövetekkel testemen, szerveim végsőkig túlépített rendszerével. Az antikváriumig akartam eljutni, ismeretlenek között, hogy ne kelljen beszélnem, ne kelljen semmit se mondanom, s ott benn észrevétlenül elvegyülhetek az emberek között. Ha meglátom az örökké ugyanúgy kitett könyveket, talán minden helyre jön. Rippl-Rónai nagy kalapjával a kirakatban, színes, sárga nyomatú Ambrus Zoltán-könyvek és én. Kicsit megszédülök, aztán bemehetek a végsőkig kétségbeesett antikváriumba, egyszeriben rokon leszek és idegen. „Leltár miatt zárva” – volt fölírva az üvegajtón, és „a legközelebbi…”, azt már el se olvastam. Úgy éreztem, packáznak velem, nem jó nekem ez így. Siettem tovább, és a férfibolt előtt álltam meg. Harisnyák, nadrágok, ingek voltak a kirakatban, szétszedett fehérnemű, mintha valami bomba vágta volna szét, repültek a kirakatban a részletek. Bementem. Kék egyenruhába öltöztetett kiszolgálónők hada állt a pultok mögött. Tétováztam. Kihez forduljak? Merre menjek? Az arcokat se láttam szinte, csak villanásnyira mértem föl a csoportba verődött és magányos nők alakját, külsejét. Bal felé mentem, az közelebb volt.

– Tetszik parancsolni?

– Kérem, fekete zokni…

– A másik pultnál tetszik kapni – mutatott egy szőke kiszolgálónő a másik pult felé, arcát elfelejtettem örökre. Valóban, gyönyörű, tömött szövésű nylon- és perlonzoknik voltak ott, mint a hernyók feküdtek az üveg alatt, élénkvörös fényes kartondobozokban.

– Tessék, kérem – a kisasszony kézfejét oldalt fordítva megtámaszkodott a pult szélén. Hüvelykujjai látszottak, ferdére dőlt körmén rózsaszínű lakk volt.

– Fekete zokni kellene. Tíz és feles.

– Lesz. Remélem – mosolygott, orra a végén kicsit megvastagodott. Hátrafordult a kis üvegkukucskával ellátott harisnyafiókhoz, és kettőt a fej magasságában kihúzott.

– Kérem, pamutharisnya kéne. Pamut.

Hátrafordult.

– Azt hiszem, csak flór van.

– Tudniillik a pamut lazább, sokkal lazább. S nem lehet kapni.

– Mit mond? Tíz és feles? – kérdezte, és tétován végighúzta a kezét az elémbe vetett harisnyákon.

– Igen. De nincs.

– Várjon csak – lehajolt a pult alá. Oda beszéltem le.

– Sehol se kapok. Pamut, az sokkal könnyebb.

Följött és újabb harisnyákat mutatott, láttam, bordázott flór.

– Flór ez – mondtam. – Kár érte.

– De ez sokkal finomabb – az arcomba nézett.

– De sűrű. Szoros.

– Ez, azt hiszem, nem is flór. Kérem, tessék – mutatta a címkét. – Pamutgyár.

– Mindet az szövi. Ez flór.

– De nem. Az ára is olcsóbb. – A fiókok üvegén hátul rengeteg példányban akarta nekem eladni a harisnyáit ez a nő.

– Tudom. Sajnos, ismerem.

A boltvezető is odajött.

– Mi a baj, kisasszony?

– Nincs semmi – mondtam –, csak én fekete pamutharisnyát keresek, ami nagyon ritka.

– Ez az, nem? – mutatta a kislány a boltvezetőnek, szinte inkább szagolni, mint nézni.

– Nem. Fél-flór. Az árán is láthatod. Megfelel ez, uram?

– Köszönöm. Nem megy. Várható? – Valahogy beszélgetni szerettem volna még. Egy férfisálról vagy az atombombáról, Kambodzsáról, a diáktüntetésekről. Ürügyet találni.

– Nem hiszem, hogy lesz. – Körülnéztem, a többi kiszolgáló felé, de azok magukkal voltak elfoglalva. Kifele mentem lassan, hátha visszahívnak. – Senki se hord már pamutzoknit a városban – mondta a vezető.

Kijöttem. Az ajtónyílásban hallottam, ahogy a kiszolgáló mondta:

– Nem akart ez semmit. Ki hord már pamutzoknit?

Lassan besötétedett. A túloldalon a kegytárgyak boltja volt. Jézus fehér gipszből, fényesre festve, közepesen kitárt karokkal, arany miseruhák, vörös szív, gyertyából. Meg néhány könyv. Minden kirakati részben külön lámpa égett. „A mai ember útja Istenhez.” Kék nyomású betűk voltak fehér puhapapíron. Tömjéntartó is volt rézből. Továbbmentem.

A világ olyan volt, hogy nem tudtam átfogni. Úgy éreztem, kifut a szívemből a vér, kiszakad a körmeim végén. A torkom elszorult, szédültem. Hirtelen azt éreztem, nem lehet ezt a világot elviselni, nem lehet megérteni soha. Semmit. A mindennapi gondokat se, a saját szerelmeinket se, a járókelőket, se a csillagokat – lehetetlen elviselni ezt a sokszerűséget, ezt az átfoghatatlan mennyországot, ahová ebbe a pokolba kerültünk.

– Meddig várunk, anyu? – Kérdezte otthon a lányom, D.

– Már nem sokáig.

– A világ végéig – szólt közbe T., és villájával kicsit játszott az üres tányéron.

– Ne beszélj így – mondta az anyja.

– Hát mikor sikerült apát megvárni?

– Volt, mikor együtt vacsoráztunk.

– Volt, volt. De most nincs. Nem érdemes.

– Buta vagy. Mindig érdemes.

A kisebbik lány, D., nagy szemmel nézte az anyját, arca olyan vékony volt, mint egy dob érzékeny lemeze.

– Ugyan. Hol jár most apu?

– A világban.

– És mit csinál?

– Megy.

– Jó. Megy-mendegél.

– Nincs ebben semmi rossz. Különben is elment ma… valahová.

– Semmi rossz. Hát nem látod, hogy mi nem ülhetünk itthon, hogy várjuk, amíg hazajön, és elmondja, mi van a világban?

– Ezt kell tennünk.

– Együnk, legalább.

– Jó. Nemsokára. – D. pedig fölállt, és föltette a gázra a makarónit meg a pörköltöt.

– Legalább kinyitom az ablakot – mondta T.

„Felajánljuk szolgálatainkat” – ez volt kinyomva a finom meghívón, amit a bolt melletti gerendára tűztek. „150 személyes rendezvények – X kávéház. 50–60 személyes rendezvények Y étterem.” Jó ez így. Már láttam Dulait, a művezetőt, aki fölteszi a vizet a lábosban, hogy a nagylavórban megmosakodjék, beborítsa magát tizennyolc év előtti kék ruhájába, amelyből kifolyik, mint a fehér anyag, és megborotvált arcával elmegy az üzem több száz főnyi rendezvényére, és megjelenik az emberek között. Ez jutott neki a halhatatlanságból, az agytekervényekből, a több millió éves fejlődésből, az aranytestű gyíkok áhítatából. Ki ez a Dulai? Rokonom nekem vagy egy egyszerű pusztuló? Az üzemben jól dolgozik, ki is van tüntetve, betartja a munkaidőt. Fizetése van, arca, harisnyája, szabálysértést követett el az úttesten, de nagyon rendes dolgozó. Ki ez a Dulai?

Sándor barátom állított meg.

– Hova mész?

– Hát… a… Keleti felé.

– Mért?

– Jön valakim.

– Jön valakid?

– Igen.

– Rokon?

– Olyasmi. Sietnem is kell.

– Elkísérlek pár lépést.

– Gyere csak.

Együtt mentünk a nedves úton. A kora esti fények mozgalmassá tették az utcát.

– Te, emlékszel, amit a múltkor beszélgettünk?

– Most hirtelenjében…

– Az állatokról.

– Ja!

– Hogy hogy is van.

– Hogy hogy is van. – A színes szélű plakátok úgy fogták körül a kör alakú bádoglemezt, mintha ölelték volna.

– Örülnek az állatok egyáltalán? – kérdezte a barátom. Nagytetejű, pufók sapka volt rajta.

– Hát… örülnek.

– De szeretnek is?

– Igen. Azt hiszem. – Látszott, hogy nincs ínyére a válaszom.

– De, úgy, mint mi?

– Na, nem így gondolom, csak…

– Nahát. Szóval arra jöttem rá, hogy amit nyertünk a réven…

Elveszett az utcazajban a hangja. Még arról beszélt, hogy a felesége náthás, haza kell mennie. Az átkelésnél elbúcsúztam tőle.

Nem volt hova mennem. Eszembe jutott a Keleti pályaudvar, mint valami kerek dóm, a megérkezés és eltávozás helye. Messze volt, titokzatosan lebegett a város elérhetetlen pontján. Az a kis vers jutott az eszembe, amit gyermekkorunkban faragott róla az egyik haver, amikor még a HÉV-vel jártunk a Keleti mellé. „Arra van a Keleti – menjen, aki teheti.” – A pályaudvar távol úszott, mint az út vége. A Bizományi Áruház Bútorboltjába léptem, az későig nyitva tartott. Olyan szabályos volt minden. Régi, zöldbársony garnitúra volt elrendezve az előtérben, mint egy szoba. Szép szekrények, intarziával. Egy magasabb, meggyfa szekrény, üveges, rajta fehér függöny. Női íróasztal, piros bársonybetéttel. A kiszolgálók ügyet se vetettek rám. A nagy vaskályha körül ültek, beszélgettek. A bútorok védelmezésére spanyolfal képezett kis teret. Mentem tovább. A másik teremben már összébb voltak zsúfolva a bútorok, kis lépcsőn kellett fölmenni. Négyszögletes, zöld posztóval fedett asztal szorult egy széles heverő mellé a csigalépcső torkolatában. A falon tükrök voltak meg egy festmény, lovakat ábrázolt a faluvégen. A felső részben nem volt senki. Néhány bútor még, egy alacsony, masszív fekete asztal, valami kastély előcsarnokából, aranyozott lábfejekkel. Kisebb asztalok és egy rozoga vörös bársonydívány. Itt álltam sokáig, és néztem ezeket az emberi tárgyakat, munkát és gondot fektettek beléjük a régebbi asztalosok, talán egy asztal kéne nekem, ami elé leüljek? Sötétedett.

Sokára szólt föl valaki.

– Tetszik valamit vásárolni?

– Nem, köszönöm, csak nézek.

– Hát, lassan bezárunk. Vége a mai napnak.

– Igen – mondtam, és lejöttem a lépcsőn.

Nem a saját nevemen

(Éva: huszonhét körül, világosbarna haj, sötétkék szem, erős arc, szép fogak – nyolc hónapos terhes. Mintás kartonruha, könnyű világosbarna őzbőr-kabát.

Fellner: magas, őszülni kezd, jó ruha, egyenes ballon.

Nagy pályaudvar étterme. Három boksz, a jobb oldalihoz mennek. Világossárga faburkolat, széles asztalok, fehér abrosz, gyűrötten, egyetlen tömött sárga virág a vékony üvegvázában.)

Éva: Erre gondoltam. Mikor tízig dolgoztam, és volt valakim, idejöttem. Megittunk egy pohár sört… tudod.

(Leülnek, Éva magán tartja a kabátot, vállra vetve.)

Nem gondoltam, hogy már eljössz. Igaz, te mindjárt jössz. Huh! (Erőlködik, üres.) Na. Mit meséljek? Nem bántam meg. Az öregasszonyra dühös vagyok. Ennyi az egész. Nem akarok most vele veszekedni. Majd ha meglesz a gyerek, feljössz. Képzeld, kitette a mosógépemet a folyosóra. Meg jelzőket használt. Nem „kurva”, csak szidott. Senki se szereti a házban. Előbb tudták, mint ő, de nem szóltak neki. Talán csak sajnáltak.

(Csönd. Lehajtja a fejét, fölnéz a férfira, fürkészi, hogy az mit szól hozzá. Fellner hallgató pózban ül.) Kemény ez a fa. Rossz így ülni. A derekam. Anyám rendes, de nagyon bosszantott, hogy azt írta – persze nem magától találta ki, biztos apám mondta neki, de ilyesmit, nem is tudom, hogy képzelik? Ha sokkal rosszabb körülmények között lennék, akkor se tenném. Azt írja, hogy nem adom-e állami gondozásba a gyereket? Ilyen marhaságot… Au… Volt már egy görcsöm. Benn voltam a postán, dolgoztam, és ott. Bevittek, de csak görcs. Megijedtem. Mindig megijedek. Altattak, rengeteget altattak. De aztán kiharcoltam a postán, hogy tízre járhassak, és így hatig.

(Pincér jön, leteszi a konyakot meg a kávét.)

Nem iszom meg az egészet, meghagyom a fele kávét. Á. Nem iszom semmit. Várj. Egy picit… (Beleiszik a konyakba egy kicsit, aztán a feketét húzza magához.)

Fogtam egy ügyvédet a postán. Megbeszéltem vele, mit lehet tenni az öregasszonnyal. Ma is nagytakarítás van, üzent a Magdával, tudod, akivel lakom, hogy vigyem ki az üvegeimet. Én megmondtam, ha eltörik valamim, levonom a lakbérből. Kis töpszli ügyvéd, olyan gyors beszédű, meg folyton mozog, de megírta a kérvényt a Tanácsba. Hogy jöjjenek ki, nézzék meg, mi van? Csak olyan bután írta meg a levelemet, „ágyacska”, meg „kisbabám” – nem szeretem. Mindegy. Még nem fizettem neki. (Megissza a kávé felét, odatolja a férfi elé a maradékot, az cigarettázik, nézi.)

Megoldom. Két év múlva lesz lakásom, minden. Nem fogok kisstílűen élni. Kellett ez a gyerek. Hol lennék nélküle? Még féltem is… Á, marhaság. Anyám azt írja, ő biztos benne, hogy Ahmedé. Én meg biztos vagyok, hogy a másiké. Gondold el, ha nyögök ott, meg görcsökben fekszem, és egy koromfekete gyerekem lenne. (Ijedten nevet.) Én szeretném. Irtóra szeretném. Sűrű hajjal. De nem lesz. Biztos vagyok, hogy a másik. Mert RH-negatív vagyok, azt mondja az orvos, tudni kéne az apa vércsoportját, mert valószínűleg ki kell cserélni a vérét. Az egészet, tudod. Írtam neki, keressen meg. Semmi kedves, csak Sanyi, meg kellene valamit beszélnünk, légy szíves, keress fel… Jött. Nem tudok eligazodni rajta. Azt mondja, biztos mástól van. Mondtam, hogy nem lehet. Számításokkal jött, meg ilyenek. Különben rendes volt. Mondtam, akkor nem volt senkim. Csak ő meg Ahmed. De hát akkor fekete lesz. (Nevet.)

(Csönd, izeg-mozog.)

Kibírhatatlan volt ez az Ahmed. Tulajdonképpen akkor mentem a Sanyihoz. Tudod, nyomozó, meg ott van. Hogy védjen meg. Ahmed, meséltem, kibírhatatlan volt. Gondold el, megvárt a postán mindig, lépni sem tudtam, s a többi. Állandóan a sarkamban. Egyszer már majdnem hozzámentem, de meggondoltam. Akkor csináltuk a fényképet. (Előveszi, odaadja a férfinak, aki hosszan nézi.)

Nem tudom… Rosszul nézek ki ezen a képen, előtte hánytam, azt hiszem, már úgy voltam. Ő meg mint egy cigány. Jó teste volt, meg őrjöngésig szeretett. Ittunk… tudod, hogy van. Volt rendes lakása. Csak őrült volt. Nem tudok egy őrülttel élni. Képzeld el, volt úgy, hogy bezárt. Ő meg elrohant, és két óra múlva jött meg. Na, velem ezt nem lehet csinálni. Eleget voltam bezárva. Anyám mikor varrni ment, mindig bezárt. Én meg kapartam az ablaküveg szélén a gittet. A puha gittből csináltam embert, emlékszem, de csak fél karja volt. Olyan vörös színű volt a gitt. Meséltem már. Akkor bombázták Szombathelyt. Én meg bezárva, anyám nem tudott hazajönni. Még érdekes is volt. A sötét délutánban föllángoltak nagy tüzek. És akkorákat durrant, hogy nevettem rajta. Eleinte. Aztán bepisiltem. Úgy szorítottam az én félkarú emberemet, a vörös emberkémet, hogy az egész teste szétment az ujjaim között. (Tenyerét fölfordítja.) Ne nézd már, add ide. Vacak kép. Nagyon rossz vagyok rajta. (Elveszi a férfitól, mintha játszanának, húzza.) Jaj, megvan az a meztelen kép, amit neked adtam? Vissza kell adnod. Tudod, ahol a függöny előtt állok. Ha most látnál. Pocsék vagyok. Tönkrementem. Nem a has… Az egész. Nem értem. Duzzadok. Rendbe kell jönnöm. Egy fél év alatt rendbe jövök. Most már nem tudok magamra nézni. A hajam is befestem. Fekete voltam már, de rossz. Nem öregít, csak rossz. Vörös? Semmiképp. Talán megint szőke, de nem olyan. Ezüst, olyan finom szürkébe játszó… komolyabb. (Beleiszik a konyakba.) Csak keveset. Nem gondolod, hogy iszom. Nem bánom, ne hidd. Majd fűtök. Nem kapok olajkályhát sehol. A villanyt nem lehet, amit mondtál. Tiszta, de megoldhatatlan. Ipari áram kellene hozzá. Majd fűtök. Ha nem kapok ezen a héten olajkályhát, kell vennem tíz-húsz mázsa szenet. Piszkos leszek, de kell. (A pályaudvarról hallatszik a megafon. Távoli. „A hatodik vágányra vonat érkezik. A hatodik vágány mellett, tessék vigyázni… Székesfehérvárról személyvonat érkezik a hatodik vágányra… Tessék vigyázni…”)

Jó, hogy a Magda velem van. Lesz, aki fürdesse. Én kézbe nem merem venni, nem gondolod. Neki meg a húgának volt. Eleinte. Húgom is tudja, fönn voltak az unokahúgommal. Mit szóljanak? Semmit. Gyerek még. Meg szerelmes.

Be fogom zárni az ajtót. Meg is kérdezem az ügyvédet, jogom van-e bezárni az ajtót? Persze hogy jogom van. Én is lehetek egyedül. Hogy én ne lehessek egyedül? Vagyis a gyerekkel? Talán képes megfojtani. Egy rózsás kép van a falon, utálom. Le fogom venni, ha megszületik a gyerek. Még ráesik. Vagy ő rádobja, aztán azt mondja, leesett.

Fiú lesz, biztos tudom. Kár. Csak ne legyen kettő. Az orvos azt mondja, nem lesz. Anyám olyan butaságokat ír, hogy nagy haja lesz, attól ég a gyomrom, hülyeség… Henriette-nek nevezném, ha lány lenne, vagy Ritának. Csak a Henriette-et nem lehet becézni. Igaz, nem is kell. Persze a Ritát se. A diákotthonban volt egy lány, azt Ritának hívták. Szerettem. Az volt az egyetlen barátnőm. Hogy mért adtak kollégiumba? Akkor még reménykedtek bennem. Táncoltam, szavaltam. Igenis, ne nevess. Gyönyörűen szavaltam. A nagy tornateremben, csak mindig büdös volt. Föllobogóztak, és én mondtam A Dunánál-t. Sírtam. Szavalás közben. De hát a kollégiumban se volt jó. Elcsavarogtam, fiúkkal. Nem úgy. Csak nem tartoztam senkihez. Anyámék egyszer jöttek be… a húgommal, valami szalonnát hoztak. Nem szeretem a szalonnát. Igaz, most mindent megeszek. Apám nem jött be, csak üzent anyámmal, hogy legyek jó… Rita málnaszörpöt kapott. Szerettem. De fiú lesz. Róbert. Mi legyen? Róbert lesz. Nem tetszik? Hát mi nem tetszik neked a Róberten? Au. Rossz ez a kemény pad. A derekam… Most nem tudnék úgy viháncolni, ne félj… De, emlékszel, mikor Fehérváron voltunk, alig tudtam lépni. Meg akarok gyógyulni. Értsd meg. Belülről. Az egészet… Azt mondták, ha gyerekem lesz, rendbe jövök. Valahogy kitisztít. Érted.

(A pincér konyakot hoz.)

Neked se kéne annyit innod. Itt van még ez a kis kávé. Meghagytam a cukrot is. Tölts bele konyakot. Szeretted úgy. Rendbe jövök fél év alatt. Nem gondolod, hogy visszamegyek a postára? Ha Sanyi nem lesz rendes, úgy értem, nem ad pénzt, ilyesmi, akkor szerzek magamnak. De nem hiszem. Nem akarok én hozzámenni, mit gondolsz? Hogy történt, hogy történt! Ittunk egy kicsit és kész. Biztos vagyok, hogy ő volt. Ha nem lesz rendes, akkor pert indítok. Nekem megéri. Zűr lesz. Ő mint nyomozó, nem engedheti meg magának a zűrt. Kidobják. („Figyelem, figyelem! Szombathely felé gyorsvonat indul. A vonat csak Székesfehérváron, Várpalotán…”)

Nekem megéri a zűr. Rendbe jövök most. Fél év alatt. Az alakom, a testem… Megvan az a meztelen kép a függöny előtt? Olyan leszek. Tudod. Félek. Annyira félek. Nem tudom, mi lesz? Nézd, most tedd ide a kezed. (A karjára teszi a férfi ujjait.) Itt, az oltás alatt. Mi ez? Ez a gumó. Érzed? Meg itt a nyakam alatt. Érzed az ujjaddal? De lehet, hogy ez csak mirigy. Nem érdekes. Tudod, volt a mellemben ez a kis dolog. Ugrál, mintha tokban lenne. Megvan. Tudod, mutattam. Kár, hogy most nem tudom megmutatni. A piszok öregasszony miatt. És az a mellem nem is tejel. A másikból csöpög. De abban semmi. Azt mondja az orvos, megröntgenezi, még szülés előtt, mert akkor mégis lesz benne tej. Nem látja. Ekkora. Félek. Nagyon félek. Egy kicsit iszom belőle, jó? Csak egy csöpp. (Kortyol.)

Ahmed egy hónapja nem jelentkezett. Elvett volna feleségül. Elutazott, lehet. Vagy csak szabadságra ment Afrikába. Úgy untam, hogy azt ki se lehet mondani. Bezárt, képzeld el. Aztán persze kibékültünk, meg jó volt. Jó barna teste volt. Fekete. Nem hiszem, hogy az övé lenne a gyerek. Majd meglátjuk. (Nevet, fájlalja a derekát.) Nincs fürdőszoba. Van egy nagy műanyag lavór. Igaz, mért ne? Az ebédet úgyis onnan hozom majd. Veszek egy kis éthordót. Nem kéket, alumíniumot. Vasárnap meg főzök. Húst. Valami ételt. Ott zuhanyozhatnék, ha bemegyek ebédért. Előbb megyek félórával és lezuhanyozok. Most is eljövök otthonról egy órával előbb. Leülök a parkban, nézem a füvet, madarak ugrálnak a bokrok között. Most jól vagyok. Egyenesbe jövök, meglátod. Ha Sanyi nem lesz rendes, érted, akkor se fogok kisstílűen élni. Angolt fogok tanulni. Egy kis barátnőm anyósánál. Már megbeszéltük. Hogy tudjak a külföldi urakkal beszélni pár szót. Csak egy évig csinálom, másfél. Rendbe jövök. Most parcelláztak Szentendrén, egész olcsón, lekéstem. Igaz, vizes volt, de vettem volna. Apáméknál van húszezer forintom. Kiharcolok valamit. Annyi helyen laktam már. Hiába. Emlékszel, mikor fönn laktam Istvánnál? A Jánoshegyen? Csak ültem az ablak előtt, és néztem az építkezést. Új emberek jöttek, emlékszel, zöld roló volt. Karácsonykor kiálltam mezítláb a hóba. Úgy vártam Istvánt. Milyen régen volt. Megfáztam, persze. Az ablakban ültem, a hegyen építkeztek, otthonokat csináltak maguknak az emberek olyan szorgalmasan, de olyan szorgalmasan. Lakásom lesz, az biztos, két éven belül. Ha más nem, szövetkezeti. Mért? Nekem nem lehet lakásom egy éven belül? Gyerekem is lesz, egyedül vagyok. („Figyelem! A harmadik vágányról vonat indul. A harmadik vágány mellett tessék vigyázni! Veszprém… Celldömölk…”) Tudom, azt gondolod, nem nekem való. Ne félts. Nem vagyok olyan gyámoltalan. Rendbe jövök. Lefogyok, persze. Mit nézel? Most hiába nézel. Ronda vagyok. Mit hallgatsz? Azt hiszed, nem hozok össze valami rendes lakást két év alatt? Nem fogom ezt csinálni. Kimehettem volna most. Volt egy bonni lány… Bonnban szülhettem volna. De most kimenni, így, ott tolatni az idegenek közt… szégyelltem volna. Ott bevettek volna a lány révén egy kórházba. Szülni. Biztos fájni fog, de nem érdekel. Sok mindent kibírtam én már. Bár olyan ijedős vagyok. A tarkóm fáj, állandóan. Itt, itt, érted, hátul. Ha fekszem is. Nem tudom. Tudod, a derekam is annyira fájt. Nem tudtam már mit csinálni… Talán ez a gyerek elviszi… Tudod, közben is fájt. Hát ez lehetetlen. Ha feküdtem is fájt. Mit nézel? Hallgatsz és nézel. Nem azért hívtalak, hogy nézz. Azt hiszed, gyerek vagyok? Már nem vagyok gyerek. Tudom, mit akarok. (Nevet.)

Majd meglátod. Lesz egy hófehér pongyolám, földig érő. És itt meg itt, a karján, nyakán olyan szőrök. Abban fogok járni a lakásban. Földig érő. Hófehér pongyola. És persze, rendes lakás. Tisztára mosott ablakok. Nagy ablakok a kertre. Oda eljöhetsz. Régies bútorokkal rendezem be, szőnyegeket terítünk le. Lesz rendes lakásom, hidd el. Most kilábolok. Ez a gyerek mindent megold. Kapunk lakást, értsd meg, szerzek, mindenáron. Kell laknunk valahol! Otthont fogok neki biztosítani, ne félj! Nem lesz könnyű.

(„Ploče–Sarajevo–Pécs. Ploče–Sarajevo–Pécs. Késik harminc percet. Ploče–Sarajevo–Pécs. Késik harminc percet.”)

Magda elköltözik majd. Eleinte gépelek. Van egy kis barátnőm, nem az, a másik, a balatoni postán ismerkedtünk össze, most meg itt találkoztunk, annak a nevén fogok gépelni. Valami villamos cégtől… jegyzőkönyveket. Tudok gépelni, belejövök egy hónap alatt. Igaz, vagy hat éve nem gépeltem. Nem a saját nevemen. A gyerek megszokja. Ezret, ezerötöt össze lehet hozni az anyaságihoz. Hű, de fázom. Nappal ragyogó nap, este meg ez a dög hideg. Beleiszom egy kicsit. Ez az utolsó. Ne félj. Kevés ez a kartonruha. És ócska. Nem fontos most. Nézd a körmeim. Minden este rendesen belakkozom, de letörik. Pedig lengyel lakk. De a postán kapkodok, sietek. És mindig beképzelek magamnak valamit. Hogy beteg leszek. Mit gondolsz, komoly dolog ez a kis gumó? A mellemben. Meg itt a karomon is. Ugye, nem? Ugye, nem fogok meghalni? Vagy a szülésben? Ugye, nem? Egyáltalán. Nem akarok meghalni. Alig éltem. Harminc se vagyok. Félek. Biztos, hogy nem lesz komplikáció, mondta az orvos. Bár szűk a medencém. Nem akarok belehalni. De muszáj ez a gyerek… Ne nevess. Kell valaki. Nem bírom ki az estéket egyedül. Annyit voltam egyedül… Este nem bírok egyedül lenni… lemegyek a térre, a kis presszóba, emberek közé… Kell nekem ez a gyerek… Mindent elvisz, valahogy így képzelem. Nem volt igazad. Most sem bánom, hogy megtartottam. Mit kezdenék egyedül? Most itt állnék, aztán innánk, és lefeküdnék veled. Na és? Ez legyen? Azt sem tudtam, mit csinálok egy óra múlva. Most tudom. Tudnom kell. Megtanulom fürdetni, csak ne lenne fiú. Azzal, ha nagy lesz, mit kezdek? Attól tartok, tizennyolc-húsz éves korában mit szól hozzám? Persze, ha fekete lesz, az más. Szép fekete fiú. De nem lesz. A Sanyié, biztos vagyok benne. Nem nagyon örült, az biztos. Csak utólag szóltam, túl az időn. Telefonált. A hangján éreztem, meg volt lepve. Tudod, most nem izgat, hogy ki az apja. Lehet, hogy fog, de most nem. Most békés lettem. Csak nem szeretném, hogy az én nevemen legyen. Azért lenne jó egy apa. Más, ha rendes neve van. (Egy sálat köt a nyakába, könnyű sálat. Összehúzza magán a kabátot.) („A negyedik vágányra vonat érkezik. Figyelem, figyelem! A negyedik vágány mellett, tessék vigyázni! Somogy-expressz! Figyelem! Az érkezés után mindenki hagyja el a fülkéket. A vonatban tartózkodni tilos! Figyelem!”)

Fizess. Menjünk. Fázom. Azt hiszed, szeretek valakit? Senkit. Egy-két ember, akire szívesen gondolok. Különben… Egyszer talán férjhez megyek. Mért? Huszonhét éves vagyok. Öreg? Helyrejövök. Nevelem a gyerekemet. De nem fogok a postán megöregedni.

(Vonatfütty. Harmonika szól, el-elakad. Nevetnek hangosan a peronon.)

Azt is ajánlották, vegyek egy parasztházat, és egy vidéki postán eléldegélhetnék. De egyedül? Fizess. Annyira fázom. Most mit nézel? Csak nézel. De rossz így ülni. Ez a kemény pad. Kár, hogy az öregasszony miatt nem jöhettél fel. Leültél volna az ágy szélére. Igaz, ugyanezt mondtam volna. Ha meglesz a gyerek, legtöbb egy hónap, feljöhetsz. Vagy a kórházba gyere be. Ki leszek terítve, gondolhatod. De lesz valakim. Nem tudom még, milyen érzés? Mit nézel? Hogy ezt mondom? Menjünk. Fázom is, meg kemény ez a pad. Félek. Persze hogy félek, hogy beteg leszek. Hogy meghalok. Hülyeség. Mindig féltem. Remélem, most elmúlik. Anyám talán följön egy hétre. Na, gyere. Hogy szerettem ezt az időt, és most milyen hideg lett. Nem jössz? Horgoltam is, képzeld. Meg annyi holmit kaptam a postán, újakat, használtakat. Nem is gondoltam, hogy így szeretnek. Még kétévesnek valót is. Fehér kezeslábast horgoltam, kék mintával, így a mellén. Jó lesz. Rendbe jövök. Egy test hogy meg tud változni. Ez az én testem. Nézd meg. Nem érdekel most. Édes istenem! Majd új ruhákat veszek. Szeretni fogom. Szeretni. Neked mi van a feleségeddel?

Látogatóban

A szoba közepes díszei közt ült Linda. Mormolt valamit. De szép – sóhajtotta, térdére fektette a verseskönyvet –, de szép. Kerek asztal volt előtte, széle rovátkás. Az asztalon ördögfej, indián rézpapucs, háromlábú hamutartó. Miért jött ide? Minek kellett eljönnie ezekhez az emberekhez? Jobban mondva, ehhez a nőhöz, régi tanára feleségéhez? Valamit várt tőle. Valami lényegeset, a titkot. Hogy mi köt össze embereket, és mi választ el. Mi az a finom vonal vagy hangulat, ami ebben a kis nőben van, hogy szeretik, szeretve van, egyáltalán, miben különbözik tőle, akit nem szeretnek. Huszonhat éves. Vége. Néha úgy érzi, kár fárasztania magát tovább, kár újabb pulóvereket felvenni, melyekben a mellgomb kiugrik, kár a melltartóért, a körömápolásért. Nem megy. De hát nem is ezt tartja ő lényegesnek, vannak sokkal fontosabb dolgok, versek például, versek vagy zene, modern zene. De sose tudja önmagukban élvezni ezeket a verseket, egyáltalán a világot, mindig önmagához viszonyítja, s önmaga borzalmas. Önmaga elviselhetetlen, olyan, mint az iszap, amibe belelép az ember, és nem tudja többé kihúzni a lábát. Mindennek az a célja, hogy egy idézetet mondjon, vagy beszéljen valamiről, a dolgok alapvető lényegéig nem jut el, mert ott újra és újra önmaga van, mint egy sárkány, amely megbabonázza. S ez a sárkány nem szép. Nagy feje van, rossz haja, szemüvege, selypít, fogai kicsik. Nem jó ez a sárkány, még csak nem is vérengzik vele, csak ül a dolgok mélyén és néz.

„Fejed lehajtod, nincs szemed, vagy csak előlem…” – magolta. Olvasta már ezt a verset, de most gyorsan meg akarta tanulni, amíg az asszony visszajön. Butaság ez is. Vendégségben verset tanulni. „Fejed lehajtod, nincs szemed…” – Mért nincs szeme? Nem baj, szép ez a vers.

– Olvasol, Linda? – kiáltott ki a fürdőszobából Panni, a gyerekeket mosdatta.

Linda kihúzta magát, és összecsukta a könyvet.

– Igen.

– Mit? Melyiket?

Sárkány vagyok – ez járt Linda fejében. Egy nagy sárkány, semmi más, és a dolgok mélyén önmagammal találkozom.

– Fejed lehajtod – szólt be halkan, ahol a gyerekek nevettek, kuncogtak.

A gyerekek is. Hiába hozott macskanyelvet. Amíg Panni főzte a kávét, próbált velük jóba keveredni. A macskanyelvet elvették tőle, gyorsan, nem volt semmi ára. A kicsi majszolta, és azt mondta, szopizni kell ezt a macskanyelvet, ugye?

– Igen – mosolygott rájuk ő. De a mosoly még jobban eltorzította, szeme szűk lett, alig látszott a szemüveg mögött.

– Milyen finnyás az arcod – mondta a legnagyobb.

A másik két gyerek nevetett.

– Igen. Úgy fogunk nevezni, hogy finnyás-arcú.

Mit jelent ez? Sárkány? Talán azt jelenti, hogy sárkány. Fölállt, az ablakhoz ment.

„Fejed lehajtod…” – hát lehet még mélyebbre hajtania a fejét? A gyerekek, akiket a gyógypedagógián tanítani próbált, ötödikesek voltak. Oda került ő is, ahol nyolc évig iskolába járt, tanítóképzőbe. Szerették a tanárok, segítették, abajgatták, néha helyette is tanítottak. De nem ment. Az se ment. Lekurvázták a gyerekek és megütötték. Nem bírt velük. Ötödikesek voltak. „Fejed lehajtod, nincs szemed, / Vagy csak előlem eltakartad…” Melyik is az a sor? „Szemhéjad keserű zugában / Feltorlódik a tűz, a víz…”

– Jövök már – mondta Panni. – Csak ezek a kis nyavalyások lefeküdjenek.

Ült, ült mereven Linda. Milyen ez a nő? Panni. Titok vagy nem titok.

– Csak tanulgatom ezt a verset.

– Aha – mondta Panni.

Csöngettek.

– Jaj – kiáltott föl Linda.

Panni kiment, s egy kopasz fiatalemberrel tért vissza.

– A barátnőm – mutatott Lindára, aki félig fölállt, és izzadt tenyerét Domiéba tette. Domi mosolygott, bajusza volt, kissé kedélyes, dzsentroid külsővel.

– Jaj, úgy megijedtem. Féltem, hogy…

– A férjem?

– Igen – vallotta be Linda.

– Tudniillik tanította őt a Főiskolán. De mért kell félni? Most ő is tanárnő – magyarázta Panni. – Mi van magával, Domi?

– Hát… tulajdonképpen semmi. Régen voltam itt.

– Régen? Vagy hat éve. Mit csinál?

– Szerelek, autót.

– Kitanulta a szakmát?

– Ki, ki.

Én meg sárkány vagyok. Én ez lettem. Ezt a szakmát tanultam meg.

– Olvasott éppen? – kedveskedett neki ez a régi Domi.

– Nem. Csak mondtam. Egy verset, magamban.

– Hozok magának valami innivalót, Domi – mondta a háziasszony.

– Ki van itt, anyu? – kiabáltak át a másik szobából a gyerekek.

– Anyu, ki az? – a legkisebb borízű hangon kiszólt.

– Egy bácsi. Nem ismeritek.

– De ki az?

– Látja, ilyenek. Nem lehet őket lerázni.

– Ki az, anyu? Hogy hívják?

– Domi bácsi – szólt be az ajtón, hogy elhallgassanak.

– Domi? Hallod, Domi – kuncogtak benn. – Az milyen név?

– Jó név. Tessék már elcsendesedni.

– De milyen név?

– Döme – mondta Linda. – Nem Döme?

– Nem – mosolygott a férfi. – Egyszerűen Domonkos.

– Remek. Még jobb – mondta Linda.

– Maga hol dolgozik?

– Gyógypedagógus vagyok.

– Á. Az érdekes. Olvasta azt a szovjet asszonyt, aki az ujjával lát?

– Igen, persze.

– Hát nem csodálatos? Színeket érzékel, pirost, meg azt hiszem, sárgát.

– Olvastam. Hogy az ujja végével látna.

– Igen – lelkesedett Domi. – Valami érzékeny hártya fejlődött ki az ujjbegyén.

– Marhaság – mondta Linda. – Jaj, bocsánat. Csak hogy az embernek a szeme finom műszer. Olyan, mint egy fényképezőgép. De fordítva vetíti a képet, és mi fordítjuk vissza. Az ujj ezt nem tudhatja.

– De a hártya – Domi keresztbe vetett lábát szétbontotta és előredőlt.

– Á. Az kevés. Csak hártya kell? Maga nem ismeri a szem szerkezetét. Legkívül van a szaruhártya, aztán a szivárványhártya, ínhártya, aztán érhártya, és nem beszélve az ideghártyáról. Na, és egyáltalán, a lencse, meg az üvegtest, mint fényszűrő berendezések. Millió évek alakították ki, gondolhatja. Egy ujjal nem lehet ezt. A sárga folt az ideghártya legérzékenyebb része. És a szem tulajdonképpen kihelyezett agyrész… tehát ez nem olyan egyszerű. Ujjal…

Panni behozta a pálinkát.

– Neked is töltök egy kicsit.

– Nem, köszönöm. Nem bírok hazamenni. És mennem is kell.

Panni kitöltötte a szagos, fehér italt. Nyers volt az íze, megrázkódtak.

– Jó – mondta Domi. – Jó ital.

Nincs semmi titok. Semmi rejtély. Csak falak, asztalok, indiai rézpapucs vagy egy-egy cigaretta. A terítő szélét babrálta, körme rózsaszínű volt, puha, idegesítő. Ez az ő saját körme. Ez a sárkány körme. Aki a dolgok mélyén kapaszkodik. Szeretett volna egy bottal rásuhintani, hogy eressze el a terítőt, a világot, a szikla peremét.

– A lábaddal mi van, Linda? – Panni igyekezett összetartani az együttest.

– Semmi már. Elestem. A turistavezetőm után szaladtam a Tátrában. Szép volt, de én nem tudtam úgy ugrani, mint ő. Gumiharisnyát kell hordanom, de nem nagyon javul.

– Hát, igen – mondta Domi, és ivott a pálinkából. Megint keresztbe vetette a lábát. – Vannak nagy bukások – nevetett.

– Mennem kell lassan – mondta Linda és fölállt. – Huszonhat éves vagyok, de anyám szegény nagyon izgatja magát még mindig, ha később megyek.

Panni és Domi is fölálltak búcsúzkodni. Mosolyogtak.

– Masszív circularis psychosisa van. Tizenhét éve. Gyönge idegzetű is, meg a háború megviselte még akkor…

– Az én anyám is ebben a cipőben jár – mondta Domi.

– Ajaj – Linda kezet nyújtott. – Viszontlátásra. Igaz, hol találkoznánk mi? Szervusz. Ne mondd meg a férjednek, hogy úgy féltem tőle.

– Dehogy.

Elment Linda. A lépcsőn vitte nagy fejdíszű öreges kalapját, a szürke lépcsőfokok kopogtak. Az ablaksor a szomszéd ház lépcsőházában ki volt világítva, ott is ment valaki, egyedül. A dolgok mélyén egy sárkány ül, én vagyok az. Mindig magammal találkozom és nem mással. Érzem a vállát, a szemét, a szíve dobogását.

Esett az eső. Kis pöttyökben az arcára verődött, ahogy ment a házfalak mentén, fejét lehajtva.

Játékból

A nagy paplan fájdalmasan feküdt rajta. Nyomta, szinte odapréselte az ágyhoz, nehéz volt vállaival mozdítani is. Mint egy barlangfal, rászakadt, zsibbadni kezdett alatta a test, a lába kezdett zsibbadni. Ott nyomott leginkább. Fél tizenegy. A folyosóról halvány lámpa fénye szűrődött be, a nővérnek csak árnyéka látszott, valamit olvasott, vagy sírt? Fejét lehajtotta. József sírást hallott. Biztos a nővér sír, mert elhagyta a szeretője. Mindig elhagyja őket – gondolta, és sajnálta ezt az idegen nővért, akit alig látott, inkább csak az árnyékát mindig, kendője háromszögét. Nehéz volt a takaró, csuda nehéz. Megfordulni sem lehet ilyen súlyok alatt, ha rászakadt az emberre a tornác mennyezete.

Béla nem jön be, mert sok dolga van. Megperdült előtte a kép, látta Bélát komoly arccal, szőke fejjel állni a dívány mellett odahaza, ahol ő vízszintesen feküdt, délután aludni szokott, és a legyek meg a zaj ellen újsággal takarta le az arcát. De a gyerek csintalan volt, játszott, zajongott. Ő akkor is szenvedett, hol a fejével, hol a szívével. Mi van abban, Béla állt bűntudatosan, kissé lehunyta a szemét, és várta az istenostorát. Ő nem bírt aludni, s nincs rosszabb, mint fönt lenni, képeket nézni, melyeknek nincs színük, gondolatokat gondolni, melyeknek nincs tartalmuk. Levette fejéről az újságot, hosszú csönd volt, és nézte a kis Bélát, szürke-piros mintás pulóver volt rajta, mint a mente, szemüvege volt a gyereknek és dudoros kis ujjal, melyek lógtak a föld felé.

– Nem baj – ezt mondta a megszeppent gyereknek. Fölszabadult. Nemigen mutatta, de az egész gyerek megmozdult, belerendült, titokzatosan lélegzett. Nem baj. Igaz is, apa és fia közt nem lehet baj. Nem lehet zavar, csak játékkard, papírcsákó, tüllcipő és vasút. És holnap Béla mégsem tud bejönni. Hát mikor?

Mindenki aludt. Az ember belsejében érzi, nem a lelkével, hanem a beleiben önmagát leginkább. Ő is így volt. Mint második lemez, borult rá a hasfal terítője, a medencecsont nagy alaptányérja fölött a has sátra. Ott hal meg az ember.

Érezte, hogy a nagy homályban lebegnek az alvó leheletek. Balra Finály, jobbra Tóth. Balra Finály, jobbra Tóth. Hogy megszokta ezt. Mint egy hátvédhármas. Ők szabályosan játszottak. Küzdöttek, de szabályosan. Szinte ügyesen. Egymásnak tologatták a labdát, s aztán hosszan előre. Védték a kaput, a hálót, hogy meg ne rezegjen. Aztán, hogy egyre hevesebb lett a támadás, már mit sem törődtek a szabályokkal. Balra Finály, jobbra Tóth. Hogy ment ez egy darabig! Amíg beleszervesültek az új életbe, az új környezetbe, kialakultak köztük a passzok, elfogadni a labdát simán a fű alatt vagy ejtve térdből, vagy bokafejjel pöccinteni, balra Finály, jobbra Tóth. Aztán kezdtek figyelmetlenek lenni. Hisz nem lehet ezt a végsőkig bírni. A labdák szálltak, mint a lövések, sokszor mellmagasságban is. Ilyenkor védekezni kellett, nagyon, mellel, vállal, szívvel és lélekkel. Sokszor fejjel. Nem passzoltak már régen, vaktában gurítottak, taszítottak, lendítettek a labdán, a végzetes golyón, a bőr beütő gömbjén, a halálon. Ide, oda. Még néha fölrémlett a jobb bekk és a bal bekk, de a tudatában nem ezek a dolgok, az egy sorban álló párok voltak többé, hanem a kapu. Nem maradt idő a nagy játékokra, hosszú passzokra és beszédre alig. Mennyit lehetett beszélni! Sok idő volt a rohamok között. Elcsevegtek vízszintesen állva, az ágyba és a pokróc s paplan dresszébe fölöltözött hófehér futballisták, volt idejük. Egy-egy eltévedt golyó, ha a lábba, szívbe ütközött. Most nem lehetett beszélgetni. Most is megvannak a hátvédek, de világos nappal is alig van mit mondani, se idő, se tartalom. Kifogytak a szóból és az időből. Csak a kapu van. A fekete kapu, a maga félelmetesen lyukacsos téglalapjával, az üres kapu, a kapus nélküli háló, amikor a támadással szemben már csak ő áll, centerhalfként, hátában a távoli mezők kapu mögötti ürességével. Arra szállna el a labda, arra szállt el a labda, mikor gyerek volt. Abonyban szállt el a labda, mikor lementek Királyival és Bothtal játszani délelőtt a suli helyett. Szürke poros futballpálya volt, balra Királyi, jobbra Both, és a labda messze elszáll, mikor a háló nélküli kapuba rúgták, elszállt a mezőre, mely a kapu mögött volt, és ő szaladt utána az enyhén lejtő nagy durva füvek között, és kiabált vissza a srácoknak, hadonászva: nem ér, nem ér!

Ők voltak az ellenfél és a saját csapat is, hol hárman csatár, hol hárman hátvéd. Ide-oda fordultak, háromszor támadtak Angliának, háromszor Magyarországnak. Kapus akkor se volt. Micsoda kapufákat rúgott! A kapufa porzott, a labda meszes lett. Szinte jobban szerette a kapufát, mint a gólt. Bolondság, ezt már akkor is mondták, de ő nem is akarta nagyon magyarázni. Valahogy az volt az érzése, hogy a gerendákat sokkal nehezebb eltalálni, mint a kapuba lőni.

A kapu maradt meg most csak. Milyen izgalmas volt. Ide tették a lasztát, oda tették, és az rúgott, akinek nagyon lábra jött. Becsületesek voltak, a „helyzet” többet jelentett, mint hogy ki rúg. Hol háttal, hol szemben. Előrefutni, le a félpályáig, és onnan „fölhozni”. Igazi meccs, fele pályán három emberrel. A tizenegyest ő szokta védeni. „Tizenhatoson belül kézzel érintett Both.” Olyan hivatalos volt Királyi hangja. „Véd: Tacskó.” Nem gúnynév, valódi. A fehér tizenegyes pontra kerül a labda és jön. A világ legnagyobb eseménye. Ilyenkor minden elhomályosodott előtte, ködök úsztak a szívére. Göncölszekér forgott a fejében, eltűnt és megnyúlt a pálya, olyan volt, mint a végtelen. Mert mindig a lehetetlen érdekelte. S a tizenegyest kivédeni az volt. Legtöbbször el se lehetett mozdulni, már benn volt. Ilyen a gól.

De most csak durva védekezés van. Gáncsolás, öklelés, taszítás nappal, mert éjjel az se. Éjjel a takaró, a futballpálya emlékezete. Mert Béla nem tud bejönni. Hát ki tud? Ő igazán független ember. De hát ezt nem lehet erőltetni. Apa és fia közt nem lehet baj, csak játékkard, kártya, papírcsákó, hógolyó.

Mikulásnak öltözött föl egyszer, pedig már nyolcéves volt Béla. Ők ketten éltek pedig. Réges-régen. Anya meghalt, nagyon hamar meghalt. Kimondhatatlanul hamar. A gyerek egyéves volt. Ő hazajött, haza kellett jönnie, és az lett a hivatása, hogy ezt a gyereket szeresse. Pedig szeretni nem könnyű. Meg kell tanulni, külön tudomány. Apának lenni nem egyszerű dolog. Különösen, ha az ember a nagybátyja csak a gyereknek. Most úgy érezte, hogy ez nem becsületes dolog, huszonkilenc év telt el kettőjük között, amit le kell írni, jóvá kell írni, meg kell mondani. Mikulásnak öltözött, nagy fejű Mikulásnak, Bélát beültette a nagy tükör elé, s csak egy gyertya égett. Ma is látja, hogy lobog az egész kép, égő szemekkel figyelte a fiú a játékot, rég nagy volt ahhoz, hogy elhiggye a történetet, és mégis elhitte. Mindnyájan így vagyunk. Ha látjuk, el kell hinnünk. Péter, az öccse, öngyilkos lett. Bolond dolog, bolond család. Ő már rég nem élt itthon, hatodik éve. De hazajött Annához és az egyéveshez, aki takaróba összeszorítva feküdt, mint egy báb, és nevetett, egyik szájszögletét elrántotta, mihelyt meglátta. Minden jó volt. Szisztematikusan megsemmisítette Pétert, a fényképeket, az emlékeket, a lelkét, a szagát is. Csakhogy Anna is meghalt rövidesen, egy huszár, egy katona, egy ember, és nem volt kedve a boldogsághoz. Csak a halálhoz. Furcsa dolog. Ő rohant haza, mint a szobor. Előrenézett, és bánatba burkolózott, és nem sértette meg az ura emlékét.

Mikor ketten maradtak Bélával, már tudta, hogy mi a hivatása, a sorsa. Amerika végleg elcsúszott, mint egy bank, egy vállalkozás, egy rossz sziget, csődbe dőlt áru. Az ember szerepet keres, és szerepet talál. Van, aki művezetőnek képezi ki magát, van, aki festőnek, az ő feladata sokkal nehezebb volt, apának lenni. Kidolgozta a szisztémát és gyakorolta, türelmesen, mint a biztosan üdvözítő módszert. A kisbaba ott feküdt, aztán ült, állt, fogai jöttek, és bejárta a szobát, a levegőt. Ő mindent elpusztított, ami a múltra vonatkozott. Ketten maradtak, Béla és a Mikulás, ott állt Anna egy vörös pongyolájában, vattaszakállal és virgáccsal, rúzzsal az arcán. Béla megijedt, a cipői a kezében voltak, szaladt felé, szaladt és kiabálta:

– Apu, apu! – és belebújt az ölébe. – Ne légy Mikulás! Apu légy! Mindig apu légy.

A kórházi szobában ült a csönd, a csapat holtfáradtan feküdt, mint egy agyonfutballozott brancs. Olyan nehéz ez az egész. Vagy huszonöt éve rendezi a jeleneteket, poentírozza a helyzeteket, hogy könnyű legyen. Baráti. Fájdalmatlan. Igaz. S elsurran az alkalom.

Mennyit készült a monológra. Tizennégy éves volt Béla, ő is korán hazament. Megmondta neki, hogy jöjjön haza másnap időben, fél hatra. Aznap alig tudott dolgozni. Holtfáradt volt, mert éjjel nem aludt, csak fogalmazta a mondatokat. „Béla fiam. Érts meg. Nem történik semmi, csak akarom, hogy az igazat tudd. Mert becsületesebb az. Én nem vagyok a te apád. Ne mosolyogj. Apád az én öcsém, de én igazán úgy szeretlek, sőt. Érts meg. Már nem vagy kisfiú, megértheted, hogy… Én nem nősültem meg, mi ketten éltünk…”

– Apu – robbant be a régies szobába Béla –, ugye, nem késtem? – Lógott rajta a kabát, állt csak, állt ott, örökké állt, a sapkája kissé félrecsúszott és haja előrebukott. Péterre hasonlított, nem Annára. Ekkor szerette meg igazán Pétert, hogy ilyen szép hasonlatosságot hagyott maga után. Ő ott ült már fél öt óta és morfondírozott. Főzött magának teát, azt bevitte, dobogott tőle nagyon a szíve. Megrendítő lesz a fiúnak. Talán korai.

– Ülj le – mondta mély hangon, hogy izgalmát leszorítsa.

– Mély hangod van, apa. Mint a farkasnak.

– Igen – mosolyogni próbált, de hirtelen látta magát kívülről, ahogy erőlködik, mint a súlyemelő, hogy egy lehetetlen súlyt kinyomjon. Szinte arcizmai is kidülledtek. Ez a gyerek mindig viccel, mint Anna. A drága Anna. A kutyafáját, most nem Anna a fontos.

– Fiam, hogy néz ki a cipőd? – kérdezte gondterhelten.

Béla összevissza mentegetőzött. Ő meg már nagyon megtanulta az apát és nagyon tudta. Rettentően tudta. Most is látta a fiát.

– Most már – kezdte – nagyfiú vagy, Béla. Tudod, ez barátsággal jár, komoly kor. – Kortyintott egyet a teából, s a csésze fölül nézte a gyerek összekulcsolt kezeit, rongyos térdét a bricseszen, a babakéz jutott eszébe, mikor megjött Amerikából, beállt a családba, de Anna nem élt vele, inkább elhalt.

– Apu – szólalt meg halkan Béla –, tudom, hogy mit akarsz mondani. Én is tudom. Ismerem a kötelességemet. – Ő úgy érezte, hogy segíteni akar neki, egészen belerendült, és hallgatta a fiút. – Nagyfiú lettem. Tudom én ezt mindenből. Segítek neked, nem rongálom úgy a ruháimat se már, csak ma fociztunk – és bal kezét a lyukas térdre tette óvatosan. – Meg egyébként is vigyázok. Itt olyan sok minden történik, kinn a Lajos utcánál. De bízhatsz bennem. Értem, hogy mit akarsz mondani. Hogy nagyfiú lettem. Már tavaly kezdődött. De te régebben is mondtad, hogy a férfiak mások, komolyak, és én vigyázni fogok magamra.

Elfordult. Alig bírt megfordulni. Két ember eltölt egy életet együtt, az nem semmi. Azt nem lehet jóváírni, még az igazság számlájára sem. A takaró most súlyosabbnak tűnt. Verejtékezett. Most az egyszer meg kéne törölni legalább a homlokát. Egész nap védekezett, rúgott, gyötrődött, belátta, hogy jól van ez így, de most a homlokát, legalább a homlokát kéne valakinek megtörölni. A nővér árnyéka háromszögletű kendővel volt borítva. Olvasott vagy sírt. Messze, messze.

Ez volt az utolsó kísérlet. Béla olyan gyerek maradt, ugyanakkor olyan önálló, hogy nem lehetett hozzáférni az igazság legélesebb fegyvereivel sem.

Mikor először próbálta meg, berúgott. Konyakot ivott, gyűjtött rá régtől, hogy kényelmesen menjen az egész. Béla kicsi volt, még iskolába se járt. A szomszéd gyerek is átvolt, azzal játszottak, emlékszik a színes kockákra.

Most is érzi a kulcs fogainak tapintatát, ahogy megkereste, hogy melyikkel kell kinyitni a felső zárat. De nem volt becsukva. Ez már rossz jel – gondolta –, a szomszédok átjöttek. – De aztán csak Bélát és Karcsit találta otthon, kockáztak és lóversenyt játszottak. Kis, színes plasztik lovasokkal futottak körbe az apró kockás táblán. Mély hangot erőltetett, és így beszélt: – Gyerekek, Joe bácsi vagyok. Értsétek meg. Joe vagyok! – és kiabált torzult arccal, a gyerekek kicsit megijedtek.

– Apu, ne viccelj, inkább gyere játszani – mondta Béla, mint valami bölcs, és dobott a kockával. Mindig belement a játékba.

Ő térdre esett. Sírt is, bolondozott. Eltorzította az arcát.

– Nézzétek. Tetovált a karom. Amikor átmentem az Óperenciás-tengeren, a matrózok tetoválták a karomra ezt a szívet – és mutatta a gyerekeknek. Azok izgatottan figyelték, de Béla megszólalt.

– Tudom, az van belevésve, Anna. Anyu – és komoran nézett.

– Joe vagyok, drága gyerek. Joe, a bácsi. Nem emlékszel? Joe és Joe. Az is szép név. Áthajóztam a világot.

– És aranykardot hoztál – kiáltotta veszekedősen Béla, hogy észre térítse.

– Joe vagyok. Nem hoztam aranykardot.

– De igen, itt van. – És átszaladt a nagy szekrényhez, melynek aljában Péter huszárkardja volt, finom verettel. Hozta elő és mutatta, nagyobb volt, mint ő. A markolat apró acélhuzalokkal volt átszőve, és egy aranybarna rojt csüngött le róla.

– Nem lehetsz Joe – mondta a gyerek. – Nem engedem. Kár beszélni. Apu vagy és huszár. Hiszen nem azt mondtad mindig? – Játszott a gyerek, nagy bolondosan. Az ember bólogatott, és térden állva meghajolt. A gyerek kivette a kardot, nehezen huzigálta, mert két méter is volt hüvelyestől, de a szomszéd gyerek segített neki. Vállára ütött a térdelő alaknak, ahogy a Tolnai Világlapban látta:

– Vitézzé ütlek ország-világ nevében. Tiéd a kard, a hatalom és dicsőség. Ne sírj. Látod, én se sírok. Nem vagy Joe. Nem is leszel. Rendes, nagy, igazi apa vagy.

Apa és fia között nem lehet baj.

Aztán hazaküldte halkan a szomszéd gyereket, és ágyba segítette, levetkőztette nagy nehezen, és reggel egymás mellett ébredtek hárman, Joe, a kard és a gyerek.

A viziten hosszan tanakodtak mindig, Bálint, a főorvos, és a három beosztott. Tegnap is.

– Megcsináltátok a vér-cholesterint? – A lázlap lebegett, szinte verdesett a kezében, mint a lepke, befújt az őszi ködös szél a felső ablakon.

– Meg – mondta a kezelőorvos, Előd dr. – Normális.

– Ja, látom. Szóltatok a röntgennek? Egy üres koponyafelvétel kéne.

– Nem tudom. De mi a csoda lehet? – morfondírozott Tábori is, a másik kórterem orvosa.

– Maga a rejtélyes beteg. Nem tudjuk, mi van magával. De majd csak előbbre jutunk. Szólni kell Salamonnak, hogy jöjjön át, nézze meg, csináljunk új EKG-t is. No, majd csak rendbe jön. Szóval kapja továbbra is, amit eddig – és homlokráncolva továbbment a jobbhátvédhez, kezét kissé széttárva.

– Tudom. – A takaró úgy nyomta, mint a fal. Belesajdult a csontja is. – És tudom, mi a bajom. Az alapelemekből nehéz ezt az egységes folyamatot bizonyosan megállapítani. Nem lehet rögtön áttekinteni. Negyedik hete fekszem itt. Én már tudom, mi a bajom. Meg fogok halni.

A hajnal nagy hullámmal öntötte el a szobát. A kövek világosabbak lettek valamivel, a csap nikkelje megvillant. A nővér eloltotta a kinti lámpát, elment a raktár felé, aztán visszajött. A sima szél egyenletesen fújta az ablakot.

A folyosó végéről csöngettek, és a másik nővér kísérte is befelé Bélát. Óvatosan lépkedett. Az ágy mellett megállt. Az apja arca egy újsággal volt letakarva. A félhomályban látta. Állt, állt ott Béla, ujjai a föld felé csüngtek, mint régen. Így aludt mindig – gondolta –, hogy teljes legyen a csönd és a béke.

Egy apa és fia közt nem lehet baj. Nem lehet zavar, csak játékkard, csákó, és piros mente, mely olyan, mint a vér.

Baba nincs

Az asszony az ablaknál állt a nagy melegben. Este volt. Nagy vörös cserépkályha égett. Alulról zaj hallatszott föl, a mesterséges tavon korcsolyáztak a gyerekek, kiáltoztak, sikongtak. Messze, ködbe veszett a táj, az utca szemközti oldala is, rézsút a park fái, a hangok mögüle törtek ki, mintha bura alól jönnének. A zongora fölött négyszögletes, olajjal festett öreg kép lógott, egy lányfej a fák előtt. Az asszony puhán, csöndesen állt, szinte összeroskadt. Olyan nagy volt ez a teher, ez az egész bonyodalom. Öt éve élt már ebben a lakásban, de sose érezte ennyire a szoba, a ködbe vesző utca súlyát. „Idegen” – ezt mondta neki a kislány egyszer váratlanul, minden előzmény nélkül, ahogy a szobába lépett. Ő nem válaszolt. A gyereknek végeredményben igaza volt, ő a két gyerekkel nem talált kontaktust. Szerencsére a nagyobbik, a fiú az édesanyjánál nevelkedik, attól jobban tartott. Ez a kis piros lány nem veszélyes, ezt gondolta sokáig. Olyan volt ez a lány, mint a nyers hús. Pedig az arcát leheletfinom bőr fedte, különben is nagyon fehér, átlátszó bőr borította. Talán ezért volt olyan ijesztően és szépen piros, a bőr mögött minden átlátszott, mint egy finom hártyán, nyersen, erek, vér, föltöltött hús. Az ujjai is ilyenek voltak, vékony, merev, ideges ujjak, vörösek. Ahogy a tollat szorongatta és a ferde iskolaasztalka előtt ült, azt mondta az apja: „rossz a vérkeringése.” Erre ő sose gondolt. Hogy lehet egy nyolcéves lánynak rossz a vérkeringése? Andor azt mondta, öröklött. Gégészként dolgozott a Balassában, de jó orvos volt minden területen.

A lány most is a leckét csinálta. Az asszony nem nézett rá. Az anyja se szereti igazán, különben ezt is elvitte volna. Vagy nem tudja eltartani? Ő mindent megad neki, öltözteti rendesen, fésüli szőke varkocsait. Persze, minek egy ilyen lánynak manapság copf. Mindegy, Andor szereti.

Nem lehet csak úgy szeretni. Amikor Andort a kórházba helyezték, nem gondolta volna, hogy itt az Attila utcában, az első emeleten fog állni az ablakban, hátában egy kislánnyal, aki ellensége. Az emberek élete összeszövődik, és nincs visszaút. Ó, Andor. Andor most is drága, csak annyi dolga van, a Siketekhez is jár egy héten kétszer.

– Megvan a leckéd, Baba?

– Nincs.

– Nem megy?

A lány görcsösen tartotta a tollat a kezében, és mereven nézte az előtte fekvő kék mondatokat. „Otthon. Az asszony az ablakban áll. A zongora…” – a zongora – ez nem tud zongorázni, ez csak áll az ablakban, anyu zongorázna. A mélyből kis klimpírozás tört fel a gyerek fülében.

Az asszony megfordult. A lány is odanézett, két külön ember, elég nagy már egy ilyen gyerek. Ekkor látta, az alacsony villany fényében, hogy az asszony jobb füle hiányzik. A ritkás haj alól kilátszott a takart lyuk, fölsikoltott és kiszaladt.

Az asszony nem értette. Odament az irkához. „Otthon.” Lassan lépett, óvatosan, mintha elriasztaná a csöndet. A kályhához ment, a színesre égett kokszok, mint kék és lángoló tojások, átvilágítottak a mintázott vasrácson.

– Baba? – Andor a kezében hozta orvosi táskáját, télikabátja kigombolva, szemüvege bepárásodott.

– Kiment.

– Hova ment ki ebben a nyavalyás időben?

– Talán az utcára.

– Az utcára? Megbolondultál.

Az asszony nem válaszolt. Fölállt, a politúrozott kisasztalhoz lépett, cigarettát keresett.

– Vesd le a kabátod. Majd hazajön.

– Hazajön. Ezt te csak így mondod?

– Elszaladt valamiért.

– Elküldted?

– Nem. Talán fél.

– Fél?

– Igen. Fél tőlem.

– Ne bolondozz. Olyan jól megvoltatok.

– Olyan jól megvoltunk. Egyél valamit, megcsinálom a vacsorát.

– Nem értem.

A lány a lépcsőházban volt, a második emeleten belső folyosók vezettek a lakásokig, a lengő üvegajtó mögött guggolt, és nézte az udvart. Nagy hó állt a poroló mellett, oldalt égett egy lámpa. Pár gyerek hancúrozott, visítoztak. Ujjait összefonta, vörösek voltak, lilák valósággal. Nincs füle. Füle sincs. Rémes. Ezt sose gondolta volna. A másik oldalon sincs. Megreszketett, hideg is volt, a rács rozsdaszemcséi tenyerére tapadtak.

– Baba! Baba! Baba! – süvített a neve, ahogy szaladt a strand homokján. Könnyűnek érezte magát. Esetlen mozgása most szárnyalt, a nap beborította. Mihály hangja szállt messziről. Ő futott. „Baba” – ő a Baba. Fürdőruhája sárga volt, vékony, sovány testén kicsit behorpadt. Kifele szaladt, a part mentén. Jobbra füves területen alig napoztak. Nem érdekes. Most könnyen futott, lábujjai alig kapaszkodtak a könnyű földön.

– Hova futsz? – Mihály kedves, magas ember volt, lenszőke hajjal, orvos. Egyáltalán, mindenki orvos, ha belegondol. Másfajta ember nincs is a világon.

– Baba!

Baba nincs – gondolta, a víz felől meg szél fújt, nagy napban állt a táj –, Baba nincs – mit akartok? Csak egy mozdulat, egy görcs maradt belőle, egy föloldatlan csomó, egy puha golyó, szorongás. – Baba nincs, ti férfiak – megérthetnétek végre – apa, Mihály, szerelmes Tomi – Baba nincs, nem nő, igazi, vérbeli nő, csak egy nőnek a tagjai, kis has, váll – de Baba nincs sehol. Körvonalazott Baba nincs. Jó volna, ha most ebben a futásban eloszlana, eloldhatná magát a földről, mint egy rosszul sikerült matricát, melynek szétszóródnak a részletei – szaladt – ó, ti férfiak, hogy akartok megfogni engem, nincsenek csak körvonalaim, belül semmi sem vagyok –, a strand puha rácsához ért, szinte beleütődött, mint légy a hálóba, belekapaszkodott, mint egy ötágú csillag a drótkerítésbe, mely egy kicsit himbálódzott a súlyán. A tenyerén kis rozsdaszemcsék voltak, lilás ujjai dudorosan álltak a levegőben. – Rossz a vérkeringése – azt mondta apa.

A temetésen mereven tartotta a táskát. Sose érezte magát orvosnak – igaz, minek is. Pedig kitűnően tanult. A vizsgán majdnem rosszul lett. Az új állásban az injekciós tű kiesett a kezéből. S ezek a vörös ujjak is, el kéne dugni őket. Ó, de a kislány maradt. Ahogy a ravatalon feküdt az apja, megint teljes biztonsággal érezte, hiába igyekszik felnőni, lehetetlen. Mellette állt az anyja, s távolabb az idegen. Az ő arca most is dundi maradt, finom hártya fedte, áttört rajta a hús nyers színe. Nő? Apjára kéne gondolnia, hogy meghalt, vége, sose áll többé a kisajtóban, kigombolt télikabáttal, bepárásodott szemüveggel. Hát így meg lehet halni? Nagyon rosszul volt, ilyenkor félelmében alkohollal tartotta magát egyensúlyban. Most mindenki megérzi majd, ha kondoleálnak. Nem baj. Az ő bajuk. Muszáj.

Mikor Mihálytól elvált, nem gondolta, hogy ilyen gyenge lesz. Ilyen gyerek. Mihálynak a tarkóját látta maga előtt, lenszőke haja géppel fölnyírva – idegen. Ő is itt van valahol, érezni fogja rajta az alkoholt. Az ő baja. Neki nincsenek illúziói.

„Imádkozzunk azért a testvérünkért, akit közülünk leghamarabb szólít el az Úr…”

Az Úr. Nem rossz. Meg „szólít el”. Szél fújt. Födetlen szőke fővel állt a sírnál, egyedül. Körülötte szétszórva bátyja, Mihályék, asszonyok. Arcában fájdalmasan és jólesően érezte az alkohol zsibongását.

– Elkísérjelek? – kérdezte halkan mellette Mihály.

Rázta a fejét.

– Ne butáskodj. Csak leülünk két percre. Iszunk valamit.

Iszunk? – gondolta. – Csak nem tudja ez a drága balek ember is, hogy dülöngök az inspekció alatt? Igaz, ha tudja is. Tönkrementem, ennyi az egész. Mindenkivel megtörténhet.

– Hogy élsz mostanában, Baba? – A férje ült előtte, valóságosan, pedig két éve különváltak, nem látta. – Nem nézel ki valami jól.

– Nem. Tudod, általában is gyenge vagyok.

– Ne légy mártír.

– Nem. Sose voltam az. Gyenge jellem.

– Egyáltalán, épp ellenkezőleg.

Apja régi barátnője jött oda hozzájuk a terem másik végéből, talán azt gondolva, hogy férje oltalmában nem lesz olyan sértő. Ősz volt a haja, most is gondosan álláig leeresztve. A presszó vaslábú székei alig akartak mozdulni, de ő odafurakodott.

– Jó napot, drága Misi. Hogy van? Gyerekgyógyász? Szép. Nagyon szép. Babácskám, csak azt akarom mondani neked, hogy a hagyatéki tárgyalás két hét múlva pénteken lesz. Gyere el, ha tudsz. Jobb és szebb is, ha megegyezünk. Látja, milyen makacs most is? Ó, Misike. Mennyi minden történt azóta, hogy találkoztunk – elsírta magát, Mihály fölállt, illően.

– Jól vagytok? – kérdezte később Mihály.

– Iszom.

Mihály nevetni próbált. Majd rendbe jössz, valami ilyesmit mond. Majd rendbe jövök? Hogyan? Az egész kórház tudja, az egész orvosi kar, az egész világ, hogy végem van. Mit akarnak még? Mit tudok még tenni?

Az ablakban állt. Gyula volt az egyetlen ember, aki föloldotta. Házasságát nem élte át, Mihály egy lenszőke barát maradt mindig, egy telefon, egy segélykiáltás, hideg lábak a paplan alatt. Ó, muszáj, hogy így legyen. Hűvös volt ebben a kis vizsgálóban. Itt lett először Gyuláé. Hogy tudott ő ide jutni? Gyula kopaszodó, két oldalt van őszfekete haja, orra puhány, lukacsos, de föloldotta, mint egy kötést. Akkor meggyógyulhatott volna, valami új házasságban. Ó, de Gyula csak úgy mondta, mikor az ő osztályára került. Hosszú ideig mondta, de mégiscsak mondás volt.

A hűvös levegő beáradt, ő a vasrácsba fogódzott. Gyula egy érdekes osztályvezető főorvos. Semmi más. De elfelejteti vele a világ bajait. Nem tud szabadulni tőle.

Az új kolleganő jött be most. Csak ne kellene beszélni, alig mozog a nyelve.

– Mit csinálsz? – magasra tornyozott, sima barna haja volt.

– Semmit. Szagolom a levegőt.

– A főnök megjött. Nemsokára vizit lesz.

– Jó – kapaszkodott lilás ujjaival a rácsokba.

– Te – közelebb jött Anna –, most láttam csak igazán a főnököt, tudod, előttem ment Bandival a folyosón.

– No és? – nem fordult meg, a lenti csupasz fákat nézte.

– Te láttad már? Micsoda füle van! Ilyet még nem láttam. Az egyik oda lapul rendesen, sőt túlságosan, a másik olyan furcsán eláll. – Nevetett, szinte kuncogott Anna, fogalma se volt Baba és a főnök viszonyáról.

– Láttad már?

– Láttam.

– Na és? Nem muris?

– Nem. A szeretője vagyok.

Anna rémült arcot vágott.

– Jaj. Jaj – arcához kapta a kezét. – Hát ez borzalmas… ez a… ez a fül… Ne haragudj. Ne haragudj. Jaj… – Kiszaladt.

Baba. Babácska. A saját nevét mondta és az üvegszekrényhez ment. Az elvonáshoz való konyakot vette elő. Baba. Babácska. Kilöttyent a szőnyegre az ital. Vizespohár volt csak, félig töltötte. Az üveget az asztalra tette a vérnyomásmérő mellé. Kék mondatok úsztak a szemében. „Otthon. Az ablakban… az ablakban…” Marta az ínyét az ital. Fogai között állt, arcbőrébe szaladt. Piros ujjai a pohárra kulcsolódtak. Baba! Hol van Baba? Csak kiszaladt a folyosóra.

Inkább egy zugban

Az asszony ott állt a kocsinál. Az autó – piros Skoda – tetejére tette a kezét, könnyedén, mintha csak simogatná. Kitárva az ajtók, rámolás, színes csomagok. A hátsó ülésen nagy nylonlepedőbe bugyolált holmi, az átlátszó burok alól kivilágítottak a ruhák töredékei, sárga kardigán, kék kötött ruha, férfipulóver fekete nyakkal, vörös kockás pokróc.

– Maga, Török úr, sose jön? – Mély, színes hangja volt az asszonynak, ahogy beszólt a nagy ház földszinti ablakán a férfihoz, aki könyökölve nézte a dagadtra tömött autót, a formás asszonyt, a gumikerekeket.

– Minek? Hova menjek?

– Nem muszáj. – Kedveskedni akar? A férfi nézte most megint, szétálló világosbarna haja, zöld szeme csillogott az asszonynak, fülében lóbálózó zöld gömböket viselt. – Mi pedig megyünk. Török úr, iszonyatos itthon. Azt se tudjuk, mit kezdjünk magunkkal. Tudja, a férjemnek van egy hónap szabadsága, meg plusz napok. Nem lehet itt lenni. Magánál is olyan meleg van?

– Meleg – bólintott a férfi.

– Akár hiszi, akár nem, tárt ablaknál alszunk, meztelenül. Befúj néha a szél, és az nagyszerű. Ha esik az eső, az az érzésem, rám esik, besodorja a szél. De csak ritkán – nevetett, szögletes fogain csillogott a Skoda színe, egészen vörösnek látszottak. – Csak forgolódunk egész éjjel.

A mérnök jött, kedvesen bólintott Töröknek, két nagy bőröndöt cipelt. Kinyitotta a rakodóteret, eligazgatta a csomagokat.

– Megyünk, Török úr – odakiáltotta az ablakba.

– Igen. – Török fölemelte a szemöldökét, hogy megtartsa a kontaktust a rakodó emberrel.

Az asszony tovább mesélt, míg a férje ki-be járt az autóhoz.

– Érti maga ezt, Török úr? Nem lehet itthon lenni. Itt már nem történik semmi. Az égvilágon. Ruhánk megvan, elég sok jót ettünk – a múltkor is a Citadellában voltunk, tudja, ahol a sziklák között gyertyák égnek, és faasztalok vannak a beugrókban… Micsoda hely! Szép, mondhatom. De már elég. Érti, nem? Elég és elég ebből az országból – nevetett most, megint vörösen csillogtak a fogai, mint egy kedves kannibálnak. – Elég. Torkig vagyunk vele. Épül most, nem tudom, látta-e, kiszélesítették a balatoni út első szakaszát, de hát mondjam-e? Humoros. Inkább humoros. Szép ez az igyekvés, de már nem bírjuk. Még ez a Skoda se való rá, nemhogy a nagy Opel, amire most akarjuk cserélni. Elmegyünk, járunk egyet. Nem bírunk itt meglenni.

– Vissza se jönnek?

– Hova gondol? Nem, nem, erről szó sincs, különben sem mondanánk meg – nevetett. – De nem. Az uramnak jó állása van, tudja, jól élünk. Szakértő is, plusz pénz. Csak a környezet, amibe, hogy mondjam, bele vagyunk ágyazva. Most voltunk az Auróra szállóban, tudja, amit Almádiban építettek. Háromszázötven egy nap. Szép. Az egész jó, zöld, a szobák tiszták, sok nagy frottírtörülköző van, abba belebugyolálhatja az ember a testét. De mit mondjak? A padlón feljön a műanyag, már most be van szakadva, alatta volt egy fekete bogár. Brrr. Gondolhatja, hogy hazajöttünk.

– Gyere, Ibi, emeld meg egy kicsit ezt a tömeget, ennyi ruha, minek, nem tudom. Na, mindegy. Még. Muszáj a hátsó ablakot szabadon hagyni.

Bemásztak mind a ketten, benn nyomkodták az összezsúfolt takarókat, ruhákat, pakkot. Csak a négy láb csüngött ki, kapálóztak. Az asszony egyik lábáról leesett a fehér szandál, talpa látszott, a finom ráncok és az elég éles, nagy sarok. Jajgatott, aztán a szandált keresgélte, szétálló haja is összeborzolódott, szinte belefulladtak a kocsiba, elmerültek benne, elvesztek. A férfi most meglökte kicsit az asszonyt, aki belehuppant a sok holmi közé, visongott, kiabált, buta vagy, ne hülyéskedj, összekócolom magam. Aztán a mérnök otthagyta, ment be, az meg kapálózott benn a kocsiban. Kikászálódott.

– Ilyesmit – talán szégyellte magát Török előtt. Igazgatta a ruháját. – Szóval, megyünk. Volt már Jugoszláviában?

– Nem.

– És Bulgáriában?

– Nem voltam, még nem.

– Hát hol volt maga tulajdonképpen? Vagy itt töltötte az egész életét ebben a kis zugban, ebben a…

– Alig voltam valahol. Két-három helyen. Csak, ha úgy könnyedén…

– Könnyedén? Hát látta már, milyenek a déli hegyek? Maga azt nem tudja elképzelni. Azt nem lehet elmondani. És azok az egész kicsi szigetek. Mint a körmöm. Jugó partján. Lastovo. Viš. Csodás. Akkora házak vannak, hogy azt hiszi az ember, elviszi a szél. Fazsaluk. Pirosra festve. Halak, halszag, vízszag, tenger. Török úr. A régi városok, nagyon szép az. Nem tagadhatja. Ó, Milnában voltunk tavaly. Split. Hova gondol? És visszafelé is. Az út kitárul a hegyek közt. Rijeka, ó! Menni kell. Látni, megismerni. Hogy történjen valami.

Török könyökölt, nézte az asszonyt, arra gondolt, fújjad csak, élvezd csak. Hogy történjen valami. Fölszállni a buszra, beülni a kocsiba, nézni, mosolyogni át az üvegablakon az idegen városra. Bámulni pillanatnyi tornyokat. Megismerni, nevetséges. Szippantgatni, szedegetni. Fenéket. Ne történjen semmi. Egyetlen helyen álljon a levegő mozdulatlanul. Az újság-élet, az kell ezeknek. – Ne történjen semmi. Behúzódni, elfordulni a fal felé. Nyomtatott könyvek ezek a városok, ragyognak az ócska neonok, lüktetnek, mint a pihegő női has. Szétfolynak az emberek az utcán, vörösen izzanak az esti fényben. Még történjen valami? Semmi, asszonyom, egyetlen mozdulat sem. Rijeka, Viš szigete? Nevetséges. Piros zsaluk, olyan az egész, mint egy kupleráj, ki van fizetve. Magát is inkább tisztességesen hátradöntené a férje, több köszönet lenne benne, mint a gumikerekek taposta út. De már nem dönti. Már elég volt magából, kannibálfogaiból, húsevő szájából, szép tomporából. Elég volt neki. Inkább megy, külföldre, lót-fut, nem néz oda, csak ne lássa magát legalább. Ezt a vad-buta arcot, üres szemeket, melyek nézés-hártyájukra ragasztják a rossz emlékeket. Kuc-kuc – már csak ennyit csinál a mérnök úr, legszívesebben, mint egy óriási csészét, ami kimeríthetetlenül van és van a maga gömbölyűségében. Szeretni? Asszonyom, ne hülyéskedjünk. Ki akar még szeretni? Menni egymás mellett, idegenül, azt igen. Szép ruhát venni még, ha kell baby-dollt, azt igen. Megsimogatni. De szeretni, ne röhögtesse ki magát. Dinári Alpokon át haza, autóval? Ugyan. Hova? Hát ez a maguk lakása olyan, mint a zsibvásár. Nincs egy talpalatnyi hely, ahol élni lehetne, mert kiszorították maguk mellől a képekkel a falat, csecsebecsékkel a levegőt, autóval az utak sima vonalát, ugyan, asszonyom. Külföldön már csak fáradtak és üresek. Maga is tudja, csak ég a szeme a könnytelen, üvegszerű fájdalomtól, amellyel belenéz az egészbe, és látja, hogy nincs ott semmi. Adriai szigetek, villogó városok? Semmi. Inkább egy zugban. Megdögleni. Befordulni. Veszkődni egy ágyon, egy négyzetméteren.

– Mit mond, Török úr?

– Szép lesz ez az út.

– Maga is úgy gondolja?

– Hát… mit gondolhatnék? Persze hogy szép. Idegen…

Török bejött az ablaktól. Járt fel-alá. – Inkább egy remetelakban, fölkészülni, elkészülni. De mire? Meddig lehet egy szobában élni? – Kis örömök, összeszedett babusgatások Jugoszláviában. Kurvaélet. Esznek majd egy büdös halat Triesztben, és azt mondják, megérte. Ez aztán megérte. – Itt ez a szoba. Egy zug. Mint kövek alatt a gyík, rések közt egy élőlény. Fekete kis rácsok az éjjeliszekrényen, sima zöld lap. Behúzódni. Hogy ne történjen semmi. Semminek nem szabad már történni. Csöndnek kell lenni. Egyedüli csöndnek. Kevés kis mozgás.

– Mennyi az idő, Török úr? – A mérnök hajolt be, elválasztott fényes haján végigsimított a kezével.

– Kilenc óra.

– Viszontlátásra.

A felesége is odaszaladt az ablakhoz.

– Gyakrabban jöjjön aztán át, ha visszajövünk, jó? Hozunk színes diákat, ugye, Árpád, levetítjük Török úrnak.

– Persze hogy levetítjük. Elég jól fényképezek.

– És majd ő is látja a szigeteket, tengert, szép városokat. Jó lesz?

– Persze, asszonyom, én…

– Ó, hát ez hogy a fenében van? Milyen órát viszünk? – kérdezte a mérnök.

– Igaz. A tiedet javítják. Látod, meg kellett volna venni azt az egész kis aranyórát. Aminek a tetején…

– Kérem, ha elfogadják az enyémet, van egy jó Doxám. Új szíj… – fölvette a kis asztalról.

– Na nem, azt nem tehetjük.

– Mért? Én megvagyok itt. Itthon tudom, mennyi az idő, kivárom, amíg visszajönnek.

– És akkor legalább visszavár minket – mondta az asszony, megigazította szétálló haját, benevetett. – Majd hozunk érte valamit… Kap valamit…

– Nem, ezt nem tehetjük – a mérnök lassan csatolta az órát, próbálta a szíjat.

– Látod, még ugyanaz a lyuk is jó neked, amit Török úr használt… Egyforma a csuklótok.

– Fogadja csak el… Itthon vagyok. Tudom, mi történik velem, tudom, mennyi az idő. Van egy faliórám is, majd azt beállítom. Meg úgysem történik olyasmi, amihez óra kell, vagy idő.

– Jaj, de kedves – mondta a mérnök, benyúlt az ablakon, megszorította a kezét, szaladt a kocsihoz. A felesége integetett az autó mellől, fogai vörösen csillogtak.

Elmenni? – gondolta Török. Hova? A régi térkép, amit a falon őrzött, papirossá szürkült. A területek nem fejeztek ki semmit, a tenger kék, a városok pirosak, pöttyök a szigetek. Kacskaringós felirat a német nyelvű kartonon, Atlantischer Ozean. Már nincs út. Már semmi nem történhet, a kis örömök már csak szétszedik a testet, mint molyok a ruhát. Diakép Istenről – még ez hiányoznék a gyűjteményben. A mérnök, egy jobb pillanatban azt is leveszi a Mount Everestről. Színesben, hálóingben. Á, fenét. Már semminek nem szabad történni. Már csak nagyon pontos dolgoknak szabad történni. Egyértelműnek, halálos biztosnak. Egyetlenegynek. Összesűrítettnek.

A mérnök indított. Integettek. Az asszony lecsavarta az ablakot, odakiáltott.

– Várjon ám minket! Majd hozunk képeket! – Elhajtottak előtte. – És sokat leszünk együtt!

Már nem lehet hibázni, azt gondolta Török. Kevés az idő, az egész történelem kevés. Kevés dolog történhet, kis helyen, pontosan. Hibázni már nem lehet.

Atomfizika, szombaton

Ott álltak a kis szobában, az emeleten. Faburkolatú volt a folyosó, régi úri ház, egy operaénekesnőé. Azelőtt ilyen házuk volt az operaénekeseknek. Ez a kis szoba egy fürdőszobából lett irodává tapétázva. Az ablak vastag fehér fái, a kék csempe a tapéta mögött elárulta a mulandó gazdagságot. Nagy előcsarnok, márványlépcsők, tágasság, régi tágasság. Az épületek kifejezik lakóikat, koraikat. Ez egy individuális ház volt, terebélyes, nem is szép, de egyediségében Európa magányát képviselte, csúful, szépen. Mikor az ember a házban járt, mely most egy szövetség tanyája volt, érezte a régi lépteket, az elveszett kort. A W. C.-nek előtere volt, magas, szép csempével, két külön mosdó, s különösen az ülőtér volt nagy. Kényelmes, mint egy szoba. Vérlázító, ha az ember az országra gondol. Lerombolni, megsemmisíteni, kisajátítani, fölakasztani. Csak ilyen szavak jutnak az ember eszébe rögtön, ilyen parancsszavak. Most meg elvégezte benne a dolgát és kijött. Ilyen a W. C.-k sorsa.

K. magasan állt a kis szobában, mindig az volt az ember érzése, beüti a fejét. Cigarettázott. Azt mondta, most olvasta egy magyar származású atomtudós könyvét, érdekes. Nem olyan veszélyes az atombomba, mint híresztelik. Maga ez a tudós egyévi szabadságot vett ki, hogy megírja ezt a felvilágosító munkát. Nem hal meg mindenki, sőt aránylag kevesen. K. azt mondta, a tudós szerint a sugárzás sem olyan veszélyes, mint az ember gondolná. Amikor a Bikini-szigetek közelében robbantottak, a reggeli felderítőgép nem vett észre egy japán halászhajót, huszonhat fővel, hogy kicsit közelebb van. Azok kaptak egy adagot a sugárzásból. „Azt hiszed, meghaltak?” – „Fenéket. Betegeskedtek egy ideig, s a végén egy halt meg mindössze. Egy.” K. mutatta is az ujjával. – „Eddig még nem volt tudományos kísérlet, komolyabb méretű, mely ilyen kevés áldozatot követelt volna.” K. tolmácsolta az atomtudós könyvét.

A W. C. átellenben volt, a középső térben elhelyezkedő lépcsőházat kellett átszelni, ha az ember el akart jutni a kis szobából. Individuális W. C. volt. Az ülőtér széles, látszott, hogy a helyiséget nemcsak dologvégzésre, hanem gondolkodásra is alkották. Ilyen helyen az embernek becsesebbek, hogy úgy mondjam, körültekintőbbek a gondolatai. A nagypolgári házak magas fokra emelték a W. C.-kultúrát.

Az asszony a kis íróasztal mögött ült, a másik férfi a sarokban. K. beszélt. Szeptemberi idő volt, napragyogás. A szobából csak a fényt lehetett látni, ezt a helyiséget annak idején nem szánták hosszabb tartózkodásra. Hideg volt benne, de nézni lehetett a kinti meleget. Falombokra vetődött a nap, a levelek égtek.

Az asszony neszkafét csinált. Egy henger alakú melegítőbe vizet tett, és egy hajcsavaróhoz hasonló drótot a vízbe dugott. T. irtózott ettől, hogy így melegítsék a vizet, mindig piszkosnak érezte, aztán elfelejtette, a neszkafé híg volt, rumszínű lötty, édeskés Ovomaltin ízű, nem szerette a rendes feketét, ez meg jólesett.

K. azt mondta, nem az atombomba számít, hanem a kilövőállomások. Rakétameghajtás, irányítás, vagyis eljuttatni a kívánt területre.

Az asszony a gyerek felől érdeklődött, K. azt mondta, hagyott neki tizennégy forintot, hogy lemenjen ebédelni a vendéglőbe. De K. azért izgatta magát. Az asszony nevetett. „Legalább önálló lesz. Az a legfontosabb.” Fölhívta telefonon, nem vette föl senki. „Most ment le ebédelni. Vagy játszik.”

– Hagyd már végigmondani.

– Jó, figyelünk – mondta az asszony. Ő is cigarettázott.

A két helyiség ugyanazon a ponton volt, csak az épület bal és jobb oldalán és más elrendezéssel, megosztással. A W. C. előkelőbb maradt, azt sokan használták, új nagyasszonyok, főnöknők, gépírónők. Az előtérben rikítósárga kis Caola szappanok voltak a mosdó szélén, mint egy szállodában. Vörös csíkos törülköző lógott a nikkelrúdon, mely a csempébe volt erősítve, de olyan finoman, hogy körülötte alig látszott a cementelés hege. Szép mintája volt a padozatnak.

Arról beszéltek a kis kabinban, hogy amit Nagaszakira dobtak, az nem is volt nagyon nagy méretű bomba, mert akkor még hasadással dolgoztak, nem felszabadítással. Nem ismerték a hidrogénbombát. Persze, így is elég nagy hatású volt, épp ezért valójában Tokió fölött, a levegőben, demonstratíve akarták csak robbantani, aztán ledobták. Meg hát a japán katonai csoport sem akart kapitulálni.

K. nyakkendője az a régi, kötött fényeszöld volt, amit ősszel szokott hordani, nagyapjától maradt rá. Azt fölgyűrte, tekercsbe, aztán leeresztette. Víz-zöld, értelmes szeme volt a XX. században. Kezét lengette, ritkán szoktak ilyesmiről beszélni, egyszer s mindenkorra el akarták intézni ezt a kérdést. Az asszony átcserélte cipőjét az asztal alatt. Egy lakk, pántos cipőt húzott fel, kényelmeset, nyolcvanért vette, kéz alatt. Mindig szembenézett az emberrel, ez jó tulajdonsága volt, provokálta a nyíltságot. Persze, a nyíltság se minden.

K. még azt mondta, hogy a baktériumfegyverek is mendemonda a magyar származású tudós szerint. Ijesztgetés volt Koreában, mint annak idején a gáz. Meg hogy Amerika különben is a fegyvereket csak védekezésre használja. És ha bunkerban marad az ember két hétig, tizenhat napig, akkor a sugárveszély elmúlik a robbanás után.

És hogy sok helyen maradna azért ember, ha atomháború lenne. Ahhoz, hogy a világot elpusztítsák – egyébként nem is lehet a világot elpusztítani –, minden négyzetkilométerre nagyon erős sugárzásnak kellene hatni. Mindig marad ember, Afrikában, Alaszkában, egyebütt.

T. kérte, hadd olvashassa ő is el ezt a könyvet, de vissza kellett vinni a Kutatóintézetbe, egy orvosnak. El is indultak a pesti úton, a nap egyenletesen sütött. T. az asszonnyal megvárta K.-t, amíg fölviszi az emeletre a könyvet. A Kutatóintézet alagsorában ugattak a kutyák, büdösség áradt onnan. Az asszonnyal benéztek a vasdróttal elkerített ablakokon, odalenn sok kutya állt a fűrészporban, ugattak a fény felé, mikor meglátták őket, elhallgattak, aztán újra csaholtak. Szép formájú kis korcs kutyák voltak, rókaarcúak, színesek. Bűzölgött a fűrészpor. K. visszajött, fölmentek a Várba, mert szép volt az idő. A Várban idegenek jártak, fényképeztek, egy idős fekete ruhás ember állvány előtt guggolt, be akarta fogni a Halászbástya előtti teret, az új alumíniumbódékkal, hogy benne legyen Szent István is. Az asszony aztán hazatelefonált. Mással beszélt a telefon. „Biztos, téged hív, vagy a mesemondót.” A Fekete Hollóba ültek be, előbb a sötét terembe, majd ki, a betonra. Soká szolgálták ki őket. Már nem tudtak miről beszélni, türelmetlenek voltak, a pincér feje izzadt. A kilátás egy építkezésre nyílt, állványok, cement, homokbucka. Mellettük egy magányos antikvárium, a cégtulajdonos tintával volt kiírva. Hideg halászlét hoztak, K. visszaküldte. Sokat kellett várni. A szomszéd asztalnál is dühöngtek, ők frissensültet kértek. A csaposné kijött segíteni, mentegetődzött, hogy kicsi a konyha. A szomszéd asztalnál levő sárga hajú fiatalember azt mondta, hogy azelőtt is kicsi volt. A pincér jött később, hogy elpattant a jénai tál, amiben forrósították a halászlét, várni kell még egy kicsit. Mentegetődzött, hogy sok külföldi vendég volt, nem számítottak rá, mind frissensültet rendeltek. T. azt mondta, kár volt meghallgatni, mit hoz fel mentségére, mert az ember megbocsát. A kivégzendőket nem szabad meghallgatni.

Az ételek rosszak voltak, ültek még ott, már nem beszéltek, csak töredékekről. Az asszonynak sikerült telefonálnia, megtalálta a lányát, az megevett, megvolt. Este persze érte kell menni, mert nem tud megágyazni. „Nem tudja fölemelni a rekamiét, abban van az ágynemű” – azt mondta K.

Estefelé átmentek a csupa üveg presszóba. Nem volt hely, várni kellett. Négerek ültek benn, vagy harmincan, két-három franciával. Aztán hangosan köszöngetve kijöttek a fénykockás teremből, az kiürült, K. meg T. beültek, az asszony hazament lefektetni a kislányt.

Unalmukban fölhívták B. színészt, hogy jöjjön utánuk. Nem volt otthon. Különben is a házmesterhez kellett telefonálni, akik maguk se voltak mindig otthon. Negyedszeri kísérletre sikerült B.-t megkapni, felesége próbálni rohant, csak este jön. B. jött a fényes presszóba, motorbiciklivel, bukósisakkal, különben is kétméteres volt, így három. Szemüveget tett fel, nem tudtak megegyezni, hogy van Budapesten olyan hely, ahol nem ordítanak vagy zenélnek. Nem volt ilyen hely. Álltak hárman az estében, nyűglődtek. A presszóban B. elmesélte, hogy kitolnak vele a filmesek, tizenötezer helyett tizenkétezret adtak. Meg hogy elküldte a francba a gyártásvezetőt, mert bele akart szólni a játékába, hogy ne hangsúlyozzon egy mondatot.

– Ilyenek teszik tönkre a szakmát, apa, mint te vagy. Gazdasági emberek, nagypofájúak, de semmihez nem értenek. Azt hiszitek, a művészet is öt forintért megvehető. A rendezőnek belepofázhatsz a négymillióért, de nekem, apa, a tizenkétezerért kuss. Hogy tehetségtelen rendezőből gyártásvezetővé züllöttél, azt ne rajtam akard megbosszulni. Ebben az országban mindenkinek van valami sérelme. Ezen az egész rohadt világon mindenkinek van valami sérelme. És azt máson akarja betudni. Elég, apa. Ezt mondtam neki. Negyven ember előtt… Azt mondta, most ideges vagy. Amikor az ember igazat mond, mindig azt mondják, ideges.

Azután a kínálatról mesélt vicceket. És hogy a „vörösgárdistáknak” azt mondta Mao, egy izét nektek, mert azt akarták, hogy beszédet intézzen hozzájuk. Hát mit képzelnek, akkor beszél egy diktátor, amikor a hívei akarják. Megdorgálta őket.

K. meg T. hallgatott, T. álmos volt a sörtől, K. nem nagyon figyelt, pénzügyi gondjai voltak.

Este tízkor aztán egy lepra helyen találkoztak újra, büdös halvendéglőben. Zsúfolásig volt a kerthelyiség, piszkosak voltak az asztalok, a fiatalabbak csókolództak. Cigányzenét játszottak, nem akartak rácpontyot hozni, mert soká lesz kész. Az asszony arról beszélt, hogy senki sem érti K. legújabb írását, szidta a színészt, hogy ő se mondott még véleményt. Az mentegetődzött, az asszony a Sajtófigyelőtől kis cikket hozott, írtak róla valami hülyeséget. A színész feleségének gyöngyház berakásos öngyújtója volt, egy gyerekdarabban szerződtették, meg a Faluszínház Szegény gazdagok fölújításában. De se ügyelő, se kellékes, se maszkos. Nem lehet így játszani, ne haragudj.

A W. C. két lyukból állt, öt férfi forgolódott benne, vártak. Többnyire részegek voltak már, a délelőtti W. C. elképzelhetetlenné vált a maga tisztaságával, csempéivel, csöndjével, gondolkodó-székhelyével, mosdóival, szappanaival. A pincér, aki az asztalra visszahozta az üres féldecis poharakat, hogy tudja, hány volt, szintén a W. C.-ben várt. A W. C. bejárata az utcára nyílt, jobbra a konyhában nagy halak, piszkos edények halmozódtak, nyitottan állt, mint egy szemetesfülke. A teremben izzadt, vörös fejű emberek égtek a halászlétől, zenétől, kénsárga boroktól. Az atomfizikus azt mondaná, egy részük megmarad. Megmarad a taxisok, pincérek, négerek, állatok, diákok, vendégek egy része.

Ki kezdi el a háborút?

Öngyilkosság receptre

A jövő zenéje

Történelem

Pados ült a padon. Történelemtanár volt. Most fürdőruha volt rajta, teste türemkedett, mint a frottírtörülköző, haja elválasztva. Magányosan ült a Balaton nagy mólóján, a deszkából rótt padon, mely hamar megreped a széltől, víztől, naptól, az időjárás viszontagságaitól. A széles móló nagy téglaalapja brutálisan feküdt a napban testekkel megrakodva, melyek mint fehér piócák, alig mozogtak odább. A móló alatt piszkos víz gyűlt össze, a hullámzás ide csöndesedve ért. Én hason feküdtem, szenvedtem a naptól, mint mindig, s az egyik résen néztem a zöld vizet, mely alig mozgott lent. Az ember ilyenkor annyira közel van önmagához. Téli napok felöltözöttjeként megvan a kellő távolság, de ilyenkor a test a maga nedves és zsíros anyagában közel van, pregnánsan és evidensen jelentkezik, úgy érezni, ez maga a lelkünk: ez a vízbe mártott, szőrös, napszítta, szivacsos test. Ez vagyunk; amikor a kéz nem jellegzetesen kéz és fogásra való szerszám, hanem anyag és halmazállapot, a tüdő nem légzőszerv, hanem szivacs, fehérségünk nem egyéniségünk rétege, hanem önálló, porló, szemcsés kréta, szívünk pedig hús és érzelem. Háttal a napnak, mely fájóan és kikerülhetetlenül süt, mint egy elfordíthatatlan lámpa; lefelé, a forró deszkákon fekszünk, mint a hús, fekszünk az öntudatlanság peremén, a víz felett, az ég alatt, s kis résen figyelünk le, a tó mélyére. Ott nem jár semmi. A víz tánca apró, finom vonalkákat erezett a talajba, a kemény anyagú iszap göndörré és játékossá vált. A móló tartóoszlopaira zöld, nyálkás réteg rakódott, melynek haja leng a vízben. Sokszor olyan, mint egy álombeli arc, mely a víz mozgására kinyílik, szétáll, ilyenkor látni; aztán visszahull a rúd oldalához, és nincs tovább. A szűk résen át látunk egy elkülönült, mély világba, ahol más anyagok és törvények élnek, de most a nyár nagy kánikulájában közel kerültünk hozzájuk, csak egy deszka választ el bennünket tőlük, mert mi is hús vagyunk, csobogás, dal és dimenzió.

Pados a hajókat nézte. Napszemüvegét is levette, és nézte a szikrázó hajókat, melyek lassan úsztak el Badacsony vagy Földvár felé. Fehér lapjaik égtek a napon, messziről úgy tűnt, mintha nagy kéz tolná lassan őket a víz alatt, alig mentek. A comb elterült a deszka lapján, a szőrök csöndesen feküdtek, a víz lassan száradt Pados testén. – Ez Pados teste – gondoltam. Gazdasági történelmet tanított. Az emberi testtel élnek vissza leginkább, mondta, s akkor már tudtam, hogy mi a kapitalizmus. Öltönyben járt akkoriban. Szürke kashanadrágot, puha, jó anyagú és kék kabátot hordott. Egy ruha kék tud lenni, zöld, fehér, s mindez nagyon jellegzetes. Pados kék volt, kis fején lapos, de rendezett a haj, piknikus alkatában hevesség volt és hanyagság. Most a vízgömbök hanyagul időztek a mell szőrein, oda gyűltek össze, egyébként száradt a test a part melegében s a tartásban összegyűrve. Nem messze feküdtem. Lehettünk volna fénykép, rajz, festmény, fürdőzők címmel, de nem voltunk, csak egy diák meg egy tanár, rézsút egymásnak, föl nem ismerve egymást, a nap örök özönében, két hús, két anyag, a beton rokona, a víz vitézei, heves nyárspolgárok, fölhúzva a nap nagy dárdájára, rúdjára, és terpeszkedve a deszkán, két halhatatlan szalámi, akikben egy volt Török Bálint és Kinizsi Pál, s most téri alakzatok lettünk egymás mellett, nem is termelési viszony, nem is társadalmi viszony, csak a mindenség egy falatja, haj, víz, pipereszag és lábujj. Így, külön, nem is voltunk történelem. Nem is voltunk tatárjárás és Szent Margit, se Bercsényi meg Orseolo Péter. Vonalak voltunk, miket a festő lefesthet, nem szépség gyanánt, hanem csak úgy: ezek emberi páriák, szőr, fog, lét-csonk. Külön mi nem voltunk történelem, se óra, se tízperc, se nyakkendő, melyen ezüst sáv fut, nem határoztuk meg egymás tudatát, nem voltunk osztály tagjai, nem voltunk kaszt, háború, s a Corvinák holtan feküdtek bennünk, mint a só öreg rétegei. Őtőle tudtam mindent. Az ember mindegy, hogy honnan szerzi ismereteit, a fontos, hogy tudjon. Az ismeret önálló anyag, különböző csatornákon folyik hozzánk. Azt mondta, hogy Mátyás király, újratermelés, Le Foch tábornok, kiegyezés, elvitathatatlan, hűbéri jog, nem is ember, önálló törvények, külön a természet, szakadatlan háborúk, Internacionálé, szövetkezett a törökkel, s én mindent megtudtam, mindent, amit kell. Nemcsak abból, amit mondott, hanem az ismeretek hézagain át, egy-egy összefüggésben, egy-egy átadhatatlan gesztusban kinyílt a történelem, mint a kagyló, és benne volt a lényeg, a hús, az eleven állat.

– Sokára jöttem? – oldalt alig láttam a sötét rés mellől azt a negyvenes, nem is szép nőt. Rendes asszony volt, nem tizennyolc éves, és alig hasonlított Stuart Máriára. Arca, melle húsa, válla sárga volt, mint a csirkének.

– Persze. De jól elültem itt. Látod a hajókat?

– Ja! Már alig – mondta a nő, és nylonzacskót vett elő, paradicsom volt benne, vaj, citrom meg szalámi. Leült ő is, de fölugrott. – Ó, a mindenségit! Ez aztán meleg! – dörzsölte az ülőkéjét.

– Ja, negyven fok. Várj, lelocsolom. – Pados letérdelt a vízanyag mellé, a gumisapkával fölé hajolt mellettem, közelről láttam, a bal bokáján forintos lyuk volt, golyó vagy furunkulus hagyhatta, és vizet merített. Összefogta a gumisapka két csücskét, és ügyesen imbolygott át a vízzel fölöttem, nem is ért hozzám, de ő azt mondta, bocsánat, és lelocsolta a padot, ahová a nő ülni akart, aztán ő is visszaült a helyére. – Huh. Kegyetlen meleg.

– Azért eszünk valamit – félig kérdezte, félig mondta a nő, és szedte elő a napban összeállott ételneműt.

– Janiék jönnek este az üdülőbe?

– Mindig a kártyán jár az eszed.

– Nevetséges vagy. Ebben a melegben nem foglalkozhatik az ember Goethe Jánossal – szerette magyarul nevezni a külföldi nagyságokat is, ez is hazafias volt tőle.

– Ha nem mennek át Tihanyba.

Pados nem felelt. Vette a paradicsomot, és kést mártott belé. A piros növény húsában forró volt a folyadék. Pados gyorsan harapta, egy kis mag az állára ragadt.

– Szétfolyik – mondta, mintegy magának is lemondóan.

– Vigyázz… Kenek egy vajas kenyeret. Fogd meg addig a csomagot. – Pados fogta a zacskót.

A történelem azt tanítja, hogy az emberek szövetkeznek egymás megsegítésére és elpusztítására. Blokkokat, csoportokat találunk. Ezek a csoportok sokszor többet jelentenek, mint egy-egy nagy egyéniség. Nemde Brutusék megölték Caesart?

– Tessék. Adj egy kis szalámit – mondta a nő, és kérően Pados felé nyújtotta víztől csipkésre ázott kezét. Az belenyúlt a zacskóba s onnan halászta ki az összegyűrt szeleteket.

– Vedd le a héját!

Pados a fogával meglazította a szalagot a szalámik körül, és körmével lehántotta. Egyenként nyújtotta át a nőnek a karikákat, mint a pap az ostyát, csak pirosban.

– Még maradunk egy hétig, nem?

Pados az égre nézett. Az kék volt, mint egy szem, teljes és áthatolhatatlan.

– Úgy nézem. – Válla lecsüggedt, most, hogy nem volt rajta ruha, tizenöt évvel idősebbnek látszott, öregnek, majdnem ványadtnak. A bőre nem is igen barnult, inkább égett.

Beleharapott az elkészített kenyérbe. Fogainak a nyoma meglátszott a vaj szélén. A szalámiszeletet nem harapta, hanem egy-egy egészet húzott magához a felső ajkával. A mag ott volt az állán.

Az emberiség egyötöde ma is éhezik. Jobb nem is gondolni rá, mondta akkor. Olyan primitív körülmények között él, hogy kukoricára se jut mindenkinek. Az éghajlat miatt meg az erkölcsi viszonyok miatt meztelenül járnak. S az embert meghatározza, hogy meztelen vagy föl van-e öltözve.

Jobb szemöldöke felé egy vízcsepp vagy verejték gördült, mely az érdes szálakon megállt. De látszott, hogy izgatta, mert letörölte paradicsomos kezével, aztán újra harapott a gyümölcsből.

– Írtál Kinizsiéknek levelet? Tudod, azok megsértődnek. S ők mindig írnak. Nem jobb ilyenkor a Tátrában?

– Nem. Itt a víz.

– De mennyi ember van. Csak úgy nyüzsög.

– Te… én már megszoktam. Alig látom őket.

A nő végigpásztázta az emberanyagot. Különféle emberek voltak ott. A mesztichasú nő, a kék férfi, a fiúk kis csoportja, a Lazac, a Bársonyszemöldökű, ahogy az ember maga osztályozta. A mesztic koromfeketére, sötétkékre festett hajjal járt, az ilyesvalakiről mondják, hogy állandóan nemi életet él. Persze, nem ez a foglalkozása, dolgozik egy hivatalban. Most egész kis fürdőruhát vett, a köldöke alatt vagy tizenegy centiméterrel leér, melléből is csak egy zsinórnyit takar el, meg a bimbóit. Sötétbarna? Már csúnyára égett. Ezüstkék szeme van, nem néz körül csábítva, külön került már az emberektől, belső szokásformáinak él, nemi életet él állandóan, azt mondják, de ezt nem a kaland titokzatosságával vagy perverzióból teszi, hanem ahogy naponta az emberek vacsorára esznek rántott szeletet, szalonnát, sajtot, kenyeret. Az az ember érzése, hogy nem süti már a nap, védve van barna réteggel, mely megkeményedett, mint a bogárhát. A fiúk még fehérek. Pados nője elégedetten vette tudomásul, hogy vannak a történelemben fehér fajú emberek is. Bozontos hajukban csillogott a víz, félszegen ültek a körül a két lány körül, aki mellettük a nagy napozást mímelte. De ez nem valami jól sikerült, mert vihogtak, egymás haját turkálták, egymás hasára tették a fejüket, helyezkedtek, állandóan helyezkedtek, hogy hol a hátuk, a combjuk, a fejük, a kezük legyen a nap nagy szeme elé tárva. Legszívesebben széttárultak volna, mint egy virág, mely befogadja a szúrós méh kedves fejét. A fiúk ügyefogyottabbak voltak és kedvesebbek, ők közelségre vágytak, puszta közelségre, himnuszok jártak a fejükben, miket Sappho írt és nem maradtak ránk. A nap végigöntötte rajtuk folyékony, olajos melegét.

A Lazac kislány volt. Pados nője, míg megnyeste a citromot, mely spriccelt – vigyázz – mondta Pados neki –, őt nézte leginkább. Puha volt ez a lány. Tizenhét éves lány nem szokott puha lenni.

– Puha ez a lány – mondta Padosnak is. Az ember a tömegben nem veszi észre, hogy hangosabban beszél.

Pados körülnézett a kenyér végéről. Bólogatott előre, pedig még nem látta.

– Melyik?

– Ott, a zöld trikós gyerekek mellett.

– Ahá. Hogy puha? Miért?

– Azt igazán nem tudom. Pedig szép.

– A szeme szép – mondta Pados, és akkor már tudtam, ez az az ember, a régi próféta, a piknikus apostol, aki lázasan hirdette, hogy az ember társas lény. Az ember önmagában nem tud megélni. Ez ő. Biztosan ő, nemcsak csont és iszap, löttyedt hús és benignus izom, vizenyő és hasfal, hanem bálvány és értelem. Pompeji falfestmény, rokokó, clunyi mozgalom, zsold, svéd partok kapitánya, szemöldökéről megint letörli a cseppet, talán víz, talán verejték, talán a gondolat gyöngye, kristálygömb; ő az, szerzetes, lovag és jobbágy, evangélista, bukaresti kommunista, törökverő hős, Husz Jánoséktól való követ, Shelley rokona, udvaronc és rabszolga, akinek tőr van a fürdőruhája mellé szúrva, bármikor fölállhat és megcsinálja a francia forradalmat, hogy az emberiség egyötöde se éhezzen, mert ez nem mehet így, ő maga szónokolhat az angol parlamentben, és rettenetes hangja van, ő a mólók királya, ő az óraközi szünetek vezére, az üdülők kapitánya, tábornok a homokparton, s tengernagy azon a hajón, melyet nem látunk már a vízen.

A Lazac szeme barna volt, mély és meleg, nagy történelem úszott benne, öntudatlan történelme az embernek, aki ilyen festékeket kevert ki már az ötödik században, hogy faarcú madonnáinak örökkévalóságot fessen a szemébe. Az ember csak piros trikóba bújtatott puha, szinte elomló tagokat látott, melleket, melyeknek önálló jelentése nincs, vizes fürdőruhától hideg, finom húst, melynek a felülete olyan, mint a kanári torka, mely a hidegben is énekel. De a szem, a szem látása magába gyűjtötte azt, amit ez a sápadt kis tanítónő nem látott Pados mellett, nem láttak a móló lassú utasai, kik a természeti kéj olajos melegében úsztak önmaguk zugcsatornái felé, a gondolattalan belső világ felé, nem látta a göndör hajú, nagy lábú fürdőmester, aki tornatanár volt, és fél óráig kézen állt, nem látta ezt a szemet a meggy pirosába bújtatott társnő – csak ő látta ezt, a levitézlett próféta, öreg hús, zsír és só, pára és köldök.

– Kend be a hátamat – mondta a nő Padosnak, ahogy befejezték az evést.

– Bekenem – mondta az. A résen át, lenn a móló alatt alig mozdult valami. Régi nyarak mozdultak talán, ahol a láthatatlan zöld térben az első combok tizenöt éves pelyhei derengtek, első nagy, vizes szájak, síkos lábak, kedves kezek. Lenn, lenn, ahol elkülönülve él az emberi emlékezet, kinek-kinek a maga mértéke szerint. Lengnek a kísérteti arcok, mint a hínár foszló arca, külön látni az oszlopok bütykeit, kecskegida térdek jutnak eszünkbe, mint a szerelem. Forró nyári iszap fekszik a tó fenekén összegyűrve, amelyben megkapaszkodik a talp, a lábujj, a magas móló alatt vakációk szerelme ül, nedves, nagy szájú csókok, vizes leheletek érződnek, ez magánügy, melyben csak mint egy kép, hanyatt dőlve fekszik II. Lajos, mert nem tudta megvédeni az országát, páncélja sűrű, mint az iszap szemcséje, amelybe belehatol a nád éles hegye. A hal kis pontja villan egyet. Lenn kavarog a sötét víz. Csak a deszka fölött van történelem. Lenn szünidő van, olajos lábú lányok, melyekhez nem tartoznak személyek, királyok, akiknek nem tudni a nevét, elvesztett országok és nyert békék, miket súlyosan fizettek meg. Az ember a maga húsában él, mint a gömb, lezárva, betömött füllel, agyonégett háttal, és nincs történelem, csak a zsír, a test, a magános emlék nagy csomói, melyek gubbasztanak, mint a varangy, hosszan, vegetatíve. Mint nagy zöld üvegfejek derengenek lenn az ifjúság lámpásai, és világítanak.

– Ó – kiáltott föl Pados, és a lábához kapott. – A fene egye meg. – Lábából lassan szivárgott a vér. A szálka jó mélyre ment. Fekete tőre átlátszott az öreg húson.

– Jaj de szerencsétlen vagy – suttogta a nő, mert a bajban nagyon csöndesek vagyunk. – Várj. Hozok egy tűt. – És elment a kabinos kunyhója felé.

Pados a kezébe fogta a lábát. Egész közel volt most, a második réteg lemezén, a móló deszkáján. Talp, melyen járt vagy ötven éve, öreg talp, mely valaha nyomta a mi iskolánk szemcsés köveit; lassan szivárgott belőle a vér. Néha körülnézett Pados, nem segélykérően, inkább, hogy távoltartsa az emberi részvétet. Visszajött a nő.

– Vigyázz, majd megpróbálom – és lassan piszkálni kezdte a tűvel a húst, de az mélyen magába rejtette az odvas szálkát.

– Ó!

– Nem kell félni. Nem fogsz meghalni.

– Nem is az. Fáj – mondta tárgyilagosan.

A nő türelmesen és egyenletesen piszkálta, a seb egyre jobban vérzett.

– Minden véres lesz – mondta röstelkedve Pados.

– Nevetséges vagy. Nem hagyhatjuk benn.

Lassan csöpögött a vér. Az asszony térdelt most le a víz mellé, és vizet mert, lelöttyintette a mólót meg a sebet.

Pados most maga próbálkozott, de nemigen haladt. Rosszul esett neki kézre.

– Vigyázz… majd én – a nő kivette a kezéből a tűt.

– Fáj.

– Akkor nem tudom kiszedni, ha jajgatsz.

Pados összeszorította a fogát. Nem sikerült a bőr alá hatolni.

– Ne haragudjanak – mondtam. – Orvos vagyok, ha megengedi – hazudtam már ekkor.

Pados zavarba jött.

– Nem, igazán. Hát mi is, majd… Nagyon kedves.

Akkor már kezemben volt a tű. Sohasem szerettem az ilyen műveletet. Nem is igen értettem hozzá. Letérdeltem Pados elé, ijedt szemmel nézett. A sebre koncentráltam, mely már jócskán vérzett. Kezemben volt a láb, a régi láb, melynek kopogását annyiszor hallottam, akkor nagy, isteni zajt jelentett, határozott volt, és katonák robajára emlékeztetett. Nem lehet most középen maradni. Nem lehet elkülönülni. Ez járt a fejemben. Valami ilyesmit hallottam régen, talán 1848-ban. Különböző rétegei vannak az emberi életnek. Mély, közép és magas. A legmagasabb réteg az emberi viszonylat. Ezt tárgyaljuk mi majd… – fogtam a lábat. Megmostam kicsit, és beszúrtam. A láb megrándult, de állta a döfést. Semmi hang. Nem néztem páciensem arcára, nehogy szenvedni lássam. Mélyen volt, alattomosan a szálka. A láb nagyujja fölkunkorodott, a körmök át voltak ázva. Lassan, lassan, egyre mélyebb rétegbe értem, vérző kis csatornák mellett. Emberi viszonylat? Lenn csobogott a móló tartóoszlopainak ütődve a víz. A térdemen éreztem a deszkát, a talajt, amelyen élünk, a mindennapokat, melyek elválasztanak bennünket, és fúrtam tovább Pados húsát, hogy eljussak a szálkáig. Ki kell húzni, minden áron.

– Meglesz.

Föltűnt a hegye. Mellédolgoztam, nehogy beletörjön a szilánk. Hallgattunk. Elment mellettünk a Lazac-lány. Egy pillanatra láttam, ahogy mellém lépett a móló deszkáján, a víz porondján, ahol együtt élünk és mégis külön-külön, s ahol csak tőlünk lesz a történelem. Továbblépett, nem állt meg, a móló mozdulatlanul úszott tovább a maga embereivel. A nő már hozott gézt, mire kivettem a szálkát. Átkötöttük a lábat, fájdalmas kis dolog volt ez a szálka.

– Nagyon köszönöm. Igazán.

– Semmi.

– De. Olyan kedves. Talán találkoztunk is valahol – hunyorgott felém Pados.

– Nem emlékszem – mondtam elnyelően.

– Igazán…

– Semmi, kérem… – megfogta a kezemet, búcsúztunk.

Padosék még egy darabig ültek, álmélkodtak a szálkán, dicsérték idegen szolgálatkészségemet, de úgy, hogy meg ne halljam, rakosgattak. Aztán lassan indultak, csomagoltak, láttam, hogy Pados nehezen, de talpra tud állni, és megy.

Én akkor már visszafeküdtem a rés fölé, húsnak, zsírnak, különálló emberi csomónak, magányos tüdőnek, mely zihál, zihál, zihál, vergődik a levegőért egyedül.

Olasz utca 7.

Ismertem én nőt, aki ivott, ismertem. Hogyne ismertem volna. A délután alászállott, bepárásodtak az ablakok, szürke lett a házak odva. Ő ablakában állt, szomorú és rebbenő tekintetével, és kifelé figyelt. A nagy ablak a hátsó kertre nézett, ahol a padok pirosan és elhagyatottan álltak a kubista beosztású, sárga kavicsos térségen. Errefelé senki se közelített. A madaraknak is mély volt ez a kert a ház tövében, elkerülték. A szoba belülről se volt túlságosan barátságos. Citera lógott szemközt mind a két falon, az ágyak fölött. Mit ágyak? Díványok, szép kerevetek. Tulajdonképpen ide feküdt Nóra, ha szomorú volt. Rózsaszín arcát elborította a láng, és emlékezett. Emlékezett vagy nem emlékezett, de ivott. Hátat fordított a kertnek, és a kis kamrába ment, ahol sütemény volt tegnapról, néhány kolbász, két konzerv, kis sajt és konyak. Szép, sárga konyak, mely nehezen löttyent az üvegben, mégis fényesen. A szájat kissé összehúzta először, jóformán rágni kellett, mint valami légies húst. Az ember a borokban, poharakban valami bajtársias közegre talál, mintha valakivel volna, nem volna egyedül. Az üveg tapintata megváltozik, ahogy az esztendők járása. A tér- és súlyérzékelés, persze, csak kis körben, már ami a pohárkát és az üveget illeti. Ő is így volt. Tudományosan és szomorúan ivott, mint egy poéta. Sárga papucsot vett, és teljesen éberen és tiszta tudattal látott neki a konyaknak. Leült, és beszélgetett magában. Mosolygott, viccelődött, ejnye-ejnyét intett. A levegő is megváltozott. A férj valahol messze, kiszálláson, tette feladatát. Ő pedig szomorú volt, mint egy istenasszony, mint régi képek a templomokban. Az ivásnak nem közvetlen, hanem távoli, messzi oka van. A bíborpiros takarót fölhajtotta és odaült az ágy szélére Nóra. Töltött keveset, és ivott. Fölkúszott a bizsergés a hajtövekig, a feje búbjáig, és elöntötte. Mert ilyen az alkohol.

Régi ivó volt. A munkahelyén nem történt vele semmi baj. Pontosan ellátta a munkakörét. Szelíd, kedves, kissé visszahúzódó embernek ismerték. Mert az is volt. Önmagával szemben lett barátságtalan, elidegenedett magától. Csak a közvetlen tapintás maradt hű hozzá, megfogta kezét, és tudta, hogy ő az.

Ki szerette Nórát? Nem lehetett Nórát szeretni. Nóra olyan magányos volt, mint a fa. Nem lehetett összeköttetést teremteni vele. Megvolt a maga belső mechanizmusa, könyörtelenül kezdte újra és újra reggel a bánatot, amíg csak haza nem ért. Akkor aztán leitta magát. Rendíthetetlen türelemmel. Senki se tudta, hogy iszik. Olyan elegáns volt, olyan úri, ahogy ott ült a szobában, mint egy toronyban. Magam se szóltam semmit. Tudtam, így kell lennie, nem ülhet ott csak úgy magában. Mert az emberi szerkezetet nemigen lehet megjavítani. Kideríthetetlen, hogy mikor maradt Nóra ennyire egyedül. Nyilván otthon, a nagy zöld asztal előtt, mikor az irkalap fölé hajolt, és látta, milyenek a betűi. Akkor ötéves volt. Bizonyára akkor. Ahogy a Bajkál utcában állt a fekete zongora mellett és látta a zongora fekete tükrében magát? Ki tudja? Régen volt. Borzalmasan régen.

Mindenesetre nem keltett semmi feltűnést az ivásával. Szakszerűen, kegyetlenül és kegyelettel végezte. Mindig azt gondoltam, hogy valamit át kell rendeznem a szobájában. Áthelyeztem az egyik széket az asztal helyére, az asztalt a kályha elé tettem, a citerákat levettem a falról. Megcseréltem az ágyakat. Az ajtókat is kicseréltem, a konyhai került a szoba bejáratára. A poharak helyett alumínium edényt hoztam. A szekrényben a fogasokat kicseréltem, ki a szobában a lámpafényt, az udvarról a kertet. A faleveleket a fákról kicseréltem, és más dobozokat tettem a polcra. De most már rég nem láttam, két éve lesz januárban.

Én nem tudtam megmenteni.

Szabad szombat

A lány hunyorgott a napban. Ludas Magazint tartott a kezében, abból nézett föl, aztán visszakapta a szemét a viccekre. Nézte az idétlen piros-fekete rajzokat, almakeblű fiatal asszonyka tettetett meglepetést, hogy nem emelik a fizetését egy nap után. Piri nem értette, mi van ezen nevetnivaló.

Télikabátja piszkosbarna anyagán átütött a kopás, mint valami kis szag. Három éve vette – az olcsó műprém is megkopott a nyakánál. A villamos előtte kanyarodott a remízbe, a vezető kihajolt, mintha őt nézné. Piri visszakapta a szemét, ötödször nézte az almakeblű nőt.

Ma nem megy sehová. Tanulnia kéne, majd tanul délután. A nap rásütött piros kezére, a friss levegő csípte az ujjait. A hüvelykujja mellett ki volt kaparva a bőr az idegességtől. Mindig kikaparja, akárhogyan igyekszik visszatartani magát. Hogy eltakarja, középső és mutatóujja közé fogta a sebes hüvelyket. Nézte a vicclapot, aztán az utca szürke, didergő ragyogását a februári szélben. Szél, nap, utca. Villamos.

Nem akart beülni a férfival a vendéglőbe, de hát mit csináljon? Nézte a rózsaszín, friss férfit, aki könnyed kabátban magyarázott neki a gyárban uralkodó helyzetről. A művezetőt föléje tették – pedig képzettsége nincs, csak öreg. – Öreg szaki, jó szaki, de ez nem minden – mondta a férfi.

– Nem – mondta Piri meggyőződés nélkül, hüvelykujját tenyerébe szorítva. Körmével kaparta a kis fölhasadt bőrt az ujján. Két sört ittak – nem szerette a sört. Keserű lett tőle a szája. Pilisszentivánon sem szerette a sört, minek igyak én sört, gondolta már Pilisszentivánon, nem érzem a szájam friss ízét. De a férfi csak töltött, ő is kortyolgatta.

– Én technikus vagyok – mondta a férfi. Pistát mondott a bemutatkozásnál, technikus a Pista, gondolta. – És alá vagyok beosztva. Higgye el, szombaton vagyok boldog. Csak szombaton. A gyárban nem tudok mit kezdeni, pedig jó munkaerőnek tartanak.

A söntésből sűrű füst áradt. Egy vászonruhás férfi dőlt a pultnak, többek közt, kezében a nagyfröccs kemény üvegét szorongatva. Szemezett vele, de nem kihívóan, talán csak nézte: a lány orra hegyét megcsípte a hideg; hegyes kis orr, az arca nyersen érdes volt, friss szagú bőr. Nyaka meztelenül ugrott ki a pulóverből, sálja nem volt. A söntésben sok ember dőlt az állványoknak, köztük egy fél szemét nagy ragtapasszal beborított, olajos arcú ember.

– Ilyenkor szabad az ember. Nem gondol semmire. Igaz?

– Igen – Piri hangja gyámoltalanul tört elő a mezítelen nyakból.

– Keresni akarok – mondta Pista. Haja szabályosan simult a kialakult koponyára, szép kis hullámokban rendeződött el, mereven. – De nemcsak keresni. Élni. Tenni valamit. Azért tanultam. De a művezető öregebb…

Piri fölemelte a szájához a poharat, és nyelte a keserű sört. Szép ez a fiú, nem is fiú, valódi férfi, szép. A söntésből nézte a vászonruhás, Piri önkéntelenül a nyakához emelte a kezét, kikapart hüvelykujja szabadon remegett most a piszkos levegőben. Hagyta, hogy a fiú beszéljen az üzemről, biztos beszélnie kell. Kintről beugrott egy-egy szó – Albert, a Köztisztasági Hivatal is tehetne valamit, ne haragudj, én állva akarok meghalni, mért épp Szekeres a műhelyfőnök, mért?

Pirinek a kisöccse jutott az eszébe, Pilisszentivánon, míg általánosba járt, neki kellett etetni, a gyerek csak kapkodott a feléje nyújtott kanál után. Öcsi aztán mindig hozzábújt az ágyban, mintegy védelmet keresve, s ő melegen aludt el az iskolai feladatok gőzével a fejében, anyja még este tizenegykor is mosogatott.

A nap fényesen sütött be a vendéglő agyonmosott terítőjére, Pista még két sört kért, Piri szájában összegyűlt a keserű íz. A szakiskolában egyszerűbb – műhelybe mennek, automata gépek szedik kecsesre az anyagot –, letelik a nap. Este iskola. Hazamegy, lefekszik, rendesek a háziak, a bácsi leánykámnak szólítja, háromszázötvenért. Olcsó.

– Mindenki törekszik valahova. Összeszedtem magam, az igaz – mondta Pista, a hab lerakódott jó ívelésű szája szélére. – Van három rend ruhám, ez a nasztró – kidugta a lábát az asztal alól, a földet súroló trapéz halványlila színére is rásütött a nap. Csupa fény járta be a vendéglői asztallábakat. Piri fehér szegélyes, megtört lakkozatú félcipőjét, a vendéglő poros műanyag padlóját. – Ez a nasztró se rossz. Érti. De nemcsak erre van szükségem… Meg akarok állni a magam lábán. Már arra is gondoltam, hogy beállok egy autószerelő műhelybe, van egy haverom… De az olyan piszkos munka, megalázó.

– Meg – mondta Piri teljesen önkéntelen szájmozgással.

– Ugye? – kapott a szón Pista. – Maga is úgy gondolja? – Piri fölemelte a poharát, négy ujjal, hüvelykujját a sör takaró sárgája mögé rejtette.

– Örülök. Az az érzésem, érti. Nem a pénz… Valakivé lenni… Valaki akar az ember lenni…

– Valaki – hagyta helyben, mintegy elgondolkodva a lány. Orra pirossága elmúlt, feloldódott valami általános fehérségben. Még fölmerült benne, hogy be kéne púderozni az egészet, egyenletes fehérre, teljesen fehérre, elmeszelni, mint egy falat, aztán hagyta.

A férfi megfogta a kezét. Az erős férfikéz ráfeküdt kinyúló ujjaira. Nyirkosan feküdtek az ujjak Pista keze alatt, hüvelykujját tenyere alá hajtva hallgatta a lány a fiú szövegét.

– Érti? Valami történjen… Valaki lehessek. Így eltűnök a tömegben…

– El.

– Ugye? Így elvész az ember a tömegben… Az üzemben… hiába van ez az iskolám… egy szám vagyok, talán nem értéktelen szám, de egy zéró. Vagy legfeljebb valamilyen számjegy.

– Kettes – mondta Piri. Nevettek. A férfi megsimította a kezét, Piri tenyerében összegyűlt az izgatott veríték. Gyűrte le a keserű italt, kortyolgatta, az orrába fölszaladt a sárga sörszag. A söntésből ránézett a vászonruhás, elnyűtt férfi a fröccse fölött, a csaposnő összeszedte a kiszáradt poharakat.

– Nem valami szép vidék – mondta Piri aztán a férfinak, aki lendületesen lépkedett mellette. A nagy műúton surrogtak mellettük az autók, a 60-as busz az óbudai temetőbe vitte a látogatókat. Az új gyár fémnyaka világított a ragyogó levegőben. A betongyűrűket autódaruk emelték a platóra. A daru ügyesen mozgott a befogandó csövek szája fölött. Mellékutcákba tértek. Két jól öltözött ember piros-fehérre festett takarítóeszközökkel söpörte az utcát. Az egyiken kalap volt. Télikabátja zsebéből zsebrádió szólt, valami amerikai dzsesszt doboltak. Pista belekarolt, a lány orra újra fölpiroslott a nyers levegőben.

– Valaki akarok lenni – mondta Pista, és nekidőlt a mosott lányarcnak. – Ez az igazság. Örülök, hogy érted, miről van szó. – Egymás felé fordultak, Piri lehunyta a szemét. Mindegy. Ez égett az agyában, mint az éles napfény. Szája szétnyílt, idegen anyagként. Átfogta a férfi vállát, óvatosan emelte föl a kezét, mintha elérhetetlen magasságba emelné önmagát, érezte a télikabát könnyű anyagát, ujjai a férfi hátán kiterültek, a hüvelykujj sebes, körömkapart szegélyét a nap világította meg. Öt ujj. A férfi meghajolt.

Pista kibóklászott a konyhába. A kis óbudai viskók hajdan egymásba épült sora putrik földbe süllyedt emlékét idézte. A sár. A kötélen négy bugyi, két lengő kombiné, földig érő, rózsaszín hálóing. Öreg ingek. Az asszony húszéves szövetszoknyája, kimosva. – Mintha falun volnánk – tűnődött Pista alsónadrágban, és a csap alá tartotta a fejét. – Brrr… micsoda remek víz! – belelövellt a fejébe a tiszta hideg. Nevetett magában. Az űrhajósoknak nincs egy csepp vizük sem – gondolta. – Kombinék a kötélen. Minek kombiné egy lánynak? Lehetne csak egyszerűen pulóverben. Ez még nyüszít. – Érezte a hátán a hideg és mégis nedves ujjakat, ahogy kapaszkodik belé a lány. A hátán a vágy eksztázisában is érezte ezt a lehetetlen tapadást, mint föl-föltépődő bélyeget, aztán elnyelte az óvatlan semmi az ujjak tapadását. – Ez nem egy rafinált csaj… – fölnevetett a csap alatt, a viskósor szemben ugyanolyan volt, mint amilyenben itt mosdott. – Közröhej – gondolta, leemelte a szögre akasztott, agyonmosott frottírtörülközőt, a butángáz tartálya mint egy másfél méteres bomba meredt a feltöredezett kőpadlón. A konyhapolcon kis tankönyv hevert, Piri szíveket rajzolt a fedőlap címe alá vörössel: „A munkásosztály vezető szerepe… Az új gazdasági szisztéma elszámolási módszerei…” – az utolsó szó fölött valami ügyetlen galamb volt rajzolva. A tornácos viskókból elmosódott zajok hallatszottak. Az egyik kertben öt négyzetméteren kerti törpe, kaján mosollyal, mellette ügyetlenül, de elszántan gyúrt állatfigurák agyagból, sűrű festékkel beborítva. – „Édes angyalom” – suttogta Piri, mintha üdvösségre lelne, mintha ráismert volna a mérhetetlen ködből. Ő? Édes angyal? – Brrr! – megrázta a fejét a ráeresztett hideg víztől, a kőpadló hidege égette meztelen lábát. Nyakába akasztotta az avítt törülközőt és bement a szobába.

– Hm… – köhögött. Piri a sezlonon ült, előrehajolva, térdét fogta a kezével, mintha összetartaná magát. – Hm… Itt laksz? – Nem tudta, megálljon-e vagy továbbmenjen valamilyen irányban. A falon a tulajdonosok régi esküvői fényképe lógott, egy menyasszony, egy vőlegény. A bácsi arcán elszánt mosoly. – Szép… kis házak. Itt laksz.

– Itt.

– A tulaj… mi? – bökött a fejével a fénykép felé.

– Igen. Szeretnek engem. Háromszázötvenet fizetek. Művezető egy gyárban.

A kis ablakon erősen bevágott a fény, Piri egymásra szorított lábfejét világította meg. Az udvaron kis játékkerítés kerítette el a virágokat. Kakukkos óra a szemközti verandán, nem járt.

– Szeretnek – mondta Piri. – Csak délután hatra jönnek haza. Mintha a szüleim lennének. Este együtt vacsorázunk. – Aztán a fiú felé fordult. – Nem fázol? Vedd fel az ingedet – összegubancolta magát, fölnézett barna szemével az ablaknál álló fiúra. – Vasárnap itthon vannak. De ilyenkor a bácsi túlórázik. Sokat dolgozik. A felesége délutános.

Pista magára vette az inget. Kinézett az alacsony ablakon. Nekitámaszkodott a falnak, a festék mintája a tenyerére tapadt. A sötétedő délutánban egy föltornyozott hajú asszony illesztette a zárba a kulcsot, félrelökte az elnyűtt lábtörlőt magas fűzős, új csizmája alól.

– Na – mondta Pista. – Jópofa ez a szoba. Mint egy bunker.

Fölnevettek. Piri átfogta a térdét a kezével, rásütött a nap. Hüvelykujján pirosan égtek a kikapart bőr rovátkái. Nevetett, és kezét eldugta a térdhajlatba.

Pista feléje fordult, a kabátját kanyarította magára, arca rózsaszínűen fénylett, hirtelen átfésülte nedves haját.

– Édes vagy – mondta Pirinek, maga elé állította, mint egy kis próbababát. Piri dideregve állt, a nagy kabáthoz simult, kitárt öt ujját a férfi hátára tapasztotta.

Pista kinézett a konyhába, a szappan egy felfüggesztett műanyag tartóban lebegett a csap réznyaka mellett. Hátrasimította Piri haját, szembenézett vele, a lány homlokán kirajzolódtak a bőr alól a világoskék erek a besütő napban.

– Indulok. Szóval… Jövő szombaton, a remíznél… És ne izgasd magad.

Suszter

A sárga műhelyben senki sem volt, cipők halmozódtak, mint egy raktárban, elhasznált, agyontaposott cipők. Alacsony pult mögött kis szék állt, azon ült, mintha guggolna, a suszter. A műhelyt két részre osztotta a polchoz erősített tarka kendő; hátul ágy tornyosult, összealudt dunyhával. A dunyhára azért oda volt vetve egy csipkés, szakadt terítő, mely lyukacsosan takarta az ágyneműt. Az egész helyiség alig pár négyzetméter, két lépcsőn kellett lemenni. A kalapácsok és szögek szabályos mesteri rendetlenségben hevertek, egy suszterájban sose lehet rend. Nyilván semmi szisztémát nem lehet belevinni a szerszámok letételébe és fölvételébe, annál sokkal magától értetődőbb itt a munka, sokkal szenvedélyesebb. A cipők végeredményben konkrét emberi tárgyak, végtelen közelségben élnek az emberhez, csaknem azonosak velük, mindenesetre baráti tárgyak, melyekhez nem illik semmi ridegség, közöny. Együttérzően kell valahogy javítani a cipőket, különben munka lesz az egész, és a fene se csinálja. Sok cipő, sok ember, végeredményben emberi sors, hiszen ezeken mennek az emberek szerelembe, pincébe, utaznak, fűre lépnek, kézbe veszik őket, ismeretlen utakra tévednek, melyek olyan helyekre vezetik őket, ahonnan nem lehet az eredeti útra visszakanyarodni. Minden cipőben aranytallér van, mely elárulja s megváltja az ember sorsát, tulajdonosa életét. Egy aranytallér, talán nem is több, de azon vásárolta az az ember az ő liszteszsákját, házát, pecsenyéjét, díszköntösét, ceruzáját. A bélés alatt van. A finom, többnyire puha fehér drága bőr alá van ragasztva, láthatatlanul vékony aranytallér, mely olyan, mint a nap, olyan, mint a hold. Bearanyozza az emberek talpát, világító kis vörös bélyeget süt a lányok selyembőrébe és a megfáradt emberekébe, a gyerekek handabanda lemezvékony csontocskáiba. Az a sors az ember sorsa, meg lehet ismerni egy tallérról, mit az angyal tett az ember cipőjébe, hogy hordja, s vegyen rajta, amit tud. Ez az ellenérték. Ellenértéke a villamosnak, a selyemnek, zafírnak, életlehetőségnek, nem is kell fizetni, csak benne legyen a cipőben. Váltságdíja a fák arany hangulatának, találkozások párájának, mikor fekete ködben úszik a hajó, a parton világos az este. Menlevele az embereknek, hogy jut nekik sajt, kézelő, szőlő, papiros a füzetben, élhetnek, mehetnek, lehetnek. Vagyonuk van, egyéniségük vagyona, kis vagyon, de minden az övék, fokozatosan meg lehet venni rajta a napi zsömlét, a pántlikát, a vékony kerekű biciklit, a kerítést, a maga kemény vasrácsaival, Heidekker benyomatával, meg lehet venni rajta az egész fölvonulási terepet, az ablakok fényét, a tájat, az országot. Kis vagyon ez? Kis vagyonnak lehet mondani ezt, ami ilyen sok mindent hoz vagy hozhat? Melynek kamata a napok szüksége, százaléka a szív minden gondja? Nem kis vagyon ez.

Aki ismeri a környék cipőit, többet tud, mint a polgármester. Mindenkiről tudja az aranytallér összegét, nagyságát, vastagságát, tulajdonképpen mindent tud. Csak kicsit fel kell hajtani a bélést, óvatosan föl kell szedni a cikcakkosan vágott, puha bőrlemezt a talp belső felszínéről, a sorok cikkelye mentén, nagyon vékony késsel, baráti kézzel, fölmelengetni kicsit a bőrt mindenütt. Föl kell emelni a régi bélést, szét kell szedni csak azt az egyszerű, egybetapasztott szerkezetet, mely összefogja a láb lenyomatát, mely olyan, mint a térkép, a szögek és kis ragasztódarabok dudorai és a sima réteg között.

Horvát visszajött, lelépte a maga két lépcsőjét, és maga elé tartotta kis kék kétemeletes csajkáját, azt hozta át a fatelep melletti vendéglőből. Az egész lábas ha félliteres volt. A leves mindig idegenül mozgott benne, sose olyan meghitten, mint a tányér fehérjén. De tányért nem használt, régen nem használt, minden eszköze bádog és vas, kalapács és szög volt, még a sótartó is bádog volt, de nem is szokta használni. Megette hát az alumínium kanállal a levest, melyben apró, kemény kis tészták úsztak meg sárgarépa, a szokásos csontleves volt ez, minden hétfőn; aztán a lila füstölt hús, agyonfőzve, mint a rák, de sós, erős ízű a mellé löttyintett babbal. Ezt ette meg. Horvát magas, hajlott ember volt, nem gondolt már az ifjúságra, mely úgy húzott el mellette, mint füzesben a madár a lecsüngő ágaknak ütődve. Minden harmadik nap ha rászánta magát a borotválkozásra, s egyszer-egyszer átment a szomszéd borbélyhoz, hogy kölcsönös hallgatás mellett levágassa a haját. Nem szokott beszélni, régi özvegy ember volt, vasárnap is dolgozott, a sétafikáló polgárok ijedten néztek be a műhelyébe, ahol kevés bor állt az asztalon, egy rádió szólt, és a „Szőrös” dolgozott. Nem is tudott meglenni munka nélkül. Összeszorította a száját, és egyenletesen dolgozott, nem is volt más passziója. Látszólag meg se figyelte azokat, akik átadtak neki egy-egy cipőt javítani, mert nem érdekelte az ember, csak a lábbeli.

Szerelme nyolc évvel ezelőtt kezdődött, már senkije se volt akkor régen, és nemigen ment ki a műhelyből, csak vasárnap este hat felé, hogy megnézze, isznak-e a rigók a parkban a tócsákból. Ez valami különös jel volt számára, valami figyelmeztetés, valami intés, hogy jó a víz, az ég, amelyből a víz hullott, a rigócskák hitelesítették a tócsákat, a vizet, a világmindenséget. Ezt szerette nézni, szinte kényszer hatása alatt ment vizsgálódni a parkba, rövid negyedórára, nem is mondta senkinek megfigyeléseit, hogy isznak-e a rigók. Régen figyelte őket, régen kapott rá erre a játékra; hogy a felesége meghalt, akkor nagyon szenvedett, és nem tudott megnyugodni a sorsában. Szidta az eget, a földet, a vizeket, hánytorgott a lelke, mert szenvedett, mint a kutya, és nem lelt vigasztalásra. Akkor látta meg a rigókat, s egyszeriben megvigasztalódott, hogy olyan bátran isznak ezek a fekete madarak. Ezek a gyászmadarak, mert bármilyen kedvesek és kecsesek voltak is, mindig szomorúaknak érezte őket, mint valahogy a gyász kis paripáit, akik csak szenvednek, akárhogy is énekelnek. Megszokta, hogy nézze ezeket az állatokat, általában az volt az ő élettempója, hogy a legnagyobb ellenállás után egyszeriben beleszokott egy mozdulatba, egy örömbe, egy szerelembe, egy munkába, és nem tágított többé. Ütötte-verte a szögeket, a cipőket, és megszokta a madarakat. Megszokta, hogy úgy van az élet, ahogy van, másként nem lehet. De nem tört bele ebbe, sőt, költészetté alakult benne a cipő, a szög, a rigók története; és egyhangúsága dallamos volt, mint a harangszó. Ütésekből állt, de zene lett belőle.

Szerelme is így kerekedett, ott a parkban, túl a gyász lesújtott évein; az ismeretlen asszony egy másik városrészben lakott, messze, de idejött vasárnap a parkba, és jóba lettek, Horvát megszokta ezt a szerelmet, sokszor marasztotta magánál ezt a kedves, negyvenes asszonyt, aki ilyenkor csak kora reggel tűnt tovább a köd kanyaraiban. Hogy ez az asszony kit szeretett, sose lehetett tudni, mondják, volt egy másik szerelme is, akivel állítólag összeszűrte a levet. Nem lehetett tudni, gyakran voltak hármasban, igaz, hogy Horvát fizetett mindent, de jól bánt vele az asszony, mosott is rá, és a szemén az látszott, hogy szereti. Gyakran ült a sötétes lámpa mellett varrogatva este tizenegykor is a kalapáló suszter mellett, aki nem gondolt a rigókra, melyek a gyász madarai voltak, már el is felejtette, hogy kik ellenőrzik az égi vizet. Rádió szólt, de csak ha zene volt benne, ha beszédre fordult a dolog, az asszony már tudta, hogy át kell csavarni egy másik állomásra, vagy lezárni. A nagy pléhajtók mögött félelmetes volt a két ember a maga elhanyagolt külsejével, a „Szőrös” meg a „felesége”. Nem is figyelte meg senki, lefeküdtek-e, pihentek-e, olyan későig dolgoztak s voltak a műhely látható részén.

Az asszony az aranyakat akarta. Miért, miért nem, valami titkot, varázserőt sejtett a piszkos mesterben, a cipőkben, talán a dobozokban is, a sámfák olyan különöseknek tetszettek neki, mint a lábak. Sose használt, öt-hat darabban széthullott sámfák is hevertek a polc aljában számolatlanul, s az asszony olyan bizonytalanul nézett rájuk, mintha levágott vagy összetört emberi lábak és sarkak lettek volna, világítottak a maguk fehérségében. A szerelem minden titok kulcsa. Föltárja azokat a rejtekeket is, melyek másként sose nyílnának. Az asszony is ilyenformán érezhetett rá a lábbelik titkára, vagy isten tudja, hogyan. Talán varázslónak tartotta Horvátot, talán krőzusnak, talán szerette.

– Vedd ki az aranytallért, János – mondta aztán egyszer, mikor éjjel dolgoztak, ő valami kesztyűt kötött, a férfi kalapált. János nem felelt.

Sok idő telt el, egészen megvirradt, mire ágyba kerültek, és átölelték egymást, két idős szerető, mint a fáradt indák. Sokáig nem hozta szóba aztán az asszony a dolgot. Mi sem változott körülöttük, se brokát, se selyem. A vállán kiszakadt kabátot hordta János, átmentek a parkon, bort hoztak, és csöndesen vagy komoran ittak a csatos üvegből meg bádogpoharakból. Egy reggel mondta neki megint az asszony, mikor ketten feküdtek a durva deszkából összetákolt ágyon, a nagy dunyha alatt.

– Nem akarod? – kérdezte, hogy előbbre jusson, dűlőre vigye az ügyet. A férfi fölnézett a mennyezetre, mely elég közel volt hozzá, és a fejét ingatta.

– Muszáj. Drága ember, már olyan régen élek veled, és semmit sem kértem. Még a szívedet sem. Egy kendőt, egy játékot, egy cipőt sem. Ezt az egyet kérem, Jánoskám, öreg Jánoskám, vén teve, drága lajhárom. Olyan kedves vagy, és én olyan hozzád tartozó. Nem élünk-e réges-régen együtt, nem vagyok-e a feleséged szinte? Jóformán több, szebb, fontosabb, mint a feleség, mert mégis a szeretőd vagyok, és veled is lakom, és hajfodromba kap a szél ma is, ha kilépek az utcára. Tedd meg nekem János. Csak játék, semmi más, csak pörgetni akarom, csak kézbe fogni, á, semmi az egész, csak tudni róla, kicsit megnézem, talán vissza is adom mindegyiket. – Elhallgatott, és behunyt szemmel feküdt a szőrös test mellett, s átölelte. Hosszú ideig csend volt. A férfi aztán fölkelt, és elővett egy kis serpenyőt, melyben félig sült hús volt, mint a bélszín, átmelegítette a kis petróleumlángon. Az asszony idegen szemmel nézte őt.

– Tedd meg nekem, János! Csak azt a kis tallérkőt, ami a Mezőfi kisasszony cipőjében van. Valamit adj, muszáj nekem valamit adnod! – János odavitte a kis serpenyőt egy falapon, és az ágy szélén falatozva ült. Egy darabot fölszúrt a késre, és az asszonynak nyújtotta.

– Nem, nem, száradjon el a torkom, ha eszem. Azzal a késsel a bélést fejtsd föl, vedd ki az aranytallérocskát nekem, óvatosan ki-kiemelheted!

Elkeseredett János.

– Nem tehetem – ennyit nyögött csak, mert szerette az asszonyt, és megszokta, hogy vele él.

– Muszáj, János.

– Nem, nem.

– János, de nem teheted ezt! Nem teheted ezt velem! Te annyira finoman fel tudod fejteni a bőrt, és senki sem tudja meg, hogy nincs a cipőjében.

– Nem visz rá a becsület.

– Becsület, becsület. Mafla vagy. Az az igazság. – Kiugrott az ágyból, felöltözött, és elment. Persze este visszajött, semmit se szólt. Másnap azt a régi barátját is elhozta, azzal járogattak el a kocsmába borért Jánosék, egészen megkedvelték egymást, így éltek, elég csöndesen, szokott szerelemben, míg januárban az asszony megmérgezte a cipészt. Ott találták a boltban, rejtélyes mérgek feküdtek a szívén, gyomrán, meghalt, mondta mindenki, de harmadnapra sikerült őt feltámasztani az Atyának vagy a Szentléleknek, már nem is tudom, melyiküknek.

Szomorú ember lett János, a gégefője is megroncsolódott kissé, és rokkantan járt-kelt a téli estéken. Megint eszébe jutottak a rigók, akik nem szálltak el, megnézte őket egy-egy délután a hóban. Éjjelente meg a béléseket tapogatta, hogy azon keresztül érezze az igazság tallérjait, a lábak aranypénzét, a vagyont, az emberek, a környék pénzét. Mindet ismerte; volt, amelyiket föl is nyitott, kivette a vékony aranylemezt belőle, a lámpa felé tartotta, és nézte-nézte, úgy átvilágították a sugarak, egészen áttűztek rajta. Aztán visszatette a cipőbe és leragasztotta a cikcakkos bélést. Nem jelentette föl az asszonyt, mit is mondott volna a rendőrségen, kije-mije, meg nem is nagyon volt kedve bántani senkit. Egy barátja, aki esténként be-bejárt hegedülni, ha volt ideje, mert egyébként sofőr volt, és a keze is nehéz volt, azt mondta, vissza kéne fogadni azt az asszonyt, aki régen itt élt, mert jobb úgy. János elgondolkozott a cipők közt, nem akaródzott neki a dolog, de szép volt a gondolat. A hegedű, vékonyan szólt, valami téli orosz síkságról való dal volt, és nem is tudott mit gondolni, hogyan is legyen. Az egyszer biztos, hogy megszokta azt az asszonyt.

Másnap fölkerekedett, felöltözött a fekete ruhájába, és vett két vörös szegfűt a piacon Áronnénál. Rákospalotára ment ki, messze, villamoson, és megkérte az asszonyt a barna konyhaajtóban, hogy jöjjön vissza hozzá. Nem veszi ő ki a tallért, de együtt élhetnek még, a rádió meg a cipők mellett, melyekben a pénzek vannak, és vékony bélszínből süt húst vacsorára. Az asszony föl is kerekedett, esténként most is látni az imbolygó homályban ülni a férfival; az javítgatja a cipőket, ő meg köt, mos, csavarja a rádiót, amíg csak vége nem lesz a műsornak.

A kengurunak erszénye van

A presszó ablakai az utcára nyíltak. Az ablakból a járókelők lábai látszottak, a piac felé haladtak el. A taxiállomásnál délelőtti várakozók mocorogtak, két borotvált ember, fénylett az arcuk. Mellettük színes ruhájú cigányasszony várt. A templom ragyogóra volt festve, a pap kívülről nézte a templomot, tetszett neki.

A földbe süllyesztett presszó hajójába félhomály húzódott, néhány asztalnál ültek, a zugban is. Zöld kardigánban, szép vörös hajjal, nagy kezekkel a fiatalasszony, huszonnégy évvel. Évike, a lánya a körasztal mellett ugrált. Leguggolt. Fölállt. Nézte a férfit – szoktak találkozni. Esténként, néhányszor, mikor épp aludni szenderült, a gyermekjátékok fölött megjelent ez az arc – férfiarc. Hosszú orra, fényes fekete haja volt a férfinak – férfiszag áradt szét a szobában, Évike izgatottan nézte ezt az embert, mielőtt álomba zuhant volna. Más férfira nem emlékezett. Ötéves fejében nem volt, csak az anyja vörös haja, nagyanyja vidékről fölbukkanó szürke haja, amikor karácsonytájt kritikus arccal nyújtotta át a nagy csomagokat, egy, kettő, beburkolva selyempapírba, megsimogatta az arcát, és azt mondta: szegény kislányom. Évike magára értette, az álomba zuhanás örömében élesen csikorogtak ezek a szavak, míg anyja vörös hajjal sürgött-forgott, hogy az ajándékot hozó nagymamának teát főzzön, kapkodjon, lebegjen. Mi lesz veled, szokta még ilyenkor mondani a nagyanyja, megint csak nem tudni, kire értette, Évike elalvó arcára vagy a vörös hajú fiatalasszonyra. Mi lenne, gondolta Évike, magához szorította a csomagból kibontott nagy, fekete mackót, és szőrös melegében vele aludt.

Most a presszóban, félhomályban világosabban látta ezt a férfit, hegyes orra elébe ugrott, ballonkabátján vastag, barna prém volt. Évike leguggolt, fölállt, megérintette egy ujjal a férfi kabátját, elszaladt az üres presszórész asztalai között.

Az ablakban lassú mozgással elhaladt egy nagy kabátú, fiatal nő, előredudorodó, szép hassal.

– Évike, gyere anyuhoz!

– Miért?

– Csak. Gyere ide szépen, ülj le mellém, míg beszélünk Béla bácsival.

– Ki ez a Béla bácsi?

– Jaj, Évikém, hát ismered… Látod, ilyen… – a férfi felé fordult, aki cigarettázva nézte ezt a félcsaládot. Évike angyalhaját, hímzett kardigánját és az asszony éles szagú vörös haját. Pillanatnyi éjszakák tódultak az agyába, mikor az asszony fiatal teste őrjöngő mozdulatokra szánta el magát, és betöltötte az otthoni szoba kis terét súlyos, égető fehérséggel. A gyerek egyenletes lélegzete hallatszott.

– Az orrodon át lélegezz, Évike!

– Meg kell nézetnem a garatmanduláit… – mondta az anyja, és megsimogatta a guggoló lány haját.

– Talán orrsövényferdülése van… Meg kell nézetni… Éjjel is a száján át szedi a levegőt.

– Éjjel is, igen – mondta és gondolta az asszony, kettősen, mert ő is visszaesett a kis szoba terébe, ahol ez a felöltözött, hosszú orrú, csinos férfi kifordította belsejéből. Óvatosan és nesztelenül mozogtak a gyermekágytól távol, de a saját lélegzésének vad iramán túl hallotta a gyermekszuszogást. Hála bukott föl benne Béla iránt, aki itt ült vele a presszóban, délelőtt tizenegykor. Olyan nehezen és ritkán találkoznak, s akkor eszeveszett pontossággal számítanak ki ösztönösen minden másodpercet a megszerezhető gyönyörűségért. Igyekeznek nagyvonalúnak lenni, a férfi csöndes, mint a ragadozó, nem számító, csak biztos, halk, elegáns, mozdulatai hosszúak és kíméletesek. Ő meg… lélegzik, a lányával együtt.

– Holnapután fölmegyek… Holnap külföldi mérnökök jönnek a vállalathoz, velük leszek…

– Persze – mondta vörös hajával a fiatalasszony, lábfejét keresztbe vetve ingatta, kicsit lecsúszott sarkáról a nikkelpántos fekete cipő. Ott lengett, félmagasan az asztal oldalánál.

– Nem tudom, mi lesz a jövő hónapban… Szolnokon új részleg nyílik, két hétre biztos le kell mennem. Megindítom a termelést, a főnök új alkatrészekre kötött szerződést az NDK-val… De sietek…

A fiatalasszony elmosolyodott. Béla arcát figyelte, nem gyanúval, hiszen a meleg biztonsága kötötte össze a meggyűrt pórusokkal. A férfi visszanézett a gyerek angyalhaja fölött.

– Anyu, kérek… – mondta suttogva, az öléhez kapaszkodva a kislány.

– Mit kérsz?

– Mit kérjek?

– Na, ilyen. – Megint rámosolygott a férfira, aki megértően bólintott, apai meleg sugárzott a tekintetéből. Kinézett a félcsalád mellett az utcára, ahol női lábak siettek a piac felé. A cigányasszony még mindig a taxinál várt, lassan járt le-föl a színes ruhában.

– Csokoládécsúcsot kérsz, igaz? – fordult a férfi Évikéhez, aki anyja ölébe mászott.

– Milyen csokoládécsúcsot?

– Olyan, mint egy hegy, csak csokoládéból van.

– Nem. Anyu. Megcsókollak, jó?

– Persze – mondta a fiatalasszony, engedékenyen odatartotta az arcát a gyerek szájának, s nézte a férfit, aki jövő hónapban Szolnokon átadja az NDK-cikkeket gyártó új részleget. A férfi vodkát kért a szőke kiszolgálónőtől.

A kislány leereszkedett anyja öléből, és a kis termet elválasztó függöny leplébe burkolózott. Onnan lesett ki, betakarta a függönnyel az arcát, előbukkant.

– Nem szabad, Évike…

– Hagyd… Játszik. Beértél szombaton reggel?

– Ne is mondd… Taxival kellett mennünk. Még az óvodába is. Úgy estem be, épp kilencre.

A szombat reggel vizenyős lehelete lebegett köztük. Béla gyűrött arccal ült az értekezleten, az ernyedt testi valóság puha kényszerében tárgyalt az NDK-beliekkel, a fiatalasszony meg az írógép fölött lebegett az ujjaival. Most ránézett a férfira, a férfi a taxit váró cigányasszonyra, a lány a férfit néző anyjára. Világos optikával látták egymást hárman, külön-külön, mégis egyetlen képbe sűrítve.

– Akkor szörpöt kérek – jelentette ki a függöny mögül a kislány. Az anyja rá akart szólni, de Béla egy szemhunyorítással leintette.

– Milyen szörp van? – kérdezte a betévedő kiszolgálónőtől.

– Málna és citrom.

– Olyan feketét kérek…

– Kóla nincs.

– Évike, kóla nincs. Málnát kérjél, az édesebb…

– Nem kérek málnát.

– Akkor citromot hozzon… Meg egy vodkát.

– Citromot sem kérek. Olyan feketét…

– Nincs olyan fekete – szólt rá az anyja. – Azt nem tudunk kérni. Igyál málnát! – Megsimogatta az angyalhajat. Évike odabújt az anyjához. Kezébe vette az arcát, mint egy babáét, és nézte anyja nedvesen izzó, barna szemeit. Komolyan nézte, öreges szeretettel.

– Jó. Akkor málnát.

A férfi az asszony térdére tette a kezét.

– Januárban többet lehetünk együtt. Kicsit fölszabadulok.

Az asszony agyát megint betöltötte az otthoni kis szoba forrósága. Félhomályos, kiszámított és boldog mozdulatok úsztak a fejében, melyek megkavarták a súlyos levegőt, saját lélegzetét hallotta, ahogy mind szaporábbá változik a fokozhatatlan elakadásig. A kislány a száján át lélegzett.

Béla az utcát nézte, öten vártak taxira. A cigányasszony eltűnt.

– Anyám feljön egy hétre – mondta a fiatalasszony. – Tudod, nem mondhatom neki, hogy ne jöjjön. Mégis… az anyám. Aggódik, mindig aggódik – fölnevetett –, hogy mi lesz velem?

– Horkolni fog. Gondold el, ha huszonkét éves korában, a legszebb éjszakákon… horkol.

– Nem fogok horkolni – mondta keményen a kislány.

– Persze. Csak mondom. – A férfi nézte az asszony félmagasan billegő cipős lábfejét, a harisnya tapadó, enyhe barnaságát. Az asszony ingatta a lábát, a sarkáról le-lebillent a cipő, könnyedén. – Akkor is meg kell nézetni egy szakemberrel.

– Csak annyira féltem. Mikor a vakbelem volt, tudod – elalélt egy pillanatra a fiatalasszony a háromnegyed éves emlékre, mikor Béla taxival sietett föl vele a kórházba – megmentette –, és ő boldogan dőlt a veszély mámorával a kanyarban a férfihoz – hátha meghalok –, a taxis merev háttal vezetett – úgy érezte, ez a férfi, ez az út az igazi –, a tavaszi fák nyirkos életerőt árasztottak, a taxi ablaka nyitva volt bal felől – ő csak azt érezte, bedől – jobban mondva odaadja magát, odaadhatja – mért, talán nem is vakbél, talán rák, csak nem akarják megmondani –, a férfi olyan gyöngéd volt, mint egy puha bunda, arcán az aggódás még hosszabbra nyújtotta az orrát – egy ember volt mellette –, ő bedőlt a kanyarban, élvezte a halál lehető közelségét és a sosem volt boldogság óvó karjait – még a villamosok számtáblája is élénken elébe ugrott, az 56-os, a 18-as – suhant –, a körzeti orvos blazírtsága is föloldódott, a lakásra is kiszaladt, mentőért telefonált, sürgősen, fontos arccal – érdemes élni, érdemes meghalni –, az újságcímek most is világosan előtte vannak: Ausztráliában győzött a Munkáspárt, választásokon huszonhárom év után, a párt vezetői letették az esküt a kormányzó kezébe, és akkor indult a negyedik űrhajó a holdra Eugene Cernan-nel, Ronald Evans-szel és Schmitt-tel, aki az első civil az űrben, geológus, jelentette Houstonnak, hogy éles fölvillanásokat látott a Hold felszínéről, valószínűleg meteoritbecsapódást, de a tudósok esetleges vulkánkitörésnek tulajdonították – igen –, Évike óvodában, majd Szalai néni érte megy, vele lesz, ő meg beteg lehet, beteg, gyönyörű beteg, vörös hajjal, egy bizonytalan kimenetelű kórházi ágyon, Béla bejön hozzá a kórházba, valószínűleg rózsával – a taxi lebegett, a has aljában egyre élesebb nyilallást érzett – meg lehet halni, így – kattogott és ugrott a taxióra a taxis merev, biztonságos háta előtt –, a fák megkanyarodtak nagy ívben, Béla átfogta – belemetszenek, aztán vagy-vagy… lehet, hogy rák? Ilyen fiatalon? Mindegy, Béla átfogta – mindegy. Elenyészett mögötte a háromévi boldogtalan házasság – kitisztult, mint egy angyal –, röpült a taxiban a kórházba.

– Emlékszel? Mikor a vakbélműtétem volt, akkor láttam gyerekeket ilyen műtéttel, csupa vér volt az arcuk… Nem akarom… Sajnálom.

– Jobb előbb, mint utóbb. Ilyenkor nem fáj annyira. Lélegezniök kell. A sajnálat nem vezet semmire. – Béla fölhajtotta a vodkát, nyers íze a fogai szélét marta. – Nem tudom… El kell még rendeznem a dolgokat. Egy év alatt biztosan együtt lehetünk. Szabad leszek. Klári most rossz állapotban van, gondolhatod – a feleségére értette –, megmondtam neki, hogy… szeretlek. – A fiatalasszony arca ellágyult, mint egy bőrlabda, melyet izgalmas kezek szorítanak, hátrafordult, a presszó ablakain át látta az elhaladó asszonylábakat, siettek a piacra bevásárolni.

– Nekem nem sürgős. Nem a fészek a fontos. Azt hiszem, tudod.

– Anya… A Sanyi az óvodában mindig verekszik.

– Ne hagyd magad – mondta a férfi, és magához húzta a kislányt. Az szeretettel odasimult hozzá – a fiatalasszony úgy látta őket, mint egy fényképet – összetartozó idegen apát és valódi lányt –, még egy pillanatra az is fölmerült benne, ezek jobban szeretik egymást, mint Béla meg én – nevetséges –, a férfi szája a kislány angyalhajához ért puha érintéssel – aztán a kislány kiperdült a férfi kezéből, és megint a függönybe burkolózott, onnan lesett ki incselkedve a férfira, aztán az anyjára nézett biztos, zöld pillantással. A fiatalasszony régi férje erős nézését érezte belőle, valami megmagyarázhatatlan akaratot, ahogy az anyakönyvvezetőhöz vezette, ahogy házat akart hamar, ahogy utólag lediplomázott – ez a lány az ő része, egy adag Mecsek Sándor van benne, egy adag odaadó Bencsik Éva, ő – mindig ez a kettő, ez a két szülő lesz benne összevegyítve, további életében, házasságában, szerelmében, vonatra szállásában, újságolvasásában, még a balatoni strandon is ez a két adag lesz kíméletlenül, sejt a sejt mellett – ez a kis Éva egy adag Sándor, egy adag Bencsik Éva – talán az ellensége is ez az ő saját kislánya, imádott gyereke, aki a száján át lélegzik. Ezt már nem lehet utólag befolyásolni, ez egy remek és elhatározott biológiai tény és szerkezet. – Nem az ellenségem – a társam; biológiailag kifejlődött kis társam, egyéniségem fele, rebbenő társ a taxiban és a műtétágyon.

Évike lecsúszott a férfi mellől, és leguggolt.

– Évi, ne…

– Hagyd… Játszik.

– Most ne játsszon!

Évike a függöny leplébe burkolózott. A kiszolgálónő után nyújtotta a kezét, színes, sárga ruháját kapkodta. – Itt fogunk tartani, nekünk is kell egy ilyen kislány – a kislány visszahúzta a kezét, és mereven nézett a szőke, magas csizmájú kiszolgálónő után. – Nem akarok vele élni – villant bele az eszpresszó félhomályába a kislány óvatosan éles gondolata. – Ez is egy nő… Mindig ezek. Sehol egy ilyen… Béla-szerű, hosszú orrával, prémes kabátjával, vodkáival és állatkerti meséivel. A kengurunak erszénye van. Abban hordja a kicsinyeit – mesélte egy este ez az ember, biztosan jól tudja, sokszor járt az Állatkertben. Az Állatkert hatalmas, rácsok mögött piros fenekű majmok, busa oroszlánok járkálnak. Na, meg a papagájok ordítanak, színes tollakban. Ez az ember elviszi őt az Állatkertbe, ha lesz egy kis ideje. Mert sosincs. Siet, este jön, anyuval összenéz, engem lefektet. Fekete mackót nyomnak a kezembe, és ők egymáshoz egész közel ülnek, és sűrű feketét isznak lassú szájjal. Akkor én már elvesztem. A vastag álom lerakódik a szemhéjamra, és idegen szagot érzek a kis szobában, ezt az illatot nem ismerem – csak nagyanya jön vidéki csomagjaival, meg anya sürgölődik, mintha éppen semmi ideje se volna, hogy átöleljen, magához szorítson, mielőtt jön az a bizonyos álom. Anyu…

A férfi kinézett az alacsony ablakokon. Nagy szatyrot vitt egy feltupírozott hajú, kifestett szájú nő, bal kezében szódásüveg volt. A templomon végigvetődött a fény – nem is volt árnyéka. A templomot majdnem befejezték – elegánsan ragyogott a novemberi éles levegőben, mint egy építőkocka, éles vonalaival. Kik járnak oda?

– Korán jövök… ha tudok. Hat felé. Főzhetnél valamit. – A férfi visszanézett a vörös hajra, a zöld kardigán harsányan fedte az emlékezetben kiáltozó testet.

– Főzök. Szereted a csontlevest? Van egy hentes… Remek csontokat ad. Még velő is van benne… S ha tudok, nyelvet szerzek… Megcsinálom… tormával.

Béla fölállt, elment a mosdók felé. Hosszú alakján kiterjedt a presszó homályos fénye.

Évike előbújt a függöny mögül. Mosolygott. Nézte az anyját, a piros hajjal, aztán a villával babrált a Tátra-csúcs tetején. Majszolta a csokoládés süteményt. A letöredezett részeket a villával egyensúlyozta a szájába. Kis szőke haját nyaka energikus mozdulatával hátradobta és ette a sötétbarna csokoládéburkolatot. A sütemény puha masszáját lassan kivillázta.

– Sose foglak szeretni. Soha – mondta az anyjának, aki himbálta a lábát idegesen az asztal félmagasságában. Nem ellenségesen, de felnőtt bizonyossággal nézte ezt az asszonyt, szép anyját. Az asszony a cigaretta mellől eltépte a száját, hozzáfordult.

– Mit mondasz?

A kislány hallgatott. Majszolta a nagy süteményt. Kinézett a presszó ablakán, a taxinál éppen bependerült egy testes férfi a sakkmintás szegélyű kocsiba. A fél ablakon a presszó rácsa le volt engedve, mint egy vas sorminta, még éjszakáról megmaradt.

A férfi kilépett a mosdóból, nézte a félcsaládot. – Sietni kell – gondolta. – Egyre vissza kell érnem a vállalathoz, gyönyörű ez az asszony. Nem tudom megmagyarázni. – A kislány angyalhaja a tányér fölé billent. Ette a Tátra-csúcsot. – Mozaikot veszek neki karácsonyra, láttam a Váci utcában. Mágneses. Az alkatrészek odatapadnak a helyükre, kiadnak egy mintát, egy házat, egy baglyot, egy piros taréjú kakast. Játszik vele. Klárinak nem lett gyereke hét év alatt. Csak nem szereti jobban ezt a gyereket, mint a piros hajú asszonyt? Elfintorodott ettől a gondolattól, mert ráült a fejére a homályos szoba, melyben az asszonyi test nagy szárnyai melegen verdestek a besötétített levegőben. – A szuszogásukat hallom – megigazította a nyakkendőjét a nagykabát alatt – két szuszogást hallott, egy fokozódót és egy egyenleteset – a fújtató szájon át a gyermek alvásának melegét – szemének belső homályán kirajzolódtak egy boldog test körvonalai, melyek mint a madár szárnyai verdesték a szobába szorult levegőt. – Kik ezek? – gondolta riadtan, kinézve a presszó alacsony ablakán, ahol egyenletes léptekkel ment egy öregasszony, s benézett a homályos ablakon. Megérintette az egyik asztal szegélyét, és feléjük indult. A vörös haj sűrűn omlott a zöld kardigán nyakára. Az asszony fölnézett rá; Klári, a felesége nem érti, ha ezt elmondja. Nem lehet megértetni vele, csak ül a fotelban és ismételgeti – pedig én szerettelek – én is – rendben van – de ez az asszony itt a gyerekkel, ott a szobában a gyerekkel, lélegeznek és úsznak az elveszett testi levegőben. Klárinak meg kell értenie, most van az a pillanat, amikor a tévedések egyetlen számlát adnak ki, alá van húzva. – Talán még egy vodkát, egyetlen világos vodkát, melyben kitisztul a feje. Nemcsak a test – a fiatalasszony ingatta lábfejét az asztal félmagasságában, ahogy az ágy szélén –; mozaikot veszek Évinek karácsonyra.

– Megette.

– Jó kislány.

– Nem vagyok jó kislány.

– Rendben – mondta a férfi, megsimogatta az angyalhajat. – Jó kisfiú vagy.

Nevettek. Az asszony a férfira nézett, a férfi az utcára, Évike az anyja vörös haját nézte. A taxinál egy ember várt, aktatáskával a kezében.

A kislány védelmezően az anyja ölébe nyomult. A maradék málnát szopogatta, időnként nagy lélegzetet vett a száján a szalmaszál mellett. A kiszolgálónő kiürítette a hamutálat az ezüst tálcájára. Újat hozott.

– Holnapután… sietek – mondta a férfi, összefogta magán a gallérra kunkorodó prémet. – Akármi lesz, jövök. Nekem ne jöjjenek az új részleggel Szolnokon… – fölnevetett –, én nyelvet akarok enni, tormával.

– Jó csípősen, mustárral csinálom…

– Anya, nekem tejbegrízt csinálj…

– Jó, neked meg tejbegrízt…

A kislány elszaladt az anyja öléből, és egy eldobott ezüstpapírt szedett föl az egyik üres asztal alól, bontogatta,

– Dobd el! Piszkos. Ki tudja, kik dobták el…

A lány ránézett, vonzotta a csillogó, zörgő papír, forgatta kis ujjai között, aztán elejtette. A papír begurult az ablak alá. A fiatalasszony kilendítette a nyakából a vastag hajat, kiáradt a mozdulata, aztán fölállt, hogy mehetnek. A zöld kardigán kiadta teste fiatal, nyers formáit.

Az utcán a szemben levő magas ház erkélyei látszottak, szabályosan. Egy ablak, egy erkély. Az egyik erkélyen karácsonyfa hűsölt, összekötve, feldíszítésre várva. Mentőautó vágott át az útkereszteződésen, diszkréten vijjogott, a homályos üveg mögött nem látszottak csak a mentők sapkái.

A taxiállomásban bordó taxi állt, utasra várt, egyik ajtaja nyitva volt.

A jövő zenéje

Negyed tíz volt. A novemberi reggel ráfolyt az arcokra és szürkén leülepedett a ráncokban. A fodrászüzlet hideg. Mindig hideg, talán nem is a levegő – az ujj. A hőmérséklet jó, a piros szivacson is meleg víz csurran, de az ujjak, az öreg fodrászujjak akkor is hidegek, ha külön melegítik őket a gáznál. – János is ezt tette. Kis lábosban, egyenletesen meleg vízben tartotta az ujjait, melyek lilák voltak. Aztán kivette őket óvatosan, törülgette a durva törülközőben, mintha leeshettek volna, vagy legalábbis lejöhetett volna róluk a foszladozó bőr kesztyűje. Egy üveges szekrényt nyitott ki, lassan, mert öreg ember volt János, hetven felé járt, vagy hatvan felé? Haja régies választékkal volt elválasztva. Az üvegszekrényből vékony szelet kenyeret vett elő, kicsomagolta hosszasan egy zörgő papírból, és abba harapott egyet a nyitott szekrényajtóban, mely a világosbarna fogas és a pénztárgép között állt. Lassan rágta a kenyeret, melyen csaknem semmi se volt, tompa fényéből láthatóan legfeljebb egy kis zsír.

– Igen, igen, jó reggelt – mondta Pálnak, akit régen ismert, és abbahagyta a harapást, visszadugta gyorsan a kenyeret, és ment. Elbaktatott a barna doboz mellett, melyet úgy kellett hajtani, mint a verklit, és akkor egy-egy hajnyírás árát leblokkolta, nagyon régi masina lehetett. Pedig az üzlet modern volt. Neonok és üvegek szelték át a levegőt, mint könnyű kardok, a kék fény rezgett, és az ember nem tudta, milyenek a tárgyak.

Pál levetkőzött. Kis jajokat hallatott, aztán levette a nagy- és kiskabátját, és ott állt az isteni igazságszolgáltatás mérlegén, billegve két lábán, agyonmosott drapp kardigánban, háttal az örökkévalóságnak. Nem akart meghalni. Nadrágja nem érte el csípője vonalát, lógott rajta, ingének ujja felhajtva. Arca szép volt. Ez a szép öreg aztán a tükörbe nézett, hosszan és bölcsen, és látta, hogy szemében könny ül. Soha ki nem eső, fel nem fogható, analizálhatatlan sóoldatú könny, mely nem vegyi könny, hanem fizikai; szerves része a szemnek, a szemgolyó új gömbje, lírai könny, öreg ember könnye, tengervíz, őszi köd, világos szomorúság, ezüst burok, átlátszó új üveg, a lélek könnyből-vízből való szemüvege. A tükörben lehetett látni ezt a Pált, a maga kétrészes termetével, alacsony lábaival, s főleg könnyével, az ő napóleoni, Marco Poló-i, bajazzói könnyével, utak és családok, csalódhatatlan realitás könnyével; egy hegy tükröződött benne, egy kocka, egy külön kis kubista kép remegett a könnyben, ezer oldalra és élre törve, minden él úgy állt a szemében, mint a tőr, szinte szúrt a szeme, szinte fájt a szeme ettől az éles, kemény, kiejthetetlen könnytől, mely úgy állt szemében, mint másoknak a fény.

– Nyiratkozunk, Jani – mondta, és megigazította sötétszürke haját, kissé oldalra fordította a fejét, hogy negyedprofilban lássa az arcát is, melyen nemigen volt szőr se.

– Borotválkozunk is, Jani.

– Igen, igen. Ide. Gyere, kérlek. Hogyne – mondta János, és tipegett körülötte, tipegett. Átfordította a bőrpárnát, ütögette kezével, a széket pörgette, az állványt rángatta, följebb, lejjebb, kattogott az egész, mint valami gép, kartácsvető. Közben ide-oda rakta a szájában a kenyeret, forgatta, aztán csak lenyelte.

Leült Pál, és ketten beszélgettek. Jani beszappanozott, borotvált, mosott, hideget rá, furcsa szokások, de kívánság, tapogatta az arcot.

– Hallottad az atomot? – kérdezte Pál a hideg kéz alól.

– Igen, olvastam is.

– Mit szólsz?

– Semmit. Mit szóljak? Félelmetes.

– Meddig csinálják?

– Amíg végünk nem lesz.

János nagy habot kent újra a bal oldalra. Ott még magányos szőrök látszottak.

– Mehet ez így?

– Persze.

– Meddig?

– Mindvégig.

– Mit szólsz, hogy nézek ki?

– Jól. Elég jól – körüljárta ide-oda, és nézte, abbahagyva a munkát.

– Öreg vagyok.

– Ó, öreg. Azok vagyunk.

– Hát igen – mondta Pál, és megint belenézett a tükörbe. Csak akkor látszott az a keménység, ha pontosan merőlegesen sikerült üvegbe néznie. Azt próbálgatta. Úgy volt vele, mint mikor a kövezet kockáinak így is meg úgy is van értelme, az ember egyszer hatszögnek látja, máskor négyszögnek. Ő is így volt. Egyszer életnek látta, egyszer halálnak.

– Igen. Elég magas a vérnyomásom. Kétszázhúsz-kétszázharminc. Bejárok kontrollra. S Rausedylt szedek.

– Ühü.

– Te?

– Semmit.

– Semmit?

– Nem.

– És? Fáj?

– Nem. Szédülök.

– Ajjaj. Az utcán dülöngsz.

– Nem. Az ágyban. A vízszintet nem bírom. – Áttért a hajra, lassan-lassan babrált itt is, ott is. Nem volt mit levágni, se hozzátenni. A fülből próbált kivágni szőröket, de ez csiklandozta Pált. – Meg itt az üzletben. Néha azt hiszem, elvágódom. Aztán nem.

– Sok a munka.

– Á. Senki se jár hozzánk. Nézd, ketten vagyunk egy brigádban, elég öregek. Lassan is megy. – Elment az üvegszekrényhez, és megint kinyitotta. A zörgő papírt óvatosan kicsomagolta, és harapott egyet. Aztán visszament.

– Én is elég rosszul érzem magam. De azért így elvagyok napközben. Csak nekem fáj is – elfordította a fejét, közelebb intette Jánost, hogy úgy mondhassa. – És böfögök. Nem mindig, inkább délután.

– Nem veszélyes.

– Persze. Csak kellemetlen.

– És mit szólsz, hogy a franciák is robbantottak?

– Mit szóljak?

– Hát ez óriási. Nekik is van. Valami katasztrófa lesz.

– Igen. Valami katasztrófa.

– Téged nem nagyon izgat.

– Nem nagyon.

– Én nem bánom. Nem akarlak ijesztgetni. – János most a ritkító ollót vette elő, és azzal csattogott, de nem a hajban, hanem csak a fül körül.

– Nőtt valamit, mit gondolsz? Szeptember végén voltam nálad. – János lelkiismeretesen méricskélt a hajon az olló szárával. Kis fintort vágott, megrázta a fejét.

– Tizenegy – mondta. – Ennyi is volt.

– Nem nő.

– Aha. Ilyenkor már nem nő.

– Hogy gondolod?

– Úgy értem – és a saját hajára nézett, mely még elég vastagon tornyosodott –, hogy nemigen nő. Keveset.

A fésűvel jól leszorította Pál szemöldökét, és bátran vágta. Jó rövidre lenyírta. Aztán borotvát vett elő.

– Megváltozik az ember.

– Meg.

– Azt mondják, ilyenkor sűrűbb a vér. Mint az olaj. És nehezen megy – és ült, letakarva a fehér lepellel.

– Ühü – felelte csukott szájjal János. – Hallottad Piklert? – kérdezte aztán.

– Nem, mi van vele?

– Kisebb zavar volt júliusban. Tudod, a meleg is. Nem szabályos, csak egy kicsi. Mint egy kis atombomba. Egy egyéni atombomba – nevetett, metszegette a fül körül a kemény, szürke szálakat a tompa borotvával.

– Mi lett vele?

– Kis agyvérzés. – Hátrament, benedvesítette a szivacsot még egyszer, és bekente a fület is.

– Kicsi.

– Egészen kicsi. A bal lába átmenetileg béna lett. De ma már úgy jár vele! Jobb, mint volt.

– De hát hogy lehet, ha agyvérzése volt?

– Hogyan? Ez kicsi volt.

Nagyobb szünet után Pál visszatért a gyógyszerre.

– És te nem szedsz semmit?

– Nem. Minek?

– Mégis, talán meg lehet nyújtani. Neked mindegy?

János nem felelt. Pál fülét fogta, és a tetejéről hámozta az apró szőröket. Úgy fogta, mint a répát, egész elhúzta a fejbőrt is vele. Pál visszafogta a sziszegést.

– Fáj? – kérdezte János komolyan, és visszapöccintette a fület.

– Á – felelte könnyedén Pál, és mosolygott.

– Piklert az Irgalmasoknál kezelték. Nagyon hamar rendbe jött. Tudod, itt a Margit-hídnál, most nem tudom, hogy hívják… Egész jó a lába. – Újra faragott kicsit a fül hegyén. Aztán csak beszélt. A szép, idős arc enyhén mosolygott. Színészies arc volt. Négyszögletes, derűs vonások. A támlán támaszkodott a fej, és merőn a tükörbe nézett. Az egyik ajk finoman lebiggyedt. – Nem tudom, meséltem-e neked… – megigazította a fehér kendőt a testen. – Csak nem akarom hangosan mondani, mert az öreg Tivadar is figyel – közel hajolt egészen a fülhöz, amely nagyon piros volt, annyira összefogdosta hideg ujjaival és megfaragta. – Lehet, hogy egy másik helyre megyek. Jobb környezet, a Városmajor másik oldalán. Remélem, átjársz majd hozzám. Igaz, vannak, akik nyugdíjazni akarnak. De én nem akarok még. Nem mindegy, hogy hol? Ebben a székben, odahaza… most vagy karácsonykor? Ez is atom. Kis atom, egyéni, de végleges. – Nevetett. – Nincs több kísérlet, se francia, se angol. Szeretnék még dolgozni. Tudod, szeretem az embereket, és jól elbeszélgetek velük. A túlsó oldalon van, az Alma utca aljában. Remélem, te is átjössz majd. Átvágsz a parkon, nem olyan hosszú… Persze, ez a jövő zenéje. Nem akarom hangosan – kefélte a hajat, kezével tartotta az arcot. – Szóval, Pikler – mondta fölegyenesedve és hangosan. – Még jó, hogy helyrejött.

Pál mereven ült. A tükörben a kubista, ezer síkra bontott szem beállt egyetlen vonalba, merőlegesen esett a tükör lapjára. A szilárd szomorúság, a konkrét, kiejthetetlen könny egyetlen síkká élezte. A kockák nem ugrottak a szemében négyszögből hatszöggé. Egyetlen ezüst pontba zárultak már és belefúródtak, mint a tű.

A dobos

– A dobost szeretem. Ahogy mozog. Nem tudok rágondolni se, rosszul leszek. Alig sepri a fémvesszővel a dobot. Milyen mozgás! Szinte kavarog, vonaglik, ó, de kedves. Mért vagyok én itt? Csak a dobosért. Kellene nekem ez a fénymázas eszpresszó, cirádás csempéivel? Ez a Hubertus? Ez az olajos édesség? De ő, mint egy olasz. Nyelvét is kidugja néha. Nem igaz. Elszédülök.

Sári ütemesen mozgatta a lábfejét. Hátulpántos cipő volt rajta, kockaharisnya, ómódi ingblúz, kabátka. Falusi szemében elernyedés volt, végtelen odaadás. Követte a párnás sámlin ülő gombóc-alak mozgását. Az szinte vonaglott. Fejét csavarta, oldalt dőlt, rezgett, fémlegyezőivel simogatta a dobok és a kislány testét. Slágerek mentek, néha faütőt is használt.

– Anyu, gondolj rám erősen, hogy helyrejöjjek. Elfáradok a dobos keresésében. Csak leng előttem, mint egy tigris, majom, fehér atlétatrikója átvilágít, mint egy hurok, a nyloningen. Szeretem a dobost. Szeretem ezt a presszót is, mindent. A szerszámok körül. Hangszóró, huzalok, berezeg a hang – ez a túlvilág, ez a város veleje. Gyöngyház dobok. Cintányérok. Halleluja. Régen voltam templomban. A kóruson ha álltam, rezgett alattam a padló a harangozáskor. A pap feje látszott lenn, fején kis kör. Fölzengett a vegyeskar. Anyu, a dobos más ember, mint a többi, el kell hinned. Senki se hasonlít rá az otthoniak közül. Azok csak bambán néztek, hajukat kiszárította a nagy nap, lenszőkék voltak. Ez a dobos fekete. Göndör haja van.

Két másik nő is ült a dobos előtt. Egy sötétzöld pulóveres, nagy ajkú, két szeme egész közel volt egymáshoz. Halántéka a nyitott zongora széléhez ért. Csak néha nézett a dobosra, mosolyogtak. Mellette egy hegyes orrú, csúnya lány ült, cigarettázott, kanárisárga narancslét ivott jeges pohárból, ő is a dobost nézte. A dobos fönn ült a sámlin, ami egy összehajtott perzsaszőnyeggel volt letakarva. Hátsó zsebébe nagy fésű volt dugva, meg a vastag pénztárca is kidudorította. Kedvesen az ősz hajú zongoristához hajolt, átcsevegett, és rázta magát, mintha belső vicc tartaná benne a mozgást.

– Ha látnád, anyu, ezt a dobost, te is szeretnéd. Olajos szemei vannak, alig néz rám. Simogatja a dobok testét, a fémlemezekre pöccint, ismered ezt a számot, anyu? Te hogy éltél? Volt apa előtt valakid? Miket is gondolok! Csakhogy én… én nem tudok a dobos nélkül élni. Azt mondják, felesége van, gyerekei. Nem kérdezem. Ő tudja. Anyu, a dobos teste vaskos, talán kövérnek is találnád, de lángol az egész ember. Nézd! Homloka összegyűrődik, egész testével játszik, lebeg, szinte lovagol a széken.

Leállt a zene. A dobos mondott még valamit a zongoristának, aztán leperdült az emelvényről. Biccentett Sárinak – aki odavetette: „Nem érek most rá…” De a dobos nem is sietett hozzá. Elment a pult mellett, a hátsó ajtó felé. Sári türelmetlen volt, fizetett. A cetlire írni kezdett, sötétpiros, fényes tollal. „Ha nem kellek, mondd meg. Itt ülök, szemben veled fél órája, a nyelved is alig dugtad ki, röpkén, egyszer. Nem érek most rá, mert… – mit írjak – az unokabátyám jött föl…” Eddig jutott. A dobos jött vissza. Odasúgta: „Szevasz.”

– Torkomba szaladt a szívem. Fölült megint. Leng, himbálózik. Jaj, csak ezt ne játszanák, belehalok. Anyu, te is voltál így? Mesélted egyszer, hogy egy fodrász akart udvarolni, aztán legyintettél. Az egész ember mozog. Nem tökéletes? Ez a szám. Ez a zene. Elmegyek. Nem várhatok itt szégyenszemre, amíg ideül.

A dobos csípőjét is mozgatta, vállát rángatta, harmonikázott a teste. A két nőhöz beszélt, nem lehetett érteni. A csúnya örült, az asztal alatt szoknyájába törülte izzadt tenyerét. Aztán a dobos Sárinak is odadobta: „Majd a szünetben.” Szünetben.

– Szünetig meghalok. Nézzétek a szemét, a barnaságot. Ilyen dobos nincs a világon. Ilyen ragyogó. Itt a cetli. Fölmutatom neki. Elmegyek. Hogy itt hagyom a cetlit az asztalon. Nem tudok elmenni. Jaj. Várok még talán. Apa hogy óvott. Most már mindegy. Nem tudom, hogy is van. Holnap megint elmennek Béla bácsiék, délután kettőre jöhetne. Jaj.

A zene nagy pendüléssel véget ért. A dobos az asztalhoz ült. Handabandázott két percre, Sári a cetlit apró darabokra tépte, nem kell. Minden jó, csak a dobos legyen a világon. Dezső.

– Azt mondja, holnap nem tud jönni. Hát mit csinál? Erős dobostest. Izmos, zömök. Mit csinál? Elmegyek. Még azt akartam mondani…

A zene sejtelmesen súrolta a dobok testét. A dobos viháncolt. Átnevetett a két lányhoz, föléjük hajolt. Azok andalodtak. Az ősz hajú zongoristával egy idősebb, vörös, rutinos asszony beszélgetett. Nem voltak ezek kurvák, egyáltalán. „Á, te vagy?” – mondta a dobos, és leugrott az emelvényről, egy szomszéd dobos jött be. Sári türelmetlenül várt. A két dobos beszélgetett, ütőkről, dobtestről. Aztán még egy dobos jött be a Muskátliból, elegáns, sötétzöld bársonyöltönyben. Bólogattak, beszélgettek, mint a diplomaták. Egyikük hátravetette a fejét, úgy nevetett, egész villogó fehér felső fogsora kilátszott. Most inkább kannibáloknak látszottak. Álltak a dobosok. Nézték Sárit, mint egy menyétet. Mind a hárman nézték. Hanyag testtartással álltak, és nézték egykedvűen Sárit, mint a pokolban. Bólogattak, mérlegeltek. Számítgattak – mikor kerül rájuk a sor. Első lesz a zömök, bejárat, két hónap, aztán ők is sorra kerülhetnek, minden különösebb nehézség nélkül. Nézték az ómódi ingblúzba bújtatott lánytestet, futólag, de nagy szakértelemmel. Higgadt dobosok, kézművészek. Sári úgy érezte, csak dobosokból áll a világ. Elegáns, finom kezű, laza testtartású dobosokból. Mosolyukra torz vonás rakódott, a zene zene nélkül is ott vibrált a testükben. Aztán a zömök odahozta az egyik faütőt. Csak a pincér hangját lehetett hallani, többször elkiáltotta: „Négyszáz schilling?” Ez hallatszott a zajban. Sári csak sandított a dobosokra, torkában vert a szíve.

– Ha nem jön ide, nem beszélek vele többé.

A két dobos aztán karba font kézzel állt, a zömököt figyelték, aki fölszaladt újra játszani. Imbolygott. Kidugta a nyelvét, Sári megint mindent megbocsátott. Kontyát kicsit megigazította, lengette a lábát. Ez a ritmus – ilyen nincs sehol. A gyárban se, de falun egyáltalán. A nyaka megmerevedett, lüktetett.

– Anyu – otthon állt a tükör előtt ziláltan Sári, mélyet lélegezve. Levelet írt haza: Nem tudok hazamenni Pista temetésére, nem engednek a gyárból. Itt kell maradnom a városban. Apa ne haragudjon, ne féltsen. Nagyon sajnálom. – Becsukta a borítékot. Aztán állt, lábizmai remegtek, csönd volt a lakásban. Várt.

Öngyilkosság receptre

Kaptam egy levelet. Sokáig nem bontottam föl, aztán föltéptem a borítékot, hogy hirtelen megnézzem, mi van benne. Nem értettem a szöveget. Két rész volt gépelve, vagyis nyomtatva, dőlt betűkkel. Az egyik szöveg angol, a másik holland. Külföldi folyóiratokból vágták ki. Nem értettem. El is kezdtem olvasni, az elején találtam néhány érthetőbb szót. Pedig a tartalom ismerősnek tetszett: mintha valaha én írtam volna. Kézzel írott levél is volt mellékelve, ezt ismertem, egy nő írta, akit szeretek, átfutottam, az volt benne, hogy meg fog halni, szeret, csókol, a végén aláírás. Fényképek voltak, mintegy bizonyító jelleggel, elég nagyméretűek, kissé homályosan előhívva, nagy társaság állt tágas térben, egy asztal előtt, amin szétszórva voltak tányérok, hideg ételek, kissé rendetlenül. Mit bizonyít ez? Ettek, beszélgettek, igaz, hogy az emberek között ismerősök is voltak, mosolyogtak. Ott volt egy főorvos, akit nem szerettem, vagy három éve nem szerettem, de elég kevésszer találkoztunk ahhoz, hogy ez túlságosan kellemetlen legyen. Középen kopaszodó, fiatal ember, akinek a fényképen nagyon kiugrott a két megmaradt hajsáv, pontos kép, a fehér arc is élesen kiugrott. Nem volt szép. Én is a képen voltam, egy nőhöz hajoltam, miközben lefényképezték a társaságot. Az arcomon szenvedés látszott, könyörtelen állapot. A nőt nem lehetett látni, kívül volt a fénykép szélén, csak a poharat tartó kéz és a nevetve hátrahajló nyak maradt a képen, meg a fekete ruha aljából valami. A főorvos felesége lehetett, akihez olyan mohón és szenvedélyesen hajoltam oda, mint akinek csalnia kell. Ez a kép nagyon rossz érzéssel töltött el. A másik fényképen ismeretlen emberek közt megint ismerősök, de én nem voltam jelen, hál’isten. Lehet, hogy akkor már a konyhában csókoltam a főorvos feleségét. Újra megnéztem gyorsan az angol szöveget, nem értettem. Hideg volt, fölvettem a fekete pulóveremet, és lementem az utcára. Éjjel volt, késő. Alig jártak emberek. Siettek, a szél fölborzolta a hajamat, az utcában két vagy három ablak fénye látszott. Siettem. Nem tudtam pontosan a nő címét, akit szerettem, és aki azt írta, hogy meg fog halni és csókol és szeret, mert elutazott, és nem hagyott pontos címet. De elutazása előtt körvonalazta a szülőfaluját, vagy inkább városka volt. Tudtam, hogy délen, délnyugaton van, a pályaudvaron föl is szálltam egy vonatra, ami lefelé vitt. Az út kellemetlen volt, a hideg ablakban álltam. Kicsit esett az eső is. Arcomba hullt, kis pettyekkel lettem tele, mintha verejtékeznék, vagy megmérgeztek volna. Nem sírtam, csak szomorúan néztem az éjszakai tájat, amelyben a fák fekete szörnyetegként maradtak el, vészjóslóan. A vonaton nem utazott senki, az egész vonat üres volt. Nem jött kalauz, elöl beszélgetett két kék arcbőrű munkás a mozdonyon, mikor beszálltam. Körülbelül a hetedik kocsiban utaztam, a vagonokon külföldi felírás is volt, arra gondoltam, majd átmegy a határon. Száguldott a vonat, de a nagyobb állomásokon megállt, a piros sapkás tiszt állt kinn, és hamar intett, hogy menjünk tovább. Talán késik ez a vonat? Továbbsietett a szerelvény, és nemsokára meg is érkeztünk egy falusias városkába, ahol meg se vártam, hogy teljesen lefékezzen a vonat, leugrottam, és átvágtam a gyér lámpákkal világított épület mellett, saras volt az út, és egy kút mellett közvetlenül az utcára léptem. Vagy ötven métert tettem meg ezen az úton, aztán befordultam keletre, kisebb utcába tértem, itt sem égett egyetlen ablakban sem lámpa, de a hold már előjött, és látszottak a kerítés hegyei. Még tovább mentem. A cipőmre sár tapadt, egyszer megpróbáltam lerázni, de nem ment, nehezék gyanánt feküdt rajta a sár, alig tudtam lépni. Nehezen haladtam ezen az úton. Árok volt jobbról, utcai árok, a partján füvek, sárosan csillantak a kevés éjszakai fényben. Kinn az úton makadám kő volt. A házak beljebb álltak kissé, kézzel nem lehetett megérinteni a falukat, redőnyeik többnyire élénk festésűek, sárgának, sőt narancssárgának látszottak, de lehet, hogy ezt csak úgy képzelem. Az egyik házon üres zászlótartó vas meredt ki a tetőzet alól. Cserepes házakból állt legtöbbnyire az utca, itt-ott egy-egy simább palatető. Még mentem, amikor a kapuban föltűnt egy kendős asszony. Megálltam, nem is akartam kérdezni semmit. Az arcára nem volt semmi sem írva, gondolhattam jót, rosszat, az alacsony farácsos ajtó mögött állt, aztán kinyitotta az ajtót, maga előtt hajtva, én meg mentem, mentem a kikövezett úton. Elég nagyalakú, hatszögű lapokkal volt kirakva az út, amit meg kellett tennem a verandáig, ahol kis fény égett, az ablakok rombuszkockái közül nem mindegyik világított, mert volt köztük sötétkék üveg is, ami nem eresztette át a fényt. Beléptem. A kis verandán nem volt senki. Visszanéztem, hogy intsek a kinti asszonynak, de az háttal állt nekem, talán még valakit várt. Fölemeltem a karom, hogy intsek, de ez inkább támadó mozdulatnak tűnhetett a belső térből belépő férfinak, aki rosszallóan kérdezte is:

– Mit csinál? Kit fenyeget?

– Senkit. Csak szólni akartam.

– Szólni? Mit akart itt szólni?

– Hogy jöjjön be az az asszony.

– A feleségem?

– Nem tudom, hogy a felesége-e. Az a fekete asszony a kapuban.

– Az a feleségem. Nem jön be. De nem szólt magának?

– Nem. Nem mondott semmit.

– Maga nem ismeri?

– Honnan ismerném?

– Az igaz. Honnan is tudhatna maga valamit.

– Nem azt akartam mondani…

– Értem. Maga ártatlan. Gondolom, mindig ártatlan.

– Egyáltalán nem. Sőt lelkifurdalásaim vannak, hogy…

– Ne fárassza magát. Maga nyugodtan él a fővárosban, nincs semmi oka aggódni.

– Ne mondja! Kaptam egy levelet.

– Igen? Milyen levelet? – kérdezte szinte mohón ez az ötven év körüli férfi. Középmagas, őszes, kemény szálas hajú ember volt.

– Nem tudom, mit jelent, csak…

– Hogyhogy nem tudja? – kérdezte türelmetlenül a férfi, a színes, kivágott támlájú szék szélét fogta. Szinte kapaszkodott bele.

– Nem tudtam elolvasni…

– Kedves. Nem tudja elolvasni. Hát nem is tud olvasni? – majdnem hogy packázott velem ez az ember.

– Angolul van, de rosszul.

– Adja ide.

– De kérem. Nem érdekel engem ez az ügy. Vagyis, tessék beljebb engedni. – Úgy éreztem, benn fekszik a nő, aki szeret.

– Hogyhogy? Kicsoda maga?

– Kérem, ne tartóztasson fel!

– Fiatalember, mérsékelje magát – mintha testével akarta volna elállni az utat előlem. Nevetségesen és fájdalmasan éreztem magam.

– Én is azt szeretném tudni, hogy kivel állok szemben! – mondtam, de éreztem, nem árad belőlem elég erő, elég erély. Nem voltam elég szuggesztív, gyönge voltam, elernyedtem, úgy éreztem, nem viselkedem helyesen.

Nevetett, nem válaszolt. Elfordult, odament a könyvszekrényhez, és végigsimította a könyvek piros hátát, azt hiszem, egy Dosztojevszkij- vagy Mikszáth-sorozatot. Hallatszott, ahogy a vászonborítókhoz ért a keze, szinte fájdalmasan.

Türelmetlen voltam és szomorú. Még ennyi se jár nekem? Álltunk egy jó darabig, én nem mozdultam, ő simogatta a könyvek hátát.

– Csukja be az ajtót – szólt sokára, és én ijedten, gyorsan engedelmeskedtem, zörrentek az ablakocskák a laza gitt mentén. Megfordultam.

– Mit gondol, fiam, hány óra van?

– Négy óra lehet – mondtam, nem volt nálam óra, és kintről sem szűrődött be fény.

– Négy? – kissé nevetett, de talán nem volt ellenséges. – Négy – ismételte. – Nem. Nem négy óra van. Mindig fél öt van.

Nem értettem, de bólintottam.

– Érti, fiatalember? – megint kissé ellenségesebb volt.

Motyogtam.

– Mindig fél öt van – szomorú, mély volt a hangja, szerettem volna most ezt az idegen embert vigasztalni, ölembe kapni, megcirógatni az arcát. Kiszaladni vele a szabadba, a rétre, amíg bírom, amíg össze nem esem.

– Vasárnap elmentünk Dallosékhoz. A fekete szobában ültünk, mi hívjuk csak így, nem tudom, mikor nevezték el, mi átvettük. Kártyáztunk. Azt mondja, ő is ott volt, mintegy vendégségben, hogy tudom-e, mikor jön éjjel a vonat?

Csönd keletkezett. Az öreg megállt a beszédben, nem fordult felém, csak állt.

– Négy órakor jön be, azt hiszem, ilyen egyszerűen mondtam, mert a kártyára is figyeltem, ő kockás, apró mintás kosztümben volt és zöld blúzban. A nyaka…

Megállt, várt.

– A nyaka – folytatta aztán – kilátszott, szép fehér nyaka volt, én persze csak úgy néztem objektíven, talán így jobban is látja az ember, mintha szereti. Gyönyörű volt. Mint egy madonna. Ékes hajjal ült ott, gyönyörű volt, a zöld blúzból kihajlott, mint egy virág, felnőtt egészen magasra – megcsuklott az öregember hangja, szinte eltört. – Kegyetlen. Kegyetlen dolog ez.

Kicsit hallgatott.

– Kedveskedtek neki. Hoztak vörös bort és süteményt. Evett is belőle. Vasárnap volt. Ma milyen nap van, fiatalember?

Nem mondtam semmit. A bal oldalon állt mellettem egy öreges íróasztal, fa karosszékkel, bőr mappával. A tollon tinta sötétlett. Egy papírdarab feküdt a mappán, dőlt betűkkel volt félig beírva, mint az enyém, valami fordításféle egy folyóiratból. A naptáron láttam, hogy hétfő van.

– Kedveskedtek neki. Mindenki azt mondta, szép, szebb, mint régen, lánykorában. Még szebb. Nem tudom, hogy lehetett annál szebb?

Mintha egy kútba mondta volna.

– Elég sokan voltak, alig tudtunk kártyázni. Ő nemigen beszélt. Az ablak felé nézett. Aztán keresztbe vetette a lábát, és hátradőlt, élesen előttem van. Mit gondolsz, kérdezte, nem törődve a többiekkel, mennyi idő alatt lehet ideérni?

– Öt-hat óra mindenestől, azt feleltem.

– Öt-hat óra mindenestől – megismételte. Közben kérdeztek tőle valamit, azt hiszem azt, hogy jó-e fönn a beosztása? Felelt, az iskoláról beszéltek vagy a folyóiratokról. Szép volt, ahogy beszélt, én tárgyilagosan megállapíthatom.

Eljöttünk a társaságból, ketten, haza. Azt kérdezte, tudom-e, milyen a szerelem? Vasárnap délután volt, tudja, alig járnak ilyenkor az utcán, még sose kérdeztek ilyet tőlem, a feleségem se, a szerelmeim se, barátaim se.

Nem is tudtam válaszolni. Talán nem is akarta. Azt mondta, vannak emberek, akik nem tudnak szerelemben élni. Csak rajta kívül, a szerelmen kívül. Akiknek nem szabad szerelemben élniük, vannak olyan emberek. Azokat meg kell szabadítani a szerelmüktől, bármi áron. Mert azok csak állandó csalással tudnak segíteni magukon, s ezzel tönkreteszik az idegrendszerüket. Annyira szeretnek, hogy csalniok kell, másképp elpusztulnak. Ezeket fel kell szabadítani. Ezt nem értettem. Ha jól emlékszem, vitatkoztunk, de az egész olyan volt, mint egy álom. Azt mondtam, a szerelem a legszebb, legtöbb, mindenkinek a menedéke. Nevetett, talán azt is mondhatom, kinevetett. Azt mondta, vannak, akik nem tudnak benne élni, nem tudják olyan mellékesen csinálni, ahogy kell, merthogy átveszi az egész lényük ezt az érzést, és megmérgeződnek. – Nők, mondtam. – Nem, válaszolta. Férfiak. – Nevettem, azt hiszem. Ezen megsértődött, sokáig hallgatott. De a felső pék műhelye előtt újra kezdte.

Az öreg megállt. Hátrafordult.

– Figyel maga, fiam?

Néztem rá. Az utolsó mondatokat alig hallottam. A tintatartót figyeltem és az ollót, villogott a két szár, szét volt nyitva. Milyen fényes, milyen ragyogó. Nem ezzel az ollóval végzett magával, de ollóval. Szédelegtem, hányingerem volt.

– Lejöttünk az öreg kút mellett, találkoztunk egy régi barátommal, de ő hamar elköszönt. Tovább. Lassan jöttünk haza, alig akartunk hazaérni, olyan hosszúnak tűnt az út. Azt mondta a végén, hogy van egy kis leírás az egyik külföldi lapban, hogy milyen a szerelem. Hogy azt lefordították két idegen nyelvre, és olyan. De van, azt mondta, aki a saját írását se ismeri föl többé, annyira elidegenedik tőle. Mert mérgezés a szerelme, betegség. A betegséget meg kell gyógyítani. Félre kell állni az útjából, hogy megszabaduljon a szerelmi érzéstől. Van, aki nem tud szerelmes lenni, nem bírja el. Annak egy része igaz, annak az írásnak, azt akarta nekem megmutatni itthon, de nem találta. Akkor ideges lett, és az anyjával is veszekedett, miért tette a muskátlit a veranda elé, az csúnya. A muskátli csúnya virág.

Nem hallgattam meg tovább, mit akar mondani az öreg ember. Nem akartam beljebb se menni, elfutottam a hajnalodó faluból. Kiszaladtam a rétre, a szúrós virágok közé, kedden, fekete pulóverben, kitárt ujjakkal.

Angyali üdvözlet

Összecsomagolt. Óvatosan hajtotta be a bőröndöt, nem láttam, mit pakol. A szegényes papundekli táska dudorairól gyorsan letörölte a port. Sietett, mindig furcsa megbízásokat teljesített, Vivaldi-lemezt vitt, zsebórát, Rilke-kötetet, narancsot egy betegnek, Újszövetséget, utolsó pénzét áldozta rá, alig lehetett kapni. A segítség halvány színű angyala volt, de agresszív angyal, vámhatárokat és toronykapukat átlépő. Akkoriban szerette az embereket. Az emberszeretet kegyetlen foglalkozás, sok bajjal jár és gyakran ellenséges érzületet vált ki. Az emberek ugyanis nem hiszik el. Kivette a régi újságpapírt a szekrényből, és azt tette a bőröndbe védőnek. Aztán, mikor mindent elhelyezett, óvatosan élére állította a kis koffert, és magát is öltöztetni kezdte. Ősz volt. A hideg kályha mellett naptár függött, a nyomtatott kéményseprő körül rózsaszín számjegyek lebegtek: 1-9-5-1. A pénteki nap mellé vékony ceruzával írták oda: csomag.

A szoknya. A szoknya sose volt meg. Emlékszem, másfél órát háttal álltam neki, mert ő az edények és festmények, kéziratok között a szoknyát kereste. Időnként odakiáltotta: – Várjon csak, mindjárt –, és háttal beszélgettünk egymásnak. Nem tudom, addig mi volt rajta. Általában nem azt a ruhát vette föl, amit akart, mert az nem lett meg, általában nem azt a könyvet olvasta el, amire készült, mert az nem került elő, mégis több volt vele, mint a legtöbb emberrel, több ruha, több könyv, több ismeret. – Várjon, még megmosom a kezemet – mondta, és az üvegfalú szobából a fürdőbe lépett, ahol a mosást az előbb abbahagyta. A mosás úgy folyt, hogy a kádba egy támla nélküli, kerek ülőkéjű szék volt állítva, azon lavór, az egész szék vízben úszott. A kimosott zsebkendőket a csempére ragasztotta, hogy ott megszárad, és nem kell vasalni. Egy hadifogolytól tanulta. A kád mögött egy benzintartály nagyságú vízmelegítő függött, abból eresztett ki hideg vizet, mert azt kiáltotta – au, de hideg vagy! – Október volt vagy november eleje, rendes ősz, melegebb széljárattal, valami meleg levegő tört be Európába, emlékszem, bemondta a rádió. Aztán hét évig nem láttuk. Börtönbe került.

Akkor még beszéltünk, hogy Lengyelországba készülök – á, ő nem utazik, nincs miért, nincs kihez. – Az utazást egyébként megvetette. Fejben utazott, voltak ilyen trükkjei. Művészettörténettel a hóna alatt ment ki néha a budai hegyek alá, és mikor Rómáról beszéltem neki, kijavította pontatlanságaimat. No, nem mintha csak ismeretei lettek volna. Nem. Élményei voltak, valódi úti élményei, igazi, élő ember volt közöttünk, ahogy vannak hívők a vallásosak között, akik gyakrabban átélik az Istent. Belelovalta magát lelki tájaiba, melyek színesebbek és emelkedettebbek voltak, mint egész Itália. Belül utazott ő egyre.

Ekkor már föl volt öltözve, más szoknyában, mint szándékozta, de megfordulhattam, és volt még egy kis ideje, főzött feketét. A feketefőző készülék mindig a földön állt, ma sem tudom, miért, hiszen le kellett hajolni hozzá, le kellett görnyedni, mint egy szertartásban. Az állványka körül zacc, dobozok, kanál, rezsó, cukor. Az ágyra volt dobva fekete kabátja, ha jól tudom, kis prém futott körben a nyakán.

Írásról beszélgettünk, és hogy mindenki egyedül van. Harsányan nevetett. Hogy ezzel jövök. Ilyennel ne jöjjek, hogy én mindenestől egyedül vagyok, mert mindenki így van. Ez unalmas. Mi nem unalmas? Arról került szó, hogy nem unalmas bemenni a kórházba, ha beteg az ember testvére vagy a lánya, nem unalmas néha megigazítani a félrebillent képet. – Különben – mondta –, mit tudom én? Olyan rég volt. Minden olyan régen volt, mikor olyan voltam, mint maga. – Vagy nyolc évvel vagyok fiatalabb nála, tiltakoztam. – De – azt mondta. – Túljut az ember. – Már nem segíteni akar, hanem beletörődni. Nemcsak a saját, hanem a mások bajaiba is. – Maga ágál – mondta, és leguggolt a kávéfőzőhöz, henger alakú kis csészéket hozott. – Ne oda üljön – mondta, mikor az íróasztal előtt levő karosszékbe ültem, és egy másik székre ültetett, talán mert az leszakadt volna, vagy mert ő akart az eredeti helyre ülni. – Ágál, és fel akarja forgatni a világot, pedig a világ felforgatva se jó. Robbanásszerűen viselkedik, és nem egyenletesen, mint a hangyák, amik mennek a végeláthatatlan úton. – Ez igaz, gondoltam, nem is vagyok hangya, mit beszél, ő sem az, mindig robbant belőle a levegő, és most is bőröndöt visz valahová, nehéz teherrel, ahogy megemeltem – nem, köszönöm, majd én – mondta, és elvette tőlem.

Profilból láttam, olyan volt, mint egy érem, amit valaha pénzre vertek, határozott. Sálat tekert a nyaka köré, a mozdulatai gyorsak voltak. A zongorán egy tányér volt, hátrébb versek, gépelve. A hátunk mögött, a fal mentén szép, elegáns szekrények, és négy lábon állt egy cserépkályha, oldalra döntött téglalap, kerek bemélyedésekkel, a kéznek nem hagyva biztonságos siklást, hanem inkább akadályt, alapos homorúságot, amit nemigen lehet megérinteni. – Igen – nézett körül, az volt az érzésem, fogalma sincs, mit keres, de maga se tarthatta lényegesnek, inkább azt nézte meg, hogy be van-e zárva a kis kertre nyíló ajtó. Ahogy az ember elmenőben megnézi itt hagyott bútorait, olyan volt ez a gyors búcsúzás, önkéntelenül magam is részt vettem benne. – Mehetünk – mondta, és az úton se engedte át a csomagját – kissé emelkedik az az utca –, aztán megbeszéltük, hogy felhív telefonon még ezen a héten, újra találkozunk. Nem hívott fel, s hét évig magam is hiába kerestem, lecsukták. Az első hét után érdeklődni akartam utána, nem vették föl a kagylót, egy hónap múlva azt mondta a sógornője, hogy vizsgálati fogságban van, nem tudják, mi lesz vele. Gyanakodtam. Próbáltam összerakni az utolsó találkozás kockáit, mert én voltam az utolsó, akivel beszélt, és titokzatosnak, sokértelműnek láttam minden akkori megnyilatkozását.

Gyorsított ügymenetet diktáltak, a harmadik héten a budai börtönbe szállították. Hetvenkilenc oldalas jegyzőkönyvet írattak alá vele, melynek áttekintésére nem volt ereje, de amelynek a fogalmazása túlságosan általános volt, semhogy bele tudott volna akaszkodni. Huszonhét önéletrajzot írt, az utolsó negyven oldal volt. – Egy író, elvégre – ezt mondta neki a százados. – Asszonyom, mi becsüljük ügyfeleink szakmáját. Szíveskedne talán még pontosabban megközelíteni az igazságot. Vagy szebb stílust is alkalmazhat kénye-kedvére.

Négy hónapig tartott a bűnvádi eljárás. Amit össze tudtam szedni, az anyagnak nagyon kevés volt, de rémülten kombináltam, milyen küldetéseket bonyolított le, a rengeteg kézirat és könyv, az utolsó bőrönd. Nem hittem, nem hihettem, ismertem belső lényegét ennek az embernek, de a bűnvádi eljárás súlyosan megzavart. Illegális anyagok csempészése, közvetítése – ilyen vádtöredékek is eljutottak hozzám, amiket sohasem körvonalaztak pontosan. Mi ez? A tárgyalásokon az ügyész beszélt, bonyolult lelki hatásról, kisugárzásról szónokolt, ami egyébként tényekkel is alátámasztható. A sógornőjével egy eldugott kis hűvösvölgyi vendéglőben találkoztunk, és nem jutottunk semminek a nyitjára. Megdöbbent arccal ültünk, magunk is a körülöttünk levő emberektől tartottunk. A gyanakvás bennünket is áthatott, mint itatóst a tinta, fekete foltokkal. Az ügyész halált kért. Vad kétségbeesés lett úrrá rajtunk, de most már biztosak voltunk bűnösségében, csak a bűn súlya nem volt egyforma a kezünkben. Nem értettük ezt a könyörtelen mechanizmust, csak éreztük, ahogy lépésről lépésre előbbre lép. Mi volt még hátra? A napokat úgy kapkodták, mint a búzaszedők, alig eszméltünk, nem tettünk semmit, az érthetetlennel szemben tehetetlenül ültünk, csak a bűnvádi tárgy, összeesküvés, közvetítés, hatás – ezek lebegtek előttünk ebben az áthatolhatatlan történetben. Sokáig húzódott az ügy, fellebbezések és kontrafellebbezések között, és mi minden napnak örültünk. Nagy nyomás volt rajtunk, a tárgyalások zártak voltak, csak a réseken át tudtunk meg időnként valamit. Az ötödik hónapban a halálos ítéletet elejtették és hosszú-hosszú időkkel dobálóztak, mely új reményt és kétségbeesést keltett bennünk. Kapkodtunk levegő után. A bírósági emberek szigorúak voltak. Az állam és a nép érdekeire való hivatkozással valami önkéntelen mechanizmus lépett érvénybe, amelynek utóbb maguk is csak kiszolgálói és bábjai lettek, noha saját maguk hozták létre. A mechanizmus túlnőtt emberein. Saját fejével uralkodott, pedig saját feje nem volt. Csak tagjai voltak, keze-lába, ezekkel hadonászott és vonszolta előbbre és előbbre magát, kaszálva, ütve-törve maga körül. Csak tagjai voltak, mint egy olyan hús-szervezetnek, mely abszolutizált sokaság.

A tények felől a vád az általánosság irányába tolódott, az emberi magatartás homályos megsértésével, ideológiai bomlasztással vádolták. A tény, a bőrönd már rég csak mint hivatkozási pont szerepelt az egyre sűrűsödő aktacsomókban. A tény maga is absztrakció lett, vád, melynek valaha önmaga volt az alanya, ma már tárgya lett, cselekvő, távoli, ellenőrizhetetlen tárgya, mely csak állítmányokban szerepelt, passzíve. „Átadták, szállították, vitték. Rejtegettek, becsomagolták, csempészték. Kezelték.”

Hét év után kaptunk értesítést az ítélet nélküli ügy befejezéséről. Betegen feküdt, lábadozóban Klári, érte kellett mennünk. A rabkórház tiszta volt és szürke. Ahogy végigmentünk az ágyak sorfala közt, a fejek utánunk fordultak. Nem szokták innen kivinni a betegeket. Kemény tél volt, Klári nem sírt, amikor meglátott engem és sógornőjét. Nézett ránk egyszerűen. Biztosan ember lesz még belőle, erre gondoltam. Felült az ágyban, és azt mondta: – Majd felöltözöm. Forduljon el. – Megint háttal álltam, szemben velem az üres kórházudvaron szabályosan feküdt a hó. A középen levő szobor azonban fekete volt, leolvadt róla. A kapuban őr állt. Jobbról a teremben fejek, fejek és fejek, melyekben szemek égtek, és azt kérdezték, elmentek? Hova mentek? Milyen kinn a világ? Régen itt vagyunk. Lehet-e kint élni?

– Megfordulhat. – Sovány volt, vézna és fehér. Lesz még ember belőle, gondoltam, ezt hajtogattam magamban. Sógornője megigazította azt a felöltőt, amit hét éve vett föl. Mi történt vele? Mi történt velünk hét év alatt? Mi volt az az út, amelyre akkor elindult, és mit tett meg? Hány kilométert, északon vagy délen? És mit vitt az útjára, és mit hozott?

– Egy bőrönd is volt – mondta az őrnek, ahogy kiértünk a lengőajtón.

– Nem tudok róla – mondta tájékozatlanul, üres arccal az őr, és a vállán simított egyet.

– Én tudok – mondta. – Nem volt módomban elfelejteni. Úgy is mondhatom, nem engedték elfelejtenem.

– Majd megnézzük – mondta sarkon fordulva az őr. Mi ott álltunk. Nem tudtunk mit beszélni. A folyosó mennyezete domborúan futott fölöttünk.

Az őr visszajött.

– Tessék talán lejönni és megkeresni. Van a raktárban vagy harminc koffer is egymásra hányva.

Lementünk. Szűk, sötét, téglafalú lejárón mentünk, az őr zseblámpával világított. Udvariasan, lassan ment. A farácsos mellékraktárat egy lakattal zárták be, sietett azt kinyitni.

– Itt lesz – mondta a halomra mutatva. Mi kinn álltunk, ő bement keresni a bőröndök közé. Az őr hátulról világított. Klári előregörnyedt, és tolta szét a bőröndöket maga előtt, kiesebbeket, nagyobbakat. Egyiken a ráakasztott cédulát is elolvasta. Továbblökte. A folyosó kétfelé vezetett, világosság csak az egyik végéből jött. Klári kiemelt egy bőröndöt, alig tudta kihúzni a többi közül, magam is láttam, hogy az övé.

– Megvan – mondta, és jött, egy újságpapírt vett föl, azzal letörölte.

– Bocsánat, ha szabadna kinyitni – mondta az őr.

– Tessék.

Letették a földre, fölkattintották a bőröndöt. Két cserép elszáradt virág volt benne. Az őr nézte. Elég sokáig álltunk ott. Aztán azt mondta: – Igen – és lehajtotta a koffer fedelét. Elindultunk. Ugyanazon az úton akartunk menni, de az őr azt mondta, a másik irányban jobb kimenni. Egy darabig eljött, aztán azt mondta, a lépcsőn föl és jobbra ki lehet menni. Tisztelgett. Mi meg mentünk, amerre a fény volt.

Valami társ kellene

A kagyló

A hajó, amit vezetett, imbolygott. Tengerésznek készült. Szép-szép csontos feje volt, apró, édes, puha hajjal. Szeme tengerészszem, keze tengerészkéz, az egész ember csontos, éles és napbarnított volt. Dél-Franciaországba járt, egészen délre, a csipkézett partokhoz, meg Nizzába, francia felesége volt, és ott szoktak hajózni a gall és itál partokon. Ilyenkor fújt a szél, fogta mancsával a kormányt, a kötelet, belekapaszkodott a zsinegekbe, a szélbe, az meg vitte, ragadta, a sógorával beszélt a francia választásokról, az új gyógyszerekről, aztán este lett, és beültek a nagy hallba, ahol hallani lehetett a tenger suhogását, mint egy nagy kék lepedőt, összehunyorította világosbarna szemét, mely fölött szürke gubancú, ágbogas szemöldök nőtt, és nézte a vizet messze, az eget, a part földjét, homokját. Olyan volt, mint egy tengerész, rang és évszak nélkül, tele bizonytalansággal és hirtelen tetterővel, képtelen testmozgással, amit csak a tenger imbolygása tud létrehozni, a tengeré, amely a nagy hold szerint változik, mint az asszony. Ha beszélt, fejét vízszintesen tartotta, megdöntötte, mintha maga is hajó volna és belső elragadtatása áldozata. Kézfejét gyötörte, tenyerét az asztalra tette, égnek tartotta a könyökét; furcsa alkotmány volt ez az ember, ahogy előkínozta, dadogta magából a tengerészszavakat, melyek maguk is darabosak voltak és életre-halálra vonatkoztak, meg apró-cseprő emberi dolgokra, ágyakra, gyógyszerekre, segítségre.

Harminc éve élte a maga bizonytalan orvosi és tengerészéletét. Hajósnak született, kalandornak, csempésznek, hősnek. De ki ne születne annak; mindnyájunk. Már harminc évvel ezelőtt, huszonhat évesen kitűnt orvoskollégái közül elméjével és mozgásával. Mozgása olyan volt, mint a hajó járása, egész kötélzetében nyögött-rengett, mégis haladt, elméje pedig csakúgy, bizonytalan és nagyszerű. Elmeorvos lett Pécsett, Pécsett is maradt, és nagy kísérleteket végzett. De ki menthetné meg az emberi elmét, ő vajon, a tengerész, aki maga is az elme fényességével és bizonytalanságával hajózott, kötélmozgásával fogta a köteleket, ragadta a szelet, ő maga is abszurd lény volt, a tenger vágyakozója – élni és elveszni benne.

Mi maradt most ebből? A bizonytalanság. Éles szeme ragyogott, de csak az egyikre látott. – Most már alig látok – mondta egyszer –, megváltozott minden. Csak közelről látom a dolgokat, s ez zavar. – Hunyorgott és nyögésszerűen mindig azt kérdezte az érthető dolgokról is: – Mi van? Mi? – Semmi – mondtuk ilyenkor, szerettük őt. Mi, a „hajó” többi személyzete, szerettük őt, feltétlenül, a tengerészévekért, a szeme gombjáért, mozgása vitorláiért, megkésett és elveszett csodálatosságáért. Egy elmeosztály veszett dolog. Az elmebaj veszett baj, olyan, mint a veszettség, csak nem gyógyítható. Pedig egyszerű gyógyszere van, csak nem ismerjük. Gonosz dolog és szent dolog. A romlás, az ördög műve, ahogy otthagyja deformált áldozatait a végén, és angyali dolog, a megilletődés fog mindig el előtte, és azt mondanám ilyenkor társaimnak: Emberek, vegyük le a sapkánkat, elmebetegség van.

Ki miben látja az okát – nem is tudom. Annyi ok van, annyi ok.

De mi nem az okot néztük már, hanem a vihar utáni háborgást, a magára maradt elmét, ahogy a délfrancia parton néha ő a hall üvegablakán át a meggyűrött tengert. Néztük és nézte, csupa hajó, csupa táncoló árboc, imbolygó víz.

Azelőtt volt egy embléma a Pavilon oldalán, a folyosón: „Fluctuat, nec mergitur” – vitorlással, fémöntvény. Aztán lekerült onnan, nem is tudom, hogy; levetette, vagy csak eltűnt. Nem volt ott.

Eggyé nőtt a hajóval ez az orvos. Kis csontos feje, világosbarna haja végiglebegett a lépcsőkön, lázasan ment, jött, föl a toronyszobába, le a betegek közé, a műhelybe, elbeszélgetett velük, minden érdekelte. A hajó, az ócska hajó pedig ment, egyenletesen az örökkévalóságba, hatvannégy beteggel, disznóhizlaldával kinn a telepen, könyvkötő műhelyével, néhányan szőnyeget szőttek, előadásokat rendeztek, verset írtak, nyöszörögtek, aludtak, ugrabugra-pingpongoztak, rádiót javítottak, sakkoztak a nagy téli csendben, este volt. A magas, ősz színész kiállt a gyér közönség elé: s „Ne ily halált adj, Istenem” szavalta recsegő hangon, rossz fogsorával. A másik bement a szakszervezeti igazolványáért, amit tíz évvel ezelőtt a MÁV-nál hagyott, ott volt szolgálatban. Volt, amelyiknek a fűzőjét kellett megvarrni, mert meglazult és nem tartotta jól a lekopott csigolyát; a rózsaszínű férfifűző tisztább volt, mint bármelyik nőé, és két hétig kellett rábeszélni, hogy kiadja a kezéből, addig maga toldozta-foldozta. Lengyel származású ember volt, nem tudott jól magyarul, de a legjobb munkás – mindent megcsinált, aranybetűktől kezdve fényképmappáig és mérőszalagtól a falfúrásig, s néha azt mondta: jól van ez így. Az orvos látta ezt. A hajó ment. Már nem volt kötélzet, se kormány, csak szíjas kezek, hunyorgó szem, pislákoló lámpa, tele emberi meleggel, bánattal, s ha köztük állt, ő is a hajó részesének látszott imbolygó, szögletes mozgásával, fölsebzett kezével, elvágott, összeborotvált arcával, ágbogas szemöldökével. Álltak ott a műhelyben, az alagsorban, és figyeltek, mintegy a hajó mozgását, a tenger morajlását, az egyik még viccesen meg is jegyezte a be nem kötött ventillátorról, amit a szél meg-megpörgetett: – hány csomóval megyünk? – nevettek, igen, igen, hajó ez, megyünk, megyünk…

Az orvos fölment a szobába. Magasan volt a szoba, a fellegek alatt. Nagy, ormótlan fotel, kettő, sarokba szorított asztal, szekrény a fal mellett, íróasztal, fűtőtest, fogas, telefon, átkapcsolós. Mint egy kabin. Kis iránytű is lógott benne. Nem lehetett az ablakon kilátni, csak fölfelé. Két méter magasságban volt, az is rácsokkal, itt mindenütt rács volt. Egy Van Gogh-kép a falon, árbocok a kikötőben és egy Verocchio-fej fényképe, szürke vasfénykép. Az orvos bejött – ahogy viccesen ő maga is mondta: ki van írva, hogy egyetemi magántanár és osztályvezető főorvos, hogy magam is tudjam, mi vagyok… mi lettem –, bejött, és a kerek asztalon levő nagy, rózsaszín tengeri kagylóhoz ment, füléhez emelte, megvan még, zúg. Zúgott benne az elveszett tenger. Az egész olyan volt, mint egy szép tengeri fogsor, delfiné akár, és halk zúgást adott, az elveszett tenger zúgását. Játék volt ma már, de meghallgatta, mint egy órát, mely nem csupán a napokat, de az örökkévalóságot is méri, kicsit az Istent is. Ősz haj alig volt az orvoson, állt ott imbolyogva, saját belső mozgása egyensúlyán, mancskezével az asztalba fogódzott, fölkunkorodó, sötétszürke, fűző nélküli francia cipőben volt. Az íróasztalhoz ment később, spirálnoteszét fölhajtotta, közel vette látó fél szeméhez, és átnézte a teendőket: új munkát szerezni a teljesen elesettek számára, kik eddig gályarabként bélyeget téptek, és boldogok voltak az alagsorban. Talán gombválogatás, színes gombok.

A teljesen elesettek érdekelték a legjobban. Cirkuszba őket akarta küldeni, vízicsodát mutatni nekik. Akik elég jól bekapcsolódtak a könyvek kötésébe, szőnyegszövésbe, azokra bólintott, rendben van. De mindig tett fel egy-egy kérdést; Petrováczra, aki guggolva ült a széken és fülét összegyűrve beszélgetett magában, az önmagát himbáló Nyári Zolira, aki trágár szavakkal szidta a női személyzetet és az angol királynőt, hogy mit csinálnak, dolgozni kéne nekik. Játszani. Dolgozni kéne nekik, játszani. Amit tudnak. Ők is közénk tartoznak.

Mintha fegyenceket szállítanánk – gondolta keserűen –, mindenesetre elítélteket. Bélyegtépés. És hogy szeretik. Reklamálják, ha nincs. Válogatják. Egyikük cikket is írt róla:

„Itt ülök Grünwald úr mellett, aki szorgalmasan tépi a bélyegeket. Kevés a tépni való bélyeg, így nekifogtam az írásnak. Vidovszky úr is itt ül jobb oldalamon, és tépegeti a bélyegeket. Néha Pártos Józsi bácsi idejön elvinni a tépett bélyegeket. Kissé rosszul látok, így nem lesz valami gyönyörű az írásom. Fél tíz felé közeledik az idő, felmegyek borotválkozni. Az ittlétem most kissé abbamarad, mert a tízóraimat is megeszem. Mert jól enni is kell és inni, hogy ki lehessen bírni. Szívesen tépem a bélyegeket, csak látszólag unalmas foglalkozás, a valóságban azonban nem az. Ami csak gazdag embereknek juthat osztályrészül, ahhoz mi ingyen juthatunk. Láthatjuk az öt világrész legszebb bélyegeit, bélyegsorozatát. Láthatunk az öt világrész állataiból. Megismerkedhetünk a föld egzotikus tájaival. Az állatvilág legjellegzetesebb állataival. Munkámat szívesen végzem és dolgozom itt a műhelyben, már csak azért is, mert a bélyegtépésnél mi néhányan fontosabb munkát is végzünk.”

Mi néhányan fontosabb munkát is végzünk. Mi is, gondolta, éles, mély ráncokba szaladt össze az arca.

Pécsett volt fiatal. A klinikán dolgozott mint tanársegéd. Szerették a meredek utcákon, a rácsok mögött, a dóm körül, a postán. Ismerték hajlott alakját, tele volt élettel, lelkesedéssel. Nagyszabású kultúrterápiát vezetett be az elmeosztályon. Shakespeare-színdarab részletet adtak elő, saját szövegrészekkel, táncjelenetet, okos handabandát. A legnagyszerűbbnek azt tartotta, ha a beteg karakterére írtak szerepeket, ezt meg is tették és groteszk, ám emberi komédiázással álltak Pécs nem szakmabeli, eldugott prófétái elé – akiket érdekelt ez a bolondság, néhány írót, festőt, színészt, volt köztük egy urológus és két sebész, nők, persze, az örök nők, Veronikák, leroskadók, rajongók, útitársak, néhány hivatalnok, pszichiáter egy sem. Őket nem érdekelte az ilyesmi. Nagyrészt gonosz, eleve rendelt dolognak tartották az elmebajt, biológiai tévedésnek, amit a gyógyszerkémia van hivatva kiküszöbölni injekciók, tabletták formájában – dolgunk mi lehet? Másrészt fölmérni a lehetetlenül sok motívumot, fölásni az egész gyerekkort, hogy az apró csontocskák között találjanak valamit – egy-két tudományos dolgozat, idővel szakmai rang erejéig.

Őbenne nyugtalanság volt. Ha nem tartanám tiszteletlenségnek személyével szemben, és ha nem értenének félre, azt mondanám, betegei nyugtalansága. Mélységes mély volt ez az ember, mint egy tölcsér, ilyen volt a depressziójában is, mikor alig tudott dolgozni, csak ült a toronyszobában, Verocchio férfifeje alatt, a magas ablakú kabinban, gyógyszert szedett, és várta a vihar elmúltát. Mélységes mély volt az ő állapota, szent, fekete állapot, kiszolgáltatva egy súlynak, ami lefelé húz, egy ördögnek, egy szárító angyalnak, kiszolgáltatva a nyögésig, a kínkeservekig. Megeresztette a csapot, szedte maga is a gyógyszert, marokba tette és bedobta a szájába, s itta a vizet, mint tengerész a rumot, mohón.

Különb volt, mint a többi orvos.

Kiválasztott, tele nyugtalansággal. Tiszteletlenség talán, mégis úgy mondom, betegei nyugtalansága élt benne, rokon volt ő, a majdnem kötötte össze ezekkel a fekete, fölálló hajú, csíkos ingű emberekkel, akik a nagy, fehér ebédlőben ettek sorban, a fehér székeken, a viaszosvászon asztalok hosszú sora előtt, mint a fegyencek. A hajó szállítmánya voltak ők; kevés személyzet. Elhatárolva égtől és földtől haladtak, tengeri szörnyekkel és nevettető napsugárral körül, ő állt az ebédnél, és egyik-másikkal beszélgetett – ez volt a vizit –, milyen munkára tegyék, ebben a hónapban kapott százhúsz forintot, nem lehetne százötvenet, ilyesmit. Meleg harisnyát küldött az egyiknek az anyja, és Vilmos minden ok nélkül hangosan fölnevetett – régi filmeken, tréfákon talán. Rázkódott a nevetéstől, vékony haja előreesett a homlokába, aztán evett tovább. Az ebédlő középen volt, a hajó középrészén, ápolók és takarítónők felügyelete alatt. Az orvos ott állt, a vizit közepe ő volt, és arra gondolt, egyszerűen, mint egy lelkiismeret-vizsgálat során: tettem valamit? – Végignézett az evő fejeken, a monoton kanalazáson, az összekeveredett emberfőkön, volt itt mániás, hebefrén, depressziós, epilepsziás, alkoholista, paranoiás, oligofrén, pszichopata, leukotomizált és egyéb skizofrén, mogorva, kedélyes, szép, értelmesebb, alacsonyabb, soványabb, magasabb, link és kényszeres, tolvajló és vegetáriánus, zseniális és makogó – végignézett a „szállítmányon”, aztán már el is felejtette, mire gondolt, azt kérdezte az egyik, kaphatna-e diétát, mert nagyon fáj a hasa, fölállt, mutatta, nyomogatta, a fekete posztónadrág egy spárgával volt megkötve, belelógott a levesbe, zökkent a hajó, a tenger hullámzott, állandó volt itt az élet, belül, a rácsokon belül, a rakománnyal, tartva a semmibe, igyekezve a nagy partok felé, ki tudja, kék volt az ég, ragyogott a nap, bevert a kabinablakokon.

Nyáron vitorlással ment, délfrancia partokon, a feleségével, aki harminc év alatt sem tanult meg magyarul, így inkább ő beszélt állandóan franciául vele, a hajó padlóján meg egy angol könyv hevert, fogta a köteleket, felesége a hajó aljában, szelték a vizet, sustorgott a hajó orra mentén, aztán imbolyogtak, csokoládét evett egy darabot, összehúzta az arcát, s azt mondta, igen, van diéta, nekem is fáj a testem. Az egész testem fáj, megmondhatatlan fájás bujkál benne, fáj a firmamentum, a bordázat, a csónak, az egész. Nekem is fáj a testem, ránézett a feleségére, s szerette nézés közben, együtt öregedtek meg, újszőke haját nézte, mennyi minden volt, baj és szerelem, válás veszélye, épphogyok, finom és durva bonyodalmak, az egyik pécsi festő azt mondta, a ti életetek olyan, mint egy rossz helyre tett váza, mindig majdnem leesik, de szép; szép élet, szép hajó, szép tenger, és kis francia falvakban böngészte a templom falára fölírt háborús hősöket, aranykereszt volt alájuk festve, a felesége meg a sógora a temetőben beszélgettek az új lakásról meg a francia gyógyszeriparról. Szerette a francia ételeket. Könnyűek, színesek, kevés bor, és kész. Nem volt igényes. Tengerésznek készült, nagy utakra, déli kalandozásokra, fene nagy hajókra is gondolt, meg kicsikre, kétvitorlásokra. A földet nézte a templom mellett, a francia földet, melyre német vér folyt, és megfordult, szembe a széksorokkal, ahol ütemesen, komoran és mosolyogva ettek a betegei, királyok és kényszeresek, vivőrök és málészájúak, a falábú, aki történésképeket írt diákkoráról, a Roxy moziról és a hangulatfilozófus meg a pénzügyőr. Mindenkit nézett. Egyszerre mindenkit, a maga egyéni részletességében, mint az Isten a teremtett világot, gondviselésére került világot, szőkéket s a csosszanó léptű fiatal hindu herceget, aki valójában egy egyszerű szép zsidó volt, de kedves és előkelő, szétszórt és beláthatatlan; egyszavas verseket írt, semmi munkát nem tudott két napnál tovább csinálni. Őket nézte, vagy a francia földet a talpa alatt, a mosolygó naturalizmust s az elvont igazságot.

Az évek körülvették, mint az emléktár, nem is tudta, melyik élet az övé, melyik a hajósé, melyik élet beteg élet, melyik élet egészséges? A betegügy olyan területével foglalkozott, amivel akkoriban senki. Munka – kultúra – elmebeteg – kit érdekelt? Az ő kis sertéshizlaldája csődbe jutott, alig szállították ki a telepre nagy kegyesen az állatgondozó betegeket; és könyvet nem írt. Egyszer, bánatában, tartott egy előadást a hajóról, tele lírával, komoly hozzáértéssel – szerették érte. Ő meg azt mondta nekünk: Sose voltam annyira zavarban. Azelőtt… – Nem, nem. Kitűnő volt, a humánum legmélye szólalt valahogy meg – próbáltuk mi mondani, ő legyintett, mosolygott, gyakran tette ezt, mintha azt mondaná, nem baj – nem is a tartalom – mondta –, a forma. Nyögtem, alig tudtam olvasni. Á. De.

És karácsonykor az alagsori nagy kabinban, a szövőfülkében összejöttek, énekeltek, szavaltak, sírtak, kis csomagokat hordoztak körben.

Alig jött le. Aztán leviharzott a lépcsőkön, mielőtt sokáig kémlelte az eget. Mennyi ég van fölöttünk, gondolta, aztán eszébe jutott, hogy itt lent az alagsorban most karácsony van, várják a többiek, nem lehet egyedül. Lerohant, részt vett, ténfergett az emberek között. „Nem bírom a karácsonyt. Ez valami gyerekkori nyavalya” – mondta, mi néztük, szeretettel, de ő gyanakodott már, idővel mindenkire gyanakodott. Amit akart, nehézkesen akarta, amit tett, bonyolulttá vált. Kapkodott, nyűglődött. Égtek a gyertyák, nagy, sárga és piros gyertyák a lenti nagy fülkében, és ő nem tudott karácsonyozni. Hisz annyi minden volt, égen jel, földön messzi nyom, ami homályba vész. Azelőtt pontosabban, egyszerűbben tudott mindent, a cselekvésnek vagány tempója volt. Most nem találta meg a beavatkozás mértékét. Hisz a hajó halad, de irányítani is kell. A szelek, a belső bizonytalanság, melynek maga oka és részese is volt… annyi minden.

Újabb nyugtalanság szállta meg, nem a cselekvés, hanem a lelkiismeret nyugtalansága, mely már inkább ártott, semmint használt. Mit is lehet használni csillagok állásának, rabok nyögésének, tikkadó hangréseknek, elveszett poéziseknek? Az összecsukott embereknek, akik fallal körülhatárolt térben utaznak végpontjaik felé? Mi van? Velük utazunk. Mi is egy utas, egy tengerész, egy alak? Ezer gondolat rohanta meg. Jégkockák, táviratok, meleg harisnyák, diéták, ellobbant szerelmek, francia narancsok, kék tintával teleírt kórrajzok jutottak eszébe, sodródó hajó, sodródó víz.

Az asztalra támaszkodott furcsa kezével, körülkapkodta a fejét, embereket látott, arcvonásokat, természeti tüneményeket. Fehér kabátban állt, mint egy tengerész. Nyugtalan tengerész: mit tettem én?

Fölszaladt a toronyszobába, föltépte az ajtót – nyitva szoktam hagyni, csak úgy, mintha elfelejteném, tudod, hogy a teljes bizalmat érezzék, jó módszer, ugye, hogy kötetlen az ember, hogy mi is olyanok vagyunk, mint ők, de az egész mozgásunkban is, érted, és az egész életünkben, hajón, tengeren, együtt, szivárványok és tengeri szörnyek között is… Fölvette a halvány rózsaszínű kagylót, hallgatta. A tenger volt benne. Dél-Franciaország. Catherine, a felesége. Szőke haja volt. Pécsett tanársegéd az ember. Első tiszt, második tiszt. Fegyencek és üdvözültek. Diéta. A tenger ragyogása volt ebben a fogsorban. Hova vezetem én a hajót? Az enyémet, az övékét, a miénket? Mit tartok én, kormányrudat vagy csak egy üres, puszta botot? Szelek irányát ki tudom-e venni? Kis iránytű fityegett a falon, Van Gogh árbocai. A kagylóban, mint valami misztikus telefonban, egyenletes volt a zúgás, a tenger zúgása, a nagy tenger zúgása, belső zene vagy üzenet. Szürke, összegubancolódott szemöldöke alatt világosbarna szeme mozgott. Valami zúgás keletkezett benne is, mint egy kagylóban, s ilyenek jutottak eszébe gyötrelmei árán: mi, hajósok és mi, tengerészek, mi, betegek és nem betegek. Eleget teszünk mi a tengernek, a szolgálatnak? Visszük a hajót, fogjuk a kormányt, és nézzük a szelek irányát. Rengeteg dolog van egy közös hajón, munkabeosztás, injekciók, étrend, szájharmonika, könyvek bekötése, sebek bekötése, bánat és miegyéb. Csupa fény a tenger, csupa zúgás. Annyi minden. Nemcsak az a fontos, hogy mi hajtjuk a hajót. A hajó megy.

Letette a kagylót a kerek, sarokba szorított politúros asztalra, a széle odakoppant.

Anyád egy szent

Szerette ezt a gyereket. Hatéves kora óta nevelte, szőke haja bearanyozta férfi- és apaéletét. Nem volt övé a gyerek, de az anyja igen. Az anyja – élete egyetlen szerelme – ragyogó, tiszta ember volt, a szerelem gyötrelmes társa, izzó melege.

Szerette ezt a gyereket. Tizenkét éve nevelte, abajgatta, igazgatta egy nem is létező úton az igazság felé. Hogy legyen ember. Hogy legyen szép. Hogy legyen boldog. Mint az anyja – aki ennek a férfinak a szerelme volt.

Aztán jöttek a mentők. A gyerek tizennyolc évesen ott feküdt a konyha padlóján. Szép konyha volt. Hangulatos, piros függöny, beeső napsugár. A falon diótörő, fából, kakukkos óra, csöndes szekrény a zugban. Egy otthon. Mint egy otthon. A lány meg a kövezeten. Mert agyon volt verve.

– Mért? – kérdezték a mentők.

– Mért – mormogott a férfi. – Megmagyarázzam?

A lány szőke haja a kőpadlóra omlott. A szája földagadt az ütésektől. Kék folt a halántékán. A nyaka megduzzadt. A szeme alatt véraláfutások. A szekrényben gyülekeztek a babaholmik, a tízéves ajándékok, szép volt ez az otthon.

A mentők fölemelték a lánytestet, hordágyra rakták, elhanyatló tagjait összenyalábolták.

A férfi vérbe borult szemmel ült a sarokban. Tagjait fáradtan maga elé ejtette.

– Nem tűröm el, hogy az anyját gúnyolja. – Halkan beszélt, teljesen higgadtan. – Sose ütöttem, meg. De az anyjára nem mondhat soha semmit. Nézzék, az anyja – a férfi előremeredt vérbe borult szemmel – egy szent. Egy valaki. Értik?

A mentők tartották a hordágyat, nem mertek elmozdulni. A férfi higgadtan beszélt.

– Nem tűröm el, hogy az anyját úgy tekintse, mint egy alárendelt személyt. Hogy becsapja, rendben van, a gyerekek becsapják a szüleiket. Hogy kibújjon a munkája alól, rendben van, a gyerekek lusták. De ezt az asszonyt, akit én szeretek, aki az ő anyja, aki a világ legkülönb teremtése, nem tekintheti játéktáblának. Nem tekintheti úgy, hogy megszólja. Hogy lekezelje. Hogy nyegle legyen vele. Világos?

A két mentős főlehajtva állt, vitték volna az összevert lányt.

– Ezt értessék meg vele. Gúnyoljon engem, packázzon velem, éljen szabadon, kóboroljon, ne dolgozzon. De az anyja, akit én szeretek, az kivétel. Ezt értessék meg vele. Úgy hozzák vissza. Az a legjobb. Mert ha nem, agyonverem. Világos?

A két mentő bólintott. Elvitték a lányt, a karja lelógott, a kövezetet súrolta.

A rákbeteg telefonál

A telefon fehér ablakbetétben állt, erőszakosan, durván csengett. A kezelőben Teri tett néhány lépést, unta a telefonokat.

– Tessék. – Várt kicsit, figyelt. – Ki az? Nem értem. Kit? Editet? Küldöm. Hangosabban, kérem… Ja, te vagy az? Na, mi van veled? Egyenesen oda? Mért? Lehangoló. Eleinte. Persze, de te nem vagy rákos. Buta beszéd. A kertbe se? Miért? Hogyhogy nincs erőd? Föl a fejjel. Milyen vizsgálatokat?

Az orvos ott gépelt a kezelőben, lassan, hogy ne zavarja a beszédet, időnként nézte Terit, aki színészi jelekkel akarta megértetni vele, mi van.

– Molnárné – súgta ki a kagyló mellől. Az orvos a fejét csóválta.

– Ne légy elkeseredve. Nem is biztos, hogy operálnak. És az jó. Az operáció jó, mondom. Rossz ez a telefon. Hát, csak kellő bizalom. Igen, azt mondom. Jó. Szólok Editnek. Jön is. Szervusz, szervusz.

Edit már átvette a kagylót.

– Nem szabad. Ejnye! Hát most, a végén? Mármint az operáció előtt – ide-oda járt idegesen, kezében a kagylóval.

Közben Teri betipegett a másik helyiségbe, ahol a gyógyszerasztalka és a műszeres szekrények voltak. „Szegény – vetette oda az orvosnak –, fél.”

Az orvos gépelt. Az előtte ülő beteg öntötte a panaszát. Háttal volt a telefonnak.

– …miután munkába állt a fiam, nem akarom, hogy küldjék a nyugdíjat. Szabályellenes. Ezt tessék beleírni. Nem akarok gyanúba keveredni. Már a postás is figyel…

– Mennyi idős a fia? – kérdezte az orvos.

– Tizenhét múlt augusztus huszonegyedikén – mondta a beteg asszony.

– Neki jár nyugdíj?

Edit beszélt tovább.

– Igen. Persze hogy bemegyünk. Hol van? Jaj, nincs nálam toll. Fölírjuk. Jó. Csak tessék mondani.

A nap a kórház belső kertjének nagy leveleire esett, már nem volt az a nagy nyári meleg. A rácsos ablakok nyitva voltak, bejött a levegő. Egy teherautó tolatott be a gyógyszertárhoz, kék ruhás munkásokkal.

– Igen. Fölírja a doktor úr. Nyolcas pavilon. Első emelet huszonhárom. Jó. Olyan nagyon bízunk benne. Nem szabad erre gondolni. Ejnye.

Az orvos tovább kérdezte a beteget.

– Beírom, hogy hol dolgozik a fiú, jó? Utánanézünk.

– Hát… De nem is fontos.

– Nem tudja, igaz?

– De. Valami Villanyszerelési Vállalat.

Edit hol egyik, hol másik sarkára lépett, idegesen.

– Igen. Bemegyünk. De. Jól. Hallani a hangomon? Nem viselkedett valami fényesen. Nem, nem. A szokott dolog. De mi nem számítunk. Az a fontos, hogy Olga néni meggyógyuljon, visszajön dolgozni egy rövid idő múlva. Tessék csak várni, jön a doktor úr, átadom neki.

– Halló. Na, hogy van?

Elhaló, távoli válasz jött.

– Nem a legjobban, doktor úr. Borzalmas, amit itt látni. Nyomorúság.

– Na ja. Gondolom. De hát jöttek onnan ki gyógyultan sokan.

– Nemigen. Inkább olyan, mint a siralomház. Egy kis idő még van engedélyezve.

– Butaság. Tudja, mit mondott a főnökünk is. Az édesanyját operálták, ezelőtt nyolc évvel, hetvenhárom éves korában. Ma is él. Tudja, ő milyen őszinte.

– Udvariasság. Csak ez marad a végén.

– Hát én igazán nem… Ismer. Reális ez a műtét, és idejében van.

– Hát, itt az idő.

– Ne kerítsen mindenből jóslatot!

Teri kiment a kezelőből, sajnálkozó arccal. Edit visszajött, kezében injekcióstűvel. Odahajolt gyorsan az orvoshoz, megcsókolta.

– Siralomház. Amit itt látni – elcsuklott Molnárné hangja a telefonban.

– Ne… ne mondjon ilyeneket. Az első idő lehangoló. Ez természetes. Nem – elhúzta a száját – nem szabad rosszat gondolni. – Edit bement a másik helyiségbe, a beteg magába roskadva, háttal ült, talán sírt. – Van benn magánál könyv?

– Csak vallásos. Úgy érzem, nem való nekem már világi könyv. Mit kezdjek vele? Nincs közöm hozzá.

Edit most a fölszívott injekcióval újra visszajött.

– Ne beszéljen így. Gondoljon a gyerekre.

– Igen – és sírt Molnárné.

– A főnök azt üzente, hogy jobb, ha hozzájuk telefonál. Könnyebb megkapni, mint ezt a nyavalyás kórházat. Tudja a számot, nem?

– De, fogok majd. Ő olyan jó volt hozzám.

Edit visszajött. Megint megcsókolta az orvost, aztán belehajolt a beszélőkébe.

– Tessék megfenyíteni a doktor urat. Megint kínlódom. Nem fogad szót.

– Ejnye, doktor úr, ezt nem szeretem hallani. Most, hogy nem vagyok ott, nincs ott az őrangyal, rögtön baj van.

– Nem, nem. Csak túloz Edit. Tudja, milyen terrorista ő. Rosszabb, mint egy házasság.

– Nem szabad rosszalkodni, doktor úr. Azt a szegény szívet gyötörni. Ő annyira édes.

– Édes, édes, de…

Edit megint visszajött, beleszólt a kagylóba.

– Randevút beszélt meg a doktornővel.

– Jaj, rossz ezt hallani.

– Dehogy beszéltem. Csak nem képzeli.

Edit odahajolt hozzá, erősen, fájón megcsókolta.

– Csak nem képzeli… Csak Edit terrorizál, már lélegezni sem merek.

– Én meg magára gyanakszom, doktor úr.

– Na, ez nem lényeges. – Az orvos megigazította a haját, hátát a falnak támasztotta. – Ez csak olyan betét volt. Mikor lehet magát meglátogatni? Öt és hét között? Mindennap? Ja, szerda és péntek.

– Úgy érzem, doktor úr, nehéz innen kijutni.

A nap a kezelő kockáin vékony sávot hagyott. Csönd volt most mindenütt, Edit kiment, a beteg magába roskadva ült.

– Ne izgassa magát. Bemegyünk majd. Mit lehet vinni? Persze, mindent. Jó.

– Úgy érzem, doktor úr – elcsuklott a hangja. – Megműtessem magam? Most se tudom.

– Hát persze hogy meg kell műteni. Minden orvos ezt ajánlja. Még én is. Ne bolondozzon.

– Úgy érzem, ezt még nem is éreztem eddig… Hát én nem gondoltam, ami itt van… Ez egy vágóhíd. Imádkozzanak értem.

– Persze. De nem kell magáért imádkozni. Meglátogatjuk. Mikor lehet? Öt és hét között, persze. Mindennap? Ja, szerdán és pénteken.

Ellökte magát a faltól, megfordult a sarkain.

– Biztat mindenki. De csak én fekszem a kés alá.

– Hát, ha kell, még mindig jobb, mint… mint… húzni-halasztani.

– Igen. Jobb. Doktor úr, búcsúzom is, biztos sok dolga van. Majd telefonálok még.

Letette a kagylót. Az orvos is. Arra gondolt, hogy augusztusban már nem mehetnek a Dunára Edittel.

A nő története

A csendet akarom megkeresni hozzád. A csendet. Hogy halljalak, mint egy szívverést. Állok az utcán, jön a villamos. Jön a busz. Jön a repülőgép. És te hol vagy? A lábnyomokat nézem. Nem látom a betonon. Agyontapossák a lépteidet. Elkanyarodsz az utcán. Elvisz a villamos. A hajó. A repülő. Hol vagy? Kezeket szorongatok. Kié ez a kéz? Ez a sok kéz? A fűszeresé, a barátomé, az orvosé, az anyám keze. És hol a te kezed? Melyik a te kezed? Szeretnélek megérinteni. Hallod? Hát hallod? Szeretnélek fölismerni. A csendben. A csendet keresem. Hogy halljalak ebben a században! Jön a repülő. Jön a kocsi. A villamos. Nem hallom a hangod. Állok az utcán. Melyik vagy? Hol vagy? Ki vagy?

Ugye, ugye.

Az ajtók kinyílnak. Ott fekszenek az emberek. Drága, sok ember. Egy, kettő, tíz. Pokróc, meleg ágy, didergő test. Odabújni egy emberhez, odasimulni az oldalához. Odabújni. De melyik az? Melyik?

Megrándul a sor. A katonák elrendeződnek. – Vigyázz! – A vagonok mellett tarka kendős asszonyok meg lányok kiabálnak. A katonák arca merev. Egy lány tele kosarat nyújt a szőke fiúnak, a kosárban szőlő, kenyér. A szőlőt agyonnyomja a kenyér. Meglódul a sor. Induló hallatszik. Trombitálnak is. A kis állomás rezeg a trombitaszótól… A katonák viaszos arccal néznek. A lányok hadonásznak, egyik egy mézeskalács szívet nyújt át a sorompón – mindegy, ki kapja el. A katonák állnak. A mézeskalács szív eltörik. A katonák néznek. Nagy a sár. Friss bakancs van a katonákon. A lány integet. A hozzátartozók kiáltoznak a sorompó mögött. Tolonganak. Egy fénykép röpül a szélben, belecsapódik a tiszt ordító arcába. A trombita rezeg. A fehér harisnyás női lábak egymást tapossák. A katonák arca merev. A lány a szőke fiúra néz, mint egy sírkőre. Még minden lehetséges.

– Mi a panasza?

– Doktor úr… semmi különös… csak van ez a szem. Néz, rám néz, tetszik érteni. Zavar ez a szem, ez a tekintet…

– Értem. Milyen szem?

– Bárhova megyek, tessék megérteni. Ülök rendesen vagy olvasok, zenét is szoktam hallgatni, szeretem a zenét, Bachot, Vivaldit… de ez a szem mindig ott van… Néz engem, tart, fog, hogy mondjam? Valaki jelen van, valaki velem van, rám néz…

– Igen. Egyedül is?

– Ó! Sose vagyok egyedül… Ő mindig ott van. Néz. Egyszer egy nővel… tetszik érteni… fölmentem a szállodába… pedig szép nő volt… de közben ott van a szem. A vonaton is… ha ülök… jön velem… nézem az ablaküveget, az elsuhanó házakat, madarakat, de ez a szem csak néz és néz és…

– Jó, jó. Fölírom magának ezt a gyógyszert. Jó keverék. Háromszor egyet étkezés után…

– És néz. Tetszik érteni. Csak néz… semmi különös. Női szem… Szép is… Szeretem ezt a szemet, doktor úr. Nem mindig van… csak gyakran. Az előszobában is… Már a vonaton majdnem megöltem magam…

– Felejtse el… Régi dolgok… Ne gondoljon rá.

– Felejtsem el? Hát nem tudom! De nem is akarom! Csak sose vagyok egyedül… Sohase vagyok egyedül… Tetszik érteni? Sohase vagyok egyedül! Sohase…

– Most mit vacakol? A futót áldozza be. Mondom. Ne később. Most. Nem lesz rá ideje. Ne vacakoljon. Ne húzza az időt. Kevés a parasztáldozat. Mindent dobjon be, értse már meg. Hát mi az istennek vacakol? Előbbre a futóval. Még. Tovább. És beáldozni. Ne gondolkozzon. Előbbre. Nem baj, ha leütik. Értse meg, kevés egy áldozat. Még, a többit is. Ne sajnálja. A fekete futót. Beáldozni. Támadjon. Igen. Vállalni kell a felelősséget. Ne vacakoljon. Nem lesz rá idő. Áldozza be a futót. A fekete futót. Mondom. Most. A futót… a futót be kell áldozni… a fekete futót… Hát mire vár, mondja, mi az istenre vár még?

– Hahaha! Érti? Mit bámul? Úgy volt, ahogy mondom. Mért, azt hiszi, nem tettem helyesen? Láttam az arcán, ő is akarja. Szép, vékony szája volt, remegett a kis lámpafényben, vörösen, vékonyan remegett. Fekete haj. Fekete szemöldök. Mért? Maga nem csinálta volna? Piszkos katonaruha volt rajtam – hat napja le se tettem. A körmeim… Mért? Mit néz? Akkora bombák estek, hogy szétrepedtek a falak, az üvegek csilingelve törtek be, mintha a Kisjézus jönne. Hahaha! Át akartunk öltözni, hogy ne kerüljünk fogságba. De azért az asszonyért, azért, azt mondtam a Vitkovicsnak, ő volt a tizedes – most is él, cipészműhelye van a Kézdy utcában –, te, Lajos, ezért az asszonyért… maradunk. Persze, akkor már szitává lőtték a környéket… Itt, a Hajógyár mellett… Öt nap múlva vége lett a háborúnak… De azért az asszonyért, nem hiszi? Remegett a vékony kis szája, a keze, a melle… Kézen fogtam… Sárinak hívták… talán. Vagy Katalin? Hahaha! „Katalinka, szállj el, jönnek a törökök…” – Hahaha! Mit bámul rám? Piszkos katonaruhában… Lőttek, mint a franc! Maga is azt csinálta volna! „Kerék alá tesznek – onnan is kivesznek…” Ő is akarta. Látszott. Jött velem, ki a bunkerből… Egy romos házba mentünk… Bombáztak. Hahaha! Vékony szája volt. Remegett az egész nő… Érti? Fekete haj. Fekete szemöldök. A keze, a teste… kis ing volt rajta… remegett. Olyan volt, mint egy madár… A tüdeje, a lelke is… Remegett… Remegett…

A 12-es kozmetikai szakboltban nagy krémekbe voltak bugyolálva az asszonyok. Vastag, sárga kenőcsöt kent egy fiatal lány a vörös hajú nő bőrére. Mint a vajat. A homlokára is. Jó szag volt. Krémek, arczsírok. A púderek. Vastag, rózsaszínű krémpúder. Meg zacskóban állt a lisztes, finom porpúder. A lány abból vett, a kerek dobozba tette. A nők hátradőlve ültek, elszántan. Hajukat egy pánttal leszorították. A lány a vörös hajú nő szemére nagy rongycsomót rakott, mint a kivégzendőnek. A 12-es kozmetikai szalonban.

A lány tökmagot evett, halkan ropogtatta. A héját a tenyerébe köpte. A pultnak dőlt.

– Mi tetszik?

– Kérem, egy nyakkendőt esetleg…

– Ezek vannak a rúdon. Látja.

– Feketét, valami kis vörös csíkkal…

– Olyan nincs.

– A múltkor…

– Az a múltkor volt.

– Igen.

A lány elfordult, megigazította nagy, föltornyozott haját a fiókos szekrény üvegében. Az arca ezer darabra tört a kis rekeszekben. Ropogtatta a magot. A héját a tenyerébe köpte.

A My Lai-i vérengzésben ötvenhét védtelen embert gyilkoltak meg. Az Egyesült Államok későn vette észre. Egy év után vádat emelt Calley gyalogos főhadnagy és David Mitchell törzsőrmester ellen. Most már a Katonaképző Intézet igazgatója ellen is.

Halomra lőtték My Laion a falusiakat. A falu főterén feküdtek. Volt, aki megmaradt. Vo-Thi-Lien, tizenkét éves kislány megmaradt. Egy másik menekült lánnyal, Pham-Thi-Lien-nel itt voltak a Ganz MÁVAG-ban, beszélgettek a munkásokkal.

Kínában legutóbb a Központi Bizottság hivatalos szervei fölléptek az osztályházasságok ellen. Szerelemből kell majd házasodni.

Tegnap éjjel egykor nyitott a Revü bár Miskolcon. Delikát műsor! A miskolciak hat éve várnak, hogy sztriptíz legyen a városukban. A szervezés kitűnőnek mondható, a vezetőség – régi, közismert artisták – beszámolója szerint a Vasművekből rendszeresen fogják látogatni a műsort, eddig két hónapra minden jegy elkelt. Lillafüredről autóbuszt biztosítottak visszafelé is, hajnali négykor, hogy a munkások idejében hazaérhessenek. Gond volt a szakszerű vetkőző lányok fölkutatása, mert sok a dilettáns, akik házibulik bugyibáljának és nem művészetnek tekintik a szakmát. Pestről sikerült biztosítani szakszerű lányokat. A műsor egykor kezdődik a Szinva-patakhoz címzett night-clubban. Önt is szeretettel várjuk.

Halakat rakodtak a munkások. A Körúton nagy teherautó állt. Magas vasládákban úszkáltak a halak a teherautó tetején. Szép, piros, sárga, nagy fényű pontyok. Hatalmas kézihálóval mert ki nyolc-tizet belőlük a kockás ingű férfi, és a járdán álló kosárba borította őket. Volt, amelyik az utcára esett. Csattant a kövezeten, lélegzett. A járdáról egy másik munkás a kosárba dobta őket. Ott kicsit megnyugodtak, feküdtek egymáson, lüktettek.

Átlagosnál jobb értelmi képességekkel és külalakkal rendelkező harminchat és huszonkilenc éves, 184 és 181 centiméter magas, vezető beosztásban levő barna férfiak társaság hiányában keresik hozzájuk illő, lehetőleg szőke nők ismeretségét, házasság céljából. Kézzel írott fényképes leveleket kérnek, „Őszinteség” jeligére. Magyarország, Sámson utca…

– Hahaha… Maga nem érti ezt. Túl finom a nőkhöz. Nem úgy kell. Kíméletlenül. Hát ők is azt akarják, értse már meg. Nem udvarolgatni. Volt egy asszony a bunkerben… Bombáztak pedig, mint a zápor. Repedt ott minden. Ajjaj. Az ablaküveg a hátunkra hullott, csilingelve… Nem érti maga ezt. Szakszerűen kell ezt csinálni. Nem irodai munka ez. Hahaha! Szóval ott, az a nő… Klárinak hívták, vagy… Katalinnak. Lehet. Egy fekete nő. Finom, fekete. Fekete hajú, minden. Remegett a szája, a szemgödre is. Félt talán tőlem? Á. Ő is akarta. A bunkerből kivezettem, jött. Piszkos katonaruhában voltam. „Katalinka.” Ilyesmi. „Szállj el.” „Jönnek a törökök.” Nem érti maga ezt. Remegett az egész nő, hullottak a bombák, a háború még pár napig tartott. „Kerék alá tesznek.” – Remegett a válla, a térde, mondom. Érti? Szép volt. És remegett… A szája is… remegett…

Bolíviában, Cochabamba nevű városban a buszon Fantoni ügyvéd beleharapott egy miniszoknyás lány térdébe. Ezerötszáz peso pénzbírságra ítélték, és fél évre eltiltották az ügyvédi gyakorlattól.

– Hajtsa el ezeket a galambokat, hajtsa el! – kövér férfi kiáltozott az idős asszonynak.

– Hova hajtsam?

– Hát a fenébe! Ez lehetetlen! Mindent összepiszkítanak, burukkolnak, turbékolnak! Az agyamra megy!

– Hát nem mennek. Visszaszállnak.

– Akkor is! Itt tipegnek, vörös lábukkal…

– Tavasz lesz, Balogh úr, látja?

– Tavasz. Aztán nyár. És? Mi van abban? Hajtsa el már onnan a galambokat!

– Nem szereti őket?

– Nem. Nem. Egyáltalán.

– Hát kit szeret maga?

– Én? Mért? Mért kell nekem valakit szeretnem? – Ordított. – Mért kell nekem valakit szeretnem?

Joe a kapuban állt, várta Annie-t. Az utca poros volt, régi házak álltak a két oldalán. Szél fújt, fújta a meleg port Joe szemébe. Joe vörös szemmel nézte az utca túloldalát, onnan kellett Annie-nak jönnie. Mindig onnan jön. Joe-n nagy kalap volt, tarka bőröv. Joe szép, kedves kreol férfi volt, hüvelykujját az övébe dugta, várt. Annie régen elment, talán nem is a boltba, hanem világgá. Annie huszonkét éves, huszonkét éves korban mennek világgá a lányok. – Annie nem mehet el, kizárt – gondolta Joe. – Akkor megőrülök. – Joe nézte az utcát, poros volt, az utca a végtelenbe vitt, lebukott a horizont alá. Joe várta Annie-t. – Annie nem mehet el, ha Joe várja – gondolta Joe. – Joe én vagyok. Van munkám, szeretem Annie-t, Annie-nak hamarosan jönnie kell. – Joe megtámaszkodott a kerítésben, vörös szemmel figyelte, jön-e már Annie. Joe várja Annie-t, Annie-nak éreznie kell, hogy Joe itt áll, Joe vár, Joe-nak nagyon nagy szüksége van Annie-ra, Joe Annie-ért él, belőle él, az álmaiból, a muszlinkendőjéből, nevetéséből, Annie-nak tudnia kell, hogy Joe itt áll. Joe nézte az utat. Annie nem mehet el, Joe várja. Joe-n nagy kalap volt, térdét kicsit megdöntötte, nézte az utat, a fűszerbolton túl. Joe szemét marta a por, Joe szeme csillogott, várta Annie-t, itt, a kerítés mellett, Joe…

A hegyek között kallódik egy csillag. Néha látni. Följön, odábbmegy, ragyog. A hegyek eltakarják. Idegen csillag. Idegen tájon. A hegyek csúcsai között látszik. Ragyog, néha tündököl, néha alig látni. Aranysárga. Nagy csillag, magányos, idegen csillag. Az égben állnak a nagy hegyek, mintájukkal eltakarják a csillagot. A csillag bujdosik, rezeg, csaknem muzsikál. Szórja a fényét. Karácsonykor és nyáron is. Nagy ünnepeken és hétközben. A sötétben, a hegyek között kallódik egy csillag. Néha látni. Ő az.

Akkora kés van a kirakatban, mint egy bárd. Hatvan centi, ragyogó nikkel. Műköszörűs. Csillog a napban a kés. Otrombán nagy konyhakés. A műköszörűs magát hirdeti. Vagy a halált hirdeti? Konyhakés, a nyele világos fából, pácolva, finom ezüstszögekkel. Ezzel még az istent is meg lehet ölni. Ekkora késsel. Minek ilyen nagy kés? „Kiskunhalason, egy tanyán megölte élettársát a hatvannégy éves Kaposi Mihály téeszfogatos. Az asszony másodszor költözött vissza hozzá, hogy megmentse az italozástól… Nyolc szúrt sebet találtak a testén, a mentőkocsiban, a kórházba szállításkor belehalt sebeibe… Kaposit cselekménye után előzetes letartóztatásba helyezték…”

– Fogj át! A derekamat! Mit szólsz a sebességhez? Jól fogj! Szállunk! Figyeled? Bírja a motor. Hajtsd a hátamra a fejedet! Várj, a kendő az arcomba repül, nem látok! Szoríts! A kendőt vedd el a számból, nem tudok lélegezni! Ne a fákat nézd, az eget! Még az is száll! Jáva – ez a motor nagyon bevált! Jó dög. Röpül! Százharminccal megyünk. A kendőt vedd el a számból! Hallod, hogy robbannak a kis bogarak a fülünk mellett? Ne ordítsak? Akkor nem hallasz! Röpülünk! Fogj át! Kapaszkodj! Gyere! Bírja ez a motor… Bírja!

A taxiban, kihajtott fehér ingben, fehér köpenyben ül az orvos. Fiatal. A taxis mögött ül. Zötyögteti az út, a kocsi. Szőke haja repked a kinyitott ablakon át beröpülő szélre. Komolyan ül. Térdén tartja a két kezét, óvatosan, mint egy katona. Nem nézi a város örökös forgalmát, a boltok színeit. Előrenéz, a semmibe, a végtelen felé. Egy arc lebeg előtte, egy nő arca, egy ágyon fekvő, ismeretlen nő arca. Nem látja, de tudja, hogy ők ketten, a taxis meg ő, odaérnek. Odaérhetnek. A taxi robog, átcsúszik a nagy kocsik között, valahová, valaki felé. Egy asszony felé.

Narancs

A verejték lassú gömbje megállt a szemöldökén. A kályha közelében ült, fűtötte magát influenzája ellen. Apró pohár állott a kis körtámlás széken, olyan pohár, mint egy fehér lövedék, és abba töltötte időről időre a fehér italt. Akkor megfogta a poharat, szájához emelte, és nagy lökéssel torkába fúrta a szeszt, mely ott szétrobbant ezer csípős szilánkká. Messze volt a reggel. A magas házfalak között állt az éj, puhán, de tornyosan, magasan, egymásra rakva, mint vastag fekete dunyhák, állt a hideg levegő. Szürkék voltak a házak, a redőny mindenütt leeresztve, Sziklay ült a szobában. Régi berendezése volt, az asztalon a terítő, három szék, egy a kályhához húzva. Jó éjszakát – gondolta Sziklay, előrenézett, maga elé, és vizes volt a háta is a melegtől.

A verejték gömbjét föllyukasztotta a szemöldök érdes szála. Szétfolyt és elterjedt a vizenyő. Két képe volt Sziklaynak, mind a kettő megfeketedett aranykeretben, egy asszonyfej, egy barna asszonyfej a táj fáira festve, meg egy tájkép, távoli ökrökkel.

Nagy csönd volt körül. Sziklay fölállt, óvatosan; mikor az ember egyedül van, akkor óvatosabb; mintha csak figyelnék; az óra fél kettőt mutatva járt, járt, járt, de nem lehetett hallani a ketyegését, a legtávolabbi falon volt, s különben is nagy tokban fedte az üveg, Az inga aranytányérja lendült, ide s tova, s valamennyire csökkentette Sziklay egyedüllétét. Az ablakhoz ment, és kinézett rajta. Kinn magasan állt a szemben levő háztető, sehol egy villany, alig lehetett látni alattuk az utca mélységét. Sziklay az üveghez nyomta a homlokát, hűsítette. Ahogy elvette, látta a ráncokat az ablaküvegen. A dupla ablak között a burkolat festése repedezett volt, mint a vén bőr. Sziklay elment aztán a kis barna szekrényhez, melynek politúrjába belefényezték a fa eredeti hullámait. Azt kis kattanással kinyitotta és egy dobozt vett elő. Odavitte a kályha mellé. Kisebb vaskályha volt, mely csak közelre adott meleget, s rakni kellett. Most is gyorsan letette a székre a gramofont, s egy hasáb fát lökött a tűzre. A parázs összeomlott alatta.

Kinyitotta a dobozt. Három darab tizenöt centiméteres átmérőjű lemezkéje volt Sziklaynak. Régi dolgok. A fölnyitható tetőrészben volt a helyük. Kivette az egyiket, és föltette a zöld posztókorongra. Aztán meghajtotta kissé kézzel a kurblit, és a fémkígyót a lemezre hajtotta, a tű sziszegve érintkezett a fekete rovátkákkal, lassan-lassan forgott a lemez, és úgy szólalt meg, mintha régi vásárban hallanánk.

Szép zene volt. Sziklay előtte ült a másik széken, és bólogatott. Óvodások énekelhették, mert gyerekhangok szóltak.

– Kik ezek a gyerekek, Sziklay úr – kérdezte a házmesterné, egy téli délután, mikor a szemetet vitte el. Nagy kék szemével benézett, az előszobaajtó nyitva volt, a lemez még járt.

– Ezek az én gyerekeim – mondta Sziklay, megtörülve verejtékes, meleg homlokát. Fél vállával a szobaajtónak dőlt. A házmesterné kétkedve nézett, aztán kattant egyet a tű és beugrott oda, ahol a lemez felirata volt. Sziklay odaszaladt, és elkapta a gramofon karját.

– A magáéi? – kiáltotta be a házmesterné, és nevetett. Sziklay már bosszankodott, amiért nyitva felejtette az ajtót, s ez az asszony nevetgél.

Most végighallgatta a lemezt. Lejárt, aztán újra föltette. Nagyon szerette ezt a lemezt. Betöltött még egy kis pohárba, és megint a torkába lövellt a maró folyadék. Aztán abbahagyta a lemezezést. Dörzsölgette a tenyerét, szerette volna belelovalni magát a csöndbe, a békességbe, a gyógyulásba. Kinyújtotta a kezét a kályha fölé, és átsütögette, forgatta, mint a húst.

Aztán maga elé ejtette a kezét, és elaludt.

Másnap még le volt húzva a közért redőnye, mikor Sziklay ott volt előtte és zörgette. Szerényen, kissé összefogva a kabátját magán, valami szálkás mintájú felöltőt, állt ott.

Fölgördítették a hullámos vaslemezt, és aláhajolva kiszólt rajta egy fej.

– Mit akar?

– Kérem, tetszik tudni…

– Mondja már – sürgette a szeplős arc, pufók, nagy fiú –, sietünk.

– Kérem, én narancsot szeretnék…

– Ó, jaj… nincs az most. Azt mondják, hogy kedden lesz. Akkor tessék jönni.

Sziklay is fölhajolt, a redőnyt lelökték, továbbment tétován. Botorkált szinte, nyomta a betegség, fáradt volt. Narancsot szeretnék enni – ez járt a fejében. Olyan volt benne ez a gondolat, mintha mondták volna. Kiejtették, kimondták benne, mint egy szerény parancsot. Az ínye fáradt peremén érezte már a lassan lüktető édességet. Valahogy úgy érezte, nem lehet narancs nélkül élni. Kora reggel volt. Visszament a lakására. Levette a kalapját, és megállt a szoba előtt, mint egy templomban. A napok folyamatossága megtöltötte a fülledt szobát. – Ki kell szellőztetni. Az jobb lesz. – Odament az ablakhoz, és vadul kitárta. Kidőlt a nyers szélbe. Megborzongott.

Kedden óvatosabb volt már. Nem ment le rögtön a boltba. Ha azt mondták, kedd, abba beletelik egy idő. Tizenegykor már nem bírta tovább mégsem. Fölkapta a felöltőt, összefogta, és sietett.

A zöld, nagy kirakatokat nézte meg először. A zöld, nagy kirakatokban nem volt narancs. Persze, ha jött is, nem tudják azonnal átrendezni miatta a kirakatot. Ledöntsék ezt a gyönyörű konzervgúlát, összedöntögessék a fehér pálinkát, gint? Nem lehet. Benn talán lesz.

Úgy ment be, mint aki csak nézeget. Már villogó sárga gömböket látott mindenütt. Valahol csak előbukkan. Valahová elrejtették, a juhtúró és a disznósajt közé? Vagy a csemegerészlegben? Óriási kávétartályban állt a fekete csemege. Meg a tábla öntött csokoládé, piros-arany papírba csomagolva. Valahol itt?

– Tessék parancsolni? – kérdezte kissé lábujjhegyre állva egy alacsony női kiszolgáló, Galló Piri.

– Nem. Köszönöm. Előbb nézegetek. Csak nézegetek.

– Tessék csak szólni. Így könnyebben megtaláljuk azt, ami kell – akart kedveskedni a lány.

– Nem, nem – és kihátrált egészen. Persze, meg kellett volna kérdezni. Ámbár ha van, úgyis kiteszik. De hátha csak a pult alatt árulják? Mindenképpen meg kellett volna kérdezni.

Fönn ledőlt az ágyba, le se vetette a felöltőt. Feküdt. Be kellett volna fűteni. Nem tudott most mást fölidézni, csak a narancs átható szagát, mely fölszalad egész a koponyája csontos ürege alá. Soká aludt, szendergett. Aztán hirtelen fölserkent, és szedelőzködött. Kalapja összegyűrve volt mellette.

Kinn kopogtak. Marika jön biztos, a húga. No, az hiányzik.

– Ki az? – kérdezte.

Nem felelt senki. Levele jött, amiben Marika írta, hogy csak a hét végén jön. No, akkor jöhet.

A közértben most nem tétovázott.

– Kérek fél kiló narancsot – mondta könnyedén, fesztelenül, nagystílűen, mint egy varázsló, mintha attól lenne.

– Fél kilót, drága bácsi! Egy darab sincs.

– Azt ígérték… – emelt hangon próbált tárgyalni.

– Ígérték. Nekünk is ígérték. Péntek. Ez az első szállítmány. S ide hozzánk jut belőle, biztos lehet.

– Kérem. Én jártam Olaszországban. Ott annyi a narancs.

– Annyi? Akkor tessék most is odamenni.

– Nem tudok.

– Azt elhiszem.

Visszafelé jött. Egy kis vékony lány billegett előtte, nem is tudta, a valóságban-e vagy a képzeletében. A hideg utca sütött, fénylett. Mint egy vékony zsinegre fűzött papírsárkány, lebegett előtte a lány. Fekete, fekete lány. Valamit mondani fog, valami történt, valami lehetséges. Olasz ég lebegett, valószínűleg három és fél hétig tart a boldogság.

Csütörtök este megpróbált begyújtani. Vékony fadarabokat szelt a konyhában, és összegyűrte alatta a papírt. Gúlát csinált. Meggyújtotta a papírt, de az nagyon össze volt gyűrve, füstölgött. Hiába fújta. Kiszedte az egészet, és újra gúlát rakott, most már lazábbat. Égett. Két hasábot rakott rá.

Estefelé enni próbált. Régi szárazkolbász volt kinn meg öreg kenyér. Bevitte, és rágcsálta az ételt, lassan. Megrakta a tüzet. Sokáig ült így, békességesen.

Pénteken lement a közértbe. Pontosan nyitásra ment oda, nem tartotta valószínűnek, hogy ne legyen.

– Narancsot kérek – mondta, levette a kalapját, elvonult előtte minden, ami lényeges volt, a régi iroda, a kecskeméti bál, ahol Rózsival találkozott, elvonult előtte a kamarilla és a világháború. Sándor jutott eszébe, a zsoké, aki barátja volt, és meghalt a fogságban. Nem lehet.

– Drága Sziklay bácsi, nincs. Azt ígérték, jön, de késik. Valami mást tessék.

Valami mást. Hát értik ők ezt? Lebegtek előtte a sárga gömbök. Mindenbe bele lehet halni. Visszament a szobába. Levette a kalapját, mint egy templomban, és nézte a bútorok társaságát. Fáradt volt. Jobban lenne, biztosan jobban lenne, ha azt a hártyatestű gyümölcsöt ehetné. Lefeküdt, felöltőjét se vette le. A sárga gömbök jártak a fejében, most már egyre könnyebben lebegtek. A szag émelyítette, csontjaiba szállt. Keze széthullt, mint egy üres kabát. Sötétedett, alig lebbentek a könnyű gömbök.

Szombat délben jött meg Marika. A tejüvegen át kopogott, de kulcsa is volt, azt keresgélte a retikülben.

– Béla! – mondta sírva, s látta az embert. Ifjúi arccal feküdt az ágy nagy asztalán. A gramofon zöld korongján fekete lemez feküdt, a színes papírkörbe beleszaladt a tű, s fölkarcolta a kis dal betűit.

Vadászpuska

A fiú tízéves, nyúlánk, nagyon szőke hajú gyerek volt. Kicsit előbbre ment, mint a szülei, sárga szandálját odaverte a poros országúthoz, ugrált, fejét jobbra-balra vetette, elmókázott magában. A nagy melegben a férfi hátizsákot vitt, nyakát törölte zsebkendővel. Előrenézett, nem messze tőlük hegyek emelkedtek, szürke-barna hegyek, félig ködben, félig vakító napsütésben. Az asszony kicsit előbbre jutott már, csinos, formás lába körül sárga szoknya forgott. Piros haja volt, fiatal, arcát most is élénken kikészítette, még szemöldökét is kihúzta, szép haja fölágaskodott.

– Gyere már – szólt hátra a férjének, és lendített egyet az ormótlan puskán, amit a vállán vitt egy szíjon.

– Nem tudom, mit nézel – hangját zsörtölődőnek és kedvetlennek is lehetett tartani.

– Hogy hova megyünk – hunyorított a férfi, magas homlokán verejték gyöngyözött.

– Mintha nem tudnád. Jártunk már itt.

– Te talán annyira kiismered magad?

A gyerek már messze előrefutott.

– Persze. Olyan, mintha hazamennék – kis dac volt a hangjában, és figurája a puskával női őrszemre emlékeztetett. – Látod, ott a Tarkő balra, az a kék hegy. Látod? – a magas férfi odament hozzá, vállát átfogta a puskacső és a szíj között.

– Hol?

– Ott, a második csúcs.

– Édes vagy. Így emlékszel?

– Tudod, hogy mindenre emlékszem pontosan.

– Négy éve voltunk itt.

– Mindenesetre régen. Jaj, ez a puska, mi a fenének hoztuk? Hogy én vigyem! – és kibújt a férje keze alól.

– Tudod, hogy Péter örül neki.

– Nincs is hozzá töltény. – A puskaszíjból is kibújt, és nézte ezt az ormótlan szerszámot. Fekete csövű, öreg vadászfegyver volt.

– Dehogy nincs. Hoztam azt is. Péter! – kiáltott a gyerek után. Az már elkanyarodott az úton. – Gyere, menjünk utána. – Megfogta az asszony kezét, és húzta maga után. Magas alakja imbolygott a fényes levegőben, a szép, piros asszony bal kezébe fogta a puskát. Nemsokára meglátták a fiút az elkanyarodó út melletti fák között, egy tönk mellett piszkálta ki a gombákat.

– Annyira elkanyarodik. Nem is arra tart, a hegynek – állt meg a férfi lihegve.

– Jaj, Bandi, mindig ilyenekkel jössz! Tudod, hogy erre kell menni.

– Meg kéne valakit kérdezni. – Bizonytalanul körülnézett a férfi, tiszta szemével bejárta a tájat. Az úttól vagy egy kilométerre egy ember ült a kifogott szekér mellett. A ló távolabb állt.

– Majd megkérdezem – mondta hirtelen az asszony.

Odanyújtotta a puskát.

– Addig pihenjetek – és már lebbent is. A távolban egyre szebbnek tűnt.

A férfi leült egy tönkre; a puskát ölébe fektette. A gyerek is anyja után nézett.

– Olyan szép az anyád. Ugye, Péter? – úgy szólította meg, mint egy felnőttet és barátot. A fiú feléje fordult, visszamosolygott és bólintott. Mintha azt mondta volna: büszkék vagyunk erre a mi közös tulajdonunkra.

A hegyek messze voltak. A Tarkő előtt még egy hegy állt, az napsütésben égett. Borostás fái ragyogtak, aranybarnának tűntek, ház sehol se látszott ezen az oldalon. Az asszony messzire járt. A tarló mellett kis út volt, azon ment, csinosan mozogva.

– Lőhetek is, apa?

– Persze. Azért hoztuk. De vigyázz. – A fiú fölállt, és a fegyvert nézte.

– Mutasd meg, hogy kell megtölteni, apa.

A férfi arca kimerült volt az úttól és a tehertől. A hátizsákot lesegítette Péter. Megkereste a töltényeket. Odaadta az apjának; szép barna tölténytáskában voltak, csak széles patronjuk látszott.

– Mit lehet ezzel lőni? – kérdezte Péter, és megsimogatta a puska csövét.

– Mindent. Vigyázz! – Lehajtotta a fegyver csövét, és átnézett rajta. Odaadta a fiúnak. Az is átnézett a csövön, anyja távozó alakját megkereste benne.

– Sose fogd emberre – vette el tőle az apja.

– Nincs is töltve.

– Akkor se. Rossz a gondolata.

– És ha megtámadnak?

– Nem támadnak meg. Ne félj, amíg fel nem nősz, van, aki vigyázzon rád. – Nevetett. Haját hátrasimította, erős fogai látszottak.

– Na, ide figyelj! Két töltényt tehetsz bele. – Kiütötte a tölténytokból a töltényeket a markába. – Mért ment el anyád ilyen messzire? – Értetlenül rázta a fejét.

– Hát te mondtad neki, hogy meg kell kérdezni. – A gyerek kezébe vette az egyik töltényt.

– No, mindegy. Add csak ide! Látod, ide csúsztatod. Egy – belökte –, kettő – belökte. Elég nehezen ment a második. Megnyomta. A csövet fölütötte.

– Lőjünk, apa!

– Dehogy lövünk. Alig van töltény.

– Hát mire fogunk lőni?

– Nem tudom még. Ahogy a sors hozza. Madárra. Valószínűleg madárra.

– Milyen madarak vannak itt?

– Mindenféle. Még sas is.

– Igazán? – fölnézett a fényes égre, kis kezével beárnyékolta a szemét.

– Vércse. Talán varjú is. De arra nem érdemes lőni. Majd lesz nyúl.

– Sörét van benne.

– Sörét. Csak sörét.

– És meghalnak.

– Meg. Lebuknak. Furcsa ez a bukás.

A nő most ért oda az emberhez. Beszéltek. Az fölállt, mutatott az első hegy felé, aztán Péterék felé.

– Mindenkit le lehet vele lőni?

– Persze.

– Embert is?

– Butaság. Arra nem kerül sor. Ha elég közel van, meghal.

– Mondjuk mennyire?

– Nyolcvan. De ötszázra is elvisz. Ha jól célzol. Várj csak, kivesszük a töltényeket, érted már, hogy kell megtölteni.

– Persze, csak szorul az egyik, nem?

– De, a fene egye meg. Várj csak, pedig ki kell piszkálni, mert így nem jó vinni.

Az asszony jött vissza. Pipacsot hozott a kezében, azzal integetett. A haja is majdnem olyan volt, mint a pipacs. A keskeny tarló melletti ösvényen imbolygott, mint egy pallón. Sietett.

– Nézd csak. – Megfordította a puskát. Kicsit a tenyerébe ütötte. – Nem jön ki.

– Egy fadarabbal… – és már hozta is Péter.

– Á. Mit gondolsz? Nem baj. Majd én viszem. Vigyázok. Na, gyere, készülődjünk. Menjünk legalább anyád elé.

Péter fölsegítette a hátizsákot, a férfi eligazította a hátán.

Ragyogó reggel volt. A hegyek közt elrejtve, de élénk napsütésben állt ez a furfangosan épített menedékház. A nagy kövekkel kirakott előtér, terasz, a ház emeleti magasságában feküdt, az emeleti ablakok arra nyíltak. Korlát védte, vörösre festett vastag csövekből szerkesztett korlát. Kerti asztalok, hátradöntött hátú székekkel, pirosra, sárgára festve a rácsaik. A terasz egy részén salak volt, a magas kertre néző részen, ahol a fehér kövekből vastag kerítést emeltek. Ebbe is korlátokat erősítettek, de csak egy sort. Akár egy rejtett hadiszállásnak is megfelelt volna ez a telep, a hegyekbe fúródva, melyek úgy vették körül, mintha lélegeztek volna. A köd távolabb bizonytalan körvonalakba fogta a domború tájat. Elöl ragyogott a nap.

A háznak földszintje, emelete és szuterénje volt. Nagyon csinosan tervezték az alsó részét, szinte a föld alá. Három szobát rendeztek be a völgy felé, a teraszra az étkező és a játékszoba nézett, ahol biliárdasztal állt, meg zöld kártyaasztalok. Akár az ablakból is be lehetett lépni a terembe. Szűken kanyargó kőlépcső vezetett az alsó szintre, a gondnok szobájához meg a közös termekhez.

– Anyu alszik? – kérdezte a magas férfi Pétert, aki melléje verődött a reggeli csöndben. A fiú egyetértően bólintott, mintha cinkosok lennének a reggeli szökésben. A férfi a vaskorlátnak támaszkodott, egyik lábát az alsó rácsra tette.

– Hozzam a puskát? – súgta apjának.

– Minek, nincs itt semmi.

– De hátha!

– Fölébreszted anyádat.

– Vigyázok. – Már sompolygott is a gyerek.

Az emeleten laktak. Kis társaság verődött össze, majdnem minden szobára jutott ismerős. Óvatosan ment a folyosón, a szőnyegre lépett. Vörös szélű, szürke szőnyeg feküdt a folyosón végig. Hetes szoba. Nagyon ügyesen igyekezett bejutni. Anyja ott feküdt félig a paplanon, sárga hálóingben, vörös haja virított a párnán. Tetszett most a fiúnak ez a barátságos idegenség a szobában, ezek az ideiglenes, mégis színes bútorok, az volt hirtelen az érzése, hogy itt boldogok lennének. Nem mintha otthon nem volna jó. Nagyon is. De itt minden szenvedélyesebb, veszélyesebb. Az idegen, nagy szekrények is érdekesebbek voltak, a behajlítható szárnyú, tükrös, egybeépített éjjeliszekrények. Anyja szépítőszerei otthonossá tették. Tulajdonképpen ez az otthon, talán már soha nem lesz másutt otthon, mint ezekkel a szépítőszerekkel. A fekete fedelű, fehér arckrém, a kis bakelit tartók, rúzsok, púderek, meg más krémek. És valami elemezhetetlen illat; anyáé. Anyuszag. Mindig ez járt az eszében otthon is, valahogy nem ennyire pontosan, de ez. Mert ott a fürdőszoba közös melege fölszívta anyu krémeit, szappanait. Meg gőzbe burkolta, eloldotta, ott is szokta érezni, de nem ennyire. Most élesen érezte ezt a tömény illatot, melyet talán nem is a szerek okoztak csupán, hanem a drága test. Anyuszag. A fotelra dobott ruhák földarabolva mutatták anyu szépségét, megannyi kis tárgy, szép anyagokból. Olyan volt, mint egy színház, levetkőzve. Nem kiábrándítóan hatott, még szebb lett. Természetesebb és mélyebb, mint valami részegség. Otthon nagyobb rendben éltek. Itt az idegenség földarabolta a díszleteket, ruhát, szépséget. Nem akarta megtörni ezt a varázst, óvatosan lépett a puskával a kezében. Besütött a nap, anyu ott feküdt félig eltakarva és végtelen békességben. Péter behúzta maga után az ajtót.

– Fölébresztetted, mi? – kérdezte a teraszon az apja.

– Á, vigyáztam.

Ketten könyököltek a völgy felé.

– Lövünk? – kérdezte sokára Péter.

– Nincs mire.

– Erre nem jön semmi.

– De jön, csak ritkán. Meg aztán kicsit el kéne menni távolabb a háztól. Vércse járhat erre. Csirkére vadászik.

– De most nem.

– Úgy látszik, semmi.

A völgy felé hosszú volt a kilátás, úgy hullott le a táj, mint síugró alatt, fokozatosan. A köd egy része a kilátás szélére is beért. A nap verte a szélét. Foszladozott. Sokáig hallgattak.

– Hozd ide a gyufát, Péter! Ott van az asztalon.

Péter hozta, meggyújtotta a gyufát, és föltartotta apjának a cigarettához. Aztán zsebre tette. Könyököltek.

– Ott, apa! Ott! – kiáltott egyszerre fel a gyerek.

– Ne kiabálj! Mi van ott? – előremeredt a férfi.

– Madár. Látod? – kis kezével hadonászott. – Nagy, szürke madár. Ott ül a fán. Nem mozdul. Hadd lőjem! Apu!

– Ne butáskodj! Hol van?

– Ott! Hát te semmit se látsz?

– Ne szemtelenkedj! Merre?

– Ott! Ott! – a völgy szélén félig ködben álló fára mutatott. – Nem látod? Mereven ül.

– Á, az csak a köd. Képzelődsz.

– Nem! Nézd! Add ide a puskát!

– Ne ugrálj! Ja! – fölegyenesedett a férfi. – Tényleg. Te, az sas lesz. De mért nem száll el?

– Lőjünk, apa, lőjünk!

– Nem lehet. Nagyon messze van.

– Akkor is. Próbáljuk meg.

– Több mint kétszáz méter. Messze van.

– Akkor is. Apa, hadd próbáljam meg!

– Ne izgágáskodj. Anyu fölébred.

A fiú fölkapta a puskát apja mellől. Nekiütődött a vascsőnek. Nagyot kongott.

– Szamár. Add ide a fegyvert!

– Lőjünk! – sírós arccal nézte apját.

Elvette a fiútól a puskát, ő is beleütötte a vascsőbe. A madár megmozdult. Elrugaszkodott, és lassan verte a levegőt. Eltűnt a köd között, a hegy nyílásánál.

– Min veszekedtek? – János jött ki, frissen, színes ing volt rajta. Nyújtózkodott. – Jaj!

– Á, semmi. Egy sas. Már elment. Mindenáron lőni akart a gyerek. – Lenézett Péterre, aki izgatottan állt ott. Aztán hirtelen elfordult, és elfutott.

– Szamár – mondta az apja.

A másik férfi melléje könyökölt.

– Hogy vagy? Kipihented magad?

János nevetett.

– Ki. Jaj, de jó egy ilyen hely. Jól kitaláltuk ezt, nem?

– De – Bandi a puskát letette a kerítés szélére. – Rágyújtasz?

– Á. Reggel soha. Árt. A szerelemnek. – Megint nevetett.

– Jópofa vagy – mondta Bandi, és meggyújtotta a cigarettát.

A teraszon ültek. Fölöttük dróton voltak kifeszítve zöld lámpák. Egybetolták a vastag lábú nyersfa asztalokat, színes terítővel terítették le. Padokon ültek. A gondnok is köztük volt.

– Hozhatnál még bort, Bálint.

– Gondolod? – mosolygós szemű, alacsony ember ült a léc végén. – Azt hiszem, igazad van. – Péter a társaság másik végén hallgatott, figyelt. – Várj, lemegyek. – Jánoshoz beszélt. János volt a társaság lelke, fiatal ember, tele derűvel, erővel.

– Rendes ember ez a Bálint – mondta Péter apja, ahogy a gondnok borért ment. – Régóta ismered?

– Ó. Osztálytársam volt. – Szódát tölthetek, Zsuzsa?

Péter anyja ránézett.

– Persze. Kérek – fölemelte poharát.

– Akkor te régen ismered ezt a helyet.

– Kezdet óta.

– Szoktál ide járni?

– Állandó szobám van itt. Bálinttal nagyon jól vagyunk. Remek ember. – Visszaült a helyére. Pipát szedett elő. Kemény keze volt. Bőrszelencéből tömte a pipát. Az asztalon még ott voltak a vacsora nyomai. Kolbász, sajt, szőlő, sonkadarab. Odább a nyúlpaprikás maradványai meg kis krumpli, uborka. Péter a viaszosvászon terítő repedéseit babrálta, a kis zöld kockákat egymásra hajtotta.

Egy másik mérnök nyúlt át az asztalon Jánoshoz.

– Adnál egy kis dohányt?

– Természetesen, kérlek. Jó keverék, magam csináltam.

– Ehhez is értesz? – kérdezte Lajos, a másik mérnök.

– Valamennyire – mosolygott János. – Végeredményben mit szólsz az eredményhez?

A másik mérnök fintort vágott.

– Sajnálom. Kétévi munkám fekszik benne. Azt hittem, valami jobb anyag. Kalapáccsal sem lehetett széttörni.

– Azzal nem. A laborban két perc alatt szétesett. Vastartalom elenyésző. Sajnos. Volt rá előleged.

– Hát, mindenesetre most újabb dolog után nézhetek. És szerettem ezt a bányát.

– Nem kell azért elmenned.

– De. Leégtem. – Nevetett, ő is rágyújtott a pipára.

– Zsuzsa, te mit szólsz ehhez a helyhez? – kérdezte a feleségét Péter apja.

– Gyönyörű. Úgy vágytam ide.

– Ti is ismeritek? – kérdezte János.

– Á. Vagy négy évvel ezelőtt jártunk itt két napra.

– Igazán? Na, ez kedves.

Bálint megjött a borral. Két üveget is fogott a nyakán.

– Kérem, az van, ami van. Innen való a hegyből.

– Hegyaljai? – kérdezte Zsuzsa. Bálint ránézett, aztán az asztalra tette.

– Hát a hegy aljából való, tényleg. Szereti?

– Szeretem. Adjon egy kicsit.

– Zsuzsa – szólt a férje –, és mit szólsz a kilátáshoz? A völgy. Meg ez a meredek hegyoldal.

– Szép. Nagyon szép, Bandi.

– Mi lett a sassal, kisöreg? – kérdezte János a kisfiút. – Elrepült?

Péter lehajtotta a fejét.

– Hagyja, János. Elég szomorú anélkül is – mondta Zsuzsa.

– Különben is, le kéne már fektetni őt, Zsuzsikám.

– Igazad van, megyek.

– Nem – mondta Péter lehajtott fejjel.

Két asszony ült mellette, azok most mindketten felé fordultak. A mellette ülő a fejét simogatta. A haján érezte, hogy az asszony keze nem találja el az ő fejének a rendjét. Kicsit elhúzta magát.

– Ne makacskodj, holnap elmegyünk vadászni.

– Maga is régen él itt, Bálint? – kérdezte az egyik asszony.

– Régen.

– És egyedül?

– Hát, eléggé. Jánosék szoktak följönni ide. Nincs ez nagyon messze.

– Jánosék?

– Az… öccsével. Igyatok, gyerekek.

– Le kéne fektetni, fiacskám, ezt a Pétert – mondta az apja ingerülten.

Zsuzsa fölállt. Szép volt ott a zöld megvilágításban, piros hajával, szinte kicsit kegyetlenül hatott.

– Hagyja, Zsuzsa, – állt föl most János. – Leviszem az én szobámba, ott elnézegeti a vadászkönyveket, aztán elszundít.

– Olvastad az Üvöltő szeleket? – kérdezte Péter mellett az egyik nő. Zsuzsa bólintott. – Annak van ilyen hangulata, mint ennek a tájnak. Nem?

– De – felelte az asszony. – No, mentek, Péterkém?

– Vigyázz! Itt van a lépcső. Várj, fölgyújtom a villanyt – János az érdes falat tapogatta. Egy négyszögletű mélyedésben volt a kapcsoló.

– Nem kell – mondta Péter.

– Nem félsz a sötétben? – kérdezte a férfi.

– Nem. Mért félnék?

– Csak úgy kérdem. Persze hogy nem félsz. Állattól sem?

– Semmitől. – Elmentek a biliárdos szoba mellett, az elhagyott játékszerek mellett a kiszolgálólány újságot olvasott.

Benyitottak a férfi szobájába. Két heverő, L alakban, fölötte egy szál könyvespolc. Két fotel, alacsony asztal meg egy kis keményfa zsámoly. Színes függöny volt az ablakon.

– Na – mondta a férfi, s fölnyúlt a könyvek közé. – Várjunk csak… – Péter az egyik heverő szélén ült, és várta, hogy mi lesz. – Melyik is? Szereted a bölényeket? – Hátrafordult, Péter fölnézett rá, bólintott.

– Már alig vannak – szólalt meg aztán a fiú.

– Mik?

– Bölények.

– Ja – nevetett János, és leemelt egy könyvet, aminek a borítóján egy nagy busa állat feküdt, s egy csizmás ember a hátára tette a lábát. – Ez jó lesz?

Péter elvette a könyvet, belelapozott. Az egyik képen egymás mellett futó bölények voltak, porzott utánuk a puszta. János mellette állt, vállára tette a kezét. Ő is csizmában volt, Péter olyan erősnek érezte.

– Majd egyszer eljössz velem vadászni, jó? – Péter fölnézett rá. Rozsdabarna kabát volt a férfin, még az órája is olyan erősnek tűnt fekete számlapjával. – Ha elálmosodsz, aludj el! Szevasz. – Kedvesen mosolygott. – A kislámpát is meggyújthatod.

Péter maga maradt. A kislámpát meggyújtotta, és a mennyezetit lekattintotta. Feküdt a jobb oldali heverőn, alig mert moccanni. A falon csak egy görög maszk volt, a lámpa fénye rézsút esett rá. Feküdt csak Péter. Az ujja annál a képnél volt, ahol vágtattak a bölények. Ki akarta nyitni, de fáradtnak érezte magát. Itt nem is lehet jól látni. Talán a másik heverőn jobban esik a fény. Óvatosan mozgott, mintha félne, hogy valami összetörik ebben az idegen szobában. Az éjjeliszekrény ajtaja félig nyitva volt, kemény fekete cipő sarka látszott. Apu gumisarkú cipőt hord, mert azon kényelmesebb a járás.

Leszállt a heverőről, és fölállt, kezében a könyvvel. Kibontotta a pokrócot, lefeküdt a másik heverőre, a színes párnát feje alá gyűrte. Lekattintotta a lámpát. Feküdt. A párnából valami émelygésig ismerős illat áradt. Tégelyek, finom bakelit rudak jutottak eszébe, sárga púder. Egy drága test szaga. Forró lett a szeme sarka és nedves. Úgy érezte, minden elveszett.

A hotel

Az idegen városban előkelő szállodába léptem be. Körajtó volt. Lengett a portás, a hall képei, én. Tessék, a huszonnyolcas. Igen, a huszonnyolcas. A szőnyeget aranyozott rudak nyomták a lépcsőhöz. Egyenletesen mentem, mint egy kapitány. Hány éves vagyok – kérdezte eleinte a portás, most nem kérdezi. Látja. A városról akarok írni? Á, nem valószínű. Egy városról nem lehet írni, csak a város lakóiról. Egy nőről, egy asszonyról, egy lányról, akit szeretek. Csak arról lehet írni, bárhol. Járnak ide idegenek is? Bizonyára, csak szétszélednek később az utcákon, a kirakatot nézik, ügyefogyottan, szimatolva. Nem érdekelnek az idegenek.

A szoba egyszerű, öreges. Nem lehet itt nézni sem, nemhogy dolgozni. Vége az ifjúságnak. Talán cigarettát kéne hozatni – de nem is dohányzom. Vagy vodkát, whiskyt, gint. Valamit. Kiszólni a pincérnek, jöjjön be, itt vagyok. Na és? Ezt mondhatná a pincér. Meg akarom értetni magam. Hogy ki vagyok? Mit csinálok? Nem érdekel – ezt mondhatná a pincér –, otthon betegen fekszik a feleségem, tüdőbaj. Le van romolva. Nem sokáig húzhatja. Kell az idő, kell a pénz. Két gyermekem van, és nincs pénzem. Adjunk össze valamit. Mennyit? Mégis? Nincs annyi pénz, hogy meg lehetne menteni a családot. A család olyan, mint egy fekete kép, ülnek és állnak benne emberek. Ennyi az egész, ezt nem lehet megmenteni.

Tüdőbaj. Lassan halnak meg abban az emberek. A fehérhajú se halt még meg, pedig olyan tüdőbajos. Ki hal meg akkor?

A folyosón apró kockás üvegtábla van, hol ez, hol az az ablak gyúl ki, mint egy házacskán, ha valaki csönget. Akkor jön a szobalány, és azt mondja, a pincér nincs sehol. Hol lehet? Nem tudja, talán hazament vagy elutazott Kijevbe. Onnan akar gyógyszert hozni, meg szíverősítőt. Bagatell. És ő? Ő siet, lejár a szolgálata, csak a virágokat öntözi még meg.

A szállodában a lakók kiültek a teraszra. Vörös és fehér kockás a terasz. Körben virág, panoráma. Bólintok. Nyugágyban fekszenek, nyárutó. A levelek kriminálisak, rondák. Még nem aranyosak, csak fonnyadtak. A táj összeesett, mint egy roggyant ponyva. Ezt nézzem?

A város végén vannak még öreg kutak. Ott áll egy bajuszos férfi, alig dolgozik, mégis megvan. Vizet visz, fölteszi a gázra. Van gáz, bután. Addig könyvet olvas. Mindegy, csak könyv legyen. Sistereg a víz, előhúzza a lavórt, mely olyan száraz, mint egy tenyér, szinte reped. A hokedlire teszi. Ronggyal fogja a fazék fülét. Így is a papucsára önti. Az isten áldja meg. Recseg a lavór a meleg víztől.

Levelet kell írnom Amerikába. Van egy barátom ott, vagy barátnőm. Már nem tudom pontosan. Szentképet is akarok küldeni, Assisi Szent Ferencet ha ábrázolják. Jó lenne, de mit írjak? Alig változott valami bennem, körülöttem. Az ősz körbe jár. Azt mondják, szerelmes lett egy fekete asszonyba, több éven át. Ki lehet bírni. Ahol olyan nagy házak vannak, minden lehetséges. A szeretet egyforma. Piros-kék szélű borítékot vettem, megvan három hónapja. Nem találok hozzá puha levélpapírt, hogy könnyű legyen és el tudja vinni a repülő. Talán, ha majd kiutazik valaki, egy kofferban átviheti az Óceánon. Csak mindig elfelejtem.

Mennyi pénzt adjak a végén a penzió vezetőjének, nem tudom. Előzékeny is, kedves, alig van haja. Állami alkalmazott, de olyan, mint egy gróf. Alig beszél. Bólint és és vitézkedik. Leheletvékony ablakon szokott az utcára nézni. Talán el se fogadna pénzt. Egyszer meg kell vacsoráznom az Azúr hotelban, vicc nélkül. Odamegyek, nem halaszthatom.

A magaslati étterembe mentem, a hegyekkel egy magasságban ültem. Tört zöld ruha volt rajtam, kéknek is látszott, szürkének is. Drága, elegáns, rossz. Szúrt és gyapjú volt, meleg, mint a dög. Az ingem meg hátul foldozott, nadrágom lejjebb ért, mint az összevarrás. Az volt az érzésem, a vesémet látják az emberek, két nagy, bab alakú, lilás szervet. Hátratettem a kezem, mint az iskolában hogy ne lássanak át rajtam.

Majonézes burgonyát ettem, rántott velővel, paradicsompaprika szeleteket kértem hozzá. Aztán csokoládés rétest, gint ittam, négy kis gint. A fehér ital páratlan. Kicsit elteltem, de könnyű voltam. Néztem a hegyeket. Ennyi az egész? Ki jutott eszembe? Mari, a feleségem, három gyerek. Hogy ne legyenek betegek. Mari. Az egészben ő ért a legjobban, és ő is csak keveset. Mert egyetlen lehatárolt testben élünk, mint a madár, toll és karom között. Mari nekem mindent jelent végeredményben. Az összes ember megértését. Közönség. Csak ne legyen beteg, olyan sovány. Andalúziára gondoltam, hogy ott nem soványak az asszonyok. Vagy rosszul gondolom? És az asszonyok hányan vannak? Végeredményben hány asszony van? Elmondhatatlan. Mind ne legyenek betegek, maradjanak kicsik, kedvesek, szépek. Buffaló Bill mindig az asszonyokért harcolt, ahogy a tízfilléres ponyvákban belovagolt két szikla hasadékán, a rekkenő hőségben. Mari, plusz három gyerek.

– Tetszik még parancsolni? – összeszedte a tányért, hajlékony volt. Elegáns.

Hátradőltem. A torkomban, a számban éreztem az életet s annak elmúlását, Mari keresztény istenét, a gyerekek ugrabugráját, anyámékat.

– Kevesen járnak ide?

– Ó, – leejtette a hangját a pincér. – Exkluzív hely.

– Persze, persze.

Szinte szégyelltem magam.

A pincér tétován állt.

– Ritkán és lassan lépnek be ide, inkább nők, gyönyörű nők, tökéletesek, robusztusak.

– Igen – néztem a hegyek öreg élét.

– A mozgásuk a legszebb, szinte érthetetlenül szép. Tetszik parancsolni? – meghajolt, mintha vége felé lenne az egész.

Hogyan? Nőt? Bárkit? Embert? Barátot? Tájat? Szivart? Korokat? Pezsgőt? – szinte kapkodtam az elfogadható ötletek után.

– Egy nagyon finom ezüsttálcán lesz szíves nekem egy revolvert hozni. Kék agya lehetne, recés. Öt-hat lövetű.

– Igen. Öt-hat lövetűt. Visszatérek – mondta, és elment a szennyessel, az edényekkel.

A homlokomra tettem a kezem, összegyűrtem az arcomat. A szememet összegyűrtem. Revolvert. Az a legszebb tárgy. Bárkit meg lehet vele… hm… védeni. Jobb, ha nálam van, mint ha itt fekszik a hotel igazgatójának egyik barna fiókjában. Ó, a pisztoly. Talán csak gyermekkori álom, és nem is lehet vele semmit sem kezdeni.

A láb

Hazafelé tartott a lány. Vékony, hosszú lábaival haladt, magas csizma volt rajta. Az utakat hó fedte, amerre befordult, hogy a völgybe térjen, semmi nyom nem látszott az úton, pedig kocsiút volt. Lejtett a terep. A házak elszórva feküdtek a völgyben és a domb szemközti oldalán. Egymás mellé szorultak, aztán utcányi hézag is volt köztük. Sötétedett, néhány villany égett, kémények füstöltek. Az út középre vízszintbe ment át, majd emelkedett. Itt már csizmanyomok látszottak, valamelyik mellékutcából jövet. A sarkon bebugyolálva állt az utcai kút, odafagyott hókéreggel az oldalán; a szája üvegsima volt. A sarki ház még nem készült el teljesen, az emeleten égett a villany, de se vakolás, se festés; az erkélynek is csak kiszögellő lapja, betonalapja meredt a levegőbe. Alul a bejárati ajtó széleit ronggyal tömték be.

A lány összehúzódzkodott a fekete télikabátban, még a fejbőre is bizsergett a hidegtől a bolyhos kucsma alatt. – Az ujjaim milyen vörösek lehetnek – gondolta hirtelen, megmozgatta őket a csizmában. Kis táskáját magához szorította, mintha az is melegítené.

Magasra tartott, a domb oldalán állt a ház, vagy az ötödik fölfelé. Vaskapu, bekallantyúzva. Két lépcső a kertbe, nem messze a ház bejárata, oldalt. Az Öreg már várta őt, de a saját szobájában, nem jött át soha. Elmotyogott magában, ivott, mesekönyvből olvasott. Az ő kis szobája hátul volt. Mikor fölgyulladt a villany, az Öreg rögtön kijött a konyhába, és átszólt a közös falon.

– Te vagy az, Valikám?

– Igen.

– Na végre. Mi van veled? – Az átvezető ajtót befödték vászonpapírral, a szögletben volt egy kis ablak, melyen az Öreg a világosságot látta.

– Semmi. Semmi különös.

– Na végre, galambom. Nem fáztál? Kutya hideg van kinn. Főztem neked egy kis szalontüdőt, vagyis megmelegítettem.

– Köszönöm. Hideg van kinn, és a szél is fúj.

– Nahát, kicsim. Jól van akkor. Szóval, ha van kedved, gyere át enni, vagy valamit.

Vali leült a dívány szélére. Meleg volt, rendes hőmérséklet, az öreg befűt már háromkor, hogy mire megjön, meleg legyen. Drága ember. Itthon éldegél, úgy várja őt, mint senkit a világon, az unokáival sincs olyan jóban, mint vele. Azok kedvesek, de nem tisztelik eléggé. Ő viccből utánuk vágja a papucsát, meg kártyáznak, elküldi őket borért. Őt sose küldi. Tiszteli. Ő már nagylány, egyetemista. De nagyon szereti, ha átmegy hozzá és beszélgetnek. Persze, ez abból áll, hogy az Öreg mesél, egy-egy mondatban összefoglalva az élet értelmét, az időjárást, a régi szakmát. Kezét behajlítja könyökben, a tamburát idézve fel, és szerbül énekel. Aztán apránként fordítja, mondja a lánynak, mi a tartalma. Sokat iszik, de nem részeg. Mit csináljon?

Most is ivott már, az üvegben alig volt valami. De rögtön ment melegíteni a tüdőt, Vali hiába tiltakozott. „Mért? Enned kell. Hideg van, átfázol. Kis gombócot is főztem hozzá.”

Bent aztán ivott tovább. A kis szobában meleg volt, az asztalon régi újságok, néhány följegyzés, rendetlenség. „Így jó, ahogy van. Mit csináljak? Takarítsak egész nap?” „Hogyisne” – mondta sokára, magának.

Ma különösen sokat nyögött, de kedvesen tette. Valinak türelmesen kellett hallgatnia, persze, szerette is az Öreget, olyan volt, mint egy elmagányosodott, óriási gézengúz. Szeretni kellett. Úgy, ahogy volt.

– Mit gondolsz, meddig élek én, fiam?

– Nem tudom. Sokáig. Ha rajtam múlik.

– Ajjaj! Kopott minden részem. De csak élek. A Pupi azt mondja bezzeg, hogy rövidesen kampec. Beszéltél már a Pupival?

– Nem. De olyan udvariasan köszön reggel mindig a hóban.

– Ez az. Ő az. Ráismerek. – Kis, alacsony pohárból ivott, sűrű volt a bor, átlátszatlan. Valinak nem adott, féltette. – Ráismerek. Kedves, hízelgő, aztán mar. Mint a szakmája. Kárpitos volt, gondolhatod, azokat a pamlagokat… Azokon nem volt szerelem, nyugalom. Nagy gazember.

Vali kinézett a kis ablakon, a hó fölmagaslott a kertben, vékony jégréteg borította, de itt-ott beszakadozott, mint egy rossz takaró. Keserves világmindenség-béke. A dombra fölakaszkodott házakból fények szűrődtek ki, minden ház magában hordta a titkát, Vali alig ismerte őket, egyikből telefonálni szokott, csigalépcsőn kellett fölmenni az emeletre, a fölső hallban állt a telefon. A táj feküdt, törvényszerűen, mintha másképp nem is lehetett volna.

– Nem tudok kimenni – az Öreg összehúzta a szemét egész kicsire. Lábát előrenyújtotta, ahogy az ágy szélén ült, szokása szerint. – Ezekkel. Fáj. Két ujjamon nincs is köröm. Még a háborúban fagyott el, akkor levették, Pupi örülne ennek, ha tudná. Nézd csak, gyermekem, nézd… – húzta is le a harisnyákat, s mutatta a lábát. – Nem rosszak, csak… – Na így. – Megint előrenyújtotta őket, Valinak mutatta a lábát, keservesen. Vali nézte. Megrémült. Ilyen egy láb. Öreg, megereszkedett láb. Nem tudott mit mondani. Jól van, gondolta. Szeretem az Öreget, szeretem. Itt volt a szoba, a sötét ború pohár, a ledobott harisnyák, összegöngyölve, és a láb. Papírok az asztalon, szétszórva.

– Szóval, ez az. Látod? Nem fáj. Már nem fáj.

Vali nézte, messziről, vagy egy méterről. Kinn lépések hangzottak, a fiúunoka dobogása, énekelt valamit a hóban, verte a lábát. Az Öreg fölneszelt, s mintha valami rosszat tett volna, elrejtette a lábát, húzta föl a harisnyáit.

Másnap Vali sietett befelé a kórházba. A Nappali Szanatórium korán kezdett, már hét után jöttek a betegek, őt is hajtotta valami. A busz kék volt és hideg, zörgött. Nem gondolt semmire, dermedten álltak benne a képek, alig mozdultak, a zöldségesbódénál dörzsölte a kezét a piros orrú öregasszony, a tér órájának a számlapja előtt az üveget félig eltakarták a hókristályok.

A munkahelyén senki sem volt még benn, csak Fehér. Ült, kicsit hátradőlve, a hosszú, politúros asztal mellett, nagykabátban, mosolygott.

– Jó, hogy sietett, Vali. Nincs, akinek megmutathatnám a lábamat.

Vali megrémült. Fehér furcsa szerzet volt, ritkás haja, szőrtelen karja, fémfogai ijesztővé tették. De mint műhelyfőnök jól bevált, dolgozott a betegekkel.

Most levette a cipőjét, aztán a harisnyáját, s megmutatta lábát Valinak.

– Nem tudom, mi ez az elszíneződés rajta. Mit gondol, Valika, maga mégis ért hozzá. Annyira bánt. – Alul fogta a lábát, tartotta fölfelé.

Vali letette a kucsmáját, hirtelen nem tudta elképzelni, hogy fölöltözve nézzen egy lábat. Igen, gondolta, egy láb, a legrejtettebb rész, s most itt van. Sose gondolt Fehér lábára, elképzelhetetlen volt előtte, milyen a lába.

– Ne féljen tőle, csak mutatom. Mi lehet az?

Vali ingatta a fejét. A láb felső részén enyhe rózsaszín folt húzódott, éles kontúrral.

– Fogalmam sincs…

– A feleségem rá se hederít, de engem izgat. Mit gondol, megmutassam a doktornőnek? Annyira izgat, hogy ilyen hirtelen fejlődött ki, ilyen végzetesen…

– Mutassa, mutassa… – Vali a nagykabátjából is kibújt, az asztalra dobta, cigarettát keresett a táskájában. Fehér ott ült, hirtelen gyufát vett elő, és meggyújtotta Vali cigarettáját. Lábát a kőpadlóra tette, összeszorított ujjakkal, s maga is rágyújtott egy cigarettára.

– Sose gondoltam, hogy a lábammal lesz valami. Tudja, hogy van az ember a lábával. Maga se nézi nagyon, alig akar tudni róla. Nem vizsgálja. Van és van. Inkább elfedi maga előtt, mert… – belebonyolódott a mondókájába.

Vali közbevágott.

– Mutassa meg a doktornőnek is. Ad rá valamit. Én… nem is tudom… a láb… a maga lába…

– Jó reggelt, Valika, jó reggelt, Fehér úr – megérkezett az első beteg. – Csuda hideg van. Pesterzsébetről végig, azt hittem, odafagyok.

Fehér az asztal alá tolta lábát, aztán szedelődzködött.

Vali egész nap sokat dolgozott. Jelentők; új beteg is jött, nehéz volt munkát találni neki, a régi könyveket köttetni kellett küldeni, ebédeltetés, rengeteg minden. Holtfáradtan ért haza, mélyen elaludt, át sem ment az Öreghez. Álmában lábakat látott, meg deformált képeket – talán látta is valahol. – Egy megnyújtott lábfej, vékony cérnatestben végződött, csodaszép sötétkék háttér előtt, s egy szaggatott vonal jelezte az ívet, a kő ívét, amit a fiú dobott – a kép címe az volt: Repülő madár után kővel dobó fiú –, a kő sehol sem volt, a madár egy narancsszínű pont, csak a láb uralta az egész álmot, falfehéren, mintha a támaszkodást vagy ilyesmit akart volna kifejezni a jelenet.

Kimerülten ébredt.

Másik munkatársa, a Szakállas már várta őt. Autója volt, megbeszélték, hogy új munka után néznek a betegeknek, persze, csak tízkor tudtak elindulni. A Szakállas kedves ember volt, keveset beszélt, csaknem semmit. Vali azonban ijedten tapasztalta az autóban, hogy harisnyában vezet, nincs rajta cipő. Hideg volt. Nem mert már lenézni, nem tudta elképzelni, hogy tudja jól megfogni a gázt, a kuplungot mezítláb a Szakállas. Nem akarta kérdezni. Félt már, hogy benne a hiba, annyira fölizgatta magát a lábakon. Talán csak véletlen, fáj a lába, ilyesmi. Valóban, a gyárban a Szakállas cipőben volt, röviden megbeszélték, milyen könnyebb bérmunkát tudnak szállítani a betegek részére, s már jöttek is. Vali még a portásnőnél hagyta a táskáját, azért beszaladt, és jött.

A Szakállas cipője, harisnyája már le volt vetve, lábát az autó aljában tartotta, a gumipadlón. Vali torkát sírás szorongatta. Egy idegen láb. Miért? Minek? Hát ez lehetetlen. Kérdezze meg? Mik ezek a lábak?

Az autó elindult, Vali cigarettára gyújtott, nem mert lenézni, de szeme előtt folyton az ugrált, hogy a hideg gázpedálon erőlködik egy meztelen láb, úgy érezte, még az autó járásán is lehet tapasztalni, hogy a vezetője meztelen lábbal hajt. Ó, jaj. Látta már, ahogy a hóban is meztelenül megy majd a Szakállas.

Másnap Vali hazautazott Miskolcra. Kimerült, egész úton csak bámult kifelé az ablakon, az ismert tájakat föl sem ismerve, vakon. Az ablakkeretben szakadatlanul úszott a vidék, fölborzolt fákkal, elnagyolt házakkal. Nem érezte a városok azelőtt oly meghitt melegét, az állomások kedves csöndjét. Hiába vesztegelt nyílt pályán a vonat, ő csak azt érezte, rohannak, és sose érnek oda. Zúgott a feje, a szeme égett, pedig nedves volt. Homlokát a vizes, hideg ablaknak támasztotta, szürke lé folyt az arcára. Megérkezve zsebkendővel pirosra dörzsölte a homlokát, és a nagy hóban rohant haza.

Kopogtatott az ablakon, késő volt. Még égett a lámpa, legnagyobb megdöbbenésére apja lába föl volt támasztva, begipszelve, egy karosszéken feküdt, bepólyálva. Apja maga olvasott az árnyékos lámpa alatt. Látta, ahogy nehézkesen föláll, botra támaszkodik, kocogva jön. Anyja aludt, de fölvetette a fejét, már kelt is. Apja nyitott ajtót.

– Lányom! Mi szél hozott? Ilyen későn? Csak nincs baj?

Vali ráborult apjára, fejét rázta.

– Gyere, gyere beljebb. Na, nyugodj meg. Csak nincs valami baj?

Anyja melegített rögtön valamit, maradék pörköltet, savanyúságot készített.

– Látod, eltörtem a lábamat. Igen. Megcsúsztam, és kész. Alám került. Nem akartuk neked megírni. De mi is egy láb? Semmi. Amíg van. Alig tudunk róla. Alig ismerjük. Van. Támaszkodni lehet rá. De ha nincs. Hiányzik.

Vali nem tudott magához térni. Apjával nem szokott beszélni, szinte semmiről, csak annyit, hogy vigyázz magadra, fiam, vagy ilyesmit. Nem is szokott írni neki. Most visszaült a székre, föltámasztotta gipszelt lábát, s nézte a lányát.

A lány dideregve ült az asztalnál, nem szólt, anyja bekiabált, hogy hozom, édesem, mindjárt, jaj de jó, hogy jöttél.

– Így van – mondta az apja. – Nem nagy baj. Az ujjakat kinn is hagyták a gipszből, és lazán csinálták meg, nehogy beledagadjon. Azt mondták, mozgassam őket. Szsz… azért fáj. Azt mondta az orvos a kontrollon, húzzunk rá egy jégharisnyafejet. Így, látod – kitakarta a takaró alól. – Gyere, nézd meg, így van ráhúzva a harisnya… így… mert melegen kell lennie…

Vali megrémült. Apja lába? Milyen az? Ott?

Apja húzta lefelé a jégharisnyát. Mit kezdjen vele? Fölkapta a kabátját, sikított.

– Nem! Nem! – Elrohant.

Valami társ kellene

– Kemény a fekhely… Látja – az asszony megnyomta öt ujjával a kanapét, szétterpesztette csontos ujjait. – Ne gondoljon semmi rosszra. Nem mintha az igazgatónknak alvásra kellene vagy hancúrozásra. Lepihen. Nagyon sok munkája van, azt hiszem, ezt mondanom se kell. Na… Szóval, a kanapé, a két fotel, esetleg ez a puff. Ezen üldögél, ha sok a külföldi vendég… – Szöllősiné fölnevetett, ötvenéves volt. Homlokán összeszaladtak a ráncok, mint bűbájos vonalak a törékeny semmibe. – Jó? – megsimogatta futólag Becsei arcát, úgy látszik, az ujjaiban élt leginkább, azokon jöttek ki a gondolatai. – Mindenképpen segíteni szeretnénk magán. Miket beszélek? Nekünk van szükségünk magára. Ezt el kell végezni… mit mondjak… öt nap alatt, vagy három, vagy kettő… Ne nevessen ki! Számolok, mint az űrrepülés előtt… visszafelé. – Megállt az ötvenéves főkönyvelőnő, hosszan, egészségtelenül hosszan a férfi arcába nézett, nem a vágy, hanem a tevékenység tekintetével. A tekintet vizenyős volt és nyomorult, nem ellenszenves. Benne volt a második világháború, negyed kiló liszt, amit döglött lóért lehetett kapni a pesti utcán, sőt benne volt az újkori festmények egzaltált szemvonala, a tekintet csaknem felnyögött, mégis parancsoló volt. – Nem tudjuk megcsináltatni a ktsz-szel, nagyképűek, húzzák az időt… A pénz nem számít, gondolhatja… A mi igazgatónk szerény ember, de pedáns, hogy úgy mondjam, szereti a szépet… Szeret leülni, ledőlni, érti… Magának nem kell magyaráznom.

Becsei nézte a bútorok szövetét. – Három nap alatt meg tudom csinálni, Alvavira-zöldből vagy kék, puha selyemmel. Nekem is jól jön az az ezernyolc… Bőrkabátot akar a kisebbik, Sári…, hogy miért Sárinak hívjuk, mikor Angéla a neve, nem tudom, na, mindegy, a feleségem örülni fog – megbízás. – Előhalászott a zsebéből egy Symphoniát, és engedelmesen rágyújtott.

– Természetesen – beleköhögött a szóba, fuldokolt bele, pedig jól bírta a cigarettát, csak félrenyelt. – Meg lehet…

A főkönyvelőnő visszaült a kicserélendő kanapéra. – A cigaretta nagy átok… – Rágyújtott, és sok szippantással szívta magába a lehetetlen, hisztériás füstöt. – Mondom. És Ági… ajánlotta. Ne féljen. El tudjuk számolni. Gondoltam rá. Ági… régi barátnőm, tudom, hogy becsüli magát. Nahát, és azok a fekhelyek! Amiket neki csinált! Imazsámolynak is jók lennének… Maga remek szakember. Ágit tizennégy éves korom óta ismerem. Gondolja el, vékony volt, szűzies… na, most nem lehet olyan… De… Mindenképpen segíteni akarunk magán. Minőségi munka! Mondanom se kell. Én valami kékre gondolok…

Csöngött a telefon.

– Bocsásson meg – mondta Szöllősiné a kárpitosnak, aki lehajtotta a fejét, és beleszívott a Symphoniájába. – Halló? Igen, én vagyok. Most? Nem tudok menni… Tárgyalok. Nem hiányzom én a fegyelmi bizottságból. Tudjátok a véleményemet… Nem vagyok nőpárti, nem… Ezt fönntartom az igazgatónknak. Tudom, hogy két gyereke van, akkor is… Fél éve csak késik… Nélkülem is, gondolom, ugyanaz a véleményetek. Jó. – Visszatette a kagylót, ujjai tovább markolták a fekete bakelitet. Visszafordult Becseihez. Szeme ráragadt, de csak a sötétzöld víz áradt belőle – És egyedül csinálná?

– Hát… egyedül.

– Bocsásson meg, magának… van valakije?

– Kérem… magam is…

– Nem szeretném, ha félreértene… Úgy értem… társa vagy… szóval, akivel megérti magát, együtt… Emlékszik – meggyorsult Szöllősiné beszéde – a régi világra. Kell a társ. Hutter és Lever… – fölnevetett, fogai közül kirántotta a cigarettát, és elnyomta, mint egy fehér férget, jó sokáig gyömködte. – A régi cégek ismerték ezt. Nem egyedül. Most se lehet egyedül… Így, ahogy mondom… Ágoston és tsa. Így. Tösö… – megint fölnevetett, kissé megbocsátóan féloldalra dűlt, és nézte Becsei harmincéves homlokát, a bőr puha redőzetét. – Tudja. Egy kedves barátnőm ajánlotta… Mindenképpen segítünk. Ez a kanapé, két fotel meg esetleg ez a puff. Négy nap, három. De egyedül?

– Meg tudom csinálni.

– Persze – nyugtatta, mint egy bárányt. – Tudom. Nem is a munka miatt kérdem… Kifizetjük, biztosíthatom. De… Ágnes ajánlotta. Tudom, hogy hogy dolgozik, nem kell bizonyítania. Ki akartunk menni a héten Ágiékhoz… Hogy vannak?

– Megvannak. Most csináltam a heverőt…

– Tudom! Nagyon szeretem Ágnest. Gondolja el, negyvenöt év! Majdnem fél évszázad. Ki akartunk menni hozzájuk Leányfalura, az új villába… Most vasárnap. Arra mentünk, Esztergomban van Sajó Lili kiállítása, azt néztük meg. De úgy zuhogott az eső, nem mertünk megállni. Legközelebb. Mondja meg Áginak…

Csöng a telefon.

– Halló? Szöllősiné. Értelek. Persze, leveszünk öt százalékot. Én is sokalltam a huszonkilencet. Igaz. Még ha a nehéziparban volna! Igazad van, jó, hogy hívtál. Drága vagy. Gondolnunk kell a munkásainkra. A nyereségrészesedésre. Úgyis oly kevés. Huszonnégy százalék! – Energikusan lerakta a kagylót. Az ujjai markolták még egy ideig. Csontkeze ragaszkodott a tárgy felületéhez. – Ne haragudjon, állandóan zavarnak. Szóval, egyedül… Nem jó. Egy embernek nem tudok ezeröt-kétezret elszámolni…

– De én dolgozom egyedül…

– Valami társ kellene… Nem fontos, hogy legyen… Csak formálisan. Más. Akár a felesége. Akár egy barát… Nincs egy barátja, akit beírna munkavállalónak?

– Hamisan nem tudok most… Társat keressek?

– Igen! Két névre! Nem számít. Nézze… – megint ráterpesztette az ujjait a kanapéra – mindenki elhiszi, hogy ketten csinálták… Ma már egyedül nem csinál senki semmit. Írja be a… házmestert… Kifizetem. Kékre gondoltam. Maga is? Nem használja az igazgatónk, csak mégis, ha valaki jön… Maga veheti föl az egészet. Csak ne egyedül.

Becsei tűnődött a kis kék acélszögeken a kanapé szélén – szerette a munkát. Van olyan, aki szereti a munkáját. Kifeszíti az Alvavira-zöldet vagy kéket, mely olyan, mint a tenger, mondta neki a mestere régen, „meglobog az ágy tőle” – meghalt, rákban, hosszan kínlódott, a temetésén a felesége nyivákolt –, és szög szög mellett, ez a pontos munka, tudja ő. De egy társat keressen? Honnan? Egyedül dolgozik, örül, hogy iparengedélye van, a forgács szaga megüti az orrát, a friss lécek és nehéz posztók szaga. Ez a munka. Reggel ötkor kel. Siet. Kifeszíti. A legjobb rugók minden ágyba… De társ? Honnan szedjen elő most valakit, hogy megértesse vele… csak a közös munkával lehet érvényesülni? A haverok a ktsz-ben dolgoznak… – Izzadt tenyerét összedörzsölte, fölnézett az asszony vizenyős tekintetébe: – Kérem, én munkás vagyok, munkaerő… Dolgozom. Alvavira-zöldet…

– Becsei? Így mondja? Azt hittem, Benedek. Volt itt egy B betűs, azt is az Ági ajánlotta, ne haragudjon, összetévesztettem. Annyi ember, munkás fordul meg nálunk… Nem Benedek? Jaj. Persze. Milyen hülye vagyok! Szóval, ért engem… Társ! Egy névre nem tudom kifizetni. Hát engem is megbüntetnek, ha fölvesz kétezret egy személy…

– Megcsinálom…

– Persze… Nem is azon múlik… Társuljon valakivel! Ki akartunk menni Ágihoz, mondom, üdvözlöm, ha találkozik, de megjött egy unokanővérem Kanadából, két hónapja se látunk, se hallunk. És még hozzá eltörte a karját… ezek a magyar orvosok, nem kell magyaráznom. Izgatja magát Kanada miatt. Trudeau francia. Ki tudja, megválasztják-e újra… ott sok az angolszász… Akkor ott is nehéz lesz a helyzet… Eltört a karja. És más a francia politika. Ne haragudjon…

A titkárnő belépett. Nyestszínű hajával arca előtt lengett, lábujjai körmét fölkunkorították a nagyon magas, ívelt cipő talpai.

– Főkönyvelő elvtársnő… az angolok…

Szöllősiné kezet nyújtott a kárpitosnak, aki hirtelen fölugrott, megragadta az asszony kezét, és rázta, mint egy csengőt.

– Látja. Külföld! Csak ez ne volna. Itt… Menjen… Várjon, egy perc az egész. Itt van egy… kijárat, egy előszoba… Mindjárt szólok.

Becsei kitántorgott. Megállt az előszobában, rágyújtott egy Symphoniára. Le a tüdőre. Társ? Milyen társ? A feleségét nem írhatja be társnak? Nézte az előszoba linóleummetszetét, olyan volt, mint az Alvavira-zöld. Kékkel is lehetne, azt szereti az igazgató. De társat, most hirtelenjében, nem tud keresni. Egyedül szokott dolgozni. Maga megy a munkáért. A szövetet maga szerzi. Még a szögeket is. Csak abban bízik, amit maga megcsinál. Minden fekhely jó. Boldogok rajta az emberek. A családok békésen ülnek a rekamiéin. Olyan könnyű kéket gondolt az igazgatónak. Nyolc méter hatvan elég. Na jó, kilenc méter. Van pénzük. Rendes ez a nő. Milyen emberi! Tizenöt évvel ezelőtt bezzeg nem beszéltek volna vele így! Látszik, hogy megbecsülik a rendes munkát. Sárinak megveszi a bőrkabátot. A József körúton látta. Nem kell szerződés, bízik ebben a nőben.

– Ne haragudjon, hogy ennyit várakoztattam, Benedek úr…

– Becsei…

– Vagy Becsei. Tudom. Mondja meg Áginak, üdvözlöm. Ha arra járunk Leányfalun, beugrunk… És keressen valami társat. Addig nem tudom elszámolni. Legközelebb! Legközelebb! Gondolunk magára! – és éles ujjaival becsukta az ajtót.

Séta

Két férfi sétált, már nem is tudom, Rómában vagy Tivoliban. Elegáns, kockás ruhában voltak, könnyű anyagból, ott nincs hideg.

– Ismertem egy férfit – mondta az egyikük, negyvenes, fiatalos, energikus alkat, dús, fekete hajjal –, és ismertem egy nőt. Nagy szerelem volt köztük, nagyon nagy. Vagy huszonnyolc évesek lehettek, hogy megismerték egymást. – A másik férfi felé fordította a tekintetét. – Figyel?

Egy domb apró kavicsos, gondozott útján haladtak lefelé, lassan léptek.

– Persze hogy figyelek – felelte a másik férfi, körülbelül a kortársa, hasonló termet, hasonló szemek.

– Nos, ezek nagyon szerették egymást. Szerelem. Égő testek voltak, mintha a szerelmi láng az égig csapott volna. Ahogy egymáshoz értek, villanyozódtak. Beérett, nagy szerelemmel szerették egymást, önfeledt, vakító testek voltak. Az ágy meggyulladt alattuk, éjszakáik világító nappalokká váltak.

A két férfi tovább sétált, a dombon az út megkanyarodott, a kavicsos úton fölfelé lépkedtek puha bőrű, fényes cipőikben.

– Nos, eltelt tizennégy év. Tudja, hogy van ez. Az idő sok mindent megváltoztat. Lehetetlen ugyanazt a lobogást tartani éveken át, a biológiai megszokottság is kiveszi a szerelem élét, akárhogy is vesszük. – A férfi arcán megtört mosoly jelent meg, ahogy társához fordult, aki banktisztviselő volt egy külföldi cégnél. Lenéztek, a város – már nem tudom, Róma volt-e vagy Tivoli – kissé megsötétült, de a késő délutáni fény még tartotta magát. – És… hadd meséljem tovább… eltelt tizennégy év… és a férfi és a nő helyzete lényegében nem változott meg. Na, nem azt mondom, hogy ugyanazzal az őrjöngő önfeledtséggel keresték egymás tagjait a szerelemben. De a szerelem megmaradt. Az égés. Ha leszállt az este, és a könnyű paplanok alatt a térdük összeért, ugyanúgy föllángoltak, mint tűzbe vetett fahasáb… Mit mondjak? Égtek, tagjaik átforrósodtak a szerelemben, ugyanúgy… Valahogy velük maradt a sötétség kegyelme… melyből, mint egy belső magból, a nagy tűz kiáradt újra és újra… Mint egy sűrű, fekete szín… És velük maradt a fehér ájulat, mely a kinyílt agyakban szétömlik valami érthetetlen világosságban. Igen. Tizennégy év után. Villanyozódtak… tagjaik égtek az ágyban… Ritka az ilyen, nem gondolja? – A társa megállt, lehunyt szemmel bólogatott.

– Ritka. Nagyon ritka. Az ilyet meg kell becsülni.

– Ugye, maga is úgy gondolja? Na, csak ezt akartam mesélni – mondta, aztán tovább lépegettek a fehér kavicsokon.

Még van remény

A férfi másik élete

Marseille-be utaztam. Marseille volt álmaim fővárosa. Hatalmas, szürke házfalak lebegtek a sötétben, mint a sátorponyva, s emlékszem, egy kis nőnek, aki vékony, sárga blúzban ment a könyvtár egyik hűvös folyosóján, nagyon nagy, puha melle volt, a sötét, súlyos rózsa átvilágított a selymen. Fiatal, alacsony lány volt az illető, valami diáklány, egyetemista. A könyvtár egyébként olyan volt, mint rendesen, egy budapesti vagy lyoni könyvtár, nekem mégis úgy tűnt, hogy fontosabb s főleg ritkább könyveket foglalt magába. A széles olvasóteremben többnyire fiatalok ültek, s a falak végig voltak polcolva, a villany alig esett rá a sűrű könyvekre, homályban hagyta őket. Végig bársonyszékeken ültek az emberek, a legkülönlegesebbek mégis az üres székek voltak, ez az elhagyatottság olyan ideiglenes volt. Mindjárt bejöhetett és ráülhetett valaki.

Mintha jártam volna már itt. Bizonyára jártam, mert tökéletesen értettem, hogy merre van a drogéria, patika, hentesbolt. A hentesbolt talán a legfontosabb. Sosem fogom elfelejteni. Teljesen tiszta volt, egy piros hentes állt benne, nem szólt semmit, s szögre akasztva egy nagy hús. Egyébként semmi más, csak kampó, kampó és kampó. Na meg a sötét-fekete kések, kis nyéllel, hosszú végén kerek pengével. A nyélbe ütött szögek be voltak ágyazódva a fa zsírtól nedves húsába, mélyen, kis lyukakat képezve maguk körül. Szerszámok voltak a boltban, mondom, egy nagy hús, s szabályos kockákba csomagolt nyúlós zsír, ragacsos. A hentes övébe konyharuha volt gyűrve, emlékszem, és úgy állt ott, mint egy zsebkönyvben. Soká, soká gondoltam rá.

Nyár vége volt, nyárutó, ahogy szokták mondani, vénasszonyok nyara, szép meleg, a levegő a falak között megszorult. Marseille határában mezők vannak a város gyárai után, nem szép mezők, de mezők. Itt alig jártam. Egyszer mentem ki, ha jól tudom, gyalog akkor is, egyedül. Egy szappangyár mellett vezetett olyan apró kavicsokkal fölszórt út, nem sóder, inkább a por közül előtetsző szürke kavicsok borították. Senki nem járt ott akkor, szombat délután lehetett, fél öt. A gyárat magas téglakerítés vette körül, az oszlopok végén cementsapkákkal. E mellett a kerítés mellett mentem sokáig. Így jutottam el a marseille-i mezőre, mely zegzugos, hepehupás volt, a nyártól kiégetett, sivár. Fák is álltak ott, összeporozott, piszkos fák, mindez mégsem volt lehangoló vagy visszataszító, inkább kellemes. Répa nagyságú, ismeretlen eredetű kövek feküdtek az úton, s poros volt a kocsiút. Mentem, egyre mentem, nem is tudom, milyen erő vitt. Talán boldog voltam? Vagy nyugtalan. Nem tudom ezt a lelkiállapotot visszaidézni. Kék, világoskék pikkelyes ing volt rajtam, amely alá befújt a szél, acélkék nadrágom volt, sárga cipőm. Magabiztos voltam. Egy kép, lesült, barna bőrrel, csaknem szép. Aztán visszatértem másik oldalról a városba, a kastély mellett, a szérűskertek mellett, a nagy, városszéli kórház mellett, autók, esti szekerek között egyedül. Nevetséges. Csaknem nevetséges. Biztos voltam, a talpamon is éreztem, hogy élek, én vagyok, aztán visszamentem a városba. Még láttam, milyen csillogó betűk hirdetik a kastély látványosságait, a külvárosi művészek klubját, aztán egyszerre benn voltam a városban, a cukrászdában, az épületben, a széken. Előttem rideg fagylaltok, sötétpirosan, és sárgán, mondhatni ellenségesen, és nekem nem volt kedvem hozzájuk érni, olyan hidegek voltak, és gyermekien ellenálltam. A vizespohár volt az, ami jobb kedvre hangolt, kristályos színével, csöndesen állt. De nem tudtam, képtelen voltam a fagylalthoz nyúlni, s egy óvatlan pillanatban mégiscsak otthagytam a fényes tükrökből és üvegszekrényekből álló boltot, és lassan, észrevétlen továbbmentem az utcán. Az emberek közé vegyültem, és vártam, hogy teljesen este legyen. Teljesen. Hogy a sötét vegyen körül, mint öles takaró, gyógyító párna, a puhaság szerszámai kantározzák körül a testemet, az éjjel vegyen körül, melyben a csillagok ragyognak, mint arany műszerek, a sötétség vakító kis eszközei. Távol volt tőlem minden gondolat, az üveghegyek mögé rakva, mint régi múzeumban a bárdok, sisakok, lepkék, kösöntyűk. Este volt. Este, este. Végül az Amazonnak nevezett meleg vendéglőbe mentem, ahol egy súlyos, de vékony öreg pincér szolgált ki. Hetvenegy éves lehetett, valószínűleg végső szükségében járt be kiszolgálni. Tehetetlenségében volt valami nagyvonalúság, mert mindig helyeslőleg intett a fejével, ha az ember reklamálta az ételt. Soká-soká kerített elő nekem egy magyar fogást, amit brassói aprópecsenyének mondtak – ezt vagy tízszer is elismételte –, és sört hozott. Az apró húsdarabok össze voltak égve, bő zsírban álltak, de nem volt rossz. Kézzel szeletelt savanyú paprikát hozott egy keveset melléje s rozskenyeret. Kimártogattam a zsírt is, és elüldögéltem még egy kis ideig. Egy feltornyozott hajú szőke nő ült velem rézsút, és nagyon meleg kardigán volt rajta, de nem vetette le. Valami halfélével bajlódott. Nem volt szép, inkább finom, európai jelenség, ebben a másodrangú, fülledt vendéglőben. A nagy város szélén úgy látszott, a legteljesebben egyedül van, szépen felöltözve (valami világoszöld ruha volt rajta vagy rózsaszín), szabályosan elköltve a vacsoráját, háttal a vendéglő többi részének, fehér habú sört ivott, és egyedül volt. Később fölállt, a vidéki buszra várakozók mellett elment, az utcán egyenletes léptekkel az éj mélyébe tűnt. Utánamentem, hogy mit csinál, merre jár, egyszerre eltűnt, tündér módjára eloszlott. Egy kapualjban utánanéztem, bementem egy sötét zugba, de lépteket se hallottam. Mikor kijöttem, annál jobban csodálkoztam, amikor az utcai alacsony ablakon át megláttam, vidám volt, mesélgetett, azt nem hallottam, hogy mit, ide-oda járt a szobában, és volt vele valaki. Egy másik nő rendezkedett a tükör előtt, az is ildomosan és szépen felöltözve, és nevettek. Nyár végi, ingyenes nyaralófélék lehettek, amennyire én meg tudtam állapítani.

Ekkor éreztem, hogy messze vagyok. Ott álltam, ismeretlen ablakok alatt, a lapos éjszakában. A város nevét se tudtam hirtelenjében felidézni, az utca nevét egyáltalán. De elindultam, és a lábaim vittek-vittek a főutca felé, ahol több ember járt, és én köztük. A főutcáról aztán mellékutcák nyíltak, egészen kicsik. Diákos hangulatú, összeszorult utcák voltak ezek, érdekes, hogy simára fel voltak öntve, sima járdának, és kétméteres kocsiutak. Erre nyíltak egész kis cipészműhelyek, ahol a mester kék zománccsajkából ette az ebédet, a ferdére dőlt cipők között, amint azt másnap láttam a világosban. Én egy kertes villában laktam, oda jártam haza, a kerti ajtóban üresen forgott a kulcs, alig akart kinyílni. De aztán mindig bejutottam, a kis verandáról éppen ilyen nehézséggel az előszobába és a szobámba. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, és háttal megtámasztottam, szaporábban lélegeztem. Hogy miért? Magam sem tudom. Mintha futottam, menekültem volna. Aztán felgyújtottam a villanyt, az ágy fölött volt egy bizonytalan kis csillár, és megnéztem magam a tükörben. Alulról világított a lámpa, az ágy feje fölött, és én néztem, néztem magamat, aranyos bőröm volt, a nap kiszőkítette a hajam szélét, csillogó szemeim. Könyvek voltak velem, de nem olvastam őket, csak kinyitottam, és a lapok fölött elnéztem a zsalukra, melyek gondosan be voltak reteszelve, nehogy a szúnyogok bejöjjenek a szobába, a fényre. Eloltottam a lámpát, hogy kinyithassam az ablakot, de kintről is meleg jött be, nem tudtam aludni, egész éjjel forgolódtam.

Így teltek a napok. Mint forró aranygolyók gurultak végig az égen, a szobán, a nyakunkon, ott csüngtek, mint a meleg gyöngyök, himbálózva, és rezegtek, testünkhöz ütődtek. A tenger is sütött a késő nyári melegben, hullámzott, mint nagy teknőben a víz, az egész partot megrendítve. A forró kabinok között hevertünk délelőtt, mint a lőcslábú kutyák, megadva a napnak. Én még jobban leégtem. Sütött a nap, gumimatracot vettem ki, és azon voltam egész délelőtt. Ilyenkor nem veszi észre az ember, és agyonég. Fájt a bőröm az ingtől aztán, ha hozzám ért. De később jólesően zizegő lett ez a bőr, súrlódott és szólt, érdes lett és kemény a felszíne, napszagú. Átitatódott az ember a nappal, mint valami ezüsttel a puha erszény. A test önállóan, különállóan élt a nagy strand homokján, mint valami vén kígyó, öntudatlanul. Emberek mozogtak, jártak-keltek, labdáztak, handabandáztak, és elmúlt a nyár.

Jól van, gondoltam, elmúlt. Csöndes voltam, mint egy kutya, melynek megértek a csontjai, melyben beteltek az izmok, és zamatos lett a vér.

Leányok, leányok, gondoltam, ki is vagyok én? Idegen nyelvű hűvös lányok ültek előttem a könyvtárban, akik mindig mosolyogtak, ha megkapták a könyvet a könyvtárszolgától. Aztán belelapoztak, és kedvesen ott kezdtek el olvasni benne, ahol kinyitották. Annyira szerettem volna én is ezt tenni, de nem tudtam. Ők kalandoztak a könyvekben. Összehúzták a szemöldöküket, és feketén, szigorúan olvastak. Lenge nyári, nyár végi blúzokat hordtak mindig, itt is meleg volt a könyvtárban, annak ellenére, hogy elmúlt a nyár.

Jó, gondoltam, rendben van. Elmúlt a nyár. Hát azt úgyis tudtuk, itt vagyunk Marseille-ben. A hajók jutottak akkor eszembe, és lefutottam a kikötőbe. Szép látvány volt. Szürke csomaghordó, szállító- és személyhajók jártak ki-be. Mint nagy bútorok, amiket lassan tolnak a láthatatlan óriások, mert valami akasztja őket, lenn, a víz alatt. Iszap, kavics vagy valami. Nagy szögben fordultak, súrlódtak el egymás mellett. A matrózok kékek voltak és csöndesek. Nem mosolyogtak, nem vidámkodtak, kötelességszerűen dolgoztak, a kikötés körül sok volt a tennivaló. Kis parti vendéglőből valami szag áradt, rántott hús szaga, azonban ez nem volt kellemetlen. Különös volt, mert mintha homlokon löktek volna, hátrazuhantam az emlékek mélyébe, hanyatt az életembe, és egy tarka szőnyegre kerültem. Azon guggoltam, és sok agyaggolyó volt előttem, sok. A sárga cserépkályhának ütődtek a golyók, egyet kitettünk, és azt kellett eltalálni, az volt a király. Aki azt eltalálta, azé volt a többi golyó. Ezt éreztem én. A nyüzsgő golyókat, az örökkön-örökké futó új golyókat, kedves golyókat, drága golyókat. Szép színük volt, türkizzöld, meggypiros, fakókék, sárga. Gurultak a golyók, apám valahol ott állt, magasan, magasan, a hosszúnadrág és kabát végén túl, kedves, finom fejével, és én tudtam, hogy ez az örökkévalóság.

Kis szoba volt, nagy asztallal, nagy ablakokkal, délre. A nap besütött, és az utcán lóversenyre mentek az emberek. Özönlöttek egy irányban az aszfaltos úton, mint a golyók, beszéltek, gesztikuláltak. Vasárnap délelőtt volt, s tudom, hogy soha többé nem lesz olyan vasárnapom.

Kényszerítettem magamhoz térni magamat ott Marseille-ben, ebben az új városban. Elhagytam a kikötőt, és azon tanakodtam, miközben jártam, az egyik utca, azt hiszem, Montesquieu utca kirakatait nézegetve – ahol érdekes boltok voltak –, hogy valami iskolában kellene elhelyezkednem, gyerekeket tanítani. Végeredményben ez a hivatásom, foglalkozásom, pályám, ruhám, civil szakmám. Érdeklődtem is egy iskolában, nem messze volt, egy zöldes sarkon. Az épület régimódi, fehér gipszfigurák futottak rajta, oldalt vaslépcső vezetett föl. Kis iskola volt, nem lehetett több, mint három kis osztály. A pedellus végigmustrált, régi, magos csákóban ült, mint nálunk azelőtt a katonatisztek és postások. Egy törött nádpálca volt a kezében, és bent a portásfülkében szőlő volt és kenyér, mint valami bibliai szimbólum. – Várjon – mondta bizalmatlanul, és elcsoszogott posztónadrágos, bakancsos lábán a lepattogott festékű, világosbarna ajtóhoz, és ott levette a csákóját, és bement. Negyed óráig álltam ott, a folyosón nem volt se szék, se pad, csak a falakon a történelem viadalai és néhány üveg alatti bogárpreparátum. Elmerültem a latin nevek kibogarászásában, mikor is visszajött az öreg, és egyenletesen felém csoszogott.

– Tessék visszajönni holnap bármikor! – és továbbiakat nem volt hajlandó velem közölni, bement a fülkébe, és levette a csákóját, és lassan eszegette a szőlőszemeket.

Sietve tértem be egy moziba. Dél volt, vagy pedig két óra lehetett. Régóta vágytam erre az ismeretlen mozira, talán a film nem is érdekelt. Megváltottam a jegyet, egy oldalzsöllye legszélső székére ültem. Igaz, várni kellett az előcsarnokban, de kevesen voltak, nem volt idegesítő. Színésznők arcképei voltak sorban a falon, mind ismertem őket. Nem érdekelt semmiféle szépség. Eszembe jutott akkor, hogy mennyire tudott tetszeni egy arc, egy elsuhanó arcél a villamos mögött, egy szájszöglet, egy lábvonal. Semmi. Valami súly rakódott a csontjaimra, és nem voltak alapvető tájékozódási reflexeim. Nem voltak. A szépség anyaga, festéke, vegyszere kivonódott belőlem, nem néztem a nőket. Senki sem tetszett. Nem ismertem magamra és mondom, mindig eszembe jutott ifjúságom, a gyönyörű vonalak kora, az ismeretlen szájak hódolata, varázs. Most embereket láttam jönni-menni, és eszembe se jutott, hogy milyenek.

A film rövid volt, féltékenységről szólt, egy kis gyilkossági kísérlet szerepelt benne, három hosszú csók és modernkedő díszletek, futurista jelmezek. Nem tudom, ki játszotta a főszerepet, de ellenszenves férfi volt, behízelgő, üres. Ám a moziban, így délelőtt, a széksorok között nem is az volt a lényeges. Cipeltem az aktatáskámat három könyvvel, és olyan voltam majdnem, mint egy városlakó, idevalósi. Egy pillanatra könnyű szédülés fogott el, hogy hátha itt is éltem azelőtt, valóban idevalósi vagyok, és szüleim kiskereskedők egy dőlt, fönti utcában. Zúgott a fülem, a mozi körpanorámája elforgott, és hátha itt vagyok régen, gondoltam, kimegyek majd az utcára, köszönni fog nekem Jalou néni, a régi ismerős, én is bemegyek beszélgetni pár szót a mozi melletti trafikba, mert Caporalt szívok, és ők ismerik az ízlésemet, valójában elmehetnék ma Jacques-ékhoz a rue Albanra, ahol kártyázunk, ha apja, az öreg, kedves írnok nincs még otthon, vagy legalábbis megbeszéljük a holnapi vizsgákat vagy a szerelmet, vagy a papok viselkedését. Lehet. De az utcán nem köszönt senki. Iskolások jöttek szembe velem, és én is úgy éreztem, hogy vége a vakációnak. Hazamentem, vettem sajtot, kenyeret és paprikát, és megettem.

Másnap háromkor az iskolaigazgató fogadott. Tüzetesen megvizsgálta a személyigazolványomat, és megkérdezte, hogy mit óhajtok.

Én elmondtam neki, hogy tanítani szeretnék, szeretem a gyerekeket, vannak képesítő okleveleim. És hirtelenjében sok mindent elmondtam. Az igazgató értelmes, sűrű szemöldökű, fekete bajuszú ember volt, elegáns, választékos. Az íróasztalán is rend volt. Zöld posztóbetétes, régi íróasztalán szép jegyzettömbök feküdtek, és a naptáron láttam, föl volt írva aznap háromra, hogy „ismeretlen”. Az esernyőtartóban szép selyemernyő állt, sárga bambuszfogóval. Elmondtam neki, hogy az az elképzelésem, hogy a gyerekeket elsősorban saját képességeik kibontására kell nevelnünk, és nem tananyagot közölnünk. Ő eléggé szenvtelen arccal hallgatta, de látszott a szemén, hogy érdeklődik. Én, mondtam, az érdeklődés és nem a fegyelem pártján állok. A modern iskolának, azt hiszem, ez a megfelelő légköre. Nem gondolom, hogy helyes volna általános normát szabni a tanulók elé, hanem inkább speciálisat. Valahogy azt szeretném, ha a gyerekek a saját problémáikat oldanák meg az iskolában, és nem mások problémáit rágnák át. Szóval, érdekeltté kívánnám tenni a tanulókat, kívánatossá az ismeret gyümölcsét – itt mosolyogtam, de ő nem jelezte, hogy helyesli. Aztán később aprókat bólintott, nyilván az egyetértés jövőbeli jegyében, csak nem kívánt beszélni.

– És miért jött Marseille-be? – kérdezte aztán. Én sok mindent átgondoltam előző este, ami tanulmányaim megválaszolására, eddigi munkahelyeimre vonatkozik, de ez valahogy kiment a fejemből, olyan evidens, olyan félreérthetetlen és megföllebbezhetetlen volt, hogy mit mondhatnék. Nem tudtam ezt megválaszolni. Hogy is? Szóval, semmi válaszom nem volt. És ő nem tudott, legnagyobb sajnálatára, így alkalmazni.

Elmentem. Magamba süppedtem, valahogy nagyon agyon voltam nyomva, kissé meg voltam semmisülve, nem is érzelmileg, hanem szellemileg. Tompán mentem a kerítések mellett, el az iskolától, zöld fasorok között. Egy kis szomorú vendéglőbe tértem be, ahol nem volt senki, csak én, a vendéglősné maga szolgált ki, nagy, agyonfőzött kötényében, sört hozott és omlettet. Az udvar sárga kaviccsal volt felhintve, és nyári székek dőltek az asztaloknak. Rendben volt ez így. Ez komoly sérülésként hatott, mármint, hogy nem vettek föl az iskolába. Valahogy nagyon kiütött a kerékvágásból. Később hazamentem, és olvasni kezdtem a Perzsa leveleket. Az volt velem, meg egy Cocteau-könyv, közepes versekkel. Aztán másnap vettem újságokat is, és otthon maradtam. Vagy három-négy napig. Makacsul és értelmetlenül vártam, hogy történjen valami. Úgy értettem, valami konkrét, valami biztos, ami belém kapcsolódik, mint fogaskerék a fogaskerekekbe, és mozgásba hozza a gépezetet. Talán arra vártam, hogy az igazgató mégis értem küld. Vártam postát, bár senki a világon nem tudta, hogy itt vagyok, hogy hol vagyok. Vártam a háziasszonyomat, hogy beszél, beszédbe elegyedik velem, hogy mond valamit. Végül is én szólítottam meg, és beszéltünk arról, hogy korlátozni fogják a krumpli vásárlását, mert kevés lett. Meg hogy vége a nyárnak, meg mindenfélét. Én az újságból való híreket mondtam, onnan puskáztam, mert aktuálisan nem ismertem semmit a város életéből. Aztán elmentem az iskolához, és a kerítés rácsán át figyeltem a gyerekeket. Labdáztak néhányan, nagy-tízperc lehetett, mások sokatmondóan hallgattak, majszolva összeragadt vajas kenyerüket. Komorak voltak, még szerencse, hogy a borostyánindákon át nem láttak. Egyikük egy papírrepülővel játszott, szépen körözött a gép. A rács egész a homlokomba vésődött. Aztán megszólalt a csengő, és bementek a nagy, üveges ajtón a belső folyosóra. Az udvarra kijött az öreg pedellus, és összesöpörte a lábnyomokat.

Ezen a délelőttön ismerkedtem meg Hélène-nel, egy rúzsszagú, kedves asszonnyal a Fecske téren, a parkban. Valami hivatalnoknő volt a városi bankban, és délután vissza kellett mennie dolgozni, de este hattól aztán megint ráért. Azt hiszem, mi mindenről beszéltünk az égvilágon, soha őszintébben senkivel nem közöltem a tényeket, és ő is ilyen egyszerű és egyenes volt. Megszoktuk egymást, azt hiszem, az a helyes kifejezés, hogy „ismeretlenségben” voltunk egymással, nem volt miben csalódnia. Ez nagyon szükségszerű, másképp nem is lehetett. Nagyon szép lakásban lakott. Erre adott, áldozott. Elég szerényen élt, gyerekét intézetben nevelték, mert hozzátartozója nem volt. Ízléses bútorai voltak, sok könyve. Szép volt az egész. Maga Hélène is csinos, magas lábú nőnek hatott. A rövid, szűk szoknyában nagyon mutatósak voltak ezek a lábak. Enyhén vöröses haj, élénk, nagy szem. Sose mondta meg, hány éves. Huszonhét lehetett vagy harminckettő. Olyan volt, mint egy közeg, mint egy semleges, finom levegő vagy víz, amiben élünk és közlekedünk. Nem voltak hangulataink, csak a tények közötti szünetek, beszédben csend, de sose hallgatás. Az én életem be volt állítva, mint egy műszer, hogy működni tudjon, mint egy fejjel lefelé fordított óra, mely csak úgy jár. Jó ez. Jók voltak a szép finomra vágott ennivalók, sajtok, sonkák és mélynyomású könyvek, melyekben piros betűkkel voltak szerelmes versek és sárgával tájversek írva. Szép volt az. Szép az. A ház be volt futtatva nagy levelű, bőrtapintatú kékszőlővel, az ablakig ért. A madarak csipegették a szemeket. Mint valami fehér parketta, mészkő gyalogjáró vezetett a kaputól a teraszig. Szép volt az. A kertben hátul gyümölcsfélék álltak, volt egy kései sárga ringló, olyan dús, mint a méz, csak sokkal jobb. Meg nagy, félkilós körték. A kertet rendbe tették, egy öreg bácsi dolgozott benne esténként, aki egyébként szikvizesautó-sofőr volt. Külvárosi paradicsom. Így hívtam én, és akkor még nem esett az eső, minden a nyárutóra vallott. Hélène uborkát vett, és még én segítettem neki eltenni, úgy elbolondoztunk. Aztán rám jött, hogy menjek, és elindultam egyet járni, de visszamentem hozzá a kérges fák közötti úton. Várt rám. Várt, mint egy keleti kis madonna, szír rableány vagy evangélikus diakonissza.

Egyszer aztán megkérdezte, hogy tetszik-e ő nekem? Nem tudtam erre mit mondani. Beszéltem én mindenfélét összevissza, szépet is, jót is. De ez nem volt rendben. Ekkor kellett elhagynom. Tulajdonképpen megértettem Hélène-t.

Zúgtak, fújtak a szelek. Emlékszem, a harmadik házban valaki mindig zongorázott, teljesen idegen ember, de ez lényegesebb volt mindennél. Nem mentem arra, csak a falakon át szűrődött lassan a zene, magának játszott az illető, nem valami nagy muzsikát, hanem tétován. Aztán? Ott voltam Marseille-ben, álmaim városában, soha meg nem ismerve és el nem hagyva őt. Ezt a várost, az idegen várost, a régi várost, a kikötőt, a partokat, tengert, fényt meg sötétet. Lányok mentek előttem, örök lányok, talán szőke hajjal, elbillenve az éjjel mérlegén, mely csillogott, akár a tű. Az utcákra rádőltek a kétemeletes házak árnyékai, gyér lámpa égett. Néztem a hajókat, melyek lassan fordultak, mint nagy bútorok, a sűrű, olajos víz kavargott utánuk. A kötőszövet roncsolódott talán össze? Távol éltem, fejemben nem volt gondolat, se bánat, még lehetőség se. A neonkarok megvilágították a kiépített lépcsőket, melyeknek az aljában kishajók ringatóztak. A parton fehér pénztárbódék voltak, fekete, szép feliratokkal. Ott álltam én a korlát mellett, és a szél arcomba fújta a víz sós illatát. Egy idegen Marseille-ben, ennyit tudtam magamról, és néztem a tengerészek jelvényét, nagy bádogtáblán ki voltak akasztva a fekete horgonyok. Csak fejjel lefelé. Tűnődtem rajta sokat, hogy miért, de rájöttem, hogy így értelmesebb, szebb is. Dísz, valóságos dísz.

Kirándulás

A nagy folyosókon csend volt, az osztályokba behúzódott a zaj. Egy-egy óraközi ember ment végig néha a lépcsőn, a kanyarban, mint egy jelenetben. Ilyenkor jövünk rá, mennyit ér az élet. A tízórai, a sajt, a gyümölcs elfogyott, a papírok zörögnek, és a sarokba vannak dobva. A képek régi madonnákat ábrázolnak, akik régi boltosnőkre hasonlítanak, a fal olajfestékkel van magasan fölfestve. A természetrajzi szertár ajtaja kissé nyitva, zsúfoltság, összevissza bogarak, lepkék, növényi preparátumok. A következő ajtón névtáblák, belülről beszélgetés hallatszik. Aztán megint hosszú fal. Aztán osztályok, VII/B meg VIII/B. A szekrényeket lyukasztott lemezek borítják, és a négyszögletes második emeleti térségen senki sem áll. Ebben az időben semleges terület, senki földje.

Két részből áll a tanszék, elöl az irodai rész, adminisztráció, két nővel. Csöng a telefon.

– Cser Jánost keresem – mondja egy hang messziről.

– Nincs benn, kérem.

Ezt mondják mindig. Nem felelnek mást.

– Jánoskám, nem tudok nélküled élni. Itt vagyok, egy külön életben, semmi közöm hozzád, sose voltunk barátok, semmi sem köt össze. Nem bírom ezt elgondolni. Lehetetlen. A harmadik telefon után sejtettem, hogy baj van. Nem voltunk mi még öt órát sem együtt. Az utódod voltam egy kis intézetben, távoli kollégák, néha összefutottunk, kedves voltál, barátian kedves. Nem lehet, nem lehetséges ez. Ma is látom, tisztára előttem van a kép, az alacsony intézet irodájában állsz, és mutatod a mellkasod felső részén átfutó vágást: – Nem akart a piszok begyógyulni – borízű, mély hangon beszélsz, és nagyokat nevetsz. – Csuda egy dolog. Tudjátok… – Na, Jánoskám, már ne mutogassa itt férfiúi mellkasát – szól rád egy adminisztrátornő, te nevetve begombolkozol –, …kirándultunk a kertünkbe, szilvát szedtem, és megkarcolt egy ág, itt a hátamon volt egy naevus, egy szemölcs, azt felsértette, és nem akart begyógyulni. Mindent csinálhattak vele. A mirigyekre gyanakodtak, és kidobták az egész hónaljamat. Nem ér semmit a ti tudományotok, Laci bátyám – mondtad főnökünknek –, az orvoslás. Látod, én helyrehoztam. Tudod, mivel? Napfénnyel! – Ott állsz mosolyogva, kedves, piros arccal. – Állandó napfény és jó bor. Nem túl sok. Csak kifeküdtem az égető napra nyáron, és süttettem. Nagyon kívántam a meleget. Meggyógyult. – Mindenről beszélgettünk. Mi újság a szakmában, milyen előadásokat tartasz, milyen iskolai kísérleteket végzel.

– János. Nem lehetséges ez így.

– Cser Jánost keresem.

– Kérem, nincs benn. Már elég rég.

– Mi van vele?

– Beteg.

Hol érdeklődjem hát?

Eltelt fél év. Sose jutottál eszembe, azok közé az emberek közé tartoztál, akikre mégis mindig gondolunk. Az arcod, az arcod mint a piros agyag van előttem.

– Halló. Cser Jánossal szeretnék beszélni.

– Kérem, nincs benn.

– Halló, halló, halló. A telefon érdektelen, szenvtelen. A feleségedtől sem lehet érdeklődni. Azt mondja Laci bácsi, a főnökünk, akivel te is, én is oly késhegyre menően veszekedtünk annyiszor. Szakmai problémák, hiába. Gondolkodni és tenni, mint egy gépnek, nehogy leálljon a gépezet.

Fölhívott ma reggel, és autóval elvitt kirándulni a fényes vasárnapon. Szép utunk volt. A kanyarokat úgy írta le a kis krémszínű autó, mint a ceruza. Sokáig mentünk, most sem tudom, hol, csak azt, hogy házak voltak az utak mentén, a házak mögött darabok, s azon túl az ég. Jobbról a Duna folyt, jobban mondva állt, annyira leapadt. Három hónapja nem volt eső. A fű az ősztől senyvedt. Tahiig mentünk, ott lekanyarodtunk a Duna-partra, egy köves úton. A fű közé beálltunk egy kis mélyedésbe. A parton libák voltak, fürödtek. Őszi szél fújt, én az öreg tréningfelsőjét vettem a zakóm alá, ő lódent húzott, és felállítottuk az összecsukható nyugágyakat, melyeknek a huzata szép piros-sárga-zöld volt. Leültünk, mint két beöltözött tüdőbeteg a szélben, az autó mellett, és mindenféléről beszélgettünk.

– Cser Jánosnál voltam. Nem ismert meg.

– János, ne tedd. Nem teheted. Meg kell értened, ez lehetetlen. Én annyi mindent el kell hogy mondjak neked. Hogy megjelent a könyvem. Nem is mondtad, hogy olvastad-e? Hogy mit szólsz hozzá? Mi van a gyerekekkel? Hogy becsaptál, mikor azt mondtad, kiviszel minket a szőlőbe, sose vittél ki. Hogy nekem megint van egy gyerekem. Emlékszem, két éve volt decemberben, az összehalmozott bútorok közt tartottunk értekezletet, mert festették az intézetet, és te, mint régi munkatárs, arra jövet beállítottál. Kedves voltál. Nincs más szó rá. Mindig kedves voltál, de nem is tudom, hogy könyveljelek el. Francia újságcikkekről beszéltél, hogy milyen ovációval fogadták a rakétákat. Meg hogy az idei szőlőből isteni bor van. János, hát értsd meg, a kurva életben, hogy ez nem mehet így. A nagy rumliban játékos, vicces voltál, és az öregről sok rosszat mondtál, mikor kiment. Azt éreztük mindnyájan, milyen igazad van. És rendeletekről beszéltél. Mert fölhívtalak telefonon, és akkor odaadtak téged a vonal másik végére, és te hivatalos rendeleteket bogarásztál ki, amelyek alapján a fizetésünket föl lehet emelni.

– Tíz napja volt. Az áttét a hasfalon keletkezett. Ott is egy naevus volt. Megoperáltatta. Elődudorodott, zavarta az öltözködésben, mindig beleakadt. Végül agyi áttét keletkezett. Most látogattam meg tíz napja. – Utánzott téged az öreg. – Így feküdt, féloldalt. Fiatalember, ötvenkettő. – Utánzott téged az öreg, a száját előretolva. – Bö… mö… dö… látod, Laci bátyám – utánzott téged az öreg, és megpróbált mosolyogni, olyan erőltetett mosollyal. – Lá… to… bo… to… bod… hülyülök már. – Ezt mondtad. Azt mondja az öreg, ezt mondtad. Jánoskám, az istenre kérlek, ne tedd ezt. Nem mondhatod, Jánoskám. – A szél erősen fújt, az öreg kis koffert vett elő, amelyben minden nagyon rendezett volt, műanyag pohár, likőr üvegben, szappan, cipőtisztító, papírtányér, napolaj, apró rekeszekben, gumi közé szorítva. Töltött nekem egy kis kávélikőrt. – Van víz is, el lehet mosni. Látod, olyan, mint egy mozgó otthon ez az autó… – Tudod, milyen fontos volt az öregnek mindig az autó. – Minden van. Felfújható párna. A fürdőruhát (rajtam van egy) nem ajánlom föl, nincs olyan nagy meleg. – A libák röpdöstek ügyetlenül a vízen. – Mozgó hadiszállás. Az új Wartburgok első ülései lehajthatók ágynak. Én is át fogom szereltetni. Jaj, istenem. A feleségével beszéltem. Mondtam, azonnal hívjon fel. Minden este vagy én hívom őt, vagy ő engem. S képzeld, két kis gyerek, mondtam, vegyen be altatót. Azt mondja, fönn akar lenni. Hogy azonnal bemegy hozzá. Mondtam, hogy nagy butaság, úgysem segíthet. Tegnap megint bent voltam. Áttették az idegosztályról zártra. Megverte az ápolónőt. A felesége is ott volt. Valami citromot próbált a szájába csöpögtetni, de lefolyt a szája szélén. Valami talán be is ment, s mintha lenyelte volna. Nyelt, mondta a felesége, ez a javulás jele. Igen. Az ágy végében álltam és –

– Jánoskám, ne tedd. Az istenre kérlek, hát el kell mondanom neked, hogy utoljára a Kálvin tér sarkán találkoztunk, a cukorboltnál vagy háromnegyed éve, Radnaival jöttetek valami ülésről, kissé pirosak voltatok, talán ittatok is. Csak futólag beszéltünk, egy kolléganőnkkel voltam. Radnai még kajánul utánunk nevetett. A kolléganő szidott is. Hogy mennyire nem bír, hogy nem viselkedtél rendesen, és példát hozott föl, és szidott. – Ki nem állhatom – ezt mondta. Vissza se néztél, felöltő volt rajtad, kalap nem.

– Szóval az ágy végében álltam – mondta az öreg –, és határozottan mondtam: János, megismersz? Akkor kinyitotta a szemét, hosszan nézett, elég zavartan. De aztán a feleségére is ránézett, mintha közölné az egész helyzetet. És a jobb szeme sarkából lassan legördült egy csepp, egy könny, nem nagy, valahogy a fájdalom préselhette ki. Talán, hogy megismert.

Megigazította az öreg a lódenjét. A krémszínű autó a maga biztos anyagi létében örökkévalóan állt a gazos gyepen. Felhők gyülekeztek. Beültünk az autóba, mert az öreg fázni kezdett. Sok mindent mesélt még a prágai kiállításról, küzdelmeiről, nehézségeiről, miket a tanáccsal vív, mert nem értik meg. Tudod, őt sosem értik meg. Aztán azt is mondta, hogy vannak, akik összeírnak mindenféle tudományos dolgozatot, de az életet nem viszik előre. Egy lépéssel sem. – Két oldal szöveg, nyolc oldal irodalom. Ugyan – ezt mondta. Aztán szedelőzködtünk, és jöttünk hazafelé. Innen odáig, amíg az ember mindent megtud. Leányfalun halászlét ettünk, az öreg először otthagyott egy forint borravalót, aztán felvette. – Nem akarja semmi áron elvinni ez a nő – mondta, hiszen ismered. A te szőlődből való borral kínált egyszer, vagy három éve. Remek volt. A legjobb bor volt, hidd el, János. Meg hát végeredményben semmi közöm hozzád.

Az öreg persze nem hozott haza a kocsiján, mert kerülő lett volna. De egyébként nagyon kedves volt, minden új hírt elmesélt, téged is. Nem megy ez így. Hogy vannak emberek, akik megszűnnek, pedig a noteszomban szerepelnek. Dr. Cs. J. pszichológus. A Pedagógiai Szeminárium Kísérleti Tanszékének vezetője, docens, nincs benn, szervusz, keress fel, dolgozzunk együtt, mi újság, lehetséges, utána fogok nézni, a l’Humanité azt írta, olvastad a Pszichológiai Közlönyt, gratulálok, na, mit szóltok hozzá, a napfény! Semmi orvostudomány, Laci bátyám, az orvosok engem majdnem elfuseráltak, de a természetes gyógymód, bor és levegő, kifeküdtem a kertbe, a gyerekek aranyosak, el kell már mennem, még nem vagyok álmos, ezt nem lehet mondani, nevetsz, érted, nevetsz, ne sírj, János!

Az asztal előtt este vártam még sokáig. Minek telefonáljak? Semmi értelme. De azután azt mondták: igen. Nem, nem. Tüdővizenyő is fellépett, azt mondták. Még élsz, holnap fogsz meghalni.

Teniszlabda

Nagy, tiszta szél fújt. Anni szőke haját megcsavarta, lobogtatta. Ő meg igyekezett kitörölni a szeméből. Lelógós táska volt az oldalán, nagyon rövid, bő szoknyáját kapdosta a szél. Odament a könyvbódéhoz a Duna-parton. A színes könyvek között keresgélt. Fekete-piros, sárga, kék könyvek vonzották. Mindig úgy érezte, a könyv nem gondolattömeg, betűsor, hanem elsősorban tárgy, egy kemény, határozott tárgy, a maga körvonalaival, fogásával, nagyságával. Úgy szerette a könyveket, mint a játékokat. Képviseltek valamit, valami misztikusat. Darabszám. Könyvtárba sem szeretett járni, mert ott elvették az embertől végezetül. Mintha nem is olvasta volna, nem lett az övé. Butaság.

– Maga is azt veszi? – nyávogó hangon szólt a fiatalemberhez, magas, tömpe orrú és kis hajú volt az illető, vékony szájával lefelé mosolygott.

Szorongatták a könyveiket. Valami fekete-fehér Kafka meg tűzpiros drámakönyv volt a kezükben, s csillogó festőkönyvek közt keresgéltek. A férfi ügyetlennek látszott, nagy kezével belelapozott a drámákba.

– Én a külsejüket is szeretem – mondta Anni, vízkék szeme volt, az egyik zöldbe ment át.

– A maga egyik szeme más színű – behúzta a nyakát a férfi, mintha butaságot mondana.

– Tudom. Nem tudom, miért? Az orvosok se tudják. De nem fontos. Igaz?

– Jó – a férfi fizetett, fogta a könyveit. A zöld papírpénzek összekunkorodtak, nem akartak engedelmeskedni a nagy ujjaknak. A köröm mélyen ki volt vágva oldalt, erősen letompítva.

Anni fecsegett. Hogy jogász, bejár egy Munkaközösségbe is, gyakorlatra, most kell vizsgáznia, tanulnia kéne, nincs kedve, mert fúj a szél, ilyenkor nem bír otthon maradni, a hegyen laknak, ott még szebb, mintha a hegy hátán fújna a szél, jó lenne öregebbnek lenni, így olyan az ember feje, mint egy szétdurranó labda, a magáé nem olyan? mintha elröpülne az ember, s nincs mibe kapaszkodni, volt Olaszországban a nyáron egy angol fiúval, csoda, hogy elengedték a szülei, de a fiú tényleg rendes, maga ír vagy fest, vagy mit csinál? a legjobb lehet festeni, érezni a festék szagát, az olyan anyagi, sose próbálta? mintha kátrányt húzogatna az ember, a vastag festék ott marad, nem lehet lekaparni, az ember azt hiszi, sokat javítgathat, de nem, a festék ott marad, érti, nem? Svédországba szeretne menni a nyár végén, a hideg, nagy partokra, de kivel, az az angol fiú nem fog érte jönni idén, látta az orrán, pedig imádott, anyáék mindig korán hazavárnak, meg vannak ijedve, ha elmarad, igaz, elég zűrös teremtés, de milyen legyen, ilyen az egész ifjúság, maga még ifjúság? még az ifjúsághoz tartozik? úgy nézem, annak a határszélén áll, jót mondtam? ugye, ilyesmi, nem baj, akkor már tudja, amit tudni kell, a legtöbben azt hiszik, hogy szeretni olyan egyszerű, nekiállni, és kész, á, fenéket, tudni kell, vigyázni kell, mert visszaüt, aztán sínyli az ember évekig, én még nem mondhatnám, hogy nagyon sínylettem volna, nagyon fiatal is vagyok, meg valahogy szerencsém volt, de nem is ez a fontos, csak ne fájjon, volt egy öreg ismerőse, okos ember, a nyáron lenn Lellén a szomszédban laktak, egyszer vele is beszélt, komolyabban, mérnök lehetett vagy orvos, nem túl öreg, szép, villogó ősz, rövid haja volt, elegáns ember, szóval az mondta neki, hogy nagyon tud fájni, indokolatlanul tud fájni, lehet ebben valami igazság, mert olyan mély meggyőződéssel mondta az a finom ősz úr, a vizet szereti a legjobban, nyilván maga is, a víz olyan önálló, olyan valóságos, van egy bolt, egy villamossági bolt a Körtéren, ahol nagy agyag földgömbökre gumidarabokból kivágott világrészek vannak ragasztva, de ez valahogy nem fejezi ki igazán a földet, s főleg nem a vizet, mert a kékre festett agyag is földszerű, kemény, meg nem is így van az egész, valójában a földrészek nem állhatnak ki a gömbből, érti ezt, ugye? ha lecsapolnák az összes vizet, helyükön lyuk volna, ilyen a föld, nagyon szereti a földet, a föld szagát, a kertjükben tavasszal ő ás, olyan a föld, mint a málló, friss élet, a szaga erős, vad, de nemcsak ezt a földet szereti, az egészet, a reménytelen, nagy földgolyót, ahogy magában kering, most már körüllőve űrkabinokkal, műholdakkal, érzi a vizet? a Duna-szagot? külön anyag, külön valami, csak azért hordja ezt a szandált, mert kényelmes, de fura, hogy az orra így fölkunkorodik, nem? belekapaszkodik már, nem baj? szeret ilyen magas emberek oldalán menni, akkor azt érzi, nincs egyedül, nem valami jó egyedül lenni, sokat volt egyedül, benn a kórházban, pihennie kellett, a legutóbbi évben, vagyis hát érettségikor, nagyon jól akart tanulni, és nem bírt, pedig mindenki azt mondta, nagyon tehetséges, szokott verset is írni, de azok bolondságok, az ilyen rövid haj a jó, nem fújja agyon a szél, ő meg csak hadakozik itt a szélben, maga is érzi néha, hogy annyira egyedül van? én igen, ez a haj csak akadály, már le kéne vágni, de azt mondják, jól áll, neki ez tetszik, ez a Nérós, pici, de ő nem hordhat ilyet, csak a fiúk, mindig fiús volt, határozottan, fára mászni, szilvát szedni, igen, fiús volt.

Mentek.

Belekapaszkodott a férfiba.

A szél fújta előttük a járdákról a port, papírt, egy-egy pléhdarabot is fölkapott. Mentek, ketten.

Legközelebb a Duna-part első utcasarkán találkoztak, a Lánchíd mellett. Régi házak, a házakon még nagy zsaluk. Öt óra volt. A férfi várta a lányt, az megjött, nevetett, beszélt. Most olyan öregnek látom, túl mindenen. Biztos fáradt. Sokat dolgozik. Nem baj, most együtt éppen fiatalok. Most jött a Munkaközösségből, alig akarják elengedni, heccelik, bolondoznak vele. Vágyott már találkozni, hogy itt komolyabb a tónus. A jogászok sima fiúk. Udvariaskodnak, hülyülnek. Azért vette föl a bohócruhát, ilyen sárga-piros színekkel, hogy fölvidítsa. Nem örül? Nem gondol rá, nem tud másra gondolni soha, csak magára. Talán ez a baj. Ha van baj. Mért? Annyira magára koncentrál, örül, ha ezzel megvan. Jöjjön, fussanak. Megfogta a férfi kezét, szaladtak. Aztán elengedte, lépegetett csak, lapos, vékony talpú szandálban volt. A magas kőkerítésre nagy drótháló volt erősítve, annak egyik négyszögébe szorult a teniszlabda. Olyan volt, mint egy odaszorított madár.

– Vegyük le – mondta Anni, teli arccal nézett a férfira. Egyik szeme zöld, a másik vízkék. Még sütött a nap. Nagy haja előreomlott, körüllobogta az arcát.

A villamosok egyesével mentek, a kilences. Autók, buszok, a nyár.

– Vegyük le, jó?

– Persze. Valami ág kéne.

– Akkor beesik. Emeljen föl.

A férfi fölemelte, friss, hideg combjait tartotta.

– Nem érem el, magasabbra.

Átfogta a lányt, a térde fölött emelte. Az benyúlt a dróthálóba, és kivette a labdát.

– Itt van! Megvan a kis gazember – előreszaladt, dobálóztak. A férfi földobta, nagyon magasra. Elpattant a labda, ki, a széles betonútra, a villamosok, kocsik közé. A lány szaladt utána. Piros-sárga ruhája lobogott. Haja szállt. Messze-messze szaladt a labdáért a villamosok között. Megvilágította a nap. Onnan, a nagy messzeségből dobta a labdát. Nevetett. Enyhe vörös por ivódott a labdába, a salak szemcséi a bolyhok között. A szőrök selyme érződött, ahogy a férfi fejelt. Szaladtak. Sütött még a nap.

– Ne menjünk sehova – mondta a lány –, csak menjünk. Még látszik a nap a vízen. Jöjjön. – Megfogta a férfi nagy kezét, húzta maga után. A Dunán lenn csillogott a nap. A rakpart lépcsőin fejek látszottak a magasból.

– Szép, nem? – a lány most bekanyarodott a Batthyány utca felé, ott bandukoltak.

– Azt mondják, ez a fiatalság más, mint a régi. Ugye, maga nem így érzi? Semmilyen fiatalság nem más. Csak mi tudjuk, hogy mit ér az egész. Nem sokat. – Nevetett. – Apámat nézem. No, sokkal öregebb, mint maga, ne féljen. Csak úgy mondom. Mert maga is komoly. Másfajta az apám azért. Azt mondja, mi is hippik voltunk, beatek. Rendetlenkedtünk, hőzöngtünk, fütyültünk az öregekre, mindent másképp akartunk. De – azt mondja apám – minket már agyonpuskázott két világháború. Mi már nem szállunk a vízen. Nem úszunk. A mi hajónk bizony le van horgonyozva, le is volt. Minket közvetlenül ott tartottak ezen a páncélhajón, kislányom, szeretem, hogy így hív, kicsi maradok, imbolygott az a hajó is, de le volt horgonyozva. Mi arról a hajóról nem szabadulunk. Azon a hajón voltunk fiatalok, másként. Én ezt nem hiszem. Bár maga is tudhatja ezt, gondolom, már élt a háború alatt, ha gyerek volt is. Rossz volt? Azt hiszem, mindenkinek rossz volt, gyereknek, felnőttnek. Szóval azt mondja apám, verte a hullám a hajót, imbolygott, szép volt, de félelmetes.

– Ne menjünk arra. Nem akarok templomba menni. Szeretem a szobrokat, de aztán mintha élni kezdenének. Jó, oda? Jó. Mit hozott nekem? Ó. Kettőt is? Mi ez? Remy Martin? Olyan, mint a Courvoisier? Nagyon drága ez? Kicsi díszüveg. Szép. Sokat iszunk. Gint, whiskyt is ittam. Nem jó. Rumíze és petróleumszaga van. De szép ez az üveg. Sötétzöld. Értenek hozzá. Üljünk ide le. Nem jó?

Nagy, bontás alatt levő házba tévedtek. Szemben egy iskola, már szünetelt. A ház is az iskolához tartozhatott. Csupa fehér por volt minden. Föl lehetett menni vagy nyolc lépcsőt, a rózsaszín fokokat is fehér por fedte. A lépcső körül lebontottak már majdnem mindent, nem vezetett sehova. A falak is meg voltak kezdve, itt-ott még látszott a minta, a sárga rózsák sormintája. Talán konyhamaradvány. Távol két asszony tűnt fel az ideiglenes kapuban. Elhaladtak mellettük, nem szóltak semmit. A férfi megpattintotta a zöld kis üveg finom, ragyogó fehér kupakját.

– Igyon!

– Ne féltsen, hogy nem iszom. Pedig este még tanulni kéne. Két nap múlva vizsgázom jogtörténetből. Hű, de tökéletes. Sima, olajos. Maga is igyon.

A férfi érezte a kis száj szagát a csöpp üvegen, talán a rúzs ízét is. Visszaadta az üveget. A kis meleg szétszaladt a testben.

– Maga mire vár? – Anni ránézett a másik épületre, a kihalt iskolában be lehetett látni az üres termekbe. A padok elhagyatottan álltak, az egyik tábla mellett ott lógott a rongy. Az üvegek sötétedni kezdtek. A nagy szemléltető táblák valami motor belsejét taglalták.

– Mintha valamire várna. Ez a komolyság is olyan visszafojtott. Nem érzi?

– De – kinyitotta a másik kis üveget is.

– Hát akkor? Valami asszonyt vár? Vagy múltja van, vagy jövője? Vagy hogy van ez? Alig mond valamit. Én itt beszélek, beszélek, maga meg hallgat. Miért? Mért nem mond valamit?

– Mit mondjak? Azt gondoltam régebben, hogy meg lehet menteni valakit, egy-egy embert. Ha szeretjük, gondozzuk, ápoljuk. Szóval… hogy az embert a másik ember meggyógyíthatja, szóval, ha szereti, vagy egyszerűen, szépen kezébe veszi a fejét, és tartja, óvja, magához szorítja.

– Ne keserítsen el, semmi kedvem elkeseredni. Én már voltam öngyilkos, nekem nem szabad rosszakat beszélni. Csak szépeket. Bementem a fürdőszobába, és kinyitottam a bojlert. Nem volt senki otthon. Nem akartam, hogy megtaláljanak. A szüleim nem is voltak Pesten. Mi nem kukoricázunk. Hiába vagyunk más nemzedék. Hiába nem értük meg a háborúkat.

– Nem is akarok rosszat mondani.

– Ne is próbálja.

Hallgattak. Sötétedett, lehűlt a levegő. A nagy árnyékok ólálkodtak az iskolában. A romok és törmelékek közt ültek ketten, ittak még.

– Elhoztam a teniszlabdánkat is. De hát már nem lehet játszani. Sötét van. Odaadom. Majd legközelebb játszunk.

A férfi átfogta a lány vállát.

– Ráterítem a kabátomat, várjon.

– Nem, nem. Ne vegye le. Nem akarom.

Messzebb autók faroltak be a közös garázsba. A szerviz élénk színei feltűntek, piros-sárga benzinkút. Szél fújdogált, Duna-szagot hozott. A lány szemében könnyek jelentek meg. Kitörölte a tenyerével.

– Mi is tudjuk, hogy semmi értelme. Mégis csinálni kell. Mi is meg akarjuk küzdeni a magunk háborúját. Vagy békéjét. Tudom én is, hogy nem elég szeretni. De kell. – Lehajtotta a fejét. – Marhaság. Amikor Olaszországban voltam, azt mondtam, oda még egyszer elmegyek. Minek? Jók az emberek, nevetnek. Vagy az ég kék. Jó ez az ital. Finom ital. Olajos. Egyszer láttam egy prospektusban a nagy, öreg, zöld pókhálós hordókat, valami bretagne-i tájon. Azt mondják, a Napóleon konyakot tizenkét évig érlelik, ez is olyan. Értenek hozzá. Sokszor nem nézünk bele a dolgokba, az rémít meg. Ha talán mindennel szembenéznénk. Nem. Az se jó. De hát érteni kell hozzá. Nem akarok jogász lenni. Ez áll tőlem a legtávolabb. De hát a festőiskolára nem vettek fel. Mit csináljak? Jaj, ez a szandál is le fog szakadni teljesen. Csókolj meg már!

Sokáig ültek még ott. Egészen bevonta őket a sötét. Az iskolának csak a kontúrja látszott, meg az előtte levő kis vaskorlát.

A lányt aztán hiába kereste.

Állt a Duna-parton, a Jégverem utca sarkán. A régi táblák betámasztva, a kerítés mögött nagy kutya ült. Várt fél óráig. Aztán elment, egy fülkét keresett, és nézte a neveket. Azt mondta, van telefonjuk. Hajós vagy Hajas? Nem tudta. Nézte a neveket, a fekete sorok személytelenül ugráltak a nagy körme alatt. I. kerület? Nem, II. vagy XII. Mennyi név. Nem lehet senkit megtalálni.

Vendégségben

Idegenben voltunk, idegenben. A Szinva-patak messze folyt, túlvilági módon, kis utcák között kanyarogva, sikátorokba bújva. Lányaimnak mindig is hosszú szempilláik voltak, beárnyékolták arcukat. R. mély szemgödrét is, mely olyan varázslatos volt, mint egy kék öböl. Álltak az udvaron, vékonyka, hosszú lábakkal, idegenben.

A város olyan szürke volt, mint a fém. Merev, hajlíthatatlan, de nem ellenséges. Szürkesége ellenére mesevárosnak tűnt, ormokkal, oromzatokkal, tetőkkel, zöld odúkkal a szürke falak közt. Nem volt ez a város kemény, inkább áttetsző, homályos, bele lehetett volna hatolni, nemcsak az utcákba, de a falakba is.

A templom tornya is inkább mesekivágós könyvre emlékeztetett, mint imaházra. Talán kézzel szét lehetett nyitni az ajtaját, kihajtani és bemenni rajta, kérni valamit, biztosan teljesítették volna. Benn egy öreg pap állt, lehajtott fejjel. Fekete reverendája súlyosan fogta körül, leomlott. A keresztelőmedence mellett állt. Az ablakokon nagy, de homályos fény jött be, mesefény. A színes ablaküvegek megtörtek, az alakok rajtuk ugrálni látszottak, Veronika, Jézus, Simon, a keresztsegítő. A templomban vékony füst úszott, annyira csak, mintha sűrűbb lett volna a levegő – tömjén lehetett.

A gyerekek az udvaron álltak, felemás ruhákban. Olyanok voltak, mint egy állókép, mégis tele élettel. Nem gondoltak a városra, idegenben voltak, kicsit zavartan.

Én sem tartoztam a városhoz. Hogy is tartoztam volna, sehova se tartoztam. Mentem a világban, mint egy útra kelő, csősz, városőr. A világban járva néztem az épületeket, a régi házak gipszcirádáit, az asszonyok könyökét, a sarat, a magas madarakat, annyi mindent. Régi lovak húztak egy kocsit, idegesen szaladtak, de a kocsi jól gurult, mert gumikerekei voltak. A kocsis fütyült, arcát kicsípte a szél, fiatal ember volt. A piros táblájú boltban makarónit árultak, sajtot, uborkát, nagy üvegbura alatt állt a vaj. Szaladt az idő. Mindig arra gondoltam, hogy érte megyek a gyerekekért, vagy kiveszek egy albérletet, és leülök a díványra. Egy sötét szoba is megfelel. De jártam tovább, néztem a hentesárut, zöldséget, a zsír ijedt fehérségét kockába állítva. November elején lehetett, szeretem ezt az időt, föl lehet öltözni. Annyi minden történik az utcákon, a városban, a világon. Arcokba fúj a szél, biciklis húz el az ember mellett. Lámpák gyúlnak lassanként.

Az udvaron még látni lehetett. T. beszélt, megjegyzéseket tett, magyarázott. Okosan, tisztán szólt, latin szavakat is ejtett. Nem mentek be az épületbe, kinn álltak a kertecske előtt, az udvaron. Kaszárnyaszerű, négyszögbe épült ház volt, benn a konyhában főztek, rakosgattak, egyikük a levest kóstolta fakanállal. Az ablakon csipkefüggöny volt. T. nem fordult másokhoz, a szélbe mondta szavait, tagolva, pontosan. Aztán lelkendezve, elkapatottan, mintegy kigyúlva. Szép kőkék szeme világított, arca finom volt, ovális, csak a járomcsontok kerete volt éles. Latin szavakat is ejtett, mintha azt is mondta volna, hogy Isten nevét hiába ne vegyed.

Elöl palánkkerítés zárta el az utcát, onnan nyitottam be. Megnyikordult a kapu. Az udvaron mások is mozogtak, cigánynő, gyerekek, idős férfi állt az egyik nyitott lakásajtóban. A gyerekeim távolabb voltak, mélyebben az udvarban, az alacsony ablakok előtt játszottak, vagy álltak. D. nem szólt semmit. Azt hiszem, régen lehettünk ott, legalább két napja, de D. nem mondott semmit. El-elrántotta magát a kezemből, nem durván, csak játékosan. Fintorgott, kedves arccal, a könny és mosoly határán. Hiába volt lány, mégis úgy hívtam: Zakariás. Szóval, zakariáskodott. Most is állt, nézett, piszkálta a kezét nyugtalanul. Fehér volt, sápadt, nagy szemű, vad hajú, keményfejű.

Vendégek lehettünk. Mindig vendégségbe vágytunk. Ez volna hát az élet? Vendégnek lenni, nyöszörgő díványon aludni, idegenek lábánál, akik szeretnek, de az övék a lakás. Vendégnek lenni egy udvaron, nap mint nap, ezzel a templommal, a városban, ezzel a reverendás pappal, a patakkal, mely a kis utcában kanyarog, és nem lehet a végére járni a dolgoknak? Nem lehet bemenni egy könyvtárba, ahol a könyvek tökéletesen sorakoznak, és van köztük egy, amelyik leírja az életet? Taglalja, rendszerbe foglalja, magyarázza, ahogy annyi könyv a matematikát, oroszlántant, egérutat? Nincs egy könyv, ott az alul égő lámpás könyvtárban, ahol le lenne írva, mint egy képlet, kis ábrával, ahogy a trapéz vagy a téglalap törvényszerűségei, magassága, átlói? Egy hercegi kis kastély is lehetne az egyik utcában, kis palota, s a magánkönyvtárban, a régi könyvek között talán Napóleon mondott olyasmit, ami használható volna, talán Egyiptomban, talán egyszerűen Párizsban? Vagy másvalaki? Egy régi leírás a XV. században egy szabócskáról magába foglalhatná az élet értelmét. Egy nő levele egy szép márkihoz, egy haldokló két szava fiához. Nincs, nincs? Vándorok tevéiről, homoksivatagokról, eldorádóról, kék tengerről, nagy hajú matrózokról szólhatna az írás akár. Lehetetlen? De lehetne egy aktuális írás is, egy intézkedés, nevelésre, boldogságra, templomépítésre, gyárviszonyokra vonatkoztatva, bármire, csak valami legyen. Kékfestésre, hajdan volt fehérneműkre, csatokra, topánkákra vonatkozhat a mese, mindegy. Az öngyilkosok párkányáról nem lehet egy tanulmányt találni, fejjel lefelé álló könyvben akár, elszakított lapon? Egy mondat kéne ott. Egy elszólás. Vagy értelmetlen szövegrész, ismeretlen betűkkel.

Az udvaron álltak a gyerekek. R. tündöklő arccal, az elsötétedő levegőben, a nap bukásában. Gyönyörű volt, mint egy felragyogó alma. Az idegen gyerekek énekeltek valamit, s ő utánozta őket, azt hiszem, guggolt a konyhaablak előtti kis kertrészben, ahol kis fejű virágokat ingatott a szél. Harisnyanadrágja harmonikázott, kezével felém intett.

A város beborult lassan. R. utánozta a gyerekek énekét, a puha-szürke falak közelebb kerültek egymáshoz, csaknem összecsukódtak. Nem látszottak külön már házak, épületek, csatornák, csak egy város, egy városkép, kicsire zsugorodva bennünk, mint egy összecsukható mesekönyv. Se templom, se könyvtár nem volt, a patak egy kis piros csík maradt. D. nem szólt, matatott, egyik válla kicsit lejjebb volt. T. latin szavakat is mondott, ilyenek voltak ők, a város, a vendégség, menetében, harmadában.

Azt éreztem, most már mindig így lesz.

Szeretők

Péter hozzá se mert nyúlni. Egy ujjal se. Csak nézte értetlen érdeklődéssel, mint egy ajándékot. Bartha László egyik festményére emlékeztette, nem tudott ettől szabadulni. Ott voltak ilyen rózsaszín pikkelyei a testnek. Ilyen egységes kontúrja a mezítelenségnek. Klári meztelenül kuporgott a széles rekamién. Mint egy folt, mint egy kép. Pétert képre, mondom, Bartha eperszínű képére emlékeztette. Hihetetlennek tűnt ez a valóság, az illúziók kettős rendje. Klárira mindig szeretettel gondolt, de nem mint meztelen testre. Úgy gondolt rá, mint egy hajra, enyhe hullámokban lefelé, mint ujjakra, körömmel a végükön, mint térdre, szoknya bukásán. De egyszerűen így levetkőzni, ez teljesen érthetetlen. Hatalmas szorongást váltott ki belőle, mint erdő fáiból a szél. Ez volt az egyik illúzió. Klári meztelensége. A másik a fent említett geometriai meztelenség, az „akt in tempore” helyett az „akt in statu nascendi”. Ő ezeket a testeket csak festményekként észlelte a Szépművészetiben egy-egy őszi vasárnap délelőtt. Meg olykor a betévedt kiállításokon. De sose gondolt arra, hogy az más is, mint olaj és festék.

Óvatosan nyújtotta ki a kezét, hogy megérintse Klári vállát, melyen eltört a lámpa sugara. Mintha egy halk, de szép bogárhoz nyúlna. A háromlábú székről előre kellett hajolnia, hogy kartávolba kerüljön, aztán visszadűlt. A puff ijedten rugózott alatta. Ő próbálta visszaállítani a testével az egyensúlyt.

– Mezítelen vagy? – kérdezte hosszú hallgatás után Kláritól, aki nagy, barna szemével szemérmesen figyelte.

– Igen – mondta egész halkan.

– Mikor vetkőztél le? – vizsgálóbírói udvariassággal és melegséggel szólt.

– Nemrég.

– Hogyhogy nemrég? Egy órája? Két órája?

– Á. Húsz perce lehet.

– És nem fázol?

– Rajtam volt a köpeny. Csak kivittem a fürdőszobába.

– És miért vagy így?

– Tudtam, hogy most jössz meg.

– Hogyhogy most jövök meg? Ja, hat óra. Na és, mit… azazhogy miért vagy így, ennyire levetkőzve? – kérdezte kíváncsi aggodalommal Péter. Nem volt öreg legény. Közepes korú, jóképű harminckettesnek látszott. Harmincnégy lehetett valójában. De hát a férfiak harminctól negyvenig tartanak világéletükben. – Szóval, miért is?

– Hát hogy megmutassam, milyen vagyok így, ruha nélkül. Talán tetszem neked.

Jó barátok voltak Péterrel. A hivatalban, noha Klári a szomszéd emeleten dolgozott, valahol a bérszámfejtésben, s nagyon el volt foglalva, keveset találkoztak. Csak megvillant egy-egy folyosókanyarban Klári, mint a tőr, és pár édes szó után eltűnt. Bűvészmutatványszerűen. Annál többet voltak együtt moziban, eszpresszókban csevegtek, általában lelki s közelebbről érzelmi dolgokat vitattak meg. Nagyon megértették egymást, és Klári flott nőnek látszott, és nem volt teljesen tapasztalatlannak mondható. Egymáshoz is eljártak néha, baráti keksz, tea és hártyavékony sütemények között, meghitt hangulatban.

– Na de kérlek, látom, milyen vagy… – Péter nem tudott mit szólni ehhez a baráti cselhez. Igaz, hogy bejelentette magát hatra. Mi lehet Klári szándéka ezzel? Egyszerű viszony? Hiszen két hónappal ezelőtt Péter arcához szorította az arcát, és úgy tüzeltek, mint a rőzse. Halkan meg is csókolta. De most?

Ezentúl egyre nehezebb lett a helyzet. Péter elvesztette régi biztonságát, és örökké Klári lakótársnője vagy anyja hazatérésétől rettegett.

– Hallod? – mondta. Valaki elkopogott a függőfolyosón.

– Mit? – kérdezte Klári izgatottan, kit anyja nagy becsben tartott.

– Egy ember! – mondta rémülten Péter.

– Igen. Na és?

– Ide.

– Á, dehogy, délelőtt senki se jön hozzánk. A postás is a levélszekrénybe dobja a leveleket. – A szoba csendje vészterhessé vált. Óvatosan lépkedtek, mint a kandúrok. Suttogtak. Zörögtek, mert annyira féltek a zörgéstől.

– Volt neked már szeretőd? – fogta vallatóra Péter a szép arcú lányt. Szemben álltak egymással.

– Volt.

– Szeretted?

– Naná. Azaz, igen – Klári lehajtotta a fejét.

– Mit jelentsen ez?

– Semmit – mondta Klári, és óvatosan kezdte tekerni a kávédarálót, hogy ki ne hallatsszon a folyosóra. – Vigyázz, a spaletta résébe ültél, ott pont belátnak.

– Jaj – mondta Péter, és felugrott a kis székről. – Legalább a gyűrűm fölveszem, hogy legyen rajtam valami.

Péter szintén az édesanyjával élt. Rendes, precíz ember volt, nem is dohányzott. Két napig hordta az alsónadrágját, pontosan, s naptárt is vezetett erről. Ha tovább hordta véletlenül, akkor az utána következőt kevesebb ideig hagyta magán. Részarányosan élt. Az apró dolgok izgatták. A kenyérbeszerzés, a savanyúság helyzete, a bejelentők elintézése vagy a körömvágás. Ideges volt. Most, hogy a helyzet ilyen bizalmas jelleget öltött, még óvatosabbá vált. A körfolyosón Kláriéknál persze minden ablakban megjelent egy fej, és megnézte. – Délelőtt, délelőtt? – kérdezte már lenn a vice.

– Nem – felelte –, azazhogy igen, hoztam valami házi feladatot… illetve munkát az Erzsikének, akarom… a Klárikának, tudja, a Nagy Klárinak a 67-esbe. Oda járok. Tudja, mért ne járnék oda? Na és, ha délelőtt van. Azért még nem állhat le a munka.

– Na, nem azért mondom, hát persze… – mentegetőzött a lassú járású öregasszony.

– Vége a műszaknak, Péterke? – érdeklődött egy szőke fej a konyhából az első emelet oldalán.

– Vége. És ha azt mondom, hogy most kezdődik? Mégis eljöttem. Klárikához, a harmadik emeletre.

– Igen? Ne mondja. És csinos lány az a Nagy Klári, úgy egészben véve?

– Csinos. Én mondhatom magának, hogy csinos. – Péter elég büszkén ment tovább.

Visszafelé sem nyugodott meg. Mármint otthon. Oda ritkán jött el Klári, mert egy nagynéni is lakott a kisszobában, aki ádázul figyelt. Csak ha kapóra jött egy hosszabb piaci vásárlás vagy délelőtti mozi. Ilyenkor gyors telefonüzenettel indultak neki magányos útjuknak a fiatalok.

– Piac?

– Halló, Klárika?

– Te vagy az?

– Hát ki lenne?

– Na, mondd már.

– Nem, nem piac. Holnap, gondolom fél tizenegykor megy egy film az Ugocsában. „A szerelem kalandorai.” Erre vettem Sári néninek három jegyet, mert két barátnőjét is vinni kell, s nehogy visszautasítsa. Még ezeket is össze kell verbuválni. Tíz perccel később, mert az egyikért az SZTK-ba kell beszólnom, ő ott vár az orvosokra.

– Jó. Ha tudok. Tudod, a főnököm is igényt tart rám – súgta a kagylóba Klári, és a bérelszámolás főnökére pillantott. Kedvesen mosolygott rá, és bólintott.

– De okvetlenül, Klárika – recsegett ki a hang a kagylóból. – Én előremegyek, és nyitva hagyom az ajtót. Nem kell csöngetni.

A szerelemnek megvannak a törvényei. Nagy törvényei és kis emberei. Szeretheti egymást két idegen, két ismerős. Két felöltözött, két fürdőruhás, két nyári, két téli ember, két falusi vagy városi. Ismeretlen emberek, alacsonyak, magasak. Csak szeressék.

– Jönnek – mondta Péter másnap.

– Dehogyis – nyugtatta Klári, és magához vonta.

– De te nem tudod. Ide délelőtt is jöhetnek. Sári néni rosszul lehet a moziban, és hazajön.

Csütörtökön fagylaltot ettek. Sétáltak a Népliget szélén, a tágas utcákon. Úgy kerültek haza, Kláriékhoz. Az utcán feltűnően sok léggömb himbálózott, mint részeg és áttetsző fejek csapata. Harsány, kora téli szél fújt, az iskolás gyerekek is nagykabátban rohantak ki a rácsos épületből. Az égen lassú fellegek úsztak, lomha madarakként.

– Őszies az idő már – mondta Péter.

– Sőt, télies.

– Olyan komor és sötét.

– Az igaz, komor és sötét.

– Festettél azóta valamit? A vasárnapi akvarell óta, mikor Visegrádon voltunk? – kérdezte Péter. Klárinak ügyes keze volt, stílusos csendéleteket szokott festeni és kék hegyeket. Legutóbb is azt festett.

– Nem, semmit – mondta magába süppedten a lány.

Másnap a Tervezőiroda csempés folyosóján Molnár Pali állította meg Pétert.

– Te, hallottad, hogy a Nagy Klári férjhez ment?

– Ugyan már – mondta Péter.

– De, ma reggel. Biztos. Gerendás volt a tanú. Ő is csak délben jött be. Ő mesélte.

Péter megszédült kicsit, a falakat próbálta kiegyengetni és az emlékeket kiegyenesíteni, mint a görbe tűket. Belekapaszkodott a korlátba, mint egy karba, és leszédelgett a szobájába. Az ajtó sarka még mindig kiállt, ahol a szél nyugodtan bejöhetett. Meg volt vetemedve az egész. Leült a székre, az íróasztalon mérnöki elszámolások és egy tervrajz feküdt. Most akarta fölhívni Klárit, hogy holnapra megbeszélje a piacot. Igen. De hát ez lehetetlen. Hiszen tegnap is… és vasárnap Visegrádon, az „Öreg Vadász”-ban szálltak meg! Tévedés. Be akarta ugratni ez a málé Molnár. Rossz vicc. És ő még kimutatta.

– Nagy Klárit kérném a 73-ason! – esengett a hangja.

– Nincs benn, kérem, férjhez ment. Üzenetet tetszik hagyni?

– Na de… olyan rendes lány volt.

– Kérem, én nem tudom kapcsolni.

Klári, Klári – gondolta, és fejét a kezébe dűtötte.

Vagy két hétre rá véletlenül futottak össze a vonalban.

– Te vagy az, Klárika?

– Igen. Péter?

– Az. Hogy s mint?

– Köszönöm. Nézd, Zoltán olyan helyes, jó fiú. Tudod, akinek októberben bemutattak. Az a magas, hullámos hajú vámtiszt. Én is nemrég ismerem.

– Hát igen, igen – Péter lassan beszélt, szomorúan. – De hát legalább előző nap szólhattál volna.

– Igazad van. De gondoltam, úgyis megtudod.

Még van remény

Akkor éjjel későn ment haza. – Még egy kicsit megyek – gondolta –, aztán tovább élünk… – Az éjszakai lámpák rávetítették kihalt burájukat, ahogy a magasodó házak közt lépdelt. A ház mellett rögtön nagy rendőrépület volt, a kék fény pontosan jelezte, de a kapuban nem állt senki. – Arra, a Déli felé vannak a sínek, 61-esek, 18-asok járnak, időzített sárga kocsik elviszik, ahová kell. A közért szörnyű kirakata üvegesen dermedt – biztonságos italokkal, aranycímkés pezsgőkkel. Ráesett a fény, behúzta a nyakát, tudta, merre kell mennie – ilyen éjszaka után.

Háromnegyed három. Ment. Nem szerette az aktatáskát, fölösleges tehernek érezte, a fekete szkáj lehúzta a földig. A bőrkabáton át fázott, megborzongott. Szőke hajú lány vágott át a nagy téren, alakja kirajzolódott a fölülről ráeső fényben.

– Jó estét kívánok – imbolygott elé egy barna kabátos férfi, ügyetlenül gombolgatta a kiálló gombokat –, én… tulajdonképpen a Déli pályaudvart keresem… Haza akarok menni, négy húszkor indul a vonatom Pécsre…

– Arra – mutatott Fellner jobbra. – A harmadik utcán bevág…

A villamosban ütődött arcok. Hazamenők, haza nem menők bóbiskoltak a puffadt bőrüléseken. A kocsi vitte őket, mint egy mindenre elszánt rakományt, amit a végén úgyis kitesznek. A cigányok szorították maguk mellé tokban a hegedűt, frissek voltak, olajos hajuk csillogott.

– Nem baj, ha nincs nálad kulcs… Ide mindig hazatalálsz… – apja hangja szólt benne, ahogy a folyosón áll, utánakiált, mint egy zuhanó utasnak. – Anyád mélyen alszik, én meg szívesen fölkelek… Gyere, akármikor… Van az a külön szoba, bátyádék csak ritkán használják.

Nem is ez a hívás vitte Óbudára. Régóta nem látta a szüleit, elhanyagolta, az az igazság, de most elébe fordult az ajtóban az apja, ahogy kitártan hívogatja – majd mindent elintézünk, végeredményben… Végeredményben az apja volt az egyetlen, akinek nem kellett mindent elejétől a végéig elmagyarázni: értette. Egyetlen felkiáltással, amivel a jövetelét üdvözölte, helyreállt a világrend. Tudta, mire megy ki a játék. Tudta, hogy agyondolgozza magát, megfeszítve, mint az igásló, tudta, mit akar itt a huszadik században, értelmes szabadságot, túl Vietnamon, az olasz választásokon, túl a palesztinai kérdésen. Amikor apja elé kiteregette egy-egy rajzát a készülő épületekről, apja csak bólintott, tudta, hogy neki drukkol, hajrázik, egyetért. Na meg ezek a kibogozhatatlan kapcsolatok. Tudta, miért vált el, mennyi tartásdíjat fizet, az egészet értette az Öreg, a hazatérést és az elszabadulást. – Majd apámnak elmesélem – ez olyan volt a fejében, mint egy rigmus, amitől érthetővé vált a küszködése. – Mindjárt lemegyek egy üveg borért, vörös borért… addig anyádnak elmondod, mi van – és puha cipőben szaladt le a negyedik emeletről a közeli piac melletti presszóba.

A nő, akinél volt, ájultan esett ki a karjából. – Szeretlek – talán ezt is mondta, noha öt éve ismerték és elfogadták egymást, mint külön nyomorúságuk közös résztvevőjét. – Szeretlek? Na, ne – az volt az első gondolata Anniról, akit evett, mint az éjszakai kenyeret, de nem találta semmikor se a lelkét. – Csak nem szeret ez a nő? – ütődött meg az első emeleten beeső meztelen fényben, amikor Anni hátradőlt, és mélyen elhanyatlott. A kis óra foszforeszkáló fényénél azt érezte, milyen reménytelen egy testnek a másik birtokába jutni, s most egyszerre, öt év után kezdik szeretni, nem haveri módon vagy részeg szeretkezésben, hanem igazán. – Csak ez az egyetlen kulcsom van… Vidd el, nehogy fölkeljen az öreglány, és gyere… Már holnap gyere, siess… – És szívó karjaival visszavonta a lehetetlen melegbe, az önként elengedhetetlen ágyba.

Megborzongott. A nagy kulcsot táskája mélyére süllyesztette. Anni szája jutott eszébe, ahogy felnyög a párnán.

Apja még azt is értette, hogy Anni egy pótlány, akit szerelme ellenében használ, bár szereti is. Hogy van egy másik Anni, akit Klárinak hívnak, s akivel ma nem tudott lefeküdni, s talán holnap se tud, nincs idő, ellenkezik, hazudik, összekavarja a dolgokat, elengedhetetlenül csókolja, aztán a nagy, nehéz pillanatokban kijelenti, hogy soha többé nem akar vele találkozni. Klári – minden. Sötét haj, vékony körmök, s mikor a színházból holtfáradtan kidülöngél, reggelig beszélgetnek az éjben ugató kutyákról, a kétszobás lakásról, a Shakespeare-i színjátszás brooki értelméről. Nem kellett elmondani apjának, hogy Klári arca örök arc, kivésett a semmiből, kép a megvalósíthatatlan harmóniából, nedves szájával és nyűgös tekintetével – apja tudta ezt. Mint egy napló. Aminek bármit el lehet mondani, a legabszurdabb dolgokat is megbékélve fogadja. Hogy ez a megbékélés csupa harc? Hogy ezt nem lehet megoldani? A naplót – s az apát sem –, ez a részletkérdés nem érdekelte.

Hogy is? – a villamosról leszállt, s még nem ment szülei lakása felé. Halogatta, mint egy örömteli találkozást: apja mindent egyszerre ért, egyetlen gesztusban odadobhatja neki belső világát, művészetét – mint egy regény tartalmát; miért adott a taxisnak kevesebb borravalót, milyen hamisságot érez, mikor Waldheim nyilatkozatát olvassa – Waldheim jó fiú, jó osztrák – a közel-keleti kérdésben; érti Annit, az elcserélt szexualitását, apja tulajdonképpen mindent ért… Hogy fetrenghet belső tartalékok nélkül idegen ágyakon, a festőnővel is, aki jámbor mondatokat táplál az ő gyulladt agyába, hogyan néz gyermekei szemébe, mikor pedig… meg kellene halnia. Apja érti, hogy hogyan bírja. Ő nem. Ő maga, Fellner, régen nem érti, fogalma sincs. Apja helyette is tudja, lefekszik este tizenegykor, és tudja, Fellner Miklós, az én hülye fiam, még mindig bírja… Kibírja. Mert bízik benne.

Fellner átvágott a híd előtti úton, és bement a vendéglőbe.

– Valami bort kérnék.

A kövér kiszolgálónő engedékenyen mosolygott.

– Domoszlói rizling, badacsonyi kéknyelű…

– Háromdecis… Gyorsan megiszom.

– Háromdecis? Nem könnyű. Várjon… Egri leányka.

– Vörös…

– Vörösben nincs.

– Megfájdul a gyomrom a fehér bortól. És nincs cigarettám.

– Vörösben csak hétdecis van… Egri bikavér. Hozzak?

– Meg kell innom?

– Jaj, édes uram… Mit kér?

– Háromdecis… És vörös.

– Hozok egy hétdecis egri bikavért, amit megiszik, megiszik, a többit hazaviheti… Nem kell itt. És… BH cigaretta van…

– BH? Milyen az?

– Nem tudom. BH. Majd kihozom.

Fellner bólintott. A nő elment. A terem otromba falfestése az arcába ütött, a zongora-dobogó fölött vörös és kék alakok dilettáns tánca volt a falra festve, hogy fölsajdult tompa tudatában.

…Apám majd megérti… Hogy alig megy tovább. Apám tulajdonképpen mindent megért, nem mint egy jó bíró, nincs szükségem jó bíróra, a magam bírájára van szükségem… Érti Anni fetrengő testét, Klári ellenkezését, hisz bennem… És én is hiszek magamban… Fél éve nem jártam ott, majd elmeséli, hogy anyám…

– Jó lesz így? – A kiszolgálónő kéken, rendesen mosolygott, vidáman. – És nem BH… elnézést. HB. Fölcseréltem. Nem tudom, milyen cigaretta, de finom. Huszonhat forint.

– Jó.

Fellner nem is a vörös borra, hanem a világegyetemre értette, csak szívhasson, ihasson, lélegezhessen… Apám megérti. Nem vagyok felnőtt ember. Van választékom, érthetőségem – Bródy Tibi jól mondta egyszer, hogy az ember addig nem igazán felnőtt, amíg él az apja. Addig… haza lehet menni. Igaza van. Bátyámék alszanak, én is elalszom, tulajdonképpen nem kell magyaráznom. Azt még elmondanám az Öregnek, hogy ez a Klári… nem szerelem egyszerűen, hanem megtaláltam… Anni, hogy most éjszaka ezt mondja… öt év után? Anni… Klári… Mit is akartam?

– Huszonhat forint.

– Köszönöm. – Fellner a zsebében kotorászott, aztán az összegyűrt pénzekből fizetett. – Igen. Apám… látja ezt. Az egészet. Nem tudok megbirkózni a főnökeimmel. Begyepesedtek. Újat akarok, értsék meg, újat… – Anni teste utolsó mozdulatát rúgta ki az ég felé, szerelme teljességét. – Becserélem… Apám, te érted ezt… Becserélem Kláriért, Anniban minden megvan, itt a kulcs, kiengedett és visszaszívott, őrjöngő állapotban… de… Nem megy. Nem tudok hazamenni. Klári elérhetetlen, Anni nyög. Közben. – Tökrészegek ittak valami híg sört a másik asztalnál, az egyik férfi az asztalon feküdt. – Anni nyögése… Szóval… Annit a buszon ismertem meg. Holdkék szeme volt, szeretkezett, de nem szeretett, apám… Tudod. Klári harcol. Gyűlöli a múltamat. Ez a két nő… azonos. A térdük… – Anni térde nyílt elé az emlékében, miközben a kiszolgálónő kitessékelte az alvó asztaltársat, a térd csak nyílt, nyílt; – és hogy szeret, öt év után, fehér a hasa… Klárival… ő… szellemileg… – fölnevetett Fellner, kifújta a cigaretta füstjét –, nevetséges. Szeretkezni. Ha Klárit fölhívom holnap… fecsegni fog, mindenféléről, a színházról, a macskákról… Klári…

– Elviszem a bort – mondta Fellner a kiszolgálónőnek.

– Persze. Mondtam. Ott issza meg, ahol akarja – és besodorta a pénzt.

Fellner elindult. Nyakán fogta az üveget, még sok vörös bor maradt, a zongorista és az ijesztő falfestmények közt kiment az üveges ajtó felé, köszönt.

Az üveget nyakánál fogva vitte. Dúdolt valamit, valami filmben hallotta. A kövezet ragyogott. A sugárúton a második ház. Kései taxik világítottak a téren. Ment hazafelé. – Lefekszem, csak épp ledőlök. Benyitok, és… megoldom.

A lift nagyot zökkent. Itthon vagyunk. Halkan kopogni, három kopogás, apa ismeri, három.

A bátyja nyitotta ki az ajtót. Mögüle kihullott a fény.

– Szevasz. Mit kerestünk! Na, gyere… – beengedte Fellnert, az az üveget maga mellé szorította, besurrant. – Fönn vagyunk, gondolhatod. Mit mondjak… Apát a Róbertba vittük… agytrombózissal. De nincs telefonod… Gyere. Ne ijedj meg. Anya alszik, altatóval. Tudod, felhívtuk Alit, az osztálytársadat… ő vitette be. Jó, hogy jössz. Öregem… a bal oldala… Még idejében jöttem, Alit elkaptam a kórházban. Apa várt téged. De hát mindig vár… Tedd le a kabátod, most nem tudunk mit csinálni. Amit lehet, Ali megteszi. – Lefejtette Fellnerről a kabátot, fölakasztotta a fogasra. – Még van remény.

Út

A villamoson kevés utas volt az októberi reggelen. A kalauz, fiatal fiú, állt és nézte a tájat. Köd kavargott, lassú, tejes köd, és ernyedetlen csapással tört át egy ferde varjú a sűrű légben. Úgy bukott be a tájba, mint az aludttejbe. Sötét szemét, okos tekintetét is látni lehetett. A házakkal gyéren beszőtt völgy fölött szállt lankadatlanul. A távoli hegyek barnásak és szürkék voltak, rozsdaszínűek. Az árokban senyvedt a fű, a töltésről lehetett látni.

A férfi és a nő szemben ültek egymással, s odalapultak a villamos oldalához. Kinéztek az ablakon, aztán visszanéztek egymás arcába. A férfiról nem lehetett megállapítani, kicsoda. Talán rab volt, és most szabadult. Katonaruhaszerű öltözéke volt, civilbe áttéve. Jóformán rongy és piszok. Az arcéle finom, úrias. Haja nagy, hullámos haj. Ha föl van öltözve, mérnöknek is nézhették volna. A nő feje öregesen, oroszosan bebugyolált, utcaseprői öltözék, kék szem. Beszéltek egymással.

– A vádlott? Az mindent mondhat. Bár hozhatnak tanúkat, de azok sem érnek semmit. Azokat törvény védi. Apparátus – ezt mondta a férfi.

– De mégiscsak a bizonyítékok, valami bűnjelek… – próbálkozott az asszony.

– Ugyan – a férfi fásult volt, és kinézett a ködös tájra. Érdeklődése olyan volt, mint a csészében lötyögő víz. – Bizonyítékok? Annyit, amennyi kell. Odateszik, kérem.

Ezután sokáig hallgattak. A villamos megállt, a kalauz csöngetett, és elindult a kocsi. Furcsa volt ez a zökkenéses út. Apró távokban fogyott.

– Szülei? – kérdezte a nő, és figyelte a férfit. – A szüleihez nem mehetne?

– Á – fanyalogva intett –, meg vannak azok halva – olyan hangsúlyt vitt bele önkéntelenül, hogy azt lehetett hinni, hogy élnek. – Nagyszüleim neveltek Tiszaváron.

– És oda nem mehetne?

– Á. Tudja, nagyon öregek. Ők is támogatásra szorulnak. – A nő száját nézte. Úgy, mint kenyeret. Erősen rászögezte a tekintetét. Az az ember lehetett, aki különben is, nagyon önkéntelenül néz és lát. Nem veszi tekintetbe, hogy mit csinál.

A kocsi padlózatán lassan szivárgott és gyűlt a sár, mint a fekete vér. Foltokat képezett és folydogált. A férfi elfordította róla a tekintetét.

Fölálltak a Nyéki útnál, és a villamospadlón ott maradt a lábnyomuk. Lassan, nehézkesen, fáradtan mozogtak. Lelépdeltek a lyukacsos lépcsőn. Újabb völgy, tele köddel. Babiloni sivárság és könnyek. Lefelé mentek, a köves úton zöttyentek, zökkentek, mint a labda. A lejtő dudorai és testük között nem volt semmi harmónia. Ellenkező fázisban mentek.

Hátra-hátra, valami lepattogzott, barna ajtóhoz mentek a sáros udvaron át. Régies fákon fújdogált a szél. Ősz volt.

A konyhában egy tonettszékre ültette az asszony a férfit, ő meg rőzsét szedett ki a lavórból a kályha alól, és kis papírral begyújtott. Átlobogtatta a tűz a vasak vézna vonalait, de föl nem melegítette.

Kis, törött lavórba vizet engedett az asszony, és megmosták a kezüket. Aztán puliszkát főztek, és sóval ették, meg füstösen sütött szalonnával.

Aztán elpihentek a szegelt ágyon. Barna álom karjaiban aludtak, hosszú-hosszú alvással.

– Hová mész? – kérdezte aztán az asszony.

– Valami munkát nézek – mondta a férfi, miközben megmosta a vállát, és kinézett a vizek függönyéből.

– Munkát?

– Igen.

Lassan kavargatták a kávét, olajossárga volt és kissé keserű. De meleg, mint a bor. A viaszosvászon repedésein szürke por ült. De rend volt már a konyhában. Emberi rend. Tárgyak, főleg pár edény, a maga helyén őrizte ujjak emlékezetes tapintását.

– Visszajössz? – kérdezte az asszony kissé csöndesen.

– Nem tudom. Hogy tudnám? – felelte a férfi.

– Csak kérdem.

– Kérdem, kérdem. Mindig csak kérded – dohogott a férfi, maga se tudta, mért.

– Hát, hogy főzzek-e?

– Főzzek-e? Hát persze. Először is, mindig visszajöttem. Másodszor, ha nem jönnék vissza, nem oly nagy kár, ha egy levest kilöksz az ajtón.

– Jó – mondta az asszony, és fölkelt, elindult rendet csinálni a szobában.

Elment a férfi. Az úton át az udvaron, a dombon föl, a villamosig. A völgyben ült a köd. A villamosbódé üvegesen csillogott. Az ember fölszállt a villamosra, köszönt a kalauznak. Leült, és ketten nézték a tájat.

– Látta már maga az én életemet? – kérdezte egyszerre az ember.

– Láttam – felelte a kalauz.

– Hol?

– Itt – elővett egy húszfillérest, és két ujja közé fogta. – Ilyen. Fényes, de nem ér semmit. – Nevettek. Egymás térdét verdesték örömükben, mint egy jó viccen, úgy nevettek.

– Volt már, hogy nem ismerte meg másnap a barátját? – faggatta tovább a katonaruhás ember a fekete egyenruhást.

– Voltam, voltam, hogyne lettem volna. Az ember reggelre azt se tudja, ki volt a macskája.

Ezen aztán megint iszonyatosan nevettek. A katonás csavargatta a zegzugosan nyomott BKV-gombokat barátja felöltőjén.

– Jaj de jó – kiáltotta, és tovább nevetett. – Volt már úgy, hogy később nem is tudta, mit tett-vett, cselekedett? – kérdezte tovább a barnaruhás a kalauzt.

– Hajjaj! Kezeltem én már két évvel előre is jegyeket! – nevettek, nagyon nevettek.

A varjú lassú csapkodással haladt a ködben. Mintha csak állt volna a levegőben. Akár csak a légtornászok, láthatatlan fonálon. De csak előbbre jutott, mindig kisebb pont lett. Eltávolodott, a völgyet átszelte, aztán délre fordult.

Nagylány

– Gyere fel négyre. Korán. Apáék csak tizenegy után jönnek meg. – Kati hangja alig hallatszott, a kagyló mellé beszélt. – Elutaztak Bicskére, onnan tízkor indul a busz. Eszünk valamit, és hülyéskedünk. Moziba? Minek? Annyit voltunk moziban. S minden film vacak. Hát nem akarsz feljönni? – lenézett a lábára, fehér; bújtatott szövésű, nyitott cipőben volt. Olyan önállónak, szinte különállónak tűnt ez a láb, mintha filmfelvevő s nem az ő szeme csúszott volna végig rajta. – Hozd föl, persze. Vagy Cocteau verseit. Mindegy. – Nevetett. Mintás szoknya volt rajta, derekán ráncolva. Kicsit széthúzta, hogy a minták láthatóvá váljanak, aztán összeejtette, mint a függönyt. – Siess. Várlak.

Körülnézett a szobában. A nap a fél szobát befogta. A dívány előtt hokedlin állt egy könyv. Csak kényelmetlenül tudott olvasni, fekve nem. Összefogta a könyvet, a polcra tette a többi könyv fölé. A hokedlit, melynek ülője két deszkából állt, lábánál fogva kapta fel. A régi tartószögek közül egy kimeredt az agyonmosott deszkából. Mindig meglazul – gondolta futólag, letette a hokedlit, és valami ütőszerszám után nézett. A szekrény régi politúrján folyt a nap. Az egész szobában nyár lett tőle, ragyogás. Szinte hangot adott, annyira fénylett. Átment apja szobájába, de az íróasztalon se volt semmi. „Á, majd egy súllyal beverem a konyhában.” Egyetlen régi babája ült a dívány mellett, a sarokban. Baba. Minek ez a baba? S egyáltalán a baba minek? Hogy játsszanak, játsszanak, és játsszanak. A játék olyan fontos volt neki. De ez a nyavalyás baba. Merev, kezeit széttartja, kilenc éve kapta, Svédországból hozta apu. Ugyanaz a ruha van rajta, kis nylon, piros pöttyök, zöld levelek csokorban. A blúzrészen rózsaszín szegés függőlegesen, fölül lapos masni. Minek ez, az isten tudja. Nyakában csillogó, aranyszínű pléhből Szűz Mária, szép formájú fejjel. Egy vékony drótocskával van a nyakba erősítve. Á! szinte bosszankodott most ezen a babán. Itt ül a nyári melegben, a dívány mellett. Merev. Még a régi nylonzokni van rajta, műanyag cipő. Haja a legfurcsább. A fej ki van lyukasztva, a hajszálak ezekből jönnek elő, mint az öltések. Mi legyen ezzel a babával? Ahogy lábánál fogva tartotta, a babácska hátrahanyatlott teste súlyától. Kiviszi valahová. Átment vele apja szobájába. Itt is olyan belsőleg rendezett geometria volt, hogy nem tudta kedvére letenni. Csönd volt. Babával a kezében lépett a kis fotelektől a székekig, sehol sem talált neki helyet. Mintha sietne, lopna. Oly ritkán szokott egyedül lenni a szobákban. Tele vannak a családdal. Ez a baba is tulajdonképpen Orsié már, anyu szobájába fogja vinni. Aztán csak kinyitotta az üvegajtót és a fölpúpozott, régies ágyra dobta. Visszafutott a szobájába, fölkapta a hokedlit, és vitte ki a konyhába. A fehér konyhaszekrény aljában voltak a súlyok, leguggolt, félkilósat keresett. Csöngettek. Ó! Péter sietett. Szaladt kinyitni az ajtót.

– Azt mondtad, siessek.

– Igen. – Kati várta, hogy a fiú a nyakába ugorjon. Üde volt a fiú, a színes ing mellett ragyogott a bőre, szőke füle.

– Nem hoztam semmi írást, hanem képeket. Michelangelo freskóit.

– Hát az elég nagy tett. – Elfogódott volt, a szőnyeget igazgatta lábával. – Gyere be.

– Naná. Majd itt maradok. – A nagy könyvet hóna alatt tartotta.

Bementek a szobába.

– Itt már jártál.

– Ott?

– Anyáék szobája, tudod.

Tudom, mindent tudok. Ez volt a fejében, maga se tudta, miért.

– Gyere. Ez az én kis vackom.

Péterben doboltak a szavak. Én kis vackom. Kati sose mondott ilyeneket. Kis szoba.

– Na, milyen?

– Milyen, milyen? Jó.

– Nem tetszik?

– Dehogynem. Besüt a nap.

– Leeresszük a rolót? – Kati az ablakhoz ment.

– Nem. Csak mondom. A könyvet hova tegyem?

– Megnézzük, nem?

– Persze.

– Addig tedd ide, erre székre. – Egy karfás szék állt a falnál.

– Ez a te pongyolád?

– Nem, anyáé. Csak fürödtem, idehoztam.

– Mért van itt?

– Mondom, fürödtem, akkor ebbe bújtam. Ülj le addig a díványra, hozok valamit enni.

– Ne hozz. Te is ülj le. – Péter leült, és térdére fektette a könyvet.

Kati állt, a falnak támaszkodott. Merően egymás mellett álltak a lábai, és belevesztek a mintás szoknyába. A lábfejét nap érte.

– Holnap megyünk Zoliékhoz?

– Nem tudom. Nincs nagy kedvem. A nyár, a nyár.

– Menjünk azért – mondta Kati. – Találkoztam Alival, mondtam? Vagy két napja.

– Nem mondtad. – Péter körülnézett a szobában. A régi politúros szekrényen még csillogott a nap, de most már a bútor aranybarna színe látszott, nem annyira a fény vastag méze.

– Olyan jópofa az az Ali. Mindig veled húz.

– Hát húzhat, nem? – most nézte meg a lányt Péter először, mióta bejött. Most se elég nyugalmasan, de a szemét meg a haját. Haja nyakáig ért, a vége egy kicsit fölkunkorodott. A lány vállat vont, kicsit ügyefogyottan mosolygott.

– Na, megnézzük a képeket? – Péter kinyitotta a térdén. – Gyere, ülj ide.

Kinyitották a könyvet. A félrefordított fejű sibilla sötétbarna arca olyan volt, mint egy néger nő.

– Láttad már?

– Nem. – Kati engedelmesen ült a fiú mellett.

– Szép, nem?

– De. Csak olyan drabális.

– Butus. Persze hogy drabális. Így akarta a festő.

– Ühüm. Hozzak valamit neked?

– Hova akarsz menni állandóan?

– Csak ennivalót hozok neked. Vagy csinálok egy limonádét.

– Maradj már nyugton! Nem akarod nézni a képeket?

– Nem értem most őket.

– Mit nem értesz rajtuk? – Péter feléje fordult, hogy jól ránézhessen.

– Semmit.

– Mit mondott még Ali? Úgyis tudom, hogy azt akarod mesélni.

– Nem, nem fontos. – Kati térdére tette a kezét, kissé összehúzódzkodott.

– Csak nem fázol?

Megszólalt a telefon. A csöndes szobába betört a hangja. Másodszor, harmadszor.

– Fölvegyem?

– Talán apádékat keresik.

– Keressék. Nem veszem föl.

Csöngött a telefon. A tizenegyediknél hallgatott el.

– Ki volt az?

– Honnan tudjam?

– Ki szokott ilyenkor telefonálni?

– Milyenkor?

– Most.

– Nem tudom.

Péter becsukta a könyvet.

– Fázol?

– Á. Inkább megsülök. Fölveszem a pongyolát. – Lassan állt föl, mintha tagjai nem akarnának engedelmeskedni. – Neked nincs meleged?

– Nincs. Hova mész?

– Csak felveszem a pongyolát. Olyan melegem lett.

Fölkapta anyja fekete pongyoláját, és kiment a fürdőszobába.

Pár perc telt el.

Visszajött, a pongyola épp jó volt neki, csak vállban kicsit bő.

Az ablakon alig hallatszott föl az utca zaja. Kati megállt félúton az ajtó és Péter közt.

– Szóval mit mondott még Ali?

– Semmi különöset. Csak, hogy nagyobb a szám, mint az átlagnak.

– Érdekes megállapítás. Ezt azt hiszem, mindenki látja.

– Mégis azt mondta.

– És?

– Nincs semmi és. Kedves volt. Tudod, ő amolyan bolondozó, de jó fiú.

– No, közelebb jössz, vagy ítéletidőig fogsz ott állni gyönyörű fekete pongyoládban?

– Mi baj van vele?

– Semmi. Mintha rád öntötték volna. Csak nagyobb mellek kellenének bele, hogy kitartsa.

– Közönséges vagy.

– Te nem.

Hirtelen elhallgattak. A csöndbe az utcáról jóformán nem hallatszott semmi. A kis szoba olyan sűrűnek, zsúfoltnak tűnt.

– Mit mondott még Ali?

– Hagyj már azzal a vacak Alival. – Kati elfordult.

– Jaj, te mafla. – Péter fölállt, átölelte hátulról Kati vállát. – Csak kérdeztem. Mit érdekel engem… Te kis macska. Hát rajtad nincs semmi. Te kis drágaság.

Kati előrelépett. Péter utánanyúlt, a vállát fogta. Szembefordította a lányt.

– Hagyjál. – Elhúzódott, és a falnak dőlt.

– Te kis macska.

– Á. – Befordult a falnak.

Péter odalépett, meg akarta fordítani. Kati nem hagyta magát. A falhoz simult. Lábfeje hátulról látszott, szép formás volt, finom bőrű.

– Fordulj meg – dulakodtak kicsit. Kati nevetni kezdett.

– Ne nevess – mondta neki Péter. Kati nevetett. – Nincs rajtad semmi.

– Ó, te. – Kati kiszakította magát a fiú kezéből, és kifutott apja szobájába.

Péter utána. Kati nevetett.

– Ne nevess, te.

Mint a fogóban, úgy álltak a két fotel mögött. Péter utánairamodott. – Jaj – a lány szaladt, cipője elmaradt. Mezítláb futott. Be az anyja szobájába. Az ágy mögé állt. Az ágyon feküdt a baba, merev tartással, kaucsuk kezekkel, elálló kis piros ujjaival, mintha Dominus vobiscumot mondana. Péter az ágy másik oldalán. Ki a fürdőbe, onnan az előszobába. Péter futott utána. A lány könnyen futott, és nevetett. Péter megint elérte ez előszobából nyíló ajtóban, de kiszakította a kezét. Fölhasadt az ujja.

– Állj meg – mondta neki Péter. – Megkarcoltalak.

Kati nevetett. Az egyik ujját szívta. Megint befutott apja szobájába, és a földre hengergőzött. Péter utána. Kati lábaival kalimpált, rugdosta, a fiú nem tudta elfogni. Végül egyik lábfejét fogta meg, de Kati kirántotta, és fölugrott, kifutott a fürdőbe, tovább.

– Állj meg!

Péter a középső szobában érte el, ahol az íróasztal állt. A nap végigcsúszott a sima, zöld mappán, a tolltartón, ami kovácsoltvasból volt. A fal mellett ólomüveges szekrény állott, azon sokszínűre tört a fény.

– Vigyázz, meztelen vagyok – mondta Kati, és nevetett.

Péter megütötte. Nagyot ütött. Pofon ütötte, az arcát, a nyakát, a feje búbját. Meglökte. A lány nevetett, aztán nem. Csak nézte a fiút. Az megtaszította. A haja az arcába hullott, ujjából szivárgott a vér. Arcul ütötte, a bal vállán találta el. A vállát is megütötte. A hátát, ahol érte. A lányból buggyanásszerű kis hangok jöttek ki, félig sírás, félig nevetés.

A fiú nem mondott semmit. Úgy ütött, mintha komoly ellenfele lenne, bokszolna. Hatalmasat ütött a fejére, tenyérrel. Kati az egyik fotelra esett.

Hallotta, ahogy becsapódik az előszobaajtó. Csönd lett. Apja szobája a régi rendben állt. Ujját nézte, kis horzsolás volt rajta, vér. A feje zúgott. Cipői a szoba közepén, a pongyola szétnyílt, ült, egyik lábát előrenyújtotta. Nem sírt. Fölhúzta a lábát, összekuporodott a fotelban.

– Milyen szép vagy – ezt mondta Péter, amikor először beszélgettek télen a mozi kerítésénél.

Orvosnál

Barátom apja piszkos volt. Zöld posztómellényben ült, tokája meggyűrődött az ingnyakon. Apró borostaszőrei élesen meredtek a sima anyag fölött. Izzadt. Arcát féloldalt tartotta, vastag, fekete hajában fehér szálak álltak, kemény szövésű, drótos hajában. Szuszogott is, eldőlve kissé a széken. Magas, fehér székre ültették, lábával alig tudott megtámaszkodni a kőpadlón.

– Mért jött ide? – kérdezték tőle. Két fehér köpenyes alak ült előtte, hátradőlve székükön, sima üveges asztal mögött. Harmincéves nő, jó karban levő, professzoros, hatalmas férfi. Orvosok. A nő keresztbevetett térdén összefonta ujjait.

– Beteg vagyok.

– Igen. Jó. Mi a baja? – kérdezte a főorvos.

– Nem magához jöttem. Ehhez a nőhöz – vastag ujjával a ritka hajú orvosnőre mutatott. Annak a szemhéja duzzadt volt, fáradtan nézett a világba.

– Persze. De miért? – A főorvos nem hajolt előre, csak a feje mozdult meg.

– Elhoztak. Hogy segítsenek rajtam. A fiam. Meg a barátja, a maguk embere, itt lenn, fehér köpenyben. Kövér. Széles orrú.

– Ja – egymásra néztek, a nő meg a férfi orvos.

– Igen. Ő. Ő hisz. Hogy lehet rajtam segíteni.

– Rendben van. Feküdjön le!

– Hova?

A két orvos körülnézett. A vizsgáló jóformán üres volt. Rideg, kíméletlen. Az ablak magasan. Az üveglappal fedett asztalon egy reflexkalapács meg sterilizáló alumínium doboz. Most festhették a házat. A falak fényesek voltak, csillogtak. Kékre festve, boldogan. – Hova is – dünnyögte a nő, aztán hangosan:

– Talán a díványra. Meghallgatjuk.

Az öreg robusztus ember fölállt, megtámaszkodva két erős lábán, mintha ivott volna.

– Levegyem az ingem? – kihúzta az inget a nadrágból.

– Le, le… – nem álltak föl, inkább igyekeztek szemügyre venni az öreget. Az mintha dülöngélt volna, a posztómellénnyel együtt a fején keresztül lehúzta az inget. Szőrös, dudoros teste volt, a puha húsba belevágódott az elhasznált, vékony derékszíj pereme.

– Ide hanyatt lefekszem – mutatott egy oroszlánfejekkel díszített, zöld takarós díványra. Lefeküdt. A két orvos föléje hajolt, hallgatták, a professzoros külsejű régiesen, fülét a mellkasra tapasztva; az apa megrázkódott, mintha csiklandozták volna; a nő sztetoszkóppal, fogta a gumicsövet, egyenesítgette, mintha rosszul hallana rajta. Az öregember nevetgélt.

– Hol a fia?

– Lent vár.

– Mért nem jön föl?

– Nem akar. Szégyelli magát. Hogy ilyen beteg vagyok. – Kezét maga mellett fektette, mint egy huszár.

– Mi a panasza?

– Zúg a fejem. Dübörög. Iramlik. Mintha menne az egész. Belül, persze.

A két orvos összenézett.

– Fáj is?

– Nem. Csak megy. Fájni nem fáj.

– Felöltözhet. Majd megmérjük a vérnyomását, de így megfázik. Hiába van nyár.

– Hiába?

– Persze. Magának nem az évszakok számítanak.

– Mi lehet? – kérdezte föltápászkodva az öregember, nyögött, szuszogott.

Az orvosok visszaültek, háttal neki, odafordulva szóltak.

– Öregség.

– Öregség? Az baj?

– Nem baj, csak rossz.

Az öregember fölhúzta az ingét a posztómellénnyel együtt, és visszament a helyére, az üveges asztal elé, leült, gyűrögette a nadrágba a fehér inget.

– Mért, az öregség más, mint az élet?

– Más. Egészen más. Csak szakaszok vannak – mondta a doktornő. Rágyújtott egy cigarettára, aztán hátradőlt, mintegy helyet engedve a főorvosnak. Üvegtányérba verte a hamut, a hamu nem tört szét.

– Szakaszok vannak. Nézzen meg egy gyereket. Olyan, mint maga? – A professzoré volt a szó.

– Nem. – Az öreg hátrahőkölt, egyik kezét a zsebében tartotta. – Nem olyan.

– Nahát.

Hallgattak. Az öreg lehajtotta a fejét, lenézett a padlóra.

Kinn álltam a folyosón, üres, kietlen volt az egész épület, amelyben pedig annyi reménnyel dolgoztam. A folyosók üresek, mintha most festették volna az összes termet. Kék színűre. A lakkos talpazat vékony konyhai vonallal volt elválasztva a felső pasztellektől. Az öregember váratlanul szólalt meg, kihallatszott a folyosóra a hangja.

– Napóleonból konyak lett. Százötven év után. Courvoisier.

Hallgatás. Mit mondjanak erre?

Az öreg előretolta bakancsos lábait.

– Belőlünk mi lesz?

– Semmi – mondta a professzor. Az öreg a kezét az üveglapon tartotta, látszottak berepedezett körmei.

– Sokat dolgozom. Rengeteget. Azt hiszem, hasznot is hajtok. A főnököm mindennap elveszi a borravaló negyven százalékát. De én belemegyek. Így is megélek. És ő a főnök. Kutyája van. A kutya a tálból eszik. Rendes porcelán tányérból. Húsokat, főzelékeket. A húst meg kell sütni neki, el kell készíteni, hirtelen sütve vagy panírozva, párizsiasan, sokszor borsot, paprikát teszünk rá. Asztalnál eszik, fölül a padra. Csak úgy mondom. Ezek szerint ő jobban él, mint én.

– Jobban – mondta határozottan az orvosnő.

– A vendégek irtózatosak. Otrombák, részegek, dülöngenek, szitkozódnak. Sokszor verekednek. Csak a kort tisztelik bennem. Ha nem tisztelnék, leköpnének vagy megvernének. Hahotáznak, ujjal magyaráznak, indulatoskodnak. Á – legyintett. Kinézett az ablakon. A fákra nyári nap sütött eszeveszetten.

Kinn a folyosón a fiával vártunk. Egymásra néztünk, mi lesz? Benn három ember udvariasan és bizalmasan megvolt, mint egy kabinban, elhatárolt térben. Valami gyógyszert írhattak föl az öregnek, átvette a papírt, zsebre gyűrte. Most nem hallatszott ki a hangjuk, a két orvos mereven ült, mint a vizsgálóbírók. Valamit magyarázott az öregúr, de elúszott a hangja, az ajtórésen át hiába hallgatóztunk. Fejmagasságban átlátszó üveg volt, az alatt bujkáltunk. Mintha rossz volna a közvetítés, elúszott a hang. Pedig talán a lényegről beszéltek, amibe mi így, kintről nem tudtunk behatolni. A folyosó üresen állt, barátom görnyedt csak mellettem, rám nézett, magyarázatot keresve. Szürke kardigánja alsó zsebéből két buszjegy látszott összegyűrődve, fekete kockák a kék papiroson.

Az öregember megint előrekönyökölt az asztalon.

– Egy önálló vendéglőt akartam. Kétszer volt is. Egy Óbudán, de belebuktam. A másik megvolt, de jött a háború. Rengeteget dolgoztam. Nem akartam pénzt. Csak önállóságot. Egy kis üzlet, rendesen, tisztán. Alig ittam életemben, pedig a szakma megkívánná. Semmi nem maradt. Egy házat szerettem volna, ahol vendégül látok embereket. Nálunk törzsközönség volt, a lelkész is beugrott. Ott ült a régi színész, az asztalos, az eladósegéd. Kispörköltet is adtunk egész nap. A végén magam hoztam vidékről a húst motorral. A bort az Alföldről szekereztem össze. A pultnál rokon dolgozott, a konyhán is, Terus, jó lélek, egész idő alatt zsörtölődött.

A két orvos mozgolódott a széken.

– Mérd meg a vérnyomását még, aztán… – intett a főorvos. A doktornő fölállt.

– Gyógyítsanak meg…

Mintha a fejüket rázták volna.

– Szedje ezt a gyógyszert sokáig.

– A lelkemet gyógyítsák meg – az öregember a zsebéből összegyűrt zsebkendőt vett elő, mellette kis piros notesz volt meg piszkos papírpénz, tízesek, százasok. Az asztalra tette, gyöngyözött a homloka az izzadságtól.

– Odaadom. Gyógyítsanak meg!

– Nem tudjuk – mondta a főorvos.

– Hát micsoda orvosok maguk? – Az öreg előredőlt, az orvosnő hozta a vérnyomásmérőt. Fölgöngyölték a karján az inget, rátekerték a vászonszalagot, és fújtatták a levegőt. A karja egész elvékonyodott, feje lila lett.

Aztán letekerték karjáról a szalagot, a nő is visszaült a helyére, szembe az öregemberrel. A nagy épületet átjárta a szél. Odabent beszéltek. Mi a kulcslyukra, ajtórésre tapasztottuk a fülünket.

– Ezért jöttem én ide? Megmondom a fiam barátjának – fekete hajában szétálltak az ezüst szálak. Zöld mellénye felső zsebébe akasztotta a hüvelykujját, szinte dülöngött a széken. Nadrágzsebének a tartalmát az asztalra kotorta.

– Majd jöjjön el megint – mondta a professzoros külsejű ember, higgadtan nézett. Körül a falon nyakmagasságig érő bordó szőnyeg. Friss festés szagát lehetett érezni. A kőpadlón meszes foltok. Az öreg hümmögött, dülöngött a széken, mintha részeg lett volna. Megtámaszkodott az asztal szélében, fölállt, kinézett a kert felé, a nyers fák lombjaira eszeveszetten sütött a nap.

– És elérem én még a célomat?

– Milyen célt? – kérdezte halkan a professzor.

– Milyen célt, milyen célt… Hát az egészet… Értik. Amiért éltem… gürcöltem.

– Nem éri el.

– Soha?

– Soha. Nekem elhiheti, soha.

Barátomra néztem, az apját figyelte, mit fog most csinálni?

Az öreg előrehajolt, teljes tenyérből arcul ütötte a professzort. Vége volt a vizsgálatnak.

Az utolsó karácsony

Menekülni

Megbízatás

Patai kilenc éve volt az Intézetben. Jó állapotba került, és mint kisegítőt az üvegezőműhelybe tették. Vilmos mellé. Csöndes, magába húzódó ember volt ez a Patai, arca mintha egy zacskó lenne összegyűrve, puha orral, fekete szemmel. Vilmos, a testes üveges, nagyon szerette, minden reggel kiadta neki a munkát, ő pedig rendesen bevégezte, ahogy kellett, ahogy lehetett. Legtöbbször képkeretezésre került a sor, ami nem volt nehéz munka. Vilmos darabszámra kiszámolta neki a munkát, ő meg dolgozott a szürke műhelyben, az alagsorban. Magától nem csinált semmit.

– Mért ülsz itt, Józsi? Hátha én egyszer nem leszek, mihez kezdesz? – állított be egyik reggel valamivel később a műhelybe Vilmos. Piros kockás ing volt rajta, arra vette föl a kék köpenyt. Patai József ült a hokedlin, és nézte főnökét. Nem válaszolt.

– Hm? Mi lesz? Vagy mondjuk, mi lenne? Tudod, hogy hétfő reggel előbb beugrom a telepvezetőhöz. Látod, hogy itt vannak a keretek. Jobban értesz hozzá, mint én. – Rágyújtott egy vastag cigarettára Vilmos, és gyors tempójával rendezte a műhelyt. A szerszámokat félrerakta, aztán átnézte a megrendelő cédulákat. Patai nem felelt.

– Egyedül kell tudni élni, öregem. Az a művészet. A másik emberrel mindig történhet valami. Még a szeretőnkkel is, a feleségünkkel is, öreg. Egyedül kell tudni élni.

Vilmos előtt mappa gyanánt apró rubrikás naptár feküdt feketével és pirossal. Abba voltak bejegyezve fekete ceruzával Piri ciklusai. Azokat nézte most. Olyan volt az egész műhely, mint egy hajósfülke a kapitánnyal és egy legénnyel, aki szolgálatkészen és tétlenül ült a hokedlin. Nagy vaskörző is volt a falra akasztva, sose használták. Kevés forgács látszott a pad lábánál, rájuk esett a nappali fény.

– Érted ezt, Józsikám? – figyelmesen vezette végig vastag ujjait a kis napokon. Azokat számolta. – Nem úgy van az, hogy van valaki, akiben bízunk. Mert ha bízunk is, az ember mindenről nem tehet. Az emberek elszakadhatnak egymástól csak úgy, véletlenül is. Érted? – nem is nagyon figyelt a gyűrött arcú emberre Vilmos, megszokta szinte, hogy ilyenkor hangosan gondolkodjék, mint a falusi tanító reggel a gyerekek előtt. Mert csak ember az ember a műhelyben, ingben, iskolában is. – Rájön az ember dolgokra, megvilágosodik előtte valami, amit eddig nem látott. Nyisd ki már azt a kis ablakot is fönn, Józsikám. Alig látom itt a számokat. – És böngészte szeptember fekete betűs napjait s az aláhúzott ceruzás vonalakat.

Patai fölkelt, lassan fölállt a kis létrára, mely négy fokból állt, és egy rúddal kibillentette a homályos üvegablak kallantyúját. Levegő jött be, meg fény.

– Úgy ni. Érted te ezt? – összeráncolta a homlokát, és töprenkedett. Aztán fölállt hirtelen, és a megrendelőkönyvet vette kézbe. – No, ebből nem élünk meg. Szóval a II/a nőire van egy ablakjavítás, együtt. Nem, egyedül megyek. Addig te ezt a három keretet csináld meg. Jó? – Patai állt most, és nézte türelmesen a fiatal mesterét. – Te, te kedves ember – szaladt most az hozzá, és két oldalról megfogta a karját.

– Dolgozzunk.

– A keret arany lesz? – kérdezte Patai, ahogy odaállt a munkapadhoz.

– Arany? – Vilmos fölnézett a kis ablakon bevilágló égre. Nem tudta hirtelen, mit kérdezett az öreg. – Arany? Ezüst is jó lesz. Siess. Várj csak. Az ablakszögek, az újak itt vannak a kis fiókban. Itt a kulcs. Na, megyek is.

Fölvette a micisapkát, a köpésnyi tükörbe is bemosolygott még, mint egy moziszínész.

– Érted – fordult vissza az ajtóból, vállán a szerszámosládával –, nem szorulhatunk másra. Erősnek kell lenni, bátornak. Hát érted te ezt. – Aztán visszalépett még pár lépést a műhelybe Pataihoz, aki már óvatosan bontotta ki a régi keretből a képet. – Vigyázz rá, megsérül könnyen. És a szélén itt ez a szép alak behasad.

Patai csak csöndesen végignézte, hiszen úgyis annyira vigyázott. – Mit szeretsz te ezeken az üvegeken, Józsi? – hirtelen kérdezte. Az öreg kicsit vállat vont. Aztán mégis felelt, pedig Vilmos nem is gondolta volna már.

– A fényt, hm… hogy látni. Olyan sokáig nem jól… hm… láttam. Tudja. Most jobban megy. Több a fény.

Vilmos komolyan hallgatta.

– No jó. Siess, én is sietek.

Elszaladt, az öreg meg komótosan dolgozott tovább.

Délben jött meg Vilmos, együtt ebédeltek. Az öreg melegítette meg a lecsót, amit Vilmos hozott. Biztosan Piri főzte. Külön-külön féloldalt ültek egymáshoz, és ettek. Kolbászkarikák voltak benne, Vilmos vastag, új kenyeret is hozott. Még ki is törölgették a szaftot.

– Nem rossz, mi?

Patai mosolygott kicsit. Ő lassabban evett.

– Erre jó volna egy kis ital. Na mindegy. Jó ez a falmelléki is. – Erősen megeresztette a csapot, melyből zörögve folyt a víz. A bádogpoharat teletöltötte, aztán még egyszer ivott. Kimosta, és odavitte Patainak.

– Köszönöm – mondta, és letette az edényt, megtörölte a száját, ivott. Borzas, kevés haja úgy állt, ahogy a sapkát levette róla. Lassú, öreges kortyokban ivott.

– Te Józsi. Mondok neked valamit. Tudod, kérlek – Vilmos cigarettára gyújtott, Patai kissé széttett lábbal ült, kezében volt a sapkája –, el kéne menned Piriékhez most délután. A veranda ilyen üvegekből áll, kettő meg van repedve, azt kéne megcsinálni.

Vilmos gyorsan beszélt, orrlukai is remegtek, kattogtatta az öngyújtóját.

– Magam akartam megcsinálni, de közbejön mindig valami. Tudod, hol laknak, voltunk már ott, a Völgy utca aljában. Gyalog is mehetsz, vigyázz az üvegre.

Patai nézte Vilmost. Milyen ideges. Milyen kedélyes.

– Tudod, ott van a létra a kamrában, elég nagy, igaz, egyszárú. Óvatosan támaszd az ablak felső keretének. És cseréld ki az üvegeket. Várj, kiszabom.

Mintha ezt külön ki kéne szabni – gondolta Patai. Vilmos vette a nagy üvegtáblát a fal mellől, és a padra fektette.

– Várjon. Úgy megfeszül.

– Persze. És elpattan – mondta Vilmos, de sietett. – Pirivel is beszélj, de csak úgy. Nézd, szóval azt szeretném… Majd később megmagyarázom. Majd te is beszámolsz. De most menj. Fél háromra.

Patai fölállt csöndesen, és fölhúzta a fejére a sapkát, mint egy megszidott diák.

– Szóval nem kell állandóan dolgozni. Nézz körül, úgy értem, Pirivel is beszélhetsz egy-két szót.

Patai óvatosan haladt az úton lefelé. Az üvegtáblák hóna alatt elfértek, a szerszámokat, szögeket, gittet a zsebében vitte. A lejtőn, a kavicsok közt vitte az üveget, mint egy finom testet.

– Jé, Patai bácsi, maga az? – Piri dugta ki a fejét rögtön a csöngetésre. – Mi szél hozta erre mifelénk?

– Hm. Csókolom. Hát hogy a verandán… az üveget, ugye, megcsinálom.

– Igen? De… hát… persze… Vilmos mit csinál?

– Elküldött ide.

– Jó, de a létra… nem is tudom… – Piri mintha gondolkodott volna.

– A kamrában. – Patai pontos volt és kimért, mint a geometria. Lassan haladt Piri után. Az ide-oda csevegve-csicseregve illent-billent, fordult.

– Ilyenkor? Nem fáradt, Patai bácsi? És… – nem is tudott mit kérdezni Piri.

Patai fejében lassan úsztak a gondolatok, ködösen. Különösnek érezte ezt a helyzetet, mint egy mesét. A ragyogó veranda, tele-tele fénnyel, óriási csillogásával beborította. „A létrát támaszd az ablak felső széléhez.” Óvatosan mászott föl rajta. „Beszélj Pirivel.” Háromszög alakú ékeket is beverek. „Figyeld meg.” Zúgott a kis üvegveranda a kalapácsütéstől, hangosan ütött, de valahogy a szívét még hangosabbnak érezte, ezt akarta túlütni. A fény körülfogta Patait. Oly sokáig éltem homályban, nem bírom a fényt. Talán ezt a vakító világosságot nem lehet elviselni, elbírni. Gittet ide. Várjunk csak, leszállok. „Beszélj Pirivel.” Hova is tettem? Még jó, hogy egy kicsit nyitva hagytam az ajtót. „Vallani fogsz, öreg.” Talán a félhomály kellemesebb, fontosabb, szükségesebb. „Vallani fogsz”, beszélni kell, „ne dolgozz állandóan”, fölmegyek, „támaszd óvatosan a felső ablakkeretnek”.

Csöngettek.

A nagy kalapácsolást abbahagyta Patai, figyelt. Elővette a zsebében fölszállított gittet. És oldalt fordult, hogy az ajtórésbe lásson. Suttogó hangokat hallott. – Most nem. Hát értsd meg. Itt van valaki. Ki van itt? Egy ember. De ki? Egy öreg hülye, de Vilmos… Mégis? Beteg, de figyel. Nem értem. Mit értesz te?

– Józsi bácsi, becsukom egy kicsit az ajtót, mert pörköltet csinálok, és bemegy a hagymaszag. – Piri bekukkantott fintoros orrocskájával.

Ott állt Patai az égi fényességben, a ragyogó légvárban, amit épített, a titok verandáján, lebegve, mint egy öreg angyal.

– Lenn hagytam a kalapácsot – vallani fogsz – beszélj Pirivel – ne hagyd magára – talán fél – lehet kézzel is – ennyi fény – ne dolgozz állandóan – egyedül kell tudni élni – az emberrel mindig történhet valami – a kalapács nincs fönn – suttognak? – tévedek – utána te is beszámolsz – több fényt – még többet? – vallani fogsz – Vilmos kövér arca – egyedül a verandán – be is zárják az ajtót? – annyit éltem a homályban – gittel a szélét, Józsikám – nem bízhatsz senkiben – beszélj.

Beütötte az ablakot. Az első ment csak ilyen nehezen, aztán zengett a veranda, mint egy vulkáni műhely. A kis táblák zuhogtak, keze vérzett, a vér lecsurgott a létrán.

– Fényt! – ütés. – Fényt! – ütés, zuhogtak az ablakok. Kintről sikongás hallatszott, Piri futott be, de elég soká, valahová kimehetett.

Patai ott lógott a létrán, a nagy keretben, mint egy elvérzett, sebes pók, összevagdalva, sötéten, a fény irtózatával összegyűrt arcán, fönnakadva a végtelen szilánkjain.

Hé, Jani!

– Tetszik akkor utazni holnap Pápára? – kérdezte Gabi, a titkárnő az asszonyt. Hajdúné csak ült, ült a nagy, fényesen politúrozott íróasztal mögött. Vastag keze lakkozva feküdt egy angol kiadványon a nők helyzetéről. Majd le kell fordíttatni Zsoldossal.

– Mi az, Gabikám?

– Tetszik akkor holnap a kocsit kérni… Pápára? – ismételte. Kicsit megdöntötte a térdét, nézte a főnökét. Nagy, sötétvörösre festett haj, az elegáns ruhából kiduzzadt a húsos, sok testanyag. Aranyóra, finom arany melltű – egy indiai küldöttség ajándéka a ruhára tűzve, valószínűleg a kombiné szárához is, nehogy lehúzza a ruha könnyű szövetét.

– Hova kellene mennem, Gabikám?

– Azt kérdezem. Hogy a veszprémi megyei Nőszövetség Pápán tart vezetőségválasztást, azt tetszett mondani…

– Értem… Gabi, úgy unom. Ez a hó, piszok, sár…

– Nem, én csak szólok, hogy akkor a kocsi elmegy Kovácsnéval…

– Menjek le?… – bágyadtan kérdezte, mint egy olasz filmstatiszta. Nagy körme elállt a papírtól az angol prospektus felett. Fáradtan végighúzta homlokán az ujjait, a ruha alatti nagy aranyláncot kicsit eligazította a nyakán.

– Hát… – nevetett Gabi, fiatal fogai kivillantak nyersen – illenék… Meg tetszett ígérni nekik, mikor itt jártak, azoknak a fejkendős mámiknak…

Nevettek.

– Emlékszel arra a nagy arcú asszonyságra, aki töpörtyűt hozott egy hímzett kendőben? – harsányan fölnevetett Hajdúné, a kis papírvágóval pöcögtette a fényes asztallapot.

– Kicsit fokhagymaszaga volt, mert azt használ magas vérnyomás ellen… – tovább nevetett, rázta a nagy testet a vicc.

– Jaj, Gabi. Olyan fáradt vagyok, elnyűtt…

Gabi elkomolyodott, tudta, most gyorsan dicsérni kell, a főnöknő negyvennégy éves arca a széthúzott nevetés viasza alatt érzékeny, lüktető ereket tartogatott.

– Én nem mondanám – adagolni kell, hogy higgyen, sőt. – Épp ma mondtam Nusinak, hogy a főnök olyan üde, mintha már tavasz volna.

– Jaj, olyan jókat tudsz mondani, Gabi. Üde… Na, jó, lemegyek, a fokhagymaszagúakhoz…

– Akkor szaladok, leszólok telefonon a sofőrnek, hogy holnap kilenckor… – kifutott a titkársági nagy előszobába.

Hajdúné csak ült. Úgy érezte, rárogy ez a nagy test, most járt hál’isten Münchenben, szerencsére ott talált egy csodafűzőt. Igaz, lehetetlenül drága volt, ezek a németek olyan műanyagokat gyártanak, mint senki, és valami ózöld színe van, mintha daragyöngyből lenne. De rabolják az embert az áraikkal. Úgy érezte, most még ez a fűző is sok, túl szorosan tartja a nagy hasat. Fölállt. Meg kell mozdulni, el kell indulni, este még egy bemutató, valamelyik színésznő meghívta a Madáchba. Jaj. Csak megkönnyebbülne valahogy, akármilyen úton-módon.

A keramitos udvarra most állt be háttal a fekete Volga, kinyílt az ajtaja.

– Hé, Jani! Jani drága, holnap lemegyünk Pápára. Járhatók az utak?

– Azt hiszem. S ha nem, majd járhatóvá tesszük. – Fölnevetett a sofőr az emeleti ablakra, vagány arcában csillogott az összehúzott szem. Egy pillanatra megtámaszkodott a Volga fedelében, igazított valamit a cipőjén. Aztán újra ránézett, messziről. Haja fiúsan fölkunkorodott hátul. Mosolygott fölfelé, mint egy nyájas gazember. Az is, gondolta Hajdúné, olyan jópofa és erős.

– A rádió azt mondta, hogy csak szépasszonyok kelhetnek át a Dunántúlra. – Egy rongyot vett elő, letörölte az ajtó aljában a sarat. – Átkelünk akkor, jó?

Mindig tud ilyeneket mondani. Hajdúné kicsit intett a kezével, aztán visszahúzódott a fűzőjébe. Becsukta a nagy, régies ablakot, és az ajtóhoz ment. Kinézett. Gabi nem volt az előtérben. Bezárta az ajtót. Lehúzta gyorsan a hátán a cipzárat, és megbontotta a fűző két felső gombját. Huh. Még jó, hogy gombos. Hátranyúlt, és érezte a vastag, fehér húst. Benyúlt a cipzáron át, és elől is legöngyölte kicsit magáról a fűző felső szélét. Holnap nem fog két órát ebben ülni az autóban, az biztos.

Pápáról nem lehetett este sem visszafordulni. A kis szálló első emeletén maradt, tizenegyes szoba. Szállodai hangulat, keményített törülköző. Ahogy a tükörben nézte magát, az oldalt eső fényben erős, nagy régi fejedelemnőkre emlékeztetett. Fölfogta kontyba a haját, száját kicsit kinyitotta. Jól eltalálta a fogász elöl ezt a három fogat, nemhiába kért kettőezer-négyszázat. Senki se mondaná meg, melyik az eredeti. Mégiscsak fűzőben jött, nem akart Jani előtt meg a fogadáson szétfolyni. Most is szorította, de szerencsére okos volt, nem ivott sört, hanem rövidet. Nem puffadt föl annyira. Nem is volt rossz, valami falusi pálinka, nagyon erős, de csupa íz. Igaz, kicsit büdös. Meg a szállodának is van egy kis szaga.

Sötétvörös ruhájában ment végig a folyóson, elhagyott kis ajtók, sápadt dísznövények mellett. Az egyik beugróban kis üvegházban telefon. Jani állt háttal, és beszélt.

– Buta vagy, elugrasz, és már tizenegyre visszamész. Elintézzük egy óra alatt. Beszélni? Miről? A Nőszövetségnél dolgozom, klassz autóval járok, rendesek. Főnököm, az remek ember. Okos, szép is, negyven körül. Na, gyere. A férjednek mondd, hogy gépelni kell visszamenni…

Hajdúné már a másik beugróban járt, dobogott a szíve. Alig tudta megkülönböztetni a két mosdót, az elnagyolt fejek férfiak is lehettek, nők is.

– Elájulok, egyszerűen – mondta Jani visszafelé menet a folyóson. – Több, mint egy éve látom, és mindig fiatalabb a főnökasszony. És ezek a ruhák! Milyen ez a szín? Borvörös? Borvörös. Elájulok. – Nevetett, most közelről még ijesztőbben szép lett ez a férfi, mint egy vadállat, sima arccal. Jó fekete ruha volt rajta, könnyen, jól mozgott benne.

Benn a szobában nyöszörgött az asszony.

– Ne, Jani, nem bírom, sikítanom kell, jaj, ne kínozzon. Meghallják, Jani, értse meg. Kluk, hrrr, jaj – olyan hangokat adott, mintha csuklana, nyögne, jajgatna egyszerre. Hörgött valósággal, mint egy sebzett állat. – Csukja be legalább az ajtót, Jani, hát bárki bejöhet, hogy… hát ez, jaj, meghalok. Hrrr, kluk… Jani, maga, maga, maga… – suttogott. – Te! Ó! Huhrr! Édes, jó istenem! Az ajtót, hluk, Janikám, gyönyöröm!

A férfi könnyen, tisztán dolgozott, mint egy hentes. Megölte valósággal, földarabolta. Szétemelte, mintha több részből állna, és az ízületek mentén összerakható hús-állat lenne, vagy nagy gipszfigura. Szakszerűen vette le a borvörös ruhát, nyugodtan bújtatta ki a vastag asszonyt a fején keresztül a fényes anyagból. Kigombolta ügyesen a melltartót, valósággal szétpattant a pánt, előbuktak a bánatos nagy emlők, a finom kombinéban lengtek, ordítóan súrlódtak az érdes anyaghoz. Végül csak a fűzőben állt Hajdúné, kissé vastag lábain imbolygott.

– Az ajtót, édesem – a férfi fiús nyakába hullt, mint a letaglózott áldozat, tehetetlen bábu.

A férfi szembe állt vele.

– Így maradj, amíg visszajövök. – Kedvesen, nyugodtan megfenyegette. – Ne menj el, ne bújj be az ágyba! Érted? – nagyon halkan, erősen beszélt hozzá, az asszony bólintott, lehunyt szemmel. – Így maradj, ne mozdulj innen! Elmegyek telefonálni, lemondom azt a kis nőt a te hústömegedért, nehogy ide jöjjön nekem. Gyönyörű vagy. – Átölelte a félig meztelen asszonyt, szétnyitotta a nő két karját. – Várj.

Hamar visszajött. Nekiesett az asszonynak, aki úgy állt, mint a bálvány a fűzőben, idomtalanul és szépen, mint egy idős Vénusz. Haja már leomlott, vastagon borította a vállát. A sofőr kigombolta a fűzőn a néhány gombot, és kifejtette a vastag húst belőle. Hajdúné őrjöngött. Rázta a fejét, sírt, könnye a nagy emlőkre folyt. Lábfeje már nem volt szép, de körme lakkozva állt a szálloda régi kopott szőnyegén. Toporzékolt, de visszafojtva, harapta a saját ajkát. Végül leesett a padlóra.

– Ne tégy tönkre, Jani, ne tégy tönkre! Nem bírom, üvölteni fogok. Hurr…

– Üvölts. Befelé.

– Jaj, Szent Isten! te! Életem! Bátor… Tiéd akarok… Neked, hrrr, kluk, Ne! Jézus! Janikám, mit művelsz velem? Végtelen…

A sofőr a padlóra nyomta a fejét.

– Oldalról akarlak látni.

Elhajtotta az arcából a sok vörös hajat. A vállát lefogta, mert rázkódott az asszony a nevető sírástól. Hajdúné meg akart fordulni, megpördülni. Nagy teste kapálózott. Markolta a szőnyeget, és üvöltött. Nyaka megmerevedett. Sarka megtámaszkodott a szekrény sarkában, belevágott a fa mélyen a húsába. Dobta magát, az ajtóhoz szorult az arca, szája a padlót érte. Elájult.

A szállodák lassan kivilágosodtak a tavaszban, nyárban. Fehérvár, Baja, Szarvas, Kalocsa, a többiek. Reszketett az asszony. Állt a fűzőben az idegen szobában, meredő lábfejjel. Haja a vállára hullott. Várt, mint egy eleven szobor. A nyár végi fák hegyét érintette az esti hűvös szél. A friss törülköző mereven feküdt a mosdó melletti vasrúdon. Kis Caola szappanok voltak a mosdó árkában. Lefordított poharak az üvegpolcon. Jani jött. Könnyű, világosszürke szép öltönyt viselt, olyan volt, mint egy profi herceg. Csak az arca kissé vaskosabb. Ledobta a zakót az ágyra. Cipőjét lerúgta.

– Na ugye? – mondta kedvesen, gyöngéden, áhítatosan.

És ütötte Hajdúnét, a Nőszövetség főtitkárát. Arcul csapta. Belerúgott a fenekébe. A mellét rángatta. Megint pofon. Ököllel az arcába sújtott. Haját megcsavarta a keze fején. Ellökte. A nagy test a földre huppant.

– Jani! Jaj! Te gyönyörűm! Zsarnokom! Uram! Ne! Te drága! Igen! Hrrr… Hluk, grrro… – hörgött valósággal. A sofőr szakszerűen dolgozott, kicsit széthúzta a száját, mosolygott. Fölrántotta a nagy testet a padlóról, és megfordította. Rúgta. – Jaj – mondta halkan Hajdúné. A férfi a vállát ütötte. A fejét hátulról. Maga felé fordította. Szájon vágta, a bal szájzugban lassan megjelent egy vércsepp. Még ütött a sofőr. A két mellet ragadta meg, cibálta. A nyak bőre is fölhasadt kissé. Pofon. A szemét találta.

– Jaj, ne, Janikám, gyönyörű vagy… Ne. De, miért, mindig… Te! Ó, Hrrr, igen!

A férfi kifejtette a fűzőből a nagy testet, az asszony fetrengett a földön. Harapta a szőnyeget. A férfi nyílt tenyérrel jól megcélozta az arcot. Hajdúné nyögött.

Másnap még előadás volt a KISZ városi kultúrházában. Hajdúné súlyos púderréteget kent magára, bal szeme sötétlett, szája berepedt. Haját a nyaka köré tekerte, a könnyű ruha kivágását kicsit eltakarta. Vagy kétszázan gyűltek a terembe, fonónők, bejáró asszonyok az Elektromos Műszergyárból, és két szövetkezet vidéki tagjai. A nagy terem erősen ki volt világítva.

– Előbbre kell lépnünk a fejlődésben – mondta Hajdúné az elnöki asztalnál. – Még ma is tartja magát, különösen vidéken, az előítéletek rendszere. Ebbe nem szabad belenyugodnunk. A férjek még ma is azt hiszik, hogy uralkodhatnak a feleségükön. A statisztikából látható, hogy napirenden vannak a garázdálkodások, a férfi kihasználja testi erejét a lényegileg fizikailag mégiscsak gyöngébb nőnél. A bíróság nem tud mit kezdeni ezzel – magánügy. A nők tudatát, a mi tudatunkat kell oda fejleszteni, hogy egyenrangú félként álljunk szemben a férfiakkal, a munkában, a szellemi életben, a szerelemben. – Egy kis vizet ivott az elnöki pohárból, körülnézett, mosolygott. – Belső ösztönünkkel, teherbírásunkkal irányítani kell férfitársainkat akár szellemi, akár fizikai téren. A munkaterületek ma már, elmondhatjuk, kiegyenlítődtek. Egy idegenforgalmi irodában, egy üzemben, szövetkezetben lényegileg jó a helyzet. A kereset is… A család, a kettős kapcsolat az, ahol még sok a tennivaló. Finom pszichológiai érzékkel kell hozzányúlnunk ehhez a kényes területhez, de az otthonokban is el kell érnünk valami egyenrangúságot, kiegyenlítődést az emberi harmónia érdekében.

Késő este értek haza Hajdúnéék. A Pasarétre ment, haza. Férje még dolgozott, a neoempire bútorokon puha fény úszott.

– Ne haragudj, hogy fönn vagyok még, drágám. Holnapra le kell adnom. „Matematikai irányelvek a hídstatikában.” Tudod. A korrektúra megjött. Mi volt?

– Semmi különös. Sok duma, szokás szerint, kicsit büdös város, fejkendős asszonyok.

– Mi van a szemeddel? Az a kék folt alul? – fölállt a férfi, és finom kezével közelített Hajdúné felé.

– Ez? Semmi. A sofőr… Olyan hirtelen rántotta a kormányt, hogy nekiestem a kocsi oldalának. Nem veszélyes…

– Az állat… Miért nem rúgod ki? Láttam az arcán, hogy valami közönséges fráter…

– Nem… Különben rendes… Na megyek, lefekszem. Majd elmúlik… Szervusz, dolgozz csak. Hullafáradt vagyok.

Menekülni

A nyár szakadt rá oltalmazhatatlanul. Nagy, fényes lapok zuhogtak rá, agyonégett. Ilyenkor nemcsak a bőre, feje égett meg, de a benseje is. Sajgott, fájt minden része, még a gondolata is, nyilallt belé.

Állt az utcán. Szokott állni az utcán mindig, mert nem tudta, merre kell menni. De most kietlenül állt, ellenségesen, elfordult az egész tértől, pedig szerette ezt a teret. Gyerekkorában is sokat állt ezen a téren, nagy házak vették körül, két szobor is állt a téren, egyikük Pázmány öreg alakja, égre emelve botját. Mindegy.

El akart fordulni a tértől, a napragyogástól. Délelőtt tíz óra volt. Nyár vége. Mégis nagyon sütött a nap. Az ing, a ruha mintha posztóból lett volna, kényelmetlenül. Nem is a meleg, főleg ez a kínos érzés dühítette. Kínozta a hőség.

Gyerekei arca. Az lebegett előtte, sietnie kellett, hogy vegyen nekik valamit, születésnapjuk volt, nem kis különbséggel. Hazamegy és odaadja majd az ajándékokat. De mit?

Úgy érezte, már mindent megvett nekik. Tízévesek voltak, és tizenegyek. Mindent megvett már nekik. Rendes ruháik voltak, különben sem nagyon kényesek, harisnya is, meg cipő. Eszébe se tudta szedni, hogyan is öltöznek. Ritkán látta őket, hetente egyszer. Rendesen voltak felöltözve, nevettek, szerették. Ez nagyon fontos – ő is szerette őket, így lehetett élni.

Átment a téren.

Várt a kocsikra.

Elsuhantak rendesen, a kocsik feladata. Piros, nagy lámpák. Gyerekkor, nem mondom.

Mikor azt mondta egyszer a feleségének, tudod, az ember annyit szenved gyerekkorában…

Azt válaszolta: te, mit szenvedtél te gyerekkorodban?

Mit is? Várjunk csak…

Ellenséges vele ez az asszony, hiába.

Ment az áruház felé.

Hatalmas üvegek tükrözték a napot. Szinte visszahőkölt a fénytől, melegtől. A kamasz próbababák előredőltek, mintha el akarnának esni, de ez csak modern beállítás volt. Nyakkendőt is kötöttek rájuk, de a fiúgyerekek ebben a korban humorosak. A lányok már egész rendesek tizenöt éves korukra, de a fiúk – kriminális. Azoknak a haja valahogy kiadja az arcukat, körülveszi, még szépek is. De ezek a fiúk. Humoros.

Bement. Fölment. Állt. Bolyongott a lógó ruhák közt, ahogy sorakoztak, olyan dermesztő volt, mint az egész meleg emberiség. Meg nem is hordanak talán ennyi ruhát, csak ki van téve.

De mégis egy ruha. T. azt mondta, neki is vegyen olyat, amilyen R.-nek van. Négy gyerek – ez kész röhej. Nem lehet eltartani, nemhogy…

– Tetszik parancsolni?

– Hát… olyan ruhát szeretnék…

A kiszolgálónő rendes volt, nem is akadt dolga, közelebb jött. Ezeknek mind egyszínűre van festve a hajuk – gondolta –, mind platinaszőkék. Ötvenes – platina, negyvenes – platina, harmincas…

– Egy ruhát vettem ősszel…

– Most van ősz, uram…

– Igen. Vagyis, még nyár van, de ősz fele megyünk… – nevetett, mint egy viccen. Hülye.

– Rendben.

– Vettem a múltkoriban egy kis ruhát… Olyan piros szegélye volt. Így – mutatta a saját mellén –, kivágva, mint egy pajzs vagy mellvért…

A nő nézte.

– Nem értem pontosan.

– Én sem – próbálta elütni, nevetett. Mit nevet itt – gondolta, hülye. – Szóval, egyszerű ruha volt, csak azért mondom, mert vettem már belőle egyet, és szeretnék még…

– Kinőtte a kis… Hm. Fiúruhát tetszik, vagy…

– Lányaim vannak… négy lány.

– Ó, az szép. És miből tetszik eltartani? – ezt meg ő szánja viccnek, gondolta. Hülye.

– Semmiből. Szóval, olyan durva anyagból volt, daróc vagy mi, de szép, és hetven forint volt, zsákruha vagy inkább kötényruha, amibe be lehet bújni… Világos színe volt, drapp, de szép. Kávé. Világos.

– Nincs, kérem, ki van zárva. Ezt a kis…

– Nem, nem, csak azt az egyetlent… Egy cipzár volt elöl, ami maga dísz, egy nagy karika…

– Ezt a kis kéket tudom adni. Őszre is jó.

– Nem, nem. Köszönöm. És kapnak esetleg még ugyanolyant? Azt megvenném.

– Milyen méretben?

– Hát, nagyobb, tízes, tizenegyes.

– Lehet, hogy kapunk, tessék bejönni. Most nincs. Ez van, amit mutattam.

– Nem, köszönöm. – Elmenni innen, el, mindenáron.

Lement az első emeletre – talán egy könyvet.

Befordult, a pult elé állt. Nézte a könyveket. Csak ne jöjjön ide a kiszolgáló, milyen könyv is kell?

Ősz, alacsony férfi jött. Rendes.

– Tetszik?

– Nézegetek.

Elment a férfi. Igaza van.

Nagyszínfoltos mesekönyvek. Azt nem. Gyűlölöm a meséket. Ancsa mesélt a fekete hajával, neki. A nagy díványon ültek. Ha jól belegondol, ő már akkor megdöglött a nőkért, öt- vagy hatéves volt. Nem is tudta soha, miről szól a mese. Egyetlen szóra nem emlékszik, csak Anna rettenetesen nagy, fekete hajára. Belefullad, ha rágondol. Na, mindegy.

Magyar könyv… Verne, May. Hogy szereti ez a T. az indiánkönyveket, pedig lány.

– Kérem, kérném… – visszahívta az oszlop mögé húzódó öregembert.

– Légy jó mindhalálig. Azt kérném.

– Huszonegy-ötven.

– Nem baj.

– Nem is azért mondom, csak hogy tudja.

– Kérem.

Legalább egy könyv.

Kinn az utcán megint visszatért a nyárérzése. El kellene menni innen. De hova? Már valósággal megszerette ezt a várost, a hídjait, az egészet, meg itt dolgozik is, a villamosok, a másik fele szép is a városnak. Folyton el akar menni, költözni, elutazni, de nincs is hova. Meg nincs is kivel. De így se bírható, ebben a tömegben még jobban fejére száll a nyár.

Ment.

Egy kis kés is kellene nekik. A múltkor látott késeket. Ezüstszínűeket. Kis méret, vékony penge. De minek egy lánynak kés? Sose vág semmit. Még megvágják egymást. Ő szeretne egy kést, de mit csináljon ő is vele? Meg nem szereti, ha van a zsebében valami. A kis késnek cikcakkosan volt díszítve a fogója, finoman recézve, mint a szögletes láncszemek. Nem tudja, hol van az üzlet.

A kereskedőnél sokat válogatott egy nagy rakás színes golyóstoll között. Pirosat akart, mélypirosat. Mintha bordó lenne, de csak a tüze. Mindenféle volt. Azon imádkozott, csak meg ne vegyen valami mást, mert szépek voltak azok is, zöld, fekete, sárga, piros. Mindegyikre ejtett egy finom kifogást, még a súlyukat is méregette a kezében, nem mondhatta meg, hogy olyat keres, amilyen nincs. Kijött.

Szembejöttek Kittyék. Kittyt régen szerette. Szép, nagy hátrahulló haja volt, vörösbarna. Jó szagú, tiszta. Sokáig szerette, talán első szerelme is volt, már nem emlékszik. Kitty is nagyon szerette őt. Minek őt szeretni?

– Hogy vagy, mi van?

– Megvagyok, dolgozom, ilyesmi. Ti?

A férfi, a férje kezdett beszélni, hogy jól. Ő kimegy vasárnap az anyjához…

– Mi meg itthon maradunk – mondta Kitty. – Nézd ezt a gyereket. Így öltözik fel. – Vékony, sápadt, magas gyerek volt, lecsúszott harisnya, fésületlen.

– Nem lehet egy percre egyedül hagyni őket. – Kitty hangja most is sírós volt, vékony, magas. Ujjait is úgy tartotta, mint tizenöt évvel ezelőtt. Kicsit széjjel. Affektálva, kacéran beszélt, de nem volt az. Most is elég szépnek hatott.

– Mert az anyjuk nem gondozza őket. – A férfi magas, szép szál legény volt, becsületes arcú.

– Kikísértük az anyámat, tudod, a pályaudvarra. Ezekkel sehova se lehet menni.

– Mindig panaszkodsz, Kitty. Nem változol.

– Látod, ő is mondja. Ne panaszkodj. Törődj bele…

– Jaj. Törődjek bele. Mi jut nekem? Semmi. Elmentünk egy este a Jerevánba. Micsoda lepra hely az. Te voltál a Jerevánban?

– Én, mostanában… nem nagyon… A Jereván…

– Nahát. Ilyen helyre visz. Unalom. Valami amerikai rokonok voltak itthon, azokkal.

Lelépni, csak ez forgott a fejében.

– S te hogy vagy?

– Nem is tudom. Megyek vásárolni.

Berohant a villamosok közé, egész testtel.

Ez lehetetlen, ez a nyár.

Később kulcsokat látott meg. A kulcsok olyan szépek. Mindig szerette őket. A kulcskirálynál sokszor vásárolt. De itt most ekkora kulcs, na, nézd csak…

Fölment. A második emeleten volt a Kulcsár nevű vasas. Egy nyitott konyhába lépett, udvarias fiú mondta, arra. A hosszú előszobára mutatott. Kijött egy magas, elhanyagolt nő fehér köpenyben.

– Azt a nagy kulcsot szeretném.

– A gömbölyűt vagy a szögleteset?

– A szögleteset. Az csak dísz, vagy van hozzá szekrény?

– Fogas. Fogas ez, uram, nem látta a kirakatban? Öt ruhát lehet rá fölakasztani.

– Igen.

Megpróbálta a falhoz illeszteni – tetszett neki.

– Ferdén. Úgy jobban mutat.

– Igen. Köszönöm. Igen. Huszonkilenc forint? Műanyag?

– Mi nem dolgozunk műanyaggal.

– Akkor miért ilyen könnyű?

– Fém. Könnyű fém. Becsomagoljam?

– Igen, egy papírba. A táskát kiszúrja esetleg…

– Nem szúrja ki, mert nem olyan hegyes, de ezen ne múljék… Tessék.

Mi kell még?

Lement a lépcsőn.

Sütött a nap.

A gyerekek aztán játszottak a revolverrel az erdőben. Nemrég ő magyarázta, hogy minek fegyver a gyerekek kezébe. Szidta is az egész magyar kereskedelmet. Bezzeg ezt behozzák Nyugatról. Ezt lemajmolják. Már a gyerekekbe is beleoltják a didirdudurt. Fa mögé bújnak, és onnan puskáznak nyolcévesek. Hosszú puska, rövid puska, gitár, még vízipisztoly is. Emlékszik, néhány éve csak vízipisztoly volt. De az olyan puhány. Lányoknak pisztolyt, ki hallott volna ilyesmit. Még a pincér is csóválta a fejét, pedig a pincérek mindent megértenek.

Futottak a nagy rét felé, és lövöldöztek. Ők hátrább mentek. Látta, ahogy az egyik lő, a másik elesik. Úgy vágta le magát a fűre, mint egy igazi színész. Szétvetette a karját. Ott fehérlett a réten. Hát nem lehet ettől sohasem szabadulni? Ők faragtak is pisztolyt. Volt mindenféle. Fűrésszel kivágták a keretét, a ravasz helyét meg késsel kifaragták. A lányok hancúroztak, buktak, estek, kiabáltak, sikongtak. A patronok nagyot durrantak, az egyikből komoly láng csapott ki, megfeketítette a kislány kezét. Szaladtak. Boldogok voltak. Pazarul elvágták magukat.

– A fejedet. – Közelről durrantott T.

– A szívedbe lövök! – kiabálta D., és vágtatott lehetetlen lován. – Oldalába! Lábába. Most a kezét!

Most rémlett föl, hogy Kitty fiának a kezében is egy finom agyú pisztoly volt. Mindenütt fegyverek vannak. Harag, düh, háború. A rét nem rét, csak csatatér, a fák fedezékek, és hasalni kell a magas fűben.

Örökké.

Vacsora

Bejöttek a vendéglőbe. Ott alig volt néhány pár, a bokszok fekete dobozként fogadták magukba őket. Alacsony és széles helyiség volt, jobbra kellett lemenni a konyhába, ahonnan vastag, egyenletes szag áradt, betöltve a termet, de levegőnek is érezhette az ember. Az egyik használatlan asztalon szabályos toronyban állt a pogácsa, régimódi kecses tálon a mandarin meg a hidegtől aszalósra csípett füge. A gyümölcs bőre, bármilyen meleg volt is a téli teremben, reszketett a hidegleléstől. Balra, túl az üveges bejáraton egy kis terembe lehetett jutni, ahol csak három férfi ült, és pörköltöt kért, ha jött a pincér, meg pilseni sört.

Ők ott álltak a bejáratnál, mindössze heten lehettek még a teremben, halat evők, egy német, három-három ember meg egy távoli bokszban. S szemben velük a hatalmas falfelületet lezáró ajtóbetét falécei úgy szaladtak szét, mint a napsugarak, melyek valaha a Szentlélek körül küllőztek. Olyan volt a helyiség, mint egy kápolna, pár lépéssel a föld felszíne alatt, teremtői hévvel és csöndességgel megalkotott kápolna, minden hivalkodás nélkül átadva a létezésnek az anyagcsere szent helyét, balra egy fehér-fekete pincér állt, kezében könnyed ronggyal, maga is úgy, mint egy fonnyadt kabát, mégis egyenruhás mivoltában pap, celebráns, esztéta, ügynök, barát.

Megálltak egy pillanatra, a férfi és a nő, aztán továbbléptek, befelé a fekete dobozok felé. Kicsit tanakodtak, egy asztalhoz folyamodtak, aztán átmentek a kisebbik terembe, de előkelőbbnek találták első választásukat. Jött is elő az ezüsthajú ruhatáros nő, aki előkelőbb volt, mint bármelyikük, és lefejtette róluk a kabátokat. Szürke kabátok voltak rajtuk, nagy-nagy hajtókája volt a férfinak, amely alól egy kék zakó, szürke nadrág, csukacipő, a zakó alól tréningruha bontakozott ki. Alacsony volt, kis hullámot nyomott a hajába, karjai rövidek voltak, alig értek össze elöl az ujjai, amikor összekulcsolta őket. A nő is egyszerű volt, könnyedén igyekezett viselni ezt, lompos, bő, szürke ruha volt rajta, fekete bársony kézelővel. Haja sisakszerű, lapított koponyáját esetlenül fedte a seszínű haj, pedig fiatal volt.

A gyűrűjük volt a leghasonlatosabb. Két hatalmas gyűrű világított kezükön, ahogy az asztalra rakták a karjukat, mindkettő valami fekete kővel, mely olyan volt, mint a viasz, amibe arcot véstek.

– Régen láttalak, Baba – mondta a férfi, kicsit megforgatva gyűrűjét, miközben merően a nő arcába nézett. Szép, egyenletes vonásai voltak a nőnek, a körmén kicsit pirosas festék, cigarettatárcát vett elő, melyen szintén fekete címerfej volt, és egy agyonnyomorgatott cigarettát tett a szájába. Szemben ültek egymással, aztán halászlét rendeltek. A férfi kedves arccal nézte a nőt.

– Igen – felelte nagy komolyan Baba a férfinak. – Mi van veled?

– Velem? Semmi. Semmi érdekes. Tudod, hogy három éve elváltam, de azóta találkoztunk is egyszer Debrecenben. – A férfi fölállt közben, hogy megnézze a fotográfiát, amit a boksz fölé tettek. Egy havas tájon állt ugyanaz a ház, ugyanaz a vendéglő, ugyanaz az utca, amelyikben voltak. Előtte emberek, magas sapkában nők, mit tudni, mire vártak. – Semmi sem változott – mondta még, nem tudni, a fényképre vagy rájuk értette-e?

– És hogy vagy Szolnokon? – a nő úgy szívta a cigarettát, hogy a papír zizegett, sercegett tőle.

– Megvagyok. Jobb így egyedül. Tudod, nehezen bírtam ki másokkal.

– Akkor miért kísérletezel? Közben tönkremennek az emberek.

– Tönkre, tönkre. Mindig azt gondolom, hogy megy. Meg aztán néha rossz egyedül lenni. Tudod, nem iszom, nem kártyázom, otthon szoktam olvasgatni, meg fabrikálok, órát javítok. Örülök, hogy találkoztunk. A régi helyeden vagy még?

A nyers faasztalon mértani mozaikossággal álltak a tárgyak, nagy, kék üveg hamutartó, átlátszóan, hogy mellette óriásinak tűntek a fogpiszkálók. Az egyik poharat megtöltötte a pincér sárga, sűrű borral, Babának hozott egy lila kehelyben ragadós italt.

– Ott. Előléptettek. A bérelszámolásban dolgozom még mindig, de nívópénzt is kapunk. Ez havonta nyolcvan, százhúsz, olykor kétszáz is. Valami – mondta rezignáltan Baba, és fogai előcsarnokába löttyintett egy kicsit a lila folyadékból.

– Szép. Akkor csak megvagy. És szép vagy, csinos. – A nő elpirult, kissé félszegen lehúzta a fönnakadt bársony kézelőt a karjára.

– Jársz gyakran… társaságba? – faggatta a férfi.

– Sehova. Most is a Zeneakadémiáról jövök. Kamaraesten voltam. Schubert, tudod, Schubert volt a kedvencünk.

A férfi nem válaszolt. Félrenézett a másik asztalhoz, ahol egy kék ruhás kövér férfi ült, meg egy zöld ruhás sovány asszony. Egyikük sajtot evett, másikuk valami rizst.

A halászlét meghozták. Volt ebben is valami ceremónia. Az ívelő vasfüleken lógott egy miniatűr bogrács, odaegyensúlyozta a pincér az asztalra, alig fértek el a tárgyak.

Lassan vettek a léből. A halakat kikerülték, a levet vették le előbb. Filmen lehet csak ilyen egyforma ritmussal mozogni. A mély merítőkanalat lebuktatták a haldarabok közé, és vettek, kiöntötték a fehér porcelán tányérra, s a piros lé elöntötte, mint a vér.

– Jó. Nem? – kóstolta meg a férfi az ételt. Kicsit égetett még.

– Jó. Elsőrangú. – Baba is mert magának a vérpiros léből, aztán elkapta a szájától. Őt is égette még.

– Mit érzel? – kérdezte aztán. – Nem sós?

– Á. Inkább pont jó. Ahogyan szeretem. Arra nincs hal. Nincs semmi.

Ettek. Lassan, óvatosan költötték el az ennivalót, mint az áldozatot. Mikor kissé megcsappant a leves, a férfi mert magának egy halacskát, olyan volt, mint egy levágott darab, lecsonkolt rész.

Baba is hörpölte az ízes levest. Melegítette az alkohol is. Fejében lassan párák úsztak, lila és piros ködök, melyek szétömlöttek, és befödték a gondolatokat. Közben beszélgettek, kicserélték egymás helyzetéről a véleményüket. Fölül egy réz kéz mutatta, meddig ért a pesti árvíz 1831-ben. Baba azt nézte egy percre, aztán hirtelen azt kérdezte:

– Ugye, véletlen volt? – vízszintesen tartotta a kanalat, tele lével, tele hallal a szája magasságában, látszott, hogy magának is hirtelen jött a kérdés.

A férfi megállt egy pillanatra. Ügybuzgalommal falatozott eddig, a halat ügyesen tördelte a kanállal a lében is, aztán lassan elmosolyodott, mintha megértette volna a ködön át, mi is a kérdés. Messze, messze a gomolygó anyagcserén, a pillanatok fehér ködein át, megértette. Baba ott ült vele szemben, annyi év után, annyi hasztalan átvirrasztott éj után, a boksz falában minták domborodtak, mint a régi címerek, látása perifériáján egy fehér-fekete pincér állt, mint egy kabát, Isten fájdalmával és vértezetével, körül alig hallott beszélgetés, de ő megértette, mit kérdeznek tőle.

– Nem. – Nem mondott többet. A nő abbahagyta az evést, az egész halászlé olyan rettenetesnek tűnt egy percre, aztán folytatott mindent.

– Ne mondd ezt, Zoli. Akkor is kértelek. Nem tudok így élni. Ennyi év után legalább mondhatnád, hazudhatnád azt. Ennyit legalább megtehetnél.

– Mért tegyem meg? Az igazat akarod tudni. Ismerlek. Nem akarod, hogy félrevezesselek. – Befejezte az evést, a kis bográcsot visszaakasztotta a kampóra, és hátradőlt. – Ugye, jó ez a hely? Te, nincs ilyen az egész városban. Emlékszel, Piriék is idejártak. Mi lett azzal? Férjhez ment?

Baba bólintott. Válaszolni szeretett volna, hogy nem fontos Piri, senki nem fontos, csak amiről ő akar beszélni, de egy szálkával volt elfoglalva, nem tudott megszólalni, végül is kihúzta a fogai közül a hosszú csontocskát. A férfi megint rendelt valamit. A pincérrel halkan tárgyaltak, amíg Baba is befejezi a tort, és csöndesen leeresztette piros kanalát. A kiürített tányérok, a bográcsok meredtek az asztalon, meg négy kéz, két piros, két fehér. A férfi kedvesen mosolygott. Aztán fölállt, és a szomszéd asztalról átemelte a bőrbe kötött étlapot, és megnézett még valamit.

– Annyira szeretett téged apa. Úgy beszélt rólad, mint egy távoli hercegről.

– Tudom. Csak épp tudni nem akart rólam. Beszélni beszélt, nagyon is. Az utolsó pillanatban is voltak gesztusai – ingerülten szónokolt a kis fiatalember.

– Ne mondd ezt. Te nem értetted őt.

– Nem. Egyáltalán. Csak te értetted.

– Én igen – a szeme lassan elhomályosult a könnytől. – Emlékszel, amikor Chopint játszott. Fölnyitotta a zongorát, az meredt csak a szobában, és játszott…

– Nem emlékszem. Nekem nem játszott. Lehet, hogy neked játszott, de nekem nem. Engem Debrecenbe küldött, egyetemre, nehogy a közelében legyek.

– Aztán nagyon is a közelébe kerültél. Tölts nekem is egy kis bort, a hal után előbb azt innék.

– Ő mindenkit megértett, aki csodálta. Hivatalból csodálni kellett.

– Azt hiszem, lehetett is – a szóda sercegett, igazságtalanul.

– Igen, ha játszott. De ha élt, nem.

– Hagyjuk ezt.

– Hagyjuk. Persze. Te kezdted. – A férfi is ivott, ahogy maga elé emelte a poharát, látszott, hogy gondolatai lebegnek az orra előtt, arra figyel, nem egyébre.

Aztán Baba tovább kérdezte.

– Ugye, véletlen volt, Zoli? Ezt az egyet mondd meg.

A férfi nem válaszolt. A pincér meghozta a fehér pépet a jénai tálban, valami dzsemmel. Azt meregették most. Szélén barnára odasült, és anyaga is húzódott, mint a gumi.

– Elesett. El kellett esnie – folytatta Baba. – Annyira sokat dolgozott, fáradt volt, veled veszkődött…

– Velem? Inkább én vele. Elég jól sikerült ez a veszkődés – mondta keserűen a férfi, és kilöttyintette a maga adagját a tányérra.

– Ne mondd ezt, Zoli, ne mondd.

– Mindenre emlékszem. A kandalló megvan még?

– Nem maradok itt, ha így beszélsz – a nő ette a fehér pépet, gyűrte, gyűrte lefelé, majd belefulladt. Kis lekvárt kanalazott mellé. – Szerencsétlen ügy.

– Szerencsétlen? – mondta a férfi, szájában a grízzel. – Szerencsés.

– Véletlenül esett el.

– Fenéket. Te is tudod, hogy nem így volt.

– Nem is veszekedtetek.

– Nem. Csak ő pofon ütött.

– És te meglökted.

– Ma is azt tenném.

Baba szájában szinte gipsszé állt össze az étel. Alig találkoznak a bátyjával. Olyan okos ember volt. De ezt nem lehet kiheverni. Ebből nincs kiút. Ha egyszer legalább nem így gondolna vissza. Azóta teljesen megváltozott. Milyen jól indult, finommechanikai laboratóriumban dolgozott, mikor kimaradt az egyetemről. Most biztos valami gyárban villanyszerelő. Rágondolni is rossz.

– Amíg élt, nagy szeretettel beszélt rólad. Utolsó nap azt mondta: te – a hangja olyan volt, mint a kendő suhogása –, mondd meg ám Zolinak, jöjjön föl Pestre, és vegye át a helyemet a családban, te nem maradhatsz egyedül, meg a többi rokon se… Zoli okos.

A férfi ette a grízt, kanalazta, nem válaszolt. A teremben alig mozdult valaki. Közeledett az éjfél, a záróra.

– Azt mondta, sokra fogja vinni. Csak ne lenne olyan makacs. Én próbáltam jó útra téríteni. Tudod, Baba, egyszer zongoráztam neki, egy kicsi fantáziát, még anyád halála előtt, egész csöpp fiú volt, magam szereztem. Azt mondta, ezt nem fogja elfelejteni.

– És anyánkat szerette? – A férfi, mintha a levegőbe mondta volna.

A csöndes utcán némán mentek, a férfi akkorka se volt, mint a nő. Szép téli estében hidegen égtek a lámpák és a csillagok. A Duna is hideget árasztott.

– Visszautazol?

– Vissza. Négy óra húszkor indul a vonat, addig megiszom még egy feketét valahol. – Álltak a kapuban, mint két árnyék. Nem is igen tudtak mit beszélni.

– Kiszolival mi van? Zsuzsánál maradt?

– Nála – mondta a férfi. – Én mit kezdjek vele? Magamat is nehéz gondoznom. Bolondul a zenéért. Az anyja persze mindenáron művészt akar csinálni belőle. Művészek! – és fölnézett az égre, körültekintve a mindenséget.

– S te mit csinálsz szabad idődben? – megnyomta a csengőt Baba, talán véget is akart vetni ennek az egész együttlétnek.

– Hát csak elvagyok, olvasok. Várom a föloldozást – mondta nevetve.

– Keress föl, ha fönn jársz. Legalább mi tartsunk össze – és kezet nyújtott a nő.

– Persze. Ha gondolod, hogy elküldöd Kiszolinak az Öreg régi kottáit… ott laknak még.

– Elküldöm. Okvetlenül.

– Szeret játszani a gyerek. Játszani. Marhaság. – Elbúcsúztak, a férfi megindult az éjszakában, hogy reggelre vonatra szálljon, és hazatérjen.

Kötözés

Olyan szeme volt, mint egy gyereknek. Kék, kedvesen hunyorított vele, fejét kicsit lehajtotta, ha ment a folyosón. Benyitott a szobájába, a polchoz ment, levette az endokrinológiai kézikönyvet. Nem ismerte a betegeket, de az eseteket igen. Jól vezette az osztályt, nem volt semmi baj. Most is a fotelba ült, ott olvasta az angol szöveget, nézegette az apró ábrákat. Hosszú, kietlen szobája volt, nagy íróasztal, sárgás kanapé, sarokban dohányzóasztalka, fehér szekrény, üresen. Kabátja ideiglenesen lógott a fogason, köpenye kigombolva. Becsukta a könyvet, ujját benne hagyta. Itatósbetétes mappa feküdt előtte, jobb sarkán három telefonszám. Ötvenhat éves vagyok, van egy kis hajam, ez a kezem, öreg sem vagyok. Veszekszem, hogy jobban menjen az orvosi munka. Hát mehet jobban? Eligazította magát a fotelban, elfordulva ült, nem a fényt kereste, hanem a helyzetet. Kopogtak.

– Tessék – kiáltott a kettős ajtó miatt. – Jöjjön csak.

Az orvosnő, alorvosa gézt hozott, vattát, porokat.

– Itt volnék, főorvos úr – dundi fekete asszony, maláj arccal.

– Persze. Hát lássuk csak – letette a könyvet. – Pakoljon le. – Továbblépett az íróasztaltól. – Ne higgye, hogy megyünk valamire. No, mindegy.

Levette a köpenyét, lassan bújt ki belőle. Az orvosnő állt, nézte. A nyakkendőjét bontotta meg, kihurkolta. Kinézett közben az ablakon. Annyi minden van kinn, öreg téli fák voltak ott, padok a betegeknek, egy autó széle látszott, kerítés.

– Segítsek?

– Hát – és lassan kibújt az ingéből. Keresztbe volt kötve a háta.

– Tessék csak vigyázni. Ide leülni talán… itt jobban esik kézre. Jobb lenne így, a fényhez – zörögtek a székkel – oldalt, és… ha lehet, esetleg lovagló ülésben. Nagyszerű.

– Majd én kibontom…

Elöl volt megkötve a géz. A két csenevész mell alatt futott a szalag. Olyan volt, mint egy cirkuszi erőművész, aki nem tudja elszakítani a kötelet a mellén.

– Lassan. Tessék talán felnyújtani a kezét… Jó. Összetapad ez a géz… – körmével pöcögtette kifelé a csomót. – Majd lassan bontjuk.

Körüljárta a Főnök testét, gombolyította róla a szalagot. Vékonyodott, majd a hát közepétől balra kicsit följebb egy négyszögletű fehér lapocska maradt csak.

– Nem fájdalmas – mondta a Főnök.

Az orvosnő levette a sebről a gézlapot. Gyógyulófélben volt a heg, kis lukacska, bemélyedés.

– Milyen?

– Gyönyörű. El se lehet képzelni jobbat.

– Ne mondja.

– De. Kellően hegesedik.

– Ne mondja. Olyan, barnább lehetne. Láttam a tükörben egy rövid ideig bent. Hatezer egységet adtak.

– Óvintézkedés.

– Köszönöm. Morbus Dröschels. Hallott már ilyet?

– Nem, főorvos úr. Ezek a bőrbetegségek egytől egyig különbözők. Átkötözöm.

– Kérném. Milyen, végeredményben?

– Tetszik engem ismerni, főorvos úr. Egyenletesen jobb. Két napja kötöztük.

– Minden lexikont megnéztem. Ilyen betegség nincsen.

– Biztos van, csak új.

– Ah. A 64-es amerikai és olasz lexikont is végigböngésztem.

Kopogtak.

– Ne engedje be.

Az orvosnő ment az ajtóhoz, kiszólt, hogy várjanak.

– Dröschels. Tolvajné. Rák ez, mi?

– Főorvos úr, ne legyen ennyire radikális.

– A bőrgyógyász azt mondta, semmi. Akkor mért rendelt vissza? Háromszor. Tovább. Onkológia. Radikális kimetszés. Ők a radikálisak, nem én.

– Jó, jó. Tessék csak a karját fölemelni. Így.

– A süllyedést megcsinálták?

– Puskás fogja hozni az eredményt ebédkor.

– És a sugárkezelés?

– Biztonság. Itt fogom megkötni elöl, jó?

– Rátette ezt a nyavalyát, port meg kenőcsöt… Áh… semmi…

– Főorvos úr, rendben lesz hamarosan minden.

Fölállt, a nadrágját kicsit följebb húzta, kinézett az ablakon. Gyerekszemei kékek, áttetszők voltak. Kinn sok minden volt, autók, kerítések, hókupac.

A doktornő összecsomagolt. Betette a maradék anyagot a szekrénybe, alulra. A csaphoz ment, kezet mosni. A főorvos öltözködött.

– Bejöhetnek.

Az ápolónő leszedte az íróasztalt, megterített. A doktornő kiment halkan, a főorvos az oldalsó fotelba ült.

Bejöttek az orvosok, kicsit megilletődve álltak, féloldalasan.

Fölállt a főnök.

– Gondoltam már régen arra, hogy ne menjünk le az ebédlőbe. Annyian vannak, sok ember, zaj…

– Ó – lelkendeztek –, itt így együtt, nagyon jó ötlet.

– Nem tudom… van-e így kedvük?

– Jaj, főorvos úr… Csak nem gondolja…

– Szóval holnaptól kezdve esetleg rendszeresen… így, fél egykor…

Elrendeződtek az asztal körül.

Két nő, két másik férfi, a főnök középen. Egyszerű ebéd volt.

– Nyolc volt a süllyedés, megmondtam, hogy annyi lesz. Nyolc.

A Főnök fölnézett.

– Mért pont nyolc? Ahogy maga megkínzott a vérvétellel.

Nevettek.

– Tegyek még főorvos úrnak ebből a krumpliból?

– Nem. Nem kérek többet. Elbocsátották azt az öreg nénit, aki a figyelőben volt, azt, akinek a fia a közértben dolgozik, és az vigyáz rá?…

– El, el, főorvos úr.

Lassan ettek, kicsit csendesen.

– Vizet kérnék, ha van.

– Egyelőre csak ez a pohár van, holnapra minden kialakul.

– Jó ez. Na. Gyújtsunk rá. Maga dohányzik, Klára, nem?

– Hát…

– Gyújtson rá. Szóval holnap megint itt ennénk, rendben? – Fölállt, kezet mosott, az arcát is leöblítette vízzel. – Elmegyek most. Maguk maradjanak nyugodtan.

– Spanyol?

– Ó – nevetett a Főnök. – Igen. De holnap tovább maradok.

Felöltözött, vette a nyelvkönyvet, kicsit meghajolt:

– Viszlát. Találkozunk holnap.

Sötétedik

Őszül, őszül.

A füvön akkora virágok hevernek, mint a kard. Nagy fejű, túlnőtt virágok, hosszú szárakkal. Behintve a fű, hanyatt feküsznek rajta a virágok. A kert messze elnyúlik a kerítésig, csupa fű az egész. És ennyi virág. Elszórták volna, vagy a szél kisodorta őket ide a gyepre?

A szomszéd telkekről már égett szag jön. Valaki éget, égeti a gallyat, az összegyűjtött avart, a száraz fadarabokat. Itt meg ez a dús fű megáll, mint a fiatal, lenyírt, sötét haj. A nagy ablakok be vannak csukva. Nem látszik élet. Az ablakok becsillanó sötétjében függönyök csüngnek, kis fehér függönyök, áttört lemezeikkel. Önálló életet élnek, halkan, tisztán. Ahogy mozdul az ember, életet lehelnek, ők is mozdulnak, minden pillanatban mást mutatnak. Az ablakok körbefutnak, öt nagy ablak néz a kertre. Mögöttük a függönyök, amögött sötét. Valószínű, bútorok vannak bent, nagy bőrfotelek, kerek fekete asztal, boltozatos szekrény, emberi művek. Ágy nincs benn, ez nem lakószoba. Ahogy az ember megy, mozdulnak a függönyök, és a sötétet megtörik fehér szitáikkal. Mintha élnének. Pedig csak az ember él.

Vagy az se.

A tárgyak egy este magukra maradnak, elcsöndesednek. Talán annyira magukra maradnak, hogy visszahúzódnak önmaguk üreges belsejébe, és megszűnnek, eloszlanak, felszívódnak odabenn. Egy bútor eltűnik, vagy a sötét nyeli el, vagy önmaga. Elenyésznek, békésen, feneketlenül.

– Van itt valaki? – az öregember benéz az egyik nagy ablakon, behajol az ablak idegen üvegvizébe, a függöny változó szitahéjába. Benéz. Nem felel senki. Az öregember magas, csaknem hórihorgas, erős, inas. Nincs mitől félnie. Arca napégett, tiszta, tekintete kék. Nyersbőr kabát lóg le a válláról, nyűtten, egyszerűen. Olyan, mintha része lenne az ember testének. Lóg rajta, karja kar, válla váll – bőrből.

Továbbmegy az öregember, megkocogtat egy másik ablakot a kezdődő sötétben. Még nincs sötét. A kert ragyog, némán, szentül. Már nincs árnyék, de a bokrok csoportja élesen kiválik a salak előtt. A fű színe nem fekete még, zöld. Tartja ezt a zöld színt, mint festéktartalékát a búcsúzó világ. Még áll a kert, mint egyetlen teher, a meg nem oldott teher, a sötét előtti teher.

Az ablaküvegen koccan az öregember körme. Kicsiket koccant, kérdezőn, óvatosan. Bent már teljes a sötét. Az ablaküvegek hullámain túl a fehér függönyök levágják a szobát, végleg kiszűrve a kinti fényt, elhatárolva a kintit a bensőtől. Ott teljes a sötét. Nem látni át az üvegen, nem derengenek megfelelő bútorok, hogy a ház magányos keretében enteriőrré álljanak össze. Elhagyott a ház, puha belülről. Ott minden lehet. Csönd, üresség, béke. Vagy csak a sötét vonta be hálójába a süllyedő szobát.

– Van itt valaki? – kérdez az öregember még egyszer. Hangja határozott, mintha keresné az ismeretlent, beesik a szoba felé, mint egy kő, szürke, tiszta kő. Egyik nagy kezét megtámasztja az ablakkereten, az alsó peremen néz be.

Megnyílik az ablak, homályos arc néz ki.

– Itt vagyok én – mondja a nő, haját hátrasimítja. – Nem akartam felgyújtani a villanyt, hogy ne legyen világosság. Ültem.

– Kezét csókolom. Azt mondtam, megnézem már, miért van ilyen sötét maguknál.

– Persze. Egyedül vagyok.

– Mindig korán világosság van… mondtam, megnézem már, miért van ilyen sötét, nem látni még a bútorokat sem. Pedig szépek ezek a régi bútorok. Kedves szülei, mikor itthon éltek, szerették. Nem tudom, maguk szeretik-e, akkor szép volt. Sokszor voltam benn. Az a nagy szekrény, az aranyozott sarkokkal. Szépek voltak a süppedő bőrfotelek.

– Abban ülök. Az egyikben ülök.

– Rendben van. – Bólint is hozzá az öregember, kezét leveszi az ablak támlájáról. – Rendben van így. Egyedül, igen. Ez az.

– Nem akartam, hogy világos legyen, Dávid úr. Tetszik érteni. – A nő kihajolt, mintegy beljebb a kertbe, hogy látni lehessen. Alacsony, barna nő volt, hosszú hajjal, tiszta arcvonásokkal. Feszülten nézett, és kedvesen.

– Persze, így van ez. Itt ez a kert is, itt is lehet lenni. Még nincs hideg. Tulajdonképpen alig van ősz. Kinn meleg a levegő, enyhe.

– Elrendeztem a lakást, tudja, hogy van ez vasárnap, elmentek a gyerekek, gondoltam, nem gyújtom még meg a villanyt, látni akartam a kinti világosságot. Bent…

– Szép még ez a fű. Olyan frissnek tűnik. Zeke bácsi jókor nyírta, attól van. És ez a sok virág… egyenesen tisztává teszi a kertet, üdévé. Jó szaga van.

– Égetnek valamit, nem? – Rákönyökölt az asszony az ablakfára.

– Sírt maga?

– Nem. Nem sírtam, Dávid úr. Mit sírnék, minek sírnék?

– Nem, csak a szeme vörös.

– A füsttől lehet. Mit égetnek?

– Kezdődik az ősz. Égetnek. Gallyat. Szemetet.

– Nem sírok, Dávid úr. Bent ültem az egyik fotelban, de nem sírtam. Azt gondoltam, nem gyújtom fel a lámpát, hadd érezzem a kinti világot. Nem eresztem le a rolókat se.

– Még jó idő van. Kint is lehet ülni – a kert felé fordul, nézi –, szép kert. A bokrok kiadják a saját formájukat, szeretem a maguk kertjét. Olyan komoly. Lehet, hogy ez nevetségesen hangzik…

– Nem, Dávid úr, én is nagyon komolynak érzem a kertünket… talán változtatni kéne… egy rózsát vagy élénkebb…

– Nem! Így! Mindig így! – vágott közbe az öregember. – Így kell. Legyen komoly. Régen is ilyen volt, apjauráék idejében. Volt egy vörös bokor, cérnavékony levelekkel, melyeknek olyan volt a tapintata, mint a radírnak. Tudja, ami ott marad a papíron. Oda állt balról…

– Örülök, hogy szépnek találja még a kertet. Többet kéne gondozni, összehasonlíthatatlanul többet. De nincs időnk. Meg nincs itthon senki.

– Elment a… hm… fiatalúr. Úgy értem…

– Elment az uram, Dávid úr. De hát ezt maga is tudja. Négy éve elment, nincs itt. A gyerekek is anyámnál vannak többnyire. Elmennek.

– De ilyen fiatalon, maga, ugye, nagyon fiatal?

– Ne mondjon már ilyet, Dávid úr – nevet az asszony, hangja fölcsap az üres, egyedülálló kertbe. – Fiatal? Sose voltam. Most meg éppenséggel. Ha közelebbről megnézné az arcomat, látná – csupa ránc…

– Na, nem szabad… ilyet… nem igaz… – visszahúzódik, megnézi hirtelen az asszonyt, aki az ablakkeretben könyököl. Haja kerete bevonja az arcot.

– Harmincnégy. Nagyon sok. Vége az… egésznek.

– Nem szabad ezt… nem kell ezt… – visszanéz a kert felé, az sötétedik már, borul. – Milyen szép ez a kert, a ház, rendben van, még a vakolat is teljesen ép… – megérinti az ablak fehér szegélye mellett a falat. – Minden teljesen ép… – halkan mondja, mint egy költeményt az öregember.

– Zeke bácsi levágta a füvet. Ő a mi mindenesünk. Zeke bácsi nélkül nem volna élet itt. Anyámmal nem jövünk ki, tudja, Dávid úr, minek mondjam… Zeke bácsi… – nem tud mit mondani, remeg a hangja.

– Azt gondoltam, megnézem, van-e itthon valaki, hogy olyan sötét van. Már elkelne a fény. Mi nagyon hamar szoktuk meggyújtani a villanyt, az asszony fél. Fél a sötéttől.

– Én nem félek. Megszoktam.

– Igen, de az én asszonyom fél. Nem akar sötétben maradni. Este megfogja a kezemet, mikor elalszunk.

– Jó az, Dávid úr. Már hogy együtt vannak, két ilyen ember.

– Nem mondhatom, hogy bármi baj volna. Igen. Csak megnéztem, itthon van-e valaki…

– Köszönöm, Dávid úr. Itthon vagyok. Milyen gyorsan sötétedik. Ültem benn. Tudja, néha elégtétellel gondolok arra, hogy vége. Elment a férjem, jól tette. Ez az egyetlen elégtételem. Mert fiatal vagyok még. De mit csináljak? Itt vannak ezek a gyerekek is, ha nem is mindig itt. Vége. Ha látom, nincs már semmi remegés, görcs, tetszik érteni. Jó azt tudni, hogy nincs mit várnunk valakitől. Senkitől. Itt vagyok, ezt megtudtam ennyi idő után, hogy vége. Nem lehet újra kezdeni. Ez is nagy dolog.

A kert mintha beszakadna, ráomlik a sötét. Már csak a nagy virágok látszanak a füvön, meg a bokrok tömege.

– Az életnek van egy szakasza, amit le kell zárni. Nincs közöm hozzá. Megsemmisült. Elfoszlott, mondhatnék bármit.

– Én nem… ugye, megyek is lassan. Csak megnéztem…

– Elmondhatom, hogy vége. A szeretet nem örök. Egy szakaszra van szabva, mint a méteráru, egy ruhára valót lehet belőle venni. Érti, Dávid úr. Így vagyok. Szeretem ezt a környéket, a házat, anyámék lakták, tudja, hogy van… Elment. Most, ha találkozunk, jön a gyerekekhez, izgat még. A beszédje. Érdekes, fölizgat, de semmi közöm hozzá, inkább idegesít. De aztán jó tudni, hogy vége.

– Hűvös lesz, éjszaka be kell húzni az ablakokat… – halkan mondja az öregember, fáradtan. Megmozdul, elfordul az asszonytól a kert felé.

– Ezt elmondhatom. Ha mást nem is. Az is jó persze, hogy megszűnt a szenvedés… sokat szenvedtem, Dávid úr. De a legjobb ez a kis kajánság, a magam számára is… Nincs. Alá van húzva, föl van írva, mint egy végösszeg. Pontos, érthető. Mert annyi érthetetlen dolog van körülöttünk.

– Itt négy nagyobb bokor állt a gyep sarkán, emlékszik? – odamutat az öregember, karja úgy mozdul a nyers bőrkabátban, mint a sebesült. Ott áll, mutat egy helyre. Mintha parancsolna nekik, hogy legyenek.

– Igen. Annyi minden volt, tudja maga is, Dávid úr. Most nincs. Most nincs semmi. Barátom nincs, senki se jár ide, tudja maga is. A gyerekek anyámmal, de az is oly nehéz. Aztán dolgozom. Ha bemegyek a városba, az emberi arcok közt haladok, az is valami.

Most már teljesen sötétben beszélnek. Az öregember a párkányhoz támasztja keze szélét. Lábát is könnyen összekulcsolja, egyiknek a hegyén áll a nagy test. A kertet rajzolja a levegőbe, mintha virágokat hintene most, vagy párbajt vívna félvállról egy ellenséggel.

A kert magába süpped. Eltűnik, feketén, hosszan, akár egy hang. Nem hangzik, megdermed. Nem a hidegbe, csak a kerítés közé, az elnyúló láthatatlanságba.

Alig hallani, mit beszélnek. A szavak messziről hangzanak, mintha azok is tompítottak lennének. Egészen halkak, kicsik.

– Mit csináljak? Ki jön ide? Ki jöjjön ide? Vagy én menjek el? Innen? Hát itt éltem mindig. Ez az én helyem. Kinek magyarázzam, hogy itt vagyok. Hogy jelezzem? Volt egyszer egy drótos, az járt erre többször. Azt már felismertem. De nem tudtam vele mit kezdeni. Meg az orvos jön el néha. De őneki mindenki ezt mondja el. Ugyanezt a történetet, Dávid úr. Hogy: Egyedül vagyok, jól bírom. De mégis valahogy feszült, ideges vagyok. Sokat dolgozom. Fáradt nem vagyok. Idegcsillapítót ír, siet. Kocsival jön. Mindenki ezt mondja neki. De én még azt is hozzátehetem – vége. Tudom biztosan, magamban, hogy vége. Annyiszor lehetett volna újrakezdeni, a férjem akarta. De itt – nem látni, ahogy odamutat a melle közepére, mintha kis öngyilkosságot követne el – vége. Valami lezárult.

Talán önkéntelenül is halkabban beszélnek. A sötéttől van ez.

– Nem látom mostanában az urat, jön-e, nem-e?

– Jönne ő. De nem akarom. Csak ha a gyerekekkel találkozik. Rendes ember, még azt is elmondhatom. Pénzzel, semmivel nincs hiba. De kialakul – nincs visszaút. Itt valami…

Suttognak. Már semmit sem hallanak a másik beszédjéből, nem is fontos. Az öregember hallat szavakat, a kertről, régiekről, felesége étvágyáról beszél még. Az asszony nem látszik már. Befejeződött valami, azt mondja. Beszél a haja színéről, meg hogy nem használ körömlakkot – butaság. Nem kellenek a díszek. Most növeszti a haját. Nem is tudja, mért, vágyott már rá. Az ablakban nem látszik ő se, az öregember se. Az égetés szaga elszállt. Kihűl a kert, üres, mint egy föltépett mogyoró. Azt mondja az asszony, szereti a kertet, megnyugtatja. Elmondhatja, ennyi elégtétele van, hogy véget ért. Mindig jó ezt tudni. Nem marad vissza kínzó bizonytalanság. Az ám a legrosszabb. Ez bizonyos. Egy asszonynak jó ezt tudni.

Nem hallani már, mit beszélnek, a kert sötétje elnyeli a szavakat.

Az asszony becsukja az ablakot, az öregember eltávolodik attól a helytől, ahol álltak. Vissza-visszanéz az ablakokra, a fehér függönyök nem cikáznak most, nem mozognak. Eljön a kert végébe, megy haza. Megáll a kerítésnél.

Magában áll már a ház, hosszú idő telik el. Nincs fény, nincs zaj. Az ablakok üvegén nem csillan meg a kinti fák rajza sem, tompa az egész tájdarab, belefulladva saját állóvizébe.

Nézi az öregember a házat. Nem gyúl ki semmi, nincs világosság. Mintha lopna, úgy figyeli a házat – semmi. Nem történik semmi. Indulna ő is haza, csak meg akarná várni a ház külsődleges életét. Egy villanást, egy csörömpölést akár. Talán lefeküdt. Elalszik majd. Ilyen sötét. Ilyen csend.

A kerítés kőoszlopai merednek, odatapad a tenyeréhez a cementes por. Az oszlop csendjére fogózik, mintha el akarná rántani a teljes árvaság. Ez a kőoszlop olyan bizonyos. Darab. Éle, szúrós felülete van. Jó oszlop. Drága oszlop. Legdrágább oszlop, te, a világon.

Azt mondta, nem akar világosságot.

Folyosók

Amikor végigment a folyosón, az ablakok nagy, fényes kockákat ejtettek eléje. Azokba lépett, a fény négyszögeibe. Kopasz volt, kétoldalt kevés haj. Megbízták, hogy tartályokat szerezzen be a Járványügyiből, aktatáskában hozott tízet. A folyosóról lakások, szolgálati lakások, irodák, vécék nyíltak. Olyan volt, mint egy utca, járókelők haladtak rajta, betegek, tisztviselők, orvos. Ő nem volt beteg. Irodatisztnek volt beírva, kézbesítő, efféle. Régi ember, negyvenhét évvel a vállán, jogi doktor. Ment tovább, kicsit még lóbálta is a táskát, diákosan arra gondolt, hogy Handmutter Pubi volt a bálkirály a Várban ezelőtt huszonöt évvel. Utálta a bálkirályokat, a kártyakirályokat, a gótikát. A Várat is utálta, mert okos ember volt, de ott lakott, egy lebontásban levő házban. A ház bent feküdt egy udvar mélyén, a Vár alatt, zegzugosan épülve, már romosan. Háziasszonya, a szőrös állú Máli néni mindent tudott, lakást szerezni valakinek, pénzt, rózsafüzért, esetleg parizert is, vagy nőt a harmincas korosztályból. Kutyája kettő volt, benn aludtak a „doktor úrral”. A kézbesítő nem aludt mindig a Zsinór utcában, néha hazament nővéréhez és anyjához, akik gondozták, hoztak neki Nyugat-Németországból orkánt, kamásnit. Szerette a szállásadóit is, és amikor hanyatt feküdt a domború ágyon, amit olykor rövid pásztorórákra is kiadott távollétében Máli néni, úgy érezte, otthon van, ez az otthona. Hova is menne. Irtózott a kötöttségtől, a nőkkel csak rövid ideig szövetkezett, huszonnégy órára sosem. Itt a rendetlenség is olyan meghitt volt, a konyhai lábasok, a tej, a kutyák, a dörmögés körülötte, a légyfogó. Ha esik az eső, megjelenik egy nagy, szürke folt fölötte, de nem ázik át, megszokta már ezt a térképfoltot, mint gyermekkora Amerikáját. A szomszédban a vörös pongyolás nő, aki úgy kiabál, mint egy kocsis, a vékony, szőke hajú fiatalember, „kétes egzisztencia” Máli néni szerint, az öreg rovátkás szekrény – jó itt. Majdnem azt is gondolja néha, jó élni, annyira összeszaladnak benne a világ csudái, a teherautók fényjelei az esős betonúton, az Iskola utcai harmonikaszó, a Lánchíd fölött a szél a jeges télben: télen érezte a legintenzívebben az életet, valahogy a hideggel együtt, az arcbőrén, ahogy szúrt, érezhető volt. A Máli néni férje a pálinkamérésben tartózkodott, majdnem mindig onnan tért meg a lucskos udvaron keresztül. Mindenkinek kell valahol élni. Egy házban, egy szobában, egy udvaron. Mindenkinek kell valakit szeretni, egy papot, egy kutyát, egy asszonyt. Vagy muskátlit, amit megöntöz, és rozsdás leveleit leválasztja óvatosan a szárról. Az otthon talán csak az a domború ágy, amit mások is oly bensőségesen használnak, körülötte puha, sűrű zajok és kávészag, Máli néni tejeskávéja húsz éve. Nagy idő. Húsz év alatt megöregszik az ember, kemény lesz a feje alja. A gondolatok kikristályosodnak, szinte tanulmányjelleget öltenek, ami az életre, halálra, nőkre vonatkozik. Ami a legfontosabb, olyan készletté válik, mint egy filozófiai értekezés – az ember tudja, miről van szó, pontosan.

Vitte az aktatáskában a tartályokat a II/A nőire. A főmérnök köszönt oda neki, áh, Holbein úr, mi az? mi van? Megvagyok. Mit cipel, mit visz? Semmi különös, lényegében üres. Kézirat? – írt is a jogász – olyasmi. Mi dől be a jövő héten? – elvicceltek olykor – maga huncut ember, ellopta már azt az ötezret? – nevetett a főmérnök, tehetetlen öregemberi nevetéssel – nem tudok én lopni, sose tudtam – nagy baj, főmérnök úr, nem viszi sokra – már nem is akarom, csak a sír felé megyek – na, na, azt nem szabad –, sajnos, mikor veseműtétem volt, úgy éreztem, csak a tepsiben fogok felébredni – nem szabad ilyesmit gondolni, csak vidáman – jó, jó, maga remek pofa, Holbein, maga nagyszerű alak. Elbúcsúztak. Igen. Nagyszerű alak vagyok. Mért nem mondta mindjárt, hogy geometria, térkiképzés, alagút, lóvasút – keserűen és megbocsátón gondolta végig a saját belső tréfáit. Itt is nevetik. Nem veszik komolyan. Állandóan keresik. Fontos lenne ő, más a helyében olyan belső titkári pozíciót harcolt volna ki magának az igazgató vagy legalább a gazdasági direktor mellett vagy a Jegesnél. Jeges volt a főúr a kórházban – gondnok – milyen állás az? – és sose jöttek ki Holbeinnal. Holbein nélkülözhetetlenné válhatott volna, talán csak egy kis mozdulat, udvariasabb köszönés, gyorsabb lépéstáv kellett volna. Nem, Holbein nem vált nélkülözhetetlenné, csak keresték mindig.

Most is várják a tartályokat. Tegnap már nem akart visszajönni velük, elment Zsabóékhoz. Zsabó egy építész, akinek a felesége gondolkozik. Vele szoktak beszélni, művészettörténetről, ősi kultúrákról, meg együtt úsznak a Lukácsban. Zsabó visszavonult, absztrakt képeket festett, most már nem jár sehova, kocsonyát főz szaklap szerint, meg evangéliumot olvas. Maradt Anni, a feleség, vele beszélget Holbein a halálról, Goethe utolsó korszakáról meg persze a Parsifalról. Ó, a Parsifal. Wagner Gesammtkunstja egyáltalán. Anni érti őt, jó vele lenni, mert jó, ha valaki megért bennünket. Talán, ha nem beszélnének is, megértené. Mert a megértés nem részleteken múlik, úgy kell átfogni az egészet, mint egy matematikai példát, a levezetés nem lényeges. Anni ért, érti a kopaszságát, erőltetett jókedélyét, mindent. A férje is érti, de az magával van elfoglalva.

Ott felejtette náluk az aktatáskát. Ma reggel önfeledten állított be a kézbesítői irodába.

– Keresték, Holbein úr – vetette oda neki köszönés helyett kék egyenruhás riválisa, egy ősz fiatalember, aki olykor helyettesíti, a postára lemegy egy nagy bő oldaltáskával, és osztályozza a leveleket. Ő sose hordott egyenruhát.

– Gondolom – magában pedig semmire se gondolt, csak ne kelljen most ezzel a finom, alattomos emberrel beszélni. Könyökvédőben ült a másik, és egy angol levél borítékját tanulmányozta.

– Nicolas M. Hun. Mi ez?

– Név. Név, kedves Szalay úr – letette az orkánt a fogasra, zizegett.

Ránézett a szemüveg alól Szalay.

– Tudom, Holbein úr. Tudom, épp azért kérdezem.

– Ja. – Kopasz fején hátrasimította a kétoldali hajat.

– De mért van Nicolas után M.?

Holbein odament, nézte a borítékot.

Szalay tovább magyarázott.

– Csak nem a Mistert akarták közbeszúrni a két név közé?

Holbein ránézett.

– Nem. Csak nem tudtak a Miklóssal mit kezdeni – és kifordult, hogy elinduljon, csak úgy, fölkeresni valakit, akivel beszélhet.

– Holbein úr. Nagyon keresték. A II/A nőiről. Valami fertőzés van.

– Milyen fertőzés? – löttyedt arccal visszaszólt.

– Nem tudom, mindenesetre diaré.

– Vagy úgy.

– Igen. A tartályokat reklamálták.

– Hú, az istállóját. Az Anniéknál maradt. – Zsabó még aludt, Anni kiadta a táskát, jót nevettek. Most megvan. Negyed tizenkettő, még nincs veszve semmi.

Bekopogott az alorvos ajtaján.

– Gyere, gyere – jóban voltak régről, elbeszélgettek mindig a zenéről.

– Ne haragudjatok, nálam maradt a táska.

– Milyen táska? – az alorvos alacsony, piros arcú ember volt, becsukta mögötte az ajtót.

– Hát a tartályok, amiket kértetek a Köjálból.

– Persze – a fejéhez kapott Broth –, persze. Hűha.

– Ments ki valahogy a főorvosnál.

– Persze, persze – gondolkodott, fejét csóválta, aztán telefonozott. Megkérte az osztályos nővért, küldjön ki valakit a tartályokért.

Holbein ült a nagy fotelben, kezét a két térdén fektette, mint egy idősebb király. A hosszú, hideg szobába alig jutott be a nap. Öreg cipőben volt. A zokni le volt tűrve, mint a nebulókon.

Broth cigarettázott, ültek. Megvárták, míg a nővér jön és elviszi a csomagot.

Közben telefonált valaki, Broth egy beteg állapotáról tájékoztatta az illetőt.

– Mi van veled, öregfiú? – Melléje ült a díványra.

– Semmi. Semmi különös.

Broth hátradőlt.

– Hogy vagy mégis? Írsz?

– Írogatok.

– Regény, novella? – Broth értett az irodalomhoz.

– Egy regényben vagyok benne a húszas évekből.

– Jó. Bátran, erélyesen – ismerte Holbein néhány írását, jó véleménnyel volt csípős humoráról.

– Gondolhatod – lassan ő is keresztbe fonta a lábát.

– Te, régóta meg akarom kérdezni már tőled, de ne haragudj, csak barátilag, és vedd úgy, mintha a szakember… vagy egy rokon… Nem gondolsz rosszakat? – előrehajolt Holbein arcához, mely olyan volt most, mint egy fáradt gumitömlő.

– Rosszakat?

– Igen. Na ne érts félre. Csak hát, hogy hogy élsz te?

– Hogy élek? Miért, hogy élek? – eltűnődött a kérdésen Holbein, a szőnyegre nézett. Egy gyufa feküdt ott, rózsaszín gyufa.

– Hát nehezen – mondta Broth.

Holbein nevetett.

– Hát az igaz. Adhatnának egy kicsit több pénzt.

– Nem is a pénz – mondta Broth.

– Fontos az.

– Fontos, fontos, de belül – kezével, ujjaival érzékelte, hogy lelki dolgokra gondol.

– Megvagyok – elbillentette a fejét.

– Szóval nem gondolsz rosszakat mostanában?

– Mostanában?

– Csak úgy kérdezem, értsd meg. Nem vagy-e letört? Nehéz lehet neked.

– Ja! Nehéz.

– Nem deprimál maga ez a te… hát, hogy úgy mondjam, helyzeted? Megvallom, sokat foglalkozom ezzel. Egy könyvtárban szeretnélek látni. Ahol olvashatsz, kedvedre művelődhetsz.

Holbein bólintott.

– Ki vagyok én művelve.

– Nem is az. De hát nem teljesen megfelelő ez a munkakör sem…

– No nem, ez tényleg nem.

– Megvallom, én a helyedben nem bírnám. Én… én belepusztulnék. Valami radikálisabb megoldást keresnék. Ez felőrli, ez szisztematikusan felőrli az embert. Otthonod nincs…

– Anyáméknál szoktam elüldögélni – mondta mintegy magának Holbein. Alig mozdultak, csak az orvos lökte szavait a másik ember elé nagy erővel.

– Persze, de az nem olyan. Szóval nem úgy a sajátod, ahogy egy negyvennyolc éves emberhez méltó.

– Nem.

– Néha belegondolok – tudod, hogy szeretlek –, hogy bírod? Hogy tudsz te egyáltalán életben maradni? Két lábon állni, köszönni?

– Szoktam.

– Ne fogd viccre. Te mindent viccre fogsz, kigúnyolsz, kifigurázol. Magadat is. A helyzetedet is – fölállt és elindult a szőnyegen le s fel. – Nem veszed elég komolyan. Nem éled meg a mélységét a szakadéknak…

– Amiben benne vagyok – kék, derűs szeme villant egyet.

– Nem. – Leintette az orvos, mint mikor a tanuló rosszul akarja kiegészíteni az idézetet. – Ami fenyeget. Ami elnyelhet. Hát végeredményben te is ember vagy. Azok a kutyák nálad, ne haragudj, a dunyhák, az ágyrajáró társak, az a vörös nő vagy szőke? nem is tudom; tudod, az a jó alakú, elég jó alakja van, de olyan közönségesen beszél, ne haragudj – visszazökkent a dühös előadásba –, nem méltó. Nem tudok mást mondani. Egyszerűen nem méltó.

Holbein hallgatott. Úgy érezte, kicsit ő a felelős ezért az egész életért. Neki eléje kéne vetni magát egy teherautónak a Málna utcában, vagy gyógyszert vinni innen, ez a legegyszerűbb. Van ebben valami telitalálat.

Broth tovább beszélt.

– Aggódom miattad. Hogy tönkremész. Te egy értékes ember vagy. Írni tudsz, nyelveket beszélsz, diplomád van. Csak kószálsz a társaságokban és szórakoztatod az embereket. Mint egy udvari bohóc – odaszaladt Holbeinhez, melléje guggolt, vállára tette a kezét. – Szóval, ne haragudj. Őszinte vagyok. Csak aggódom. Állandóan aggódom, most már nyíltan bevallhatom neked. Hogy valami kárt teszel magadban. Én a helyedben nem állnék jót magamért. Borzalmas. Nincs neked fegyvered? – merően Holbeinre nézett, nézte ezt a kissé duzzadt borotvált arcot, az orr ferde vonalát, a haj öreges rovátkáit.

– Nincs – nevetett.

– Már arra gondoltam, eldugtál magadnál az ostromkor, és a pillanatra vársz, amikor elég. Amikor történnie kell valaminek, ami megvált, átalakítja a helyzetedet.

– Nem gondolok erre.

– De olyan fiatal vagy – mellette guggolt Broth, és közelről nézte Holbein arcát. – Még kezdhetsz valamihez. Annyi mindenhez. Nincsenek kinn rokonaid?

– De. De. Épp most hívtak, hogy menjek ki, s hogy ez a Holbein név eredeti, nem fedett név, és Nyugat-Németországban szívesen fogadnának. Rokonok is vannak.

– No. No. Ez remek. Ezt meg kell lovagolni.

– Á. Nem akaródzik.

– De miért? Tudsz németül, újrakezded. Bármilyen állást vállalhatsz.

– Bármilyent? – Holbein most kinézett az ablakon. – Bármilyent?…

– Hát, hát úgy értem – fölegyenesedett Broth, kitárta a karjait – valami jót, valamit, ahol pénzt adnak. Legalább az az odú ne volna, az a rémes lakás, az a nyomortanya.

Holbein mosolygott.

– Ne haragudj, szóval, csak féltelek. – Csöngött a telefon. – Szóval visszatérünk erre. – Halló! – (Holbeinnek súgta: várj egy picit.) Igen. Én vagyok. Nem, nem Szabó doktor. Broth. Broth István. Tessék. – Holbein a kacsákra gondolt. Amikor kapáltak, ott tipegtek aranyos pelyhükkel a kiskacsák az úton, a répaföld mellett. Úgy kellett elzavarni őket, egyikük sántított, megdobhatta valaki. – De ismerem. Jobban van. Két hete van benn, ugye? El fog múlni. Persze. Már most is jobban van. – A napfényről jutott talán eszébe, az is olyan sárga. Úgy tipegtek, mint az iskolások. Meleg volt.

Broth beszélt még, Holbein fölállt. Ment az ajtó felé. Intett Brothnak, az visszaintett, befogta a kagyló száját, és úgy mondta: gyere megint! beszélünk erről! – igen, a vérnyomás is magas…

Holbein kiment. Megint a folyosóra ért. A fénykockák kisebbek lettek. Ma elmegy Anniékhoz, visz nekik attól a hentestől egy kis húst, aki ígérte. Lehet, hogy haza se megy aztán, inkább a nővéréhez, várják a rádióújsággal. Az élet nem olyan egyszerű. Tényleg, még fegyvere sincs.

Kórterem

A kórteremben fülledt volt a levegő. Tizenöten feküdtek itt, hanyatt, jól-rosszul operáltak. Nehéz meggyógyulni a haldoklók közt. Volt itt olyan, akit elephantiazissal operáltak, volt, akit epekővel, sérvvel, volt egy fiatalasszony, akit csak tartottak, tartottak, mert nem tudták, mi a baja, női-e, daganat-e, Szabóné két meztelenül kiterített, folyadékokkal, sókkal táplált, beesett arcú halk öreg néni közt feküdt, combnyaktöréssel. A nyirkos levegő belepte az ágyakat, a paplanok fakó vásznát, fanyar szaga mindig az orrban bujkált.

Szabóné körülnézett. A szemben levő ágyban feküdt a Levendula – így hívta magában a csinos fiatalasszonyt, aránylag könnyű visszérrel –, fitos orra reménykeltően szép volt, pikáns, szerelmetes, levendulaszínű hálóingben. Ettől kicsit megkönnyebbült. Hogy szép ez a nő. Szabóné reménykedett, várt.

Átfordította a fejét a bal oldali társához. Geigerné félig hunyt pillákkal feküdt, leste az infúziócseppek halk zuhanását, melyek életet adagoltak agyonvágott testébe. Krómsárga volt a lábszára, ahogy kinn maradt a paplanon. Ágy alatt a lélegeztető vibrátora műszerezte a tüdejét, lebegett a hajszálvékony mutató, ahogy az élete maradt, rebbent.

– Nem zavarom? – kérdezte tőle Szabóné, megmozdította a lábát, úgy érezte, egészen rendbe jött, nem fájt a combja, pár nap múlva járni fog. – Nem baj, ha beszélek?

Geigerné fölnyitotta a szemét, mosolyt erőltetett az arcára és intett a fejével, hogy nem.

Szabóné mondta a magáét.

– Nemsokára hazamegyek. Hazavisz a fiam. Nagyon jó gyerek, tudja, amelyik a múlt héten is benn volt. A menyem is rendes, két kis unokám van. Itt laknak a városban, kétszobás házuk van. Én is adtam nekik pénzt, hogy építhessenek, a fiam rengeteget dolgozik, sokat járnak Pestre meg Vásárhelyre, sofőr, ő viszi a fejeseket mindenhova. Éjjel is. Küldöttségek, fogadások, tudja, hogy van. De ma bejön. Megérzem én a dolgokat. Mindent megérzek. Mikor apám meghalt, hajnali ötkor, éppen a vizet húztam a kúton. Mondtam az uramnak, szegény akkor még ő is élt… Nagyon szerettem. Mondom neki, hogy te Józsi, meghalt az apám. Szidott is, hogy vészmadár vagyok. De tényleg meghalt az apám, akkor ötkor. Nem érdekes?

– De – felelte nyögve Geigerné, szeme az infúziócseppek kíméletlenül lassú potyogását figyelte.

– Ugye? – Szabóné felkönyökölt a párnáján, hogy megnézze, nem hiába beszél-e Geigernének. – Mindent megérzek. Jó lesz velük. Nem a saját otthonom, de a menyem gondozni fog, elleszek az unokáimmal, még hasznomat is veszik. Ma bejön. Jó lányt vett el az én Józsim, nem ilyen szép – halkabbra fogta a hangját –, mint ez a Levendula, de azért csinos. Ez nagyon szép. Ugye?

– Melyik? – kérdezte rémülten Geigerné, a lélegeztető rebbenését figyelte.

– Melyik, melyik. Ha nem figyel… Az, amelyiknél azok a bundás nők állnak.

A kórterembe szabad volt a bejárás. Az ápolónők valósággal örültek, hogy a hozzátartozók levesznek a vállukról valamit, ki-be jártak a rokonok. Volt egy szemüveges férfi, aki már negyed hétkor megjelent a sarokban levő ágynál, rendbe tette a feleségét, citromot csöpögtetett a száraz szájba, aztán csak állt ott, őrizte. Felöltőben állt ott egy óra hosszat, aztán csöndesen hazament. Délben újra jött, csöpögtetett, állt. S mások is. A jobb oldali, meztelenre vetkőztetett nénihez is bejártak, izzadva álltak a felöltőkben, gyerekek, menyek, fiak, és nézték a nénit, akinek a homlokára volt tapasztva egy ragtapasszal a vékony, zöld gumicső, mely az orrába volt vezetve. Félrebillent fejjel nézték Szabóné jobb oldali szomszédját, néha Szabónéra mosolyogtak, aztán egyik lábukról a másikra állva, vártak. Majd mindennap.

– Nézze, azokat a nőket – mondta Szabóné Geigernének. – Nem mondom, lehet pár forint a bukszájukban.

A Levendulát valóban körülédesgették a kövér kisvárosi asszonyok. Mandarint döntöttek az éjjeliszekrényre, nagy tábla csokoládét dugtak a könyvei mellé, dzsúszt bontottak konzervből, képeslapokat lobogtattak az orra előtt. Nevettek, harsányan, telt hangjuk betöltötte a fülledt kórházi termet, ahol tizenöten hajóztak a gyógyulás meg a megsemmisülés felé. Finom bőrcsizmába dugott lábszáruk kidudorodott a csizmaszár mentén, hajukat ügyetlenül, de keményen egyszínűre festette a megyeszékhely maszek fodrásza.

– Újgazdagok – mondta megvetéssel Szabóné. – Ezeket nem bírom. Fogadok, hogy fejőnők voltak valamelyik téeszünkben, aztán egy gyámoltan állatorvos meg egy hentes… ismerem is valahonnan azt a kövér arcút, akinek vörösre van festve a haja… elvette őket. Most bezzeg nem dolgoznak. Nézze, délelőtt tizenegykor is van idejük ide beflangálni mandarinnal… És hogy vihognak. Mintha ez flangálni való hely volna, most mondja meg? Hát itt haldoklók is vannak! Arra nincsenek tekintettel? Nem szemtelenek?

– De – felelte elhalóan Geigerné, verejtékezett. Kikötött karjába vékonyan szúrt tű tapadt a ragtapasz alatt. Nyirkos volt a tenyere.

Jött is Jóska. Prémes ballonban sietett át a termen, ide-oda bólogatott köszönésül a rámeredő betegeknek. Egy zacskót szorongatott a kezében.

– Na, itt is van! Jóskám! – Szabóné átölelte a fiát, hosszan simogatta a ballonos hátat. – Látja, Geigerné… ő az. A Jóska. Mutatkozz be Geigernének, nagyon kedves asszony.

Jóska, a sofőr ügyetlenkedve a kezét nyújtotta anyja betegtársának, aztán észrevette, hogy az a karját se tudja mozdítani, elejtette a zacskót, a banánok a kőpadlóra potyogtak.

– Nem baj, szedd össze, fiam… Ugye, milyen szép szál gyerek? Ugye, mondtam, hogy ma bejön. És hazavisz! Megéreztem én!

Jóska a banánt szedegette össze, anyja a fiú görnyedő fejét simogatta.

– Jóskám! Mondtam Geiger néninek, hogy bejössz. Megéreztem. Mindent megérzek. Mikor apám meghalt, hajnali ötkor épp a vizet húztam. Azt is megéreztem.

– Édesanya, csak egy percre ugrottam most be… Sietünk.

– Hova sietnél? Alig jössz be. Hát Terus, mért nem jön?

– Anya, hát tudja, hogy nem hagyhatja otthon a gyerekeket.

– Akkor is. Ülj ide le… gyere, eligazítom a paplant. Javul ám a lábam… Már ötször elsétáltam a mosdóig meg vissza.

– Jól van, anya. Most nem tudok leülni, négyen várnak rám, négy úr…

– Kicsoda?

– Négy úr vár, kint az autóban, mennek a Nagyaktívára…

– Mire mennek, fiam?

– Jaj, anya, jövő héten megint bejövök, akkor lesz időm beszélgetni…

– Jövő héten? Hát nem viszel haza?

– Most várnak ezek… Négy úr van itt. Sietnünk kell, csak beugrottam, mennek az aktívagyűlésre, megengedték, hogy megálljunk egy kicsit. Látja, ott az autó a kórház oldalánál. Ott. Szép kocsi, nem? Új Volga. Az a nagy! – Jóska föltámogatta ültében az anyját, hogy kilásson a földszinti ablakon. Valóban ott volt a gépkocsi, feketén várakozott, az ajtaja is nyitva volt, látni valóan siettek.

– Hol a fenében van ez a Jóska?

– Unom már ezeket a kórházi látogatásokat.

– Sződi elvtárs jön Pestről, azt nem várakoztathatjuk meg!

– Az anyját intézi…

– Anyját, anyját… Mi lenne, ha mindnyájan az anyánkat látogatnánk munkaidőben.

– El kell intézni neki azt a szeretetotthont, annyit megérdemel.

– Igaz is… Suhai elvtárs, nálad van az a blanketta?

– Igen, Bárdos elvtárs… Itt van. A tiszti főorvossal már aláírattam…

– Add ide akkor, hadd írom alá én is. Nem járhat ez a fiú minden héten ide a kórházba.

– Itt írd alá, légy szíves, Bárdos elvtárs, majd a Marikával üttetek rá egy pecsétet.

– Na, így jó lesz. Marikát csak a jövő héten fogod bent találni, elkérte magát valami lakodalomba a hét végére.

– Megérdemli ez a srác…

– Persze hogy megérdemli, nem azért mondom. Biztonságban érzem magam, ha ő vezet. De azért már jöhetne.

– Milyen az a szeretetotthon, Suhai elvtárs? Voltál már ott?

– Én még nem. A tiszti főorvos volt kinn náluk tavaly. Azt mondta, egész tisztességes.

– Biztos, hogy tisztességes. Valami régi kastély.

– A Grassalkovich-kastély, igen. Renoválni kellene.

– Jaj, ilyenekkel jössz, Suhai elvtárs… és hol a pénz a disznóhizlaldára, a nyomdára, a szakmunkásszállóra? Ilyenekkel jössz.

– Nem várhatunk. Hol az istenben van ez a Jóska?

Jóska és az anyja látták ám, hogy integetnek a fekete autóból, gyerünk, gyerünk. Hadonásztak, át az ablakon, a karórájukat ütögették.

– Látja, anyám, várnak. Nagyon sajnálom, jövő héten több időnk lesz. De várnak ezek az urak. Mennek az aktívára.

– Fiam, fiam, te mindig sietsz… Nem baj, már kibírom. Tedd le a banánt a Geiger néni éjjeliszekrényére. Ugye, oda teheti a fiam?

Geigerné csukott szemmel bólintott.

– Majd eszik belőle ő is… Ha jobban lesz. Most nincs olyan rosszul. Látod… vigyázz, bele ne rúgj a lélegeztetőbe, az tartja életben! Szép cipőd van. Jól megy a sorod. Mondtam is Geiger néninek, elleszek nálatok, Terus is jó asszony. Ugye, hazaviszel? Van négyszáz forint nyugdíjam, abból kettőt nektek adok. Vigyázok az unokákra!

– Majd megbeszéljük, édesanyám, jövő héten mindent megbeszélünk. De mennem kell!

– Szeretsz te engem, Jóska?

– Jaj, édesanyám, hogy kérdezhet ilyet? Szaladnom kell, vár négy úr…

Jóska integetve kiment, de az anyja visszahívta, hogy Geigernétől is elbúcsúzzon.

– Csókolom… És jobbulást…

– Jól van, azt hittem, fönn van… Elaludt. Hagyd. Majd megmondom neki, hogy elköszöntél. Menj csak… És jövő héten vigyél haza.

Jóska most már rohant, odabólogatva a betegeknek.

Szabóné átnézett Geigernéhez.

– Elment a fiam. Elbúcsúzott magától. – Nézte az asszonyt, mintha a szeme rebbent volna. – Szunnyadjon csak. Jót tesz magának az alvás. Hát nem drága ez a Jóska, hogy minden idejét nálam tölti? Rengeteg dolga van, most is viszi a fejeseket valami aktívára. Bíznak benne. Jövő héten hazavisz. Meghúzom magam a gyerekek szobájában. Félnék szeretetotthonba menni. Én azt kegyetlenségnek tartom. Geigerné, nézze. Ja, maga onnan nem látja. Az ajtó mellett! A Levendula. Egy férfival csókolózik! Fogadjunk, hogy nem a férje. Ezt még sose láttam itt. Na, az én fiam sose csinálna ilyesmit. Bár nagyon szép az a nő. Igaz, hogy visszérrel operálták. De az nem számít. Begyógyul. De itt a kórházban csókolózni egy vadidegen férfival! Az a fitos orra egész benyomódik. Élnek! Ezek aztán élnek!

Átnézett megint Geigernéhez. Az leesett állal, mozdulatlanul feküdt, mellkasa nem emelkedett.

– Nővérke, nővérke! A Geigerné nem lélegzik! Nővérke! Ez meghalt! És ennek mesélek itt! Nővérke! Ez az asszony meghalt! Jöjjön már! Vigyék ki innen! Nem akarok egy halott mellett feküdni! Halló, nővérke! Jöjjön már, az istenért! Vigyék ki innen! A jövő héten hazamegyek a fiamhoz! Nem akarok egy halott mellett feküdni!

„Kis úr”

– Tárgy?

– Nem.

– Ember?

– Igen.

– Él?

– Igen.

– Budapesten él?

– Igen.

– Öreg?

– Hát…

– Ilyen felelet nincs. Így nem érdemes játszani.

– Hát közepes.

– Közepes. Ilyen nincs. Ezen nem lehet elmenni. Tessék határozott feleletet adni. Tessék dönteni.

– Jó. Öreg.

– Szóval, igen.

– Igen.

– Mert csak igennel és nemmel lehet felelni. Gazdag?

– Nem éppen.

– Na, megint. Nem játszom.

– Na de neked is jobb, ha kibővíti az ember kicsit, abból következtethetsz.

– Félrevezet.

– Jó.

– Szóval, hogy él?

– Igen.

– Nem értem.

– Azt mondtad, csak igennel és nemmel lehet felelni.

– Jaj, ne vacakoljunk. Szegény?

– Nem.

– Az előbb azt mondtad, nem gazdag. Hát, ha se nem gazdag, se nem szegény, akkor én nem találhatom ki, hogy kicsoda. Ki az, aki se nem gazdag, se nem szegény? Okos?

– Á.

– Ugye. Ezt minek vegyem?

– Nézd, nem olyan egyszerű egy szóban felelni.

– De ez a játék.

– Akkor sem egyszerű. Vannak emberek középen is.

– Na, menjünk tovább. Nagy úr?

– Nem.

– Munkás?

– Nem.

– Kis úr?

– Igen.

A díványon feküdtem, a nagy virágos, sötét tónusú díványon. Félhomály volt, az őszi meleg ellen leengedett rolókkal. Lábam föltettem a falvédő szőnyegre, bátyám a másik, kinyitható ágyon feküdt. Teljesen szabadok voltunk, valami iskolai szünetben. A roló rácsain befolyt a késői napsugár, lecsorgott, mint a híg arany. A beverő napban ferde kis szöszök úsztak. A hármastükör háttal volt nekem, de hanyatt jól láttam bátyám arcát a tükörben, ez is segített eligazodni a játékban. Szerettük ezt játszani, s mindig saját értékrendszert dolgoztunk ki belőle. Az ágyak régimódi faragással néztek ránk, a sok kacskaringó mintha egy szemet alkotott volna. A szőnyeg egész közel volt a kezemhez, s minden olyan biztonságos volt, mint a hő, az anyagcsere, a testek, a halmazállapotok.

Erre az új kategóriára gondoltam, kis úr, végig szedegettem ismerőseinket, arcokat pergettem magam előtt a plafonon. De ott se volt. Nem maradt vissza ebből a délutánból, csak a lábfejem.

Húsz év múlva jöttem rá, értettem meg az új kategóriát.

A rendelőben többen dolgoztunk, a hosszú folyosóból nyíltak a szobáink. A folyosó végtelen hosszúnak tűnt, és tele volt aggatva képekkel. A napfény nem sütött be, mert azt az udvarra néző kis szobák se kaptak. Az egész intézetnek volt valami hivataljellege, annak ellenére, hogy kedvessé és gyerekessé akarták tenni. Hátul, nagy messze még egy mártírszoba is volt, ahol hivatalsegédünk, Anna húzódott meg, mondván, hogy neki nincs más szobája. Beszólt a titkárnőnek fagyos kedvességgel: „Erzsikém, ha keresnek, a tartózkodóban vagyok”, és fekete szemüvegben ült a sötétben. Munkaköpeny volt rajta, ott ült a kefék és vödrök között, és gyilkos előzékenységgel ugrott fel, ha az ember beszólt neki: „Tetszik parancsolni?” „Nem, nem…”

Az intézet gyakran volt forrponton, különböző rendelkezések miatt, elsősorban a titkárnő miatt, aki nem volt hajlandó betartani semmiféle munkarendszabályt, s extra jogokat vindikált magának. „Ha a pszichológusok, ha az orvosok, ha az Ilonka, akkor én is…” – mindig mások jogai után haladt. Jogai? Ilyen volt az intézet.

De mindez mellékes. Kerkovits a lényeges, aki a folyosó végén, az igazgatói szoba hátában lévő egyötvenszer három méteres furulyában rendelt, de rendelt ő már mindenütt, kőasztalon, az ölében, a szívén, az itatóson, Aszódon, a javítóban, Cegléden, Kassán. Kerkovits volontőr volt, ahogy az igazgató mondta, önként rendelt, szerette a srácokat, és öles betűkkel írta rá a Hypermotilitas vagy Olygophrenia félelmetes diagnózisát a sárga kartonokra.

Kerkovits piros ember volt, erei már átáztatták vérrel a bőrét, arcvonásai se nagyon voltak, csak pirosság. Orra göcsörtös, mint valami bot, kis szemei kétkörű szemüveg mögül csillogtak, és nagyothallott, ezért kiabált a gyerekekkel.

– Vannak szüleid?

– Vannak – felelte elhaló hangon a térde közé szorított gyerek.

– Azt akarod, hogy meghaljanak? – a gyerek sírni kezdett erre, és Kerkovits látta, hogy hatott rá a kezelés.

Sokat foglalkozott bűnöző gyerekekkel. Reggel frissen, korán jött végig az utcán, messziről köszönt, és aztán fehér köpenybe bújt, nekivetkőzött a pszichológiának. Fiatalos volt, mindig azt mondta, pedig Hitlerrel született egy napon. „De én nem vagyok olyan. Nem is hasonlítok rá” – mentegetőzött.

Egyenletesen ügyködött, rendíthetetlen biztonsággal. A sok nő között olyan volt, mint egy nagy gyerek, csak éppen tisztelték öreg koráért. Egyébként nem lehetett tudni, mit csinált. Albérleti szobában lakott, családtagként kezelték ott is. Délutánonként almát evett, rádiót hallgatott, de sohasem unatkozott. Tulajdonképpen mindig tele volt munkával, valami technikumban is tanított ismeretlen tantárgyakat.

Az öreg frissen mozgott, de már nem volt olyan magabiztos, valahogy romlott a látása is, kéket is pisilt, ahogy eleinte nevettünk rajta. Később aztán megoperálták, de senki se ment hozzá látogatóba. Pár hónap múlva visszatért, és titokzatosan vont be a szobájába.

– Idenézz! – mondta, és megmutatta a veseköveit. Egy finom puha papírba voltak csomagolva, nehogy kopjanak. – Ezek bennem voltak. Úgy kellett kiszedni belőlem, operáció útján.

Mindenkinek mutogatta abban az időben. Meghatóan csörgette őket, és az emberek figyelmesen hallgatták.

Elsodródtunk aztán egymás mellől, csak hosszú évek múltán láttam viszont egy pszichológiai gyűlésen, az Akadémián. Megint sötétkék ruhában volt, sipító, magas hangon beszélt, arra lettem figyelmes, a hátam mögött tárgyalt valakivel.

– Jobban tetszik kinézni, kedves tanár úr! – mondta egy kellemes női hang.

– Igazán? Valóban, lehet, mert jobban is érzem magamat. Pedig nem vagyok már fiatal. Hitlerrel születtem egy napon, egy hónapban, egy évben. S ő már rég a síré – sipította. Mindenki hallotta.

– Igen, igen – mondta csöndesítően az ifjú hang. Nem mertem hátranézni, de tudtam, hogy Kerkovitscsal beszél.

– Igen. Megvagyok – fűzte tovább saját gondolatait, tűnődött egy vízszintes üveges szekrénynek dőlve. – Csak operálnak. Állandóan operálnak. Most nyitottak föl negyedszer.

– Jaj, istenem! – sajnálkozott a tanítvány.

– Mutattam magának a legutóbbi köveket? Itt vannak. Nyolc darab. Mindig hat szokott lenni. Úgy látszik, szaporodnak. Mindig meg szoktam mutatni a tanítványaimnak. Sokféle tanítványom volt. Van, akiből miniszter lett, van, aki mérnök, van, akiből ördög – mutatta a köveit. Rézsút fordultam, s csak öreges, piros kezét láttam, és a papírba csomagolt veseköveket.

– Juj – mondta a hang.

– Mit, juj? Nézni még csak, de hordani! Ugye, gondolhatja. – És lassan visszacsomagolta őket.

– Fájdalmak… gyakran? – kérdezte a női hang, óvatosan.

– Ajaj. Az hozzátartozik. Ez azért aggaszt. Tudja, ez már komolyan aggaszt. Nem is tudom, hogy mi lesz velem? – mondta megrendült hangon, és elnézett az ablakon át a Lánchíd üres szájú oroszlánjaira.

Igen

A fekete folyosón nem égett lámpa. A kórtermek fölött kis kék fény rezgett. Az ügyeletest fölkeltették. „Dabas mellől hozták a mentők…” „Ilyenkor? Mi van vele?” „A hasát fájlalja… görcsöl…”

Az orvosnő előtt feküdt a férfi. Nem nyögött, nézett. Felsőteste domborulata fehér volt. „Szép férfitest” – még ez is megfordult az orvosnőben, pedig sose szokott ilyeneket gondolni. Megtapintotta a hasát, kőkemény volt.

– Azt mondta a doktor úr, vegyek be hashajtót… – kék szeme nézett. Az orvosnő mellette ült, fogta a kezét. Izzadt a férfi feje.

– Bevettem, rendesen. Kamillateát rendelt azután. Nem jött el, csak a feleségemmel üzente. Ittam, naponta háromszor. De nagyon rosszul éreztem magam. – Elhallgatott, pedig folyamatosan akarta mondani. Összeszorította a fogát.

– Értem – mondta az orvosnő.

A férfi lehunyta a szemét, remegett a szemhéja. Soká maradt így.

– Aztán Enteroseptilt vagy mit küldött. Azt szedtem két napig, de már nagyon rosszul vagyok – halkan beszélt.

Kőkemény volt a hasa, a doktornő átszólt a sebészetre. „Persze. Tíz perc alatt kész a műtő. Remélem.” – A másik hang kissé megnyugtatta. Letette a kagylót, fogta a sima bakelitet, állt egy fél percig. Odament a beteghez.

– Meg fogják operálni. Biztos, hogy sikerülni fog, jó, hogy idejében jöttek…

– Igen.

Ült a beteg mellett. Nézte. Az elnézett az ablak felé, a függöny mögött derengett.

Öt órára volt kész a műtét, a férfi meghalt. Az orvosnő az íróasztal mellett ült, leírta. „35 éves férfibeteg… 8 napja kezdődtek a panaszai…” – közben a férfi arcát látta maga előtt, domborodó mellkasát, fehéren világított, szavakat hallott, értelmes sorrendben a tea, az orvosság, az orvos, az igen. Ez a szó volt az utolsó szava. – „… nagy fájdalmai…” „nagy fájdalmai… nagy…” ilyesmi. Az volt benne: beálltam a természet rendjébe, elfogadtam a természetet, éltem a természettel, nagy fájdalmaim voltak. Nem volt rossz az élet. Egyszerű volt. Mint a kő, mint a fatörzs horzsolása… Badar volt, értelmes volt. Kemény. – A határban meg növekedett már a napraforgó, kukorica. Az egész határ megnövekedett.

Az asszony sírt, nem értette pontosan, csak azt, hogy befejeződött a fájdalom.

– Nagyon kínlódott az utolsó este… gondoltam, nem mehet az így… behoztam… Mit tetszik gondolni? Annyi baj van odahaza, a két gyerek se tudja, mihez kezdjen egyedül. Nekem hatra kéne dolgozni mennem, még késve beérnék s hazaszaladhatnék… Vagy esetleg itt maradjak. Úgy itt maradnék… csak pihenni egy kicsit, leülni… Hatra kell bemennem, a gyerekekhez aztán hazaszaladnék… Nem is tudom… – állt, kezében a zsebkendővel, az előbbinek a párja. Ugyanolyan. Lassan világosodott. Fölhúzták az ügyeletesszoba rolóját, az egész szoba szebb lett, csillogóbb, fájóbb.

– Maradjon itt. Lepihen egy-két órára, itt nem zavarják…

– Igen.

Az utolsó karácsony

Apám szeme zöld volt.

Én akkor a nagyanyámnál laktam – apám költöztetett oda. Nagyanyám eltörte a combnyakcsontját vagy combcsontnyakát – azóta se tudom, hogy kell mondani –, nagyon elesett volt, durcás, nehéz teremtés, kő kék szemekkel, széles szájjal átkozódott. Szidott engem, pedig én szerettem. Hogy rendetlen vagyok, hogy rágom a körmöm, hogy ócska állásban dolgozom, egy pincében biciklialkatrészeket rakosgatok havi ezernyolcszáz forintért, pedig többre vihetném, mert eszem van, de makacs vagyok, és csak a magam élvezetét keresem (egy kórusban énekeltem, igaz), és hogy nem lesz belőlem ember. Alig tudott fölkelni az ágyából, de a botjával fenyegetett, hogy élek, hogy kevés parizert tettem a vajas kenyérre (ami egyébként nem volt igaz, minden reggelire tizenöt dekát vásároltam a saját pénzemből, mert ő eldugta a magáét, de féltem, hogy éhen hal, nem is tudom pontosan, mennyi kell egy embernek), szidott, hogy későn járok haza, hogy barna a hajam.

Vasárnaponként fölbukkant az apám, teli lábosokkal, madártejjel, paprikás csirkével, rántott szeletekkel, hogy megetessem a nagyanyát, az anyját. Megsimogatta a fejemet, hogy ki kell bírni, tudja, hogy nehéz – zsörtölődött és kedveskedett nagyanyával, és elviharzott.

Nos, karácsonykor is ott járt. Később tudtam meg, telefonon. Ilyenkor karácsonykor elindult, volt egy budai otthona, onnan indult el, jókor, délelőtt. Fölrohant a nagyanyámhoz háromnegyed tizenegykor, májgombócos levest vitt, meg rántott pulykamellet, mákos gubát és narancsot, ételhordóval jelent meg, hozott ajándékokat, egy flanel hálóinget, egy lengyel sótartót, citromos tortát, két kék teáscsészét, a csillárra akasztható ünnepi szalmagömb-virágot, és a tizenöt centiméteres karácsonyfán, melyen volt két kék szaloncukor meg egy habkarika, s a régi díszekből egy törött ezüsttemplom lógott, meggyújtott két gyertyát, s kicsit beszélgettek.

– Nem szeretem a lányodat – mondta a nagyanyám.

– Anya, anya. Tudod, hogy ő segít rajtad.

– Köszönöm ezt a segítséget.

– Most is idekészítette neked a vajas kalácsot, a sajtot, a kávét, a sonkát, a leves a tűzhelyen…

– Most is elment.

– Hazament a testvéreihez.

– Nézd meg a cipőit, szanaszét a szobájában.

– Anya, hát karácsony van… Próbáld megérteni, te is…

– Nem akarom megérteni. Nem akarok karácsonyt.

Apám hátrasimította a haját. Összeszedte nagyanyám cókmókjait, felöltöztette, botosan kibandukoltak a lifthez, és leszálltak a földre. Taxit kerített, és átevickéltek a városon. A járókelők boldog arccal rohantak ajándékok után, s a megritkult utcán utolsó kis karácsonyfát cipeltek magányos öreg férfiak.

A nagybátyámékhoz rohantak. Ott is karácsonyoztak, nagyanyám végre egy fotelben ült, mérges szemmel nézegette a rokonokat és apámat, aki zöld bársony kabátban sürgött-forgott. Elénekeltek egy-két kis dalt, apám körszakállt hordott, egy kicsit Jézusra emlékeztetett. Alig evett a délutáni halból, rohant tovább.

Földalattira szállt. Ott állt magányosan a hazasiető utasok közt, kezében a batyukkal. A táj havas volt, a föld peremén vékony fehérség húzódott, apám utazott.

Nem tudom pontosan kideríteni azt a délutánt. Apám rohant. Következtetésem szerint először egy nőhöz szaladt, akinek fekete kardigánt vásárolt az ünnepre. Az Ulászló utcában lakott ez a nő, apám szerette. Ennek a nőnek volt egy gyereke – nem apámtól, egy svéd mérnökhallgatótól, aki aztán továbbállt a gazdag Svédiába. Apám fölszaladt a második emeletre, leadta a csomagját, a fiúnak is vitt egy játékautót, de azok már vidékre utaztak a nő szüleihez. Így csak a házinénivel beszélt, aki szidalmazta a nőt, hogy ide szült neki egy gyereket, pedig csak albérlő. Apám kavargatta a teát az idegen idős asszony szobájában, aztán átjött a szomszéd öregasszony, konzervhalat bontottak, ittak egy korty vörösbort.

– Maga is mással adhatná össze magát. Ennek albínó gyereke van.

– Hát igen. Kicsit szőke.

– Igyon még egy teát. Maga komoly ember. Láttam egy-két írását a Tükörben. Ne szeresse ezt a nőt. Nem méltó rá.

– Nem vagyunk méltók rá, hogy szeressenek. Nem azért szeretnek.

– Maga így el fog veszni.

– De karácsony van, gondoltam, egyedül vannak…

– Egyedül? Ezek – soha.

– Azért én szerethetem, nem? És becsülöm. Igazi ember.

Az öregasszony nevetett, apám szaladt tovább. Behúzott nyakkal törtetett a havas úton, köhögött. Mindig köhögni szokott. Az emberek utolsó bebugyolált csomagjaikkal siettek hazafelé.

– Hány karácsony van? – néha azt kérdezem.

Ő egy budai villába ment, ha jól sejtem. Barátai gyűltek ott egybe, akik szerették. Előcsomagolta szerény ajándékait, melyek nagyon is gazdagok voltak, aztán megbeszélték a világ sorát és a szakma gondjait. Azt hiszem, a palesztin állam sorsáról is szót ejtettek, talán csak azért, mert Jézus is élt Palesztinában. Vagy ott nem volt állam? Már nem emlékszem. Apám ekkor már nagyon gyűrögette a szakállát, ideges lehetett, még két karácsony előtte állt. Vagy három?

A Bajcsy-Zsilinszky utcába tartott. Átjött a negyvenkilencessel a hídon, fölment az első emeletre. Vörösbarna nő lakott ott, egyedül. Plafonig érő karácsonyfát vásárolt, teleaggatta díszekkel, csokoládés szaloncukorral. Apám egy aranyláncot vitt a nőnek, aki csinos volt, harisnyában járt le s fel, valószínűleg arra számított, hogy apám agyoncsókolja, szeretgeti. A nő harisnyás lábát az ölébe tette, már háromnegyed hat volt, apám mosolyogva nézte.

– Szép fát vettem?

– Szépet.

– Neked.

– Nekünk.

– Ugye, szeretsz?

– Mindenkit szeretek.

– De ne így… Mondd, hogy szeretsz.

– Persze, tudod.

– Akkor csókolj meg.

– Megcsókollak, de mennem kell.

Körülbelül így jutott apám hozzánk. Agyonszeretve, csomagokkal a kezében. Mi is ünnepséget tartottunk, mi, az ő három gyermeke, rengeteg ajándékot hozott, két kofferre valót. Néztük arcán a gyertya visszfényét. Körszakállán csillogott az ezüst. Elénekeltük a Kis karácsony, nagy karácsonyt, töltött tojás volt, főtt sonka – még csodálkoztam is, hogy fér be apámba ennyi étel, ennyi ínyenc szeretet? Hogy győzi? Még az ételeket csak beletukmálja magába, de a szereteteket? Hova fér? Nem fél attól, hogy belehal ennyi szeretetbe? Majd megy át a havas hídon – egyedül, mert apám egyedül volt, ezt állíthatom – már senki sincs az utakon, de ő csak lohol és lohol tovább, új karácsonyok, új ünnepek, anyák, szeretők, testvérek, barátok, gyerekek, nyomorultak felé, hogy bekopogjon, ajándékot hozzon, lihegjen, fulladozzon. Megy a lucskos hóban, új háztól új házig – az utcákon senki sincs, hiszen ilyenkor mindenki otthon van –, beesik a nyakába a hó. Nagy ember volt az apám. Berobbant az ajtón, örömet, színt hozott, élénkséget, millió ötletes ajándékot – és ott volt a béke. A jó szagú, isten teremtette béke – s ő maga zakatolt belül, zöld zakója alatt, mint egy túlfeszített motor. Úgy hurcolta a szeretetet házból házba, mint egy kuli. De ki bír ennyi szeretetet cipelni?

Mi, mint egy elhagyott család, körülvettük őt. Nem a szemrehányásunkkal – bár arra is lett volna okunk, hiszen kisgyerekek voltunk, amikor elhagyott bennünket. Magunk maradtunk anyánkkal, négy nőleány, akik áhítozták a férfiszagot, az emberszagot. De gondoskodott rólunk, és sűrűn megjelent, és itt volt ez a karácsony.

Ahogy ette nálunk kiskanállal a majonézt – két kisebb testvérem is figyelte őt –, láttam, hogy siet. Továbbsiet. Még el kell mennie, újabb karácsonyt tartani, az előszobában, kis batyukban újabb ajándékok várták, beteljesíthetetlen ígéretek – egy istennek is sok volna. Még játszott velünk, mintha ráérne. Pedig már várták, este tizenegykor.

Nem tudom, mért jut mindez az eszembe. Hazament akkori családjához, egy asszonyhoz és egy másik gyerekhez, akik nagyon szerették őt, és ő is nagyon szerette őket. Megkarácsonyoznak. Rengeteg színpompás ajándékkal, igaz, félig alvó szemekkel, már alig bírták kivárni. Villanyégők voltak a fán, karácsonyi lemezt hallgattak, apám még rendesen evett a rántott halból. Hogy hogy bírta? Mindez tizenkilenc évvel ezelőtt történt. Apám akkor azt mondta, jár egy negyedórát, olyan szép, havas az idő. Csak úgy földobta magára a barna kordfelöltőt, rövid csizmában ment ki a lejtős útra. Halkan fütyörészett, igaz, ott ivott még két pohár Tihanyi Cabernet-t. Azt mondják, a kis kerti vaskapuból visszaintett. A kutya a bozontos havat rázta ki a bundájából. A lábnyomai meglátszottak a hóban, ameddig elkísérte.

Azért közlöm ezt az írást az ausztráliai, dél-amerikai, új-zélandi, fokföldi, párizsi, japán és budapesti lapokban, hátha valaki ráismert. Zöld szeme volt, erre minden bíróságon meg merek esküdni.

Bárány a hadseregben

Bárány a hadseregben

– Tulajdonképpen bárányra vágyom – hallotta a századosa hangját Medvegy őrvezető, ahogy becsukta maga után az ajtót. Végigment a szűk és magas folyosón, amely a kuckója felé vezetett. Bakancsos léptei visszhangoztak, halkabbra fogta a járását. Halkan nyitotta ki az ajtaját – fáradt volt, levetette magát a priccsre, nagyot nyújtózkodott, recsegtek belé a csontjai.

Három tiszt ült odabenn a szobában, maradék borukat kortyolták. Fárasztó öt nap után most volt az első szusszanásuk. Kigombolták a zubbonyukat, átadták magukat a nyers ábrándozásnak – csak úgy szórakozásból, lazításból. Hatodik hete voltak a terepen, tizenkét kilométerre X. községtől, már jól berendezkedtek, de a gyakorlat csak gyakorlat, ilyenkor az ember emlékeiből él, nagyokat lódít, ha kell, nagyokat kíván, mint egy rezervátumban elzárt lény.

– Nem szeretem a bárányt – mondta Ferenczi alhadnagy. Előredőlve ült az asztalnál, alacsony termetét megtámasztotta csizmája orrával a padlón. Szőke tüskehaja meredt az égnek. – Büdös.

– Büdös. Persze hogy büdös, ha nem tudják megcsinálni. – Beöthy százados töltött a társainak. – Meg kell tudni csinálni. Ajaj, gyerekek, nagyon szép dolog a bárány. Tizenöt éve hat hónapig voltunk a Bakonyban, Z-n. Én egy sváb fiatalasszonyhoz voltam elszállásolva…

A másik két tiszt nevetett.

– Jó kis bárány lehetett – bólogatott Sámson hadnagy.

– Erre való a bárányhús – tódította Ferenczi.

– Kezes bárány – szögezte le a tényt Sámson, levetette a zubbonyát, hogy még jobban nekilásson a hangulatnak. – Nem hiszem, hogy félteni kellett volna téged.

– Marhák vagytok. Öt szót nem lehet veletek beszélni. Csak el akartam mondani, hogy az a sváb fiatalasszony…

– Kinn a bárány, benn a farkast játszottak! – mutatott rá ujjal Sámson.

– Meghallgattok, vagy csak fújjátok a magatok badarságait? – szólt rájuk Beöthy.

– Igen, figyelünk, százados elvtárs! – Ferenczi kihúzta magát, gombolni kezdte a zubbonyát.

– Na… Akkor meg hallgassatok. Mit gondoltok? Az ember nem él vissza a helyzetével. A férje a határnál szolgált éppen…

– Jó messze – jegyezte meg csöndben Sámson, de a százados eleresztette a füle mellett.

– Te, olyat még nem ettem. Jó bő zsírban csinálta, előtte persze kiáztatta, hagymát tett alá, a combokat megspékelte szalonnával, úgy párolta. Nem volt annak semmi szaga. Sőt! Kesernyés illata lett. Persze akkor nagyon jól jött, a környéken nem lehetett húst szerezni…

– Ő meg odaadta a magáét – mondta komoly arccal a kis Ferenczi.

– Odaadta – bizonygatta Beöthy a társainak. – Karácsony volt, az egész falut körülvette a hó, mintha nagy dunyhákkal lett volna körülkerítve.

– Az alá bújtatok – harsogott Sámson szájából a nevetés, mohón a szája elé emelte vörösboros poharát.

– Marha vagy. Nem lehet nektek semmit se mesélni. Bennetek már nincs semmi romantika. Csak bennem maradt ennek a húsnak az emléke.

– Azt elhiszem! – Sámson fuldokolt a nevetéstől.

– De komolyan! Majd rájöttök. Majd eltelik nektek is egy húszas az életetekből, és rájöttök, hogy nemcsak kenyérrel él az ember.

– Az igaz! Hanem báránnyal. Égi bárány volt, mi? Karácsonyi bárány!

– Csak azt akarom megmagyarázni, hogy az ember itt elpokrócosodik, ha nem látja a dolgok emberi oldalát. Azt hiszitek, az egyenruha…

– Hallod, hallod, Jóska… – hadonászott Ferenczi Sámson főhadnagy felé – el-pok-ró-co-so-dik. Na. El-pok-ró-co-so-dik!

– Ha idejében nem látja meg a bárány oldalát!

Beöthy legyintett, kiment, a szoba harsogott a két férfi nevetésétől, a tavaszi éjszakába kiáradt a vastag hang. Távolabb kutya ugatott, hosszan, panaszosan. Friss szél fújt.

Medvegy őrvezető feje alá tett karral bámulta a kis kuckó mennyezetét. Régi gerendás szoba volt, a padláson surranó egerek neszezését lehetett hallani. Gondolta, nekivetkőzik, és alszik egy nagyot, de nem volt kedve fölkelni. A folyosó végéről hallotta a tisztek harsány nevetését, ő is elmosolyodott. – Bárány. Jópofa ez a százados. – Tulajdonképpen nem is találkozott ilyen tiszttel. Örült, hogy melléje került, emberi légkört árasztott maga körül.

Vagy fél óra múlva óvatosan nyílt az ajtó, Sánta tizedes jött befelé nagy cammogással, az írnok. Ketten aludtak ebben a kuckóban mint a százados közvetlen beosztottjai. Sánta lassan botorkált a sötétben, nem akarta Medvegyet fölébreszteni. Medvegy nem szólt semmit. Sánta kikecmergett a ruhájából, és végigdőlt a maga priccsén. Nagyokat sóhajtott. Úgy látszik, ő sem tudott elaludni. Medvegy halkan szólalt meg.

– Te… fönn vagy?

– Dehogy vagyok.

– Aludni akarsz?

– Nem. Sakkozni.

– Jópofa ez a százados.

– Az. Jópofa. Most ezt akarod velem közölni?

– Bárány kellene.

– Bárány. Rendben van. Holnap vizsgáltasd meg magad az orvossal.

– De komolyan. A százados mondta. Szerezhetnél valahol, te bejáratos vagy a faluba.

– Rendben van. Holnap fogok egyet lasszóval.

– Ne hülyéskedj. Vagy bemegyek én veled, úgyis megyünk szekérrel lisztért, paprikáért.

– Akkor már egyúttal bárányt is hozhatunk, igaz? – Sánta a másik oldalára fordult, kövér, fekete ember volt, az ingéből valósággal kidudorodott a teste.

– Szóval veled megyek, ha gondolod…

– Nagy örömömre szolgál. Csak azt nem tudom, mit szól majd a Sámson, ha te gyakorlat helyett a faluba furikázol. Megismerkedtél valakivel?

– Dehogyis. Neked csak ezen jár az eszed. Majd elkérem magamat.

Mély röhögés volt a válasz.

– Majd előállsz, aztán azt mondod, főhadnagy elvtárs, egy bárányért szeretnék bemenni a faluba. Hagyj aludni, mert szétverem a fejedet. – Nemsokára horkolt is.

Medvegy csak nézte a fönti gerendákat, körül elhallgatott a nevetés a tiszti szobából is, csend volt. – Talán a kisfiának kell az a bárány – morfondírozott még mindig magában Medvegy, ahogy az egerek neszezését hallgatta a padlás tapasztott padlóján.

Sánta fogta a gyeplőt, Medvegy mellette ült a bakon. Gyönyörű tavaszidő volt. Messze kanyargott az út, a búza már kackiásan növekedett a nagy táblákon. A ló – kimustrált, öreg gebe – kényelmesen húzta őket a tavasztájba, Sánta se nógatta a lovakat, az sem strapálta magát. Lassan kibontakozott a falu az erdők karéjából. Medvegynek úgy tetszett, mintha régről ismerné ezt a tájat, pedig csak hat hete gyakorlatoztak erre. A táj csak táj – nem hadi terep, most látja az ember, mikor nem harckocsin ül, hanem egy egyszerű szekéren. Medvegynek békésnek, melegen emberinek tetszett a környék, mintha csak a szülőfalujába érkezett volna meg. Itt, a hadi terep mellett tizenkét kilométerre eszményi béke volt, a falu határában asszonyok dolgoztak a krumpliföldeken. Az állami gazdaság istállója a domb oldalán, messze a falu fölött fehér lett. Medvegy most úgy érezte, a katonaság nem a katonaságért van, hanem ezért az emberi tájért. Ezekért az asszonyokért, a harsányzölden növekvő búzáért, a falu mellett elhaladó patakért – különben nem ér semmit. Máskülönben csak egy rendben tartott mechanizmus, jól fölszerelt gépezet, különálló testület. A katonaság csak ezzel a tájjal együtt kapja meg az értelmét, ha ez a kettő – katona és táj: egyenrangú. Legyintett magában a brosúrákra, a kacifántos mondatokban elhangzó formális „hazavédelemre”, most homályosan mégis azt érezte, hogy végzetesen ide tartozik ehhez a földhöz, ezekhez az asszonyokhoz, az istálló színéhez, ez az a közösség – mint az ő faluja is –, amelynek a kedvéért viseli az egyenruhát. S valahogy a századosban is ezt érezte. Hogy nem egyszerűen vezényszavak és harcászati eszközök mestere, hanem egy ember, aki ehhez a közösséghez tartozik.

– Itt kell lennie – szólalt meg Sánta hosszú hallgatás után, nagy testét előredöntve a bakon, kicsit megnógatva a poroszkáló lovat.

– Minek kell itt lennie? – kérdezte Medvegy, fölocsúdva hazafiúi ábrándozásából.

Sánta csak legyintett. Nem érdemes ennek semmit sem mondani. Jó fiú, de hogy nem komplett, az biztos. Ahelyett, hogy kimenőn törné a fejét vagy ilyesmi, csak ezt a századost figyeli. Nem rossz ember ez a százados, de azért, ami sok, az sok. Amit ez a Medvegy meg nem tenne érte.

Sánta megállította a lovat, leugrott a bakról. Medvegy is lekászálódott. Egy faluvégi háznál állottak meg, az udvaron kedélyes tyúkok lépegettek a friss napban. Sánta a homlokára tolta a sapkáját, elfüttyentette magát. Vártak. Semmi jel.

Sánta még egyet füttyentett. Figyelte a kis ház ablakait, de ajtó, ablak is moccanatlan maradt.

– Te, ott! – Medvegy a szalmakazal felé mutatott, mintha egy színes ruha perdült volna el mögötte.

Futottak. Amire odaértek a szalmakazalhoz, nem találtak senkit.

Sánta aztán nem sokat teketóriázott, bement a konyhába, Medvegy a nyomában. Senki sem volt a helyiségben, Sánta előrelendítette hatalmas testét, és fekete üstökével bekukkantott a hátsó szobába.

– Miért bujkálsz? – kérdezte a lányt, aki a dívány sarkán üldögélt.

– Én nem bujkálok. Csak látom, nincs egyedül.

– Nem kell félni. Ez Medvegy Béla őrvezető, a parancsnokunk jobb keze. Egy bárány kell neki.

– Micsoda? – kérdezte rémülten a lány, sárga haja alól kivirítottak a fényes, barna szemek.

– Bárány. – Aztán Medvegyhez fordult. – Vagy rosszul mondom?

– Nem, nem mondod rosszul. Bárány kellene.

– Bárány… bárány – fölugrott a lány, nevetgélve szaladt ki a konyhába, Sánta utána, elkapta, maga mellé rántotta.

– Aztán mit ad a bárányért?

– Mit adsz a bárányért, Béla, azt mondd meg. Ingyen nem adnak semmit.

– Mit kell adnom? Hoztam pénzt…

Sánta legyintett, nevettek a lánnyal.

– Fogd ki a lovat, aztán pihenj le a fűben, Kati ad valamit a lónak… – látszott, otthon érzi magát. A kamrában levágott egy darab szalonnát, kenyeret szelt, aztán otthonosan nekilátott. – Kati! Te! Hagymát is hozz! És siess, vissza kell érnünk háromra.

Medvegy a fűben heverészett. Ő is evett egy darab szalonnát, aztán Sánta elment a lánnyal az istálló felé. Jó sokáig oda voltak. Magasan járt már a nap, amikor látja letörekedni Sántát a domboldalon, mellette a lány, Sánta fekete haja messziről lobogott, ölében pedig valami terhet cipelt.

– Na, itt van a bárányod – mutatta az álmélkodó Medvegynek a kis állatot. Az megszeppenve pislogott, kis bundája remegett a félelemtől. – Most aztán gyerünk, mert még a lisztért is be kell mennünk.

Gyorsan búcsúzkodtak, a bárányt a szekér oldalába kötötték, Medvegy pedig melléje guggolt, hogy ne riadozzon.

– Aztán valamivel meg kell majd fizetned ezt a bárányt, Béla! – szólt le hozzá a bakról Sánta. – Igaz, Kati?

– Persze! Nem adjuk csak úgy ingyen!

– Ne félj! Fél évig itt maradunk, addig meghálálja! – Nevetett, aztán iramban elhajtottak a kis malom felé, ahol a lisztet kellett vételezniök.

Zötyögve haladtak a kavicsos úton, Medvegy szorította az állatot, nehogy rémüldözzön. Sánta egy kis kulacsot hajtogatott, egyre jobb kedve kerekedett.

– Az lenne az igazi, ha te hajtanád a lovat, majd én fogom a bárányt. – Nagy keservesen helyet cseréltek, Sánta csak hajtogatta a kulacsot, a bárány oldalához simulva feküdt aztán kábultan.

Hazafelé nyolc zsák lisztet hoztak, fél zsák piros paprikát, ezek mellett a halmok mellett szunnyadozott a tizedes, boldog békességben. Egyszerre aztán fölriadt.

– Te, állj, állj meg, Béla! Állj már meg, az istenért! Eltűnt a bárány!

Kapkodták magukat lefelé a szekérről.

– Hát mi az istent csináltál ott a zsákok közt? – ordított vele Medvegy, Sánta meg csak pislogott a jó meleg italtól.

– Ne izgasd magad, na. Itt lesz az valahol – tompán körülnézett, de nem látta sehol a kis állatot, az erdő pedig igencsak közel esett.

Rohangászni kezdtek. A két katona ugrabugrált a fűcsomók közt, bégetett, hátha előjön a jószág. A fák közt látta meg aztán Medvegy az állatot, utána vetette magát. Kerítette, édesgette, egyre beljebb az erdőben. Végül magához szorította, aztán tartotta, nyugtatta, átfogta a nyakát, melléje térdelt.

Messziről hangok ütötték meg a fülét. A dzsipből tisztek ugráltak le, Sántával tárgyaltak. Az vigyázzba merevedett előttük.

– Mit csinálnak itt maguk a mezőn, Sánta? – kérdezte Beöthy százados a nagy testű írnoktól. – Futkároznak, ugrabugrálnak?

– Százados elvtárs, vételezünk.

– És mit vételeznek, a mezőn rohangászva, tizedes?

Sánta igyekezett egy helyben jól megállni, és igyekezett lassan, egyenletesen ejteni a szavakat.

– Most… mi… látja, százados elvtárs… Itt a szekér…

– És? Kutyaszart keresnek, vagy mit?

– Nem éppen kutyaszart, százados elvtárs… csak a barátomnak rájött…olyan szaladhatnékja lett… nem akart itt a nyílt mezőn… Még meglátnák a faluból… Mi jó viszonyban vagyunk a falusiakkal, százados elvtárs…

– Na, majd találkozunk, Sánta, a fogdában. Ott nyugodtan elvégezhetik a dolgukat… zárt helyen.

Elröpültek a dzsippel.

– Te istenverése, hol vagy? – ordított Sánta Medvegy után, aki óvatosan lépkedett elő az erdőből, az ölében a báránnyal. – Ereszd szélnek azt az állatot, mert kihasítom a belét!

Medvegy szorította magához az állatot, az rémülten lapult a szekér oldalához.

– Mehetünk a fogdába a te bárányod miatt! – hajtotta a lovat, hogy legalább a konyhára idejében beérjenek a liszttel meg a paprikával.

Éjszakai riadó volt. Kapkodták magukra a ruhát. Sánta hamar kész lett, már a derékszíját csatolta. A riadó kürtje csak szólt, eszeveszett vijjogással.

– Hármas harckocsi, ne feledd! Nem várok egy percet sem! Elég volt a zűrjeidből – mordult Medvegyre, aki most tömködte az oldaltáskáját. Rohant ki a nyári éjszakába, de még visszaszólt: – Három percig várok, aztán besorozok a többiek mellé.

A harckocsik néma sorban álltak. Sánta ügyesen fölkapaszkodott a toronyba, aztán eltűnt a harckocsi mélyén. Messziről Medvegy futott, sántítva, nagy terhet cipelve. Fölmászott a kocsira, a belső lámpa tompa fénnyel égett.

– Na, csakhogy ide méltóztattál érni… Siess!

Medvegy leereszkedett, nagy keservesen.

– Mi ez? Uramisten! Ide hozod a bárányt?

– Hát hova vigyem?

– Hogy mért vert meg engem az Úristen egy ilyen hülyével? Mit akarsz itt a báránnyal?

– Nem hagyhattam otthon! Ki tudja, hány napra megyünk? Még elpusztul!

– Neked kéne elpusztulni, te ágyékkötő! És ha betojik?

– Mért tojna be? Nem ember ez!

Nem volt sok idő tanakodni, vezényszavak, rádióirányítások hangzottak, nyomlövedékek repültek az égre. „Indulás!” „Legyező alakban fölfejlődni!”

– Na, ezt megcsináltad! – dühöngött Sánta, és elindította a harckocsit. – Most hogy fogod kezelni ezt a rohadt rádiót?

– Ne idegeskedj. Majd megleszünk itt hárman valahogy.

Sánta már nem törődött a társával, az éjszakai jeleket figyelte csak.

Hosszú úton törtek előre. Dübörögtek a kocsik, a vaklövedékek durrogtak. Izzadtak a harcosok.

Így ment ez vagy egy óra hosszat. Medvegy csak azt figyelte, hogy a bárány ne tegyen kárt a műszerekben, de az csak ijedten meghúzódott a gép aljában.

Rádióutasítás hallatszott. „Elhagyni a harckocsikat! Figyelem, figyelem! Minden harcos hagyja el a harckocsit, kézifegyvereit vegye magához! Közelharc.”

Sánta nem sokat tétovázott. Leállította a gépet, magához vette a fegyvereit, és kifelé! Leugrott a harckocsiról, szaladt az erdő széle felé. Látja ám, hogy Medvegy is kászálódik lefelé, de nem egyedül. Hurcolja a bárányt, azzal zötyög feléje az úton. Elátkozta magában az egész világot, de főleg ezt a Medvegyet a barátságával együtt. Hogy mért kell neki ezzel egy kocsiban lennie?

Fegyverropogás, támadás a bal szélen. Előttük a százados hangja hallatszott. „Visszahúzódni, hátrálni az erdőbe!” És futottak vissza a harcosok. Sánta is kapta a lábait, futott visszafelé. A pillanatnyi szünetben hátranézett, de látta, hogy Medvegy nem jön. A báránnyal veszkődik. Az meg annyira megrémült a zűrzavartól, hogy moccanni sem akart.

A szemben levők nagy rohammal törtek előre. Aztán megtorpantak. Furcsa hangot hallottak, amire nem számítottak. Medvegy csak szorította a bárányát a hóna alá, hogy az el ne rohanjon a vakvilágba. És a bárány bégetett. Furcsa, magas hangon bégetett, olyan volt, mint egy űrbeli hang, mint egy titokzatos adó vagy fegyver hangja. „Beee… Beee…”

Ordítások a szemben levő oldalon.

„Visszavonulás! Visszavonulás! Ismeretlen eredetű rakétafegyver használata! Fölzárkózni a visszavonulásra!”

„Beee… Beee…”

Kísértetiesen hangzott ez a hang. Olyan volt, mintha az élő természet tiltakozott volna a fegyverek zaja ellen. Mintha az ölés ezerszeres hangja hallatszott volna, mintha eleven csecsemőket gyilkoltak volna. Valahonnan ezer évek távolából tört elő a pusztítás, az embertelenség ellen. Fölidézte az ártatlan legelők képét, amikor még egymás békés törzsében éltek emberek és állatok, valami folyamközi paradicsomban, ahol a természet elemei az emberek barátai voltak, a felhők a víz fehér, sűrűsödő bugyborékai és nem az elszabadult atomok fekete folyondárjai a civilizációs tömegvárosok kártyaépületei felett; valami végtelen bégetés volt ez, könyörgés a megmaradásért, bégetés, amely elszállt egészen a francia robbantású Mururoa sziget felé, elszállt Nagaszaki felé; bégetés a mezők, vizek, erdők fölött, könyörögve csapkodott ez a hang a rádió- és távírójelek között; állati könyörgés volt ez az emberekért, a kopasz vietnami gyerekekért, a kambodzsai szerelmespárokért, akik égő hajjal rohannak az égő erdő lángjai között; valami emberi sikoly keveredett ebbe a bégetésbe, végül már egészen emberi volt, mint egy véglegesen elveszett csecsemő nyivákolása; igen, emberszerű lett ez a hang, félelmetesen emberszerű, fölnagyulva valami égi hangszórón a „Ne öljetek!” hullámhosszán, asszonyok hangja és férfiak halálhörgése hangzott benne, leöltek és ölők hangja keveredett benne, fölemelkedett, mint egy láthatatlan fal, mely minden gyilkolás útjába áll, föltornyosodott, mint egyetlen bégető hangvihar, mely visszaveri a támadás brutalitását, kígyózott ez a hang, befelé a fegyvergyártók fülének csigavonalaiban, akik sárga whiskyjük fölött méláznak befektetett millióikon; berepdesett ez a hang az atomirodák sima íróasztalai fölé, a kegyetlenül kattogó komputerek számsorai közé – kiterjeszkedett a térben, ahol az űrben az ember beélte Föld kering, magányosan és kiszolgáltatva saját hangyaembereinek pusztítására, fölerősödött, mint egy égi áldozat hangja, hogy az embert megvédje önmagától. Egy bárányhang. Az emberiségbe oltott állat hangja, mely könyörög a mezőkért, a legelőkért, a Föld nevető lakóiért.

Sánta legyintett. Most már mindegy. Ezt a Medvegyet ki fogják rúgni, be fogják csukni, ezt a hülye Medvegyet most már semmi sem menti meg attól, hogy a sittre vágják. Hadgyakorlat közepette? Sánta elröhögte magát. Már látta maga előtt a szerencsétlen, naiv Medvegy arcát, amint a százados lekapja mind a tíz körméről, mint a pengős malacot, ez a Medvegy egy balfácán, ez nem ember, erre nem lehet semmit se rábízni, ez a Medvegy még az őskorba való, ez a Medvegy…

– Mi ez, Medvegy? – Valóban ott állt a százados, kormos ábrázattal az őrvezető előtt, aki a hóna alatt a birkával, mint Jákob sétált a csatatéren.

– Ez, százados elvtárs?

– Úgy van, Medvegy, mi ez?

– Ez, százados elvtárs, ez egy bárány.

– Bárány. Értem. Teljesen világos. De mit keres itt egy bárány, harckészültség idején?

– Velem van, százados elvtárs.

– Értem, Medvegy. Magával van. Magával hozta, úgy érti.

– Pontosan úgy, százados elvtárs. Magammal hoztam, nem hagyhattam otthon. Ott lakott velünk a kis szobában, most akartam éppen elmondani…

– Értem, Medvegy. Magának báránya van… – emelte föl a hangját a százados.

– Tulajdonképpen nem az enyém, százados elvtárs, csak még nem volt időm…

– Nem a magáé, Medvegy? Talán az enyém?

– Úgy van, százados elvtárs… A magáé. Magának hoztam.

– Hogy legyen bárányom.

– Hogy legyen.

– Úgy gondolta, Beöthy százados nem lehet meg bárány nélkül. Beöthy századosnak feltétlenül szüksége van egy bárányra, amikor harci riadót vezet…

– Nem éppen harci riadó alkalmára, de maga a százados elvtárs említette…

– Mit említettem én?

– Hogy bárányra vágyik… Gondoltam…

Beöthy majd az eszét vesztette.

– A maga békességes istene rogyassza magára az ég fekete sátrát! Hát mit képzel? Idétlenkedik itt? Hogy harci riadó idején maga egy báránnyal billeg át azzal a lószaros lábával az égi harcmezőn? Mit akar? Hogy kirúgjam ebből a…

– Nagyszerűen ment, barátom, nagyszerűen… – kiáltott oda a dzsipjéből kiugorva az ezredparancsnok, Sebő alezredes. Rázta Beöthy kezét. – Megzavarodtak valamitől az ellenfeleink.

Beöthy integetett Medvegynek, hogy tüntesse el az állatot, de az alezredes észrevette a katonát.

– Mi ez, őrvezető? Birka?

– Igen. Úgy is lehet mondani. Bárány.

– Na, ez remek. Százados elvtárs, neked remek embereid vannak. Maga békepárti, biztos.

– Az vagyok, alezredes elvtárs – vágta haptákba magát Medvegy. – Vele együtt – mutatott Sántára, aki legszívesebben elsüllyedt volna.

– Kérlek, ez igazán emberi. Hogy valakinek harc idején ilyesmire legyen gondja. Meg volt rémülve, gondolom. Itt találta?

Erre már Sánta is bekapcsolódott a diskurzusba.

– Alezredes elvtárs… ő nem tehet róla. Ilyen szíve van. Nem bírta nézni, hogy ez az állat itt vergődik a… csatamezőn.

Sebő elnevette magát.

– Igazuk van. A katonának emberségesnek kell lennie.

Elviharzott, Beöthyvel az oldalán.

A névsorolvasásnál vigyázzba meredtek a sorok. Már jócskán ősz volt, a szüret szaga terjengett a levegőben, a dombokról harmonikaszó hallatszott. Három nap szabadságot kaptak. Majd besegítenek a szüretelőknek, puttonyt vesznek a hátukra, és préselik a szőlőt.

Sánta állt a sorban, várta a magáét, unatkozva hallgatta az egyes neveket. „Lontai honvéd, Lugossy őrvezető, Lütz honvéd, Magyar honvéd, Málik őrvezető, Medvegy tizedes…”

Sánta nem hitt a fülének. Ezt a marhát előléptették! Nemsoká leszerelnek, és ez vele egy rangba kerül! Miért? Talán, hogy ilyen hülye, hogy a legnagyobb bonyodalmakat idézi elő? „Sánta szakaszvezető…” – hangzott a neve, és már el is vigyorodott, nemhiába ő is tett valamit a… hm… hazáért.

Beöthy kezet rázott velük a sorakozó után.

– Remélem, Medvegy, most már végleg eltünteti innen ezt a bárányt. Elegem volt ebből. Vagy ölje le egyszerűen, csináljon belőle egy jó birkagulyást.

– Százados elvtárs, eltüntettem. Helyesebben… ugye… hazavittem. – Medvegy zavartan dörzsölte a kezét.

– Na, végre. De jó birkagulyás lett volna belőle.

– De van itt egy másik probléma, százados elvtárs. Három nap szabadságot kapunk.

– Na, örüljenek neki.

– De… hogy ráér-e százados elvtárs holnap délben?

– Én? Min töri megint a fejét, Medvegy? Nem volt elég, hogy megúszta ezt a bárányhistóriát?

– Nem úszta meg… – jegyezte meg csöndesen Sánta, aki már az új stráfot varrta föl magának.

– Az a helyzet, százados elvtárs… – mondta zavartan Medvegy –, hogy ahonnan a bárányt hoztam… Ugye… az a lány, a Kati… ugye, most van három nap szabadságunk is… Szóval, holnap lenne az esküvő, ha a százados elvtárs ráérne…

– Hálából el kell vennie a lányt… – sumákolt Sánta, de Medvegy leintette. – Majd csinálnak a százados elvtársnak birkapaprikást. Elvégre önnek köszönheti…

Nevettek.

A százados kezet fogott Medveggyel.

– De ahhoz ragaszkodom, hogy ne legyen belőle birkapaprikás. Szóval holnap délben… Na, jó. Aztán, Medvegy, vigyázzon a békéjére…

A csontkovács

– Maga ki akar bújni a katonaság alól, Hudák.

– Nem akarok kibújni, alezredes elvtárs.

– Akkor minek van itt?

– Fáj a gerincem, az az igazság, alezredes elvtárs.

Szöllősi orvos alezredes elnézte a fiút. Jó testű, rendesen fölépített srác volt, kefére nyírt szőke hajjal, élénk, szögletes arccal, csillogó, keret nélküli szemüvegben. Szöllősi ült a fehér íróasztal mögött, az arcát dörzsölte. „Tényleg van a fiúnak enyhe gerincferdülése. Szakszolgálatra oszthatnám, vagy egy csomó mellékpanasszal talán föl is menthetném.” Nézte a fiút. Értelmes tekintet csillogott a szemüveg alól. „Nem akar átverni, csak fél. Egyszerűen fél. Meg van ijedve. Mi van ezekkel a fiatalokkal? Mit akarnak? Pénzt keresni? Nagy lábon élni? A háború milyen egyszerű volt… Ott nem volt kibúvó. Minden ment a maga gyilkos útján, aztán egyesek emberek lettek, mások meghaltak. Rendes, biológiai szelekció szerint. Hogy magyarázzam meg neki, hogy nem lehet az élet alól kibújni… Ha most fölmentem, talán sose kerül olyan erőfeszítés alá, hogy kihúzza a gerincét. Most csak az adminisztratív ellenséget látja bennem, aki kimondom a végzetes verdiktet.”

– Nem akar katona lenni, igaz, Hudák?

– Hát, mit mondjak, alezredes elvtárs? Hogy mindenképpen be akarok vonulni, hogy nem élhetek a katonaság nélkül? Elhinné, alezredes elvtárs? Tényleg fáj a gerincem.

– Mit csinál maga civilben?

– Sakkozom. A Földművelődésügyi Minisztériumban vagyok előadó… és sakkozom.

– Szóval, ott is lóg?

– Hát… Nem hiszem, hogy túl sokat teszek a magyar mezőgazdaság föllendítéséért…

– Ez kedves. És mi akar maga lenni, voltaképpen?

– Nem tudom pontosan, alezredes elvtárs. Most fölvettek népművelő szakra Szombathelyre. De csak levelezőre.

– Így aztán be kell vonulnia.

– Be kellene.

– Be, be – bólogatott az alezredes. „Jó lenne valamit megértetni ezekkel a fiatalokkal. Hogy nem az a baj, hogy ki akarnak bújni a katonaság alól. Az a baj, hogy nincs bennük hit. Hit – valamiben, akármiben. Ezért kerülgetik csak az életet, mint macska a forró kását.” Már nagyon hajlott a döntésre. Jó lenne most egyszerűen fölállni, atyailag megsimogatni a fejét, szép, okos srác, és kegyetlenül beolvasni neki, hogy hinni kell, fiam! Ezt ti csak blöffnek tartjátok, pedig ezen múlik minden. Enélkül szétesik az ember, mint a pelyva. Szétsodorja az élet, szétfújja, és nyavalyás ember lesz egész életében, sodródik. A hitben van a tartás. S a hit lényege, hogy megfeszítsük magunkat, nem is magunkért. Másért. Egy asszonyért, egy gyerekért, egy munkában, egy közösségben. Kiröhögne, ha ezt mondanám. Nem is tudom, nem vagyok én erkölcsprédikátor.

– Legyen katona, fiam. – Már töltötte is a rubrikákat, lassan dolgozott. – Ne ijedjen meg. Ha előjönnének a panaszai, keressen meg engem. – Átnyújtotta az igazolópapírt a fiúnak, aki félszegen fölállt, kicsit meghajtotta magát. Száját kicsit nyitva hagyta, mintha mondani akart volna valamit, de aztán csak elköszönt.

– Van magának szeretője, Hudák?

A fiú visszafordult, szeme élénken csillogott a szemüveg mögül.

– Na, legyen okos. Ha szereti magát, megvárja, ha meg nem, jobb is…

Hudáknak tényleg volt szeretője. Ez különösen akkor érződött, mikor a szolgálat rászakadt. Fölfoghatatlannak tűntek az előző hetek. Ha van súlyos lelkigyakorlat a szerzeteseknél – az amolyan testi gyakorlatnak tűnt, melynek a civil szemében semmi értelme. Rend. Óraműpontosság. Minek? Hudák is megszokta az életben, hogy a kapkodás könnyed felhői közt éljen. Itt most ilyesmiről szó sem lehetett. Nem lehetett kapkodni – de sietni kellett. Hogy kész legyen. Kelés, torna, rendrakás, takarítás, gyakorlatok, kiképzés – ment az óramű. Fizikailag kimerült – de ez érdekes módon inkább kellemes volt, mint rossz. Délután hatkor már támolygott. Eltelt a nap. A kóválygásban, ami a fejében volt a fáradtságtól, nem is tudott gondolkodni. Csak később. Amikor takarodó után kinyújtóztatta tagjait, akkor nem tudott elaludni. Akármilyen hullafáradt volt, csak a társak egyenletes lélegzését hallgatta, érezte a nyűtt pokrócok átható szagát, s egyetlen pontot figyelt, a fölötte levő ágy egyetlen pontját, egy rozsdás csavart az összetartó léceknél. Úgy tetszett – ez elviselhetetlen. Fölösleges, bosszantó. Hogy két évig így éljen… – ezt nem bírja ki.

Verejtékben úszott. A gyakorlatokat, a test megfeszítését egész tisztességesen bírta. Éjszaka ellepte a verejték. Kitakarózott, hideg volt, betakarózott, megfulladt. Nem testi veríték volt ez – lelki. Mintha a pórusokon a lelkét izzadta volna ki. Ilyenkor belenyilallt a gerince, mint éles tű szúrt a háta tengelyében. – Persze itt nem hisznek az embernek, az az alezredes is, akármilyen rendes tag volt, csak bepasszírozta ide. – Visszaemlékezett gimnazista korára, amikor a tornát legtöbbször elbliccelte. Ilyenkor ketten-hárman kisurrantak az iskolából, bevették magukat egy közeli vendéglőbe, és hamar lehúztak két-három korsó sört. Milyen szabadnak érezte magát! Valami bajának csak kell lennie a gerincének, ha ilyen kutyául fáj. Erre még jobban elöntötte a veríték. Ázott benne. Csak a rozsdás csavart bámulta, és törölgette a homlokáról a szakadó vizet.

Meg aztán, itt hülyének tartották. Ő volt a hülyegyerek.

– Sportolók? – nézett körül fanyar arccal egy reggel Böller szakaszvezető.

– Ferenczi János, jelentem, futballoztam… A járási bajnokságban játszottunk…

– Varjas Béla, jelentem, kézilabdáztam… A Törekvés ificsapatában…

– Szemlő Tibor, jelentem, úsztam, a Kecskeméti SC-ben, egész jó időket…

Nevetés.

– Helyes… – mondta fanyar arccal Böller szakaszvezető. – Tulajdonképpen nagyon helyes. Itt is lesz sportolási lehetőség. Adamics fölírja magukat. Jó csapataink vannak… A hadsereg nem megvetendő sportterület… Nos, ki sportolt még? Nem szégyen a sport.

Hudák nagy nehezen előbátortalankodott.

– Hudák Lajos, jelentem… – elhallgatott.

– No, Hudák, mondja.

– Nem tudom… hogy…

– Nem tudja, hogy sportolt-e?

Nevetés támadt, a szakaszvezetőnek is tetszett a helyzet.

– Hát valamire csak emlékszik, hogy mit csinált? Mégis? Libaőrzés – nem sport. Futás a lányok után – sport, de itt honorálni nem tudjuk… – nyugtázta a nevetést. – No, legyünk komolyabbak, bajtársak. Mezei egerek begyűjtése, puszta kézügyesség, azt csak éleslövészeten számíthatjuk be. No, Hudák, mégis, mit sportolt?

– Sehogy sem tudom eldönteni…

– Remek. Nem tudja eldönteni, hogy sportolt-e? Mit tegyünk? Írjunk egy levlapot az édesanyjának, hogy sportolt-e a kisfia? Vagy fölkereshetjük a tornatanárát.

– Föl voltam mentve tornából…

– Jaj, csak ezt ne mondta volna… – Böller a hasát fogta nevettében. – Itt is fölmentést akar? Azt én nem tudom elintézni… Jaj, ez nagyon jó… Azt akarta talán mondani, hogy repülősnek akar jelentkezni…

– Nem, szakaszvezető bajtárs, nem akarok repülős lenni. Tériszonyom van.

– Jaj, Hudák, maga remek fickó. Maga az én emberem. Le kell győzni a tériszonyt. Holnap majd megtisztíthatja az emeleti ablakokat… Adamics, írja föl, ne felejtse el.

Ekkor már derült az egész szakasz.

– Szakaszvezető bajtárs, én sakkoztam.

Egy pillanatnyi csend lett, aztán kitört a röhögés. Föllazult a rend, egymás hátát csapkodták a legények. Kiabálások hallatszottak mindenfelől.

– Én gomboztam, szakaszvezető bajtárs!

– Én rendszeresen jártam a dodzsembe!

– Nekem selyemhernyó-tenyészetem van!

– Én snúroztam, szakaszvezető bajtárs! Nagyon jól snúroztam! Én voltam a környék bajnoka!

– Elég! Hudák, Hudák, maga remek ember. Magának gyakorolni kell. Magának sakktábla kell. Hol vannak fehér-fekete kockák az épületben? No, hol vannak?

– Az ebédlőben! – kiáltották a katonák.

– Úgy van. Maga fogja mindennap felmosni az ebédlőt. Az egy óriási tábla. Hát magának gyakorolni kell!

Így aztán hamar hülyegyerek lett Hudák. Valóban ő mosta fel az ebédlő nagy kőpadlóját, valóban meg kellett tisztítania az emeleti ablakokat. De ez hagyján volt. A Honvéd sakkcsapatban hamar fölfedezték, hogy a legjobb sakkozók egyike. A vicc elmúlt felőle, megmaradt a sakk. Háromszor egy héten délután sakkedzés volt, akkor ő kibattyogott a tiszti házba, és edzett. Könnyeden játszott, sokkal jobban tudott játszani, mint a többiek, de ez csak a kárát okozta. Felettesei, akik a sporttal foglalkoztak, megbecsülték. No de akiket megvert, akiket legyőzött, azok aztán odabent kibabráltak vele. De ez csak amolyan sportbosszú volt, el lehetett viselni. A nagyobb baj az lett, hogy lógósnak tartották a heti három edzés miatt, a raja sehogyan sem akarta bevenni – minden piszkos mellékmunkát rábíztak, volt abban W. C.-tisztítás, padlómosás, hulladékgyűjtés, minden.

Most, ahogy a rozsdás csavarra nézett, és már égett a szeme az alvatlanságtól, eszébe jutott a csókatörvény. Valahol Konrad Lorenznél olvasott a csókák hierarchiájáról. Vannak elsőrangú csókák, másodrangúak, ötödrangúak. Az elsőrangúak uralják a terepet. Azok elől a másodrangúak is háttérbe húzódnak, finoman helyet adnak nekik, ha egy-egy kiválasztott jobb csókacsajnak udvarolni akartak. De a másodrangúak pöffeszkedtek a harmadrangúak előtt, elzavarták őket a jobb falatoktól. És így tovább. Kialakult a csókabirodalom… Voltak aztán egészen alrendű csókák, akiket épp hogy megtűrtek a telepen – ahogy Lorenz írta. Nos, itt is így lett. Ő lett a főcsóka, aki ügyetlenkedik a lapáttal, aki alpári szellemi foglalkozással – sakkozással – lógja el a hivatalos délutáni foglalkozásokat, aki őcsókaságánál fogva kívülálló maradt. Hudák verejtékezett éjszaka, ha erre gondolt.

Lili nem írt. Két kis lapot írt három hónap alatt. Hudákot talán ez bántotta a legjobban. A bevonuláskor még kikísérte az állomásra, rendesen könnyezett, nyakába akaszkodott. Hudák meg volt hatva. Jóban volt a lánnyal, igazi fiatalos szerelemmel. Lilit fölvették az orvosi egyetemre. Lilinek biztos sok tanulnivalója van, Lili majd egyszer csak lelátogat egy napon, bár az állomáshely kétszázhúsz kilométerre volt a fővárostól. Lili nagyon szép lány volt, hetyke, fitos orra, olvadékony természete, vállig érő haja. Hudák maga előtt látta, hogy körmöli a levelet Lili, melyben megírja, nem bírja már tovább, jöjjön haza, ha lehet, csak egy napra is, de látni akarja, hozzásimulni, úgy istenigazából.

Azon a két kis lapon is csak rövid jelzéseket adott: – Sokat gondolok rád… Sokat tanulok… Sokat olvasok… Mikor tudsz hazajönni? Szeretnék a közeledben lenni… Sokszor csókollak…

Hudák nyomta a szolgálatot. Nehezen ment. Lili járt az eszében. Mit jelent az, hogy sokszor csókollak? Semmit. Leírni könnyű. De egy árva hangot nem ír az otthoni életről, nem érdeklődik, mi van vele igazából. Már igyekezett elkerülni a szolgálatosokat, nehogy megkérdje, jött-e levél. Mert az biztos nem jött.

Ő maga is csak kétszer írt, igaz, hosszabb levelet, de abban is csak kesergett, hogy nem itt volna a helye, már ő is javában tanulhatna, meg, mire való ez az egész katonaság, mindenféle búfelejtő marhaságokat.

Három hónap után aztán decemberben fölutazott a csapattal a fővárosba. Feszengett az egyenruhában. Nézte az önfeledt és gyűrött civileket, elhúzódott tőlük a buszban. Két versenye is volt, így aztán szabad ideje nemigen maradt, csak másfél óra. Rohant Liliékhez.

– Jaj, Lalikám, te vagy az? – kérdezte Lili anyja az ajtóban. – De megemberesedtél! Gyere beljebb…

– Lili?

– Lili mennyire várt már! Persze nem tudta, hogy ma jössz. Nem írtad meg?

– Nem nagyon… Vagyis csak sejtettem, hogy jöhetünk.

– Akkor hiába is keresed rajtam. Gondolhatod, tanulnia kell. Rengeteg tanulnivalója van. Valamelyik évfolyamtársa lakásán jöttek össze, már készülnek a kollokviumokra. Tudod, mi az, orvostanhallgatónak lenni? Ülj már le, hozok neked egy pohár bort… Inni azért ihatsz, nem?

– Inni ihatok… de inkább megkeresném Lilit.

– Na, Lalikám, én azt neked pontosan megmondani nem tudom… Várj csak… Ide vannak fölírva a címek… Igen, ez lesz az… A Fiastyúk lakótelepen van valahol, igen… Thälmann utca 41. B. épület. Pontosabb cím nincs. Hogy hányadik emelet lehet? Vajda vagy Varga, nem is tudom… Azt hiszem, Vajda lesz… Vajda Sándor… Ott tanulnak. Keresd meg, rettenetesen fog örülni Lili! Na, igyál egy pohár bort azért…

Hudáknak nem sok ideje volt. Háromnegyed nyolckor kellett a Déliben lennie. Öt órakor vágott neki a lakótelepnek. A házak éppen sötétedni kezdtek, az ablakokban már itt-ott villany égett. Roppant háztömbbe került. Böngészte a kapunévsort. A színes névszalagok néhol be voltak szakadva, a neveket alig tudta kiböngészni. Bent állt aztán a lépcsőházban. Tányérsapkáját levette, megtörölte a belső szegélyét. Végigjárta az emeleteket, két helyre becsöngetett, majd mentegetőzve eloldalgott. Átment a szomszédos lépcsőházba, azt is végigjárta. Csak egy Vajdát talált, egy nyugdíjas házaspárt. Már hat óra felé járt. Mégis, olyan elementáris vágy vette birtokába, hogy hajszolta a lépcsőket. Egyik lépcsőházat futotta végig a másik után. Aztán minden elhomályosult.

A katonai kórházban ébredt föl. Jó éterszagú levegőben.

– Nincs nagyobb baja, ne ijedjen meg – egy fából faragott arcú katonaorvos állt fölötte.

– Vissza kellett volna mennem a ma esti vonattal…

– Most ne ezen izgassa magát… Pihen egy-két napot, aztán utazhat.

– Szöllősi alezredes elvtárs nem itt dolgozik?

– De, de… itt dolgozik… Holnap reggel bejön. Ismeri?

– Nem… azaz, csak egyszer találkoztunk… ő volt a sorozási döntőbizottság elnöke akkor…

– Jól van… Reggel szólok neki, hogy szeretne vele beszélni. Most pedig aludnia kell…

Hudák magára maradt az éjszakai kórházi szobában. Kintről éles lámpák sütöttek, itt is ugyanolyan nyögések, horkanások voltak, mint a táborban. Hudák gerince nyilallt. A fene egye meg… Már egész belejöttem pedig… Tényleg ilyen szar alak volnék, hogy nem való vagyok emberibb megerőltetésre? Igaz, talán most már elhiszi nekem az az alezredes, hogy föl kell menteni… Ez az évem már elveszett az egyetemen, de jövőre nekilendülhetek. Meg hát a civil élet mégsem katonaság. Mit csinálnak most a többiek? Maga előtt látta Mestert, a hangadót, aki öklömnyi fejével uralta az egész lakóteret. Biztos hőzöng most is. – Hol a fenében van ez a Hudák? Agyonsakkozta magát? Vagy egyszerűen lelépett? Hiányzik az a szemüveges pofája… És ki fog sakkozni az ebédlő kőpadlóján? Emlékeztek, mikor rongyokat meg partvisokat meg szappandarabokat rakott ki az ebédlőben, és négyünket is megvert a rongy-szimultánban? – Hát esze van… – mondja alá Kanóczy, kaján arccal. – Csak, nem tudom, a gerince… – Röhögnek a srácok. A csókatelep. A csókatelep kezd átalakulni. Rendeződnek az értékek, mit értékek? Együtt vannak, bizony ez a nagypofájú Mester nemegyszer kihúzta már a slamasztikából… Na mindegy. Most nem ezen kell tűnődni. Holnap Szöllősi alezredes belátja, hogy ő visszacivilesedik. Nem is rossz. És végre megtalálja Lilit.

Másnap reggel átkísérték Szöllősi alezredeshez. Ugyanúgy ült, mint elsőre. Kezével az arcát dörzsölte. Előtte rubrikák, orvosi lapok, jelentések meg egy sztetoszkóp hevert.

– Mi van magával, Hudák?

– Nem tudom, alezredes elvtárs. Ilyen sosem fordult elő velem.

– Mi van a gerincével?

– Hát… az megvan.

– De, fáj, mi?

– Fájni kissé fáj…

– Gondoltam. Most azt gondolja, na, kifogtam az öregen.

– Nem gondolom azt, alezredes elvtárs.

– Most már csak komolyan kell vennünk a maga panaszait, igaz?

– Eszembe se jutott, alezredes elvtárs. Csak…

Csak – gondolta Szöllősi. – Újra megvizsgálták a fiút, valóban fizikoterápiára kell járnia, úsznia kell, rendbe kell hozni a gerincét… Mit mondjak neki? Hogy még egy kis kitartás, és történik valami? Nem vagyok erkölcsprédikátor. Hacsak a gondolatomba nem lát. – Nézte a fiút. Értelmes, fényes szeme csillogott a szemüveg alól. Szőke tüskehaja villogott a beeső reggeli fényben. – Hinni kell, fiam… – Ezt kéne neki mondanom, de ez olyan vacak általános szöveg. Magának kell rájönnie valamire. A katonaság nem büntetés. Egy forma, melyben életre szólóan meghatározódhat az ember… gerince… – Most biztos azt akarja, hogy fölmentsem.

– Csak? – kérdezte vissza Szöllősi.

– Csak… szeretném, ha ma visszautazhatnék.

– Nofene. Pihenjen pár napig. Magára fér.

– Nem akarok pihenni. Vissza akarok menni.

– Nem kell annyira sietnie.

– Nem sietek, csak… Kedden nagygyakorlat van… és…

– Ne nevettesse ki magát, Hudák… Azt akarja mondani, maga mindenáron részt akar venni a nagygyakorlaton… Maga épp az az ember, aki – ahogy az ének mondja, nem élhetek muzsikaszó nélkül, nem élhetek katonaság nélkül – maga ezt énekli.

– Nem akarom ezt énekelni, alezredes elvtárs… Hogy mondjam?

– Mondja csak…

– Talán badarságnak hangzik… Nem akarok különbözni… alezredes elvtárs…

– Nofene…

– Így van. Én ott afféle hülyegyerek vagyok. Sakkozom, tetszik tudni. Nem vagyok rendes katona, mert egy héten háromszor edzésre járok, míg a többiek güriznek… Utána hülyegyerek vagyok… Érthető… Még csak jópofa sem vagyok, hogy helyrehozzam azt a bűnömet, hogy sakkozom… Nem én akartam sakkozni, de a csapatunknak jól jön.

– Hányadik helyezett ott, Hudák?

– Második meg olykor első…

– És az baj?

– Hát… nem csak előny, alezredes elvtárs.

– Ühüm… Mit akar?

– Visszamenni, alezredes elvtárs. Csütörtökön versenynap.

– Szóval sakkozni akar? – nevetett az alezredes, rőtpiros arca bizalmaskodó mosolyra húzódott.

– Nem sakkozni, csak… Nyerni.

– Nocsak. Nyerni.

– Szóval… Drukkolnak értem a srácok. Lehülyéznek, kicsúfolnak, de a versenynapon csak a tiszti ház körül ődöngenek, hogy nyerek-e? Hogy… nyerünk-e?

– Hudák, csak nem lesz magából katona?

– Nem lesz, alezredes elvtárs, arról biztosíthatom. Csak… az ott egy brancs, ha szabad ezt mondanom. Egy ilyen-olyan, de haveri társaság. Egy csókatelep.

– Micsoda?

– Csókatelep. Biztos tetszett olvasni Konrad Lorenz könyvét. Ahogy a csókák élnek. Kialakul egy rend. Egy beosztás. Ha nem is éppen a legdemokratikusabb, de együtt mégis egy csókarend. Minden csókának megvan a maga szerepe. Én is egy csóka vagyok.

– Főcsóka.

– Vagy alcsóka. De beletartozom a csókatelepbe. Megvan a helyem. Nem biztos, hogy az a hely, amit az életben majd elfoglalok, de egy hely.

– Maga nélkül leállna a század! Az ezred. Az egész hadosztály… – nevetett az alezredes.

– Nem állna le… De… tartozom valahová. Valakinek. Nem túl nagy szerep, sokszor igazságtalan is, és a pokolba kívánom az egészet… De ma éjszaka, mikor behoztak, mert rosszul lettem, nagyon szégyelltem magam… Hogy nem bírom ki. Mit nem bírok ki? Hogy katonának kell lennem? Nevetséges. Valahogy egyetlen pillanatban világossá vált, hogy helyt kell állnom. Nagy szavak. Helyt kell állnom? Egyszerűen, egy mederben, egy rendben kell élnem, el kell fogadnom valamit, amit kimértek rám. Nem lehet folyton kibúvót keresnem.

Az alezredes nézte a fiút. Kórházi köntösben ült előtte, előreejtett vállakkal – talán csak hősködik. Most kellene neki azt mondanom, ne túlozza el, Hudák, még valami baj lesz… Pihenjen egy-két hetet… Aztán azt mondta:

– Hudák. Nem szégyellem bevallani, megszerettem magát. Úgy érzem, nem akar engem átverni. De, ami még fontosabb, nem akarja magát sem átverni. Ne legyen nemzeti hős…

– Ó, nagyon messze vagyok én attól, alezredes elvtárs.

– Tudja, van Szlovákiában egy ember, egy csontkovács. Mindenféle legendák járnak róla. Hogy egyetlen mozdulattal helyrerántja a rossz csigolyát, egy gerincferdülést, meg belgyógyászati panaszokat is gyógyít, úgy ért az emberi testhez. Vagy a lélekhez? Sarlatán, lehet, hogy sarlatán. De sokan hisznek benne. Az életben is vannak ilyen csontkovácshelyzetek. Amikor helyre rándul az emberben a lélek. Függőlegesbe kerül egy gerinc, egy elképzelés, egy kitartás. Sokszor a legelviselhetetlenebb helyzetekben… No, ezt csak úgy mondom… Nem is tudom, hogy miért mondom. Talán, mert megszerettem magát, Hudák. Ha bármikor panasza lenne, kérje magát hozzám. Gondom lesz magára.

– Vissza szeretnék menni, alezredes elvtárs.

Szöllősi megint a rubrikákat töltötte ki. Kezet fogott Hudákkal. Az lehajtott fejjel indult kifelé.

– Van magának szeretője, Hudák?

A szőke fiú visszafordult.

– Hát most éppen nem tudom eldönteni, alezredes elvtárs.

Átkozta ám magában az egész csontkovácsságot Hudák a nagygyakorlaton. Izzadt, alig bírta emelni a vállát. Az éjszakában kúszott, mint a gyík, szemüvegét belepte a verejték. Milyen egyszerű lett volna, ott annál a rendes hapsinál a kórházban. Két hét pihenő! Most az életét adta volna érte. Talán föl is mentették volna, jövőre már a főiskolán flangálhatna szabad civil lélekkel. Kúszott. Elöl kiabálásokat hallott. Böller ordítozott.

– Nem lemaradni, anyámasszony katonái! Most nem sakkozni kell! Kúszni, az isten fekete egét rogyassza rátok! Hudák! Hol a francban kúszik maga? Azt akarja, hogy az egész szakaszt sittre vágják holnap maga miatt? Vagy lábdominózni akar? Mért nem maradt a kórházban, ha kétszáz méter után összeszarja magát! Előre, az ördög fenekébe! Holnap dominózhat!

Ezekért jöttem vissza – gondolta Hudák keserűen. Ez aztán igazán megérte. Megint letolnak, mint egy pengős malacot. – S letörölte a verejtéket a szeméről. Bepárásodott a szemüvege. Meglendítette magát. Nyilallt a gerince. Összeszedte minden erejét. Kígyóztak az izmai. A hátizsák verte a veséjét. A vállszíj belevágott a csontjaiba. Csontkovács! Menjenek a fenébe! Az öreg a prédikációival, ez a Böller meg az ordításával! Mi a célja ennek az egész kúszásnak? Mi a nyavalya az értelme? Tovább kúszott, egészen elöl járt. Két gally a pofájába csapott, eltörte a szemüvegét. – No, most már alig látok. – Visszaillesztette, és a törött szemüvegen keresztül próbálta megtalálni az irányt. Balra, igen. Még hetven méter… még hatvan… Ötven… Nem, ezt nem bírom. Szemei elhomályosultak… Tovább kell kúszni. Elöl kiabálások. Csak nem neki kiabálnak? Most nem volt ideje arra figyelni, csak látta maga mellett a karokat, lábakat, egymás mellett. Elhagyta őket. Kúszott. Kar, láb, has, kar, láb, has… Még húsz méter… A társai fölugráltak a helyükről, ő is célba ér, a csontkovács mindenit! Célba ért, fölugrott fektéből, és rohant előre… – Hurrá! – kiáltotta, és visszhangzott körülötte még kétszáz torok.

Támolyogva álltak a parancshirdetésen. Hudák egy szót sem értett. Csak el ne zuhanjon. Gerince bizsergett, csöpp fájdalmat sem érzett. Szétoszoltak.

– Hudák, maga remekül dolgozott. Mi van magával? Csak nem akar bajnok lenni? És eltört a szemüvege? Hát, magának holnap sakkozni kell, az Isten áldja meg! Ne féljen, reggel behozom a bátyámét, annak is kétdioptriás van… De aztán nyerjen nekünk! Mi nem akarunk leégni! Maga az egyetlen a századból, aki sakkozni tud! Jobban drukkolunk, mint a gyakorlatért! Ne hozzon szégyent ránk! Öt nap szabadságot kap, ha nyer. Holnap hozom a szemüveget, Hudák!

Hudák nyert is a kölcsönszemüvegben, bár a végén le kellett vennie, mert már könnyezett Böller bátyjának az okuláréjától. Ünnepelték, a hátát veregették.

Az öt nap szabadság alatt alig találta meg Lilit. Lili élte a maga világát. Végül a Fedett uszodába mentek ki, ott volt az orvostanhallgató haveri társaság. Hudák feszengett. Lili édes volt, enyelgett, akivel csak lehetett, a fürdőmesterrel, Vajda Sanyival, évfolyamtársaival, még a vízzel is.

– Te szemüvegben úszol? – kérdezte nagy komolyan az egyik orvostanhallgató.

– Nem. Le szoktam tenni.

– Ne cikizzétek már, Béla – süvített Lili hangja a partról, lábkörmei bíborpirosra voltak festve, lábfejét egy társa combján nyugtatta, ő meg hátrahanyatlott, hogy a medence széléről a vizet elérje a karjával. – Ő katona. – Lili fölegyenesedett, nyitott fogsorát megvilágította a tetőn beeső reggeli fény. Összekulcsolta a kezét, kifeszítette a mellét, önkéntelenül is kellette magát. – Ő nagyon komoly katona. Mi meg lógós civilek vagyunk – nevetett. – Lali, hozz már nekem valami italt. Egy kis vodkát.

Hudák elvonult a fürdőmesterhez, szerzett egy kis italt egy lapos üvegben. Vitte Lilinek, aki fölnyúlt először az italért, aztán a fiú nyakáért, és szájon csókolta Hudákot.

– Te, főtörzs! Ne haragudj, hogy nem írtam, annyit tanulunk… Fizika, kémia, ez rohadt nehéz az első évben… De azért rendes vagy, hogy hazajöttél. Ugye, értem jöttél haza?

– Persze, érted – mondta csöndesen Hudák. A lány olvadékonyan nézett a szemébe.

– Gyere – mondta neki Lili, fölhúzódzkodott. – Van itt egy kabin. Az egy olyan magányos hely, tudod… Mindjárt visszajövünk. Annyi brómot csak nem kapsz? Itt van a fürdő végében. Nem veszik észre a srácok, ne félj… Szeretsz még?

– Hogyne szeretnélek.

– Pfuj. Hogyne szeretnélek! Ilyeneket mondani egy pásztoróra előtt. Van benne egy gumimatrac. Csak nem félted a gerincedet? Apropó, megvizsgálom a gerincedet. Tényleg, helyrejött már? – Lili egészen közel állt a fiúhoz, melle az ő nedves testéhez ért. Olvadt szemmel nézett a fiú arcába, nem is a szemébe, hanem az arcbőrét nézte, a száj mozgását, az orr görbületét. Úgy állt előtte, mint egy filmszínésznő, szája kissé szétnyílt. – Na. Megvizsgálom a gerincedet. Értek már valamit az anatómiából, hidd el… Csak nem félted a gerincedet. Nem is kell mozogni. Csak fekszünk csöndesen… Lali… – két tenyerét a fiú mellkasára tette, mint egy jó barátnak, gyöngéden. A fiú hátralépett, Vajda Sanyi lábfejére.

– Nem tudsz vigyázni? Agyontaposod az embert? A nagy fene szerelemben még azért vigyázhatnátok másokra. Inkább vonuljatok el a hetesbe. Ott nem kell függőlegesen lenni, vízszintes testhelyzetbe hozhatjátok magatokat.

Lili visszaült a medence szélére, hátrahanyatlott, fejét a víz fölé lógatta, kezével a vizet érintette, mint valami testi habjátékot. Alig tudott mit kezdeni magával. Oldalra fordult lábfejével Sanyi haját birizgálta. Aztán hasra feküdt, lábával az égre kalimpált. Aztán megint hanyatt, combjait lassan ringatta, talán csak a kis ital férkőzött az agysejtjei közé. Nyakát a víz fölé lógatta, mint egy áldozati madár. Onnan nevetett Hudákra, régi szerelemmel.

– Alig tudtam azt a farmert megszerezni, ezerkettőért – mondta egy összegörnyedt fiú. – A prof azt mondja tegnap, honnan van magának ennyi pénze, Molnár? Egy farmerért ezerkettő? Nem járhatok rongyokban, professzor úr, mondtam neki, erre aztán elhallgatott. Ha láttátok volna a képét!

– Én nem megyek ma politikai szemináriumra, ne haragudjatok. – Csivitelt egy szőke lány, szemhéja mélyzöldre volt festve. – Unom. Azt a sok marhaságot, amit összehordott az a hapsi. De még ha ő maga hinne benne…

– Ma este fölugrunk a Fortunába, Lili! Tudod, ahol a múltkor voltunk. Ahol az a néger dobos van. Mutasd meg Lajosnak, talán megjön a kedve…

Nevettek. Lili a térdét csapkodta, hátrabukfencezett. A többiek derültek. Lili a vízben eltűnt, fölbukott.

– Ne ijedj meg, Lili nagyszerűen úszik – mondta Vajda Sanyi, és egy nagyot húzott a vodkás üvegből.

Lili lebukott, fölmerült, kapkodta a levegőt.

– Meg ne halj nekünk!

Nevettek.

Lili csapkodta a vizet, fuldokolt.

– Ne hülyéskedj.

– Ne játszd meg magad!

– Nézd, nevet közben!

– Gyerekek, azért szólni kellene az úszómesternek!

– Az úgyis be van rúgva.

Lili elmerült. A többiek hahotáztak.

– Most vesz egy mély lélegzetet…

Hudák egy hatalmas pofont kevert le Vajda Sanyinak, aki ettől térdre esett. Aztán Hudák beugrott a vízbe. Alábukott, átfogta Lili testét, magához szorította. Kiemelte a víz fölé, hogy lélegzetet kapjon. Alig bírta, gerincébe belenyilallt a tű. – Nem fogom tudni partra vonszolni – villant át az agyán. A finom női test ráomlott, a víz hullámzásával. Úgy érezte, elmerül vele, valami világos örvénybe. Ereje utolsó megfeszítésével a lépcső felé vonszolta.

– Ne vigyél még ki, Lali – suttogta lehunyt szemmel a lány. – Fogj át… Még egy kicsit fogj át. – Megcsókolta a fiú nedves száját.

Hudák elrugaszkodott, a lépcsők felé rúgta magát. Egyenletesen, nehezen úszott. Még nyolc méter… A fene a gerincemet… Mintha kettétört volna. Aztán elállt a zsibongó fájdalom, kilépett a partra.

Lili hangja sivított utána.

– Lali, hova mész? Gyere vissza, ne légy már ilyen bolond!

Hudák lerázta magáról a vizet, egyenletes léptekkel ment kifelé, a kövön ott voltak vizes lábnyomai.

Szöllősi alezredes a levélcsomóra nézett, elfintorodott. Mennyi hivatalos marhaság. És lassan mennie kell a műtőbe. Mi ez a levél? Egészen gyerekes írás. Föltépte a borítékot.

„Alezredes elvtárs! Talán nem emlékszik már rám. Hudák Lajos vagyok. Köszönöm… Megvagyok. És üdvözlöm a csontkovácsot!”

Az öreg nézte a borítékot, a gyerekes írást, itt-ott már kiegyenesedtek a betűk, felnőtt formájúra.

– Alezredes elvtárs… Mennünk kell a műtőbe…

– Persze… Készen vagyok…

Fölkelt, megsimította a haját, előrelépett a reggeli fénybe.

Végeredményben író vagy

A kerítés második léce szürkére volt festve. Riadót fújtak. Szokatlan volt a hangja a trombitának, vijjogott. Ottó alig akarta meghallani. Aztán kiugrott, az ágy szélére ült. Sorba szedte a ruhadarabokat, s lassan kitisztult a feje, s ez az egész most komédiának tűnt. A trombita harsogott tovább, mintha cirkuszban lennének.

– Siess – szólt be Kravát, a százados.

Ottó bólogatott magában. Persze hogy sietek. A nyári csizma megroggyant, bőre gyűrődött volt bokában. Beleütötte a lábát, aztán fölegyenesedett. A zubbonyon végigfutott, az egyes aranygombokon megütközött a sötétség.

Ő vezényelte a századot. – Nem tudok vezényelni – folyton ez járt az eszében. – Mindig elakad a hangom. – Barátaim – ezt szerette volna mondani –, legyünk tekintettel egymásra. Aztán mégiscsak előbbre jutottak, harsány csendben haladtak az országúton. A fekete bokrokból ellenség meredhetett, akik régen lelőhették volna őket, mint a kutyát. De nem lőtték, nem volt ott senki.

Mikor az egyik távoli tisztáson egymás mellett hasaltak, Kravát azt mondta Ottónak:

– Délután inni kellene valamit a kantinban.

– Nincs is kantin – gondolta Ottó, semmi sincs, csak katona és katona. Ahogy körülnézett, sötét katonákat látott, világos arccal.

– Jó – felelte azért, főhadnagy volt. Tovább kúsztak.

– Te – kérdezte a parancsnok lassan –, végeredményben te író vagy, nem?

Ottónak egy gyökérágacskába akadt a derékszíja. Rántott egyet. – Persze. Az író az az ember, aki – mit is tükröz a valóságból? – Emlékezett Julcsira, aki olyan jól felelt az egyetemen ezekre a kérdésekre, most is szerkesztő a Daily News-nál. Ki is az író? Úr ír. Ez a régi, hülye mondat jutott eszébe. De ez sem tökéletes. – Rohamra! – kiáltotta mellette a századparancsnok, s ő is szedte a lábait. Nem tudott odafigyelni. A balszárny elszakadt. Oda kellett volna káromkodnia, istenesen. De csak annyit mondott, gyerünk, emberek. Látszatigyekvéssel kiegyenesedett az arcvonal.

Az író – olyannak érezte a szemét, mintha darázs csípte volna meg. Égett a portól és nemalvástól. Harmadik éjjel volt riadó, zászlóalj-rendelkezésre. A gimnáziumban be volt írva a tankönyvbe, hogy ki az író. Úgy volt ezzel, mint a felnőttséggel. Gyerekkorában olyan evidens volt a felnőtt ember. És most ő az. És nem érzi, nem érti. Van-e nála nagyobb ember? A gyerekek biztos elég nagynak tartják. Mondhatni misztikusnak, sokértelműnek. Neki meg törpék. Az író meg tudja írni… – sorozat hallatszott.

– Előre! – milyen aktív ez a Kravát. Igaz, hogy ez a foglalkozása. De ennyire?

Most a fényjelek felvillanása közt alig maradt ideje, hogy gondoljon valamit. Mint egy nagyobb indiánosdi, zajlott le a gyakorlat. Futkostak az emberek, s a tervszerűség neki nagyon homályos maradt.

– Végeredményben te mindent meg tudsz írni – mondta Kravát, amikor már visszafelé jöttek, élén a századnak. – Mindent – gondolta beleegyezően Ottó. A faluban ötöt harangoztak. Az író mindent meg tud írni, a rajzoló mindent le tud rajzolni, még olyat is, ami nincs. Hát erre való tulajdonképpen ez a játék.

– Sokat gondolkoztam ezen – Egy-kettő, egy-kettő – az „e” hangot erélyesen elhúzta Kravát. Visszamaradt most kissé, a csapat felé, és igazította a szemével, hangjával a fiúkat. Ottó tétován, de csak baktatott a holt ütemre. Kravát újra hozzá zárkózott.

– Mi az, amit te meg nem írnál – mondta. A korai nap meghúzta léniával a magas kerítésen a vonalait.

Bekanyarodtak a tábor területére.

A sör habzott, aztán elült.

– Szervusz – mondta Kravát, és odacsattantotta az asztalhoz a korsót. Ottó figyelte, türelmesen végigböngészte, mi kivetnivaló is lehet ezen az emberen. Az arca? Nem. A szíve? Nem. A foga? Á. Rendben van most is az öltözete.

– Megváltozott azért a haditechnika – mondta Kravátnak. – Az egyén jelentősége csökkent, a gondolkodás országos szintje pedig…

– Ne hidd – intette le Kravát. – A katona az katona. Nem köménymag, Északi-Jeges-tenger, bőregér, hanem egy szál fiú. Érted?

– Persze – mondta békésen Ottó. Hallotta ezeket a vicceket a reggeli kiképzés közben Kraváttól. De nevetni ott sem volt szabad, csak mosolyogni.

– Nincs különbség, én mondom. Az igazi bátorság! Az egyéni bátorság; ma is ezen a szalmaszálon függ az országok sorsa. Csak most a politikus egyed bátorsága. Persze azért fejlődtünk.

Még egy korsó sört vittek oda maguknak. A széles sátorban már egy pár ült, tisztesek. Tisztelettudóan ittak, kicsit vörösen.

– Végeredményben – ez volt a szavajárása – semmi sem változik. Ész, szív, jellem. Te is tudod.

– Persze – mindig beleegyezett ezekbe a parancsokba.

– Ez a Soltész rendes srác. Ellátja a ma esti szolgálatot. Van benne vagányság.

Ottó Soltészra gondolt, fiatal alhadnagy volt, tele ambícióval, most került a századhoz, tényleges. Bal szemöldöke fölött van egy fekete pont. Máskülönben az ember még tizedesnek se nézné.

Közben Kravátot elhívták a pulthoz. Valamit odahajolva hallgatott. Ottó kizökkent a katonaságból, szerette volna összegezni a gondolatait, melyek a regényre vonatkoztak. De a lábaiba szállt az ész, szinte zsibbadt a fáradtságtól.

A százados megint hozott sört, s elég színesen beszélt a haditechnikáról. Nem volt értelmetlen ember.

– De nem ez a lényeges – mondta.

– De, de… Igazad van – Ottót felvillanyozta a beszéd. – Itt oda kell figyelni. Ez szép. A katonaság azelőtt figyelmetlenség volt…

– Várj. Mondok valamit – Kravát gyöngyözött a haja mentén.

– A haditechnika pedig a tudomány kezében van.

– Te… Van nekem egy nagyon édes ismerősöm – szakította félbe a parancsnok.

– Igen.

– Sokra jutottunk, előrejutottunk, ugye, de most még előbbre kell jutnunk. Itt lakik a városban, szép házuk van, oda járok.

– Igen – mondta Ottó. – Itt lakik a városban.

– Én már – elővette a felső zsebéből a borítékot, és lassan kibontotta, a finom kék papír zizegett – írtam bele. Arra gondoltam… végeredményben te író vagy, öregem.

– Hát, igazán megtisztelsz…

– Ne, ne tiltakozz… Olvastam én már tőled kritikát a Népszavában.

– Igen.

– Nézd – súlyos, vastag papír feküdt előttük. – Jaj, nehogy itt a sörbe tegyem. Megszárad. Na. Az első oldal megvan. De ide be – szétnyitotta a papírt –, ide be kellene valami szép. Vers vagy efféle.

– Vers?

– Az. Nagyon szereti az irodalmat.

– Nem értem.

– Hát írj valamit, kérlek. Gördülő, szép sorokat.

– De én?

– Hát írtál te verskritikát is, emlékszem.

– Igen.

– Mibe kerül az neked, öregem? Ide gondolom.

Ottó hallgatott. A tisztesek tovább ittak, piros bort.

– Ide be? – kérdezte tétován.

– Igen. Nem jó? – Kravát intett, hogy újabb italt hozzanak.

– De. Hogyne – gondolkodott. – De mégis, mit?

– Ne beszélj. Hiszen író vagy. Várj. Barna, sötét, laza haja van, kék szeme. A többit tudod.

Ottó írt egy szót. Mit csináljon ezzel a katonával?

– Nagyszerű, nagyszerű… Magadra is hagylak, amíg befejezed – mondta Kravát, és visszaállt a pulthoz.

Ottó kék szemekre gondolt, melyek vízszínűek voltak, és a csomós, barna hajra. De írt valamit.

– nem, ez nem jó. Áthúzta óvatosan a feketét, ilyen hülyeséget, barna hajad csupa fény… Mindig rád gondolok én…

– Szép – kiáltott a százados. – Te. Rajzolni is kéne. Szereti a rajzot. Te végeredményben művész vagy.

Ottó tiltakozott, de nem sokra ment.

– Valamit, akármit. Szeretni fogja. A katona nem bőregér – mondta Kravát.

– De – gondolta Ottó. Két galambot rajzolt, inkább bőregérre hasonlítottak, föl egy csillagot, amiből sugárzott rájuk a fény.

Kravát megölelte.

– Ez az, ez kell. Ez a győzelem. – Hálálkodott. – Aranyos vagy, kedves vagy. – Szépen nyálazta a százados a borítékot. – Ennyi mindent.

– Tehetünk egymásért kevesebbet? – kérdezte Ottó.

– Igazad van, igazad van, remek. Elküldöm még ma. Ne haragudj. Rohanok is. – Elment.

Másnap Ottó két nap szabadságot kapott.

Katonabecsület

– Nem panaszkodom, nehogy azt higgye.

– Dehogy hiszem.

– Ervin nem visz sehova. Olyan örömmel jöttem ide… Gondolja, amíg áthelyeztek. Itt nem volt tanári állás a számomra, két évig várni kellett. Megmondom, jó volt várni. Tudja, hogy van… Akkor még minden lehetséges. Ervin hazaugrott kéthetente, havonta, tele volt tervekkel… és mindig minden elölről kezdődött. Előtte is… négy évig, mint a futóbolondok kerülgettük egymást, már a házasságban is. Én a szüleimnél laktam, Ervin a kaszárnyában. Tanult, tanult és tanult, én meg otthon kislányoskodtam. Robbant körülöttünk a levegő.

– A beteljesülésre vártak.

– Kinevet.

– Dehogy nevetem.

– Nem is tudom, mért mondom el ezt magának. Ne vegye bizalmaskodásnak.

– Mért venném?

– Tudom, hogy néznek maguk az asszonyokra.

– Hogy nézünk?

– Mondjam azt, hogy ferdén? Higgye el, így van. Magukat bebörtönzi a katonaság – lelkileg. Az egyenruha nyomot hagy az emberben.

– A civilekkel jobb tapasztalata van?

– Meg akar sérteni?

– Na, ez eszembe sincs. Ne tételezzen fel rólam ilyesmit. Nyersen fogalmaztam.

– Nyersek lesznek…

– Tudom! A szolgálat, a fegyelem kiöli belőlünk a természetességet…

– Ne gondolja, hogy ilyen primitív fogalmaim vannak a katonákról. Akkor nem mentem volna Ervinhez feleségül. Csak látom… Mindennek megvan a menete, szabálya, rendje…

– Gondolom, az életnek is. Csak talán a civil életben nem tűnik ennyire a szemünkbe.

– Ha csupa rosszat gondolnék magukról, nem is ülnék le Ervin felettesével ilyesmikről diskurálni. De végtelenül komolyan veszik magukat.

– Nem kellene.

– Tudom, hogy van. A tantestületben is, ha egy tornatanár végigmegy az udvaron a dresszében, már azt hiszi, különb valaki. Nem beszélve az orvosokról, fehér köpenyükben.

– Az egyenruhában van a hiba. Levethetjük.

– Nagy szavak. Sose vetnék le, semmiért és senkiért.

– Provokál?

– Dehogy provokálom. El vagyok keseredve. Mondjam azt, hogy nem erre számítottam?

– Mire számított?

– Mire, mire. Jól tudja, mire gondolok. Hogy mi a baj.

– Megmondom: nem. Itt ülök, kényelmesen, jó italokkal kínálnak, egy csinos asszonnyal beszélgetek teljesen fölösleges, de jópofa dolgokról…

– Maguknak csak egy nem fölösleges – a szolgálat. Az elfoglaltság. Nem kell törni a fejüket a holnapon. Végrehajtják a parancsokat, vagy parancsokat hoznak. Ó, hogy utálom az egészet!

A százados nevetett.

– Nevessen csak! Mit ért maga az egészből! – a fiatalasszony odavágta a füzetet, amit javítgatott, fölugrott, és az ablakba állt. A sötétedő ablakban mintha a válla rázkódott volna. A kinti faágak berajzolódtak az ablak négyszögébe. A korai ősz nedves párái ráúsztak a tájra, a nagy lejtőre, ami a ház alatt hevert. A tompán megvilágított udvar fényszórós négyszöge tejfehér udvart vágott ki a távolabbi sötétségből. Nyolc óra lehetett.

A százados letette a konyakospoharat, fölállt. Nézte a fiatalasszony kirajzolódó alakját a félsötét ablakban. A rövid haj tömör sisakként fogta a fejét. Egy árny. Pár lépést tett az asszony felé.

– Ne csókoljon meg! Ne! Nem akarom.

A százados mögéje állt. Vagy egy méter volt köztük. Lent az udvar négyszögében kirajzolódtak az őrpontok, valami földöntúli dermedtségbe rögzült a kivágott vidék, mint egy kivégzőhely. Az ablak üvege visszafogta a széljárás hangját is.

A szoba kis saroklámpája indokolatlanul meghitté tette a belső teret.

Az asszony agyát elöntötték az indulatok. Nem tudta, mit akar. Ha tudta volna. Másfél évvel ezelőtt költözött le férjéhez ebbe a határőr városkába – anyja a kapuban állt: „Vigyázz magadra, fiacskám” –, a tantestület minden tagja úgy nézett rá, mint a leprásra, „bezzeg a főhadnagy úr felesége zenét és éneket taníthat, csakhogy ne legyen a drágalátos férje olyan egyedül”; kuncogtak; ha egy új ruhát vett föl – „bezzeg, telik nekik”; a kisváros még mindig élte tovább a maga jól bevált, bár átalakított feudalizmusát; ő meg… ő meg egyedül maradt. Szabályszerűen. Ervint alig látja, ha hazajön, fáradt, tele van gondokkal, sokszor tizenkét órás szolgálat, nemhogy színházba nem mennek be Sz-re, de moziba se; és nincs igénye semmire; ez a legborzasztóbb, semmire sincs igénye; már el se tudja dönteni, mi a rossz: a házasság vagy a katonaság? Na de civilben ez azért nem így volna – ott vagy-vagy van; de itt van egy fő vagy-vagy, egy legfőbb vagy-vagy: egy modern Hadúr (mi azért más emberek vagyunk), ha ki se mondják soha, de benne lappang a légkörben; itt mindennek megvan a maga menete – ahogy Ervin mondaná –, előléptetés, szolgálat, előléptetés, lépcsők, hivatalosság, minden hivatalos, még a szeretkezés is (a tiszti lakások is az agyára mennek, mindenki tudja, mit cselekszik a másik), rosszabb, mint egy falu, az intimitás az udvar négyszögébe van vetve, reggel a fürdőben elnéző pillantásokkal mérik végig; a zsömle kerekebb, mint a hold – bezzeg friss zsömlét esznek –; a tantestület csak a kivételezettséget látja, kivételezettség, kivétel, közben össze vannak zárva, mint egy rezervátumban a béke harcos őrei; nevetséges: látja a földrajztanár arcán, ahogy reggelente a hogylétéről érdeklődik, hogy külön kasztnak tekintik őket, és azt a rohadt holdképű friss zsemlét irigylik, amit keserves autóval fölhoznak a hajnali úton; mi változott? A civilek nézik a katonákat. Ő meg katonafeleség, hiába akar Vivaldi-klubot az iskolában, az igazgatónő – ötvenes, helytörténeti nőszemély – csak a fejét csóválja, hogy nincs arra közönség, „hacsak a katonaságtól nem toborzol egypár jókötésű és érettségizett fiatalt, biztos a férjed el tudja intézni…” Kuncognak. A férje meg unja őket. Nyíltan. Inkább otthon gubbaszt, bezárkózik a tanulmányaiba, a hadászati technikába, ő is mintha tartana tőlük – s közben már oda a házasság.

– Hova tartozom én? – hirtelen megfordult, szembe a századossal, nagyot kiáltott. – A katonasághoz vagy a férjemhez? Utálom az egészet! Már én is katona leszek lassan! Érti maga ezt? Dehogy érti! Igaza van. Megvan a maga előmenetelével, mi gondja lenne! Én az életemet tettem erre a házasságra! Szerettem a férjemet. Okos, törekvő ember volt. Most nem tudok egy lemezt föltenni neki, hogy el ne fintorítaná az arcát. Nemcsak a nő beszél belőlem, higgye el… Megdermedtem. Könnyű magának! Egyedül van. A katona legyen egyedül. Csinálja a maga kalandjait, éljen, neki a világnak, ott van a legfőbb oltalom és cél – szolgálni! Tudom, hogy mit csinálok. Látom az arcán, ugyanaz a vonás, mint Ervinén, a biztonság, a kaszt biztonsága! Én nem akarok maguk közé tartozni!

Soltész nézte az asszonyt, közelről. Elkeseredett és igazi babaarcát, az egyenes orr szép szájvonalba szaladt, a rövid haj izzóan egybefogta az energikus arcot. A beeső fényben szép és izgalmas volt ez az arc – mindenre elszánt és fölajzott. A férfi kinyújtotta a karját, hogy visszafogja az értelmetlen dühöt, ami az asszonyban tombolt. De a nő félrelökte magától a kezét, és a lámpával megvilágított sarokba tartott.

– Ugyan, hagyjon már!

A könyvespolc aljában egy lemezt rántott elő, és a saroklámpa fényénél föltette a fényes korongra. Lehuppant a lemezjátszó melletti bő fotelba. Felsikoltottak a vonósok – Beethoven kínzóan éles vonósnégyese hangzott fel. Az asszony keresztbe vetette a lábát, összezsugorította egész testét.

Folyt a zene. Áradt, cikázott, visszahőkölt. Mintha odaszögezte volna a tárgyakat. A százados tudta, mennie kell. Elindult.

– Ne menjen el! Most mért megy el? Így könnyű megfutamodni! Lelépni. Nagyon könnyű.

A százados kiment.

A kis helyiség tele volt füsttel. A százados a tizedik cigarettát szívta, a heti beosztás rubrikáit nézte. Nem nagyon látta. A zubbony felső gombját kigombolta, pedig nem szokta. Nemcsak a szabályzat szerint, összetartottnak, egységesnek érezte magát a ruha szabályos helyzetében. Megszokta. Úgy ült az íróasztala mögött, mint egy seriff, az írásos és gyakorlati teendők megszabták az életrendjét. Szabad ember volt. Rengeteg munkája akadt, a rendelkezésére bocsátott határőr század minden reális idejét lekötötte. Komolyan vette a szolgálatát. Nemcsak a formai részét; azokat szívesen megosztotta tiszttársaival. Szemmel tartotta az országos fejlődést, nemcsak katonát, lelket akart nevelni az embereibe. Ezt még naplójába sem írta volna be szívesen. Embert faragni. Sokan nem tudják, mit kezdjenek a katonasággal. Letölteni, letölteni a szolgálati időt –; ő többre törekedett. Ő úgy érezte, a „keze közé került” fiatalokkal van mit kezdeni – ellentétben a közhiedelemmel. „Megúszni” – látta a bevonulók riadt arcán, a háromhavonként látogatók előzékeny-riadt mosolyán, ijedt kedveskedésén, ahogy a rántott csirke foszló bundáját dugdosták leesett állú kiskatonáik torkába, fényes autóikból jégharisnyákat rángatva elő a dermedt kiskatonák előtt, akik szégyenkezve félretolják vagy zsebre dugják a tömött ajándékokat; vagy „beletörődni” – mint egy kikerülhetetlen végzetbe, hogy „le kell húzni az időt”, cinikus mindent-kibírok hamisan megfeszített arcélekre gondolt, akik ugyanolyan sunyi várakozással várták idejük leteltét. Anyjára gondolt, aki a makói földeken ma is az eldughatatlan hagymáért jár ki naponta a szikkadt földekre, hogy fölnevelje rézvörös hagymáit, hogy aztán egy-egy éjjel fölkapaszkodva a rozoga teherautóra, befurikázzon hajnali háromra a dermedt Lehel piacra, és jó olcsón odaöntse arca verítékét a zsigerelő pótárusoknak. Se megúszni – se cinikusnak lenni. Nevetséges. Mi ez? Hadsereg vagy javítóegyesület? Még tiszttársainak se tudta elmondani, hogy ez – ha filozófiailag egyszer megfogalmazhatná – elv. Az élet értelme. Rend és helytállás – egy nagyobb ügy érdekében, amelynek a céljával sokszor tisztában sem vagyunk. Tartást ad – amire csak utólag jövünk rá –, emberi tartást.

– Állati hanyagok ezek az újoncok – mondta Bősze Ervin, ahogy bependerült a főnöke szobájába. – Egyszerűen állatok.

– Állatok?

– Érted – leült a szemközti székre, letette tiszti sapkáját. – Mindent megpróbáltam velük. Azt hiszed, tudják, mi a fegyelem? Fölszórták cseresznyemagokkal a bejáratot, egy tizedes elhasalt. Ki a tettes? Senki. Büntessem meg az egész bagázst? De gatyába rázom őket!

A százados nézte az emberét. A főhadnagy szőke haja elegánsan őrizte sapkája finom lenyomatát. Ervin főhadnagy rágyújtott, idegesen tépte el a szájától a cigarettát.

– Piti ügyek, igazad van, tudom, hogy mit akarsz mondani. Torkig vagyok velük. Ez határterület. Egy év után kerülnek ide. Engem nem érdekel a további sorsuk. Ez az egyetlen év érdekel. Hogy itt parírozzanak.

– Beszéltél Becseivel?

– Beszéltem, persze, hogy beszéltem. Panaszkodnak. Hogy rossz a leves, hogy túlhajszoljuk őket, hogy sose jutnak el a városba… panaszuk az van. Mért? Mi különbül élünk?

– Mért? – kérdezte váratlanul a százados.

– Mért? Mi jobban élünk? Mondjam el, hogy itt rohadunk három éve? Az egész életem tönkremegy. Ezt mondjam el nekik? A feleségemre rá sem ismerek. Te nem tudod, milyen szerelem volt ez. Évekig küszködtem, hogy lejöhessen tanítani ebbe a szemét kisvárosba, most meg alig értek szót vele. Minden baj. Hol tudok én itt neki egy hangversenyt biztosítani? Zeneszakos! Neki hiába olvasom fel a szolgálati szabályzatot!

– Baj van?

– Baj… Igaza van. Nincs senkije. Nincs társaság, az iskolában úgy néznek rá, mint a leprásra. Hozzá volt szokva egy-egy hangversenyhez, egy baráti társasághoz…

– Te szeretsz itt lenni?

– Én? Te vagy az első, aki kérdezi. Ki szeret? Ezt nem kérdezheted komolyan. Innen el… Ne haragudj. Tudom, te hét éve vagy itt. Elváltál, fiatalon. Harminchat éves vagy. Nem tudom, hogyan csinálod. De mit csináljunk? Szüljünk gyereket Sz. kispolgárságának javára?

– Kinek?

– Ne értsd félre. Itt nem kezdhetünk életet. Lehet, hogy te megkeseredtél a saját dolgaid miatt, beletörődtél, de minekünk ez nem megy. Te talán túl vagy ezeken. Becsüllek érte. De mi? Üljünk be a Trabantba, és száguldozzunk egy színházi előadásért hatvan kilométert? Pang. Rosszul mondom? Mint a húr. Elpattant valami. Na, mindegy. Hazamegyek, és a feleségem hasra fekve Beethovent hallgat. Nincs egy közös szavunk. A hármas rajjal menjek holnap?

– A feleséged rosszul érzi itt magát?

– Mindegy. Igazad van, ez magánügy. Ne haragudj. Csak kiborultam.

A kis szoba megtelt kaszárnyalevegővel. A polcokon az iratok, a fogason lógó tölténytáska, a szolgálati légkör mintha súlyos évek dohszagát árasztotta volna.

– Ne haragudj. Rossz passzban vagyok. Rossz idegállapotban, mondjam úgy? A feleségem szeret valakit.

A szolgálati szobában egy dívány volt, sötétvörös plüssel letakarva. A százados fölkelt az íróasztal mellől, fölcsatolta a derékszíját, meghúzta. Eligazította magán az egyenruhát.

– Nem akarok bölcsességeket pufogtatni, de nem szabad mindig a körülményekben keresni a hibát… Ezen magam is átestem, azért merem mondani. Régen rossz, ha a körülményekben keressük a hibát.

– Mit akarsz ezzel mondani? – A főhadnagy is fölállt, most egész közvetlenül álltak szemben egymással.

– Más dolog a gyakorlat, és más a filozofálás. Ezt akarom csak mondani. A civilek nagyon szeretnek lelkizni. Méreg. Beszélnek, agyonbeszélik a problémáikat. Te is beleesel ebbe a hibába.

– Bocsáss meg, hogy a magánéletemmel traktáltalak…

– Ne hülyéskedj. Csak mondom. De nem azért vállaltad a katonaságot, hogy ilyeneken nyúzódj. Hagyd meg ezt a tantestületnek. A katonának a felesége is kicsit katona. Na és? Olyan nagy baj ez? Minden házasságban így van, kint is. Ezt nem a mundér teszi. Két ember vállalja egymást – ha szereti. Holnap találkozunk. – Föltette a sapkáját, és kiment a szobából.

– De bölcs valaki, de bölcs – gondolta dühösen a főhadnagy. – Könnyű neki. Se kutyája, se macskája.

Másnap közös gyakorlatra mentek. A fiúkat fölszabadította a természet. A hosszú erdőkben külön rajokra osztották a századot, Ervin főhadnagy a hármas rajt vezette. Kapkodott, idegeskedett, azelőtt nem járt ezen a terepen, nem tudott jól tájékozódni. Elmúlt délidő, s még mindig nem értek el a gyülekezési helyre. Csak állt a kis csapat mögött, és összeszaladtak a fejében a gondolatok.

– Ne piszmogjunk! – kiáltott hirtelen a társaságra, indokolatlanul.

– Főhadnagy elvtárs – állt elő egy fiatal, szőke honvéd –, én erre a vidékre való vagyok. Ha itt levágunk a szekérúton, fél óra alatt Cs-be érünk.

– Mit akar? Nem akarja átvenni a parancsnokságot? Átvágunk az erdőn. Ez nem társasjáték!

A honvéd visszakullogott a sorba. Mentek tovább, a főhadnagy a térképet böngészte. Előtte mentek a katonák. A hátizsák, a szerelés meghúzta a vállukat. Szűk ösvényen haladtak. Az erdő egyre sötétebb lett.

– Na. Itt a patak. Ezen átkelünk, aztán már csak három kilométer az erdőben.

A katonái türelmesen néztek. Aztán mentek tovább.

Mi az isten van vele? Nem szokott így beszélni, most meg leordítja ezt a szerencsétlent. A szőke fiú időnként visszanézett rá, mintha jelezni akarná, hogy szívesen a segítségére lenne. Nem volt ezen az arcon semmi kajánság, akárhogy fürkészte. A fene egye meg, nem viheti át ezekre az emberekre a maga idegállapotát. Eszébe jutott, amikor ő maga menetelt így, mint a szőke fiú. Szerette a közösséget, megszerette az összetartozást, most meg a pokolba kívánja az egészet. Elszégyellte magát. A fiú vagy tíz évvel fiatalabb – nem öregedhetett meg ennyi idő alatt.

Álljt vezényelt, pihenőt adott, leheveredtek a fűbe. Magához intette a fiút.

– Cigaretta?

– Köszönöm.

Rágyújtottak.

– Azt gondoltam, át lehet vágni ezen az erdőn, és lerövidítjük az utat.

– Igen – mondta a szőke srác. – Megtévesztő ez így térképen. – Vastag ujjait a főhadnagy térképén vezetgette. – Egyszer gyerekkoromban magam is erre jöttem, aztán csak este értem a faluba. Itt nagyon emelkedik is a terep, és az út is sokkal nehezebb.

– Visszaforduljunk?

– Nem. Itt mehetnénk a patak mentén, aztán lesz egy szőlőskert, annak a hosszában hamar kijutunk az országútra.

A főhadnagy fölugrott, rátaposott a cigarettájára.

– Ráverünk, fiúk?

– Rá! – ugrottak talpra a katonák, gyorsan megigazították a szerelvényüket.

– Marha voltam – mondta ki hirtelen a főhadnagy, a katonák nevettek. Aztán nagy iramban nekivágtak az ösvénynek, hajtottak. Érezték, ember áll mögöttük.

Minden raj ott volt, mikor megérkeztek, de ők is csak egy fél órát késtek. A többiek jóízűen ebédeltek.

– Elkéstünk – mondta a főhadnagy a századosnak, aki már a cigarettánál tartott.

– Nem lényeges.

– Dehogynem. Egy másik utat erőszakoltam, de az sokkal hosszabb lett volna…

– Egyél.

Otthagyta a főhadnagyot. Végigjárt az ebédlő katonák közt, ahogy a főhadnagy így messziről elnézte, valami alapvető becsülést érzett iránta. Nem beszélt a katonákkal, csak lassan végigment köztük.

A főhadnagy idegesen kikanalazta a gulyást a csajkájából, a felét otthagyta. A feleségére gondolt. Most aztán van két szabad napja. Őneki még a hármas rajjal egy napot tovább kell mennie. A földrajztanár sündörög állandóan a felesége körül. Nevetséges. De az olyan fajta. Látszik az arcán. De a felesége nem olyan. Akkor mi ez a nagy elzárkózottság, különórák, zeneklub. Azt is azzal a fiatal hapsival közösen szervezik. Dühös lett.

A törzsről megérkezett a dzsip. Az őrnagy ellenőrizte őket, pedig soha nem szokta. A százados körbemutatott az erdős tájon, valószínűleg az ő holnapi útját magyarázza. Rendbe szedte magát, odament hozzájuk.

– Azt mondom az őrnagy elvtársnak, hogy én mennék ki a hármas rajjal D. felé. Neked úgyis volna valami dolgod a városban, nem? Bevinnéd a főhadnagy elvtársat?

– Természetesen. Jöjjön. Készen van? – Az őrnagy merően nézett rá, Ervin a századost nézte.

– Gondolod, százados elvtárs?

– Nem én gondolom, te… – Nevettek. – Na, siess, az őrnagy elvtársnak nincs ideje várakozni.

Ervin tisztelgett a századosnak.

Az autó nekivágott a keskeny útnak. Gyorsan haladtak.

– Bevigyem a körletbe? Mert én utazom tovább Sz-be.

– Nem, köszönöm. Kiszállnék az iskolánál…

Elköszöntek. A dzsip tovairamodott, Ervin ott állt a kisváros mellékutcájában, a délutáni napban alig jártak. Hiába fékezte magát, csak sietett az iskola felé. Igyekezett könnyedén haladni, de nehézkesnek érezte magát. A sarkon befordult, a tejesbolt mellett, innen már az iskola kerítése következett.

– A feleségem hazament már? – kérdezte a portástól.

– Én csak kettőre jöttem be, nem tudom. Úgy hallottam, a délutánosok kirándulni mentek. Tessék megnézni az irodán.

A főhadnagy kettesével vette a lépcsőket, mintha csak üldöznék. Akárhogy is visszafogta magát, feszült volt, ideges. A kihalt iskola rossz előérzettel töltötte el. A falakon Martinovics éles, keserű arca, Damjanich nagy szakálla lebegett. Az irodához sietett, zárva volt. Marhaság, hogy itt rohangászik egy elhagyott iskolában. Kirándulni mentek. Kész. Végigment a folyosón. A kanyarban egy hosszú hajú sráccal találkozott.

– Te… ne haragudj. Nem tudod, nem ismered a feleségemet? Bősze Ervinné… zenét és éneket tanít.

– Zenét? – A fiú kirázta a homlokából a hosszú haját, értetlenül bámult a főhadnagyra.

– Zenét. Alacsony asszony, ilyen rövid haja van…

– Ja, az a szemüveges?

– Nem. Na, mindegy. Benn vannak a tanárok?

– Én nem tudom. A legtöbben kirándulni mentek. Azt hiszem, csak mi vagyunk benn, földrajzosok. Tessék a tanár urat megkérdezni, ő benn van a szertárban.

A fiú továbbment. A főhadnagy elment a folyosó végére, a kis oldalszekrényekben bogárpreparátumok voltak, fényes páncéljukban. A szertár is zárva volt.

Ervin visszasietett, lerohant a lépcsőkön, és megindult az őrhely felé.

A terméskőépület messze kinn feküdt a városon. Az udvaron egy szekeret rakodtak, liszteszsákokat dobáltak szép rendbe. A főhadnagy fölsietett a lépcsőn, kinyitotta a lakásuk ajtaját. Zene szűrődött ki a szobából. Berontott. A felesége a rekamién feküdt, hason, hallgatta a zenét, Beethoven muzsikája szólt.

– Itthon vagy?

– Szervusz. Már visszajöttél?

– Nem mentetek kirándulni?

– Hova?

– Előbb haza tudtam jönni. Soltész olyan rendes volt, átvállalta a harmadik rajt, ő maradt velük. Ők csak holnap jönnek meg.

Éva nem felelt. A zene hangosan szólt, alig lehetett a szavakat érteni. Tomboltak a hegedűk, fölvijjogtak, a muzsika szétáradt a szobában, megrezegtette az ablaküvegeket. Mintha csak valami túlfeszített, földöntúli állapotba emelte volna a szűk teret. Az asszony nem mozdult. Ervin állt a rekamié fölött. Alig tudta türtőztetni magát. Mintha az agyában játszottak volna – nemcsak zenei hangok, hanem ellentmondások, vak szikrák ütköztek volna. Az asszony teste puhán, töretlenül hevert, szoknyája fölcsúszott, harisnyás lábfejét megvilágította a késői nap. Karjait a feje fölött tartotta, élettelenül, mintha a zene kiölte volna belőle a levegőt, s ő megadta volna magát ennek az erőszakos, szeretkező zenének.

– Egy hét múlva jövök vissza tehát – mondta a főhadnagy a századosnak. A seriffszobában voltak, a tölténytáska a szíjjal ugyanúgy a fogason, ahogy szokott, az íróasztalon a szokásos rubrikák. A százados zárt borítékot adott át Ervinnek.

– Akkor ezt a levelet, légy szíves, add át Suhay ezredesnek a minisztériumban. Becsey, a politikai tiszt is veled megy, legalább nem unatkoztok. Nem olyan rossz ez a társaság, ahogy gondolod. Egész jól elboldogultam velük. – Fölkelt az íróasztal mellől. – Sok volt ez a hét esztendő. De nem bántam meg. Tudod, utólag mindent világosabban lát az ember. Az az igazság, itt legalább rájön az ember, hogy nem lehet középen állni. Ehhez néha össze kell szorítani a fogat. Se megúszni – se cinikusnak lenni… annyit talán át lehet adni nekik a gyakorlatokon, a kiképzéseken, a szolgálatban. Talán kis filozófia, de…

– Mért beszélsz múlt időben? Csak nem akarsz itt hagyni minket?

– Szóval… egy hét múlva – a százados a kezét nyújtotta, a főhadnagy megfogta az erős kezet, és kiment.

Soltész a díványra vetette magát. A helyiség tele volt füsttel, fölkelt, kinyitotta az ablakot. Lent a szokásos négyszög fogadta, mint már annyi éve. Mint egy terep, ahol gyakorolni kell – talán magát az életet –, hogy megértsünk belőle valamit. Az őrhelyeket kis fény világította meg, az őrségváltás pontosan zajlott le. A százados visszaült az íróasztalához, egy könyvet vett elő. Nézte a betűket, nem tudott olvasni. Megint fölkelt, és nézte a régi udvart. Aztán becsukta az ablakot. Leheveredett a díványra.

Kopogásra riadt föl, sok idő telt el, az ablak négyszöge besötétedett. Fölkattintotta a kislámpát, felült.

– Tessék – szólt ki aztán.

– Jó estét. Csak én vagyok – mondta Éva, ahogy bependerült. – Ne haragudjon, hogy zavarom. Elromlott a rádiónk, még lemezt se tudok hallgatni.

– No, az nagy baj. – A százados nyújtózkodott, közvetlenül. Az asszony leült a székre, nem messze a díványtól.

– Ez a maga szobája. Gondolhattam volna.

– Mi baj van vele?

– Olyan, mint maga. Hideg és sötét.

– Sötét jellem.

– Ne forgassa ki a szavaimat. De maga jukszot űz a katonaságból.

– No fene. Mit űzök?

– Tudom, hogy csak kívülre ilyen.

Az asszonynak igaza volt. Mármint Soltész valójában kerülte az asszonyt, ha csak tehette. Először kis hisztérikának tartotta, aztán mégis egyre többet foglalkozott vele gondolatban. Szép volt az asszony, és elégedetlensége mögött nemcsak a kaland izgalma, hanem valami többet akarás is vibrált. Elnézte most is, a rövid haj éles kontúrban határolta a nyíltan föltárt arcot. Egyetlen mozdulat kéne most, izmai feltöltődtek sűrű izgalommal. Aztán lesz, ami lesz. Megérdemli. Ő nem tett érte semmit. Ideje egy olyan társ, aki újra emberileg is inspirálja, lendületet ad neki, szellemileg fölrázza. Ez az asszony ilyen. Mikor a múltkor találkoztak, csak semleges dolgokról beszélt, zenéről, új könyvekről. Aztán a végén megkérdezte: – Maga semmit sem akar? Így éli le az életét ezen a határon? Mi lesz, százados úr? – Akkor idejében le kellett volna zárnia magában ezt az asszonyt. De nem tudta. Most meg idejön.

Az asszony fölállt, elment az ablakhoz. Ugyanaz a négyszög. Mint egy kivégzőudvar. A megvilágított távoli lejtő kiismerhetetlen messzeségbe vész.

– Ne haragudjon, Bandi. Olyan rondán viselkedek. Nem ismerek magamra. Nagyon fiatal voltam, hogy Ervinhez mentem. Másképp képzeltem. Nem tudunk egymással mit kezdeni. Tudom, hogy ez aljasság, így beszélni róla, a távollétében, és kettesben, magával. De magában megbízom. Maga más ember. Lehet, hogy keserű tapasztalatok juttatták ide, de más. Tudom, hogy más jellem. Kár kerülgetni egymást. Az az érzésem, hogy maga is így van. Sose voltam így. Nevetséges. Mondjam azt, hogy fölnézek magára? Ahogy a katonáival beszél, ahogy viseli ezt az egyenruhát. A többiek paprikajancsinak tűnnek maga mellett. Maga tudja, mit akar. Nem?

– De! – felelte a százados, fölkelt a díványról.

– És mit akar?

A legegyszerűbb lett volna megmondani – magát. Nézte Éva kiugró, éles arcát az ablak előtt. Az asszony előrehajolt, rátette a kezét az íróasztalra, szembehajolt Soltésszal. Hallgattak.

– Nincs egy korty itala?

A százados kinyitotta a szekrényt. Kis üveg konyakot vett elő. Az asszony figyelte minden mozdulatát. Soltész két vizespoharat emelt le a polcról, azokba töltötte az italt, negyedig.

– Ne féljen. Nem fogok berúgni. – Éva fölemelte a poharat. – Szeret maga engem?

– Persze.

– Mert én szeretem magát. És nem érdekel engem a maguk katonasága, helytállása. Vagy talán éppen ez az, ami annyira vonz magához. Hát nem érti?

Soltész megitta a konyakot. Az asszony is ivott, a csípős íz teletöltötte. Idétlenül érezte magát, noha tudta, hogy igaza van. Megindult a férfi felé. Közelre állt, nézte a feszült és feszes arcot, a százados kezét, ahogy a poharat tartotta. Megfogta az antantszíjat a mellén, markolta, elszántan, kétségbeesetten. Minden nőiessége az arcába szaladt, minden élni akarása, agya csak zúgott, tele vijjogó zenével, fölzaklató hangzatokkal.

– Hazamegyek. Otthon leszek. Minden este otthon leszek, mert nem tudok mást tenni. Várok.

Még mindig szorította a szíjat. Aztán lassan elindult az ajtó felé, halkan kinyitotta.

A százados az ajtóig kísérte.

– Ne várjon. Nem mehetek át.

Egy hónap múlva elfogadták Soltész százados áthelyezési kérelmét. Tizennyolc negyvenkor fölszállt a vonatra, és elutazott a helyőrségről.

A féllábú

– Cseréljük ki a csizmát! – súgta oda a hátsó sorból Adorján.

– Dehogy cserélem. Örülök, hogy jót kaptam. – Füleky lenézett a meggyűrt bőrű csizmára, meg volt elégedve vele.

– Ne hülyéskedj! Neked nagyobb lábad van! Ez pont jó!

Tömött sorokban álltak a nagy udvaron. Déli tizenegy. A nap merőlegesen sütött a fejükre. Elöl egy százados le-föl járt a csapatok előtt, mondta a magáét. A katonai fegyelemről. Hogy tudja – ideiglenesen vannak csak itt, de a katonaságnál nincs tréfa. Nem akarja káromkodással kezdeni. De mi mással kezdhetné? Elkanyarította istenigazából. Füleky felröhögött. Csend lett.

– Nevet valaki? – A százados belemeredt a levegőbe. – Nem ajánlatos. Csak így tudom magam kifejezni: nem nagyon ajánlatos… – A sorok csöndesen meredtek előre. A százados papírlapot rántott elő, olvasta a neveket. A felolvasottaknak ki kellett lépniük eléje, ő egy pillantással végigmérte őket, aztán arckifejezéssel adta tudtukra, hogy mit gondol. Ez volt a betanítás. A legtöbben megértették, egy gombhoz kaptak, a csizmájukat állogatták egyenesebbre, a sapkájukat nyomorgatták zavarukban. A százados mondta a neveket, elég messze, alig lehetett hallani. A fönti ablakokból egy-egy régi katona kinézett, élvezte a helyzetet. „Balajthy… Béres… Béres Béla… Bókay… Bonyhádi… Bruckner…”

Adorján is jött vissza a helyére.

– Nem bírok ebben a csizmában járni! – Megint Fülekyhez beszélt.

– Csend legyen! – kiáltotta elöl a százados. Olvasta a neveket.

– Neked nagyobb lábad van, az istenért!

Füleky megint lenézett a csizmájára, sajnálta. Milyen keservesen válogatta ki az odadobott száz párból, alig volt öt percük. Aztán ránézett Adorján keserves arcára, csak rászánta magát a cserére. Óvatosan leguggolt, és lehúzta a csizmákat. Adorján megveregette a vállát – rendes tag vagy –, és ő maga is nekilátott a csizmalevételnek. Füleky guggolt, a kezében tartotta már a csizmákat, várt. A kapcák szétbomlottak a lábán. Adorján erőlködött. Nem jött. Leült a földre, nyögött.

– Gyerekek, az istenért, segítsen már valaki… Már most bedagadt…

– Azt mondtad, nagy a csizma!

– Nagy, nagy… de látod, hogy mégse jön le… Megakadt a nyakánál.

Egy fiú megfogta Adorján lábán a csizmát, és rángatta lefelé. A százados elöl elkiáltotta magát. A fiúk fölegyenesedtek. Csend lett. Füleky guggolt a földön. Aztán a százados olvasott tovább. Lerángatták Adorjánról a csizmát. Bálint – nagy magas gyerek – segített, ő már ismerte a dörgést. Tavaly írnok volt a parancsnok mellett.

– Ne vacakoljatok! – odadobta Fülekynek a csizmát.

– Vigyázz! – hangzott elöl, nagy kiáltással. Megmerevedtek egy mozdulatban. Adorján is fölegyenesedett, és állt a kapcájában.

– Ne mocorogjunk, ne mocorogjunk! Nem azért adtam a pihenjt, hogy mocorogjunk! Hogy lesz magukból katona?

– Sehogy – súgta elkeseredetten Füleky maga elé mezítláb. Halk röhögés futott végig a sorokon.

A százados arcán meg se rándult az izom.

– Na. – Ennyit mondott. – Folytatom a műsorolvasást.

A katonák önfeledten fölnevettek.

– Füleky!

Csend.

– Füleky! Vagy rosszul ejtem? Füleky Barna.

– Jól ejted – súgta maga elé Füleky, lenézett a kapcákból kibomlott lábára, kezében szorongatta az egyik csizmát, amit Adorjántól kapott. – Add vissza a csizmát, nem tudok kimenni!

– Hülye vagy! Már fölvettem! – súgta vissza Adorján. – Rántsd föl!

– Rántsam föl, nem rossz…

– Füleky? Nincs maguk között ilyen nevű? Füleky Barna!

– Van ilyen… van, százados elvtárs… Mindjárt… – kiáltozták elöl.

– Lépjen elő!

Füleky a csizmát rángatta… erőlködött, a verejték a száraz porba hullott körülötte.

– Inkább menj így ki… balhé lesz! – suttogták mellette.

Füleky elszánta magát. Elindult. Bicegve, egyik lábán az ormótlan csizma, a másikkal bicegett, hogy a kapcát valahogy fönt tartsa. Átvergődött a sorokon. Aztán gondolt egyet, a kapcát lerántotta a bicegő lábról, s vitte, mint egy zsebkendőt. Kiállt a százados elé, tisztelgett, jelentkezett. Féllábon.

A százados rámeredt. Hátralökte a fején a tisztisapkát.

– Mi ez?

– Füleky Barna.

– De ez mi? – rámutatott az emberre.

– Ez az, százados elvtárs. Ez ő… ez. ÉN. Én magam vagyok az.

– Mezítláb?

– Nem… Nem vagyok mezítláb… csak…

– Nincs mezítláb?

– Csak… most.

– Csak most? Most, mikor belép a hadseregbe, egyszerűen mezítláb áll itt?

– Nem akartam…

– Nem akarta? – A csapathoz fordult. – Hallják ezt? Nem akarta. Akaratán kívül van mezítláb?

– Igen. Akaratomon kívül.

– Mondja… – dermedt csend lett, elállt a röhögés. – Maga beszámítható?

– Be.

– De hova? – kiáltott egy nagyot most a tiszt, előretartva a fejét, csípőre tette a kezét, megkapaszkodott az antantszíjba.

– Hát… a hadseregbe. – Füleky kétségbeesetten magyarázott. A sorok fölnevettek.

– Csend! Mondja, maga Füleky… Akar maga katona lenni? Vagy erre a három hónapra sem akar?

– Akaratomon kívül vagyok mezítláb itt…

– Maga packázik velem, Füleky.

– Dehogyis, százados elvtárs… Eszembe sem jut… Még hogy én packáznék… Örülök, ha élek.

– Miért? Beteg maga?

– Betegnek beteg vagyok, de ez nem számít, százados elvtárs.

– Nem számít? – A százados elképedt. Ekkora hülyeséget ritkán látott.

– Úgy értem… Az alezredes elvtárs azt mondta, nem számít, hogy beteg vagyok.

– Melyik alezredes elvtárs?

– Maraskó.

– Ki az a Maraskó?

– Én sem tudom, százados elvtárs. Csak annyit tudok, Maraskó.

– Hol van ez a Maraskó alezredes?

– A felülvizsgálaton.

– Jaj – mondta a százados, nem tudni, dühét vagy nevethetnékjét gyűrte-e le. – Maraskó. És mit mondott a mi Maraskó alezredesünk? Hogy beteg? Hogy agyalágyult? Vagy csak egyszerűen pimasz alak?

– Nem mondta, hogy pimasz vagyok. Az agyamat nem vizsgálták.

– Nagy baj, Füleky, nagyon nagy baj… Mezítláb! Mért küldték magát ide, az istenért, csak azt mondja meg?

– Én nem tudom pontosan, csak azt mondták, jelentkezzem a Keleti pályaudvaron, onnan jöttünk.

A százados mellé vágódott egy alhadnagy, társalogtak. A százados csóválta a fejét.

– Nézze, Füleky… és hol a maga másik csizmája, ha szabad érdeklődnöm?

– Ott… – hátramutatott a sorba. – Arra… Mindjárt hozom…

Beszaladt a sorok közé, hozta a másik csizmát, Adorján nyújtotta neki.

– Vegyem fel?

– Jaj. – A százados az égre emelte mind a két kezét. – És mért az én századomba osztották be? Mért, azt mondja meg?

– Nem tudom, százados elvtárs… Én nem kértem. – Füleky mentegetőzött, kezében a kapcával meg a csizmával.

– Baj lesz, Füleky, az az érzésem, baj lesz… – a százados alig tudta visszafojtani az indulatait. Aztán egészen halkan megjegyezte: – Legyen szíves fölvenni a csizmáját.

– Igen – mondta Füleky, igyekvően, leült az udvar porába, és fölhúzta a csizmát. Sietett, kapkodott, a kapca összegyűrődött vagy ötször, de csak fölrángatta. Aztán vigyázzba állt.

– És mi volt a baj, drága Füleky barátom, ezzel a csizmával?

– Nem… nem… remek csizma… Csak egy akkora szög volt benne, azt kellett kirántanom… Nem fog előfordulni, százados elvtárs… Ígérhetem…

– A táborban jelentkezik nálam… De nem mezítláb!… – az alhadnagy kezébe nyomta a papírt, elviharzott. Füleky visszavánszorgott a helyére. Felolvasták őket, aztán nagy énekszóval nekivágtak a nagyerdő felé vezető útnak. A harmadik kilométernél Adorján húzta a lábát, annyira szűk volt a csizmája.

– Mondtam neked, hogy ne hülyéskedj – Füleky masírozott mögötte. Adorján csak sziszegett és legyintett. Fülekynek eszébe jutott, hogy a vonaton még milyen jókedve volt Adorjánnak, igaz, hogy az a kis barna nő, hosszan búcsúztatta, el sem akarta engedni a nyakát.

A nyár napsugara megperdült a fejük fölött. A kis sereget bevilágította. Madártávlatból egy maroknyi elveszthető hangyacsomónak látszanék, amelyik most itt a kikövezett úton masírozik. Egy-kettő… Az őskorban nem voltak katonák. Az emberek behúzódtak a barlangba, és dideregve várták egy-egy nagy állat megjelenését. Bunkókat szorongattak a kezükben, és rettegve várták, megérik-e a holnapot? Kinn az éjszakában a kardfogú tigris üvöltött, nagy zihálással futottak az állatok. A barlangi kis csapat összehúzódzkodott, a gyerekek az anyjuk mellén csüngtek, az öregebbek zihálva adták ki alig keletkező lelküket… – Füleky trappolt, a kövezett úton verte a lábát. – Emberiség, kis katonaság, egy sereg… Ahogy a tengerből előmászott az élet a lehetetlen földgolyón, mely vörösre izzította magát a napforgásban, rögtön szervezkedni kezdett. Együtt… Akik a barlangi csoportból eltávolodtak, akár csak egy-két kilométerre, többé nem találtak haza, mert egyedül nem lehetett megélni az őserdőkben, a sivatagokban, a kusza természetben. Együtt… – És megértük a XX. századot. Gyárakat telepítettünk, csizmagyárakat is, melyek ezeket a csizmákat gyártják, óriási területeken modern gépek végzik a szántóföldek megművelését, egyszerre szántanak, vetnek, műtrágyáznak, boronálnak… Kik ezek az emberek, akik az őskortól napjainkig összefognak, trappolnak, egymásnak gyártanak élelmiszert és cukorkát? Egyének? Hiszen különböző hajuk, magasságuk, szívük van itt is, a „seregben”, igazán egyediek. Még a csizmanagyságuk is más… Ezek még egyének vagy csak egy csapat tagjai? – Füleky irtózott attól, hogy elveszítse az egyéniségét. Már gyerekkorában is irtózott, mikor a Remény utcán végigloholt, hogy iskolatáskával a vállán befusson az iskolakapun. A patak mellett futott végig, ott még „egyénnek” érezte magát. Ahogy közeledett az iskola felé, egyre jobban zsugorodott benne az egyén, s egyre inkább attól tartott, hogy odabenn elnyeli a tömeg, elnyeli a sok hasonló társ masszává alakult tömege. Most is attól irtózott. Mintha a menetelés közben fölszívódna az egyénisége, és egy szám, egy elenyésző tárgy lesz a tömegben. Tömeg – nézett szét irtózva, és rátört valami bizonytalanság, mintha elveszne. Ez is olyan, mint egy zsoldos társaság, amikor várról várra jártak a középkorban, hogy pár hetes sarcot kicsikarjanak a föl nem készült ellenségből? Ha erre gondolt, úgy érezte, nem eléggé ember, nem eléggé bátor ahhoz, hogy harcoljon, hogy egyszerűen éljen, ahhoz sem eléggé bátor, nem katona ő, főként nem úgy, ahogy a zsoldosok. Megesz a tömeg – gondolta Füleky, ahogy trappolt Adorján csizmájában –, mert nem tartozom közéjük. Nem tartozom a röhögésükhöz, a stiklijeikhez, a jókedvükhöz, az otromba vicceikhez, nem tartozom hozzájuk. Egyedül vagyok, s egyedül még a bunkós ősember sem maradt meg. Vagy egyszerűen neurotikus huszadik századi vacak entellektüel vagyok, akit még ez a pár hetes kiképzés is kimerít, kidögleszt. Ezeknek még egy rendes lúdtalpuk sincs, ezek egészségesek.

Adorján sántított.

Bekanyarodtak a táborba. A felvonulási piros salakos úton befordultak a szálláshelyük felé. Megálltak, a kis hangyák. Fegyvert vételeztek, hátizsákot, csajkát. A sapkájukat az övükbe szoríthatták.

– Siessünk, siessünk – mordult a vételezést vezető tizedes az emberekre. Egy kis asztalnál ült, lassú betűkkel írta be a neveket, a számok nem akartak engedelmeskedni a tollnak. Piros arcát már megsütötte a nap, verejtékezett a munka fölött.

– Gyorsabban írjuk mi, tizedes elvtárs, tessék ránk bízni – mondta a tavalyi írnok neki, aki hálásan fölmosolygott.

– Az nagyon jó lesz, csak ne cseréljék el a neveket. Nehogy nekem összekeverjék a dolgokat! Én felelek a raktári holmikért. Maga író? – nézett Bálintra, aki megigazította hullámos haját, belemosolygott az arcába.

– Dehogy vagyok író, tizedes elvtárs… De ha az kell, van itt az is… Füleky…. Te író vagy… vagy leszel… Te valamit írsz, nem?

– Füleky, lépjen elő… – mondta Vadas tizedes, helyrerántotta magán az egyenruhát. – Nem nekem való az írás. Maga ír?

– Írok.

– Mit ír?

– Kritikát a Népszavában.

– Remek. Írja össze a kapcákat… eleibe…

Füleky nekiveselkedett, gyorsan ment a munka. Vadas állt fölötte, meg volt elégedve. A srácok gyorsan elkészültek. Beszállásoltak, szétszéledtek a sátorokba. Fülekyt megragadta az öreg.

– Maga ne… Maga velem jön, maga író.

Vezette maga után a fiút. Füleky nézte a tarkóját, az öregen kiütköztek a ráncok, a napbarnította terület olyan volt, mint egy régi térkép. Embernek érezte maga előtt Vadast, akinek gyereke van, felesége, nemcsak egyenruhája és szolgálati szabályzata.

Magányos sátorhoz értek, nem messze a századparancsnokétól.

– Ez a mi sátrunk.

Füleky belépett, körülnézett. Füzetek, ásók, lőlapok, csajkák – raktár volt.

– Maga itt alszik. Én meg a másik oldalon, ha éjszakai szolgálatban vagyok. Egyébként hazamegyek este.

– Köszönöm.

– Mit köszön?

– Hogy itt alszom.

– Ne köszönjön semmit. Van házuk?

– Kinek van háza?

– Otthon. Otthon van házuk?

– Egy rozoga ház van, abban lakunk, Rákoshegyen.

– Na. Mert az kell. Ahogy én magát nézem, az a ház rámegy erre a raktárra… Bármit elveszít, maga fizet.

Állt előtte az alacsony tizedes, a sátor homályában kivillogott a foga, nem lehetett tudni, nevet-e, vagy dühösen vicsorít. Füleky maga maradt. Lehullt az este, kereste a századost a századirodai sátorban, de az írnok megnyugtatta, hogy már szólt a századosnak, hogy holnap „beszéljen a fejével”.

Takarodó szólt, aztán a többiek szétszéledtek a sátraikban. Füleky egyedül aludt a raktárban. Sokáig forgolódott. Megint úgy érezte, kíméletlenül egyedül van, a többiek, ha szorongtak is, és rajtuk a nagy szolgálat, de együtt vannak. Tapogatta a sátor falát, az erős vászon meg-megremegett a szélben. Félembernek érezte magát. Vagy fölmentették volna, vagy ő is velük kellene hogy aludjon. Látta magát az orvosi vizsgálaton – EKG-ra küldték meg neurológushoz meg anyagcsere-vizsgálatra, ő ide-oda rohangászott a papírjaival a katonakórház folyosóján. Akkor került Maraskó alezredeshez. Piros arcú kedélyes orvos volt. Ő ott állt előtte civilben, faggatta, mi a baja. „Egyedül vagyok” – legszívesebben azt válaszolta volna az alezredesnek. „Kérem, én egyedül vagyok a huszadik században.” Közröhej. Akkor talán nem is neurológiára küldték volna, hanem az elmegyógyászatra. – Akkor mit akar maga? – kérdezhette volna az alezredes, joggal. – Egyedül még az őskorban se lehetett volna megélni, barátocskám. A kardfogú tigrissel szemben se lehetett egyedül harcolni. A létért sem, nemhogy a nyugalomért. Valahova tartozni kell, valamit ki kell bírni, barátocskám. Egyedül? Ki nincs egyedül? Azért, mert a társai a közös sátrakban röhögnek, azt hiszi, azok nincsenek alapjában véve egyedül? Maga nem gondol másra, Füleky, csak magára. – Ezt mondhatta volna az alezredes, ehelyett csak annyit mondott:

– Mondjon még valamit. Igaz, hogy van egy kis strúmája… de azzal még nem menthetem föl… Valami kis eltérés van a szívével, de annak inkább használ a szolgálat, mint árt… Mondjon még valamit, én szívesen fölmentem, csak mondjon valami bajt még…

Ő ott állt előtte, nem jutott semmi az eszébe. A lúdtalpán állt, de még a lúdtalpa sem jutott eszébe, mert úgy érezte, nem való őt fölmenteni, nem is kell, nem is igazságos. Fölemelte most a pokróc alól a lábát, a beeső fényben, talán nincs is olyan nagy lúdtalpa? Hogy ki ne bírja… az egyedüllétet vagy a szolgálatot.

Teltek aztán a napok. A fiúk hatkor kiindultak gyakorlatozni, ő kiadogatta a sátorból a kellékeket, aztán az írnokkal visszamaradtak, de legtöbbször az írnok is kiment. Ő az anyagokat lajstromozta, jelentette az ezredirodán, töltényt vételezett, meglátogatta a gyengélkedőket egy-egy tízpercre, de a raktárból nem mozdulhatott. A százados megszerette. Persze nem tudott normálisan jelentkezni a bent tartózkodásra, a tisztek derültek. Megjátszotta magát, bejátszotta a bizalmukba, a nevetésükbe, anélkül hogy kifejezetten bohócot csinált volna magából. A százados abbahagyta a munkáját, és kérte, hogy meséljen nekik valamit. Ő meg mesélt… Régi történeteket az iskolából, hogyan toltak ki a tanárokkal, hogyan csempészték be egy zsömlében az érettségi tételt a számtanvizsgán. A tisztek dőltek a nevetéstől, ő meg örült, hogy van valami funkciója. A „Féllábú”, csak így szólították. A Féllábú mindent elintézett, bár sose lehetett tudni, hogyan.

Még az öreggel is kijött. Vadas mindig morgott, rámordult, de Füleky jól tudta, emögött valami szeretet is él. Még talán jobban is szerette, mint az írnokot. Vadas otthon a szőlőjében dolgozott, ahogy a szolgálatból hazament, öt gyerekét tartotta el. Mindig azzal állított be: – Na, eladják otthon a házat? Mit vittek el ezek a gazemberek?

Így ment ez, amíg csak az írnok el nem vitte Vadas biciklijét. Egyik szombaton kaptak háromórai kimenőt. Mindenki föl volt ajzva – kicsípték magukat –, ki akartak rúgni a hámból. Bálint is, az írnok, bodorította a haját, órákig fésülgette, a választékot célozta, nem akart sikeredni. A többiek már neki is vágtak a városnak. Fülekyt sajnálták, Füleky a raktárt őrizte.

– Féllábú, te nem jössz?

– Hagyd, őrizni kell a kapcákat!

– Jó mulatást a fegyverekkel!

– Nehogy meglógj, megesz az Öreg!

Még integettek is – Füleky megint érezte, világosan, ezek emberek. Megtették a magukét, reggel tornásztak, mindennap gyakorlatra mentek, lassan igazi katona lett belőlük, belőle meg legfeljebb a tisztek szórakoztatója. Nézte a kihalt századkörletet. A távolodó vidám csapat összetartozott, ő meg itt őgyeleg.

Bálint is elkészült a hajával, addig fésülgette, amíg a hullámok egyenletesen verdesték a fejét, a választék meg finoman húzódott a koponyáján. Csizmája is ki volt glancolva, istenesen, ragyogott rajta minden.

– Te… – vetette oda Fülekynek – elviszem az Öreg biciklijét egy órácskára.

– Milyen biciklit?

– Jaj, milyen biciklit, milyen biciklit? Hát hány bicikli van? A Vadas biciklijét, ő úgyis csak ötre jön meg, addigra én rég itt leszek! Másképp nem jutok el a Sárihoz.

– Milyen Sárihoz?

– Jaj, fiacskám, hát nem magyarázhatom el neked az egész élettörténetemet! Még tavalyról… Csak egy órára ugrok ki hozzá, itt laknak egy tanyán…

– De nem is végzel az alatt…

– Ne akadékoskodj… Örülök, ha meg tudok fordulni. – Bálint már farolta is kifelé a tizedes biciklijét. – Jó paripa ez, jövök-megyek… Ne légy betojva.

– Te, az Öreg felrobban, ha ezt megtudja…

– Ne izgasd magad, itt vagyok fél ötre… Megígérem! – kiáltott vissza a nyeregből Bálint, és nekikanyarodott a piros salakos útnak. – Te addig írj valamit… foglald el magad! – Visszaintegetett.

Füleky nézte a boldogan karikázó Bálintot, térdei egész összegubancolódtak az alacsony nyereg miatt. – Mint egy nagy majom – gondolta dühösen Füleky, és bevonult a magányos sátorba.

Telt az idő, a délután nagy csendje ráúszott a táborra. Füleky kiállt a sátor elé, az óráját nézegette. Aztán összezárta a sátorbejáratot, nekiindult a főútnak. Fél öt. Öt óra. – Ez az ígéret – gondolta –, és elképzelte, hogy Bálint nem bír elszabadulni Sáritól. Gondolhatta volna. Megjön az Öreg, ez világos. Hogy mit kap majd ő! Azt nem köszöni meg. Hogy odaadta a biciklit. Bajtárs akart lenni, hogy közösségi embernek érezzék, vagy egyszerűen gyáva volt veszekedni Bálinttal? De Sári nem engedi el egykönnyen azt a fiút, az bizonyos! És Bálintot se abból a fából faragták, hogy abbahagyjon egy ilyen hercehurcát.

Kiment a tábor mellé az útra, elvégre ő is szabadságon volt, vagyis kimenőn. Kémlelte az utat, merre bukkan föl Bálint, már látta maga előtt Bálintot, amint majomszerűen hajszolta a kis gépet, és lohol hazafelé. De Bálint nem loholt. Egy fekete blúzos lány jött az úton, a kosárban szőlőt vitt, dudorászott. Füleky megszólította.

– Ne haragudjon… Nem látott errefelé egy katonát?

– De látom, éppen azt látom. Magát, fiacskám.

Füleky ránézett – engem mindenki fiacskámnak fog szólítani? –, a lány leeresztette a kosarát. Szép nyaka kiívelt a fekete blúzból.

– Nem engem… Egy biciklis katonát.

– Biciklis alakulat?

– Á… dehogy. Csak elkérte a biciklimet, aztán nem jött meg.

– Biztos valami lányhoz ment, akkor meg várhatja.

– Lánynak lány az, akihez ment… de azért visszajöhetne. Engem bevágnak a sittre.

– Szegénykém… Hát itt hiába várja. Jöjjön, keressük meg.

Elindult a lánnyal, az fecsegett, hogy a szőlőben mennyi a munka, ő is ezzel foglalkozik, ahelyett hogy valahol a városban táncolna, vele szívesen elmenne táncolni, mert szelíd fiúnak látszik; ja, egyetemista? az nagyon jó, az egyetemisták nem olyan durvák, jövő szombaton igazán elmehetnének a Kisbugyorba, ott csörögnének egyet, aztán hazafelé; ő igazán nem gondol semmire, csak szórakozni akar, igazán ígérje meg, hogy jövő szombaton a Kisbugyorban találkoznak, ott van a kórház mellett, igazán nincs messze; igazán jól fogják magukat érezni, igazán, igazán, igazán…

Füleky trappolt vissza a táborba, Bálintot sehol sem látta.

Vadas tizedes jött szembe vele.

– Maga hol jár?

– Itt… itt járok, tizedes elvtárs.

– Mit keres itt?

– Csak tíz percre jöttem ki, hogy… körülnézzek.

– Körülnézett?

– Igen.

– Szép a táj, mi?

– Szép… Nagyon szép erre maguk felé.

– Szép tájat talált itt magának, igaz, Füleky?

– Jó a levegő…

– És hol a biciklim?

– A bicikli?

– Igen, Füleky, hol a biciklim?

– Bent kell lennie a… a sátorban… a táborban…

– Feltételezi?

– Persze.

– No menjünk akkor, Füleky, mert nekem kell a bicikli, tudja, hogy még a szőlőbe megyek ma, és rengeteg dolgom van!

Elindultak a táborba, az őrség mereven tisztelgett, Vadas nem szólt többé hozzá. – Na, ez megvan – gondolta nagy belenyugvással Füleky –, itt már nincs mentség. Az a piszok Bálint kitolt velem, Vadas pedig kinyír, nem vitás.

– Ne arra menjünk, tizedes bajtárs… – próbálta eltéríteni a tizedest Füleky, de az csak törtetett árkon-bokron át a raktár felé.

– Nyissa ki, Füleky.

– Persze, persze hogy kinyitom, tizedes bajtárs… – ügyetlenkedett a lakattal Füleky –, mindjárt megleszek, mindjárt meg is vagyok… – közben hátrafelé fülelt, nem lohol-e a biciklivel Bálint hazafelé. Nem loholt. – Na, isten neki – gondolta a katona –, most már hiába húzom az időt, végem van…

Bementek.

– Hol a bicikli?

– Nincs itt, tizedes bajtárs, nincs itt, azt látom.

– Látja. Én is látom. Hol van?

– Az az igazság, az a nagy igazság, hogy Bálint kölcsönkérte.

– Mit csinált? – A tizedes rámeredt, mert ezt nem tudta fölfogni.

– Szóval, van neki egy nagyon súlyos beteg rokona Dőrepusztán…

– Nagyon beteg? És mi közöm nekem az ő nagyon beteg rokonához?

– Szóval… csak így ért oda.

– Temetésre ment?

– Nem… Nem éppen temetésre, hanem…

– Maga így nevezi? Temetés? Nem maga az a nagyon beteg, Füleky?

– Én nem… – az órájára nézett, bizony eljárt az idő.

– Hát mi az Úristent képzel maga, azzal az agyalágyult fejével? Odaadja a biciklimet? Hát hogy megyek a szőlőbe? Hogy megyek haza? Na, meglátja, mi lesz ebből a bicikliből, Füleky! Hát maga lop is? Vagy mit csinál? Kinn őgyeleg az Ultra Daisyvel, a katonák elcsábítójával a szőlők közt, miközben a barátja az én biciklimmel egy temetésnek nevezett házibulin karikázik? – Elkanyarította.

– Én nem ismerem Ultra Daisyt…

– Nem ismeri? Hát kivel enyelgett… azzal a fekete blúzossal, akivel nem áll szóba egy jó érzésű katona, fiacskám! Megyek az ezredparancsnokságra, de hogy magát bevágják a dutyiba, az a legenyhébb. Törheti a fejét, mit mond a hadbíróságon!

Elrohant.

Füleky nem tudott magához térni. Az is elkeserítette, hogy ez a Bálint ilyen szemét alak, és az is, hogy milyen zűrt csinál a tizedes, de a legjobban talán az, hogy ez az Ultra Daisy… ez is átverte őt… ő meg azt hitte… már el is képzelte, hogy jövő szombaton, kéz a kézben járkálnak a szőlődombok alatt, már azt is elképzelte, hogy végeredményben mindig egy vidéki lányra vágyott, ezek bizonyára sokkal tisztességesebbek, mint a pestiek… talán még feleségül is veszi… ebben a városkában letelepszik… lesz két vagy esetleg négy gyerekük is… de Ultra Daisyvel? Pedig milyen szép volt a fekete blúz, az a fehér nyak…

Bálint jött görnyedve. Vállán a bicikli. Mért nem ül a biciklin?

– Tropa. Összecsuklott alattam. – Ledobta a roncsot.

Füleky ordított.

– Szemét alak vagy! Engem le fognak csukni!

– Én nem tehetek róla, hogy ilyen tragacsot adtál! Megmondhattad volna, hogy ezzel öt kilométert se lehet tenni! Hazafelé a vállamon hoztam vagy négy kilométeren át! Majd megjavítjuk… Ne izgasd magad!

– Ne izgassam magam! Nem rossz! Hát az Öreg már az ezredirodára rohant!

– Menj utána… Addig szerzek egy új biciklit… majd elboronáljuk…

– Piszok alak – kiáltotta vissza Füleky, és rohant az ezrediroda felé. Az elcserélt nagy csizmában nem tudott jól futni. Törte a sarkát. – A fene egye meg – gondolta. – Most még menni sem tudok. Kellett nekem elcserélni azzal a hülye Adorjánnal a csizmát… Remek csizmám volt… Mert velem azt csinálnak, amit akarnak – ordítani tudott volna kétségbeesésében.

– Nem láttátok Vadas tizedest? – kérdezte az őrségtől.

– Hova rohansz? Kiment a szőlőbe, azt mondta, permetezni kell még ma…

Füleky megállt. Megdöbbent. Az Öreg nem ment az ezredirodára, tudhatta volna, hogy nem jelenti föl. Tudhatta volna. Nekivágott a szőlődomboknak. Meg kell keresnie, meg kell mondania neki… segítenie kell, ez már egy meglett ember, küszködik itt a családjáért…

A por fölverődött hozzá, nyelte a port, ahogy szaladt. Valami híres futásnak érezte a menetelését, erőit megfeszítve. Tudta, hogy a tizenkettedik szőlő, az Öreg számtalanszor mesélte, úgy beszélt róla, mint a mennyországról. A szőlők ragyogtak a késői napban. Zöld, dús prémként borították a domboldalakat. A csizma törte a sarkát, érezte, ahogy nedvesedik a lába. – Kutyául fáj, az biztos – gondolta –, de csak megtalálom a tizedest. Meg kell találnom. – Ment, a szőlők elhagyatottak voltak. Akárhogy számolta, már a tizenharmadik pincénél járt, de sehol nem látott senkit. Aztán az egyik pince ajtaja nyitva tátongott, legalább megkérdezi… Fölkapaszkodott a domboldalba.

A pince ajtajában feküdt Vadas. Karja a fején átvetve, úgy lógott a fűben, mint egy elvérzett ember. – Csak nem részeg? Ennyi idő alatt be se lehet rúgni… – Megfordította az idős embert, fölé hajolt, semmi szag. – Rosszul lett? – Keltegette, kigombolta a zubbonyát, az öreg szíve egészen lassan, és összevissza vert. Füleky élesztgette, vizet hozott, az öreg visszahanyatlott, nem tért magához. Füleky körülnézett, sehol senki. A táborba se viheti be. De hát el se bírja. Bezárta a pinceajtót, belesajdult a lába a csizmába. Lehúzta, egy merő vér volt a sarka. Na, ebben sem mehet. Visszazárta a csizmát a pincébe, behajította. Aztán rohant, fölemelte az öreg Vadast, és indult. Nekivágott a városnak. Görnyedezett a súly alatt. Az úton a por fölcsapott az arcába, lassan sötétedett. A város közelebb jött. A tizedes keresztben csüngött a katonán. Hurcolta, nyögve lépkedett előbbre. Óvatosan vitte a terhet, de sietett. A zubbonyán érezte, hogy csuromra átázik, de a lába nem fájt. Olyan volt, mint egy menekülő, aki a bajtársát cipeli. Emlékezett, hogy a város végén volt a nagy kórház, mikor kifelé masíroztak. A csöndes utcákon nem járt senki, úgy érezte, a háta beszakad. Csak legalább lakna itt valaki. De a városrészt már bontani kezdték, az ósdi kis házak üresek voltak. Végre valami muzsikát hallott. A messziből a Kisbugyor zenekara játszott, mellette hatalmasan meredt a kórházépület. – Csak odáig – gondolta. – Nem bírom már, az biztos. – Megállt. Átvetette magán a testet, megigazította, aztán újra neki az útnak. – Ketten voltak, ő meg ez az élettelen test, mégis agyának a zugában úgy érezte, összetartoznak. Ketten, együtt. Ő is egy „seregbe” tartozik, ha nem is menetelő katona, de valahogy tagja a társaságnak. Csak el ne patkoljon – fülelt a nyakában csüngő ember szívére, valami zakatolt, de már nem tudta megállapítani, a saját szíve dobog-e, vagy a másiké. Előre… Nem bírom… Előre… Még húsz lépés. A többire nem emlékezett.

A kórház folyosóján üldögélt, fölötte Szávay százados állt, ugyanúgy, mint mikor a névsort olvasta, az antantszíjba kapaszkodott.

– Füleky… – mintha suttogott volna, ahogy fölé hajolt, igen, ez engem szólít, föl kell egyenesednem. Talpra állt.

– Füleky, maga egy nagy marha… De… rendes marha. Megmentette az Öreget… Már meg is operálták… az utolsó negyedórában… – megveregette a vállát. – Azt már meg se merem kérdezni, hogy hol a másik csizmája?

– A pincében… – felelte elhaló hangon Füleky.

– Nem rossz… látja, Füleky… fél lábbal is be lehet jutni a kórházba vagy a seregbe, mi?

Füleky bambán hallgatott. A százados az antantszíjba kapaszkodott. Dörmögött.

Füleky nyögdécselve ennyit mondott:

– Vagy a mennyországba…

A százados nevetett, visszaültette a katonát.

– Azt hiszem, lassan meg fogom szokni, hogy maga csak a fél lábára húz csizmát…

Vulgária presszó

Szerkesztőségi folyosó

Szerzőnk a folyosón áll. Állhat. Huszonnyolc év körüli, kissé deres, kissé kopaszodó, jóravaló teremtés. Az ajtó mellé áll, a falnak támaszkodik, mert fáradt. Válltáskája a földre lóg, hova lógjon.

No, jön is a szerkesztő. Rohan, a felöltője félig rajta, a kabát ujját célozva dugdossa a bélések között. Szerzőnk segít. Szerkesztő köszöni.

– Kérem… – szól a fiatal.

– Látja, rohanok. Vagy nem?

– De. Rohan. Rohanni tetszik.

– A nagyanyámmal van baj… Ki hitte volna? Nyolcvankét éves. Izgatom magam. Azt hiszem, érthető…

– És mi van a kedves…

– Agyér. Gondolhatja.

– Ja, agyér… – szerzőnk bólogat, szomorú. – Ilyenkor már…

– Akkor is! Miért? Haljon meg?

– Dehogyis! Hát hogy mondhat ilyet? Én nem mondtam, sőt… Inkább azt szeretném…

– Nézze… Én is azt szeretném… De ez nem rajtunk múlik.

– Nem… – Szerzőnk rázza a fejét. – Ez nem.

– Ki vagyunk szolgáltatva – mélázik a szerkesztő.

– Ki – bólogat a fiatalember.

– De tehetek én róla? Most mondja meg! Mindenről én tehetek?

– Dehogyis! Ki mondta?

– Mindenki azt mondja! Hát isten vagyok én?

– Nem. Hogy volna isten, éppen ön?

– Azt hiszi, a feleségem megérti?

– Nem… Hogy érthetné!

– Nahát. Mit akar tulajdonképpen?

– Kérem, egy verset adtam le… Azt tetszett ígérni…

– Mikor?

– Öt éve.

– Igen. Akkor is én voltam a szerkesztő?

– Akkor is.

– És mit mondtam?

– Hogy a jövő számban…

– Na, ezt nem hagyom annyiban! – szerkesztő belebújt kabátjából visszakiált. – Jöjjön vissza két hét múlva, akkor ígérhetem… utánajárok! Várom!

Szerzőnk két hét múlva a folyosón. A folyosót is fűtik, meleg van, kigombolja a vaskos orkánt. Kopog. Benyit.

– Kérem, ne kopogjon… Ezt az egyet kérhetem, nem?

– Elnézést – visszasompolyog a folyosóra. Vár két órát. Jön kifelé a szerkesztő.

– Jaj… Ne haragudjon… Most nem érek rá. Megyek Olaszországba… Reggel indul a gép… Nem akartam menni, de tapasztalatcsere az olasz illegálisokkal… Ez fontos… és a gyerekeknek se tudok golyót szerezni, megígértem…

– Golyót?

– Golyót. Most nincs golyó. Mindent gyártunk már, de golyó nincs. Emlékszik még a mi golyóinkra? Lukba… csinre… araszra…

– Golyó.

– Az. Golyó. Agyag.

– Agyaggolyó nincs.

– Nincs agyaggolyó. De milyen golyó van?

– Én tudnék golyót.

– Na. Maga az én emberem. Milyen golyó?

– Vas.

– Vasgolyó. Az is valami. Mért, hol dolgozik maga?

– A termelésben.

– És ott van golyó?

– A csapágyból… Kiszerelem.

– Remek! Hát maga nem költő?

– Csak dolgozom is. Sajnos… De tudok golyót hozni… A gyerekeknek kell golyó.

– Igaza van. Maga az én emberem… Egy hónap múlva megjövök… Keressen.

– És van egy tárca…

– Tárca? Leadta?

– Le, le… Az üzemi életről…

– Mikor?

– Három éve…

– Utánajárok! Jöjjön! Sietek… Olaszba kell mennem… És ha van golyó…

Szerzőnk egy hónap múlva, a golyókkal a zsebében bekopog a szerkesztőségi ajtón.

– Ne kopogjanak, csak azt kértem… Ja! Maga az? Hol a golyó?

– Itt – szerzőnk kiönti a golyókat az asztalra, szétgurulnak. Kapkodják, a földre hullnak, keresgélik, összeszedik, izzadnak, a szekrény alá bújnak.

– Remek! Maga remek ember. Köszönöm. De most sietek… Mije is van itt?

– Vers, tárca, novella…

– Mikor adta le a novellát?

– Két éve…

– Itt kell lennie… – a szerkesztő benyúl egy irathalomba. Kétszáz vers közt turkál. – Ha maga tudná, mennyi vers van itt! Hogy minek? Minek ennyi vers? Hát ennyi olvasónk sincs!

– Csak hogy esetleg megjelenjen…

– Inkább a tárca… – A szekrény mellett ötven irat. A szerkesztő dobálja őket. – Ebből is annyi van, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni. Ki olvas ma tárcát?

– Csak gondoltam, az könnyebb…

– Könnyebb, könnyebb… Könnyű azt mondani! Ha tudná! Most egy bosnyák számot állítunk össze… A jövő hónapban van Szomoring Elek kilencvenhetedik névnapja… Különszám… Azután a valóságot akarjuk föltárni, két számban… Meglesz, nyugodjon meg… De csak márciusra ígérhetem… Na, akkor a szabadságharc… Április… Bepasszírozom… Legföljebb április, de megkeresem. Jöjjön tavasszal!

Szerzőnk tavasszal, influenzásan, köhögve vár a folyosón. A szerkesztő bejön. Robog. Haját fújja a kinti szél.

– Tudom! – Feltartott kézzel jön szerzőnk felé. – Tárca! Ne haragudjon… Most még egyetemre kell mennem, én nem tudom, miért járok még mindig egyetemre? Ötvenéves leszek lassan, de továbbképződöm! Minek?

– Nem tudom…

– Nahát! Legyen türelemmel… Augusztusban levizsgázom. Remélem, sikerül. Szétmegy a fejem… Augusztusban megkeresem a maga kéziratát… – betódul az irodába. Ledobja a kabátját, köhög, prüszköl. – És ez a nátha! Igaza van… Maguk fiatalok, helytállnak a termelésben is… Sietni kell, hogy a friss tehetségeket bemutassuk… Mert annyi van! Maga fiatal, nem?

– Fiatal vagyok. Harminc leszek.

– Na. Csak ne csüggedjen! A mi feladatunk, hogy maguk el ne veszítsék a türelmüket… Látja, mennyit dolgozom…

– És volt egy regényem…

– Regény? Minek?

– Ki akartam fejezni…

– Az nagyon hosszú. De… utánanézek. Mikor?

– Másfél éve.

– Ezt nem tűröm! Ezek nem figyelnek semmire! – Az irodában a fotelekben fekvő munkatársakra néz. – Azt hiszi, ezek segítenek nekem?

– Nem. Nem hiszem.

– Mindent egyedül! De a maga műveire odafigyelek! Előkerítem, a föld alól is! Jöjjön vissza augusztusban!

Szerzőnk a pincében várakozik. A nyár alig lopakodik le a pincébe, hűvös van.

– Na, itt vagyok. Megígértem! Jöjjön! – A pinceraktárban hatalmas szekrények, lakattal zárva. A szerkesztő elővesz vagy húsz kulcsot, nyitogatja a szekrényeket. Öt szekrényt átnéznek, vagy hétezer kéziratot. Izzadnak a sötét pincében.

– Biztos, hogy hozzánk adta a kéziratát?

– Szerkesztő úr… Biztos.

– Akkor itt kell lennie… – A hetedik szekrénynél megáll a tudományuk. A kulcsok nem válnak be.

– Ebben lesz.

– De be van zárva.

– A kulcsok…

– Ehhez nincs kulcs… Elfáradtam. Mi is volt?

– Dráma…

– Dráma… persze. Megkeresem… Ne haragudjon, azt se tudom, hol áll a fejem. Járművezetőire kell mennem, januárban vizsgázom… És ez a KRESZ! Ezt képtelen vagyok megtanulni!

– Nehéz…

– Nehéz. Úgy, ahogy mondja. Ki se ismerem magam a sok tábla közt. Behajtani tilos… parkírozni tilos… előzni tilos… Maga érti ezt?

– Nincs még autóm…

– Jobb is… Jöjjön vissza februárban… És akkor bemutatjuk az összes műveit… Gondolhatja, hogy nem felejtem el… És megfáztam itt a pincében… Maga nem?

Szerzőnk a folyosón vár. Szédeleg. Válltáskája a földig lóg, görnyedezik a kéziratoktól. Kinyitja a táskát, lapozza a kéziratokat. Mennyi betű, mennyi írás, mennyi érzés! Szédül. Lecsúszik a fal mellett, mentők szirénáznak.

Az irodában a szerkesztő dühöng.

– Hogy pont itt! Csak nem hal meg? Hát annyit beszéltem vele, biztattam! Mindenesetre, diktálok egy cikket róla, Erzsi! Figyel, vagy a melltartót próbálja?

– Csak ez jugoszláv… A jugoszláv melltartók a legjobbak! Tetszik tudni! Itthon nem lehet ekkorát kapni!

– Akkor is! Írja! De mi volt a neve? Azt keresse ki nekem! Annyit csak meg tud állapítani! Hogy hívták? Harminckét éves volt. Mert öt év meg másfél meg másfél… Harminckét éves lett. Hol az a vers? Ja, az már biztos nem aktuális. A fene egye meg, hogy szalad az idő! Mindegy… akkor a regényt tesszük be. Vagy a drámát… Hogy most két számot a kanadai magyaroknak szentelünk? Akkor is! Igaza van… hosszú. És a tárca? Akkor a tárcát… Keresse meg, legalább a nevét kéne tudnunk! Nehogy meghaljon, mielőtt… Na, diktálom a cikket, majd kitalálunk valamit… De hogy egy nevet se tudnak itt megkeresni! Nem baj! Ráismernek… Különben is… nem annyira fontos a név. Elvégre közösségben élünk… mindenkire vonatkozik… Na… Befűzte, vagy még mindig a melltartóval vacakol?

– Befűztem…

– Diktálom: „Fiatalon kellett itt hagynia minket… a fejlődésben levő fiatal írónknak… aki a termelésben is helytállt… és a társadalom óvó szeretete se tudta megmenteni… az a lángoló égés, ami írásaiból kicsap… megedzette…”

– … megedzette…

– Megedzette?

– Azt tetszett mondani, megedzette.

– De mit edzett meg?

– Ezt kérdezem… Mit edzett meg?

– Megedzette… azokat a súlyos tömböket… azokat a golyókat…

– Milyen golyókat?

– Hát nem Golyónak hívták?

– Írjam?

– Persze, írja… Golyó Géza írásai… segítenek bennünket, hogy helytálljunk… újabb golyók létrehozására, hogy a golyókkal… újabb nemzedékek… golyózhassanak!

– Írjam így?

– Hát persze! Hát hülyének néz engem? Sietnem kell! Az OTP-m sincs elintézve! És a nagyanyámhoz is be kell ugranom a kórházba! Nem érti? Agyér!

Vulgária presszó

Ahogy nagyon nagy írók szokták tenni műveik elején, mondom, hogy alakjaim nem valóságosak. Nem élő személyek. Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem holtak, bár azokról is lehet komolyan beszélni. Inkább élő holtak, ha van átmeneti forma. Hát az ember se lett mindjárt. Író se lesz mindjárt.

U. M.

Szembejön. Nem köszön három éve, mióta megmondtam, hogy Babitsot is szeretem, ha nem is annyira, mint kellene. Akkor fölállt a társaságban, és körülnézett.

– Babits? – ezt mondta. Kissé fölemelte a bal kezét, legyintett.

Elment. Azóta nem köszön. Viszont jó verseket ír, és ez mindennél többet ér.

K. N.

Nő. Állig húzza a szoknyáját, miközben Ortega y Gasset-t idézi. Tagja a görög kultúrának, harisnyája szép. Szeretem. Ő is, de sose mondjuk meg egymásnak, emlékezetem szerint. Köhög a cigarettától, és a rúzst nem tudja felkenni. Kár. Szereti a görög formát, bikiniben még nem járt.

P. D.

Fél tízkor kel, és lohol a Vulgária eszpresszóba, cipőjét mezítlábra veszi föl. Huszonöt éves lehet vagy harmincöt. Kis bajusz. Szabad verset szokott írni a szocializmusról. Jó alakja van, Esterházy-kockás zakójából kézirat lóg ki, s azt felolvassa az eszpresszó kiszolgálónőjének. Irigykedik az Élet és Irodalomban megjelenő költőkre, mert azok rosszak. Nem tudtam tisztázni, hogy rossz fiúk vagy rossz mérnökök? Nem gépeli le a verseit, mert annyi van.

K. S.

Nem olvas semmit. Olvasmányellenes. Ihletpárti. Van ilyen. Gyűlöli a betűt. Kakaót iszik ebédre, mert a fűtést nem tudja másképpen kifizetni. Azt mondja a múltkor: – Te, jó költő ez a Rónay? – Jó – mondom. – Szervusz – mondja. Elrohan. Két hét múlva hallom, mindenütt híreszteli, hogy azt mondtam, Rónay rossz költő.

E. B.

Magas homloka van. Ziláltan hordja a haját, és apró ügetésekkel törtet fel egy-egy szerkesztőségi lépcsőn. A szeme ég.

– Orangutánról írtam verset – mondja. Bólintok. – Mit szólsz? – látja, hogy nem szólok semmit. Vállat vonok.

– Elolvasod?

Rázom a fejem.

– Így vagy te. Nem érdekel, hogy mit írnak a pályatársak. – Rázom a fejem. – Hiszel te a szocializmusban egyáltalán? – kérdezi.

– Hiszek.

– Milyen lesz?

– Jó.

– Akkor miért nem olvasol engem?

– Nem tudom. – Kezet fog, jön a szerkesztő.

X. Y.

Ritkán közlik a verseit. Szidja az újságokat, hogy klikkrendszer van. Úttörőnyakkendőt hord, és az Esti Hírlapot olvassa, mert abban nincs vers. Szív alakú arcában két aranyfog van, fényes. Illyés szerinte nem költő, mert nincs meg az „irracionáléja”. Ezt kézzel mutatja, két ujját a homlokához közelíti, és csettint, mintha kicsit lőne, föl a levegőbe. Trakl és egy Szuhay nevű magyar fiú a kedvence. Azt hiszem, ez utóbbi cselgáncsban dolgozik.

R. O.

Gubancos haja van, majdnem irodalmi. – Rossz költő ez a Csoóri. Szétesnek a képei – mondja. – Kár érte, volt benne tehetség. – Nevetek.

Később.

– Nem szerencsés alkat ez a Juhász. A látomás váza nem elég szilárd, intellektuális. Tudod, az aranyszerkezet. – Nevetek.

– Mit szólsz ehhez a Nemes Nagyhoz? Ismered a verseit? – Nevetek. – Szóval, agyonszerkesztettek. Tele van vasráccsal, a gondolat börtöne. – Elnézést, nevetek. És ez így megy estig.

– Nézd meg a verseimet. Én arra törekszem, hogy szorítsak és lazítsak egyszerre. De ebbe bedilizik az ember. Nem igaz?

– De. – És nevetek.

V. R.

Többnyire az ablakban ül, és testtartásával igyekszik megalapozni halhatatlanságát. Hosszan és fáradtan néz az elhaladó nők szemébe. Az isten tudja, mért. Nem ír. Csak néz. Ennek több a hitele. Múltkor öt deka rúzst kért a pincértől, tányéron. Eltéveszti, ugye, eltéveszti. Anyja csirkét ad, mikor hazamegy falura. Vidéki dekadens. Azt mondják, a falujukban még nincs téesz. Anyját „Mamó”-nak hívja, ha rákerül a sor. Fogsora ép. Vadgesztenyét használ hasmenés ellen.

R. R.

Nyolc évig dolgozott vegyi gyárban. Azóta hírlapíró. Azt mondja, ja gyerekek, a melós az más ember. Annak nem kell a limonádé. Csak amit megért. Jevtusenko a kedvence, de prózát is ír. Legutóbb És megállt bennem az ütő című ciklusát olvastam. Egy német nyelvtankönyv feldolgozása volt a „der, die, das” alapján. „Csupa nő, csupa férfi és még valami” volt a mottó. Azt mondja, a gyárban minden olajos, még a könyv is, és az üb-titkár gyűlöli az irodalmat.

T. V.

A tudomány pártolója, képverseket is ír. Otthon virágokat présel le. Hallatlan energiája van. Nem hisz az evangéliumban, azt mondja, csalás. Féltékeny költőtársaira, joggal. Nem akarja, hogy más verseit kiadják. „Miért? Minek?” – kérdezi ilyenkor. Nem szereti a versenyszellemet, csak a gyár életében. Tükörből eszik, hogy eltalálja a száját.

T. O.

Elvi harcos. Azt mondja, Benjámin oldja a szocreált. Lírizál. Ő meg kemény sorokra vágyik, melyekkel dobni lehet. Weörest nem tartja igazi realistának, mert nem emberszerű, inkább játszik, zsonglőrködik, tündérkedik. „Minek az – azt mondja. – Vaskemény igazság kell.” Kevés embert gyűlöl. Inkább haragszik. Szakállt visel, és ingkabátot. Izlandi költőket fordít.

A. Cs.

Vaskereskedésben dolgozik, nem hagyja ott a szakmát, pedig tanári diplomája is van. Pepita Isten címmel gyűjtötte össze verseit, melyek a múlt rendszer hibáit ostorozzák. „Többet kéne olvasni” – ezt szokta mondani az induló költőknek. Quasimodót nullának tartja. Fekete tintát használ kínai papíron, s törökmézet visz haza szombaton Erzsinek, az unokahúgának, aki szabadon asszociál, és ő azt leírja.

(Ők. Ezek. Még jó, hogy nem ismerem őket.)

Mindenki ír…

Eleinte nem vette észre. Gyanútlanul járt-kelt az országban. Csak lassan derengett valami. Gyanakodni kezdett.

Azt hitte, ez ország. Jó földek vannak rajta – művelik; rendes üzemei vannak – azok üzemelnek; csinos boltjai vannak – kereskednek bennük; düledező kórházai vannak – de legalább gyógyítanak bennük; kisiparosok vannak – akik kisiparkodnak: tévedett.

Hamsai Miksa a suszternál kezdett gyanakodni. A suszter kedves volt, előzékeny. Ő szerényen spitzvasat kért a cipőjére. Két nap múlva meglett. Miksa hazavitte a cipőt, fölvette, hordta. Második nap fájást érzett a nagyujjában. Hordta tovább a spitzvasas cipőt. Még jobban fájt a lába. Nézte az ujjait: sebesek lettek. Kicsit tovább hordta a cipőt. A sebek nagyobbak lettek. Visszavitte a cipőt.

– Ja – mondta a suszter –, igen. A spitzvasak. Kicsit kiállnak a szögek. Nem tehetek róla – mondta rezignáltan.

– Na de maga cipész… ez a szakmája…

– Ne izgassa magát. Megpróbálom. – Ütötte-verte a cipőt. Visszaadta. – Most jó lesz. De el kell árulnom magának valamit. Én nem vagyok suszter.

Miksa visszahőkölt, döbbenten nézett. Nem suszter? Talán régi gróf vagy lecsúszott értelmiségi.

– Azaz suszter vagyok, a szakmám szerint… De ez nem számít. Magának megmondhatom, maga ért hozzá.

Hátrament, felborította a csirizes neszkafés dobozt, lesodorta a kalapácsot, a kis suszterasztal titokfiókjait rángatta. – Ez az! Ezért élek! – Egy spárgával összekötött nagy kéziratköteget lobogtatott Miksa orra előtt. – Írok! Leírtam!

– Mit? – nyögte ki Miksa félszegen.

– Az egészet! Az életemet! Fiatal koromban is erre vágytam, de fogságba kerültem. Abbahagytam. Suszter lettem – látszatra. De írok! Ezt olvassa el, megtudja, ki vagyok. Hogy miért nem lehet suszternek lenni Magyarországon!

Miksa riadtan átvette a vaskos kéziratköteget, és belebújt újonnan megvasalt cipőjébe. A cipő szúrt, a szögek fölsebezték a lábát, a kéziratba belenézve látta, hol tart Magyarország. Összefüggéstelen elemista zagyvalék volt – ő viszont sántított, a szögsebekre Dermaphort hintett, bepólyálta lábujjait, és elbicegett a Kertészeti Egyetemre. Régi jó barátja dolgozott ott, gombakísérleteket végzett régóta, külföldi intézetekkel is kapcsolatban állt.

– Ezt tudom neked ajánlani. Tudom, hogy ínyenc vagy, erősödnöd kell, lábsebeid vannak. Ilyen kontár legyen egy cipész! Ezt adom neked – mindenki azt hiszi, mérgező gomba. Kikísérleteztem! Ebben P-vitamin van, teljesen regenerál, nekem hihetsz!

Miksa kedvesen hajlongott, rázta régi kezét a barátnak, köszönetből, itt azért vannak régi barátságok, itt azért van egy ország… de a barát nem engedte el.

– Várj! Valójában én csak mellékesen foglalkozom a gombákkal… Ezt olvasd! Szerettem valakit… nagyon… neked nem kell magyaráznom a lírai hevületeket. A főnököm volt, a női egyenjogúságról írtam… – Hártyavékony papírra rótt szonetteket nyújtott át a régi agronómus.

– Ezekben benne van… azt hiszem… a lényeg. Ha gondolod… Talán ki lehetne adni…

Miksa gombapörköltet főzött, fetrengett a gombától, gyomormosás után tovább bicegett lábsebeivel, és ütemtelen agronómus-szonetteket idézett lázas álmában, megnyugodni, regenerálódni vágyott. Sajgott a lába. Így tévedt be egy ortopédszaküzletbe, ahol gyógyharisnyát vásárolt.

– Gyógyharisnya? Na és ragtapasz? Tyúkszemirtó?

– Azt… talán azt… – hebegte Miksa, mert reszketett a fájdalomtól.

– Meggyógyul! Egy érszorító, egy rézgyűrű a bokára, saját találmány, svéd licenc alapján. Ezeket hordja!

Miksa hordta. Lábsebei elvörösödtek, erei begyulladtak.

– Na ja. Mindenért nem felelhetek – mondta az ortopéd. – Nem vagyok ortopéd szakember, beláthatja. Csak mellékesen foglalkozom vele. De várjon egy percre… – én is szeretnék mutatni valamit… A maga sebei ezekhez képest semmik. – A lúdtalpbetétek és érfáslik közül a polc titkos rekeszéből egy kéziratcsomót rántott elő. – Csak magára bízhatom. Látom, maga tudja, mi a szenvedés, és maga költő. Én is az vagyok – vagyis… írok. Hatvannyolcezer sort írtam le – szabad, félszabad verselésben (elvégre Magyarországon élünk), unokahúgom leendő házasságáról egy benzinkutas fiúval… Benne van a társadalmi háttér, a pénzhajsza. Tudja, írok. Valójában… ezt tartom a leglényegesebbnek…

Miksa bólintott, s ordító szenvedését ajka közé préselve, felbicegett a manzárdjába, s a kéziratpapírt – melyet silány szenvelgések tarkítottak – jeges vízbe mártva, borogatta lábsebeit. Már alig tudta mozgatni az ujjait. Így vánszorgott a Patyolatba a harisnyáiért.

– Harisnyák? – vonta föl a szemöldökét egy vén, szakállas hippi, fintorogva. – Az is ügy, harisnyák. Maga sántít? Na, mindegy. – Huszonnyolc éves haját rendezte a tükörben, mely vállára lógó, piszkos frizuráját villogtatta. – Nem ezek? – fölmutatott négy pár nyűtt zoknit.

– Nem – mondta sziszegő határozottsággal Miksa fájdalmasan.

– Pedig erős vegyszerbe tettük, új eljárás. Hosszabban lehet hordani. Ezek azok! – kiáltott diadalmasan, haját – Rákóczi-módra, csak piszkosan – hátravetette. S fölmutatta Miksa mészfehérre aszalt zoknijait. – Mellesleg, gondolhatja, én csak állásban vagyok itt, különben gitározok. A saját verseimet gitározom. Melyik dobozt akarja? – S kilenc zöld borítású dobozt nyitott fel, melyekben mintegy négyezer-hétszáz gitárra írt verset raktározott. – A „D” betűt adom oda. Demagógia, demokrácia, dekadencia, divat, denevér, dőzsölés, dámvad, diktatúra, dúvad, dalai láma, dráma, didaktika… Ilyenek. Maga meg tudja ítélni. Sose jelentek meg, de azt hiszem, Blake óta nem írtak ilyet… Kíváncsi vagyok a véleményére.

Miksa átvette a dobozt, hóna alá csapta, és otthon belebújt az ásványosított harisnyákba. Csaknem megbénult. Ette a lábát a lúg. Alig vánszorgott. Éhesen. A giccses számok az agyát bénították. A sarki henteshez ment. Az üdvrivalgva fogadta.

– Velős csont? Én… tulajdonképpen nem vagyok hentes… Technikumot végeztem… írok. Maga értékelni fogja ezt. A hivatalos nem értékeli. Két regény ifjúkoromból – mondta a hentes, és zsíros ceruzáját a halántéka mentén lelógó göndörös hajába dugta –, el kell olvasnia… Vigye… itt van egy velős csont, jól főzze ki, háromnapos, meg a kézirat… Én csak mellékesen foglalkozom hentesmunkával… Vannak műfordításaim is: izlandi hentesektől kaptam tizennyolcadik századi halásztörténeteket. Átültettem… Izlandul meg eszkimóul olvasok – nyersben.

Miksa kifőzte a velős csontot – támolygott a rosszulléttől, pedig kis parázskályháját a két ordítóan ordenáré ifjúsági regény kéziratával fűtötte, de a velős csont megfeküdte a gyomrát. Alig tudott mozdulni.

– Otthon vagy? – kérdezte régi újságíró barátnőjét telefonon. – Rosszul vagyok. Ne haragudj, hogy rád török…

– Gyere csak – csicsergett a fényes női hang. – Egyedül vagyok. Úgyis meg akartam már neked mutatni…

Miksába új erő költözött, rossz gyomorral, bicegő lábbal vánszorgott el a szép hajú fiatalasszonyhoz. Ott, a második emeleten lakott a magányos asszonyka. A díványra dőlt. Fölvidulni mindenképpen, gondolta, túljutni a bajokon, az életveszélyen… – nézte a kedves nőt, ahogy az lassan levette a melléről lepattanó szvetterét. Micsoda rugalom! Kicsit boldog volt. Az asszonyka melltartója triumphosan virított a ruganyos testanyag fölött. – Élni, élni fogok, csak azért is, szeretni, újjáéledni! – A nyúlánk test a fürdőbe szaladt, Miksa a tükörből látta, hogy keni-festi magát a finom test, sprék, kölnik kerültek elő, ő már ájuldozott a kívánságtól.

– Gyere – nyögte szabadító nyögéssel az ifjú, de régi vágyú asszony felé. Ölelésre tárta karját, ahogy felült, megmerevítette magát, lábujjait feledve repesett.

– Miksa – szólt komolyan a barátné. – Szeress! Te úgy tudsz szeretni, te megváltod az embert. – Miksa repesett.

– Te vagy az egyetlen, akinek megmutatom… – Miksa föltérdelt a díványon.

– Ilyen – mondta szemérmesen a fiatalasszony, és melltartóját szétpattintva egy nagy noteszt mutatott föl. – Itt dugom, hogy senki se férhessen hozzá. Te értékelni tudod! Valójában csak a fele… Töredék. Írok! Nem, nem ahogy gondolod, nem mint újságíró. Valódi író! Gyűlölöm az újságírást! Az újságíró újságot akar írni, az üzemek, a téeszek, riportok… Nézd! – Miksa nézte az asszony érett mellét. – Belső monológ! Te el tudod intézni, hogy egy színésznő eljátssza! Neked adom! Én csak mellékesen… – és odazuhant Miksa mellé a díványra, aki bénultan hanyatlott alá, kezében az ismeretlen tárggyal. – Nem szeretsz? – kérdezte fuldokló sóhajjal az asszony, beborítva arcát haja selymével.

– De – mondta Miksa. – Elolvasom. Visszajövök – súgta az alélt teremtésnek, és Patyolat-égető zokniját fölhúzva kiosont a második emeleti büdös konyhán át a lépcsőházba. A taxis nem engedte fizetni.

– Uram! Ön író! Ennyit megengedhet nekem, hogy ingyen vigyem. – S kattintotta a kesztyűtartót, s az ablaktörlő szarvasbőr és Soroksár térképe mellől gyűrött gépelt papírlapokat vett elő. – Engedje meg. Csak átfutja. Én nem vagyok sofőr. Írok… – alig találták el a fát, akkor már Miksa kezében volt a taxis kézirata, négy gépelt oldalon, töpörtyűnyomokkal, s csak a bal lába zúzódott össze.

– Hol vagyok? – kérdezte morfiummámorban Miksa, az író. A meglett sebészorvos gyöngéden hajolt fölé.

– Magyarországon.

– Írország – mondta bódultan Miksa.

– Jól mondja – nevetett az orvos. – Íróország. Ne izgassa fel magát. Meg kell gyógyulnia. Tudom, hogy most nem tud odafigyelni, de el kell mondanom magának valamit… Maga értékelni fogja… Én nem vagyok orvos… – Miksa visszahanyatlott, de az orvos oxigénezte.

– Szép… – gondolta Miksa. – Nem orvos, és én itt vagyok a keze között, agyam szétpattan, lábujjaim vérmérgezésesek, hormonjaim gombásak, szívem kifulladt… és ő nem orvos. Azt súgták a mentőben, a legjobb sebész, legjobb a technikája, s már egyetemi tanár lehetne, ha egy kicsit jobban feküdne.

– Nyugodjon meg – fogta vissza Miksa kapkodó fejét az orvos. – Orvos vagyok, de ez mellékes. – Fehér köpenye zsebébe nyúlt, s egy kétrét hajtott finom iratot húzott elő. – Olvassa el ezt… kérem. Könyörgök. Maga nincs a legjobb állapotban, ki tudja, reggelre… a reggelt… szóval, érti. Legalább valaki olvasta!

Miksa majdnem elsírta magát.

– Ne legyen gyönge. Hátha felépül. S akkor bemutat.

Miksa szipogott.

– Kinek?

– Ez itt három novella.

– Meghalok! – ordította Miksa.

– Még ne! – rémüldözött az orvos. – Olvassa el előbb!

– Jaj! – kiáltott fel Miksa, ledobta magáról a takarót, és hálóingben kirohant a folyosóra. A ruhatárból kiragadott egy kabátot, és vacogva kifutott a szabad levegőre. – El innen!

A tavasz párafátyolba burkolózott. Sietett hazafelé, kimerülten, szíve sajgott, önmagáért és a hazáért. Lábujjai égő parazsak voltak, de boldogan látta, hogy a sárgakeresztes utcaseprő lassú ütemben sodorja a tavalyi avart a járda mentén.

– Dolgozik? – rontott rá ijedt és reménykedő kérdésével Miksa.

– Mit tehetnék. Söpröm az avart. – Aztán cinkos mosollyal rávillantott. – De ez csak mellékes… Bő zubbonya alá nyúlt, és hosszúkás, kétrét hajtott ívpapírt húzott elő. – Írok. Tudja, hogy van. Itt senkit sem elégít ki a foglalkozása. Legtöbbje nem is ért ahhoz, amit csinál. Mi legyen? Hát ír. Írunk – nézett mélyen Miksa szemébe, aki vacogva futott tovább, kezében az utcaseprő finom gépelésű kéziratával. Kapkodva csomagolt össze, behányta két bőröndbe a holmiját, és Hegyeshalomra utazott.

– Hova? – kérdezte a vámőr.

– El. El innen. Elmegyek.

– Író?

– Az a foglalkozásom.

– Jó magának. Várjon. – A farzsebébe nyúlt, és egy négyrét összehajtott, több éves kéziratlemezt vett elő. – Maga értékelni fogja. Én nem akartam vámőr lenni. Ha ki tudja csempészni… ebben igaz dolgok vannak… megszenvedtem érte. Csak kényszerből vagyok vámőr, egyetemem van, voltam cipész, erdészeti szakember, hentes, patyolatos, újságíró, dolgoztam kórházban, iskolában, kékfestő üzemben, nyomozó, fodrász, autókísérő, téesztag, sírkőfaragó, borügynök, segédszínész, kutyapecér, igazi segédmunkás is voltam, dolgoztam a Tattersallban, voltam kórustag, személyzetis, állatgondozó, nyomdai tördelő, villanyszerelő, dolgoztam a Halbiológiában, voltam gázellenőr, kiállításrendező, sekrestyés, benzinkutas, jól kerestem, metrótévénéző, vízügyi előadó… – írni kell. Nem elégít ki. Csak az írás. Írni kell. Mindenki ír, Magyarországon mindenki ír… Anélkül nem megy. Kicsempészi?

– Késő van – mondta Miksa törötten, hajnali három volt, aludni vágyott.

– Jó, majd reggel. De ne csapjon be! Itt a faluban van egy Ibusz-szoba, reggelig adnak ott szállást. Olvassa el, mit írok. Megírtam!

Miksa az Ibusz-szobában aludt. Hétkor egy termetes asszony megrázta a vállát.

– Hé, magának nem kell menni? – Ránézett erős, barna szemével.

– De… Megyek… A kéziratok… – oldalt pillantott, ahol a bőröndjei mellett két Lewis-szatyorban halmozódtak a maradék kéziratok. Az asszony kiment, az ablakon át látta, hogy megfejte a tehenet, a tyúkoknak kukoricát szórt, a kötőgépen kötött egy keveset, aztán egy kereskedővel beszélgetett, mielőtt visszajött.

– Maga… nem ír?

– Én? Dolgozom. Van elég. A fiam technikus, reggel indítom. A férjem a téeszbe jár. A lányom lánya, az unokám átjön, vigyázni kell rá. Én meg délután a húsüzembe megyek.

– Nézze – mondta Miksa, kapkodta magára a szvettert, hogy átérjen a határon reggel. – Ennyi kézirat. Most nézze meg! Olvasson bele!

Az asszony szégyenlősen lehajtotta a fejét.

– Ne haragudjon. Analfabéta vagyok.

És aláírta a bejelentőt, két X-et téve a szállásadó helyére.

– Végre – mondta Miksa.

Összecsomagolt. Beszorította a bőröndjeit, aztán széttárta a karját a hamvas reggeli levegőbe, átölelte az asszonyt.

– Mondja le a szekeret. Maradok.

Ruha teszi a költőt

Mindenféle ruhája van. Fölveszi, leteszi, a teste háttérben marad. Tud elegáns is lenni, de nem kell. Kimondottan ruhafajtája nincs. Váltogatja, nem törődik vele. Nem fontos neki. Csak éppen felöltözik, ez a szokás, ruha van az emberen. Valószínűleg ruhában nem volt boldog. Talán meztelenül se. Ki tudja? A ruha mellékes, fölveszi, leteszi, a teste háttérben marad. Röntgennel se lehet átvilágítani.

Haja nyakban, nyaka hajban, hajlottan, lezseren és nyűtten áll – válogatott zakói kötetében. Elüt. A ruhájával a környezetétől – hangsúlyozottan puha, költői. Akárhol jelenik meg – látnivalóan költő ruhája az, amiben áll. Színei visszafogottak, anyaga puha, szellemből van, illatszere kellemes. Ilyen egy költő – mondja az ősz hajú ruhatárosnő a szerzői estjén. Ilyen.

Egyszerű, tárgyias. A diákszakkör felolvasó délutánjának közepére szabott öltönye van rajta mindig. Nyáron is abban jár, cipőjét a lábtörlőbe törli: por, por, por… Steril legyen, gondolkodó. Nem tudni, jogász-e vagy tárgyalófél; sietős, egyenes váll. Állítólag a Balatonban is öltönyben fürdik.

Ó, ó! Micsoda kellem, vidékies választékosság, vadászöltöny zöld szegélye a parolin. Snájdig, de puhább, mint egy huszár. Bársonyszegély, mondom, bársonyszegély. Zsebe a testhez simul, ki nem dudorodik, a kéziratot mindig postán küldi el, nehogy kinyomja a ruhabélést. Bal válláról és jobb válláról könnyű kézzel pöccinti le a port, mi a kocsiúton rászállt.

Nyűtt. Összegyűrt. Csőnadrág vagy bőnadrág, bukdácsol a ruhában. Mint egy bohóc, de mint egy zsonglőr is, el nem esik, bár lábai összekuszálódnak a járásban. Nyakkendője pertli. Élvezi az egyedüllétet. Az egyedülvalóságot. Ez az igazi állapota, de kedvesen ődöng a végeláthatatlan márványtermekben, ahol mindenkinek visszaköszön, akár ismeri, akár nem. Ülésben más. Visszahúzódik, mint egy egér, akit meg nem fognak, aki meg nem fog senkit, szellemi sajtot rágcsál, s nevet a halhatatlanságon. A ruha alatt még rengeteg hely van, elférne benne még két másik ember is.

Angol. Szabott. Derű-tiszta. Civil. Banktisztviselő is lehetne, de nem az. Menedzsere – a gondolkodás – járatja így. Táncolni nem szokott, ebben a ruhában nem is lehet, csak gondolkodni. Persze, ez csak páncél. Véletlenül megérintettem – nem őt, csak a ruhát –, az anyag sértően kemény, a páncél fölsérti az ember kíváncsi kezét. S a csigahéj alatt végtelen puha ember él.

Matróz – akármit vesz fel is. Dülledt mellkas – tengeri illat. Eleganciája súlyemelő testre vall, így vesz fel földet, sziklát, koronát a kezébe. Ereje a begombolkozott nyaktilós mezek alatt összpontosul – feszül. Nem ideges. A ruhája sem. Mellkas, tenger, félrebillent fejű tűnődés, háborog a trikó alatt, mintha a fegyelem minden pillanatban szét akarna robbanni. Bár nincs is tengerünk, tengeri ember.

Elsőrangú öltönyök. Dózsa – vascivilben. Komplett. Elegáns ing, elegáns kézelő. Elegáns gombok. Egytörzsű, mint a gomba, kalap nélkül. Cím, rang, kór – nem számít.

Vénkisasszony – démonban. Lánc, gyöngy, tű. Régi holmik modern verettel. Vasékszerek, vaslánc, vaskarika. Fából. Fekete és rózsaszín blúzok, mintha platinaestélyre menne, pedig csak a kiadóba. A nő valahol vasba verve kibontakoztatlan türkizben. Vagy vasban.

Senki se mondaná, hogy költő.

Vászontáska, mai tweed, lötyögő nadrág. Át a századon, vándortáska, mohó cigaretta, fül kissé eláll. A fül is a ruha tartozéka, alatta minden kicsit hitelesebb, hanyagabb, hányavetibb, gondtalanabb. A lélek elegáns póza nem üt át a ruhán, csak a felöltő reverjén csillan fel néha egy csipetnyi halhatatlanság.

Gondtalan külső, rendes polgári ruha, de az mégis csak úgy van ráaggatva. Nyakkendő vastag, nadrág szűk. Az egész ruha szűk. A cipő is. Az ország is.

Széles karimájú kalap, ferdén a fejbe döntve. Egy arisztokrata s egy garçon könnyed keveréke. Bő, testet takaró zakó, leér a térdig. Ballon nagy, a földet söpri. Századvég. Századelő. Libegve megy a romos Budapesten, egy kávéházba tart, amit lebombáztak, így aztán egy szűk kis presszóba tér be. A fölhúzott nadrág alól kivillan a kamásni.

Ketten vannak. Az egyik kijön a szerkesztőségből, a másik bemegy. Az egyik szőke, a másik barna. Amíg az egyik kádban ül, a másik fogadáson. Az egyik hazamegy a szülőfalujába, a másik lepedőbe csavarva ül a kihűlt olajkályha mellett. Az egyik olyan, mint egy brabanti, a másik, mint egy briganti. Az egyik jobbra megy, a másik balra. Egyszerre kettejükkel nem lehet találkozni. Azt hiszem, egy ruhájuk van.

Kicsi. Áll az utcasarkon, általában. Tanácstalan. Felöltője beborítja, mint egy katonát. Gyűrött kéziratokat hord a válltáskájában, fiatalos nagy haj, széles sál, földig ér. Heves és fáradt. Ruhái egyre nagyobbak. Mintha az utóbbi időben még kisebb lenne, mint eredetileg.

Kék öltöny, húsz éve ugyanaz. Régi szabás, régi anyag. Ebben olvasta föl az önképzőkörben is a verseit, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján. Azóta is ebben jár fogadásra, író-olvasó találkozóra, kortársai temetésére.

Színes ing, csaknem kékfestő. Öltönyben soha. Ízlés, gusztus. Nyakkendő soha. Bársonyos lázadás – színesen, ötletesen. Esernyő soha. Még temetésen sem, esőben. Inkább fölhajtott ballon, olasz maffiózók filmképeként. Otthon narancs-fekete-zöld frottírköpeny. Abban ír. Szívesen és színesen.

Írástudók gárgyulása

Befordul a sarkon. A virágbolt felé megy, balra. Elég meleg van, nyög. Mai magyar író. Fiatal mai magyar író. Élő, fiatal, mai, magyar. Ötven fele jár. Nyög. Meleg az idő, meleg a zakója. Valamiféle blézer. Rendes ezüstgombokkal, ezüst liliomok az ezüstgombokon. A haja is ezüst. Verejtékezik, a foltos homlokon megjelennek a verejtékcseppek. A barátjával találkozik a félúton.

– Jaj, szervusz – mondja.

– Szervusz. De jó, hogy találkozunk. Hallom, egy regényen dolgozol a középkorról… Tudod, én sokat foglalkoztam ezzel a korral, talán tudok segíteni – belekarol az ezüstfejűbe, hurcolja az utcán. – Gyere, mesélj…

– Mit meséljek? Megvallom neked, nem érdekel. Csak írom.

– Akkor mesélj a Pistáékról, mi van velük, hallom, beteg a gyerekük…

– Jaj. Szörnyű ez a meleg – zsebkendővel törülgeti a nyakát hátul a gallérja fölött. – Egy víz vagyok. Nem tudom, mi van Pistáék gyerekével. És lehet, hogy azt a regényt meg se írom… Kit érdekel a középkor? Benn voltam a szerkesztőségben, Z azt mondta X-nek, hogy B-t sem érdekli ez a téma. X azt mondta Z-nek, hogy B-t semmi sem érdekli. Bejön N, azt mondta Z-nek, hogy most ő sem ír. X azt mondta N-nek, hogy B-t van, ami érdekli, csak nem ír. Z azt mondta N-nek, írnia kellene… X azt mondta, hogy B… N azt mondta, hogy X… Z azt mondta, X azt mondta, N azt mondta… Te érted ezt? És ez a szörnyű meleg… És még virágot is kell vennem…

Négyen ülnek a szobában. Barátiak. Fogékonyak, lelkesek. Lényeges dolgokról beszélnek, szenvedélyesen, egy darabig. Hogy mért mondott le Nixon, Olaszországban terrorcselekményekkel rémisztgetik a népet, hogy Cipruson új tűzfészek van…

Eleinte. Aztán fontosabb dolgokra térnek át, T. mesél. Benn volt a Filmklubban. Azt adja elő.

– És képzeld, konyakot adott. Mért ad nekem konyakot? Mit akar tőlem? Azelőtt sose adott konyakot… És képzeld! Keresztbe vetette a lábát. Hátradőlt. Mosolygott. Még egy konyakkal kínált. Sose szokott konyakkal kínálni. És mosolygott. Tud valamit. De mit? Mire célzott a konyakkal? Hogy írjak realisztikusabban? Vagy hogy ne privatizáljak? Szélesebb társadalmi miliőben mozogjanak a figuráim? Mennyivel szélesebben? Hátradőlt. Mosolygott. Valamit sejtetni akart a konyakkal… De mit?

P az eszpresszó sarkába húzza M-et. Körülnéz, lehalkítja a hangját. Még a kávét is fojtott hangon rendeli meg. M értetlenkedik, de P jelentőségteljesen a karjára teszi a kezét.

– Hallottad?

– Mit?

– Nem is hallottad?

– De mit?

– Bent.

– A kiadónál?

– Hallottad?

– Mit kellett hallanom?

– Hogy hogyishívják…

– Micsoda?

– Nem hallottad?

– De mire gondolsz?

– Én nem tudom. Nekem sose mondanak el semmit. Én tudom meg legutoljára.

– Mit?

– Fogalmam sincs.

Nők. Női írók. Rendes köznapi dolgokról beszélnek, az új harisnyanadrágról, hogy nem a talpán fog végigfutni a szál, mert töri a talpat. Hogy most még talán lehet karalábét főzni, később már ehetetlen. Kapni francia rúzst. Aztán az egyikük rázendít.

– Bejött ma a Főnök. Komor volt. Azelőtt sose volt komor. Inkább jókedvű, még azt is megjegyezte, mintha nagyobb lenne a csípőm. Képzeld, ezt figyelte. Beszélt velem, sőt nézett. Ma rám se hederített. Magába mélyedt. Ráncok jelentek meg az arcán, a délelőtti tojást sem ette meg… Azt mondják, hallott valamit… Tudjátok, ő mennyi helyen megfordul. Nem is tudom, odaadjam-e neki az új novelláimat? El szokta olvasni. De most komor volt. Egész nap az íróasztala mögött ült, és gondolkozott. Ilyen azelőtt sose fordult elő… Kijön hozzánk dumálni, még a butikokról is beszélgettünk vele… De most csak ült. Azt mondják, hallott valamit.

Régi társaság, mai magyar remekírók. Bőrben. Vörösbort isznak, csöndesen.

K: – Benn voltam a szakszervezetben. Bejött Á, és azt mondta, C nem engedi V-nek, hogy D-ről azt írja, amivel F írását cáfolná. V szólt D-nek, D erre megsértődött, hogy nem engedik meg V-nek, hogy F-et cáfolja. D azt mondta, „elvégre az én bőrömre megy a játék…” C legyintett, hogy „a te bőröd…” „Neked nincs külön bőröd, csak közös bőr van. Mért kell F-et mindig cáfolni? F jószemű író, és a szerkesztőség végeredményben egyetért F írásával. Ezen nem érdemes fönnakadni.” D ezt kikérte magának, állítólag visszavette az írásait C-től, pedig már be voltak tördelve. C nem akarta visszaadni, inkább azt kérte, D maga írjon F írásáról, de D azt mondta, majd hülye lesz a saját védelmében írni, különösen, mikor itt van V írása, elvégre ő is a saját bőrére dolgozik. C csak azt hajtogatta, hülye vagy, neki nincs külön bőre, csak közös bőr van. Mire értette?

O: – Hogy benne vagyunk a szakszervezetben, mindnyájan.

P: – Igen. Nagyon meglehet.

L: – Minek különcködni! C azt csinál, amit akar! Csak nem fogja hagyni magát D-től terrorizálni?

O: – És D visszavette az írásait?

K: – Persze. Most egy másik folyóiratban fognak megjelenni. Hát megsértődött!

P: – Arra minden joga megvan.

Tévés írók. Szimatolnak. Miféle téma, miféle sztori kellene. Hogy jól megfizessék. És hamar. És ismételjék, ismételhető legyen. És külföldre is forgalmazhassák.

– Általános téma kell. Amit Európában is értenek.

– Csak azt érthetik igazán Európában, ami magyar is. Nézd meg Bartókot vagy József Attilát.

– Te melyik vagy?

– Nem azért mondom. De helyi jellegű kell.

– Azt mondták?

– Ki mondta?

– Te mondtad.

– Hát azzal lehet kint is hatni. Azt lehet forgalmazni.

– Hogy ne legyen orvos vagy tanár vagy festő a főhős, azt mondod?

– Mindig ezzel jössz. Legalábbis az építőmunka… a termelés gondjai… A mai hétköznapok.

– Kiknek a hétköznapjai?

– Jaj… Hát az országé. A mi országunké.

– Azt mondják?

– Ki mondja?

– Te mondod.

– Csak hallom. Én nem mondom. Én humorban utazom. A futballistákról. Abban benne van az egész…

Két költő beszélget. Magas, puha arcú és alacsonyabb, göndör.

– Nem értem, minek írod ezeket? – mondja a göndör. – Te is tudod, mi a nép…

– Mért? Mi baj van?

– Abrakadabra, amit írsz.

– Hát ma már nem lehet úgy írni, már ne is haragudj, hogy a szél… meg a kukoricás… meg anyám bánatai… Már ne is haragudj. Itt kimaradt egy fejlődési etap. Nálunk igazán sose volt avantgarde. Ezt pótolni kell.

– És a nép?

– A nép, a nép… Az megint más. Külön van a nép élete, és megint külön a népért való költészet. Nem írhatsz egyszerűen a népnek, a nép általános színvonalán… Nálunk kimaradt egy fázis. Jóformán sose volt avantgardunk. Ezt pótolni kell.

– Ötven év után?

– Mindegy. Nekem mindegy. Én eladom a verseimet, te nyavalyogsz, már ne is haragudj. Ezt most megeszik. A vers nem csak érzés, technikai is. Ma ez a technikája. Ezzel tudsz hatni. Ha tudni akarod, a népre. A népért. Azt hiszed, a hosszú hajú srácok a szélfútta dallamokat akarják hallani tőled?

– És ez a nép?

– Hát ki a nép? Akkor azt mondd meg, ki a nép? Amelyik nem olvas egy sor verset sem? Ez a hosszú hajú társaság legalább olvas. Kíváncsi.

– Igen. Ez az olvasó nép.

– Na. Te is beláthatod. Most keresztrejtvény alakban írtam egy verset az idősíkok szerint. Higgy nekem. Ma már nem elég vízszintesen írni, apa.

Gyerek írók. Idősebbek, fiatalabbak, mindenesetre lelkesek.

– Nem kell a csoda. A misztikus. Kit érdekel a misztikum? Kitaláció. A mai iskola légköre, a mai fiatalok élete – ez kell. A gyerekek nem akarnak félni.

– Ki mondta?

– Mondják ezt mindenütt. Azt hiszem, ez érthető. Nem eleget féltünk? Valami üdítő, tiszta világ kell. Nálam még a nyakkendő is hiteles.

– És a mese?

– Mese! Eleget meséltünk már, évszázadokon át. S eleget féltünk, nem?

– De.

– Nahát. Elég volt!

Színházi írók az előcsarnokban egy társuk bemutatóján.

– Nem szeretem a mai témát – mondja egy köpcös úr.

– Abba mindig bele lehet akaszkodni. Jó, jó, de leragad a színpadon. Mindent bele lehet magyarázni, akármit írsz.

– De legalább él, nem? A színház lassan mutatvány lesz, akrobatika, tömegillúzió, olyan általános, amibe már nem is fér bele a mai élet.

– Ahogy gondolod. Én már csak parabolákat írok. Annak legalább nincs testszaga, ne haragudj. Játszódhat az a középkorban vagy Amerikában, a huszadik században vagy Új-Zélandon, és abba mindent bele lehet magyarázni.

Szerkesztőségi folyosó, a mosdó előtt. Jövő-menő írók.

– Mit mondanak fönt?

– Hol?

– Fönt, hogy mi van lent?

– Azt beszélik, várni kell.

– Meddig?

– Kettőig. Akkor nyit a pénztár.

Befordul a sarkon. Jobbra megy, a hentesbolt felé. Meleg van, dől a hőség, a mai magyar író siet. Fölveti a fejét a kereszteződésnél, nehogy elgázolják. A kocsik az orra előtt rohannak el. A fiatal élő mai magyar író izzad. Törölgeti a halántékát, kapkodja a fejét, olyan nagy a forgalom, olyan sok a jelzés, a lámpák villognak. Tanácstalanul áll öreg zakójában, ezüstgombokkal.

Jön a barátja, érdeklődik a munkája felől, lelkesen, de ő leinti. Hozzáhajol.

– Hallottad?

– Mit?

– Valamit.

– Hol?

– Bárhol.

– Nem.

– Még én sem. Ilyen utakat! Hogy hogy fogunk itt átjutni?

Pillanatképek a költőtalálkozóról

A szervezésre óriási feladat hárult. A külföld, a belföld, a finnek, az észtek, a jöttök, a mentek, vártok, esztek összes, kellemes bonyodalma. A nagy hallon keresztül könnyedén futó emberek szervezték a vacsorajegy-kiosztást, tárgyaltak a buszok hanyag testtartású sofőreivel, igazgatták a templomban az orgonahangverseny résztvevőit. Kifáradtak.

A költők énekeltek.

Nem csak versben, s nem csak „azért”, amit Tornai Jóska ír, hanem szabályosan, ülve, hátradőlve a széken, a hattagú zöld egyenruhás cigányzenekar közelebb húzódott az asztalokhoz, és a külföldi költők széles mosollyal hallgatták a jó hangú énekeseket.

A legújabb technikával fordították az előadásokat. Az azonnali fordítás elmondhatatlanul nehéz. Egyetértettem azokkal, akik az előadók befejezetlen mondatait befejezték – vagy átugrották. Így kerekebb lett az egész. És a fülkében pokoli meleg volt.

A nők, a drága nők, a háború igazi ellenségei, legádázabb, elszánt ellenségei is jelen voltak. Ki kékben, ki fehérben. Naivan, magabiztosabban. Tolmácsnők, szervezőnők, hotellányok. Nem lehet nők nélkül élni. Az egésznek valami jótékony balzsamot adott, a vitáknak bájt, a humornak kellemes értetlenséget, az elszánt komolyságnak időállóbb, biológiai komolytalanságot. Nagyon kellettek.

Balra italok. Jó borok, olvatag sör, olajsűrű konyak. Vannak nemzetek, melyek nagyon szeretnek inni. Azt mondják – olvasom a cikkben, idegorvosi nyilatkozatban –, hogy az alkohol árt. Ártalmas a szívre, májra, idegrendszerre. Lehet, hogy rossz propagandának hat, mégis le kell írni: használ is. Vannak pillanatok, amikor inni kell egy embernek, egy nagyobb közösségnek (népnek, nemzetnek) – hogy legalább minimálisan föloldja feszültségeit. Nem tudom, ha az ember mondjuk az NSZK-ban vagy Amerikában élne, nem inna-e? Van, amikor inni kell, hiába.

Az új technika és régi előadások keveredtek. De hát ez mindenütt így van. Ami igazi volt, az a lelkesedés. Igazhitűek jöttek egybe, akik hisznek a háború elkerülhetőségében. És ez mindennél fontosabb. Az előadások? Eszmék. Egy kis olasz nő mutatta hathónapos kisdedét. Ölben, négykézláb, nevetve. Giuliannának hívják. A nő pergő nyelven magyarázta – nem eszik sóskát, sárgarépát a bambina. Pedig, ugye, muszáj ilyen korban sok vitamint ennie. Én mint szakértő bólintottam.

A tihanyi apátsági múzeumban megnézték a vendégek Martyn Ferenc összegző festményeit és halhatatlan grafikáit. Látták, Európában élünk.

No meg a táj. A Balaton zölden ragyogott, mint nagy olajlap, beitta és kicsit visszaverte a homályos napot. Az Annabella előtt nádsátrak fakószőke gúlái, a vörös föld mértani szőlőkaró-rendekkel vonalazva, az új házak nyers falai vakítottak. Többnyire későn, agyonbeszélve, vitatkozva feküdtünk, hajnali négykor, háromkor. Viszont hajszálpontosan ébredtünk hétkor a betonkeverő tankzörejére. (Kis háború.)

Német hang a liftből. „A szervezés a legfontosabb. Nem lehet a semmiből kiemelkedni. Írni, és valakivé lenni. Előbb kell valaki lenni, aztán lehet tehetséges az ember.”

Az előadások szerteágazó indái közt sokakban felmerült a gyanú – lehet-e a költészetről beszélni, eszmélkedni, ennyien, ilyen pőre kitettségben, nyilvánosan? Mindenesetre az biztos, hogy elbújni, cellába fordulni is lehet – a szentek egy része is ezt tette, és sokszor nagyobb hatásuk volt korukra és évszázadokra, mint a megégetett eretnekeknek vagy a szónokoknak. Az azonban bizonyos, hogy akár nyilvánosan, akár begubózva, de csak az élet belső hitelével lehet költészetet csinálni – az életünk árán lehet hitelesíteni a költészetet. A gondolat, eszmélkedés – másodlagos. A hit, emberhit – minden. Mert az a magatartás alapja. Háborúban és békében és költészetben.

A bohémek szabad idejükben kártyáztak. Elszánt arccal, rezzenéstelen tekintettel néztek egymás szemébe, és blöfföltek. De néha igazuk volt.

Az új technika mozdulatokban is keveredett a régivel. Egyik magyarunk nagy rutinnal döntötte föl a Kékkúti ásványvizet egy angol hölgy asztalán a hallókészülék zsinórjával. Zavarában kedvesen magyarázkodott, hogy nálunk ez keresztelőt jelent. A lady fanyarul kijelentette, nem ismer ilyen babonát a XX. században.

A szálló folyosóján dallamosan szállt a francia szöveg:

– Költészet? Jacques Piccard batiszkáfja hány száz méterre szállt le a tengerbe! És Francis Chichester szólóvitorlása? Ez a század költészete, tudomásul kell venni.

Itt, ott (egy-egy) kupacban ültek emberek. Tolmácsokkal, saját hangjukon magyaráztak egy-egy verset – s milyen is a költő –, legtöbbször a sajátjukat. Megható volt, mennyire nem kereskedő szellemű a legtöbb – az elszemélytelenedés korában –, de pszichológiailag mégiscsak alanyi költő –, még a mozdulataik is ügyetlenek voltak, egy-egy mellényzsebből kicsúszott a vers csücske. Elfelejtették a közepén a saját versüket. Ki kit fordít? És viszont. Mint egy kedves börzén, ügyetlenkedtek a költők, a külföldi magyarok közt, lengyelek–svédek közt – mert hát az ember az egész világnak is ír.

Izzó szemű, sűrű nagy hajú lány jött a terembe. Hátravetette zászlónagy fekete hajtömegét. Körülnézett, halkan behúzta maga mögött az ajtót. Leült egy távoli sarokba, adóvevő készülékét felkattintotta, s hallgatta az olaszok előadását a romantika hanyatlásáról, elhelyezve a nagy gubancban fülhallgatóját. Elsikkadt a mondanivaló, megbolydult a terem. A szőkébb költők körülvették. Guillevic, az elnök – jótékonyan – 15 perces szünetet rendelt el.

A tihanyi templomban felhangzott Kodály Esti dala a Veszprémi Vegyeskar előadásában. Emberi hang – nagyvokál – töltötte be a Balaton fölötti térséget olyan mélységesen, hogy sírni lehetett. A vendégek hallották, Magyarországon vannak. „Isten lelke lebegett a vizek fölött.”

A szállodában nagyon hideg volt. Nem tudtak fűtőtestet adni. A tv riportere berekedt. A lányok fáztak. Kár.

De aztán a bárban minden megoldódott. Valójában a világos nappali terem a tudat erőfeszítéseinek a színtere volt. Nyílt térelőnyeivel, hátrányaival. De a bárban valami tudatalatti szabadult fel. A vörös, kék, sárga lámpák is izzadtak, a zenekar kitűnően játszott, s a költők táncoltak. Az űrhajó jelzéseit utánzó bip-bip zenére, a vijjogó sziréna-mikrofonra, a „Volt egyszer egy Kis-Madách, egy Nagy-Madách” ringására – táncoltak. Mint régen a tűz körül. A varázslók. Réveteg, rövid hajú lány forgott körbe egy fiatal arcú olasz előtt, nagy finn fiú rángatott mohó kedvességgel egy testes, szép szemű nőt, kopaszodó-nevető férfi rövid ujjú, világoskék garbóban megragadott egy nagy német asszonyt, és rázta a lábát, illedelmes arccal csúszkált egy intellektuális költő egy jó formájú orosz nővel, szemüveges mongol férfi nevetve verte az ütemet a térdén… táncoltak. Mintha a föld dobálná őket, az anyaföld az emberiséget.

Ide jöttek a költők, Magyarországra. Eszmecserére, emberi érintkezésre, hitre, fogadásra. A gesztusaikban, vallomásaikban a leglényegesebbet fejezték ki. Itt, nálunk. A szabadságot. Úgy látszik, lehet nálunk érezni. Úgy látszik, nálunk lehet érezni. Aztán kifutott a hajó a kikötőből a mi kis tengerünkön, megrakodva egy darab Európával, világgal. Háromnegyed tíz volt.

Te vagy a hibás

Bagó Lajos, hivatásos író megvetette a lábát a havas területen és az irodalomban. Csúszkált, csúszkált egy darabig, aztán megvetette a lábát, egyenesen állt. Igaz, nem mert ellépni a helyéről, félt, hogy elvágódik, de csak megvetette. (Lelkiállapotából nem derült ki, hogy magát is megvetette, vagy csak a lábát, de javában állt, két lábon.)

A Törökvészi úton áll. Köztudott, hogy a Törökvészi út lejt. Hóban, december végén különösen lejt. De nem tehetett mást, fölkaptatott egy Törökvészi úti szerelőhöz, mert elromlott a kocsija. Ahogy lábát megvetve állt a Törökvészen, sóhajtva gondolt az országára és a kocsijára. Mért pont itt áll a Törökvészen, állhatna nyugalmasabb helyen is. De – gondolt aztán vigasztalóan a sorsára – ide állította őt a történelem, hát itt kell állnia. Fájdalmasan gondolt Franciaországra, ahol nincsen Törökvész, nem is volt. Fájdalmasan gondolt a csodaszép tizenkettedik századbeli francia kastélyokra, várakra, templomokra, erődítményekre, melyek eredeti falaikkal merednek egy-egy hegycsúcson vagy folyó mellett. Nem kellett harcolniok az oszmán nagyhatalommal, hogy megvédjék az akkor aggkori Európát. Jó lehet Franciaországnak – váraikat épségben hagyták, mi meg testünkkel és omlatag várainkkal védelmeztük azt a bizonyos Nyugatot. Bagó sóhajtott, ahogy a Törökvészen állt francia kiscsizmájában – októberben járt Franciaországban, onnan hozta ezt a remek kiscsizmát. Eleinte szerette, feszes volt, elegáns. Amíg száraz volt a talaj. A hóban elkezdett csúszkálni – műanyag talpa volt. Bagó alig tudta megvetni a lábát a történelmi talajon. Zúgott, szánkázott lefelé a Törökvészen, előrehajolt, hátra egyensúlyozott, csúszott, röpült – átkozta a francia kiscsizmát. Most nem mert elmozdulni a helyéről, nehogy hasra vágódjon.

Elszokott a lábon járástól. Mióta megvetette a lábát az irodalomban – autót vásárolt. Szép sárga Skodát, azzal röptette magát a szerkesztőségekbe, a kihalt magyar vendéglőkbe, a török pusztította magyar országrészeken. Hozzászokott az üléshez, a motorizáltsághoz, most aztán alig tudott megállni a lábán.

Mennyit csúszkált az irodalomban! Talán többet, mint a történelmi magyar talajon, a hóban. Odahagyta eredeti foglalkozását, a tanári pályát – és író lett. Ahogy a decemberi szürkületben fölnézett a kemény csillagokkal teleszórt égre, fájdalmasan gondolt arra, mért is lett író? Szó, ami szó, a főnöke miatt. Az igazgató miatt. Az igazgatója kibírhatatlan volt, rémálom, mint egy távoli ősapa, aki vörösre duzzadt fejjel mered fölötte, és harsogja az égi szózatot:

– Lajos. Magának írónak kéne lennie. Ne tanítson. Maga elkésik. Maga nem tartja be a tanmenetet. Maga megszegi a rendtartást. Maga nem készíti el idejében a faliújságot. Maga szabadságra vágyik. A tantestületben nincs szabadság, belátom. Itt rend van. Ezeréves rend. Menjen az irodalomba… Ne törje magát itt bagóért.

Lajos elment az irodalomba. Kritikákat írt, mini esszéket, hangjátékokat, népszínműveket, gyermekmeséket – mennyit csúszkált, mennyit bukdácsolt! Nem beszélve arról, hogy úgy tetszett neki, félrevezette az igazgatója: az irodalomban is be kellett tartani a rendtartást, a határidőket, itt is volt tanmenet és faliújság. Lajos borzongott a hóban, ahogy ezekre gondolt, de csak megvetette a lábát, autóban pihentette lábát a Törökvészen és az irodalomban.

De most, szerencsétlenségére, kocsija sem volt. Minden összejön, ahogy szokták mondani. A kocsi kipufogója leszakadt, a ventilátor gumija beakadt, a ventilátor két vasfoga kitört, és az ablaktörlő pálca levált. Ezért vitte a szerelőhöz a kocsit – már nem látott ki az ablakon. Épp most, amikor a szerkesztőségbe kell rohannia, hogy megbeszélje a szilveszteri számba írt novelláját. Két óra késéssel állított be, csatakosan, elcsigázva, francia csizmában.

– Már nem vártalak. Majdnem kiadtam a munkát másnak. Ezt egy tantestületben nem tehetnéd meg. Én is rohanok haza, be sem vásároltam, tojást meg szardíniát is kell vennem, tudod, milyen tömeg van ilyenkor.

– Ne haragudj… A Skoda ablaktörlője…

– Tudom. Az ablaktörlő, a ventilátor, a hűtőfolyadék. Amíg nem volt autód, rendesebben dolgoztál.

– Sajnos, van. És ez a gyártmány…

– A te kezedben minden tönkremegy. Nem érdekel az autó. Jobban érdekel, hogy holnapra be tudod-e hozni a szilveszteri számba azt a novellát?

– Milyen novellát?

– Na ne tettesd magad! Már beszéltünk róla! Nekem holnap le kell adnom a szilveszteri számot. Gondolhatod. Valami vidámat. Jó humorosat. Nem tehetek be gyászhimnuszokat a szilveszteri számba! Amin nevetni lehet, ami üde, biztató!

A szerkesztő élesen Bagó szemébe nézett, kérlelhetetlenül.

– Vidámat? – kérdezte az író keservesen.

– Persze. Mért? Nem is arra gondoltam, hogy valami halálesetről tudósíts.

Vidámat? – gondolta Bagó. – Az elég nehéz lesz. Ahogy görnyedve ült a szerkesztőségi fotelban, sajgott a dereka, annyit egyensúlyozott a Törökvészi úton és az irodalomban. – Világos, kiújult a lumbágóm, holnap föl se tudok kelni. Pedig anyámhoz kell rohannom a kórházba, Hidegkútra, és most kocsim sincs, madártejet és rántott pulykamellet ígértem szegénykémnek. Végem van, nem bírom. Vagy nem lumbágó ez, vese? Vese lesz. Na, akkor fél évig kampec. Egy fillért se fogok keresni. Pedig most nem lehet leállni. A lányom férjhez megy januárban, az albérletért ki kell fizetnem egy összegben húszezer forintot egy évre. Vagy be se fogadják. Mi szaggat ennyire? Mellhártya? Az följebb van. De följebb is fáj. Összeszorítja a mellkasomat, mint a vasmarok. Infarktus készül. Akkor egy darabig nem írok. EKG-t kellene csináltatnom, de nincs időm. Se kocsim. Lépni alig tudok. Még hozzá ez a rohadt francia csizma. A török dúlást megúszták, de egy tisztességes csizmát nem tudnak csinálni! Kellett nekem francia csizma! Műanyag talp! Hát ilyet itthon is kaphatok! Nem beszélve arról, hogy kétezer-ötszázat meg se adtam a barátomnak, aki kölcsön adott a francia útra. Pénz kell, novella kell, madártej kell, esküvői vacsora kell, ablaktörlő kell, hát ki se látok a kocsiból! Mi nyilall így? Talán túl sokat iszom? De ha nem iszom, gondolkodnom kell, és azt már nem bírok. Máj lesz. Na, az aztán bead. – A szerkesztőre meredt, aki előtte gesztikulált.

– Vidámat! Tudod te azt. Valami kedves marhaságot. Valami bukfencet. Ami vidáman indul, elcsavarodik, aztán harsány nevetségbe fullad. Írhatsz bármiről, csak vidám legyen! – És közelebb hajolt az összegörnyedt emberhez. – Annyit elárulhatok, megfizetjük. Holnap le kell adnom. Nem leszünk szűkmarkúak. Nem bagóért… – suttogta.

Lajos összeszorított foggal poroszkált a Törökvészi úton. Nyilallt a dereka, a tüdeje, a veséje. – Vidámat! – kiáltotta dühösen, ahogy csúszkált a francia csizmában, fejében a lerombolt magyar várakkal, a tanmenetet tartó faliújság-irodalommal. Tarasconra gondolt, ahol még mindig épségben áll az erődítmény, legalábbis októberben így látta, pulykamellek jártak a fejében, esküvői torták és fényképek, olajkályhák, bojlerek, albérleti díjak, kölcsönpénz, ventilátorok, kipufogók…

Elvágódott. A francia kiscsizma nem tartotta tovább, hasra vágódott a jeges hóban. Elfeküdt, mint a rongy. A hóban markolászott a keze, a csizma sarkával próbálta újra megvetni a lábát, nagy nehezen föltápászkodott. – Ha eltört, akkor még hazáig se tudok elvánszorogni. Valami vidámat. A francia történelemben ilyen csizmát csinálni!

A kis villanykályha melegénél körmölte a szilveszteri novelláját. Sehogy sem tudta elkezdeni. Az első mondat, legalább az első mondat eszébe jutna, vagy ugrana. Akkor majd írna. De – ezeket írja meg? Szilveszterre? Hogy anyja súlyos beteg, Magyarországot a török dúlta, a veséje leszakad, a lánya esküvőjére már nincs egy fillérje sem, még a francia szabadságért is tartozik kétezer-ötszázzal, nem lát ki a kocsiablakon… Hol rontottam el?

Aztán beugrott az első kép. Régi igazgatója duzzadt, főtt feje, ahogy tudatlanságában a rendtartásról, az élet értelméről ordítozott. Ahogy vasalt ruhájában előtte ágált, nehogy azt higgye, a rendet csak úgy föl lehet rúgni. Hogy el lehet késni! A magyar seregek elkéstek Mohácsnál, tönkre verték a magyar hadsereget. A késés a legnagyobb bűn! Mi minden lehetett volna, ha nem lépünk be az első világháborúba? Tiltakoztunk, tiltakoztunk, de csak beléptünk, a javába! Elkéstünk a tiltakozással! – A Főnök duzzadt fejjel ordított. – Hányszor ki akartunk ugrani a második világháborúból! Kiugrottunk? Fenéket! Olyanok miatt, mint maga! Akik vacakolnak, nyűglődnek, nem érnek oda idejében, ahova kell! Nem tartják be a szabályokat! Nem csak a szabadság számít, fiacskám, a rend! A tanmenet, a tanári gyűlés, a faliújság!

A Főnökök! Főnökökkel lett tele a kis szoba, a villanykályha kis fényénél főnökök ugráltak a homályban, törzsfők, bibliai kisistenek, ősapák, világon túli kiskirályok – tele lett az élet főnökökkel. Közértvezetőkkel, grófokkal, autószerelő istenekkel, tanár-bárókkal, taxiellenőrökkel, vízvezeték-szerelő hatalmasságokkal, áruházi Mikulásokkal, fehér köpenyes orvoskirályokkal, főbérlő-kancellárokkal, maszek kőművesmesterekkel, kucsmás zöldségárus bojárokkal, benzinkutas úrnagyokkal, pszichoanalitikus főapákkal, vezetőképzős főmuftikkal, békenyilatkozó hájas blöffölőkkel, munkafelügyelő császárokkal, szoknyapecér családfőkkel és ujjal mutattak a hóban bukdácsoló Bagóra: – Te vagy a hibás. – A hatalmas hatalmasok fönn trónoltak Bagó tudata tetején, és bukdácsolásra kárhoztatták.

Lajosnak tetszett az írás, beevickélt nyilalló lábával a szerkesztőségbe, és várta a hatást. Két óra múlva megkapta. A szerkesztő lélekszakadva rohant be:

– Ez neked vidám írás? És én még el se olvastam, csak mondtam, hogy kitűnő. Ez borzalom! Engem ki fognak rúgni! Becsaptál! Mindenki magára ismert! Az összes főnök tajtékzott! Még jó, ha egy nagy fegyelmivel megúszom! Látni sem akarlak! Nekem nehogy még egyszer ide betedd a lábad! Betelefonáltak a szövetségbe, hogy onnan is kirúgjanak téged! Ki is fognak! Most aztán megnézheted, miből fogsz élni! Ilyen marhaságot! És én még bíztam benned! Hát nem élünk a középkorban! Vagy a török világban! Főnökök! Rendszabályok! Tanmenetek! Régen, Bagó Lajos, régen, de nem most! Téged ki fognak zárni még a gyermekszakkörből is! Nem te voltál a külföldi írók gyerekei számára alapított cuclibizottság titkára? Na, onnan is ki fognak rúgni!

Bagó Lajos, hivatásos író vánszorgott fölfelé a Törökvészi úton a nagy hóban, január másodikán. Csúszkált, bukdácsolt, arra gondolt, majd az autóját is el kell adnia, ha egyáltalán megjavítják. Abból elél egy darabig. Aztán majd írhat megint igaz, fájdalmas történeteket – bagóért.

Diagnózis: olimpia

Az orvos a vizsgálóasztalra dőlve aludt. A nővér gyöngéden megérintette a karját.

– Doktor úr… Doktor úr…

Meggyvágó doktor nem mozdult.

– Doktor úr… Ne szimuláljon!

– Mi az? Mi van? – riadt föl Meggyvágó s ködös szemmel nézett körül. – Győztünk?

– Nem. Nem hiszem… Nem szoktunk. Egy beteget hoztak.

– Pont most? – Az orvos elnyűtt bamba arccal meredt maga elé. – Nem bírom… Nővérke, megkértem, hogy senkit… Senkit ne eresszenek be. Összeestem. Tudja, hogy fél órát se alszom már naponta… Nem is látok – a szemét dörzsölte.

– Nem küldhettem el őket. A Lélekipari Vállalattól vannak. A munkatársai hozták be a beteget.

– Rosszul van?

– Ajaj. Azt hiszem, nem is él.

Ekkor már betódultak a civilek, két izzadó, elegáns ember hozott egy harmadikat, a karjuk között szorították, feje előrelógott.

– Doktor úr, segítsen!

Meggyvágó megrázta magát, hogy fölébredjen.

– Pont én? És mért ide hozták?

– Ideg és Elme, nem? – mosolygott az egyik izzadó úr, s egy székre löttyentette az elalélt kollégát.

– Mondják gyorsan… Amíg ébren vagyok. Mi a baj? Dühöngött? Tört-zúzott?

– Á. Egyáltalán. Épp ellenkezőleg. Alszik.

– S mi abban a baj?

– Mindenütt alszik. A folyosón fekve alszik. A főnök szobájában a szekrényben aludt. Egy kísérleti kamrában horkolt, miközben az alany állóképességét kellett vizsgálnia…

– Nem tud dolgozni?

– Az nem is volna baj. A Jövőtani Osztályon dolgozik, nem nagyon lényeges.

– Mit csinál ott?

– Mit lehet ott csinálni? Ül, ábrándozik, számolgat, éhségi szinteket mér, elhalálozási statisztikát készít, gerontológiai gimnasztikákat koreografál – a végső mozdulatok remegéseire, tetszik érteni –, szóval, nem csinál ő különösebben semmit… De most nem lehet életet verni belé. Azelőtt legalább ült, vagy néha elment munkaidőben a Rudasba. Az van közel. Már annak is örültünk. De most lefekszik a liftben. Alszik.

Meggyvágó megrázta magát, hogy ő is életre keljen.

– Agyonlógta magát. Somnolentia inaertialis. Tehetetlenségi alvás. Semmittevési alvás. Gyakori.

– Nem, uram! Közben motyog! Részidőket, századmásodperceket suttog maga elé, műszavakat, kettős csavar, duplaszaltó, óriáskerék, balhorog, kettős tus, rohamvitorlás, üldözőverseny…

– Üldöztetési téveszmék…

– És magyarosított. Vagyis… Volt rendes neve. Pépre magyarosított.

– Pépre? Nem baj, ha magyar neve van valakinek. Annyi embernek van magyar neve.

– De… Pép? Pép Lajos lett a rendes Pecherből – nézték a munkatársak a szegény előrehanyatló Pépet.

– Na jó – mondta Meggyvágó, kinyújtotta a kezét, mintha kezet fogna velük, egyikük belecsúsztatott egy ötszázast. – Megpróbálom. – A másik is csúsztatott egy ötszázast. – Jó, hogy behozták. Maguk rendes kollégák. Elmehetnek. Majd kezelésbe vesszük.

– Köszönjük. Ha van valami, értesítsen bennünket, doktor úr. Lélekipari Vállalat, benne leszünk a jövő évi telefonkönyvben. Hogy mi lesz vele? Ráér, mert a Jövőtani Osztályon dolgozik, csak legalább ne járjon be.

– Megtesszük, amit lehet. – Elbocsátotta a dolgozókat, akik az Intézet büféjébe siettek, és vettek két olimpiai aranyérmet étcsokoládéból szép sztaniolban.

Meggyvágó a páciens vállát rázogatta.

– Pép úr… Halló! Pép Lajos! Ébredjen!

Pép megrázta vékony nyakát, kilógó ingét kezdte ösztönszerűen a nadrágjába gyűrögetni, szandáljából kivette a lábát, egyiken nem volt zokni.

– Doktor úr… Tönkrementem. Büntetőszázadba osztottak. Ez a baj. A Jövőtani Osztályon dolgozom, de mit csinálhatok, nincs mivel foglalkoznom. Nincs jövő. Mint olyan. Kisebb országokban ezek a kutatások… tetszik érteni. Hazamentem. Gondoltam, bekapcsolom a tévét, a semmittevésben halálosan elfáradtam. És néztem az olimpiát. Agymosok legalább. Kimosom az agyamat. Érti. Doktor úr, maga alszik?

– Nem, nem, csak egy pillanatra elszunnyadtam. Beszéljen.

– Rájöttem, ez szándékos. Rám kapcsolták a gépet. A jövőgépet. Rosszul vagyok. Hányingerem van.

– Hányjon. Ott a mosdó – mondta félálomban az orvos.

– Nem most. A jövőtől. Gyötörnek a képek. Már csak ezeket a képeket látom. Rám kapcsolták a gépet. A stadionok betonszerkezete mintha a fejemre nőtt volna. Minden tökéletes. Feszített víztükör van a medencében. Kifeszítik a vizet, hogy egy-két századmásodpercet nyerjenek. Az üldözőverseny lámpái villognak a fejemben. Percenként kapkodják a képeket. Nem győzöm. Vibrálnak a villany teljesítményszámok. Robotemberek részidőket ordítanak, világcsúcsokat javítanak futószalagon, mint egy varrodában a munkásnők.

– Gépek. Na ja, a gépek.

– Nemcsak a gépek. Az rendben van, azt én is tudom, a Jövőtani Osztályon dolgozom. (Szebb Jövő-tani osztály volt a neve, az első szót azonban leragasztották leukoplaszttal, de ez mellékes.) Emberek. Férficombú nők röplabdáznak, reng alattuk a terem. Üvöltve futnak be öttusázók magukból kivetkezve, eszméletlenül, és fél órákig lélegeztetik őket, hogy életre keljenek. Harminckilós gyerekek csonttalanított testtel tornásznak mint a vitustáncot járók, nem tudni, hol a fejük, hol a fenekük. Kopasz varázslók vetik vízbe magukat és fuldokolva csapkodják a feszített víztükröt. Sehol egy ember! Fantomok… Visszafejlesztett mellű nőakrobaták, még a bimbó se látszik a trikón! Hormonátrendezésű törpék a korlátokon! Kitenyésztett férfi arcú és férfi testű nők domborodnak a medencék fölé, és röhögve úsznak világrekordokat. Izomkolosszusok vashengereket emelnek a fejük fölé, közben övvel szorítják össze a hasukat, nehogy kipukkadjanak, mint a túlfőtt káposzta. Nem bírom!

– Ne nézze. Nem kell néznie.

– Rám kapcsolták a gépet, nem tehetem. Már én is részese lettem a versenynek. Kiszúrhatták, hogy a Jövőtanin dolgozom. Összekeverik a képeket, mert szupertechnikával dolgoznak. Van úgy, hogy az uszodából közvetítenek bokszmeccset, de a bemondó nem azt közvetíti, amit látunk, hanem egy harmadik versenyt. Nézem, hogy az egyik törököt leütötték, miközben a kommentátor azt mondja, milyen jól állja a sarat a japán, milyen jól! S a technikán túl az emberek! Duplán látok már! A régi szerény riporterek kettesével ülnek a versenyeken és egy-egy sportoló élettörténetét mesélik a lélegzetelállító gyakorlatok alatt. Hogy melyik klub tagja. Hány kiló. Fogyott. Hízott. Mikor született. Ha előbb születik, idősebb lenne. Talán részt se vehetne a versenyeken. Él-e a nagyapja? Nézi-e otthonában? Mikor vették ki a vakbelét? Adatok. Angol sportolók, akik Amerikában élő skótok. Indonéz hollandusok, néger kubaiak. Nemzetek! Részidők! Ha egy századmásodperccel gyorsabban úszik, meglehet a világcsúcs. Portoricói spanyolok. Dekák! Véredények! Kommentátorok! Az egyik kéri a másikat, mesélje el, mit mondott a harmadik, értelmezze, hogy a negyedik hogy értelmezte a bíró döntését. Levitézlett díjkiosztók bukdácsolnak régi sportmunkájuk múmiáiként, törpék és ősz hajú óriások! Hol az ember? Az összetett, a görög, a harmonikusan fejlett, ahogy mi a surdo-pedagógiában tanultuk? Egy részarányost szeretnék már látni, egy nőt, egy férfit! Nem bírom! Egy hibát, egy emberi hibát legalább! Életre kelek, ha valaki elmarad a világcsúcstól! Ha valaki nem bír kinyomni egy fél tonnát! Ujjongok! Vitorlások, sose látott hajók, pakisztáni gyephokizók, robot-biciklisták, gőg-mackók, mirigy-lányok, csiga-nők, ököl fejűek, csíra-vonalúak, pulyka-arcúak… Nem bírom! Megbolondulok! Doktor úr! Mindent megadok, ha meggyógyít! Ki vagyok merülve, hogy látom a jövőt! A családom elköltözött, a feleségem válik. Vagy rettegek, vagy alszom… Adjon valamit, doktor úr… Pép vagyok, Pép lettem, nevet változtattam… Maga alszik? Hé! Doktor úr! Ide figyeljen!

Az orvos felütötte a fejét.

– Tizenegy perc, ötven egész harminckilenc századmásodperc. Világcsúcsbeállítás. Plusz ötszáz. Persze hogy alszom. Hát én is nézem. Védőgátlás. És maga ma a kétszáznegyvenhatodik. Ezzel a panasszal. A nővérnek százötven. Diktálom, nővér… Pép Lajos, tévénéző, jövőlátó. Diagnózis: akut olimpia. Gyógyjavallat a természet szerint, védőgátlás. Fektesse le, nővér.

– Doktor úr, rendben van… És maga? Maga kinek drukkol? Milyen sportágban?

– Alvás. Hosszútávon.

Bölcsek könyve

A bíboros

Szombat

Apám azt gondolta: Mindig nőkkel szoktam járni, szombat délután van, megyek a lányommal, sötétkék kabátja van, piros folt van rajta, hímzett pecsét. Nőkkel, nőkkel, nem is hogy nőkkel, hanem szerettem ezt, azt, a másik ember arra való, hogy megtaláljuk benne a titkot. Milyen is a szombat. A zsidók szombatja, a dolgozhatatlan szombat, a farizeus szombat, Jézus szabadsága. Itt vannak a szombatosok, a kocsijukat mossák, még a gyerek is be van fogva. Szép, világoskék kocsi, kerekekkel, tisztogatják kívül-belül, még a durva szőnyegalátétet is fölemelik, egy-egy fényképfelvételben kéne rögzíteni az emberéletet, és az jellemző lenne. Ahogy lehajol ez a gyerek az autóban, kis úrigyerek lett itt a szocializmus közepén, tisztítja apja szent kocsiját, vége szakad a nyárnak.

Én azt gondoltam: Ritkán szokott apám velem sétálni. Most jó. Lépünk, katonalépéssel, aztán váltjuk. Egyszerre és külön. Nevetünk. Bal, jobb, bal. Egy, egy, egy, kettő, egy – ugrás – külön, külön – ugrás – együtt, együtt, bal, kettő, bal… Nap süt még, októberi nap. Az országúton autók mennek.

Apám azt gondolta: Gyerekkéz a kezemben. Meleg, sárga gyerekkéz. Légy jó mindhalálig. Mért jut most ez az eszembe? Nem vagyunk jók, egyáltalán nem vagyunk jók. Legföljebb kellemesek. Azt hisszük, hogyha kellemesek vagyunk, akkor az már helyes, rendben van. Számtalan olyan ember van, aki kellemes akar lenni. Kinek van bűntudata?

Én azt gondoltam: Jé, még nyitva vannak a piaci árusok. Milyen piac ez? Messzire jöttünk. A másik piac, ahol anyu tanítani jár, arrafelé. Itt virágot nem is látok. „Káposzta, káposzta, hús is van benne.” A tudnivalóból feleltem, Budapest Budából, Pestből és Óbudából lett. Aztán nagy fejlődésnek indult. Ma már huszonkét kerülete van. A fele osztály egyest kapott. Bukás. Holnap énekelni megyek.

Apám azt gondolta: A nagy vallomások helyett napi lelkiismeretünk lett, persze ez a maximum, hogy elég kellemesek voltunk ma, megműtöttünk egy beteget, ruhát szőttünk, kitakarítottuk a lakást, legfeljebb egy kis örömet akartunk szerezni anyánknak, de nem lehet. Nem vagyunk egyöntetűek. Igazán az egyöntetű embereket szeretem, N. ilyen. Egyformák. A dolgok összes állomásához bizonyos szempontból viszonyulnak. Mi nem. Mi már nem. Mi mindent megértünk. Megkegyelmezünk, lelkesedünk, nyavalygunk, nem vagyunk azonosak, Isten őrizz. Voltam egy gimnáziumban a múltkor, azok a kis, tehetséges, új gyerekek mindent megértettek, a dolgok jobb s a dolgok bal oldalát. Dialektika. A nők egyöntetűbbek…

Én azt gondoltam: Volt egy nyarunk, ez nagyon jó volt. Szárszón voltunk egy kis házban, Jutkáékkal. Sokat fürödtünk. Aztán megint voltunk, de akkor keveset fürödtünk, és anyu se volt ott, beteg volt. Most sehol. Jövőre lesz a legszebb nyár. Az azelőtti jó volt, ez közepes, aztán rossz, ez meg a legjobb lesz.

Apám azt gondolta: Kellene valami irány. De minden nő férfi befolyása alá kerül. S akkor olyan mindennapi lesz, elvész az egyformasága. Lohol, szalad, csókról csókra fordul és bódul, este rossz a lelkiismerete, ez a legtöbb. Lelke nincs, csak lelkiismerete.

Én azt gondoltam: Jó ez a cukrászda. Apu gesztenyeroládot vesz, pralinés szeletet és fatörzset. Málna. Micsoda dolog. Dó meg Ri irigyelni fognak. Eszünk, eszünk. Eszünk, eszünk. Apu arca olyan sima most. Biztos nem fog meghalni. Mit fog hát? Mi fog vele történni? Néha úgy szeretnék segíteni neki, mert azt érzem, lehetetlen így.

Apám azt gondolta: Elrontjuk ám az életünket, el.

Én azt gondoltam: Hagyok neked egy kis málnaszörpöt. Az is valami.

Apám azt gondolta: A gondolat fontosabb, mint az érzés. A gondolatnak tisztának kell lenni, mint egy pohárnak.

Én azt gondoltam: Krém, krém, a csokoládé fatörzsnek a tetején. Olyan fehér krém van vajból, hogy az nagyon jó. Édes is, ízes is.

Apám azt gondolta: Hová menjünk? Kevés az időnk. Elmegyünk föl a Zugligeti úton, aztán vége.

Én azt gondoltam: Csak sose lenne vége a délutánnak. A délután olyan, mint egy palást, egészen beborít, eltakar, alig látszunk ki belőle. Megyünk, mint a királyok.

Apám azt gondolta: Sose lesz elég egyszerű, elég áttekinthető az életem. Fejlődünk? A fejlődés csupán az emberi kapcsolatokban van. Abban pedig én nem megyek előbbre.

Én azt gondoltam: Itt se lehet jó üldögélni a hidegben egész nap. Mennyi kiszolgáló és vendég meg nincs. A kályha rossz, azt mondja a néni. Mért maradunk még. Meddig lehet egy vendéglőben üldögélni? Egy ilyen helyen.

Apám azt gondolta: Menni kell, gondolkodni kell.

Én azt gondoltam: A gesztenyékkel dobálódzunk. Dobálódzunk. Milyen messzire dob apu. Most lemérjük a két villanyoszlop közti távolságot. Huszonhét lépés. Aztán harmincöt. Apu azt mondja harminc méter lehet, vagy húsz. Huszonöt méter is lehet. Futok. Apu méri az órát.

Apám azt gondolta: Megyünk.

Én azt gondoltam: Sportolunk. Sport ez.

Apám azt gondolta: A hegyek gyönyörűek, kirajzolódnak magasan az égre. Nemsokára vége szakad a napnak.

Én azt gondoltam: Fekete már az este. Egy avarcsomót égetnek. Füstölög, egész beborít minket. Látszik a parázs. Fölmegyünk a lépcsőn, beszélgetünk, aztán hazamegyünk.

Apám azt gondolta: Azelőtt az egész eget kívántam, az egészet. Mindenre vágytam, mindenre. Semmi sem maradt belőle. Rá akartam szállni a világra, mint egy denevérszárny. Ma nem. Fordítva van. Egy kis öröm, ha ér egy kis öröm, abból próbálom az egészet…

Összekapaszkodtunk. Mentünk az utcán.

Mit csinál ön vasárnap?

– Én, kérem? Semmit. Mert, mit kellene csinálnom? – áll az udvaron, hatvan éves. Kemény, ősz haja van, keze gémberedve-gereblyésen nyúl a pipához, szorít egyet rajta, néz a kerítésen át.

– Na, nem úgy, rendesen. Csak vasárnap van, és…

– Az igaz. Hát, kérem, ettünk, megvolt, rendben. Délután van. Kijöttem ide az udvarra. Nézem, már erősen javul az idő. – Nézi az ég szürke meg kék foltjait, a könnyű szelet. – Majd lemegyünk Kutasékhoz. Majd ott. Mondanak valamit. – Tiszta ing, a nyak barázdált, hál’isten elnyűhetetlen. A szem erős, rézszínű.

– írta Babits Mihály.

Két lobogó hajú lány szalad át a parkon, verdes a szoknyájuk, a testük.

– Fogjál meg! Fogjál meg!

Mögöttük állig leeresztett, dauerolt hajával, komoly arccal röpül át a tócsákon egy svájfolt kabátú, nagy kamasz.

Városi lakás. Kedves, derült arcok, a fiatalasszony alacsony díványon ül, nagy kacskaringós mintát horgol a sárga mellénykébe. Ahogy föláll, látni, gyermeke lesz. Szép gyermeke. A homlok, a felsőajak fölötti sáv elszíneződött, indiánosan. Mosolyog, mintha fájna is, nem is.

– Ezzel bíbelődöm – mondja a férje, nagy haja a homlokába hull, kis ragasztós hengert feszít szét az asztal fölött. Az újságpapíron finom alkatrészek fekszenek, szürkén, ezüstösen. Egy szárny, hajtószerkezet, pilótafülke, még kis antennák is, orrvédő kúp. Szétszedve, fölboncolva, mint egy kényes állat.

– Ilyesmi – mintha szégyellné. A Ganzban dolgozik, esztergályos. Nagy kezével dédelgetőn nyúl a kis repülőtest felé, fogvájóval megkeni a széleket. – Sietni kell, mert megszárad s akkor merev, könnyen törik. – Néhány mozdulat. Kialakul a törzs. A szárnyak dupla műanyag lemezből, pontosan illeszkednek a törzsbe. A motor, mint egy amerikai mogyoró, két szívből áll. – Tegnap láttuk a kirakatban, ügyes dolog.

Az asszony elszíneződve, félrefordult fejjel nézi, mint egy gyereket. A nagy kéz egy gépfegyvert ragaszt a szárny alá, gombostűnyit. Meg a futószerkezet, akkora, mint egy inggomb.

Az asszony fölmutatja a kis mellényt, ugye, szép lesz?

Autót vett. Mossa. Hoz egy vödröt. Meleg víz. Rálocsol. Szivaccsal húzza, tunkol. Rálocsol. Simítja. Az üveget leheli. Szarvasbőrrel fényesít. Vödröt hoz, meleg vízzel. Rálocsol. Habzik a víz. A maradékot a kerékre önti. Belül porol. Szájjal fújja a réseket. Simít. Még.

Talponálló, sűrű füst, Budapest. A csapos sört spriccel a sorakozó poharakba, az ötven éves pénztárosnő élesen kifestve. Alig mozdulnak, mégis nyüzsögnek, egy pohárral evickél mindenki, mint a hangya.

Öreg szemöldökű vasutas.

– Már nem dolgozom. Ezt szívom, Csongor. Erős, de megszoktam. A lányom orvos, nem jöttek ma el. A kukást keresem, egy órát adtam el neki ötszázért. Tartozik egy százassal. Nem félek, jó ember.

– Vasárnap szoktam hazamenni a gyerekekhez. – Harminchét körül, jó kalap, mérnök lehet. – Külön élek. Van ilyen.

Az öreg bölcsen bólint, szív.

– De nem tudok egyszeriben átesni az egyik otthonból a másikba. Ide jövök.

Az öreg bólint.

– Tudja, nagyon szeretem a srácokat. Két lány meg egy fiú. A kicsi most három… Fizetek értük, de nem tudok most egyszeriben egy másik családba hazamenni, vasárnap…

Bólint az öreg, körülnéz.

– Keresem a kukást.

– Lazítok, szóval. Négy-öt pohár sör az egész. A kicsi abban a korban van…

Fekete Volga az alacsony ház előtt. Benn testes, piros arcú ember. Jó, vastag délutáni sütemények. A bor a szőlőből való. Rokonok. Vita. Kidudorodó erek, kirobbanó nevetések. Az asszonyok kicsit hátrább húzódva ülnek. A téeszek föllendültek, akármit mondasz. A nap a fél szobát még fényben tartja. Nézd meg, kiknek megy jól a faluban! Modern bútorok az alacsony, nagy gerendás szobában. Vegyél abból a süteményből, István, neked csináltam. Kedves arcú kövér asszony. Mondatok. Kereskedni kellene tudni. Az asszonyok hátradőlve hallgatnak. Mennem kell Szombathelyre, egy új iskolát nyitunk meg este. Fölbúg a Volga. Kiáltások a kapuban. Csomagoltam a süteményből az Erzsinek…

Fényes fogorvos. Nagy termet, éles szemöldök, erős hang. Adjunktus, ügyes kezű, tehetséges.

– Kedden gyere, lövök fácánt. Meg nyúlra is megyünk. Benne vagyok a társaságban, persze. Jó brancs. – Koncentrál egy fog fölött. A kórházban daganatokkal foglalkozik. A fehér ember ilyenkor csupa piros. Piros a csempe, az egész műtő. Határozott, jó rábízni magát az embernek. Talál.

– Gyorsan. Égesse ki. Ne vacakoljon. Kösz.

Benn van a szájüregben. Trancsíroz és ötvösködik.

– Olyan az erdő, mint a május. Tele szaggal, madárral. Gyere el egyszer.

Később dédelgetve mutatja a fegyvereket. Sima agy, világos. Egycsövű. Másik finoman recézve a jobb kéznek, hogy tapadjon a ravasz előtt. Sötétkék fegyverolaj, vászontáskák, szakszerűség. Nagy bakancs a fehér orvoson, nagy harisnyák.

– Hajnalban megyünk. Ködszerű homály, opálszürke. Öregem! És persze a vad. Valami leírhatatlan kielégülés. Ahogy fölszáll és lebukik. Mintha a válladból irányítanád…

A kétcsövű fegyvert tartja a kezében a fehér köpenyes orvos, lehajtja a csövet, átnéz rajta.

– Ez a világos 2450 volt, leszállították az árát. Ez? Ja, ez egy kicsit sok. 9700.

„A vasárnapot már Nagy Constantinus a katonai táborok számára is kötelező munkaszünetté és törvénykezési szünnappá, majd 321-ben állami ünneppé is tette. Magyar nevét a régente e napon szokásos vásároktól kapta. Az 1868: LIII. tc. vasárnap minden nyilvános és nem elkerülhetetlen munkát tilt. Az 1981: XIII. tc. szerint a vasárnap ipari munkaszünet, de az iparügyi miniszter megengedheti a munka vasárnapi végzését olyan iparnemekben, amelyekben az üzem félbeszakítása lehetetlen vagy a folytonos üzemben tartást a fogyasztó közönség, a közforgalom igényei, hadászati vagy egyéb közérdekek feltétlenül megkövetelik. Vasárnap a bíróságoknál perbeli cselekményeket rendszerint nem lehet végezni…”

Fiatal fruska. Szőke. Lenhajú, leengedve a vállra. Szakközépiskolás, élénk. Angyalfej.

– Ezt már mutattam? A héten vettük. Ugye, nem baj, hogy piros? És ez a kendő. Kék-piros. Jó lesz a kabáthoz… – forog benne, leng. A délutáni villamosok nagy zaja berezeg a szobába, alig van utas. – Így. Elájul az irigységtől a Kati… De jó, nem? Tessék már mondani valamit! Hosszú trapéznadrágot szeretnék, persze feketét. Hogy súrolja a járdát. – Egy rózsaszín nylonáttörésű ruhán dolgozik. – Ezt fölfejtem, és a nadrághoz ilyen áttört blúzt csinálok. Jövő vasárnap kész leszek… – Rezeg a ház a villamostól. – Tessék már mondani valamit!

Borostás arc a megállóban, a busznál. Felhangolt, kedves, beteg. Szorongatja a kezemet. Hangosan beszél.

– Kijárok vasárnap a disznótelepre, tetszik tudni. Kiegészítés. Sok munka, de megéri. Jók ott az emberek. Három beteg van, a Lajcsi, a Márton, meg a Pali bácsi, tetszik emlékezni? És a gondnok. Ő alkalmazott, rendes fizetést kap.

– Megvan a régi svájcisapka…

– Igen. Nem költök magamra. – Gyűrött, régi felöltő. – A nagyobbik gyerekkel vagyok, kitűnő tanuló. Csak hát megcsalt a feleségem, a kicsi nála van. Ez fáj a gyereknek. De hozom a vacsorát, itt van – nagy ételhordót mutat. Közel hajol. – Ezért dolgozom a sertésekkel. Igen. Majd beiratkozom egy szerelőtanfolyamra a Műegyetemen. Kinn sok a munka, és piszkos. Melegíteni a moslékot, kitakarítani az ólakat, fát vágni… A fiamnak fáj, ugye, hogy az anyja… De viszem a vacsorát. Mit csináljak? Verset ír a fiú. Ott benn a kórházban még elmosogattam, félreteszik…

Áll a buszmegállóban, mosolyog, mint a makk király, piros, felhevült arc. Teljesen egyedül.

A nagy hallból kiárad a zaj, Pesterzsébet.

– Nem lehet belépni, kérem! Csak OMEGA-bérlettel!

Testes fiúk, friss hajjal, dulakodnak.

– Ez nem is OMEGA!

– Mindegy.

Ordító zaj belülről. A hall áthatolhatatlan. Beatzene, sűrű levegő. Tolonganak, préselődnek, lélegeznek. Közösen.

Asszonyok sürögnek a konyhában. Vaj és méz, alma, fahéj illata száll. A fekete tepsik ragyognak. Hosszúkás tészták, csillag alakú sütemények. Mákos, diós töltelék.

Kikeményített, ropogós terítők, piros virágok hímezve a szalvétán. Az asztal roskadásig rakva, a falvédőn régi asszonyok mosolyognak.

Komatál.

Sürgés-forgás. Gazdagon földíszítve, indulnak a gyerekhez, a felső faluba.

Megszületett egy ember.

– Én kérem, vezetek. Örülök, ha látok. Mindegy, hogy vasárnap vagy hétfő. Az árunak menni kell. Mit csinálok? Ne vacakoljon. Fogom a kormányt. Nézze ezeket az utakat. Elváltam. – Egy kis báb leng a kocsitetőről. – Nem zavar. Na. Majdnem a tengely. Ha lassabban megyek, még rosszabb. Majd lesz asszony. Le, Baranyába. Ez a szürkület a legrosszabb. Minden összeolvad. Na, ilyen a vasárnap, ha tudni akarja. Szürke.

Szentendrén a rác múzeumban sok kincs van. És van ott egy XIII. századból való kép, az ottani múzeumőr magyarázata szerint a vasárnapot ábrázolja. Két emberalak. Az egyik piros, leomló, combig érő köpenyben van, alatta fehér gatya – valószínűleg nem angyal. Jó arcú, kreol férfi. Egy ujjal fölfelé mutat. Egy öregembernek beszél. Teljesen öreg, meggörnyedve és figyelmesen hallgatja a fiatal férfit, aki nagyon kedvesen a vállára teszi a másik kezét, átöleli. Az öreg alacsony. Kék bekecsben van, fehér sapka a fején, inkább kalpag. Ő is fölemeli a mutatóujját, mintha nagy, de alig hallható zajra figyelnének. Hófehér haja kikunkorodik a kerek fejfedő alól. Az öregember mintha szőrből-bőrből volna. Mellette fehér gyerekkecske meg egy nagy fejű ismeretlen állat, talán kos. A fiatal férfi arca komoly, lába hosszú.

– Halálfáradt vagyok, szervusz, édes vagy, hogy bejöttél, gyere, ülj le, ne haragudj, itt vagyok, reggel négykor keltem a forgatáshoz, nézd meg, remek lesz. A Revizorban. Gogol a legnagyobb, ugye? Én is. Ne haragudj, a szemem ég, este még a Bolond lány, túl vagyunk az ötszázadik előadáson, ne haragudj. Várj, kettőt kérek. Mi van veletek? Éltek? Össze kell jönnünk. Holnap? Csütörtökig forgatás. Szavalok az Egyetemi Színpadon, Radnótit. Meg egy klubban, fiatalokat. Próba, délelőtt próba. Péntek Rádió. Hullafáradt vagyok, drága vagy. Legközelebb, persze. Pókerem van! Enyém. Másodszorra.

Nagy, feltűzött haj. Italcsarnok. Szép, mély szemek, sötétzöldben, jó alak, jó alap. Negyven felé. Pácolt famennyezet egyforma deszkákból, rendezetlen, különböző hosszúságú, henger alakú üvegcsövek – tej és átlátszó – állnak lefele, világítanak. Nagy kéz, forintos nagyságú aranypénz-gyűrű. Kiszolgál. Leül. Combja vastag, szép, sört hoz, rumot iszik a pultnál, elmélyed, gyufát ad, szájon csókol. Elöl rózsaszínű falburkolat. Fiatal, hullámos, fekete fiúhoz ül le időnként, aki a kötényét babrálja szerelmesen. Tényleg szép. Tényleg dolgozik. Odaadó és magányos. Vasárnap 10-ig van nyitva. Egy gyerekkel, ünnepi borravalója 450 forint.

Szivarozik. Szivarvágója van, ül. Előveszi a szivart, hosszú. Előveszi a szivarvágót, fényes. Lefejezi a szivart. Elteszi a szivarvágót. A szivar vége hal alakú lett. Előveszi a gyufát. Rágyújt a szivarra. Fújja a füstöt. Szivarszipkát vesz elő. Beleteszi a szivart. Fújja a füstöt. Nézi a füstöt.

Vannak szerelmesek, van, aki egyedül van. Özvegyasszonyok ülnek konyhákban, fiatalasszonyok mosnak. A férfi a kerítést csinálja. Tévé előtt ülnek szürke fényben emberek, mint az összeesküvők. Rátonyi Amerikába utazik a lányával. Nasszer és az arab kiscsúcs. Bombázzák Vietnamot. Állnak a hajók a Szuezi-csatornában. Londonban megnyílt a balkezesek boltja. Tahiti szigetén autók járnak.

Sétálnak emberek a Várban. Olyan, mint egy kisváros, a régimódi lámpák kéken égnek.

Babafejű kislány tornyot épít, kockás szőnyegen, térden. Kirakókockából. Nyolcig jut el. Tizenkét kocka van. Kilencnél ledől a torony, mielőtt végsőt egyensúlyoz.

– Építsek még? – tejszagú hang.

Egy apa ül előtte, előredől a széken, bólint.

Kaszárnya. Cigarettát szív egy hadnagy. Egy alhadnagy. Egy őrvezető.

Benn vannak.

– Kártyázzunk?

– Á, nem.

Olajfekete emberek. Maszek autójavító műhely. Fölgyűrt ingujj; a műúttól jobbra ötszáz méter. Sok kockás ablak, színes olajtartályok, repedt gumik, fogók a ládában, kulcsok, benzinszag. Hárman dolgoznak, a verejték feketén lecsorog az arcára az idősebbnek, három napja nem borotválkozott. Éles lámpa. Az udvaron négy autó. Vezényszavak. Prémkabátos férfiak várakozva beszélgetnek. Havi negyvenezer. Állandó jelenlét. Gyorsan. – Azt se tudtam, hogy vasárnap van, uram. – Forrasztanak, kalapálnak. A falakon meztelen fotók. A betört ablaküveg egy nagy de Gaulle-lal van betapasztva. Az asztalon olajos füzet – „Bevétel” felirattal.

Fakó, fekete csönd, alig látni valamit a templomban. Nyolc-tíz asszony ül benn. Kendőben vannak. Az aranyszobrok távol állnak az emberektől, a padoktól. A délelőtti miseanyag gépelve a támlákon. A piros szőnyeget már felgöngyölítették. A litánia utáni tömjénszag lassan kereng a mennyezet felé. A mélyedésekben levő színes ablakokon – ha hinni lehet – még beszűrődik valami nagy fény. A Mária-szobor mellett táblácskák: Hálából… a fiamért… a férjemért… a szüleimért… a bátyámért… a fiamért… a férjemért…

Kutyája van. Kövér nő, szép arcú. Festett, szőke haj. „Baby, ne” – mondja időnként, megrántja a pórázt. A póráz remek. Bíborvörös és sárga szíj füzére. Mennek, ketten, a kutya – szép kutya, jó kutya, bokszer kutya – kicsit húzza. Ő szalad utána, zötyög a nagy, kedves test. A kutya megáll, szimatolja a nyers, jó levegőt, végzi a dolgát. Továbbrántja a szőke nőt. Megáll, eldobott szaloncukorpapírt, csikket, újságszeletet szagol, házsarkot. „Baby, ne” – mondja időnként a kedves nő. Mintha egy emberhez beszélne.

Az ember napja.

„Mikor pedig elvégezte volna a hetednapon az ő alkotmányát, amelyet csinált vala, a hetedik napon megszűnék minden csinálmányától, melyet csinált vala. És megáldá a hetedik napot, azaz megszentelé azt…” Károli Gáspár által.

Hason fekve egy lány. Lábaival kalimpál.

– Mindenki elmegy szórakozni, ő meg tanul. Nem értem. Nem is udvaroltat magának – az anyja aggódva és szeretettel sürög-forog a szép lakásban.

Technikumba jár a lány, a jövő héten vizsgázik. Felsőfokú Élelmiszeripari Technikum. A kis házban egyedül van, mint egy gubó. A kültelki utcák csöndje körülveszi. A hév messze zakatol a vastag síneken. Az ablakban virág. A Budafoki Sajtgyárban dolgozik érettségi óta, most másodéves, 4,8. Műszaki vezetőhelyettes. Ötkor kel. A varrógépre elő van készítve a reggeli holmi, a szvetter, szoknya satöbbi. Sorrendben. Az anyja áll, nézi. – Ilyen – azt mondja.

– Már csak ezt a kis területet – körbemutatja a botjával az erdőt, amit még bejár. – Már alig látni. Tizennyolc éve járok így, be van osztva a terep, pontosan. – Nevet. – Megyek előre, figyelek. A sebesült vadat, a sebesült erdőt. Minden vasárnap egy nagyobb kitérőt teszek a Bagolyrétnél, lemegyek a patakig. Látja, olyan nagy csönd van, mint maga a világ. Nem, nem fütyülök, még az kéne. Azt hiszem, néha motyogok magamban. – Megint nevet kicsit. – Dörmögök. Mint a medve. Átvágok aztán, le a falu mögé. Hétkor meghallom a harangszót, ahogy száll át a dombokon. Az a vége. Már csak ezt a kis területet…

A púp

Eleinte szép ember volt. Rendes haja, ugrabugra lábai, pihe-szemöldöke. Egyenrangú, egyfajta volt. Szeme szép. Örökzöld szeme volt, tenger, macskák, fenyők játszottak benne. Kis kezével rendesen hadonászott, fiúsan futott a labda után, mely kiszállt egészen a világ végére, a mezők hátára, a füves örökkévalóságba.

Vágyakozott a lányokra, mint a kisfiú. Este óriási szekerek jöttek be a faluba, nyugodtan, fáradtan. Azon ült egy lány. Megnevezhetetlen, kicsi lány. De a lányok akkor már nem voltak kicsik, csak nagyok. Csókosak, csókolni valók. Ő meg állt a báludvaron, fehér ruhában, és nézte selyemarcukat, főszemöldöküket. Ó, hogy az Isten verje meg! gondolta. Nem tudom, miért.

Aki bejött este a szekéren, a munkától kifosztott, üres szekéren a faluba, mindig ott ült a hajtókán, aztán elkanyarodott a felvégen a sötét fák közt a semmibe. Reggel újra ment, dolgozni, egyszerűen, szépen. Olyan volt ez, mint egy körforgás, amelybe be kellett volna szállni, és röpülni vele a végtelenségig. De ő csak állt, és nézte ezt az eltűnő lányt. Olyan volt ez a körforgás, mint középkori négyrészes képeken a napos ősz, ahol bort sajtolnak, szőlőt szednek, kosarakkal járnak az emberek, a must egészen az arcunkba fröcsköl. Ebben ült a lány a szekéren, belemerevedve a fiúcska szerelmébe, örökkévalóan a poros útba, az elkanyarodó faluvégbe, ahonnan kiértek a dombmezőkre, szőlők, pincék közé. A szekér fái csillogtak a napban, a szekérnek olyan csodálatosan kiégett szürke színe volt.

Mit kezdhet az ember egy szekérrel? Azon aztán elmehet a világ végére? Mese ez, vagy olyan labirintus, amiből nem lehet kijutni soha napján? Mi volt ez a távolság, hogy nem tudott belépni a mindennap naparany sátra mögé, behatolni a fák festményei közé, búza ringó páncéljába? A pára, a pára maga olyan kemény volt, mint a repülőüveg – kívül maradt. Kívül állt. Úgy nyúlt a szekér után, a lány után, mint egyetlen gyümölcs után az éhező. Semmi. Csak a maradék örökkévalóság.

Mert az örökkévalóság ilyen. Emberi.

Az emberkorok szétáradnak a testben, mint a folyók, beisszák őket más nedvek, pálinkák, szívszerek, de ők áradnak szét a testben. Egy testben van az örökkévalóság. Egy gyerektestben. Ott kóvályog, aztán dátumokat írnak be a naptárakba emberek, születésnapokat, melyek jelzik, húsz év, harminc év, de ez már szabott idő, ez már kor. Az örökkévalóság az áradás. Messze megy tőlünk, bennünk van.

Eleinte egyformák az emberek. Ő is ilyennek született, egyformának. A szeme örökzöld, macskák, fenyők, tenger játszottak benne, lába láb, szíve szív, piros. De nem maradt így. Nem maradt ennyiben a dolog.

Az a púpocska, mely leheletnyinek látszott a hátán, nőtt. Amikor először észrevette, fürdött a patakban. Ahogy állt kis testével, a nap odatükrözte a zöld pataküvegre. Ejnye, gondolta, mi ez? Ide-oda fordult, hogy pontosan lássa. De a szél is játszott, nemcsak a nap, az meg megingatta a patakvizet, és eljátszotta a púpocskát. Nevetett a gyerek, nincs púp. Patakvíz van, szél, napragyogás.

A második alkalommal a pusztán látta magát, a mező kiégett címerpusztáján. A fűszálak között, a nagy meleg porban megint kirajzolódott a hátán valami kis domborúság, talán púpocska. Forgolódott, vizsgálódott, ejnye, gondolta, ez nől. De a szél megingatta a kicsi füveket, s azok úgy átvonalkázták a hátát, hogy csak egy rohanó árnyék maradt, egy szálló gyerek, ő meg nevetett.

Egyszer mászott fölfele egy hatalmas olajfára. Nagyon szerette az olajfákat, talán legjobban szerette. Világoszöld, felejthetetlen leveleik voltak. Más fa volt, mint a többi. Matt levelek, kicsit tapadósak. És a tövisek! Ragyogtak sötét, vörös és barna színükben, meredeztek. Az olajfák ott álltak a kert szélén, levelük tömegét hintázták a szélben. Akkor mondta neki Baba:

– Neked púpod van.

Tudta, hogy igaz.

Nem szólt semmit, csak mászott föl, aztán egy nagy tövisbe élesen belenyúlt. Hogy fájjon. Ennek fájni kell. Ez elviselhetetlen. Hogy szerette a töviseket! A kezét látta, ahogy ügyesen kikerülte mindig őket. Most meg a vércseppeket látta. Úgy érezte, új életre születik, vérkeresztség ez.

Úgy is volt.

Más lett.

Elkerülte a társait, a nagy arcú, bumfordi kislányt, aki imádta őt, a fiúkat, a strand homokján, de Babát is, akinek szívarca volt, sima, szép keze.

Maradt magának.

Szerette magát.

Nem mert erről lemondani. Nem is akart.

Igen, de most már nemcsak a száját, szívét szerette – legfőképpen ezt az idegent, ezt az önző örökkévalóságba dermedt púpost. És ez elől nem volt menekvés. Ez önmaga volt – de idegen. Ez más volt, de azonos vele. Ez fiú volt, de lányos. Ez igazi nő volt, de semleges. Ó, kárhozat!

Lassan nem is nézte már az olajfákat, a nagy vizet a parton, a vitorlákat, eszébe se jutott már a szekér, a napban szürkére égett szekér, sem a lány. Baba se. Elkerülte, elhagyta, messze ment. Csak önmagát látta. Eleinte begöngyölte magát vizes vászonzsákba, és úgy összeszorította, hogy visszamenjen a púp. Órákig kötözte magát, és egész éjjel fönn hánykolódott, míg hajnalban fölriadt. Megvan? Nő? Éjszaka figyelte, visszamegy-e? És lassan önmaga társa lett. Az éjszakák arra voltak, hogy figyeljen, a nappal, hogy titkolózzon. Az éjszakát megismerte, töviről hegyire, a nappalról mit se tudott. Minden kis zaj, ami a füléhez ütődött, pontos társa lett, kis bogarak, éjjeli pillangók, bokorzizegés, szél a téglák oldalán, rések a kerítésen, ablakredőnyök, vörös padok az éjszaka hűsében, homokszemek a talp redőiben, terítők lecsüngő rojtjai, díványnyöszörgés, kutyaugatás, állatok mocorgása, az eljöhetetlen nap. Minden. Az éjszaka embere lett. Csak azokat szerette, akik egy kicsit is értették az éjszakát. De ki értette az éjszakát? A nappalt áhítozták az emberek, a fényt. Ő pedig az ingre sandított, mekkora. Az ingek lettek a társai. A borítók. A kabátok, a felöltözöttség, álca, szerep. Sose legyen önmaga. Ő: az annyit jelent: nem a púpos. Nemcsak, hogy púpja van, hiszen azt egy derékrándítással helyre lehet hozni. De ő valóban a púpos volt, aki ezt az egyetlen személyiséget akarta eltüntetni ingeivel, maskaráival. Másik akart lenni. Ha már volt katona – pap. Ha már volt hajós – szerzetes. Ha már volt csöndes – duhaj. Sokat szenvedett. Mindig más. Mindig elölről. Elfogadhatatlanul és elszakadhatatlan szerelemben. Így szerette meg – nem önmagát, mert az valaki. A púpot. Narcissus szép. Szépségét szereti. Ő púpos. A púpját szereti. Ez teljes gödör. Egy gödör, amiben él, egy gödör, amelyből kimászik, és hozzádörzsöli máshoz a púpját, és visszamegy. Mert egyedül volt. Végérvényesen. Olykor még elnézte az épeket. A szépeket. Milyenek, mifélék? Jártak, keltek, bejöttek, köszöntek, egyformák voltak, jók, rosszak, de a napot szerették. A teljes napot, legtöbbször le is vetkőztek, kifeküdtek a napra, kiálltak elébe, és hirdették a teljes életet. Szemlélte őket. Igen, gondolta, igen. Ennyi volt, amit gondolt.

De már nem volt realitása. Egyetlen valósága a púp volt. A belső, végeérhetetlen éjszakák, a sötét zajok, kiüresített ágyszobák, lecsukott zsaluk. Azok, akik szerették – napragyogású sötétség volt benne –, ide jöttek be az éjszakába, kémlelhetetlen titkába. Imádta őket, de nem szerette. Megveszekedett értük, de nem szerette. Sóvárgott, fetrengett értük, de nem szerette. Pokoli volt. Mindig a hátán feküdt. Nem tudták, hogy púpja van. Soha, senki. Csak az éjszakát tudták. Az vonzotta őket. És ő feküdt velük, hátán az éjszakában, mint egy fölfordult bogár, s mikor elaludtak, hallgatta egyenletes lélegzésüket. Már máson járt az esze. A púpon.

A gyöngeség – erő. A púp – kárhozat.

Nem gyönge volt. Csak elmozdult benne a háta titkában, ahova néznek az emberek, valami. Egy örökkévaló szemcse.

Lassan lezárult, mint egy kő. Már nem volt eleven, inkább hegyre, kőre emlékeztető. Minden ezért volt. Nem is szorította már magát, csak becsukódott. Megkövesedett. De hiába. Ő csak járta a városokat, a hajós tengereket, a szívtelen kerteket, üres ligeteket. Nem tudom, mit keresett.

Mindent odaadott már ezért a púpért. Nem voltak elvek, gondolatok – igazság? Fene. Régen semmi. Háború, semmi. Csak a púp. A meztelen, kitakarhatatlan púp. Mint egy élő szervezet, szívta el minden erejét.

Egyszer, vándorlása során, Babára bukkant egy rejtélyes város szélén. Lefüggönyözött szobában ült – ahogy mondják, ő nem szánta rá magát, hogy bemenjen. Füstök és szerelmes ábrák közt ült Baba, ma is ősszép arcával, felejthetetlen mosolyával. A szoba föl volt díszítve olajágakkal és szemléltető ábrákkal. Kis zene szólt. A strandról kavics, homok volt egy edényben. S az volt kiírva: A világ egyetlen helye, ahol a púpot gyógyítják. BABA, a gyermeklány. Csoda, közönséges olajtövissel. Ha hozzáérnek – elmúlik.

Bal oldalon egy olajtövis volt, ezüst szelencében. Baba azzal operált. Kiszúrta a keletkező púpot.

Nem mert bemenni.

Aztán megnyugodott, ahogy a táblákat tüzetesen végigolvasta. Óriási betűk után: MINDEN PÚP GYÓGYÍTHATÓ – ez állt egész apró betűvel, elmosódott tintával: ha idejében Babához hozzuk.

Elment.

Maradtak az éjszakák, a háton fekvés, az örökös rizikók, beledobni magát mindenbe, ami visz. Nem sodródás volt ez már, szenvedély. Szenvedély? Lehetőség. Lehetőség? Lehetetlenség. Néha még föl-fölbukkant erőszakosan benne a vágy, hogy a legszerelmetesebb éjszakán fölgyújtja az összes gyertyát, fölrázza kedvesét, és megfordul. Aztán visszahanyatlott.

Néha még fölriadt éjszaka, nyakába vette a várost, a folyókat, elutazott, idegen ablakokon benézett, ment, ment. Elkeveredett idegen emberekkel, az idegenséget kereste, nem a rokonságot. Nagy szekerekre ült, és kihajtatott az esti falvak végére, és nézte azt. Egyedül volt. Jobbra-balra tekingetett a nagy sötétben, hallgatta a kutyák hangjait, az alvó állatok, emberek álmait figyelte. Nádasokba törtetett, kis madárfiókák szívét szorította kezében, szívdobogásukat hallgatta, s fölnézett a fekete égre.

A várakozó férfi monológja

Én már nem mozdulok el innét. Az épület úgy tornyosodik fölöttem, hogy agyon is nyomhat. Nehéz, mindenesetre. Várszerűen fölnyúlik az esti szürkületű égbe, és állványzat veszi körül. Az állványzat teszi olyanná, mintha óriási erőd lenne. A nádfalak védik a lehullástól az embereket, a mésztől, a cementtől, festéktől, zuhogó levegőszemcséktől. Végeredményben lehet atomháború is, nem kizárt dolog. A széksorok között emberek járnak le-föl, többnyire nyugtalanul, szemükkel keresnek valamit, sokszor fejükkel, vállukkal is utánafordulnak. Körben járnak a széksorok folyosóján, és visszatérnek kiindulási pontjukra. Aztán leülnek vagy kimennek a szabadba.

A csillogó üvegasztalok a fénybe szállnak. Háttal vagy rézsút ülök, de az irány, a szög bizonyos, hiszen honnan is nézzük. Van valami rendezhetőség a teremben, mégsem olyan egyértelmű a tér tagolása. Önkényes festmény ez így.

Telnek az órák. Az órák tovahaladását mindig úgy tudtam elképzelni, mint olyan futót, amely mögülünk indul és átfut rajtunk, mint a felvevőgép, miközben mi egy helyben maradunk.

Ki fog hozzám beszélni?

Már látom az arcomba hajló arcokat, szemeket, szájat. De némák ezek a figurák, egészen némák. Nem mozdulok innét. Senkinek nincs joga elzavarni, mert ez a tér egy semleges pontja, egy territórium, amely önálló. Meg különben is. Szabályos vagyok, szervezett az öltözködésem, csöndes. Ülök, mint egy bibliai figura, harci rém, zsebmanó, házitanító magában, játék, szépszer, üvegfiola. Minden embernek egyforma a története. Végeredményben így hasonlítanak az emberek egymásra, szenvedélyes belső törekvésük, hogy hasonlítsanak egymásra. Volt egy ember, aki mikor látta, hogy milyen vagyok, hazament, és a tükör előtt a kezével nyomta félre az arcát, hogy hasonlítson. Nem így hasonlítanak. Szisztémájukban, vázukban. Különböző folyadékokat tölt beléjük az idő, de az ő anyaguk üveg, fém, agyag, hártya, de megtölti őket az idő, beléjük megy a lé, a rum, bor, családi sör.

Alapjában véve odamehetnék a pulthoz, és megmondhatnám a fémdoboz mögött ügyeskedő kávéslánynak, hogy mi az értéke. Fölvilágosíthatnám és gyöngéd szavaim erejével rámutathatnék, mint egy előadáson, mint egy szakszerűen kifejtett tantárgyban, hogy milyen ő. A nyakáról beszélhetnék, vékony testalkatáról, sima arcáról, füléről. Tudatosíthatnám benne azokat a női értékeket, melyek el fogják juttatni a XIII. kerületi Torony utcába Simai Józsefhez, házastársul, csecsemők anyjául, mikor keskeny csípője szétfeszül, és a csontok elmozdulnak kissé egymás mellől, beszélhetnék neki arról, hogy nem lesz a konyhában óra, mert beviszik a fényes politúrú szobába, hogy reggel idejében ébredjenek, a szőnyegen apró foltokat fog hagyni a tavalyi likőrcsepp, és nem jönnek el vendégségbe Bakosék, a csepeli adminisztrátor meg a felesége. Mért? Meg azt is, hogy a férfiak mind egyformák, csak az ő férje fog különbözni tőlük, mindig az az egyetlen különbözik a többiektől, akiről szó van. Hisz végeredményben megvalósítható a boldogság. Érezheti. A múltkor is már majdnem olyan volt minden, a terrakotta ajándékkorsó a kirakatban, a lobogó sálak, a cipők puha bőre, a légkör, a csillogó poharak, a víz a fákon, a villamos hátulja, hogy azt mondhassuk, igen. Ez a boldogság. Egy hajszál választ el tőle, tulajdonképpen mindjárt, azonnal, esetleg holnap, lehet, persze egy hajszál, és az fog történni, hogy időben megy át a cukorüzletbe, és megváltozik a sorsa, bizonnyal holnap történik, a kártyajáték, a történelem, magas lesz Józsi alakja, és égőkék szeme, de végeredményben ez sem jelenti azt, hogy Bakosék átjönnek. Minek?

Megmondhatnám. Közölhetném odahaza anyámmal is, hogy mi az álláspontom a traktorokkal és az örökkévalósággal kapcsolatban, a nárciszokkal, melyeket a kertben nevel, a recés üvegablakkal, amire az esti ágak árnya úgy esik rá, mint az arabeszk. Ki is akartam menni, hogy megmondjam. El kéne mondanom. Anyám, azt gondolom, hogy nincsen örökkévalóság. Sokat gondolkodtam felőle, még pontosabban, sokat gondoltam rá, de elfoszlott a fák között, mint hajnalra a köd. Én úgy gondolom, hogy nem volna szabad emiatt bánkódnunk. A tornateremben is gondoltam már erre, tizenhetedikén, huszonkét évvel ezelőtt. A fiúk vékony melle derengett alattam a trikóban, sorban álltak, és figyelték gyakorlataimat. Akkor is gondoltam rá, hogy hazajövök, és megmondom neked, hogy nincs örökkévalóság, csak hát az van, hogy az iskola kövei nyers téglából épültek, a park útjai kaviccsal vannak beszórva, a repkény örök. Így, ahogy mondtam volna, ha a tornaóráról hazamegyek. De nem mentem, hanem befejeztem a gyakorlataimat, és lejöttem a földre, mert számtanóra következett.

Annyit igazán megtehetnék, hogy megvegyem azt a régen áhított gumilabdát. Nem is a gyereknek, Falván, aki amúgy sem szeret annyira labdázni, mint kellene. A labda pontosan olyan, amilyennek lennie kell egy labdának, hogy a szakértőket ellenállhatatlan vágyra sarkallja maga iránt. A labdát nem fogtam, hiszen a kirakat üvege eltakarta, de kezemmel ismerem a konzisztenciáját, annyira biztosan, mint a női szájak puhaságát, mely a csók közben dől el. Vannak határozottak és érdesek, és vannak puhák, de mozgékonyak. A labda, amit láttam, valaha fejeléshez kellett volna, valaha a fészer alá állt volna Gabi, aki agyhártyagyulladásban halt meg a szomszédban üvöltve, és én befejeltem volna a léc alá a gólt, a levegő ívét látom, a poroló mellől süvített volna, a homok és a kerítés között. De ez a labda nem illik be az udvarba, nem tudom összeszerkeszteni az eseményeket. Gondoltam azt is, veszek körzőt és vonalzót, logarlécet és le fogom rajzolni a jövőt. Recés rajzpapírra, elég nagyban. Szögmérő segítségével gondoltam kiszámítani az utcák sorát, a házak hajlásszögét, a házak előtt haladó lábak vonalát, a térdeken, megrajzolom majd az ablaknyílásokat. Színtelen rajz lesz. A stílusát nem is tudom pontosan, reálisan vázoljam-e az alakzatokat és egyáltalán a teret, vagy jelzésszerűen, absztraktan? A síkok egybefolyjanak? Aztán nem rajzoltam meg.

A türelmetlenség sarkallja az embert ilyesmire. Hogy a lehetőségek aranykártyáit pörgesse keze között, hogy múltja orgonasípjait nyomkodja az üres templomban. A nyugtalanság sakkfigurái ugrálnak a kockás asztalon. Nem szabad. Nem szólok anyámnak, a lányt se világosítom föl arányairól, nem méricskélek az asztalon. Pedig az legalább egy pontra szűkítené a helyzetet. Valahogy mégis azt kellene elérni, hogy egy pontban, de az egész horizont mozgásával éljünk. Azt hiszem, türelem kell ehhez, sőt dac, sőt elszántság, sőt ellenállás. A passzivitás, a türelem tudománya. Önmagunk működtetése szerves beavatkozásunk nélkül. Ennek előfeltétele a napokkal szembeni ellenállás és az évekkel való cinkosság. Ez nem lehet ernyedtség, sőt napi harc, évi győzelem. Olyan, mint egy maratoni futás egy helyben.

Azelőtt ismertem az embereket. Bejöttek a kávéházba, és azt mondták, szervusz, jó napot, adjon isten. Most nem mondanak semmit. Talán megváltoztam, és nem ismerik fel arcom jelentőségét, homlokom redőit? Lehetséges volna ez? Lehet. Miért ne lehetne. Az evangéliumnak is vannak olyan részletei, melyek hihetetlenek. Nekem is lehetnek.

Megkapaszkodom az asztal négyszögletes alakjában, mint egy végleges idomban. Kibírni. Az üveglapon lenyomódnak ujjaim, ujjlenyomatom recéi világosak, ha gyilkos volnék, innen meg lehetne fogni. Itt ült. Az üveglap alatt az asztalba vájt három milliméteres szögletben színes vendéglőhirdetések vannak, nem is zöld posztó. Átlátok az egész termen, repül a tekintetem, mint egy verdeső madár. Az asztalok mellé leülnek emberek, az asztalok mellől fölállnak. Én nem mozdulok innét.

Majd a nagy ajtó leng, és üvegcsillagok ugrálnak a levesbe. A megkettőzött lámpák kinn látszanak égni a tér fölött, a levegőben. Az arcok elmennek előttem, de én nem rájuk, hanem Hippolitra gondolok, a kis izgága fiúra, aki nem tudott öngyilkos lenni, mert rossz volt a pisztoly, meg esetleg Grusenkára, aki várta a lengyelét, és lefeküdt hálóingben a földre. Kép ez. Dosztojevszkijre se gondolok, egy gondolatom sincs róluk, az íróemberekről, csak alakjaikról, mert azok igazi teremtmények. Ki guggol a kandalló előtt? – ez a verssor járhat az eszemben majd, noha tudnom kellene, hogy a világirodalomban nincsen ilyen verssor. Csak majdnem ilyen van, egy hajszál választ el attól, hogy ilyen legyen, hogy boldogok legyünk. Nagyon kis dolgokon múlik, tulajdonképpen majdnem azok vagyunk.

Rézsút fogok ülni, azt hiszem meg se fordítom a fejemet az utca bal oldala iránt. Minek is? A templom oldalán nagy, vizes foltok ütköznek ki. A busz messze kanyarodik, zúg, de alig hallani majd. A sarokban egy öregúr külön nagyítóval olvassa az evangéliumot. A pincér lágy tojást hoz neki, és ő megkéri, hogy silabizáljanak ki valamilyen szót, mert ő nem jól lát, még így se. Tisztán hallom, pedig elég messze van, ahogy ketten silabizálnak, odahajolnak a szövegbe, elveszik egymás elől a könyvet, nagyon apró lehet az írás. Nem tudják ketten se elolvasni, a fehér kabátos pincér szól a fizetőpincérnek, a kék ruhásnak, és hárman fejtegetik majd a szövegét. „Boldogok” – valami ilyesmit hallok aztán, ezt a szót olvassák föl, aztán egymásra néznek, bólintanak, az öregúr szemében könny csillog, a fiatal pincér arcán is a meghatódottság nyomai. Kicsit félrebillentik a fejüket, és bólintanak közben. Aztán a másik kettő továbbmegy, és az öreg maga marad.

Az aranycsillárok lógnak fejük fölött, és a tekintet alig éri föl őket. A szembejövő férfi nem hoz aktatáskát, szabad kézzel jön. Költő vagy pilóta. De most nincs nála semmi. Kék iskolafüzet lesz a harmadik asztalnál ülő férfi előtt, az becsukja majd, mikor meglátja, hogy bejött az a férfi. Minek legyen bármi is náluk, mikor beszélnek? Azt fogják megbeszélni, hogy hypót szerezzenek – gyerekágy fertőtlenítéséhez, vagy az atomkísérletekről szólnak. Vagy Dantét idézik? Ezt nem tudom biztosan.

A dobogó szélén kis por lesz. Megáll az idő, észrevétlenül húzódik ránk valami. Arrébb, kinn a falakon folyik majd a hideg Duna, sötéten, ünnepélyesen. Az esti fények kigyúlnak, és megvilágítják az emberek arcát. Nem mozdulok innét.

Szél fog fújni a széles úton, nem nagyon erős, de szél. A kirakatok elcsöndesednek, a bábfigurák magukban lógnak, és nem mosolyognak reggelig. Az autók fémcsúcsain meg hó rakódik le.

Elvált apa levele – lányaihoz

Maroson ősz van. Nagy tócsákban áll a víz, a fák dermednek és borzonganak és ellenségesek. Kiált a víz. Az otthonokban leoltott villanynál ülnek lehajtott fejű emberek. A csirkék meg se mozdulnak a deszkakerítés mögött az ólban. Ez aztán ősz. Szerettem az őszt. Most elsodor. A világ mindig egyetlen pontba fut össze – ahol élünk. Ide szalad a politika, a kolera, a lelőtt Allende, a jéggé dermedt szerelmes arc, Isten kiáltása, az elveszített kakasok szörnyű és néma rikácsolása. Hogy futnak ide lovasok, mindenféle szemtelen hírrel a nyakig érő pulóveres magányba! És legtöbbször ló, a lovas lemaradt, elpusztult, meghalt. Mondhatnám – megdöglött.

Leveleteket megkaptam. Örültem. Jó nézni az írásotokat. T. handabanda betűit és nevettető fecsegését (egy tizenhat éves lány gondoljon már a szerelemre, barátném); hogy mindenkit megőrjítettetek az énekléssel a vonaton, és hogy nyavalyás angol gyerekekkel játszottatok rabló-pandúrt – mi, noha ez nem érdem, valódit játszottunk ilyen korban –, és hogy „szerencsére, kisütött a nap”. Talicskában tolták egymást. Micsoda pimasz, remek béke!

D. szűkszavú. Szokás szerint. Szeret ő engem? És mért kezd az iskola unalmassá válni? Már befészkelte magát a gimnáziumba, és néhány jeles után lazít? Hogy lehet lazítani? Én még sohase lazítottam. Nem volt egy hely, egy fekhely, egy béke. Meg egy ember.

R. Ó, micsoda lány! A mellette álló gyerek zászlója a tatabányai zászlógyakorlaton mindig a zongorán csattant? Hogy a tévében én voltam az egyfelvonásos pasasa? Lehet. De a zongorán bomba csattant 1944-ben, amerikai légiemberek ejtették le; nagyanyátokkal lapultunk a vérző zongora alatt. Jó vicc. A péknél, a Szigligeti utca sarkán sárga csillagot ragasztottak a ház falára. Frankéknak hívták őket. A dundi barna lányt később láttam a héven, bejárt valami funkcionárius-tanfolyamra, aztán 1963-ban elment Magyarország területéről. Nem lényeges.

Nagy a szél. Ordítanak a fák, az ablak előtt álló diófáról leveri a szemeket a szél a lenti Zsiguli ablakára. Dörögnek a golyók. Csak nem törik be az autó-ablaküvegeket?

„Nem sokat felelünk.” Micsoda magyarság ez? Illyés mit szólna ehhez a mondathoz, nem beszélve Kosztolányiról? Gyula bácsi ilyet soha le nem írna. Ez drámai nyelv, de a logikus levél-dialógus ilyen mondatokat nem bír el.

Ennyi lányom van? Meg egy. M. már másodikos, és ő a legkisebb. Vén vagyok, de nem agyafúrt. Mi az, hogy „Szija Paci…”? Mi ez az affektálás? Jön a Szuszika Franciaországból? Mik ezek a jelek? Még a Zs betűt sem tudja leírni? És hogy D. begöndörítette a haját? Na és? Nő. Tizenöt múlt. Árulkodni akarsz a nővéredre, aki minden sajtos kenyerét megfelezi? Aki színes tollat vesz neked saját keserves nyári kukoricacímerezéséből? (Ez a D. az anyjára üt – úgy szeret, hogy ne vegyék észre.)

Olyan kevés szó esik rólam. „Jó munkát.” D. (Jellemző.) És még persze R., aki az egyetlen kérdést föl tudja tenni egy apának: „Te hogy vagy?”

Rosszul vagyok. Nem vagytok velem. Chilében puskák mögött állnak az emberek, és a denevérek véresen hullanak a fogoly hadihajó fedélzetére. Aztán. Ki tudja ezt áttekinteni? A biológia remek szabásmintákat ad egy-egy tragédiához, egy elmebetegséghez, egy Marosán-optimizmus nyers charme-jához (én is meg lennék róva, hogy nem a magyar „báj” szót alkalmaztam), egy temperamentumhoz – de az egész? Gondolkoztatok az egészen?

Hiányoztok. Küldöm a pénzt, még elsejéig. Egy vidéki házban mi is el tudnánk lenni, éldegélni, mint egy család. Persze dolgozom, mint egy versenyző, úszóbajnok, szabad úszóbajnok, aki csúcsokat akar felállítani, nem a hecc, hanem a tempó kedvéért, no meg temperamentumból. Jó volt az a citromos hús legutóbb, vasárnap. D. már tud főzni. D. remek ember – nem ütött rám.

És aztán itt ricsajoznátok? Dolgozom. Mint a bányász, mint a ló. És küldöm a pénzt. Ha hazamegyek, elmegyünk a Vidám Parkba. És M.-nek veszek bőr tolltartót, amilyet T.-nek Lengyelországból hoztam.

Anya keze vérzett a billentyűkön. De a bombázás után játszott nekünk – nagymama; menjetek el hozzá szombaton, ha tudtok, egyedül van, és nem jön le a negyedik emeletről, csak akkor iszik tejet, ha rányitják az ajtót, én most nem tudom rányitni, mert itt dolgozom; van egy tizenöt éves fiú a házban, ipari tanuló, kedd, szerda, szombat hoz neki tejet, máskor iskolába megy reggel; jó lenne, ha egyszer egy héten elugranátok; tudom, unalmas, de most nem vagyok otthon; nem kell bevásárolni, csak odamenni; vár titeket, szörp is van meg egy-két konzerv, ehettek; beszélgessetek Vele; tudom, hogy a fiúunokáit jobban szereti, de azokkal „együtt nőtt fel” – ahogy ő mondja; és a lányokat nehezebben szokja meg; akkor is; menjetek el, ha tudtok, ha van egy perc időtök, ha kifutja…

Én dolgozom. Nem kell gondoskodni róla, csak beszéljetek hozzá.

T.-nek vettem egy jópofa zárt cipőt, 36-os. Ugye, annyi a lába? Postán küldöm.

Szerettem volna R. énekszereplésén ott lenni, de nem tudtam megszakítani a munkát. Várják a regényt (15-20 oldalt ki kell javítanom), és kiesem a belső ritmusból. Néha az jut eszembe, hogy egy nagy vidéki házban együtt élhetnénk (ez lehetetlen, ma már 900 000 az ára), és közvetlenül is érintkezhetnénk. Minden egyszerűbb lenne. Ja! T.-nek vettem egy biológiai könyvet – az egész biológia benne van! – haza akartam vinni, de nem fért be a táskámba; novemberben (remélem, addig is érted az egészet?) hazaviszem.

Ha D. nem akar vívni, ne vívjon! Hogy megvastagszik a lábszára? Ez női felfogás. De… ha nincs kedve!

Borzalmas idő van. Nem a szokott ősz. Zöld fák – téli égbolt. Valahogy az időjárás is megváltozott. Azt mondja itt az orvos, hogy az atomrobbantások óta megváltoztak az évszakok. Nem hiszem, hogy attól van. Az emberek ki se mozdulnak a házaikból. Befalazott udvarok. A kutyák is hallgatnak. Talán a karácsony szebb lesz.

Dolgozom. Jó lenne, ha sikerülne. Jó lenne, ha az ember mindig tudna dolgozni. Jó lenne, ha édes volna az élet. Jó lenne, ha T. tudná, mi akar lenni? Jó lenne, ha nem sietne az idő. Jó lenne, ha D. mégis az iparművészetire menne. Van hajlama. Jó lenne együtt, mindig úgy szeretnénk. Jó lenne, ha ez egy normális ősz lenne. Jó lenne, ha el tudnák intézni a KIK-nél az új festést. Jó lenne, ha Apa nem halt volna meg tavaly. Nem bírom elviselni. Jó lenne, ha R. földrajzból is jeles lenne. Jó lenne, ha nem kéne meghalni. Jó lenne, ha mielőbb együtt lehetnénk. Ha dolgozni tudnék. Jó lenne, ha jó lenne.

Na, szervusztok.

Apa

Randevú

Hlavatki ott állt és lélegzett. A város mellett a vízesés olyan nagy volt, amilyen csak lehetett a honi táj terjedelme szerint. Zuhogott alá, ahogy nagyon égve a gyertya viasza teszi, talán halak is siklottak benne. A város lenn volt, a dombtetőről úgy tűnt, mintha csúnya kockákból lenne összeillesztve. Hamuszínű tárgyak halmaza, néhol kék festékkel befestve. A Fő utcát alig lehetett megkülönböztetni innen a magasból a többi utcától. Az utca mélységét eltakarták a házak. A reggel ráúszott a városra, szinte ellenségesen, irányosan támadólag. A reggel most önálló, nyúlós test volt, ködből és párából alkotva, mint az időjárás része. Úgy tűnt, mint a tavasz, az őszelő, szóval időjárási egység, dér, zúzmara, szélvész anyaggá összeállítva. Kiképződött a reggel, nagy, önálló reggellé, mely ráúszott a maga medúzatestével a városra. Egy lény lett belőle, nem időpont, napszak, hanem az időjárás angyala, mely körbejár megülni az emberek szívét, megvilágosítja a férfiak fejét. Új lény, átmeneti lény a vízcseppek és galambok tolla közt, gondolat és zimankó között, már nem anyag, még nem szellem, mindkettő elegye, mely most rátelepszik majd az úti emberek sapkájára előbb, aztán a fejükre, aztán a gégefőre, mellközépre, mint a régi szürke szellemek a falu estejében. Ilyen tudniillik az, ami az emberben történik: nem hasonlít a valóságra, de valóságból van.

Város. Város-e egyáltalán a házak sora, a köztük kihagyott tér, amit idővel utcának neveznek, a fák, melyek csenevészesedve nőnek a betonban, vagy a plakátok, a cégérek, hurkatöltelék, szalámi, jegyzettömb, redőny, csárdaszél, épületelemek, makaróni? Város-e az? Város-e az ott lenn, amiben, ha kirajzolódna Hlavatki lábnyoma, mint a rajzfilmeken, hogy merre haladt az ember, látszanék, hogy egy-egy utca agyon van taposva, egyébként pedig vannak járdák, régi házak előtt elvezető sávok, ahol egy nyom sincs. Nem járt ott. Egy város, a maga teljességében föl nem fogható. Magányos, külön városaink vannak, ilyen volt Hlavatki városa is, az, amit ő összeélt belőle. Térképészetileg a város a megye csomópontja, erdővel, végső házakkal, kerítéssel, elnyúló répaföldekkel határolt kiterjedés. A szobafalakon a sárga színű kép, festék, halhatatlan óraketyegés, nyugdíjszámla, fürdőköpeny, a gyárudvari vasak, bicikliküllők, nem város, csak emlék. Hogy ott is voltunk. A városság hamis fogalom, közösségi képzet, Hlavatki nem tudta, mit kezdene vele. – Éltem ott – ez jutott eszébe, ez volt a meghatározás, a maga hevenyészettségében is sokkalta több és pontosabb, mint az a térkép, amit a tanácsház nagy, fekete előszobájában látott, amikor fölvették az iskolába tanítónak. Pontosabb volt, mint a történelem naiv kategóriája, több, mint a városrendészet, a lila parkok, klubesték, verejték a pap reverendáján, templomlépcső. Kinek-kinek megvan a maga része, amit kihasít egy városból, hamis, csonka, önző rész, mint sok minden az életben, de szerves, bosszúálló, szeretetteljes, hű, nyavalyás. A hivatalos város, amit egy név fed, puszta föltevés, ami még a polgármester fejében sem fordul meg, akinek a város a tarokkparti közben Benedek úr és Tolcsvay úr, aki legfeljebb elfogja a pagátot, a tanácselnöknek, aki ulti közben megtudja, hogy a Harmat utcai hentesboltban a kiszolgálás minősíthetetlen, miközben meg kell válnia a tök királytól. Brabanti Sándornak is föltevés, aki kapcsolja a várost telefonon, Brabanti Sándornak, akinek a világ áramában van módja szemlélnie a város lüktetését, légvételét, a nagy Brabantinak, aki nem köszön az igazgatónak se. Kinek-kinek megvan a maga része, csonka, önző, hamis része, mint Jákobé, aki szőrt csavart a kezére, hogy megszerezze, de birodalmak, legendák, törzsfők, hitek kelnek belőle.

Így kelt ki Hlavatkiból is a legenda, gyufamód, lobogva. A városból kelt ki, végtére is a város arra volt jó, hogy legenda keljen ki belőle, hiszen minden város alkalmas arra, hogy legendák képződjenek bennük, de falvak, községek is.

– Hogy megnőttél, Margaréta! – mondta az asszonynak, aki mellette állt. A vízesést nézték, ami zuhogott, zengett.

– Nem nőttem meg, Béla – mondta kedvesen, egyszerűen, hogy jó legyen a hangja, mint a kalács. – Én már nem tudok nőni. Elértem a végleges magasságomat.

– Nem. Megnőttél. Olyan az arcod, mint aki tudja az igazságot. Szép, virágos – szemüvege mellől nézett rá, a nő arca megnyúlt, mint egy grecói fő, ami nem illett a kis termetéhez, de szép volt.

– Lehet, hogy tudom. Harmincéves korára az embernek meg kell tudnia az igazságot. Később aztán egészítgetheti, foltozhatja, becézheti, de már tudni kell.

– Menjünk lejjebb, jó? – mondta a fiú, és előrement. Kezét nyújtotta, és segítette a kis asszonyt a hegyes törmeléken. Olyanok voltak, mint egy túlvilági pár, csaknem jegyesek. Aztán a fiú komolyan megállt:

– Mondd, Margaréta, jól éltek? – fájdalmas, tiszta, legendás kérdés volt ez. – Igazán, mondd! – és átcsillant a szemüvegen, mintha egész lénye kicsillant volna rajta, mint törött bádogszélen a nap.

– Nagyon jól vagyunk, Béla – szaladt ki önkéntelenül Gréti száján a mondat. Mit is mondhatott volna. Létközösségben élt férjével, de aztán ajkába harapott. Próbálta mentegetni magát – szóval, tudod, minden házasság próba, szent hivatás, baráti verseny, de nem a másikért, hanem önmagunk tökéletesítéséért – és eszébe jutott az a hóvirág, mely virágterjedelemben is rendkívül kicsiny volt, mégsem fogadta el ettől a gyermeteg embertől azt se, semmit akkoriban, még egy kézszorítást se, mert nem szerette őt. Vagyis nem volt rá kíváncsi ma se, és nem is lesz, de ma már az egész emberiség szívével szereti ezt a halandót, és elfogadná a hóvirágot is. – Tudod, Sándor rengeteget dolgozik, nem vagyunk túl sokat együtt, a gyerekek is nagy gond. De jó. Elég jó. – Oldalt nézett, most ő a szemüvege mögül, hogy mi történik, Hlavatki arcára.

– Mekkora ez a város?

Hlavatki örült, hogy felelhet. Készült rá. Hét éve tanított itt, azelőtt meg vagy huszonöt évet élt nem messze.

– Kérlek szépen – mondta és mutatta, mint Jézusnak a kísértő, a nagy ajándékozó –, pontosan huszonhétezer-nyolcszáz. Nagy város. Persze innen nem látszik. De ez a város belülről van, mint egy negatív. Két színjátszó csoport dolgozik benne. Komoly darabokat adnak. Legutóbb a kerektói művelődési házban Lorca Vargánéját adták. Na de, más is. Van egy szabadtéri színpad, hangversenyeket szoktak rendezni, helyi művészek; de jó. Meg minden. És a városnak múltja van. A török korban, tudod, mi volt a szerepe a magyar váraknak. Ez dicső szerep, persze közben sokban lemaradtunk. Most nehéz behozni. Itt Gundanin bég kétszáz napig állt. Azt mondja az egykorú írás, hogy tizennégy éves gyerekek is kardot fogtak. Hősi nép. – Elszaladt most Grétitől, és beállt a vízesés és a föld közé. Onnan integetett, mint egy kis hős.

– Várj! – kiáltott oda neki Gréti. – El ne mozdulj! Lefényképezlek! – már bontotta is ki a bőrtokból a mértani idomra emlékeztető modern gépet. Hlavatki megállt, megtámaszkodott kissé egy sziklán, a víz fala mögött állt bátran, kicsit kihúzta magát. Olyan volt, mint egy szellem. Gréti a gép lencséjén át szépnek látta. – El ne mozdulj! – Hlavatki mosolygott. – Mindjárt megcsinálom. – Hlavatki alig észrevehetően bólintott, hogy ne vegye túlságosan igénybe a testtartás jól fölépített rendszerét, a látvány architektúráját, és mégis közösséget tartson fönn azzal a nővel. Ez volt az egész élete. Igyekezett, hogy jól mutasson, és kapcsolata maradjon. Egyik sem sikerült belőle. – Csak beállítom a fényerőt – Gréti mért egy pillanatig, aztán élességet keresett, és elkattintotta a gépet. – Várj, csinálok még kettőt, hogy biztosan sikerüljön! – Aztán Hlavatki kijött a víz mögül, és örvendezve mentek tovább.

A társaság este érkezett, a tantestület ellátogatott a fővárosból. Hatra érkeztek, vártak egy fél órát, de nem jött senki, így aztán maguk kerekedtek föl a szálló felé. Mikor már a vacsorából is újra visszatértek, akkor láttak három torzonborz alakot tárgyalni a szálloda portásával, amiből olyan hangok ütötték meg a fülüket, hogy főváros, tanárok, vagy tizenöten, van köztük egy barna lány, azaz asszony, lánynevén Gréti, s ők voltak azok. Várták őket tegnap este, csak nyolc után. Most aztán jöttek.

– Margaréta! – szakadt ki Hlavatkiból. A két másik tanár bumfordi mód volt öltözve, nagy pulóverekbe, bricseszekbe, de Hlavatki régies zöld ballonja alatt látszott az ünnepélyes kék ruhaszegély, ezüst nyakkendőjét csillogó tű szorította az ingéhez, és Grétinek belesajdult a szíve. Várta már őt ez az ember. Azonnal el akarta vinni, mint egy mesebeli herceg a város nagy szellemű vendéglőjébe, ahol aranykeretes tükrök mutatták az egész éttermet, és a tükörben játszott a zenekar. De Gréti fáradt volt, s így nem mentek. Másnap ugyanis találkozik az egész testület kilenckor reggel, és akkor minden meglesz.

Gréti korán ébredt. Fél hétkor már behúzott a fény, és ő fölébredt. Egy darabig feküdt a díványon, aztán kiszállt halkan, hogy szobatársait föl ne ébressze. Leszalad, még megnézni egy-két templomot, mielőtt gyülekeznek, gondolta, és körülnéz a tájon. Sietve fölöltözött, és ment le a szálló sima lépcsőjén, ment, mendegélt. Fél nyolc lehetett, de Hlavatki ott állt a dísznövények között, nem olvasott, nem izgult, nem volt türelmetlen, várt. A találka titkos ihletével a nagystílű szállóban, újra kék ruhában és szép, barna cipőben.

– Szervusz! – Gréti nem kerülhette már el. – Gondoltam, járok egyet, korábban ébredtem, megnézek ezt s azt. – Hlavatki kicsit meghajolt.

– Nem tudom, ha én kalauzolnálak egy kicsit. Jól ismerem a várost. – És azt gondolta, hogy a város is jól ismer téged, régi ismerőst fogok bemutatni neki. Az én városom tele van veled. Amikor apám azt mondta, ez a Béla jobb eszű, mint a többiek, taníttatni kéne, az anyja elhúzta a szemöldökét, mintha azt mondaná, hát – és mérnöknek akarták, már akkor baj volt, de megérte, mert találkoztam veled. Az érettségim jóra sikerült. Apám azt mondta, tanulhatok. Szerettem apámat. Mérnök leszel, fiam, nemhiába gürcöltünk. Én sokat gondolkoztam. Két hét múlva azt mondtam neki, Apám, gyógypedagógus leszek. Elhatároztam. Akkor pofon ütött. Nem szóltam. Eljöttem este, fölszálltam a vonatra, és beutaztam a fővárosba. Ott találkoztunk.

A gyermekkorom ott telt el. Nagy gyerekkor. A város úgy nőtt bennem, mint a képzelet. Jobban tudtam a város anyagát, mint egy idegenvezető. Senki sem tudta ezt a várost úgy, mint én, a polgármester se. Senki. A sétányok megteltek madarakkal és szerelmesekkel, és én nem tudtam hova lenni. Az utakat róttam-róttam egyre. Anyám csalamádét csinált egyik délután, és azt mondta: – Te Béla, szeretsz te valakit? – Mit mondhattam? Szeretek? Akit nem is tudom él-e, hal-e, lesz-e, van-e? Jártam az utakat, a bazárban napolajat vettem, és erősen bekentem magam, hogy szép legyek, ha lesülök, a bőröm, mert különben nem volt szép. Hajamat is olajoztam. Később, amikor megismertelek, a kezemet is, de te nem fogtad meg, még azt az egyetlen hóvirágot sem, amit neked nyújtottam. A fiúk a kollégiumban furcsán néztek rám. Mit csinálsz, Hlavatki, kérdezték, és én azt mondtam, az orvos mondta, hogy kenjem magam, mert különben… megrohadnék, hirtelen nem jutott jobb az eszembe, ezért évekig csúfoltak, de aztán rájöttem, hogy valamennyire igazat mondtam, mert elpusztultam volna, ha akkor nem kenem be magam a szent olajjal, nem vértezem föl magam az elviselhetőség rétegével, a misztikus kenőccsel, a szenvedés virágából préselt szerrel, a csodatevő borítással. Nehéz elviselni, ha nem leszünk a választottunké. Ha nem találjuk méltónak magunkat arra, hogy minket válasszanak, de mi választunk. Valami szerhez kellett folyamodnom, mely megóv az öngyilkosságtól, még a szívemet is szerettem volna öblögetni, de abban szakadatlanul járt is a vér. Létminimum volt ez a kenőcs, de élni tudtam. Elviselhető voltam magam számára. Vakációban egyszer hazajöttem. Gyűjtöttem a várost neked, hogy megmutassam. Azóta is. A város neve: itt éltem. Most elkalauzolnálak benne.

– Hova megyünk? – kérdezte Gréti jókedvvel.

– Mindent megmutatok – mondta Hlavatki. Aztán szerényen indult. – Megengednéd, Margaréta, hogy beléd karoljak?

– Inkább én, Béla. Nagyon kicsi vagyok, és így jobban tudunk együtt járni.

Mentek. Egyik utca jött a másik után, egyik templom a másik után, egyik faragás a másik után, piactér, itt élt Hlavatki, aki megverte Gundanin béget, itt volt ő hadvezér, Don Juan, görög ifjú, Hlavatki, ebben a házban élt húsz évig, itt alkotta meg az elméletét a városról, mely bennünk lakik. Ebben a városban te vagy az úrnő, ez egy női város.

Este a pályaudvaron búcsúzkodtak a tanárok. Hlavatki és Margaréta is, mint két tanerő, munkatárs álltak ott, egy pillanatra mosolyogva. Hlavatki még valakitől megkérdezte, jól élnek-e Grétiék, és az egész napot velük töltötte. Kipirosodott kissé az ebédnél, mert ivott egy pohár bort. Margarétának kezet csókolt a pályaudvaron.

– Küldd el aztán a fényképeket, ha sikerültek. – Kiáltotta a vonat után.

– Persze. Valamelyik biztos sikerül. – Integetett a vonatablakból Gréti mind a két kezével, mintha áldást hintene rá. Aztán kisebbedett az időben.

Nem sikerültek.

Most, ahogy itt állt a város fölött egyedül, olyan egyszerű volt mindez. Jobbra vízesés, amely alatt ő is állt, mint egy helyi hős, drágán adva életét, balra a város, amelyből életre kellett kelnie a legendának.

A levlap, amit Béla vett, mutatta a vízesést és a várost is, csak őt nem. „Hotel Pallas mit dem Wasserfall” volt ráírva. Ő nincs rajta, mert nem fogott a film. Mindent magunknak kell megteremteni. A várost, ahol élünk, az épületeket, még a villát, kanalat sem csinálja meg helyettünk a vasgyár. Mi felelünk érte. Embertársainkat is. Most itt maradt Hlavatki a dombon, hadsereg nélkül, a városával, úrnő nélküli városával, mely lakótelep lett, és útszakasz, gyep és beton. Belebukik az ember, ha nem győzi.

Az adatok nem álltak össze többé. S Hlavatki tudta, annyiban különbözik Napóleontól és Jákobtól, hogy nem volt legendaképző ereje.

Zsúr

Én csak arra emlékszem, hogy az asztal politúrja olyan volt, mint a végtelen. Fényes, beláthatatlan; volt is, nem is, villogott, mint egy tükör, melyben nem tükröződik semmi. A csillár úgy zuhant belé, mint a fény óriási labdája, hangtalanul, de a szilánkjai szétcsaptak, mint a hullámok szikrái, és szétszaladtak a meztelen asztalon. Egy magasságban volt a szemem az asztallappal. Akkora voltam. Azért láttam így a végtelent, az asztalt és a fényeket. Mert egy magasságban, pontosan egy magasságban voltam velük.

Aztán torta került az asztalra. Nagy, kerek torta, fehér krémmel, öt gyertyával. A gyertyák fájdalmasan álltak a torta szép anyagában, egyikük kicsit oldalra dőlt. A kéz letette a fémtálcát az asztalra és a torta tükröződött most ferdén a mélypiros politúron. A torta olyan volt, mint egy vár, kerek bástya, erős erőd, a meggy laza húsa belesüppedt a fehér épületbe.

Minden így tükröződik. Hat tányér került az asztalra, villogtak fehér gyűrűként, szinte táncoltak, pedig ez csak az én érzésem volt, állt mindegyik, csak a fények karikáztak velük, vagyis én mentem odébb. Mert ha odébb megy az ember, mást lát.

A villák nem látszottak, mert kis szalvétákra tették őket, azok nem látszottak. Mert vannak átláthatatlan tárgyak, miket nem világít át semmi. S a szalvéták puha anyaga különben is oly szorosan feküdt rá az asztallapra, hogy nem volt elég távolság arra, hogy látszódjanak. Ahhoz távolság kell.

Egy nagy kéz nyúlt az asztal fölé, és megvillant benne egy kés, a végsőkig kiköszörülve, és belevágott a tortába, fájt ez mindenkinek. De fölosztottuk a tortát, és jól éreztük magunkat. Ekkor nem láttunk semmit, a konkrét, valóságos folyamat annyira lefoglalt bennünket, hogy nem láttuk se a mamákat, se a papákat, se a végtelent. Ízek kerültek közelünkbe, egészen elbódítottak a maguk sokféle zamatosságával.

De kint üvöltött a kutya. Bezárták őt a vécébe, nehogy megharapjon minket. Félelmetes volt, ahogy nagy hangon ugatott, Emil bácsi ki is akarta engedni, mert azt mondta, akkor nem ugat, és nem is bánt senkit. De a felesége nem engedte ki, a többi felnőtt beszélgetett.

A torta után játszottunk. Én nagyanya lettem, nem tudom, miért, én is szerettem volna első osztályú szülő lenni, de annyian voltunk, és valakinek nagyanyának is kellett lenni. Kicsit megijedtem, mert egy nagyanya nem csinálhat annyi mindent, mint egy anya. De azért főztem, hoztak valami fém húsdarálót, és azt használtam ételeim összekészítéséhez. Mindenkinek ízlett a darált hús, de kint üvöltött a kutya.

A húgom pici volt, nagyon pici. Ő nem látta a végtelent, az egyenletesen hullámzó fényt és politúrt, nem érte föl. Ahogy ránéztem, úgy éreztem, hogy ő olyan pici, mint egy pont, alattam állt, világosbarna fejével, s akkor tudtam, hogy az ember csak azokat a dolgokat látja, amik alatta vannak. A többit nem érti meg pontosan. Annyira láttam őt, annyira tudtam, hogy nem hagyhatom el soha, noha nem elég intelligens, nem elég flott hozzám. Nagy, busa fejével játékosan ide-oda imbolygott, nem is figyelt azokra a dolgokra, amik akkor fontosak voltak, és amikre figyelnie kellett, a tűzhelyre, a fehér agyag sótartóra, a kis órára, amely egy fadarabra volt festve s a konyhaszekrény tetejére kellett állítani, és a kék festékmutatók háromnegyed tizenegyet mutattak, ahogy emlékezetből ez megítélhető.

Az óráról jutott mindez az eszembe, nem akarok nagy feneket keríteni a dolognak. A konyhában szoktunk enni, és egyetlen pillanatra belém nyilallt a kép, a visszavonhatatlan zsúr, a gyerekek zaja, a felnőttek távoli beszéde, arra gondoltam, amire nem akartam. A halhatatlan zsúr bennem élt, mint sejt között a sejt, láthatatlanul is dolgozva, iparkodva, hogy jóvátegye életemet egyetlen pillanatra.

Ott ismertem meg ezt a férfit, a férjemet, egy hatalmas bárddal járkált, és szeletelte nekem a képzeletbeli húst, és nyújtotta kedvesen, egyfolytában; barna szeme hozzám ért, mint valami szép kis labda, hozzám ütődött, és kezével nyújtotta, egyre nyújtotta a levegő szeleteit, a nyers semmit, a kézzelfoghatatlan valóságot. Mit is szerettem? A sok képzeletbeli ételt, ő szakácskodott, izgett-mozgott az egyszoba-konyhában, és nyújtotta nekem a levegő fánkjait, a színek lankadatlan tortáit, meggyes pitéit.

A húgom mindig szerette őt. Nagyon szerette, az az érzésem. Nem ésszel, mert az magának se volt sok, hanem rejtelmesen és belülről, ahogy minden dolognak van negatívja, amibe kiönthetik. De semmi közük se volt egymáshoz, most is a húgomhoz készültem le Szekszárdra, ott egy orvos felesége, ott semleges életbe lépek át.

A konyhában ő változatlan volt, talán még szebb, még fiúsabb, domború homloka kupolásan meredt, jókedvűen ette, mindent megértően az elébe tett szalonkát. Szalonkát akart enni, hat év alatt sohasem ettünk, huszonnégy éve alatt sosem ettünk szalonkát, most is alig tudtuk megszerezni. Ő mindig ki tudott ilyesmit találni. Most is, utolsó nap, nagy kedvvel és szép gesztussal rendezte ezt a végeredményben szerény vacsorát, ünnepet és ünnepet csinált, öntözte az összesült kis madár finom testét a nagy kanállal, arany zsírt öntött a fényes bőrre, a csillogó állatra, a kis áldozatra, melynek mellét vékony késsel metszettük föl. Nem volt gyermekünk, de az volt az érzésem, hogy ez olyan gyerekforma, kegyetlenség megenni ezt a jószágot, szinte emberevőnek éreztem magamat, alig ment le egy-két falat a torkomon.

A mellényben és ingujjban önfeledten ette János a szalonkát. Megértette, előre megértette már fél évvel ezelőtt, mikor először mondtam neki az elhatározásomat.

Ő volt a nagyapa a régi szobában. Nagyobb volt nálam, és szőke feje belecsillogott a politúrba. Ő volt az egyetlen fej az életemben, az egyetlen emberfő, akit belezuhanva a torta bástyája és a fehér tányérok táncoló gyűrűje mellé láttam a kis gyertyák lobogó fényében, a végtelen mélypiros síkjában. Úgy ragyogott a feje, mint a korona, égett a szőke szösz, lobogott és villogott.

Mindig ismertük egymást. Végtelen idő óta. És sose voltunk idegenek egymásnak. János két utcával arrébb lakott, nagyiskolás korában is sokat segített nekem, akkor is csillogó aranykorona volt a fején, és elegáns, vékony mellény a testén. Én vad kamaszlány voltam. Sosem akart megcsókolni, de mindig adott valami titokzatos ajándékot, egy kis tűpárna szívet például, amibe ha beleszúrtam a tűt, úgy fájt, mintha elevenbe ment volna. Úgy fájt. Elbűvölt engem ez a nálam nagyobb gyerek, aki szép volt, és meg sem akart csókolni, csak szeretett velem játszani, játszani velem, meg babákkal is játszottunk, ő húzta föl műanyag cipőjüket. – Szeretem a női lábakat – mondta akkor, tizenkét éves lehetett. Ez volt a legnagyobb vallomása. Gondoltam később, az enyémet is szereti, szép lábam van. Drága ember János. Sokat játszottunk, a francia igeragozásra kis verseket talált ki, azzal én is meg tudtam tanulni. De minden percünk közös volt, nyaralni is együtt mentünk, a síkos víz és nagy fenyvesek közé a Felvidékre. Ő olyan volt, mint egy fénykép. Ha ki kellett volna vágnom színészfejeket szekrényem belső falára, ő lett volna az. Sosem volt ruhagondja, hat év alatt se, mióta házasok voltunk. Amit fölvett, elegánsan állt rajta.

Nem fogta fel most se, megértette, segített lebonyolítani mindent, megkönnyíteni minden lépést, és a legbájosabb mozdulattal fejtette le a húst a csontról, de nem fogott föl semmit.

– Becsomagoltál? – kérdezte, abbahagyta egy pillanatra a boncolást. – Várj. Ezt a részt neked adom. – Meg se várta hogy feleljek, mert tudta, hogy becsomagoltam, tudta, hogy mit fogok mondani, tudta, hogy melyik részt kérem, melyik részt választom.

– Mindent összekészítettem. Tíz óra negyvenötkor indul a vonat – mégis feleltem, hogy kontaktus legyen köztünk.

– Te. És taxit rendeltél magadnak? – kérdezte komoly aggodalommal. És megállt kezében a kés.

Szégyellősen vallottam be, hogy nem vagyok elég gondos, éreztem, hogy ezt is jobban, barátibban kellett volna megoldanom, amíg e házban vagyok.

– Nahát – mondta és letette szerszámait, megtörölte a kezét, homlokára hullt a haj. – Mindjárt elintézem.

Én álltam ott, szorult a szívem, mint az összenyomott labda, szégyelltem magam a gondatlanságért.

– Halló! – hallottam határozottan. – Egy kocsit kérnék. – Füleltem és vártam. Mit vártam még annyi év után? Olyan nehéz volt tudniillik lemondani a tortákról, az aranyfényekről, az egész világról. Vártam, noha bizonyosan tudtam, semmi sem történhet velem ebben az egyenletes világban, ahol nincs feszültség. Kérdezhettek tőle valamit, amire felelnie kellett, nem hallottam pontosan, mert forrni kezdett a tea.

– Igen – aztán tétován magyarázta, elbizonytalanodva, mintha valami közük is lehetett volna ehhez a taxisoknak. – A feleségem elutazik. Rónay Márta. – Megállt, valahogy azt éreztem, hogy sír, hogy abbahagyja, hogy kitör, hogy visszatart, nem ért meg, nem enged el. Mintha évek teltek volna el. – Ide tessék az ajtó elé állni, a kapu elé. Szekszárdra kell menni. Azaz jelenleg csak a pályaudvarra.

Visszajött. Mosolygott, és fölvette a késeket.

– Megvan. – Lehajtotta a fejét, himbálózott egy nagy fürt a szeme előtt. – Fogd már meg a hajam – mondta –, nekem zsíros a kezem ezektől a szerszámoktól. – És én tartottam a haját, míg ő végzett a kis áldozattal, kiosztva belőle nekem is a részemet.

– Mihez kezdesz ott? Persze van valami terved. Vagy már át is helyeztek?

– Igen – válaszoltam egész halkan.

– Van még valami savanyúság? – és már állt föl, hogy keressen a kamrában. De én igyekeztem megelőzni, kis gömböc zöldparadicsomokat hoztam.

– Maradt egy kis ennivaló?

Nem tudtam válaszolni. Nincs arányban az igazság az ember teherbírásával. A pillanatok sokkal nehezebbek, mint az évek.

– Nem tudom, Kati néni fölhozta a Patyolatból az ingeimet? – Tudta, ezt is tudta. Én kiszaladtam az előszobaszekrényhez, hogy megnézzem, megnézhessem, aztán örömmel újságoltam.

– Itt vannak – és visszaültem, megpróbáltam enni.

– Jó. Pötyi vár?

– Vár, persze hogy vár – mondtam szomorúan.

– Van valami külön szoba? Mert az ő izgágaságát te nehezen fogod elviselni. Ismered őt, tudod, hogy nagyon szeretem, de ő annyira kész, annyira készséges veled, hogy az már kínos. – A fölvágott paradicsomok meredtek kis magjaikkal külön rekeszekre osztva, mint zöld szekrénykékben. Magyarázott, mondta az ismereteit, közölte velem, nem vette észre, hogy más ember vagyok.

– Van ott minden. És ő annyira kedves.

– No persze, ne érts félre. Csak ha bármire szükséged van, írj, szólj. Számíthatsz rám. De ezt mondanom se kell. Elvégre nem vagyunk idegenek. – Egyszerűen nagy mondatai közt mindig így fénylett az igazság, hogy alig lehetett észrevenni.

Nem vagyunk idegenek. Ez az egyszerű megfejtése a dolgoknak, azért megyek el végleg tőle, örökre, visszavonhatatlanul, nem kell ezen töprengeni, tűnődni, így van. Talán ennyi az egész dolog okszerű megfejtése, hogy a test finom intimitásaiban és a viták éles lázában sem különültünk el, testvérként civódtunk és szerettünk csak. Most láttam a kattogó vekkerórát a szekrény tetején s az örökös családi ünnepeket készítő drága, drága férjemet, aki kikiáltva az igazságot sem értett talán semmit az egész világrengésből. Én hagyom el őt. Az óra kék festékmutatói háromnegyed tizenegyet mutattak, én a kis fém húsdarálón készítem a darált húst, ő meg nyújtotta nekem a levegő fánkjait, életem színes gömbjeit, egyre-egyre nyújtotta; én az ifjúságot szerettem, a gyerekkort, az akkori régi magamat, most tudom, elhatározásom és végleges döntésem után. Egy magasságban voltam az asztal nagy síkjával, melybe a csillár úgy bukott bele, mint valami tóba, és a szőke fej drágán csillogott benne, mint Salome tányérján. A végtelen finom metszéssel csúsztatta oda elém ezt a drága főt, ezt a gyönyörű koponyát, és szelte elém ezt a dús fürtöt. Holnap reggel Szekszárdon leszek.

Kutyaugatást hallottam. Messziről, a távolságba zárva. Aztán kiengedték, mikor mentünk haza, az előszobában annyira megijedtem tőle. Vége volt a zsúrnak.

A bíboros

Ó, bíboros. Szép kéz, hátrahajló fiatal nyak, az ujjad, mint a rózsa, vállad íve nagy. Mikor a kehely fellendül a szüntelenül ujjongó magasba, tudom, hogy hegyek és piramisok emelkednek magasba, és se vége, se hossza a harangoknak, az életemnek. Aztán visszateszed a kelyhet, letakarod és térdre ereszkedsz, könnyű súlyossággal, de a világ dől le veled. Minden megy tovább. Te ide-oda jársz az oltár előtt, rendre mozdulnak veled és körülötted a szolgálat emberei, gyönyörű selymekben, de én már akkor térdre borult, puha, elmagányosodott alak vagyok csak a kövezeten, innen a határtalanon és a végesen.

Azt mondják, te vagy a legfiatalabb bíboros. Sok idő telt el, és én már azt sem tudom megállapítani, hogy fiatal vagy öreg vagy, és hogy te vagy-e a legszebb. Mert azt is mondták, hogy messze földön te vagy a legszebb, az egyetlen, a ragyogó. Akkor még nagy barátok jártak a faluban, te kihajoltál belőle, és azt mondják, te voltál a legszebb.

Az órák eltávolodtak, elszálltak, és mutatójukat nem ismerem. A tornyok fehér számlapján állnak meg a vékony, fekete mutatók, de meg nem látom őket, mennyit jeleznek. Talán annyira vékonyak, hogy nem láthatom az időt. Közben elfolyt a víz a patakon, bedagadt a jég, lehullott a fű aranysisakja, fák törték össze kezüket, kristályszirmok rakódtak az emberek szempilláira, de ők még mindig látnak énhozzám képest, aki a messzeségbe estem, mint tóba a kő, az évszakok váltásai nem érték el a nagy kengyelfutót, melyen elutaztál Reimsbe, ahol a nagy harangok szólnak. Mondom neked, azóta én is itt vagyok a városban, nem járok sehova, csak misére, az aranypalástokhoz, bíborsapkákhoz, aztán visszatérek ebbe a zugba, amit unokahúgom adott a szűk emeleten. Mindig rád gondolok. Unokahúgom szép lány, nagyon szép, s biztos tetszene neked. Fehér bőre van, alabástrom, a karjai lengék, mint a szárnyak, szavai gyönyörűek és buták. Mindig azt vettem észre, hogy annyira nagy kedvteléssel töltötted rövid idődet az ilyen természetű nők között, hogy azt gondolom, tetszene ő is, különösen az arca, mely olyan, mint egy ovális tükör, metszett és vékony. Nagyon rendes, kedves lány, apám öccsének egyetlen gyermeke, akire sok gyász szakadt. Nem tudja, miért vagyok itt. Fúj a szél. A városnak ezen a félreeső pontján kevés ember jár. Itt már vége van a csillogásnak, és az egész utcában egyetlen lámpa ég. Nem szoktam elmenni itthonról, a két hónap alatt egyszer voltam el egy vándortársulat előadásán. A kályha nehezen melegíti be a szobát. De lassan megmelegednek az ujjaim az írásban. Milyen furcsák, milyen kemények, talán nem is lehet szeretni őket, a körmeim alatt a sok fehér hold egyenetlenné teszi pajzsuk áttetsző lemezét. Milyen kéz! Talán gémberedett, talán már nem is fiatal. Fiatal vagyok-e? Van-e még sok hátra az életemből? A zsaluk mellett felbúg a kis szél, és valami apró darát, vagy havat szór a párkányokra.

Amikor megismertelek, fekete pantalló volt rajtad, fekete kabát, keskeny cipő. Elegáns voltál, de semmi excellenciás nem volt benned. A nagy szalonban tizenhatan lehettünk, asszonyok és férfiak, hivatalosak és hívatlanok. Tavaszi délután volt, emlékszem, ahogy jöttünk Ottóval, a kocsink mellett suhantak a nyíló cseresznyefák. A vidék fellélegzett, szállt, röpült, mint mi is a hintócskán.

Ahogy keresztbe vetetted ülésben a lábadat, a nadrág éle olyan borotvaéles volt, amilyen a nagyon szűk és rövid nadrágok éle. Kissé különhúzódva ültél, de kellemesen figyelted a társaság lényegében haszontalan pourparlet-ját, és enyhén mosolyogtál. Fölszolgálták a finom teát, melytől olyan nehéz lett a drága pohár, hogy alig bírta tartani a kéz, és olyan nehéz lett tőle a szív is. Valami sötét, drága nedű volt, melytől lüktetett a szív, és dobbant az egész mellkas. Kedvesen, elegánsan fogtad a csészét, melyen aranycsík futott körbe, a mély, lapos fotelban balra dőltél, és már egy örökkévalóságon át így fogsz ülni.

A finom, végsőkig preparált sütemények fanyar ízükkel tündököltek, mert dinnye, ananász és mandarin volt beléjük sütve. Az asszonyok nagyon dicsérték, az embereink pedig illedelmesek voltak, és könnyed gráciával nem vettek rólad tudomást. Hol volt, hol nem volt, a szoba ablakai közül egy nyitva volt, és egy széles, nagy pázsitú kertre nézett. A városbíró házában voltunk, ő rózsaszínű rózsákat nevelt a kertje végében, de azok még nem nyíltak. Csak később, és akkor te szakítottál nekem. Mikor másodszor jártunk ott, nyáron, többször nem is.

Én szólítottalak meg, ami furcsa dolog ma is előttem. De olyan hiábavalónak tűnt az egész összejövetel, a társalgás, a szalon bordó színei, hogy kellett valamit tenni. És én ezt tettem. Valahogy mögéd álltam, és megszólítottalak.

– Unatkozik, uram?

Felrebbentél, valószínűleg a révedezésedből, mely szent szövegek és filozófiai töredékek között járhatott, és kissé zavart, félig tudatos eleganciával egyszerre megmozdultál, minden izom félszeg és pompás táncosságával, és hátrahajolva, fölemelkedve, előredőlve, a csészét az asztalra csúsztatva, énekelve, halkan, szerelmesen és semlegesen egyetlen szót mondtál:

– Nem.

Hirtelen megbántam nemtörődöm közeledésemet. Valami hozzád méltatlant éreztem, s éreztem azóta is, éreztem legforróbb csókjaink közt is, hogy zavarlak, hogy nem szabad, fölösleges. Te rendkívül finoman köszörülted ki az őszinteség csorbáját, bókos, lebegő szavakkal vettél körül, és feledtettél mindent, ami az egész szobában, egész világon és bennem hiábavaló volt, de a visszahúzódó érzés nem szűnt meg, csak leszállt a mély italok sűrű fenekére, hogy egyszer fel kelljen kavarni, és meg kelljen inni végtére. És ez a lényege ennek az ihatatlan csóknak, mérgező szerelemnek, ma és mindörökké, semmi más. Nem egyéb baj, a hiba, csak (nevetnem kell ezen a „csak”-on) ennyi. Nem a relígió, a bölcsesség, a társadalom, az évek, a család, a kötelesség, hanem egyszerűen és csak az, hogy téged egzisztenciálisan zavart, egész kicsit, egész enyhén, mint egy folt a rajzon, amely rajz pedig gyönyörű. Ne értsük félre egymást. Nem arról a nyugtalanságról van szó, amit beléd a szerelem helyezett, nem arról a gyötrelemről, mely megmérgezte ifjúságod utolsó aranyát. Mi az ifjúság harmincéves fejjel? De aztán mégsem teljesen az. Nem azt a zavart éreztem. Hogy nem tudtál eleget dolgozni, látni, lenni miattam. Áh, ez kisebb hiba volt. Annyi volt mindössze, ma már világosan látom, mint az első pillanat reflexében, valami ősi védekezés magányod integritása érdekében, szigetbirtokod megsértése ellen, elemi védelem minden rendű vágy ellen, mely idegenektől származik.

Akkor elfelejtettem ezt. Mert te felálltál, ülő táncmozdulataidat kecsesen befejezve, és szellemed egész bájosságával felém fordultál, mindent kárpótlandó. Ez az. Valami ilyen is volt a te szerelmed, kárpótlás a zavarért, amit elkövettem. Azt bizonygattad, a legbravúrosabb trükkökkel egy drága szerelmen át, egy gyönyörű, ívelő röpülésen át, hogy nem zavarlak, így van jól, ez sorsszerű, végzetszerű. Bocsánatot kértél szerelmeddel azért, mert téged ennyire megzavartalak az olvasás, az élet átolvasása közben. Tudtad, hogy ez nincs rendjén. Hisz neked is teljes szívedből örülnöd kéne, hogy az élet aktív áradatába kerülsz, és szeretsz, és szeretlek. Határtalanul boldog voltál, de valójában nem tudtál örülni. Az öröm tisztább dolog, de valójában nem tudtál örülni. Az öröm tisztább dolog, mint a boldogság. S ezt a fokot neked nem adatott megérni, de talán így is igazságos ez.

– Ne haragudjon – mondtad akkor, és közvetlenül a szemembe néztél, belehajolva, mint a vízbe. Nagy, szép homlokod volt, vékony alakod, kedves voltál. – Csak arra értettem, amit valóban mondok. Az itteni társaság kedves nekem, de a magam belső társasága még kedvesebb, régibb ismerősökkel vagyok tele, és nagyobbak a mondanivalóik. De örülök, hogy szólt, mert ez valami annyira aktuális, mármint magával beszélni, vagy egyáltalán lenni, ami nem tűr halasztást, egyszerűen szólva: jó.

Aztán lassan elmentünk, önkéntelenül elszakadtunk a társaságtól, a zongorától, a bordó bútoroktól, átmentünk egy kisebb zöld mintás szobába, onnan a teraszra, le a lépcsőn, az elegáns kavicsokon, és elsétáltunk a kis parkba, melyet watteau-i idillnek neveztél. A bukszusok közt állt meg az eső. Tegnap esett. A gyep aranyos volt. Én vékony, világoszöld ruhában voltam, és a véletlenség olyan véglegesnek tűnt egy percre. Kikapcsolódtam a napok mindennapi szorítójából, és lehullott rólam minden, mint mikor lassan és mégis hirtelen megoldottad ruháimat, azokat a kis gombokat, melyekből egy ma is hiányzik.

Nem tudtam, hogyan kerültünk olyan közel egymáshoz, hiszen véletlenül találkoztunk másodszor is, igaz, hogy akkor véglegesen. Nem sok idő telt el, mindenesetre emlékszem. Az első délutánból semmi nem maradt vissza, csak a bukszusokon álló eső, mely cseppenként ringott, mint a könny, és a ház sárga falai. Beszélgettünk pedig, sokat beszélgettünk. De talán a szavak más feszültséget voltak hivatva kölcsönözni nekünk, mint önmagukét. Mélyebbről jöttek, és nagyobb jelentőségük volt.

A férjem sose volt gyanakvó ember, nem is kellett velem szemben annak lennie, és az a gyöngyház gomb a ruha hátán befelé igazán nem volt feltűnő. Egy nyári estén mégis megkérdezte a maga okos prózai módján és szövegével:

– Hol van a gomb?

Nem jöttem zavarba, mert tudtam, hogy ezerszeresen igazam van, hogy téged szeretlek, de elpirultam, szerencse, hogy csak a kislámpa égett.

– Sehol – ezt feleltem akkor elég határozottan, talán dühösen is, hogy gombol engem, de ő másra vélhette, és napirendre tért a válasz felett. A gomb azóta sincs sehol, és ilyent nem is lehet kapni.

Hivatalosan csak egyszer találkoztunk ezután, és aztán mindig veled voltam. Nekem te jelentettél mindent, csöppet sem szégyellem ezt, a horizontot, a levegőt, a jövőt. És nemcsak előre, visszafelé is. Nem szerelem ez. A szerelem egy állapot, amibe az ember belekeveredik és leledzik, aztán elmúlik az. Végeredményben a férjemet is szerettem, és előtte a szerelem fiatalságával másokat is. Nem is a nő megváltása volt ez, hiszen meg voltam váltva, fel voltam szabadítva. Más volt ez, más ez, talán több is annál. Mert a nők szerelme kívülről jön, a férfiak adják nekik azt, teljesen ajándékba. Ez belőlem származott, énem részei közül állt elő, rész volt belőlem, egyéniségem minden porcikája megindult és részt vett benne, még az a szó sem esett jól, hogy szeretlek. Nem fejezte ki azt, amit érzek, és szerettem volna pontosabban beszélni az időben. Azt hiszem, egyszer nagy egyszerűséggel próbáltam elsütni ezt a szót egy kis vendégfogadóban egy este, mikor az ablakban álltunk, és várt minket a maga hűvös fehérségével a közös asztal és ágy, hogy élek, de te elütötted, hogy nem szereted a nagy szavakat. Nem volt nagy szó, megmondhatom, de ma már azt is tudom, hogy te is tudtad ezt, annyira ismertél, mint saját ráncaidat a tenyéren, tudtad, csak elütötted, mert szégyellted, hogy létezésem egyik, sőt akkoriban egyetlen oka voltál. Szégyellted a kitüntetést, ezt a speciális, meghatározott szerepet, hogy te ilyen fontos vagy, mint egy isten, aki létet ad. Negatív bókjaid és bájosságod olyan volt, hogy haragudni lehetett rád, hogy ennyire kedves vagy.

Ma már azt is tudom, hogy az a szó is kevés volt, és pontatlan, mert valami jellegzetes aktivitást hordozott magában. Az aktivitás pedig nemcsak erő, hanem erőlködés is. Ahogy észrevenni nemcsak úgy tudunk valamit, ha nagyon koncentrálunk rá, hanem, hogyha nem figyelünk oda. Ezt is tőled tudom. Te nagyon hiszel Istenben, és azt mondtad, hogy véletlenül vetted észre, amikor a nagy odaadó erőlködés után egyszerre lemondtál róla, elernyedtél, egyszerre belefáradtál, hogy legyen. Az elcsigázottságban és immár biztos reménytelenségben, hogy valaha is lehessen, vagy legalábbis, hogy te valaha dűlőre juss e tekintetben. Én is így voltam. A hosszú-hosszú ifjúságon át, hiszen huszonnyolc éves voltam, amikor megismerkedtünk, valami értelmesnek tűnő aktivitással fogództam abba, hogy legyek, hogy én legyek Annabelle Foucault, aki önmagával azonos, aki olaszul beszél, ismeri a nagy népek irodalmát, tud lovagolni, bridzsezni, férje is van már, szeretik, szeret, érti a filozófia néhány alapelemét is, és mindennek semmi értelme sincsen, mert az egyetlen értelme minden sportos aktivitáson túl, hogy az ember önmagává érjen, hogy Annabelle Foucault legyen, belülről, megérjen önmaga mintáira, gyönyörűségeire, hibáira, mint a gyümölcs a héj alatt. Ez is csak véletlenül megy, hosszú évek célirányos erőlködése után. Hogy az ember megtanulja önmagát, tudjon önmagaként létezni, a nehézségek mázsái után könnyedén, szabadon és alázattal. Ez is csak passzíve megy. Ez történt velem. Mint a versírás. Rendkívüli akarattal párosult kötetlenség, ugrás a trapézon, tudni és engedni.

Ezt ma már nem mondhatom el ilyen pontosan, ilyen meggyőzően neked, meg sem hallgatod. Túl vagy azon, hogy ellenállj a szerelemnek vagy nekem, csak egyszerűen másfelé mész, irányvonalaid a semmibe és a végtelenbe tartanak. Mindaz, ami benned emberi jelenség volt, kilúgozódik egy magasabb értelemben vett emberség érdekében, bizonnyal így van, másképp ma is szeretnél olyan szenvedélyesen, mint azon a neuchâteli nyáron.

Arra tanítottál a csókok zaja közt, kínok baja közt is, hogy nagyon pontos legyek. A második alkalommal már azt mondtad, hogy találkoznunk kell, mert szeretsz. Forró volt minden szavad, és mint az olaj, zuhogott belém, elöntött. A szerelem elsodort hamar, hogy lerántson önmaga mélységeibe, és feldobjon, mint fulladt ember. De ez csak krízis volt, amelyen átestem, aztán szerethetlek már örökké.

Ó, régen volt a te csókod. Mindenféle csók helyett ez is olyan rövid volt, amikor másodszor találkoztunk, és hazakísértél az orgonák között az utcában, és nem beszéltünk már a végén se Istenről, se rólad, se rólam. Alig értünk egymáshoz.

Sohasem beszéltünk személyes dolgokról, függésekről, még csak azt sem mondtad, hogy tudod, hogy van férjem, és ki a férjem, és hogy olyan jól ismered. Meg kell vallani, elég tapintatos voltál, és különben is egészen másról volt szó. Kettőnkről, akikhez senkinek semmi köze.

Szerettél engem. Amikor két napra Soissons-ba vittél, nagyon éreztem ezt, mint tüzes kövön a napot, amire az ember ráteszi a tenyerét. Az öreg kocsis, aki vitt bennünket, mindig beszólt a kocsiba, mikor már a fogadónál voltunk, az erdő aljában, hogy kész a vacsora, elhűl a bor, mindenféle vicceset mondott, de te csak csókoltál engem mindenütt, mint a bolond, mert szerettél engem. Annyira gyöngéd voltál, mint egy gyerek, annyira kedves. Nem tudom elfelejteni. Ez az egy, amit nem tudok elfelejteni. Ha idegesebb vagy, ha dühösebb, ha határozottabb, talán ki tudnám ejteni magamból ezt az időszakot, de így olyan vagy, mint a gyermekem, meg gyöngéd apám, kedvesem és drága szeretőm.

A szobában a vacsora után Petrarca szonettjeiből olvastál nekem. Szomorúak voltak, és te magad is azt mondtad, hogy nem szereted őket. – Mért hoztad el akkor? – kérdeztem. – Hirtelenjében nem akadt más – felelted szigorúan, és én beletörődtem ebbe.

A nyár tele volt mézzel és illattal. Valójában szűkös volt ez a szerelem, nem is hosszú, vigyázatos is. Sokkal nagyobb boldogság jut, huzamosabb, bizonyára másoknak osztályrészül. De nem ez volt a döntő.

A véletlen percek még súlyosabbak és ízesebbek voltak, mint az előre szándékoltak. Emlékszem, egyszer meglátogattál otthon, és senki sem volt a közelben, csak a veszély villogott, mint a pallos. Abban a percben éreztem, hogy te is boldog vagy, hogy milyen zuhogó fénykéve vonul végig a lelkeden, a pincérek előtt néztük a kert hosszan elnyúló lankáját, és olyan meleg volt a szád, mint a seb.

A rövidségében fullasztó szerelem azonban kerek volt, és szinte óra pontosságával jelezték bennünk a műszerek, hogy ez nem mehet így soká. Ma már tudom, hogy te örökké a szerepek damoklészien éles ruháiban véresre sebezted magad, és a gyönyörűség árát istentelen kínokkal fizetted. Te mindig a pillanatosság veszedelmével voltál körülvéve, én meg a mulandóságéval. Melyik rosszabb? Egyik se rossz, hanem szép volt. Az előttem is bizonyosnak tűnt, hogy már csak az én családi viszonyaim miatt se mehet ez így örökké. Örökké? Soká. Soká? Nem soká.

Amikor a Maashoz Verdunbe fürödni mentünk, volt bennünk valami túlcsorduló, bánatos, pompás. Őszelő. A nagy fák épp hogy megbillentek a sárgaságtól, és egyetlen fokkal éppen csak hogy kevésbé tartották hatalmas lombjaikat. Az út porzott, csattogott a szíj. A víz selymes volt, és talán csak utólag állapítom meg, hogy olyan volt, mint valami búcsú. Akkor mondtad is, amikor visszafelé jöttünk a folyóról, hogy elutazol Angliába három hétre, és ez körülbelül végét is jelenti a szerelmünknek… Így mondtad. Azt hiszem, sírtam is, de tudtam, hogy ezek mögött a dolgok mögött valami súlyos bizonyosság van.

Azt éreztem, hogy te más kötelékből, rajból, csapatból, fajtából való ember vagy. Valaki olyasvalaki, akinek a szerelem csak passzió. Mindenképpen átmenet, melynek el kell múlnia, csaknem tanulmány, kísérlet. Mint egy papnak. Azt éreztem, hogy teneked ezer nagy dolog van a fejedben, ami lényegesebb, mint egy nővel való kapcsolat, mint egy szerelem, mint egy érzés. Hogy valami titkos uniformis fed, a mindenség csapatához tartozol, talán angyal vagy, égi lény, földi tévúton. Mert különösen és szépen láttalak mindig, Istennek és pilótának és kerubnak és varázslónak… Magam is elég értelmes ember voltam, de te valahogy lángoltál, mint maga a csipkebokor, égtél és szikráztál eleven csóva módjára, és valami túlfeszített élettempó zakatolt benned, mint őrületig feszített motor. Más voltál. Azt éreztem, nem emberi jelenség, Isten küldötte, te, aki Istentől jöttél, hogy engem boldogíts, de Istenhez térsz vissza, és elhagysz engem, és magasságos dolgokkal fogsz foglalkozni.

Nem az a szenvedélyed, hogy ember légy. Ezt éreztem. A szerelem emberi kötelék és lehetőség. De a te szívedben nem emberi szenvedély fáklyája ég, más tűz, idegen tűz, embertelen láng. Ez a földi alászállás csak a felemelkedés előtti pillanat szárnyhagyása, hogy annál erősebben elrugaszkodj a földi világtól.

Megbeszéltük, hogy nem találkozunk, de én nagyon reméltem, hogy a véletlennek muszáj összehoznia bennünket.

Ma már nem tudom leírni azt az érzést, amikor két hónap múlva megláttalak. Reimsbe mentem, és a délelőtt tízórai szertartásra – gondoltam – ott maradok, már csak elmélázni is. Megsemmisültem. Amikor megláttalak bíborosi ornátusban, két püspöki segédlettel, elszédültem. Ahogy magamhoz tértem, nem bírtam ezt. Csak sírtam, semmi mást. Hiszen nem vezettél te félre, nem mondtad, hogy te olyan vagy, mint a többi, de hogy ennyire más légy, hogy ennyire nem közénk tartozó, hogy ennyire nem ember, arra nem számítottam. Talán tévedek, azt gondoltam, és ahogy kifordultál az oltártól, lehetetlennek tűnt nem felfedezni a vonásaidat. Mindent gondoltam összevissza, a legnagyobb sietséggel. Hogy csak vicc, csak trükk, hiszen annyi bolondságot csináltál te velem való életedben is. Képes voltál maskarába öltözni, hogy ne légy ember, hogy ne kelljen szeretned engem, mert neked is annyira jó, csak szégyelled magad előtt is, de nem. Mindenki komolyan vett. Az egész székesegyház. A papok, a hívők, a ministránsok. Lehetetlen. Ennyire másnak nem gondoltalak. Végig sem tudtam vezetni a gondolataimat, s képtelen voltam összeegyeztetni azt a tudományos gyöngédséget ezzel a szigorúsággal, amely lényedből áradt. A mozdulataid is igaziak és ünnepélyesek voltak, és aztán mindent megtudtam rólad. A városban mindenki ismert és dicsőített. Átmeneti emberséged után véglegesen az eredeti és súlyosan determinált elhivatásod mellett döntöttél, és alázatos buzgósággal művelted lelked egyetlen ügyét, az Úristent.

Szeretlek, Pierre. Most sok könnyön és végiggondolhatatlan gondolaton át is szeretlek, a te kettős emberséged, liturgikus és természetes emberséged zárkájában. Már régóta itt vagyok a városban, és nem szántam rá magam arra, hogy mutatkozzam előtted, hogy felkeresselek. Sokszor itt töltök pár napot, hetet az unokahúgomnál, aki tetszene neked, hogy lássalak. Semmit nem akarok tőled, csak látni, nézni hallatlanul szép mozdulataid, lelked ceremóniái előtt, s ha nem is megyek el a templomba, tudni, mikor megszólalnak tizenegykor a harangok, te emeled fel a kelyhet az aranyló magasba. Bocsáss meg érte! Csak veled egy városban, egy templomban, egy világon akarok élni. Hogy tudjam, hogy te is ott vagy valahol. Soha-soha nem kell rám gondolnod, eltelhetik nélkülem az életed, csak veled lehessek. Cseppet sem akarlak zavarni, ne hidd. Hiszen téged csak zavar az én lényem, és én… amint mentem fel a lépcsőkön, a rezidencián, ilyeneket gondoltam. Forogtak bennem a gondolatok gyerekes módon, szerelmes módon. Nem akarom visszahódítani. Semmiképp nem akarom látni benne azt, akit szerettem, csak azt, akit szeretek.

Be voltam jelentve nálad, és az aranyos szolgák mélyen meghajló sora közt mentem feléd, mint egy fejedelemnő. A titkár vezetett, és némaságával is kedvesen társalgott velem. A szűk szobába értünk, ahol a dolgozószoba volt, tele könyvvel és Petrarcával, régi tűzzel és eleganciával ott állt ő és kissé meghajtotta a fejét idegensége vértezetében, puha, piros sapkával a haján.

– El ne feledjen kezet csókolni, asszonyom – mondta kedvesen a titkár, és mély meghajlással visszavonult. Enyhén térdre estem, és kezet csókoltam neki, aztán felálltam, és vártam. Tekintete tiszta volt és csendes, mint a nagy vizek.

– Asszonyom, foglaljon helyet, s mondja el, miért jött – hangja a régi volt, nem volt kétkedően gúnyos, inkább pontos igyekezett lenni. – Szeretem a bíborost – mondtam egyszerre ki, és szép kezére gondoltam, amint az égre emeli idegensége eucharisztikus jelvényeit.

– Tudom. Az én szerepem azonban más e világban, mint hogy ezt megértsem. Más anyagból állok, mások a csontjaim, a szellemem, az életem. – Kimérten beszélt, mintha prédikálna, de kedvesen. – Csudálatosan szép metamorfózisomat önnek köszönhetem, asszonyom, lehullásom és felemelkedésem. Metamorfózisom büntetését már kiszabtam magamra, gondolhatja, hiszen ismer, hogy nem leszek magam iránt túl kíméletes. Megpróbáltam ember lenni, hat napig, hatvan napig vagy egy pár évszakon át. Nem nekem való mesterség. Nem a relígió tart vissza magától, mert a szabályok csak arra valók, hogy köztük mozogjon a halandó. Nem az tart tehát vissza. Más, nagyobb becsvágyam van, asszonyom, mely legyőzte az ön iránt való szenvedélyes és velem annyira rokon és tőlem annyira idegen vonzódást. Más becsvágyam. Halhatatlan akarok lenni. Sőt… Megszigorítom a kifejezésemet a pontosság kedvéért: halhatatlannak kell lennem. Arra vagyok hivatva, hogy halhatatlan legyek. Talán ez nem is választás. Csupán beleegyezés egy végzetbe.

– Én ebben a városban élek – próbáltam mondani neki valamit, de akkor már egészen mást éreztem, mint előzőleg. A szavai, a tekintete nem csak a jót, a százezerszer rosszat is rám tudta pillanatnyilag varázsolni. Sőt. Teljesen elfogadhatónak tartottam, amit mond. Csak magamat nem tudtam hova tenni. Eljöttem.

Ő végignézett a szerelem és idegenség végleges szomorúságával, míg léptem a márványkockákon.

Sok idő telt el. Kinyomatták a képed egy fehér, puha fényű papírra, piros bíborosi ruhában. Az van itt előttem, csaknem imádkoznak hozzád szigorúan szerzetesi életed miatt. Én itt vagyok a városban, és gyakran járok a templomodba. Csak azt akarom, hogy egy városban legyek veled. Nem tudtam, hogy ki vagy, isten látja lelkem, és igyekszem téged a végsőkig csak mint a néptől rajongott zseniális egyházférfiút szeretni. Az emlékek konkrétsága nehéz teher az absztrakt kép vállán is. Már réges-régen egyáltalán nem gondolok arra, hogy valaha is találkozzunk, akár csak beszéljek is veled. Te mindig azt mondtad, hogy az a baj, hogy az ember nem tudja elválasztani, hogy mit kell szeretni egy emberben, és mit nem. Én se tudom. Egyre fokozódóan szeretlek, ahogy benned az emberi és a nem-emberi elvegyül. Hiszen te is csak ember vagy. Akármennyire elhivatottja a végtelennek, mégis a mi kenyerünket eszed, és a napi aszkézis után az emberi pihenés elcsigázott fekhelyére dőlsz.

A homályos szobában ma már sok minden egyszerűbb és higgadtabb, csaknem könnyebb. A kép meg-megvillan a gyertyavilágban. Te vagy az és mégsem vagy te.

Már régóta nézlek, nézem ezt a színes nyomatot, már régóta szeretlek és figyellek. Két ember sorsa összefonódik egy pillanatra, és aztán elválik, de ez által a két ember lényegesen megváltozik. Az emberek átszellemülnek, és az átszellemültek emberiesebbé válnak. Nem is fontos személy később már. Hiszen ez a szerelem önmagunkért volt. Önmagunk metamorfózisa, megváltása egy újabb élet számára. A régi vivőanyagok átalakulnak és hatnak tovább, noha már rájuk sem ismerünk. A folyamat alapvetően létünkhöz tartozik. Egyesek emléknek nevezik, mások feledésnek.

A kőműves szerepe

Nem akart meghalni. Tulajdonképpen így kezdődött a pályafutása. A fiatal, kezdő színész ott állt a második felvonás végén, a színfalak mögött egy kisvárosban, s azt suttogta a rendezőnek, aki idegesen bele-beletúrt a hajába:

– Nem akarok még meghalni. Korai. Nézd meg a darabot, öregem… valamit még bele kellene írni ennek a kőművesnek a sorsába… Nincs befejezve. Nem mondta el, mit akar építeni, hogyan akar igazán élni, mit akar megváltoztatni… Kéne még neki egy felvonás. Legalább egy nagymonológ a harmadik felvonásban. Elmondhatná, hogy a kőműves csak akkor hal meg, ha érzi maga körül a felrakott falakat. A jövőt. Még gyereke sincs, kellene legalább egy gyerek…

A rendező idegesen bele-beletúrt a hajába, valami igazat érzett a fiatal színész szavaiban, de sietnie kellett, délután Pesten próbált a Rádióban.

– Nézd, Lalikám… lehet, hogy igazad van. Nem tudok már mit csinálni. Értem, amit mondasz. De ez a dolog menete. Mint a csillagok állása, ez határozza meg a sorsot.

– De így nem bontakozik ki a jövő…

– Lehet. De én magamtól nem merek belevágni, a szerző meg fölutazott Pestre, valami szakmai megbeszélés van az Írószövetségben, onnan nem maradhat el.

Egy pillanatra élesen meglátta a fiatal színész fejét. Finom metszésű profilja feketén villogott a homályos színfalak közt. Sűrű, barna nézése összegyűjtötte a szempár közel álló, szuggesztív erejét. A színfalak mögött szállongó porban olajos, tiszta szobornak látszott. A rendező a bal felső zsebébe nyúlt, két villamosjegyet halászott elő. Meg fürdőjegyeket a Sóstóra.

– Pihend ki magad, Lali. Jövőre úgyis fölkerülsz Pestre, ott igazi színház van. Ott meg lehet halni – mondta kedvesen, és átnyújtotta a jegyeket. A fiatal színész tétován és önfeledten nyúlt a vékony sárga meg fehér papírdarabokért. – Menjetek ki Júliával a Sóstóra. Itt vannak a jegyek. Holnap nincs próba, kiruccantok egyet. Rád fér. Sokat dolgoztál, jól dolgoztál… Júliára is ráfér. Ne gyötörd. Legyetek civilek, emberek, szeressétek egymást, feküdjetek a napfényben… ezekkel a jegyekkel beengednek… felejtsétek el egy napra a színházat, a mi nyavalyáinkat, az országot, az egész huszadik századot. Ennyi kijár ennyi munka után… – nevetett a rendező, pillanatra megint élesen látta a fiatal férfi fejét, finom metszésű profilját, szerette ezt a profilt, és félt a szempártól, mely szembefordult vele. Ijedten instrukciókat hadart. – Igazad lehet, hogy ebből a halálból nem bontakozik ki a jövő. Nem szoktam ilyeneket mondani, de csináld teátrálisan. Hogy érezzék – egy hős dőlt el itt. Nemcsak egy kőműves… Ahogy végigzuhansz a deszkán, egy ország érezze a zuhanást!

Nevettek, a kócos hajú rendező megveregette színésztársa vállát, és útjára bocsátotta.

Kint feküdtek aztán Júliával a deszkán, a mólón, a nap finom bevonattal fogta körül a testüket. Két szerelmes test, önfeledt pórusaival átadta magát a bombázó, kedves sugaraknak. Felnőtt, naptól átitatott testű Rómeó és Júlia voltak, akik a családok, tartományok ellenére egymáséi lettek; itt a mólón megszűntek a kifürkészhetetlen ellentétek, a művészeti párbajok – már csak napsütötte test voltak, egymás mellett, egymáshoz sem érve, mint a nap vadászatának kiterített vadjai, a halhatatlanság pillanatnyi bajnokai, izmok és erek, lüktető, eleven idegsejtek, természetes páriák, akik vízáztatta bőrükön izzó pórusokban érezték a nyers végtelent; két ember voltak, egy jobb és egy bal; élő egyiptomi pár, akiket a nap földelt sűrű sugarai alá. Együtt voltak – sors, haza, szerep, tehetség nélkül –, izzadtak, bőrüket gyöngyöző veríték borította.

– Te – emelte föl a fejét Júlia –, vissza kell adnom a rendezőnek a két fürdőjegyet.

– Blicceltünk? – kérdezte a férfi.

– Persze…

– Hagyd el… Majd kijövünk még egyszer.

De nem jöttek ki. A jegyeket elvesztették, Pesten meg nagy színművészek lettek. Az ideges profil fölvillogott az öblös színpadon, az emberek tapsoltak. Az asszony arcát vörösbarna hajkorona fogta körül, mint súlyos rézkarika. Mindent eljátszott – királynőt, utcalányt, háziasszonyt, abszurd feleséget, csitri balatoni pincérlányt –, minden maskarában tündökölt, mert tudott tündökölni.

A férfinak azt mondta a rendező Pesten:

– Mindenki téged vár a színpadra. Megvallom, azért jön a közönség a színházba, mert látja a neved a színlapon. Mit mondhatnék neked, már mindent tudsz, amit egy színész tudhat. De a halálodba beleborzonganak. Fölszisszennek a nézőtéren. Mit mondjak? Fogd vissza magad? Az átélésnek is van határa. Ez már nem csak a színész halála. Mi nem a halált hirdetjük. A jövőt! Hogy élni kell. Tovább. Akárhogyan. A színpadon a te halálod többet jelent. Erre vigyázni kell! Ahogy te ledőlsz, ahogy meghalsz, az lázadás. Tudod, hogy nem akarok beleszólni, de fogd vissza magad. Egy kicsit. Hát belereng a deszka, a firmamentum. Félek, hogy félreértik. Azt hiszik, ez a darab vége. De még van egy felvonás! A te haláloddal nem fejeződik be a katarzis. Még minden elrendeződik. Ez a kőműves belehal az építkezésbe, de utána épülnek lakóházak, menhelyek, gyerekeknek igazi otthonok… Ugye, nem haragszol, hogy ezt mondom?

A színész nem haragudott. Eljött a színháztól. Más színházakhoz ment, játékot hirdetett, hogy fölrázza az embereket. Az emberek megvidámodtak, hiszen szomjúhozták a játékot. Nevettek, tapsoltak. A levegő éles élettel lett teli. Vágyakoztak az emberek a jövőre, a lehetetlenségre, valami elérhetetlenre. De a színész végletekre vágyott. Meg akart halni.

– Meg akarok halni – mondta.

– Korai – mondta megint a vidéki rendező. – Átírattuk a darabot. Túl korai a halálod a második felvonás végén. Nincs folytatása. Már úgyis őszülsz, tovább élsz a harmadikban. Mi az neked, ezzel a szép ősz fejjel? Kibontakozik az élet, s mint építő kőműves is bevégzed a munkádat. Látod, ez az új szöveg, hosszú kérlelésre írta meg a szerző. A hős nem halott, megnősül, családot alapít, és lerakja a jövendő alapjait. Emberi, belső, bölcs forradalmat hajt végre, hogy színházat építhessen, meleg, otthonos falakat a fiataloknak.

– Nagy szerep – mondta halkan a színész, két barna gombszeme izzott.

– Nagy, nagy – újrázta a rendező, sikerkasszát várt az előadástól.

– De hamis. Hamis szerep.

– Mért lenne hamis? A hős megtörik, és bölcsessége önmagát is megújítja. Meg a közösségét.

– Milyen közösségét?

– Amelyik várja, hogy tovább éljen!

– De a hős élete lezárul a második felvonásban. Így van megírva, harmadszor játszom.

– Hát éppen most változtattunk rajta! Ez biztatóbb!

– Nincs biztatóbb a halálnál.

– Ideges vagy. Fáradt, tudom. Tévé, film, rádió. A keserűség beszél belőled. Az embereknek hitet kell adni!

– Te mondod ezt nekem? Aki húsz éve elárulod a hitet? Ne gyerekeskedj! Aki húsz éve másra se sandítasz, mit várnak tőled, hogy szabályos légy, jópofa, alkalmazkodj a szabályszerű előírásokhoz? A hit nem szabály! Húsz éve még te mondtad, hogy itt, a második felvonás végén meg kell halnom. Ez a dolog menete. Mint a csillagok állása, ez határozza meg a sorsot. Nem lehet húszévenként új bőrt vásárolni.

– Drága vagy, ahogy ezt mondod – s a rendező beletúrt a hajába, már attól tartott, hogy a szerzővel meg az illetékesekkel nem tud megegyezni a kőműves szerepében. Nyugtatni akarta a színészt. – Nem könnyű veled dolgozni, azt beláthatod. De, félre ne érts, én melletted vagyok! Én tudom, hogy zseni vagy. Minden szavadból, mozdulatodból láng csap ki. De hallgass rám… Ez nem megalkuvás, ez a továbbélés… Megváltoztak a körülmények, ez hatással van a darabra, a kőművesre, a hitre, az országra… mit mondjak még? Júlia úgyis lejön a főpróbára. Pihend ki magad. – Bal felső zsebébe nyúlt, villamosjegyeket vett ki meg fürdőjegyeket. – Menjetek el a Sóstóra. Kiteszitek magatokat a napnak, te is megbékélsz. De a második felvonás végén nem lehet meghalnod. – S a színész kezébe nyomta a jegyeket.

De a színész meghalt. Önszántából.

Júliának azt írta búcsúlevelében:

„Itt a két jegy a tóhoz. Egyedül kellett jönnöm. Blicceltem… a kabinos megismert, kedvesen elbeszélgetett velem, nem kérte a jegyet. Örültem a sikernek…”

Júlia eltemettette, mert a halottakat el kell temetni. A Művészeti Szövetség nem tekintette saját halottjának. A sóstói falusi temetőben Magyar István hatvanhat éves helybeli és Steier Jolán rakamazi lakos mellé került. Ott várja, vízszintesen, gyöngéden a föltámadást.

A reménytelen kalifa

Üdülő

Keresztbe font karral álltak. A szemük meg se rebbent. Kinéztek az ablakon, mereven nézték a nagy víz puha rebbenéseit. Ismétlődtek ezek a rebbenések.

– Olyan, mint az élet – mondta az alacsony, kövér ember. Fekete ruhában állt, posztóruhában, ami elnyelte a hőséget. Domborodó hasa fölött nem gombolta ki a zakót, bezártan, a ruha meg a vastag mellény páncéljában állt. Nem fordította a társa felé a fejét, csak a levegőbe mondta a szavakat. Hatalmas üvegfal választotta el őket a part nedves sávjától. A tó öt méterre himbálózott az üdülőtől. Az irodát súlyos, fából faragott pult uralta, az előtt álltak, keresztbe font karral. – Nem olyan, mint az élet? – kérdezte megint az alacsony férfi.

– De. Olyan, mint az élet – ejtette ki lassabban a szavakat a társa. Elegáns volt, sovány, rajta is ugyanolyan vastag posztóruha, fekete anyagból. Ezüstszínű haját vizes választék szelte át. – Mire érted?

– Mit mondasz?

– Mire érted, hogy olyan, mint az élet?

– Erre. – Fejével Hansi az ablakon túlra bökött. – Erre az egészre.

– Ja. Olyan. Éppen olyan.

– Ahogy változik.

– Vagyis, ahogy ismétlődik.

– Igen. Úgy, úgy.

Hansi most, kissé bizalmatlanul, társa felé fordította a fejét, végigmérte. Milyen hiú, gondolta, milyen istenverte hiú. Mindig bevizezi a haját. És az a választék! Az ember húszéves korában hordta így a haját. Szerencsétlen. Azt hiszi, örökké vizezheti a haját, meg választékot bele. És hogy széttárja a zakóját mindig, hogy lássék a horpadt gyomrán lehulló aranylánc. Ócskaság. Meg az anyja képe abban a kis aranytokban, ami láncon fityeg. Hát mit akar?

– Vagy te nem erre gondoltál? – Hansi megint visszafordította fejét a tó rebbenései felé.

– De… – nyelte el a szót Franci. Mért vitatkozzon. Nem érdemes. Ez a szerencsétlen Hansi olyan makacs, mint az öszvér. Mindig az volt. A szakmában is, húsz évvel ezelőtt. Ha valamit kitalált, annak úgy kellett lennie. Sokáig dolgoztak egy boltban, még a Fény utcai piacon. Mint hentesek. Ha ez a Hansi a fejébe vette, nem szolgált ám ki senkit, míg apróra föl nem darabolta a disznót.

Várhattak két órát is a vevők, ha csak hárman voltak is. Csak ahogy ő akarja. Akkor még fürgébb volt, de ugyanekkora hassal. Mert zabált. Hátul a bolt mögött volt egy villanyrezsó, mindig kisütött egy darab hájat, s kézzel kapkodta a friss töpörtyűt. Még a haja is zsíros volt, ahová a számoló ceruzát tűzte. Nem szeretett vele dolgozni. Mohó volt, hajszolta a munkát, kapkodott. Hiába, kövér.

– Mondd csak meg, ha nem így gondolod – vetette oda Hansi. – Ahogy rebben a tó. Ahogy ismétlődnek ezek a kis kék hullámok. Mintha azt fejezné ki… hogy ilyen az egész…

– Igen… De… én valóban egy kicsit másra értettem.

– Na, ugye mondtam. Én mindent megmondok előre. Kár előttem titkolózni.

– Én nem titkolózom, csak másra gondoltam. – Már bánta, hogy belekezdett. Mikor hat évvel ezelőtt kitalálták, hogy ők ketten legyenek a Hentesek Üdülőjének a gondnokai, elhatározta, hogy mindent a társára hagy. Kapzsi, erőszakos fráter. Ez az élete egyetlen értelme. Mért is vállalta ezt a gondnokságot. Jönnek a régi mesterek, náluk is sokkal rozzantabbak, alig totyognak, úgy halásszák ki őket az autóból, mint a rongycsomókat, egyiket bottal, másikat félvakon, a harmadik nyitott szájjal bámulja csak a tévét… ajaj. Régi mesterek! Roncsok. De azért színes nyári ruhákban sétafikálnak, nézik az üdülőtelep vékony seggű, szép, fiatal nőit, van, amelyik még a strandra is lemerészkedik imbolygó potrohával, és ott bóklászik a nedves szájú lányok meg nagy mellű asszonyok körül. S ahogy az ebédlőben esznek! Kanállal tömik magukba a pörköltöt, a szaft a szájuk szélére ragad. Ezt is ő intézi, Hansi, hogy ilyen remek ételeket vágjanak az asztalukra, ő bezzeg rövid pórázra fogná őket! Egy kis retek, sajt, tojás és kész. Akkor nem csámcsognának. Akkor megtudnák, mi az, egy üdülő. Így meg csak elterpeszkednek, böfögnek, vihognak, a folyosókon még szellentenek is. Agyonzabálják magukat Hansi húsaiból. Élni akarnak, habzsolni az utolsó leheletükig. – Tényleg olyan, mint az élet. De nemcsak a tóra értettem. Arra, ahogy itt állunk. Várjuk a következőt.

– Aha. Nem rossz. Az sem rossz. Hogy itt állunk. Igen. Az is ilyen.

Autó állt meg a nagy ház előtt, porfelhő maradt a nyomában. A Balaton elveszett egy percre. A kocsi ajtaja kivágódott, fiatal sofőr ugrott ki belőle, s a másik ajtóhoz rohant. Lassan, óvatosan ráncigálta ki belőle az újabb üdülőt. Az igyekezett fiatalosan kikászálódni, hadonászott a botjával, hogy nem kell neki segítség, nem kell, egyedül akar. Ki is kecmergett az autóból, aztán elvágódott. A sofőr mondta a magáét, porolta az öreg hentes fehér kamgárnruháját, föltámogatta, és becsoszogott vele az irodába.

A gondnokok meg se mozdultak, az öreg mentegetőzött.

– Elvágódtam. Nem tudom, mi van velem. Ez sose fordult elő. Itt majd jobban leszek.

– Biztosan – mondták a gondnokok, és egymásra néztek.

– Ugye? Talán csak ez a hőség.

– A hőségtől van – hagyták rá.

– Majd helyrerázódom.

– Helyre. A hetes szobát adjuk, jó, Franci? – fordult a pult felé Hansi. Lassú karmozdulattal a rekeszek fölötti kampókon lógó kulcsok közé nyúlt.

– A hetes. Az jó lesz – bólintott Franci.

– Van ott kilátás?

– Van, van.

– Mert az kell. Újra élvezni akarom a Balatont. Gyönyörű. Mint egy nagy állat, mint egy önálló lény.

– Igaza van. A csomagjait fölvitetjük. Lenne szíves fölkísérni a hetesbe, ha már úgyis itt van – mondta Franci a sofőrnek. Hansi a kulcsot nyomta a kezébe.

Kitotyogtak. Az öreg még visszafordult.

– Jó itt a koszt, gyerekek?

– Kitűnő.

– Mi lesz ma?

– Rakott kelkáposzta.

– Az nagyon jó. De lesz benne elég zsír?

– Tocsogni fog – mondta Hansi mély hangon, egyszerűen.

Kimentek.

Franci és Hansi visszaálltak a pult elé, keresztbe fonták a karjukat, kinéztek a vízre.

Nem sokáig kellett várni. Szávay úr a hetesben kimúlt. Éjjel kellett mentőt hívni hozzá, hajnalra vége volt.

Átnézték a csomagjait, nem volt nála semmi. Jóformán. Gyermekkori képek, főleg az anyjáról. Lugasban, csónakban, hegyen. Meg a saját képe. Lugasban, csónakban, hegyen. És inaskori kép, kövéren áll a kis hentesek közt. Kezében egy kés. Néhány bolti kép. A pult mögött mosolyog, hatalmas oldalast tart a kezében, előredőlve. És egy portál előtt, véres köpenyben. Ennyi képe volt.

S a szekrény zugában találtak egy kis fabőröndöt. Kinyitották, hozzátartozója nem lévén az egész országban, nem tartották kegyeletsértésnek. Szerszámok voltak a bőröndben, kifényesítve. Bárd, csontozókés, hosszú húsvágó, reszelő, csontfűrész. Kegyelettel nézték, szépen magukhoz ölelték, Hansi és Franci. Levitték a pincébe, volt egy tisztán tartott alsó helyiség, ott halmozódtak a szerszámok, százszámra. Bárdok, kések, csontfűrészek, élesítők, fejszék, bicskák. Aki ide üdülni jött, mind elhozta magával a szerszámait. Aztán meghaltak, Hansi meg Franci összegyűjtötte a munka emlékeit. Ebben látták az egésznek az értelmét.

Aztán kiálltak a pult elé, nézték a vizet. Nagy rebbenésekkel a partnak ütődött.

– Olyan, mint az élet – mondta Hansi.

– Olyan. Pontosan. – Felelte Franci.

– A vízre érted?

– Nem. Ahogy itt állunk. És várjuk a következőt.

– Aha – bólintott elmerülten, posztóruhájában Hansi. Azon tűnődött, kettejük közül melyik lesz az. Mert közben ősz lett, és több vendég nem érkezett.

Találkozásaim a kalapos emberrel

Nem is tudom, hogy mutassam be hősömet, pedig bizonyára sokan találkoztak már vele.

Hogyan írjam le küllemét? Magas? Talán igen. Hosszú, fölmagasló, mint valami jelenés. A haja? Nos, ilyenkor Dosztojevszkij dühösen legyint egyet regényeiben, s azt mondja, nem vacakolok én most hősöm külső megjelenítésével, hiszen az uraknak általában szakálluk van és égő szemük és hátrahőkölő homlokuk és elegáns, de kopott nagykabátjuk és éles elmére valló, horgas orruk, ilyenek az urak javarészt, legyint Dosztojevszkij, és azt mondja, majd úgyis kibontakozik alakjuk, ahogy a regény előrehalad, mondja Dosztojevszkij, és különben is fontosabb, hogy belülről érzékelni tudjunk egy lényt, mint hogy arcvonásaival pepecseljünk, mondja Dosztojevszkij, és talán egyáltalán nem lényeges, hogy apróra megismerjük, mondja Dosztojevszkij, talán rá se szolgál, hogy festői megjelenésében, vagy akár lelki rezdüléseiben kutakodjunk, majd lesz valahogy, mondja Dosztojevszkij. Ilyenkor Dosztojevszkij valami titokzatos, csaknem megfejthetetlen jellemű egyedre céloz, akit halálosan szeret, és akihez halálosan ragaszkodik, s akinek nem tudja a megoldását.

Nos, kétségtelen, az én hősömben is van valami titokzatosság, noha magam, sajnos, nem vagyok Dosztojevszkij.

Nem is tudom, hogy nevezhetném őt? Igen sokszor találkoztunk, elevenebben él bennem, mint bármelyik pályatársam, mit mondjak, elevenebben, mint Galsai Pongrác vagy Csurka István, pedig ők is elég elevenek és dominánsak.

Ugyanolyan természetes közegben találkoztam vele, mint tömött testű fentiekkel, kocsmában, kertben, badacsonyi domboldalban, pályaudvaron, lóversenypályán, pincezugban, táncparketten, egyszóval valóságos, jó színtereken. Hősöm, megvallom, kellemes benyomást tett rám, tulajdonképpen bizalmas viszonyba kerültünk, jól megvoltunk. De bizonyára ismerik azt az érzést, azt a leheletnyi „elidegenedést”, ami akkor fogja el az embert, amikor másnaposan az asztalra könyökölve bambul, a sűrű vagy kevésbé sűrű semmibe néz, és önmagával folytat párbeszédet: – Hogy is volt az este? Odaült az a pasas az asztalomhoz, igen, emlékszem, nagyon magas homloka volt! Igen. Hogy ő régen ismer, együtt voltunk katonák Böhönyén vagy Debrecenben, de ő határozottan emlékszik rám. Vagy a népi kollégiumból. (Nem is voltam népi kollégista.) Hogy énekeljünk régi nótákat, népdalokat, református énekeket, zsoltárokat. (Szerencsére, a cigány csak a Maroknyi székely-t tudta, istenesebb jajokat nem.) Hogy ő valami államigazgatási szervnél(?) dolgozik, feltehetően jogi végzettsége is van (persze nem tudom, akkor miért ül magányos konyakjaival magányosan a Siposban, Óbudán, szerda este tízkor, de mindegy), aztán ittunk még, talán továbbmentünk a Tiroliba, ahol, ha jól emlékszem, hideg, de jó csülökhúst ettünk, végtelen mennyiségű vörösbort ittunk, talán beszélgettünk, talán csak egymás mellé nézve hallgattunk. Hogy onnan hova mentünk, nem tudom, talán a Fészekbe? Vagy a fészkes fenébe? Vagy a Balettcipőbe, valami kétes anya-lányával? Vagy egyszerűen a nagyon hűvös hegyekben bolyongtunk? Igen. Lehet. Mintha a hajnali, kétségbeejtően kék égre is emlékeznék, szinte olasz ég volt, ragyogófehér, pufók, tovaszaladó felhőkkel, igen, a felhők csak mentek, mentek, szálltak, valahogy jobbról balra, elég gyorsan, lehetett érzékelni, ahogy mozognak a rikítóan kék ég boltja előtt, az embernek kedve lett volna utánuk nyúlni, megfogni őket, egy pillanatra még azt is érezni lehetett, hogy még élni lehet egy darabig, amíg futnak csak a felhők, nem kell meghalni…

És az ember csak könyököl másnaposan, és nem biztos az egészben. Csóválja a fejét. Hogy csak kitalálta, nem is így volt, talán a székely himnuszt sem énekelték.

Ugyanakkor ismerős az egész, hiszen apróra ismerem azt a pasast! Az a kék szeme… És ahogy előredőlve beszél hozzám, az asztal mellett áll. Milyen pontos „déjá vu”. Igen, látom, láttam már számtalanszor, tudom, hogy hogy van az egész. Ha kinyújtom a kezem, megérintem a kabátját.

Nos, ilyesmi az én egyénem, ilyen finom, ellengő úr. De közelebbről is szeretném megismertetni önökkel, biztosan ráismernek, főleg a saját korosztályom, de a fiatalabbak is, itt Budapesten, ahol magam nevelkedtem.

Először a Szigligeti utcában találkoztam vele. Én a kertben álltam, nagy bőrös-poros futball-labdával a kezemben, a vörös salakos úton. Gyepágyak közt vörös salak volt, súrlódott az ember lába alatt. Négy nagy, tojás alakúra nyírt bukszus közt vezetett a domborodó, vörös salakos út. A gyep közt rózsák virítottak, rózsafák is ketten, fehér lándzsákkal az oldalukon. Mögöttem a piros terasz magasodott, több lépcsővel, várszerűen. A teraszon nem állt senki. Igen! Mintha kiürült volna az egész ház, mintha elmentek volna hazulról, mintha kiszivattyúzták volna a levegőt a köríves ablakok mögül, mintha csak valami homlokzat lett volna a ház, díszletelem, melyet ha hátulról megdöntenek a műszakiak vagy a munkások, egyszerűen előrebukik. Talán rám dől a ház, leprésel, mint egy bogarat. Ez fenyegetett hátulról, mintha a történelemből. Vékony, fodros ing volt rajtam, és csak szorítottam a piszkos és fenséges bőrlabdát, mintha az a maga proletárpajtásságában megvédhetett volna. Igazán nem illett hozzám, vékony, úrias tagjaimhoz ez a futball-labda, de én rajongtam érte, mint az élet gömbjéért. Reszkettem ott a vörös salakos úton a kertben.

Ott, a kerítés előtt láttam azt az urat. Nagy kalap volt a fején, két kezével a rácsrombuszokba kapaszkodott, mint valami nagy mancsú majom, és mosolygott a Szigligeti utca sarkán, Rákosfalván, Budapesten, a XIV. kerületben.

– Csak nem félsz? – azt hiszem, ezt kérdezte. Odaszaladtam a kerítéshez, szívem a torkomban ugrált, mert a nagykalapostól szinte jobban féltem, mint a rám omló háztól és a történelemtől és a levegőhiánytól; valahogy mégis a kezéhez akartam érni. Nem tudom. Talán részeg volt, vagy el sem értem volna a kezét, mindenesetre az úr eltűnt, vagyis befordult a sarkon, vagy én nem láttam.

Aztán a buszon.

Akkor már nagyfiú voltam, ajaj, huszonkilenc éves. Jó állásom volt, okos voltam. A Lipótmezőn dolgoztam mint pszichológus, szerettem a munkámat, a betegeket. És persze, írtam. Novella, vers. Korán befejezett munkám után sietve fölszálltam az 56-os buszra, hatalmas, bőröndnyi, sárga aktatáskámmal (az ember akkoriban fél életművét magával hurcolta), betörtettem az utasok közé, akik ugyancsak a történelemben és a mindennapokban utaztak, és ott láttam az előbbeni urat. Most is nagy kalap volt rajta, rögtön feltűnt, mert akkor ez nem volt divat. Persze igyekeztem átfúrni magam az embereken, átpréselni, mint egy közegen, embersűrűn. Valójában a Széchényi Könyvtárba igyekeztem, ahol a kutatóteremben este fél tízig individuálisan írhattam, olvashattam, fordíthattam, íróskodhattam. Most meg itt gyömöszölődtem át az embermasszán, hogy a kalapos úrral váltsak egy-két szót, emlékszik-e rám stb. Emlékszem, magas férfitélikabátokba akadtam, a sűrű szövetek nem engedték el egymást, ahogy továbbnyomakodtam az úr után, valami kapocs recsegve letört. Káromkodtak, szidtak, én meg „bocsánat”, „bocsánat” suttogással törtettem át az embereken, de nemcsak férfiakon, nőkön is, egyiknek a vállra akasztós táskája leszakadt, az sírt is, a másik riadt arccal fölszisszent, „au”, ahogy rátapostam keskeny és szép lábfejére, talán könny szökött a szemébe, nem vádolt, de sírt; s egy nő fekete horgolt szatyra beleakadt a szürke krombi télikabátom kitüremkedő gombjába, azt hiába próbáltam kibogozni, közben integettem az úrnak: „Várjon! Várjon!”; a horgolt fekete szatyor hurkával voltam elfoglalva, sehogy sem akart leakaszkodni a gombomról, rólam, már az volt az érzésem, hogy én magam vagyok megfogva, hogy hiába vetem le a télikabátomat, az összes ruhámat, meztelenül is fogva tart az a női háló; súlyos irattáskámat a lábam közé tettem, hogy két szabad kezemmel rángassam le magamról a szövedéket, hideg, ideges kezekkel babráltam a gubanc rejtélyét, közben féltem, hogy elszalasztom régi, nagykalapos ismerősömet… el is szalasztottam. A horgolt fekete háló tulajdonosa egy huszonhárom éves lány volt. Nem is lány, nő. Fodrászarc. Közönséges és nagyszerű. Áradt belőle valami állati delej. Valami primitív, szájlihegős, agyzsongító, mintha tőrt dugnának a halántékcsontok alá. Persze, elfelejtettem az urat, rögtön, csaknem szó szerint a fehérszőke lány hálójába estem. Az úr, azt hiszem, le is szállt közben, én meg vagy tizenkét évig „utaztam” a fehérszőke nővel a buszon, villamoson, hajón, vonaton, autón – ahol lehetett. Igaz, gyerekem nem lett tőle.

Az úrral szomorúbb találkozásaim is voltak. Nem időrendben mondom, gondolhatják.

Akkoriban Budapestet bombázták. Mi német csatlósok voltunk, egy idő után az angol-amerikaiak némi érthető kegyetlenséggel és iszonyú rendszerességgel bombázták az ellenséges városokat. Mint köztudott, így vált romhalmazzá Berlin, Hamburg, Nürnberg, Drezda az abbahagyhatatlan háborúban, s ebből egy jó adagot Budapest is kapott.

Eleinte Balatonzamárdiban vészeltük át a Liberátorok megjelenését, ami csodálatos volt, szinte égi jelnek hatott. A száz meg száz ezüst gép ragyogó kötelékben úszott, tízezer méteres magasságban lebegett. Olyanok voltak a balatoni ég kékjében, mint a robbanó vadludak, melyek magát a mennyországot nyitják meg monoton és fönséges zúgásukkal.

1944-ben Budapesten már nem voltak ilyen kedélyesek ezek a bombázók. Éjszaka jöttek. Sziréna – futkosás. A második szomszédban volt az „óvóhely”, kapák, gereblyék egyszerű pincéje, oda rohantunk át mezítláb, mert már fektették is a „szőnyeget”, vagyis végigbombáztak egy sávot kisded fővárosunkból.

Hatalmas csattanás hallatszott. Óriási detonáció. Füst, korom, égésszag, fuldokló levegő – anyám jajgatott, apám nyöszörgött – a család, a szent család csaknem elrepült. Kifulladoztunk a „bunkerből” – puszta ország, kavargó portömeg.

– Láncos bomba volt – mondta szakértően a szomszéd (valóban láncos volt) –, ide esett nem messze. Ha egy másodperccel előbb oldja ki…

A füstben és koromban mint áthatolhatatlan fényképen ott állt az én uram, nagy kalapban, és a fejét ingatta, mintha csak a szomszéd szavait akarta volna kétségbe vonni, vagy csak elhessenteni vinnyogó rémületünket.

Volt, amikor csak a hangját hallottam, mintha szomszéd szobából.

Akkoriban Kőbányán tanítottam, 1958-ban, alig kezdődött el az iskolaév. Ennek előtte a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán voltam tanársegéd, Kozmutza Flóra Lélektani Laboratóriumában. Sűrű, zajos, füstös volt az egész közelmúlt, olyan nagy huzatja volt, mint valami orgonának. Nyitott teherautókra ugráltak föl az emberek, magam is az egyik után szaladtam, s egy kéz nyúlt le – valami kéz, talán az én uram keze, mintha a nagy kalap is meglebbent volna az emberhomályban –, és fölrántott az áradó, nyüzsgő emberek közé, akik a történelem hangját hallatták és hallották. Hogy mi a történelem, az persze csak évtizedek, évszázadok múltán derül ki, de a teherautósűrűben, ebbe a kézbe kapaszkodva azt éreztem, az a legfontosabb, hogy egy nép fönnmaradjon. S ehhez teherautók, embertömeg s nem utolsósorban kéz is kell – mint az én uram keze például –, mely olykor egyenesbe rántja a rohanó kocsit.

Egy év sem telt el, és én már a kőbányai Óhegy utcai iskolában tanítottam értelmi fogyatékos gyerekeket (2+1=8, 1+3=6 „szinten”, holott előtte mégiscsak pszichológiát, pedagógiatörténetet és hasonló komoly tárgyakat adtam közre egyébként elég lelkes, mindenre fogékony és tiszta szívű tanítványaimnak) – a Főiskola, érdemeim elismerése mellett, jobbnak látott utamra bocsátani, mely út nekem akkor megfelelt, hiszen mégsem 2x3 méteres, cementpadlós területre korlátozódott.

A történelmi súlyon túl apai súly is nyomta vállamat, előző évben (1957) megszületett első leányom, nagyanyám után Gertrúd névre hallgatván.

Most, 1958-ban, itt álltam a büdös kis folyosó beugrójában, izzadó kezemben csúszkált a telefonkagyló, ahogy anyósomtól megtudtam, hogy második lányom is megszületett, egészséges az anyjával együtt, nélküle 2,60 kilogrammot nyom… 53 centiméter… (Azóta összesen 9 darab női leszármazottam van, még nevelt lányomnak is lánya van, 5 lány + 4 lányunoka, ezt az eredményt talán még az én régi ért. fogy. tanulóim is ki tudták olykor számolni, ha kiütötték is közben egymás fél szemét, sajnos, ez nem túlzás…)

Nos, kezemben az izzadt kagylóval, kiáltoztam:

– És a neve? Mi lett a neve? Ahogy megbeszéltük?

Akkor kattant valami. Nem anyósom, hanem az én uram és pasasom hangját véltem hallani a kagylóban, ha nem volna érzelgős, azt mondanám, valami angyali üdvözletként:

– Dorothea. Annyit jelent – mormogott a basszus – Isten ajándéka.

Dorottya is lett a lányom. Szíven ütött a szó az én uramtól. Mintha megértettem volna, hogy a történelmet nemcsak az utcán és nemcsak a tömegek csinálják, hanem a család is, a kisegyén, a kislány. Hogy ez a legelső történelem.

Kamaszkoromban volt talán a legsúlyosabb találkozásom az úrral, a kalapos emberrel. Apámat 1945. február ötödikén elvitték – elég sok tortúra után – orosz hadifogságba, akkor már mint első világháborús zászlóst, éppen 50 esztendős korában.

Ettől kezdve én apám hazatérésének éltem. Tehát tizenhárom és fél éves koromtól két és fél éven át. Ez volt az én kamaszkorom. Könyörögtem, imádkoztam, levelet írtam apámnak, Vöröskereszteket jártunk, csomagokat küldtünk, jegyzékeket böngésztünk (ki hal – ki él), vele feküdtem, vele keltem. Gondolom, örökre meghatározta életemet ez a várakozás – „En attendant Godot” –, meghatározta reményeimet, halálfélelmemet, szeretetemet, szorongásaimat. Nem reméltem, hogy hazajön, féltettem, hogy meghal, a legjobban szerettem a világon, szorongtam, hogy végleg egyedül maradok. Ahogy mondják, ki voltam szolgáltatva a puszta létnek. Elmentem volna gyalog a két és fél ezer kilométeres távolságban fekvő Uzmányba, ahonnan vagy két alkalommal levelet írt. Nem lányleveleket vártam a postástól, hanem apám gyönyörűen kalligrafált sorait. Hogy él. Hogy van. Hogy jön.

Aztán, egy nyár végi napon, a Keletibe futott a zajos vonat, és leömlöttek róla az emberek. Zubogtak le, mint forró levesből a kizúdított zöldség. És ott volt apám köztük, messze, elváltozva, káposztától földuzzadva, gyönyörű feje meghízva, erőskék szemének kitárt varázsával és elgyötörve. De élt. De volt. De jött.

S mögötte meglibbent a kalapos úr. Mintha csak tuszkolta, lökdöste volna felém a tömegben apámat – na, itt van, na, megvan, na, mit sírsz?

Aztán, huszonöt évre rá, mégis sírhattam. Apám a János Kórház intenzív osztályán, csövekkel agyonaggatva, kifutott a világból, bele az égbe. Még hördült, amikor az én kalapos uram intett nekem a kezével, és kilibbent a kórházi szobából, mindentudóan bólogatva: Na, nem él. Nincs meg. Nem jön többé.

Magam maradtam a reményeimmel, halálfélelmemmel, szeretetemmel, szorongásaimmal, apám korába lépve.

Elmaradt mellőlem az úr, a kalapos, az ellengő. Utóbbi időben nem találkoztam vele. Olyan bizonyos voltam, hogy elémbe bukkan. Megtalál, valahogy vártam a „déjá vu” arcát, hogy életet, kedvet lehel belém, „megment”.

Bolyongtam a várost, tulajdonképpen az egész életet, végül egy óbudai házmester világosított föl a Bécsi úton, ahová sokat jártam ifjúságom idején. Ő ráismert az én leírásomra a kalapos úrról. – Igen, igen – mondta –, apróra ilyen volt, ahogy leírja. (Egy százast csúsztattam azért informátorom kezébe, látván, hogy többször zsebébe nyúl nagyfröccsét megismételni, de üresen emeli ki markát.) Szerettem én is, nagyon nagy úr volt. Nagyon komoly. Jöjjön, megmutatom, hol volt a Budapesten bejelentett lakása. Az igaz, csak ideiglenesen volt bejelentve.

Az ittas házmester betonos, zegzugos udvarba vezetett, ahonnan egy félreeső zúgból nyílt a lejárat a kopottas lakásba. A zöldes réztábla csücske le volt törve, a nevet hiába böngésztük, tapogattuk, csak elmosódott vonalkák látszottak.

– Pedig ez az, esküszöm rá. – A házmester leguggolt, körmével kapargatta a réztáblát. – A fene vigye el. Nem látni. – Nyögött, fölegyenesedett, homlokát dörzsölte. – Nem emlékszem, hiába. De hát rég el is költözött. Azt hiszem, lement vidékre.

Két család közt

Bealkonyult.

Mit bealkonyult – koromsötét éjszaka keletkezett. Egyszerűen rászállt a sötétség a városra. Mondhatnánk magyarul – töksötét volt. Alig lehetett egy-két lámpát látni.

No, Janicska délután indult el, késő délután. Hamarjában azt gondolta, befellegzett, itt nem lehet tovább élni, itt éltem a magamét, innen el kell menni. Janicska középkorú ember volt, körszakállt viselt, hogy enyhítse arca tokapuffadtságát, jó hentesként. Szégyellte a kövérségét. Mérte a rendes húsokat, komoly szegyeket és lábszárakat metélt le a vevőinek, közben kicsit szégyellte magát, hogy csupasz arccal méri a húst – tokásan, kövéren. Ezért növesztett körszakállt.

Így, körszakállasan indult el a hideg, dermesztő estében, hogy megcsípje a dér, vagy hogy találjon valakire. Inkább elindult, semhogy otthon maradt volna, ahol második feleségével élt vagy tíz éve.

Új felesége a kisded unokáját abajgatta. A kisded, az unoka lefeküdt a földre, a földön hempergett.

– Kelj fel – mondta Janicska, a nagyapa, második felesége szerint.

Az unoka rá se hederített, szőke haját a padlóba törölte, és nevetett nagyapja intelmein. Szép, világoskék kardigánjában a földet maszatolta, és vihorászva fetrengett a padlón.

– No, akkor elmegyek – mondta Janicska, az ötvenéves húsmester –, akkor nekem te nem is kellesz.

– Jé-já, nagyapó! Aki szarik, az a jó! – nyávogta a szőke kisunoka, és a földön fetrengett. Janicska mondta:

– Kelj fel! Légy jó! Ilyet nem tesz az ember… a kisfiú… – de a kisunoka csak fetrengett a kecskebőr szőnyeg szélén, nevetve ezt a muhálé nagyapát.

Muhálé Janicska megsértődött. Vette a téli felöltőjét, összecipzárazta – és nekiindult a világnak.

Nem jutott messze. Felszállt a villamosra, megdörzsölte a lábát a lépcsőkön, mivel hó volt, aztán leszállt a villamosról. És ment egyenesen a régi otthona felé.

– Mit keresel itt? – kérdezték a lányai.

Az öregember csak álldogált az ajtóban.

– No, ha már idejöttél, gyere be… – mondta a legkisebbik lány megbocsátóan. Hátat fordítva.

Janicska bement. Mondta, mi van anyátokkal? A régi lányai nagyot nevettek, mondták, mindjárt jön, csak az Isten igéjét hallgatja.

– Gyere, ülj le, nem dobunk ki – mondta a középső Janicska lány, és szódát töltött neki.

– Én csak meg akarom magyarázni, miért váltunk el… Én szeretlek titeket… ti vagytok az én lányaim, sokat szenvedtem miattatok, gyötrődtem, hozom a sok pénzt, hogy jobban éljetek… – henteskezét a térdén nyugtatta, és kedvesen körülnézett.

– Anyánk, a te feleséged mindjárt jön… csak kisdedeket tanít hittanra. Ő nagyon vallásos, és most kisdedeket tanít hittanra, jön mindjárt.

No – gondolta Janicska –, most majd megbarátkozom a gyerekeimmel, mindig rendesen fizettem értük a tartásdíjat, én tartom el őket, majd szeretnek engem – gondolta Janicska, a hentes. Nagy szatyrából kilós húsokat emelt elő:

– Ezt majd megsütitek… ezt majd megfőzitek…

Elébük dobta a szatyrából az ő hentesanyagát, két nagy körmöt, egy csülköt, oldalbordát, hosszú karajt meg rövidet.

A gyerekek nézték a hentesárut – mennyi hús! Ott remegett a konyhaasztalon a nyersanyag.

– Anyátok majd megsüti – mondta Janicska, előretöppedve a széken.

A három gyerek, az ő három gyereke csak nézte a húst. A lila-piros húsanyag ott feküdt az asztalon, mint túlfűtött rubin. Ezt csak be kell tenni a sütőbe. Ezt paprikásan meg lehet falni!

– Nos – mondta eléggé megfontoltan a legkisebbik, tizenöt éves lány –, ez remek hús. Mit csináljunk vele? – kérdezte a nyurga lány.

– Egyétek meg.

– Mi nem tudunk a nyers hússal mit csinálni.

– Na, ne bolondozzatok, megsütitek, megeszitek…

– Ennyi hús! – mondta a középső lány, mintegy lelkendezve, mintegy lefitymálóan.

– Nem kell nektek a hús? – Janicska dühös volt.

– De… de… – mondta a legidősebbik. – De… ennyi húst nem tudunk egyszerre megenni! Mit csináljunk vele?

– Egyétek meg! Ez jó hús, remek hús – mondta Janicska, széttárva henteskezeit. – Nagyon finom. És én vagyok az apátok. Tudjátok. Azért hozom, hogy jóllakjatok. Hogy bepofázzátok. No. Tudjátok, mi régen, anya meg én – szerettük egymást. Akkor születtetek. Nem akarom, hogy éhezzetek. Nézzétek, velőt is hoztam, ezt anya megfőzi, remek velő, kiloccsan, ezt nagyon fogjátok szeretni… Jó zöldséggel megfőzitek… remek leves lesz belőle… – mondta Janicska, és kék szemű lányaira nézett.

Azok csak álltak a húshalmok előtt – a véres anyag ott feküdt a konyha deszkáin.

– Dögölj meg – mondta halkan a legkisebbik lány. Babafrizuráját megigazította, a zsírpapírba csomagolt húsokat elkerítette.

Janicska hazatért. Csóválta a fejét, hogy a lányai mennyire kedvetlenül fogadták húsadományát. Alig tudott elaludni.

Nincs választás

Végül is megperdült a nagy lengőajtó, és ő kint állt a szabadban. Szabadon! Hunyorgott a vaderős tavaszi napban. Az úton villamos húzott el – legszívesebben talán abban ült volna mint idegen utas. A kinyíló, nagy téren ragyogtak a parkoló autók, fémbogarakként forrtak a meleg levegőben. Az utcák nagyobbak lettek – a házak szinte dülöngéltek a tavaszi részegségben.

Csak vissza nem fordulni, vissza nem fordulni! Kiszakadni, kiszabadulni!

Vissza nem? Nevetséges. Mögötte, belül a lengőajtón jött a rém, kis rém, fekete szilszkinbundában, amit már jócskán megmintáztak a molyok. Rém? Egyszerűen az anyja.

Visszanézett persze, kezével az üvegajtóra tapadt. Benn, a lift előtt toporgott bundacipős lábával az anyja. Végtelenül elhagyatottan, egyik kezével nekitámaszkodott a falnak, másikkal egy gumivégű botot szorongatott. Egyszerre pontosan látta a gyereklányt, rózsaszín arcával, amint ötévesen nevet, perdül – gyakran mesélte neki, milyen kislány volt, mindenki babakedvence, mindig egy órával előbb ment iskolába, mert félt, hogy elkésik, rövid, fehér szoknyában forgolódott a lépcsőföljárónál, talán épp a nyolcadik kerületben, az Óriás utcában, ahol a szüleinek tejcsarnoka volt.

A férfi bebámult a lengőajtó üvegén, ott állt az anyja ötévesen, aztán huszonöt évesen, röpködő dirndliben, férjére mosolyogva, aztán negyvenöt évesen, a bunkernek használt szenespincében: bomba becsapott fényénél világította meg a cementbe dermedt félelem, aztán ott állt egy asztalosműhely alagsorában, ahogy fölmosolygott rá a büdös szánkófestékek közül, ott állt résen mint rém, a rémek gyermekdedségével és bizonytalanságával, aztán ott állt fölötte az ágynál, ahova tántorgó fáradtan nyújtotta az éjszakai vacsorát: rántott tököt krumplival.

– Anya, gyere már! – nyitott vissza a lengőajtón, hátában a napfény égető ingerültségével.

– Nem megyek. Hagyjál csak itt.

– Jaj, ne vacakolj… Megyünk, szavazunk, egész jó idő van. Majd fölvidulsz.

– Nem vidulok föl. – Szorongatta a botját.

– Most itt akarsz ácsorogni a lépcsőházban? Leszavazunk, utána eszünk egy fagylaltot a presszóban, kiülünk a teraszra. Süt a nap.

– Itt hagytál. Mindig itt hagysz.

Anyja arca kinagyult, mint egy lehetetlen fénykép, régen gyönyörű vonásai megnőttek, szőke, pihés szemöldöke égett a beeső, üveg szabdalta napban, erős arccsontjai vasjáromként keretezték az arcát, mint egy vasálarc meredt rá, melyben kőkék szemek égtek. A férfi az apjára gondolt – milyen elmondhatatlanul szerette ezt az asszonyt, az anyját, ezt a rémet – akivel ő itt huzakodik a toronyház lépcsőházában. Apja sehol, három éve hantolták el, azóta, igen, talán azóta győzködik itt vele a lépcsőházban.

Apja – imádta ezt az asszonyt. Tizenhárom éves volt a lány, amikor megismerte, egy lépcsőházban szólt vissza az elegáns, fénylő fekete hajú, huszonegy éves férfinak, fogorvoshoz menet: – Akar még velem öt percet beszélni?

Apja – akart. Aztán ötvenegy éven át akart vele beszélni, szerelmeskedni, veszekedni, házat építeni, hangyáskodni és nagyzolni, gyereket karácsonyoltatni és civódni egy lépcsőházban. Jaj! Egymáshoz értek, egymás szemébe néztek. Minden elválasztotta talán őket, s talán sok minden összekötötte. Ezzel a rémmel. Ezzel a kis dundi, szilszkinbundás rémmel, aki makacson áll, falnak támasztott kézzel.

– Na ne viccelj… Gyere már! – a férfi kinyújtotta a kezét anyja felé, kérlelően. – Majd segítek.

Az anyja elmozdult a faltól, kicsit megingott, a férfi fölfogta, nem vette komolyan, hozzászokott a jelenetekhez.

– Szédülök.

– Jó – mondta a férfi, átfogta a pihe-puha bundában a vastag testet.

– Mindig félek, hogy elesem.

– Ne félj.

– De félek. Apád sosem hagyott itt. Múltkor is orra buktam az Erzsi nénivel, pedig a karomat fogta. Én már nem tudok járni.

– Mert az a kurva bot – kikapta anyja kezéből a gumivégű nyomorékbotot, hogy anyját egyensúlyra szoktassa. Nem bírta el anyja megalázottságát, melyben a természet halálfélelme vibrált, legszívesebben a fényes délelőttbe vágta volna, hogy anyja megálljon a két lábán.

– Add vissza a botomat!

– Csak akadályoz!

– Biztonságban érzem magam!

– És elbuksz benne!

– Nem, nem megyek tovább! Add vissza a botomat!

– Az Öreget is terrorizáltad, megcsinált neked mindent.

– Ő jó volt.

– Ijesztgetted, hogy meghalsz, aztán ő halt meg.

– Azt akarod, hogy meghaljak?

– Dehogy akarom. Csak ismerlek. Itt a bot.

Mentek. Az öregasszony alig lépett, mintha húzta volna a lábát, ahogy fönt a lakásban.

Alig tudtak elkészülni. Már három héttel ezelőtt csak nyúzta, hogy ő nem tud elmenni a választásra, nagyon messze van. Azt se tudja, hova kell menni. Ő már nem akar szavazni senkire.

Felöltöztette. A régi, anyai test ott állt előtte előregörnyedt maradandóságában. Egy bugyiban, egy kombinéban. Hozta neki a ruhát. Bebújtatta, mint a gyerekeket szokás, átvetette a fején, mint egy fekete, halálos lasszót. Ráráncigálta – anyja teste deformálódott az évek folyamán, lába, törzse duzzadt, mint egy behúzatlan kanapé. Ügyetlenül fonta rá a fekete ünnepi ruhát – nem nagyon mert az anyjához érni, ez olyan volt, mint egy kis maradék Ödipusz-komplex, nevetséges, nem akarta tudniillik elhinni sehogy sem, hogy az anyja test is. Anyag, hús, csontozat, rebarbara, álom – nem akarta elhinni most sem. Gyerekkorában úgy figyelte az indokolatlanul magasnak tűnő sarkú cipőket, mintha egy álomkuplerájban látott volna balettcipőket, melyekből pezsgőt isznak a huszárok. Kisgyerekkori fetisizmusában még bele is bújt ezekbe a cipőkbe, borzongva, hogy anyja lába pihen a cipőkben. Most meg itt rángatta rá a ruhát, még jót nevettek is – hogy megfulladok, megfulladok –, s közben ijedten vette észre, hogy talán meg is fojthatja az anyját, talán azt akarta, valójában nem szavazni viszi, hanem egyszerűen rá akarja hurkolni a ruha fekete lasszóját, hogy elnémítsa ezt a kedves hústömeget. Megkönnyebbült, mikor az arca nagy nehezen kibukkant a szűk ruhaanyagból, s elémeredt ez a magas vérnyomástól szétdúlt, püffedt és romjaiban gyönyörű arc, hogy nem halt meg a keze között.

– Na látod. Jó ez a ruha – mondta az anyja, kőkék szeme rámeredt viccesen, mintha csak játszott volna a fojtogatással.

– Szeretted az Öreget? – ő azt kérdezte.

– Apádat? – Kőkék szeme a szemébe mélyedt, ő meg tartotta a keze között a rántott tököt és zsírkrumplit régen odanyújtó testet.

– Vegyük fel a cipőt – hajolt le ő akkor a rugós dívány alá, és előhalászta a minden kényelemre és betegségre szétterpedt lábnak alkalmas bundacipőket.

Egy pillanatig ott sunyított a dívány alatt. Ahogy halászta a nyolcvanforintos bundabakancsokat, keze a porcicáktól gomolygó padlón keresgélt, fejében a tűsarkú cipők villogó emlékeivel, melyekben anyja olyan kacér vádlival táncolt a bombázás előtti szilveszteren. Hogy szorította az a férfi, az az idegen férfi a piros papírral letakart lámpák alatt, mikor ő hétéves volt. Nem akart a bundacipőkkel fölegyenesedni.

Mentek az úton.

– Minek szavazni?

– Választunk. Bedobod az urnába a szavazócédulát, és kész. Aztán fagylaltot eszünk. Kiülünk a teraszra. Nézd, milyen idő van! Ragyog az egész utca.

– Nekem nincs választásom.

– Jaj, csak bedobod az urnába a cédulát, és kész.

– Kérdezik a nevemet.

– Csak a személyi igazolványodat megmutatod és leszavazol.

– Meleg ez a bunda.

– Mondtam, hogy nagyon meleg van.

– Fogsz?

– Foglak.

– Nem akarok orra bukni.

– Nem fogsz orra bukni.

– Ki vagyok én?

– Most egy szavazó polgár vagy, aki egy statisztikai adat. Meg Magyarország lakosa. Magyar anyanyelvű… Jaj, gyere már! Sosem érünk oda!

– Mit mondjak?

– Neked nem kell mondani semmit, csak leszavazol.

– Sajnálom, hogy apáddal nem ünnepeltük meg az aranylakodalmat. Pedig akarta… De ő fogságban volt, gondoltam, hármat levonok belőle, s akkor ünnepeljük.

– De az Öreg már nem érte meg.

– Pedig olyan egészséges volt!

– Mindegy. Nem lehet visszacsinálni.

– Nehezen lépek. Akár hiszed, akár nem. Várj, jobb, ha én fogom a karodat, mint ha te az enyémet. Beléd akarok kapaszkodni. Mi nagyon boldogok voltunk. Apád engem nagyon szeretett. Tizenhárom éves ha múltam, mikor a fogorvoshoz mentem, akkor szóltam vissza neki: – Akar velem még öt percet beszélni? – Nagyon szép ember volt. Te azt nem is tudod. Fiatal korában. No, öreg korában is.

– Világszép férfi volt.

– Pedig te nem is láttad fiatal korában!

– Láttam a fényképeket.

– A fényképek! Ha láttad volna, mikor önkéntes volt az első világháborúban! A Grósz Manci megbolondult érte! Bolondultak érte, de mindegyik Molnár fiúért. Fekete, hullámos haj, kék szem, és intelligensek voltak! De apád volt a legszebb.

– Itt átmegyünk a villamosok közt. Ne félj, majd foglak.

Botját visszavéve kapaszkodott a férfiba, az elsuhanó járműveket éles szemmel figyelte, ahogy átkerültek a túloldalra. A kései bunda égette a férfi tenyerét.

– Megborzadtam. Gondolhatod. Sosem láttam férfit. Aztán a nászéjszakán… Sűrű mellszőrzet! Nem is tudtam elképzelni. Mint a majom. Sírtam, persze hogy sírtam. Nagyon sokáig udvarolt nekem, apám nem akart hozzáadni. Túl kemény ember volt. És apádnak nem volt egzisztenciája… csak diplomája. Apám kemény ember volt. Engem meg körülrajongtak, akkor csinos lehettem. Kutyakorbáccsal verte ki az udvarlókat… Apádra meg csak azt mondta: – Szeret téged, Gizi. Szeret. – És sírt. Nem is tudtam fölfogni, miért sírt, csak sírt. Én voltam a kedvence. Heten voltunk testvérek, engem valami csodapartinak szánt. Apád szegény volt, de hozzáadott.

– Szóval, nem szeretted? – kérdezte a férfi.

– Elhoztam a személyi igazolványomat? – Az öregasszony megállt, régi fekete retiküljében keresgélt, egy zsebkendő volt benne, egy kulcs, meg egy igazolvány. – Mit mondjak?

A túlsó oldalra kerültek. Az öregasszony belekapaszkodott a fiába, csúsztatta a lépéseit. A szavazóhelyiségben körülnézett, láthatóan lefitymálta a hebehurgyán összetolt asztalokat, a szendvicseket mohón faló szavazóbiztosokat – talán azt képzelte, a mennyországba lép? – s beslattyogott a lenge, vörös drapériával elhatárolt kis dobozfülkébe, hogy bedugja a cédulát a borítékba.

A férfi csak állt, állt.

Várta, hogy előbukkan a piros leplű fülkéből az anyja, és előlép a verőfénybe. Az utcán tombolt a nap.

– Mindjárt – mondták a szavazóbiztosok.

A férfi rágyújtott. Ideges volt. Szívta a cigarettáját, aztán kiment az előtérbe. Nagy, üveges bejáróval nyílt az iskola, a nap őrjítően szikrázott az üvegcsarnokban. Kiment az utcára, arra gondolt, hiába magyarázta anyjának az eszpresszóbeli fagylaltot, a szemben lévő teraszon látta, hogy csak gyér eperfagylaltot mérnek, jégszemcsés, piros vizet, amit fanyalogva evett egy oldaltáskás, fehér nadrágos, magányos nő, a felét otthagyta. Mindegy – gondolta a férfi –, anyám szereti az eperfagylaltot. S különben is. Ide kiülünk, még színes ernyők is vannak, megvédik az embert a naptól. Már az is jó.

Haza kell rohannom. Éva vár. Még jó, hogy kora délelőtt leszavaztattam. Anya ételét még megmelegítem, ez az Éva olyan rendes, rántott csirkét hoztam, petrezselymes burgonyával, az uborkasalátát megszórtuk azzal a párizsi porral, amit tavaly hoztunk. Fokhagymát direkt nem tettünk bele. Szegény anya, már érzékeny a fokhagymára. Egyébként igaza van. Jobb íz, de árt is. Még nekem is, pedig jó a gyomrom. Persze, a madártejet le fogja szólni. Undorodik a madártejtől. Szegénykém! Soha egy jó szót nem tudott mondani azokra, akik szeretik. Ha megvallatnák, azt se tudná megmondani, hogy Magyarország lakosa. Ott állna csak, mint tizenhárom évesen a lépcsőházban, majd még megbeszéljük öt perc alatt. – Szerdán mindenképp eljövök. De mit csinál szerdáig? Na ja, van tej, meg vettünk konzerveket. Éva kivasalta a fehérneműit is. Szerdáig tele vagyok. Két cikk a Népszavába, és most annyira benne vagyok a regényemben, abból is le kell húznom jó pár oldalt. Még jó, hogy nem kocsival jöttem. Itt elsétálunk. A Skoda döglődik. Nem is szereti az autót. Minden egyszerűbb lenne, ha az Öreg élne. De nem él.

A férfi nagyot lélegzett. A lakótelep ragyogó fényben úszott. Az óbudai hegyek kék karimája óvatos, de gyönyörű félkört húzott a fülledt levegőre. A piac becsukott bódéi elmagányosodva sejtették a hétfői nyüzsgés halait, sárgarépáit, szárazon szedett virágait. Az egyik erkélyen büdös dühvel jelezte, hogy kinyílt, a magyar, tavaszi muskátli. Egy régi Wartburgot kézifújóval fényezett egy térdnadrágos férfi.

Na, visszamegyek – gondolta a férfi. De rágyújtott még egy cigarettára. Utálkozva szívta a ragyogó levegőben a kék füstöt. – Szegény anya. Dugdossa a borítékba a cédulát. Most már keres engem. De legalább majd örül a fagylaltnak. Csak dörmög. Sosem tudta elfogadni azt, ami van. Hát mit akart? Akármit csinálunk, semmi se jó. Szerdán kell neki hoznom parizert, vajat, meg azt a hidegkúti kenyeret. De csak ellenkezik! Nem mondaná az istennek sem, hogy szereti. Most is ezt a rettenetes bundát vette föl, mintha február volna. Megjátssza magát. Milyen éles a nap! Vissza kell mennem. Anya hol van? Az Öregnek se lehetett könnyű dolga! Szeretni! – Loholt a férfi.

Aztán az anyja sose került elő a fülkéből.

A félelem lélektani gyökerei

Az előadóterem úgy lejtett, mint a tenger. Úgy volt megszerkesztve a helyiség, hogy a vékony padokat fölülről lefele el lehessen rendezni és a hallgatók ráláthassanak a tanár fejére. Madártávlatból. A katedránál lent lengett egy pici pont és beszélt, mint egy imbolygó bója.

Az ősz, vékonydongájú professzor kissé fölvetett fejjel igyekezett előre a folyosó habjain, előkelően és magasan, fröcskölt világosszürke, elég bő zakóban, mi finom testének erőteljes hurkot és aurát adott, mintegy védelmet az élet viszontagságai ellen, mint egy óvatos és puha páncél, ami alatt azt gondol az ember, amit akar.

Azt is gondolt. Valójában régi freudista volt, ki számos analízisen esett át, s később mint Szondi közvetlen munkatársa jeleskedett a mélylélektan folyosóin, szakterületén, katedráin s utóbbi bizonytalan tengerén.

Most nem merte ezt tenni, mert 1948-ban a kommunisták felelősségre vonták nyugatos nézetei és képzettsége miatt. Most – talán azt lehetne mondani – lapult, de nyilvánosan. Nehogy észrevegyék rajta, netán fél, vagy valóban nyugatra húz. Igyekezett áttérni az új helyzet ideológiájára, s tankönyvet is szándékozott írni az új „materialista lélektan” pavlovi, fiziológiai alapjairól, hol a mélylélektan spekulációinak helyét a tanulékony egér kísérleteivel cserélte fel. Hallgatói segítettek néki az egerek áramingerelt futásaiban – némi éhenkórász zsebpénzért. Hegyes, szép arcú fején hordott vékony orrát előrevetve igyekezett órájára, mint könnyű egér, ami téma különösen izgatta – „A félelem lélektani gyökerei”.

Lábait szinte tánclépésben vetette, s ahogy belépett, rögvest a táblához sietett, és gyors krétával fölkarcolta szép betűivel a verssorokat:

„Az ember él, habár üres a kamra / s a dobozokban semmi élelem, // életben tart a halálfélelem, / e nehéz percben ismerek magamra.”

Még egyszer megnézte a fölírt szöveget, elég szépnek találta, bólintott, s vékony ujjaival leverte sötét nadrágja combjáról a ráhullott krétaport.

– Igen – köhintett. – Kérem szépen…

Előkelően körbenézett, a teremben rengetegen voltak, sokkal többen, mint az ő saját tanítványai. Összeszorulva ültek, a téma ezek szerint hatalmas érdeklődést váltott ki, talán fizika-, régész-, oroszszakról is voltak hallgatók.

– Tisztelt… hallgatóim – majd javított magán –, és barátaim és barátnőim… Ez az! – Fölmutatott a táblára, ahol a krétás verssorok virítottak.

– Kétféle félelem van.

Ad egy – alapfélelem.

Ad kettő – folyamatos félelem. Mondhatnám, aktuális félelem.

Először beszéljünk a második kategóriáról, a könnyebbikről, a folyamatos félelemről. Ha tréfálkozni akarnék, mondhatnám életfélelemnek is. Ez tudniillik életünk áldása. Ezért élünk. Ezért élvezzük az életet, ez adja meg életünk sava-borsát. – Nem tudta kimondani az „ezért” szót, minduntalan belebotlott, fölcserélte a két hangot, csaknem dadogott, mint egy gyors szélütött, némely hallgató száján, mintha gúnyos mosolyt vélt volna fölfedezni – vagy mosolyogtak is –, míg végre ki tudta vágni: ezért élvezzük az életet! Tudniillik kérem szépen, mindenki úgy gondolja, hogy a félelem káros. Káros lelki folyamat. Káros állapot. Mondhatnám tréfásan: kóros állapot.

– Tévedni tetszenek, kedves hallgatóim – megint eszébe jutott, hogy ezek nagy része nem is hallgatója –, elvtársaim, helyesebben… és elvtársnőim… igen… Ez a félelem a második kategóriájú, egyenesen az élet fönntartója, hogy úgy mondjam, serkentője, stimulálója, ezt úgy tessék elképzelni filozófiailag, mint magát a borzongást, amit a Grimm-mese úgy jellemez egy gyerek szájával: „Ó, bárcsak borzongani tudnék…” mint valami finom szellőt (megint eszébe ötlött, hogy talán helytelen példát hoz elő Grimm-mel, hiszen a Grimm-mesék el vannak tiltva az iskolásoktól mint egzisztencialista behatású irodalmi alkotások, legyintett is a kezével) nem is ezt… nem is ezt akarom mondani… a lényeget úgyis tudják, hogy az ember, a fiatal ember a szerelemben is borzong, ahogy vár a másikra, ahogy epekedik a szeretkezésért, ahogy ábrándozik és fantazmagóriákba téved a borzongásával, de mégis ez a borzongás adja meg a szerelem pszichikai töltését… vagyis nem csak ez adja meg, hiszen maga a libidó – ez sem a legillendőbb szó… – maga a materialisztikus testi vágy, igen, talán így helyesebb mondanom, nem egyszerűen ösztön, de mégis az ember materiális létéből fakadó fiziológiai ösztönzés adja meg a szerelem ősi erejét… csaknem minden társadalomban az ősközösségtől a rabszolgaságon és a feudalizmuson át, a polgári rendszereken át egészen, talán mondhatom így, a szocializmusig… ki hinné. Hogy a mi új társadalmunkban nem ez a fiziológiai inger adja meg a szerelem alaplöketét… ez a biológiai borzongás, hogy úgy mondjam… hiszen mindenki szeret, minden rendszerben, még a miénkben is… ne gondoljuk azt, hogy például a nagyok, mint maga Lenin… úgy értem Lenin elvtárs volt Nagyezsdával, de maga Sztálin elvtárs is… ott van… vagyis volt Allilujeva… bár az öngyilkos lett, igaz, de addig szerették egymást (Úristen, megint hova téved!) és – hirtelen fölemelte a mutatóujját – most beszéljünk az első kategóriájú félelemről. Ez az alapfélelem.

– Elvtársaim és barátaim! Ide fölírtam. A táblára. Ez maga a halálfélelem. Ez mindennek az alapja a félelemben. József Attila ezt a maga elme… azaz a lélekbajával világosan megérezte és megírta – megint a táblához szaladt és sietve fölírta a verssorokat:

„Zord bűnös vagyok, azt hiszem, / de jól érzem magam. // Csak az zavar e semmiben, / mért nincs bűnöm, ha van.”

– Ez az, kérem! – Megint leverte a krétaport a nadrágjáról, már egészen fehér volt a térde. – Ez alap alapfélelem. Mit ír még erről?

„Jaj, szeressetek szilajon, / hessentsétek el nagy bajom! // Eszméim közt, mint a majom / a rácsok közt le és föl, / vicsorgok és ugrándozom, / mert semmit sem hiszek s nagyon / félek a büntetéstől.”

Rettegve nézett a hallgatóságra, és úgy észlelte, időnként egy-egy egyed kisurran a hullámzó terem fölső ajtaján. De miért kell nekem ebbe a pszichológiába Allilujevát belekeverni, akinek a temetésére Sztálin el se ment, aki fejbe lőtte magát…

Na. Ez az igazi félelem. – Verejtékezett, zsebkendőt vett elő, finom, bordó szegélyű, elegáns zsebkendőt, azzal törölgette vékonyszálú haja mentén a homlokát, és hátul kiment a teremből a laboratóriumba.

A gyerekek nekiestek a tízóraijuknak, zsíros kenyér volt, savanyú édes uborka préselve, meg néhány büdös körözöttes, két durvább arcú idegen hallgató szalámis szendvicset falt, a héját próbálták leszedni a vajas szeletekről, madzsgás lett a kezük, mikor a táblafelelős előrohant a hátsó ajtótól.

– Srácok! Őrület! Az öreg agyonlőtte magát egy gyöngyház nyelű, kis, női revolverrel!

Az egyik szalámis csak nézett maga elé, mosolyogva:

– Nem is hallottuk a lövést.

Vendéglő a „Félelemhez”

Ott ültek a fiúk. Mit fiúk? Ötvenéves marhák. Arcukról patakzott a víz, mint bádogon az eső. Arcuk behorpadt, és barna volt. Edzett. Megtört bádogvonalaikon barnás foltok csillogtak, mint az alvadt vér emléke. Persze, mosolyogtak, nevettek. Ilyenkor szörnyű hangot adott az arcuk, mintha a nevetéstől recsegett volna. Csikorogtak, ropogtak az arcok – a nevetés is fémes hangokat csalt ki belőlük.

Félreeső kisvendéglőben ültek – ahol a villamossín nagyot kanyarodik, hogy aztán a remízbe térjen. A budai hegyek havasan sötétlettek. Beárnyékolták a kisvendéglőt, a remízt, a kis cukrászdát a vendéglő mellett, ahol Ságvári megpróbált védekezni lefogatásakor a színes cukrászdai székek közt, a kis kertben, míg agyon nem lőtték. A történelemnek vannak árnyékos helyei. A történelemben agyonlövik az embereket. Mondhatni hát, hogy nemcsak a hegyek árnyékolták be a kisvendéglőt tehát, ahol a fenti öregfiúk gyülekeztek.

Izzadtak jócskán. Ittak, ittak persze, néhány sört, aztán soproni kékfrankost, de azt is fel kellett cserélniök a lehető legrosszabb egri bikavérre, mely rágós volt, borsavas, szinte ehetetlen. De ők ittak, fejüket lehajtva, s a kis tányérzörgős vendéglőben fémesen nevettek bádogarcukkal, csikorogtak.

Talán túl akarták nevetni a félelmüket, szomorúságukat. Nem szoktak összejönni, az évek is szétszórták őket, a „legrosszabbkor élőket”.

– Mi a legrosszabbkor élünk – mondta tíz évvel ezelőtt Nyúl, a mesteredző és tornatanár. Még azt sem lehet mondani, hogy a legfényesebb elmék közé tartozott volna, de igen gyakran fején találta a szöget. – A háború előtt gyerekek voltunk, keletkezett a háború, féltünk. A háborúban agyonbombáztak, féltünk.

– Emlékeztek azokra a gyönyörű Liberátorokra, ahogy húztak el nyolcezer méteres, fényes magasban, mint az ezüsthalak? – vetette közbe lelkendezően a Próféta, aki szakállt növesztett, talán hogy Krisztusnak képzeljék.

– Ficánkoltak a levegőben – mondta halk, vékony hangon, kissé szkeptikusan Mester, akinek ez a nevét s nem a foglalkozását jelölte. Autózseni volt, terepkirály.

– Ne pofázzatok – mondta enyhén Nyúl, ki akarván fejteni a koncepcióját az ő bájos nemzedékükről. – És 1950-ben érettségiztünk. Mondjak még valamit? – Nyúl jelentősen körülnézett, az atomtudós, a vegyész, a második orvos és a többiek lehajtották a fejüket.

– Ne – mondták csöndes egyhangúsággal. – Igyunk.

A bádogarcok felvöröslöttek, a veríték patakzott róluk a színes kisvendéglőben, ahol annak idején is találkoztak.

– Igyunk, persze, igyunk! Ezt nagyon értitek – méltatlankodott a tornatanár. Vékony arcán már akkor rengeteg szarkaláb volt a szeme körül, na és a szájszögletében is recsegtek a ráncok, már ha csak beszélt is. – Lemosni a gyalázatot!

A bádogarcok recsegve nevettek. Ők az italra értették, nem a félelem vérére.

Most sem akartak találkozni, hiszen valamelyik ütődött, feltehetőleg a Próféta, azt íratta rá az érettségi tablóra: „Találkozunk 2000-ben!” Hogy az kerek szám, és alig hetvenévesek lesznek. Így aztán szabályos találkozójuk nem volt, csak egy-egy súlyosabb alkalom hozta össze őket, ha már muszáj volt. Egy híresebb bemutató, egy tanár hazaérkezése a külhoni disszidens országokból – ilyenkor látták egymást. Nemigen mertek egymás szemébe nézni. Elröppentek egymás mellett, bágyadtan néztek a feleségükre, akik nem értették, mért kell folyton nevetni.

Mondták is egymás közt.

– Ezek folyton röhögnek.

– Hagyd el. Félelmükben.

Az értetlen asszonyok megütődve szemlélték a recsegő bádogarcokat.

Az egyik alapember, a számításmérnök az asztalra borult és sírt. Rázkódott a sírástól. Aztán fölemelte agyonnedvesedett arcát és belenevetett a társaságba.

– Gyerekek, már nem bírom – vigyorogva bőgött. A pincérek éppen akkor kérdezték, nem kívánnak-e még valamit – ha nem is a sorstól, de a kisvendéglőtől.

– Hagyjon minket a fenébe! – kiáltotta a számítómérnök, s ellegyintette a kopasz pincért. – Meghalt a Saci. Az öregfiú meghalt.

– Az a kedves mosolyú, elegáns doktor? – kérdezte a pincér hajladozva. – Remekül ivott. És remekül viselkedett! És remekül gyógyított.

– Na. Most nem gyógyít. Bekrepált! – ordított a puffadt arcú, barna szemű mérnök a pincérre. – Nem érti? Hagyjon minket sírni!

A pincér visszavonult. Csóválta a fejét, rendben, hogy meghal valaki, de felnőtt embernek sírni egy nyílt vendéglői térben… Sokallta.

Nos, ez volt az a kiemelkedő esemény, mely ismét összehozta a kisded társaságot. Vagy tizenkettőjüket.

– Eltúlozzátok – szólt közbe egy kedves feleséghang. – Minden bandából ki-kihull egy ember. Szedjétek össze magatokat! Ki látott még ilyet?

A bádogarcok lekókadtak. Meg akarták emberelni magukat. Az egyik nagykedélyű Volán-tisztviselő a morzsákat söpörte össze a tenyere élével. Zizegtek a morzsák az asztalon.

– Szedjük össze a maradékot! – mondta aztán harsányan, a pincérek kapkodni kezdték a pacal, gombás szelet, rántott hal nem történelmi maradvány-tányérjait.

Erre aztán a bádogarcok megint recsegve nevetni kezdtek.

– Óriási! – kiáltott a vékony vegyész, akinek éhes szája elől elkapták a fél tányér pacalt. – Apa, ez óriási! – Majdnem kiütötte hadonászva a kopasz pincér kezéből a nedves tányért. – Minket is így fognak összeszedni!

– Ez még jobban félreért minket, mint a Kanász – üvöltötte a másik mérnök, félezüst haját megborzolva. – Emlékeztek, mikor lecsót főztünk a vegytanórán, ő meg azt kérdezte, na… kicsaptátok a vérsavót?

Diadalmas nevetés pergett végig az elgyötört arcokon. Elmúlt a halálfájdalom róluk, recsegve nevettek megint, mint annyi éven át a történelemben. Az asszonyok megint értetlenül néztek, zsebkendőikkel nyomkodva könnyed orrukat.

A kisvendéglő megtelt nevetéssel. A többi asztalnál ülők undorodva fordultak el a nevetséges figuráktól. Egy magányos nagyfröccsös a fejét csóválta. – Ennyi állat – motyogta részeg borostái közé. A pincérek illedelmesen behúzták a függönyöket – talán hogy ne lássék a történelmi kis színtér, ahol a színes székek közt lepuffantották Ságvárit. Tapintatosak akartak lenni. Ahogy a hegyek is komor árnyékot vetettek a városnak erre a kies, de könyörtelen terepére, a villamosok hangtalanul kanyarodtak be a sok évtizedes remízbe.

Az asszonyok szorgalmasan írták a fejben összekeresgélt címeket. Ki járt még abba a gimnáziumba? Sarzsi – Hollandiában él, három diplomája van, s egy Fülöp-szigeteki felesége. Zservé Kanadában kémikus – nem jön haza, mert nem akarja látni a családját. Csak a Fülöp-szigeteki járt itthon a gyerekkel. Tojás valami nyersanyagellátónál mérnök. Lala a Műegyetemen megtalálható.

– Végeredményben senkinek sem lett baja abból, hogy szerzetesi iskolába járt – nyugtázta Nyúl asszonya, aki egészen fiatal volt hozzájuk képest.

– Sőt… Inkább előny. Megbecsülik a tudást – egészítette ki az energikus mérnökasszony, és körmölte a megtalálható emberek címét.

– A legjobb helyekre verekedték be magukat – zárta le a nem létező vitát a fiatalasszony, kozmetikus arcán a szépség derűjével.

– És járt hozzánk egy rövid ideig a Seres Mihály! – suttogta be a vihorászó társaságba a vegyész, vörösborát a számítómérnök nadrágjára loccsantva. – Kijön, nem számít. Sót tegyél rá! – Amaz sózta a nadrágját. – Egy vagy két évig járt velünk. Találkoztam vele. Valami nagy manusz lett, külpolitikával foglalkozik, de csak tájékoztatási szinten. Meg kéne keresni!

A régi arcok megint nevettek. Elfeledték társuk gyors és méltatlan halálát, a továbbélés elsodorta személyes és történelmi aggályaikat, emelgették vörösboros poharaikat, dudorásztak.

– Keressük meg a Serest! – vonyították. – Jöjjön el! Ő is a mi kutyánk kölyke!

– Rendes tag volt. Jópofa – szögezte le az atomfizikus, nagy, bölcs parasztarcát emberi melegség hatotta át, vastag bajszáról letörölte a bor páráját.

Rázendítettek a régi dalra, az öregedő emberek fiatalos hebehurgyaságával. Arcukon előbukkantak a gimnazista gyerekvonások.

„Nem félünk a farkastól se, még ha néha megfogdos se…”

Verték az ütemet, rezegtek a talpas poharak. Üvöltött a tizenkét férfiú. A feleségek hátradőlve, mosolyogva hallgatták őket.

A bádogarcok harsányan nevettek. Csikordultak a ráncok, a történelem alvadt vérnyomai peregtek a bádogról. Az öreg, múzeumi nevetésben recsegtek az arcok. Minek félni?

Kint elég sok havat kavart a szél.

*

A Próféta a szerkesztőségi folyosón látta meg Serest. Ugyanolyan volt, mint gyerekkorában. Nagy toka, magas hústest, aranykeretes szemüveg – majdnem, mint a tizenöt éves fiúnak mindene. Fekete, hivatalos ruhában volt, nyakkendője kilengett – csak a diáksapka hiányzott a fejéről.

Próféta elébe állt.

– Szervusz! – A kezét nyújtotta, Seres rémülten fogadta el. – Te vagy a Seres, igaz?

– Szervusz.

A Próféta megmondta a nevét.

– Igen. Nem tudom… Miről van szó?

– Együtt jártunk gimnáziumba!

– Én? Nem jártam oda! Te hova jártál? Én akkor átmentem…

– A Lojzira nem emlékszel? Magyart tanított.

– Engem nem tanított…

– Hát, mikor jártál hozzánk? Negyvenhétben?

– Te hogy kerülsz ide?

– Nem Seres Mihály vagy?

– Nem emlékszem… Szóval arra, hogy mi volt akkor… Olyan régen volt…

– Arra csak emlékszel, hogy oda jártál?

– Tudod, háború volt…

– Közben háború volt, rendben. De utána!

– Akkor én zsidó… voltam… Én nem voltam veletek…

– De utána! Mögöttem ültél!

– Sportolni nem sportoltam…

– Ejnye, hát a Sacira csak emlékszel. Most halt meg két hete. Loczka Béla. Jó tanuló volt.

– Egyáltalán nem tudom… Ki emlékszik ilyen régi időkre?

– Vagy az Á-ban kezdted, aztán kerültél hozzánk?

– Gyere be… itt van egy kis szoba…

Besurrantak egy elhagyott szerkesztőségi fülkébe. Seres riadtan nézett körül. Arcát összehúzta, a hús megkeményedett. Aranykeretű szemüvege mögül pislogott.

– Még ez a szemüveged is volt. Ilyen…

– Nem tudom… Lehet, hogy volt már szemüvegem…

– Nahát. Az osztályfőnök volt a Bodor Laci…

– A Bodor. Szigorú ember volt. Kiment, nem?

– Igen. Olaszországba, Spanyolországba, aztán…

– Amerikába… Valami iskolát nyitott. Nagyon szigorú volt… és meg is mondtam neki… féltem tőle… Aztán, hogy megmondtam, még jobban féltem… Persze eljöttem…

– Mikor is jártál hozzánk?

– Nem emlékszem… Apám csak azért adott oda, hogy jó iskola volt. De én zsidó voltam…

– Nem azt kérdeztem… Hatodik gimnáziumban volt?

– Elmúltak az idők… Ki emlékszik arra?

– A tornaórán kék gumicipőben futottál…

– Nem tudom… Nem hiszem. Nem volt kék gumicipőm…

– Ne hülyéskedj! Hol ültél?

– Nem… Nem is tudom. Nem nagyon jártam oda…

– Néha összejövünk. Szeretnénk, ha te is eljönnél…

– Nem emlékszem… Egy lányom van, ennyi az egész.

– És jó állásban vagy?

– Jó. De ezekre nem emlékszem. Annyi minden történt.

– De az épületre csak emlékszel?

– Rég jártam arra… nem is tudom… Most egyetem, nem?

– És a diáksapka?

– Nem hordtam diáksapkát… De kopasz volt az igazgató. Ugye? – Közelebb hajolt, az aranykeretes szemüveg mögött rebbentek zöldesbarna szemei. – És rólad tudják?

– Mit?

– Szóval, te… hogy odajártál…

– Persze. Sokan jártak oda. A Boldizsár… szegény Örkény…

– És a Sík Sándor…

– Na, ugye hogy tudod! De ő a főnök volt. Gyere el közénk… Mindenki szeretne látni…

– Nem tudom… Nem megyek sehova. Otthon vagyok… ugye. Én otthon szoktam lenni…

– Kimozdulsz, öreg. Hát lassan bekrepálunk! Megőszülünk… Ropognak a csontjaink, te is, ekkora testtel… Nézd… Az arcunk, mint a bádog…

– Bádog… Ez nem rossz! – Fölkelt, kezet rázott. – Nem tudom… Én alig jártam oda… Nem is nagyon. Meg otthon ülök. – Kihátrált. – Bádog! Ez nem rossz! Bádog!

Nevetett, hátrált. Arca fénylett, recsegtek az izmai, ahogy kacagott. Csikorgott az arca, az alvadt foltok földerengtek.

– Persze… Lehet. Nem tudom. Jó volna… Veletek. De… Rég volt.

Kezét a kilincsre tette, kinyitotta az ajtót. Ott állt gimnazista korában a félig kinyílt résben. A folyosón ütemes kopogással közeledtek a tanár léptei.

Én az apám fia vagyok

A fiú arcát pattanások pöttyözték. Nem sok, de a halvány bőrön kelletlenül ütöttek át. Húszéves volt. Ott állt a színes polgári szoba közepén és hajladozva, halkan magyarázott.

– Mester – szólította a vén írót, aki az asztal melletti fa-karfájú mély fotelben ringatódzott, mint valami víz alatti kábulatban, de azért élénken figyelte – mester, ha szabad így szólítanom, ha nem rühelli, én rühelleném, de én még nem vagyok mester – hirtelen az előtte álló fiatalasszonyhoz fordult, a mester harmincéves lányához, kezet nyújtott, de visszarántotta magát –, azért nem szeretek puszilkozni, egyébként szervusz, ismerlek atyád révén, nem szeretek, mert ezek a kis pörsenések, szóval nem akarom, hogy kellemetlen legyen, ha ragacsos volnék, elnézést – különben is hajlottan beszélt, most meg előre billentette kissé a felsőtestét s feneke így külön dudort képezett – anyám küldött, mondjam el, holnap lesz, ugye az ötvenéves köszöntő és a mester is tudjon valami bizalmasat apámról, könnyebb lesz beszélnie róla – és a kötött sárga mellény alóli nadrágzsebéből finom mozdulattal egy kockára hajtogatott zsebkendőt nyúlt elő és a kicsit pattanásos homlok enyhe verejtékét lapogatta föl, mint égi vizet.

– Ne zavartasd magad – vetette oda alvósan a vén mester –, mindenki volt húszéves, voltak pattanásai, s verejtékezett az idegen szobában.

– Így van, így van, de én alig szoktam verejtékezni, csak éppen most fölsiettem, apám ötvenéves, meglepetést csinálunk neki, ő nem is tudja.

– Nem tudja, hogy ötvenéves? – a fiatalasszony visszafogta a kuncogását.

– Nem azt, nem azt – heberészett a tojásarcú fiú, megint lapogatta a négyzetre hajtott kis zsebkendőjével domború homlokát –, hogy ünnep lesz. Azt nem tudja. Anyám szereti. Persze, hogy szereti, butaságokat beszélek, szóval elmondanám egy-két jellemző vonását, mármint apának, én kritikusan szemlélem, de nagyon becsülöm, csaknem tisztelem, ő rengeteg beteget gyógyított meg, s még rá mondják, hogy nem szereti a pszichoterápiát?

– Ki mondja? – a mester odagördített egy narancsot a már leülni készülő fiú elé. – Egyél narancsot. Föl tudod tépni? Vagy hozzunk kést?

A fiatalasszony már könnyedén nekilódult volna, de a fiú megint fölugrott és marasztotta: nem ért a nőhöz, de a levegőn át próbálta igazgatni, mint egy japáni fababát.

– Nem! Miattam nem! Eszem kézzel. Apám – megint törölt egyet a homlokán –, azt mondja, nem fecsérli kétórás beszélgetésekre az idejét, azalatt másik hármat is letud, ő a pharmakonokban hisz. Ki tudja, hány száz beteget gyógyított már meg, magam is láttam, bejönnek az osztályra és csókolják a kezét hálából, ugye, nem a pszichoterápia számít, ő azért beszél is a betegekkel, de a fontos a biokémia, mester is tudja, ön is volt elmegyógyintézetben, úgy értem mint pszichológus, lehet, hogy ön beszélgetett, apám nem beszélget annyit, de azért beszélget, csak nem annyit, inkább gyógyszert ad. És szereti a zenét. Nem minden zenét, elsősorban Puccinit, érdekes, Puccinit szereti, rengeteg Puccinije van, cédé meg lemez meg kazetta, ha éppen nem szakmai dolgokat olvas, zenét hallgat, de csak Puccinit, nem tudom, miért éppen Puccinit, de Puccinit hallgat állandóan, éppen Puccinit, akinél halomra lesznek öngyilkosok a hősnők, anyám Bachot szeret, de apám azt mondja, unalmas, monoton, ő Puccinit szereti, de azt nagyon, ez is jellemző. Én nem rovom meg. Mért ne szerethetne egy elmeorvos Puccinit? Nem igaz? Mester szereti Puccinit?

Az író nyűglődve szólalt meg.

– Olyan puha… olyan lágy… illatos… Puccini…

– Mint a narancs – kapta kézbe a pattanásos fiú a narancsot, aztán mint aki valami illetlenséget követett el, visszagurította a terítő ideges vörösére. Nevetett a gyerek, s hajlongott, valahogyan derékból, mint aki szolgálatára áll a világnak, de visszakapja magát öntudata fejmagasságába azért. – Puccini lágy, igen. De apám szereti. Ez is jellemző. Olvasni nincs ideje. Csak a szakma, mondhatnám szakbarbár, de nem mondom, mert százaknak segít. Gyógyszerkémiát olvas, persze. S azt mondják rá, hogy ó gyógyszerügynök, ha-ha, apám mint gyógyszerügynök, csak azért, mert nem annyira a pszichoterápiát szorgalmazza, ugye, az nagyon nagy idő, azalatt három beteget is legyógyít, siet persze, mindig siet, de ki nem siet manapság, siet maga a kor, ő pedig lehagyta a korát, mondhatom így is, a legsikeresebb pszichiáter tulajdonképpen, s azt tartja, miért lenne ő gyógyszerügynök, ha szekéren járnánk még mindig, mi lenne? Ilyen értelemben az autósok is autóügynökök, de nem járhatunk szekéren! Igaz? Így mondja, mert nagyon szellemes. Neki humora van, mester, ezt is tessék majd holnap megemlíteni, ilyen remek viccei vannak, például, hogy ki a bánatos jogász? Aki megpendíti a joghúrt! Remek, ugye, na, ilyenek – verdeste állva a térdét a fiú, aztán megtörölte a homlokát. – Joghúrt! Remek, nem?

– És te mit csinálsz? – a fiatalasszony gyöngéden kérdezte, kezét a piros terítőn fektetve, mint elbillent erszényt. – Csinálsz valamit?

– Latint tanítok. Joghallgatóknak. Szeretem a latint. Nagyon szeretem a latint. Az egész kultúra latinul van. Tanítok. Most is – megtörölte a kezét a kis zsebkendővel – onnan jövök. Szeretik, ahogy tanítok és én is szeretem, ahogy tanítok. Conjugatiok. Külön esetek.

– Te nem jogot tanulsz? – A mester megrebbent.

– Most lebegek. Átlebegek. Halasztottam a jogon, már tovább nem halasztok, ott másodéves vagyok. A Bölcsészkaron diplomát szerzek. Keresztbe…

– És nem túl sok ez a tanulás? – A fiatalasszony gyöngéd volt.

– Keresztbe. Lebegek. Persze, kell majd folytatnom a jogot is, ott tanítok most latint a gyerekeknek. Olyan vagyok, mint apám, de nem egészen…

– Mi az, hogy nem egészen? Mintha klónoztak volna. Nem vagy te klónozva?

A fiú nevetgélt. Enyhén megérintette egyik álla alatt megbúvó halvány pörsenését. Törölt egyet a lappadó zsebkendővel.

– Ugyan, mester, dehogy vagyok. Eredeti vagyok. S állítólag örököltem apám humorát. Nálunk elég sok zsidó fiú jár, akik szeretik ugráltatni a mieinket. Ezt neveztem el goj-szolgálatnak. Nem rossz, igaz?

– Nem – kulcsolta össze a kezét a vén író.

– Csak én rendszeresebb vagyok. Háromezer könyvem van a kis lakásomban, amit nagyanyámtól örököltem, aki meghalt két éve. Anyámék most külön élnek.

– Elváltak? – riad fel a gyerekasszony, mint aki minden rossz hírtől retteg.

– Dehogy is. Én váltam külön tőlük. Én váltam el – heherészett nedvesen a fiú. – Ők nem. Apám sokat dolgozik, későn jár haza. A sok beteg. Éjszaka is. Már nem ügyel, mert főorvos, de vannak éjjeli betegek. Anyámat aggasztja, hogy apám fáradt, de nem váltak el. Hogyisne!

– S ki ad pénzt? – Az író előremeredt.

– Pénzt? Ugye, pénzt majd most én is fogok keresni, igaz, elég keveset, ötszáz egy óra, de anyámék adnak pénzt. Eddig adtak. Most anyámat is elbocsátották, mindenkit elbocsátanak ma az egészségügyből, de majd elmegy családorvosnak, meg előnyugdíjba. Mert azért kell a pénz. A jogon fogok állást kapni, s közben leteszem a jogot, a bölcsészet után… Latint viszont most is tanítok… Apám nem olyan rendszeres, mint én, én sokszor szőrszálhasogatónak látom magam mellette, mert ő gyors. Én is gyors vagyok, de alapos. Nem azt mondom, hogy ő nem alapos, de én talán még alaposabb vagyok. Így halasztottam. De mennyit beszélek…!

– Dehogy – mondta a fiatalasszony gyöngéden, s közelebb pöckölte a narancsot a piros terítőn.

– Sokszor utazik is, ezt is el lehet mondani… Külföldre jár, kongresszusról kongresszusra. Persze, hogy nem jut idő anyámra. Annyi idő nem jut, amennyit anyám szeretne. Apám is szeretné, de neki mindene a pszichiátria. Híres, persze, őt keresik minden depresszióval. Ő a depresszió atyja. Ezt így tessék mondani. Mindent tud, amit a depresszióról tudni lehet.

– Edd meg a narancsot.

– Jaj, a narancs. Én meg csak mondom a magamét.

– Hozok kést. – A fiatalasszony fölállt, de a fiú megint hárított, most már a naranccsal a kezében. Megragadta a vastag sárga burkot, belevájta a körmét, de az nagyon tompára volt vágva, nehezen feszegette a gyümölcsöt, ami végre aztán fölfakadt, kifreccsent belőle a lé. Lespriccelte a fiatalasszonyt, bele a szemébe.

– Nem baj, nem baj – nevetgélt a fiatal nő, a fiú előkapta a zsebkendőt s azzal törölgette aggodalmasan a szép zöld szemet.

– Dehogy nem baj! Nagy baj! Milyen mafla vagyok. Apám nem ilyen. Még hogy klónozva vagyok! Ugyan, mester. Apám ilyet soha nem csinálna. Különösen nem egy nővel. Állítólag nagyon ért a nőkhöz, de ezt talán nem kell megemlíteni, nem bizonyos, hogy anyámnak jólesnék. Pedig apám az utóbbi időben korábban jár haza. Már este kilenckor. Azelőtt éjfélig is bennmaradt az intézetben. Hiába, tudomány. Cikkek. Háromszáznegyven cikket írt, társszerzőként pedig ezerszáztizenegyet. Ismerik a világon. Talán ezt is meg kellene említeni. És hazajár.

– Edd a narancsot, fiam.

– Eszem. Csak rágós. De eszem. Kosztolányi almát kapott Virág Benedektől Budán, én is elmondhatom majd, ha a mester meghalt, én meg narancsot kaptam. Most meg lecsorog.

– Itt a szalvéta. – Az asszonyka nyújtotta a különleges levéldíszű papirost.

– Nem, nem, ezt a gyönyörűséget nem piszkítom be. Van zsebkendőm. – A kis négyzetre hajtott darabkába törölte narancsos kezét. Aztán a homlokát lapogatta vele, kis sárga foltok maradtak vissza a koponyáján. – Tökéletes az apám – tört ki belőle hirtelen. – Ezt kellene érzékeltetni. Amit mondtam. És szereti anyámat. Igen. Jó a családi légkör. Neki fontos a háttér a kutatómunkájához. Tökéletes, azt tessék elmondani.

Leborult a piros terítőre, zokogott. Befelé, halkan, visszafojtva. Rázkódott a válla. A fiatalasszony fölkelt, meg akarta érinteni a vállát. A fiú elrántotta magát.

– Jaj, Istenem, jaj Istenem… – halkan maga elé mormolt, hüppögött. – Jaj, Istenem…

Elcsöndesedett.

A vén író meg a lánya nem néztek egymásra. A lány meg akart szólalni. Nem szólalt. Nézték a fiú tarkóját a piros asztalterítőn, föl volt nyírva a haja, mint egy kis katonáé. Tüskésen állt a haja, a homlokába egy kis narancshéj tapadt, ahogy fölemelte a fejét.

– Elmúlik…Hm…Elmúlik.

Fölkelt, meghajtotta magát derékban, ahogy a szolgálatra készek, feneke kiállt. Hátrálva ment kifelé.

– Ilyesmi – tárta szét a kezét kedvesen. Mosolygott.

Meg kellett terhelnem a szívemet

Meg volt az amúgy is terhelve – nemzetem rám telepedett, mint egy buksi állat, rám feküdt, agyonnyomott. Mint mikor éjszaka mellkasunkra fekszik a macska, csak nagyobban, mi meg rémülten és verejtékezve riadunk fel: hol vagyunk, tapogatjuk izzadt kézzel a falakat, apánk arcképét, mint a vak, kiismerhetetlen a helyzet, be vagyunk zárva, fulladunk – a nemzet-macska agyonnyom –, lihegünk és fogalmunk sincs, hova tartozunk, kik vagyunk, olaszok-e, bergengócok – vége van. Lüktet a szív, fenemód.

Amúgy pedig gyilkosnak érezzük magunkat. Egy gyilkos lopódzik az utcán, a fal mellett oson – feltehetően megölte a feleségét. Meg kellett ölnie, hazamenni, elővenni a pincéből a baltát, és lesújtani. Hiába tartja föl a kezét az arca elé – csak üt és üt és üt –, nincs kegyelem. A gyilkos én vagyok. Mert elhagytam, megaláztam, becsaptam – ha okom volt is rá, ha tébolyult aggyal csináltam is –, gyilkos vagyok, ez fekszik a szívemen.

No, meg a gyerekek. Sose szerettem őket. Mármint úgy igazán, magamhoz szorítva, majomszeretettel beléjük bújva, rátapadva ideges kis testükre, csókolva alsó szemhéjaikat. Ez az igazi apa. Aki átölel. Bebugyolál, testileg ráfonódik a lelkükre, hogy érezzék az ősmeleget, a buja dzsungel növényi szeretetét. Soha. Ez – és a többi bűntudat – örökre és jókor megterhelte a szívemet.

Most azonban aktuálisan kellett megterhelni: meghalok-e? Na ja, persze, hogy meghalok, ez reális. Rossz a szívem. Erkölcsileg, emberileg, fiziológiailag, izomrostilag. Annyit éltem. Stresszben, háborúban, nő-ágyban, az írás húr-feszülésében, s akarva-akaratlan politikailag. Mint minden kelet-európai ember. (Meg afrikai, közel-keleti és afgán.) Rákosi nekem nem történelmi viszonylat, hanem: áll a rozsmezőben csaknem eltakarva, és mosolyogva morzsolgatja az idegeimet. Kádár kiint a tribünről – milyen kedvesen! –, és én belehalok. A rendszer rémületébe: likvidálni fogják az értelmiséget és Gy. T. sose lesz ember. Nyomorék lesz, sárfutó, akinek ólomcsizmát kötöttek a lábára – s a verseny végén a csizmával együtt levágják a lábfejét. Egy csonk lesz ott.

Mégis vizsgálják a szívemet – élek-e még…? Egy darabig. Mit bír a szív infarktus után?

– Semmit! – ordítanám a Blaha Lujza téren, a lerombolt Nemzeti Színház helyén, ott, ahová 1956-ban Sztálin levágott bronzcsizmáját hurcoltuk. Lám, neki is levágták a lábát!

Az enyémet nem fogják! Nem engedem. Unom. Dögöljek meg, de ne vagdaljanak. Egyáltalán: ne vizsgáljanak, ne vegyék le a véremet, ne terheljenek!

De leveszik. Majd láthatom alias J. Kr. – Ez az én vérem. No, de addig.

Lili doktornő, az én orvosom, megbeszélte – sok halasztás után –, hogy július 15-én reggel 7-re bemegyek terhelésre. Na, ja. Éhomra és gyógyszertelenül.

Megyek. Kelek. Előbb még otthon a szőnyegen hanyatt fekve tornászom. Látszat. Hogy próbáljak élni. Edzeni magam. Meg vagyon én edzve! – ordítanám, mint egy Dosztojevszkij-hős, de szarik rám a világ. Mosdom, borotválkozom, meg se nézem az arcom a tükörben – egyébként 3 óra, azt se tudom, ki vagyok, milyen az arcom –, mikor Tokióba repültem, Szibéria fölött hétezer kilométeren át egy vasdobozba zárva, arra gondoltam, hogy hosszú életem folyamán semmire se jöttem rá. Nem tudom, van-e Isten, ha van, mekkora, olyan-e, mint a bonbon, ami elolvad a szájban, vagy kemény, mint a kőszikla? Semmire se jöttem rá. Miből van a világ, az atomok szabad biliárdjátéka-e az Univerzum nevű csillogó üveghotel bárjában, vagy abszolút kiismerhetetlen ellenanyagos szuperlélek futkározik-e az Isten szőrös hátán, mint valami borzongás. Olyasmi, mint mikor egy gyönyörű verset hallunk. Nem olyan, de erre se jöttem rá – eszméltem tízezer méteres magasságban Szibéria fölött a fém-csőben –, semmire se jöttem rá, s ha a repülőtér hazaérkező betonján valamelyik lányom megkérdi: „Apa, miért (is) vagyunk a világon?” – azt felelném: „Leányom. Fogalmam sincs.” Talán azt tehetném hozzá: „Menj békével, a te bűneid meg vannak bocsátva.”

Ha-ha. Azt se tudom, az öröklés protein-láncai a génstruktúrában meghatározzák-e a személyiség alapfeltételeit. Semmit! Semmit! – toporzékolhatok majd a repülőtér betonján és üvölthetek. Vagy csókolhatom az idegen anyaföldet, mint a térdeplő pápa.

Isten szőrös háta? Még leborotválják, ha sokat ugrálok. És igen. Előttem áll egy szőke kicsiny asszisztens és a „férfiasan tökéletes” zsilettel kaparja le rólam mellem alatt a szőrzetet. – Ebben a szobában halt meg Kádár János – mondja nekem a nő.

Kikérem magamnak! Húz. Szúr. Fáj. Hogy föl tudja tapasztani az elektródákat az EKG-hoz, különben ha futok, leesnek. De mikor fogok én futni? Öt éve nem futottam, noha gyerekkoromban futó akartam lenni és orvos. „Hogy oda futhassak – nevetni kell, hisz senkin nem lehet segíteni…” – írtam, írom, írni fogom.

No, de amíg én a szőrtelenítésig eljutok… Persze, negyed nyolckor senki sincs a rendelőintézet vérvételi osztályán. De ide kellett egyáltalán jönnöm? Lili orvosnőmmel csak a Hozzámtartozó beszélt… Hátha más napon, más órában… más helyen… más évszázadban kellene itt állnom, és vérvételre jelentkeznem? A kiírás szerint különben is a vérvétel nem itt zajlik mostanság, hanem a IV-es Belosztályon.

Át a négy Belre. Harmadik emelet. Főnővér nem tud rólam. A kórház nem tud rólam. A magyar nemzet és a magyar orvostársadalom nem tud rólam. Várnom kell. Mosolyognak, rázzák a kezemet, gratulálnak a Lyukasóráimhoz, a Kossuth-díjamhoz, a jól illeszkedő lúdtalpbetétemhez, jócskán megőrzött fogaimhoz, de nem tudnak rólam.

– Nincs bejegyezve… – súgja meg végül bizalmasan a főnővér. – De a doktornő úgyis bejön és mindent tudni fog.

A doktornő nem jön be. És ha bejön? Ugyan! A fia kisebbik szobáját festik, aki Angliában van tanulmányúton, lehet, hogy azt takarítja. Meg van két akkora macskájuk, amelyek ha mellkasunkra feküdnének, megfulladna az ember. Bekrepálna. Azokat eteti. Főz nekik. Diósdon. Sokszor elcserélik az emberétellel. Most jön be? Meg a leányának is udvarol egy ellenzéki politikus fia, akit utál a család. És a férje használja a jobbik autót, a Ford Escort-ot. De lehet, hogy Taunus. Hogy jön be?

Rövid sárga nadrágban jelenik meg, kopogó, magas talpú papucsban – lila blúz, öt szatyor. Gondolom, nekem hoz valami eleséget, vagy kedvességet, hogy késik. – Csak a vasalnivalóm… el kell látnom a családot. Elvégre ez természetes.

– És rosszkor jött. Tegnapra kellett volna jönni.

– Nekem? Be van írva. Különben is Henrik-nap, megjegyeztem. Nagyapám, apám, bátyám, unokaöcsém, ennek a fia mind Henrik – nem vagyok hülye!

– Nem mondtam, hogy hülye, de tegnap volt tallium.

– Igen? Kedves. És ma?

– Ma nincs. És drága. Olaszországból hozzák aznap repülőgépen. Cseszhetjük a talliumot. Az elolvad. Ha nem használna aznap. Cseszhetjük az egészet.

– Na… de apám neve napja van, le is kellett volna utaznunk Szegedre, na nem apámhoz, mert szerencsére már meghalt, úgy értem, nem tudtam volna jönni, ha él, dehogy szerencsére… miket beszélek, barom vagyok, ő sajnos már meghalt, de a maradék Henrikekhez le kellett volna utaznunk Szegedre, akkor nem lennék itt, hálisten a bátyám is meghalt, úgy értem, hálisten, ő tovább vitte a Henrik nevet, dehogy hálisten, a halál nem öröm, de még van két darab Henrik, akit meg kellene ma ünnepelnünk…

– Cseszhetjük a Henrikeket is.

– Igen. Most mit csináljak?

– Nem tudom. Itt vagyok a vasalnivalóval. Diósdról alig érek be, és akkor maga Szegedre akar leutazni…

– Dehogy akarok! Itt vagyok, azért jöttem, hogy megterheljenek…

– Cseszhetjük a terhelést – mondta a doktornő, és ott állt a harmadik emeleten, az üvegek mögött hatalmas, de elhanyagolt zöld aszparáguszok, filodendronok kókadnak az üvegmögötti napban, kezében az öt nejlonszatyor, macskaeledel, képeslapok, vasalnivalók, néhány elfecsérelt injekciós tű, vékony lába kimeredt a sárga sortból…

– Most mi a ló…-t csinálunk, doktornő, drága?

– Ez az. A tallium elolvadt. Majd keresünk egy másik napot, egy alkalmasabb napot. Különben is, az apja neve napja van, meg a bátyjáé, meg az egész rohadt famíliáé… bocsánat, csak a magaméra gondoltam. Azt hiszi, mosogat valaki? Senki, rajtam kívül. – Aztán lerogyott az egyik agyonsült, piszkos várófotelbe, s maga elé meredt. – Én se nagyon.

Lábam váltogatva zavaromban, izzadt a tenyerem.

– Szóval… a mai napot…

– Így van – bólogatott a kis doktornő maga elé meredve, a száját mindig kirúzsozza, bár egyébként vallásos –, a mai napot cseszhetjük.

– Én akkor elmegyek – meghajtottam magam és csusszanó léptekkel távoztam a kórház üdezöld csarnokából, mint egy cinteremből.

Utánam szaladt. Szatyrait a földre hányta, őszibarackok gurultak az infarktusra várakozó vagy azon átesett betegek szűk csoportja elé. Megragadta a karomat a lépcsőfordulóban.

– A Sallai összekeveri a dolgokat. Ő osztja be, hogy ki jön a terhelésre. Biztos voltam, hogy nem lesz. Nem én vagyok a hibás. A Sallai. Ő a beosztó. Ő rendeli meg a talliumot, amit a vérbe kell fecskendezni. Az kimutatja a koszorúér keringését. Tökéletes. De a Sallai elcserélte a napot. Be kell írva legyen, Gy. T.

Eljöttem. Szarok a Sallaira. Még egy terhelést se lehet megcsinálni? Milyen meleg nap van. Megdöglök én terhelés nélkül is, a fene egye meg. Porosak a gesztenyefa levelei. Ennyi erővel Szegeden ünnepelhettük volna a Henrikeket. A IV. meg az V. Henriket. Halászlé a Dorozsmai vendéglőben, a Tisza-parton. Meg Mártély. Szegény J. S. is meghalt. A festő. De két képét kiállítják és ki is tüntetik talán a vásárhelyi biennálén. Dögök. Mármint az orvosok. Hogy volt az a rigmus, amit Atya kitalált, aki Pilisszántón remeteként egyetlen báránnyal járkált a kertben és a nyakában, úgy, mint Jézus Krisztus? „Ha zeng az ég, ha szíved meghasad, csak orvosokra ne bízd rá magad!” Újra jöhetek ebben a rohadt nyárban! És át se jutok a túloldalra, annyi autó sistereg előttem. Átsietek.

A szőke nő, ki később a mellemet beretválta, rohan utánam, jöjjek vissza, be vagyok írva, Sallai nem cserélte el, van tallium, rám is jut egy… a másik valami minisztériumi tisztviselő, mindegy… és ahogy ellenkezem, nem megyek én már sehova, hagyjanak, inkább leszaladok a Henrikekhez, két marcona férfi – talán elmeápoló – megragad és hurcol vissza a kórházba, fölemel hónaljamnál fogva, én meg a levegőben kalimpálok, a szív… már a futószőnyegen futok, rámkapcsolták a gépet, fulladok, verejtékezem, kapkodom a lábamat – vegye föl a ritmust! – ordít rám a kis szőke asszisztens gyöngéden –, mert eltörik a lába! Kapaszkodjon elöl a karfába! – közben a rövidnadrágos doktornőm vénát keres –, ide lesz a legjobb, a kézfejbe, fájni fog, de a karon eltűnik a húsban –, beledöf –, na, mit ugrál! Nézzen maga elé, mert ha kinéz, elszédül, elesik, eltörik a lába és cseszhetjük.

Fekszem a talliummal a véremben, föl kell tennem a két karomat a homlokomra, fölöttem óriási vigyázó korong forog végtelenül lassan, mint az égitestek. A jobb vállízületem kiszakad, annyira fáj – huszonöt percig kell így maradnia – mondja nagyon kedvesen egy matt férfi fehér ruhában –, őrjöngök, ez lehetetlen, ez a terhelés, nem bírom, egyszerűen nem bírom már a leborotvált mellemen a szőrt… nem bírom el Rákosi Mátyást a rozstáblában, senkit, senkit a történelemből, hogy a németek ötven év után a Champs-Elysées-n meneteltek kétszázan, ők, akik lerohanták Franciaországot, nem bírom el, hogy a lányok nem csókolják meg az arcomat –, igen, anyám is mindig figyelmeztetett „majd megcsókolnál, ha nem leszek” –, otthon a rákosfalvi templomban föl volt írva a szegényes oltár alatt, hogy „jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradtak és terhelve vagytok és én megenyhítlek titeket”, nem tudom az értelmét a világnak, nem tudok mit mondani a repülőtér betonján, ha leszállok Szibériából, Tokióból a lányaimnak, nem értek semmit, csak cipeltem, csak futottam, csak terhelve voltam, de fogalmam sincs, miért vagyok a világon, ez lehetetlen, kifacsarodik a karom, bursitisem volt nekem kérem 1981-ben, még sebességet sem tudtam váltani, író–olvasó találkozóra kellett mennem Balatonfüredre – végigcsináltam – mindig is –, aztán az őrületes fájdalomban Csáki Laci beleszúrt egy akupunktúrát, azóta se jött elő a baj, de így kifacsarodva annyira fáj – „jól érzi magát, Gyurkovics úr?” – kedves a hang, nem gorombíthatom le, fekszem kiterítve, fölfeszítve, görcsöl a bal kezem még egy darabig.

Vízszint. Nagyon lassan forog a gép fölöttem. Már. Mit már? Anyám mindig azt mondta, majd bánni fogod, hogy nem csókoltál meg…

A reménytelen kalifa

A messzeségben, a híres kövekből rakott városban, aranykerítéssel körülvett palotában élt egy reménytelen kalifa. Gazdag ember volt, gazdag város ura, gazdag vidék birtokosa – palotája csupa arany volt, az asztalok, székek is aranyból voltak, a falak aranylemezekkel voltak beborítva, az ablakok kereteit aranyrudakból csinálták, arany mosogatóedényekben mosták el a palota konyhájában a csengő arany tányérokat. De a kalifa mégsem volt boldog – inkább boldogtalan. Magas, szikár termetét lehulló aranying borította, dús fekete haja csillogott a napban. Fekete ember volt a kalifa, tetőtől-talpig fekete – egyetlen fehér folt rejtőzött csak rajta – füle hátsó porcogóján. Senki se látta ezt a pontot, neki is csak a dajkája mesélte el, amikor haldoklott, magához hívatta a kalifát és azt mondta: „Fekete vagy, fekete vagy, de van egy fehér pont rajtad, a füled hátsó oldalán… Arról ismernek meg téged, az a te jeled.” Nagy volt már a kalifa, de erre a mondásra csak könnybe lábadt a szeme, meg azért is persze, hogy dajkáját elvesztette.

A nagy pompában, gazdagságban súlyosan teltek a napok. A kalifa nyomorultnak és elhagyatottnak érezte magát – valahogy mindenki megtartotta vele szemben a kellő távolságot, és ő messze érezte magát az emberektől. Barátai, társasága próbálta őt felvidítani, nem sikerült. Aranyhangszereken játszottak délutánonként a selymes hajú lányok a palotában, de a kalifa egy vékony, hosszú ablakban ült és a lenyugvó napot figyelte. Szomorú volt, a hangszereknek felé se nézett, oda se fordult. A város lakói látták a kalifát a magas, hosszúkás ablakban és látták, hogy szomorú. Alig mertek odanézni, a fekete fő mozdulatlanul maradt az üvegablak mögött. A boltosok visszahúzódtak boltjuk mélyére s tanakodtak, milyen ajándékkal lehetne fölvidítani a nagyurat, különleges nagy kolbászokat töltöttek meg piros hússal, szív alakú kenyeret sütöttek neki, vérszínű, sűrű málnaszörpöt készítettek és diópálinkát csöppentettek hozzá – semmi se használt, a kalifa megköszönte az ajándékokat és félrefordította szomorú fekete fejét. Olyan járművet eszkábáltak neki, ami magától gördült tovább, apró kerekeket nagyobbak hajtottak, még az útkanyarokat is maga vette ez a kocsi, az ajtaján aranycímer volt a kalifa képmásával, ő egyszer beleült a szerkentyűbe, elgurult a város végén lévő stadionig, ahol a kakaskirály élt, megnézte a fácánok ünnepélyét és többet nem használta a kocsiját.

Aranybaltát, aranynyilat küldtek neki a fegyverkovácsok, fülelő ládát, mely hangra nyílt, hangra csukódott, sétabotot, amit nem kellett fogni s vele ment a fasorokon, álommondó kis könyvecskét kék kínai bársonyba követve, szőlőt, babot, mákostésztát, amin alig volt már mák, mert azt nem szerette, csak a színezés kedvéért – a kalifa szomorú maradt, kedvesen fogadta a sok ajándékot, de nehezen sóhajtozott, ült csak a hosszú ablakában és bámulta a lenyugvó napot.

Kedvtelésére mindent kitaláltak – egyszer aztán nyílversenyt rendeztek a palota udvarában. A nyílverseny abból állott, hogy sok nyulat fogtak össze s az udvar bal oldalán lévő pinceajtó mögött gyűjtötték össze őket. Megkérték a kalifa öccsét, Alit, játsszon versenyt a bátyjával, mindenki egyforma nyíllal versenyez, egyforma távolból, egyforma fejsapkával a fején, egyforma szívekkel kivarrt zubbonykában. Föl is álltak a versenyzők, a kalifa meg is örült hamarjában az ötletnek és a szolgák, udvarosok kinyitották maguk előtt az udvar déli végében fekvő alagsori kijáratot. A nyulak zsákba voltak zárva s onnan eresztették őket ötösével szabadon, összesen kettőszázat, akik aztán átszaladtak a hosszú udvar másik végébe keresztben, míg a versenyzők nyilaztak rájuk. Egyforma nyíl feszült a kezükben arany nyílvesszőkkel, aranyhúron, csak annyi volt a különbség, hogy Ali nyilának vége piros volt, a kalifáé fekete. Röpültek a nyilak, a nyulak – potyogtak a nyílvesszők, hullottak a nyulacskák. Ó, Istenem, szegény nyulak. Kár volt értük. A verseny folyt, dübörögtek az udvar végében becsapódó nyílvesszők, aranyrudacskák szálltak a levegőben, ssss – ssss – ssss – kihallatszott egészen a város széléig a verseny zaja, az emberek reménykedve füleltek az ablakokban, a boltok bejáratából, a kapualjakban. Vége lett a versenynek, a kalifa kipirult arccal várta az eredményt, lábhoz eresztett nyíllal, fekete fejét kicsit megemelve. Összeszámlálták a találatokat, a szegény nyulacskákat, az arany nyílvesszőket – 22 fekete végű arany nyílvesszőt találtak és 23 pirosat, 22 nyulacskát pusztított el a kalifa és 23-at az öccse. Meg kell mondani, hogy kétszer nagyon aprócskának találta az elé futó nyulat a kalifa s inkább a levegőbe lőtt. Mégis elkeseredett ezen a nyílversenyen, hogy neki semmi nem sikerül s bánatosan átölelte az öccsét, megköszönte neki a fegyverbarátságot és fölvonult a palotájába, a hosszú ablakba ült késő napestig, bámulva az eget, a semmit.

A kis nyúltetemek ott feküdtek az udvaron. A lemenő nap megvilágította finom szőrüket, hogy a távoli madarak is láthatták a selymes állatkákat. Aztán lement a nap.

A kalifa csak ült a hosszúkás ablakban az ablak szélén, az ablak aranyrámájának támasztva fekete fejét. Talán még gazdagabb volt, mint annak előtte, távoli tartományaiból még több aranyat hoztak neki, mint eddig, de ő csüggedt maradt, reménytelen. Az arany már a szobákban volt fölhalmozva, a szekrényekben aranykorongok álltak, az ágy alatt aranyrudak sorakoztak, a fal mellett is aranypolcokat helyeztek el, aranyfüggönyök lógtak a hosszú, magas ablakokon. A kalifa nézte a sok aranyat, csillogtak, ragyogtak, de ő elfordította tőlük a szemét és csüggedt maradt, szomorú.

Ahogy egyik nap a végtelen napot figyelte, a város bal oldalán fölbukkant egy madár. Gyönyörű madár volt. Piros madár. Kitárt szárnnyal röpült, a tolla ragyogott a napban, nagy vörös lebegéssel verte lassan a levegőt. Alul finom, rózsaszínű volt a szárnya, csodálatosan bíbor pihék borították a nyakát. Áthúzott a város fölött s mintha egyenesen a végtelen szívét célozta volna meg, áthaladt a kalifa udvara fölött, ott keringett-keresett, majd elhúzott a bukó nap felé. Lázba jött a kalifa. Milyen madár? Hol a madár? Szolgáit szólította, kérdezte, hol a madár? Mondták, ők is látták a madarat, gyönyörű volt. Elszállt. Várni kell.

Másnap a kalifa ugyancsak korán kelt, hogy az ablakba ülhessen. Hamar elterjedt a híre, hogy a nagyúr a madarat várja. Jön-e már, jön-e még? A város lakói is félbehagyták munkájukat, lesték a kalifa ablakát, aki az eget kémlelte, figyelték arcvonásait, derül-e, látja-e a madarat? A boltosok a kapuikban álltak, összefonták karjukat, úgy bólintottak az arra járóknak, igen, most jön a madár. Várunk.

Hosszú nap telt el, a kalifa nem evett, nem ivott, leste az eget. Alkonyóratájt a város bal oldalán bukkant föl a hatalmas madár. Piros szárnyát az égre tárta, közeledett. Alul rózsaszínű volt a szárnytolla, fölül bíborvörös, nyakát gyönyörű rőt pihék borították. A palota felé húzott, ott körözött kettőt és elszállt, mintha a földön keresett volna valamit, aztán a végtelen szívét célozta.

Lázban volt a város, a boltosok, az asszonyok, a kalifa. Beszólította kedvenc embereit, tanácsadásra, megbeszélésre, egész éjszaka folyt a vita, tanakodás, míg végül Madarász Zoli főerdészben egyeztek meg az urak – hivassák elé, mit tud tenni.

A kalifa elő is szólította erdeje mélyéről a kis termetű madarászmestert, előadatta a tervét, mely egyhangúlag így szólt: „Meg kell fogni a madarat. A nagy piros madarat.” Hogy vállalja-e?

Madarász Zoli két óra gondolkodást kért.

Lázban égett a város, senki nem tért nyugovóra. Éjfél után háromkor nyilatkozott: Megfogja a madarat. Terve: egy verem, mély, nagy verem, amekkorába belefér a piros madár. A verem alján nyulacskákat helyeznek el, lelőve. Ha a madár rászáll a hurokra, be tud férkőzni köztük a mélybe, a nyulakhoz, de kifele nem tud törni. Ennyi volt a terve.

Elfogadták. Megparancsolta, hogy nyolcszor nyolc méteres gödröt ássanak a kalifa udvarán, ötméteres mélységben. Ha reggelig meglesz, vállalkozik a madárfogásra.

Hajnali hat órát kongatott a kalifa palotájának a tornya, amikor a rengeteg munkás megtörölte a homlokát. A földet egészen átáztatta körülöttük a verejték, az izmaik megnyúltak, szemük égett, mint a vörös kő. A juhistállókban kétezer bárányt kaszaboltak le, hogy elegendő bélhúrhoz jussanak. Madarász Zoli hajnalra megkapta a temérdek húrt, amit szorosan kifeszített a verem fölé, mint valami finom óriás hálót. A verem egyik oldala a pincesorba nyílt, onnan vágtak ajtót a fogdmeglegények. Verejtékezett az egész város. Le nem hajtotta nyugovóra senki a fejét. Jöjjön a madár!

Sok idő telt el. A nap utolsót billent a város fölött a végtelen égen. A kalifa hosszú ablakában ült. Bal oldalon, méltóságteljes, óriás szárnycsapással jelent meg a piros madár. Égett a szeme. Alul a szárnyán rózsaszínű volt a toll, a másik felületen égő-rőt. A nyakán bíbor pihék lebegtek a szélben. Közeledett. A kalifa udvara csöndes volt, a város moccanatlan. A két kis nyulacska árván hevert a gödör mélyén. A hatalmas madár a kalifa felé közeledett. Egyenesen az üvegablakhoz röpült, mintha be akarná törni. Óriási volt, piros szárnyával az égen függött, mint egy nagy címer. Aztán meglebbent és az udvar felé szállt. Meglátta a lenyugvó napban az elejtett állatokat. Lassított, keringett, majd óvatosan a hurokra lebbent. Megállt, imbolygott, körülnézett, királyi fejét forgatta, a város asszonyai lélegzetvisszafojtva figyelték, a boltosok szörnyülködve nézték, mi lesz. Akkor belefúrta fejét a kifeszített húrok közé és lebukott a verembe. Borzalmas küzdelem kezdődött. Madarász Zoli 11 emberrel verekedett a nagy madár ellen. Az fölrepült, kitárta szárnyát és ki akart törni a húrokon keresztül, de azok megfeszülve visszafogták. Lezuhant. Rárohantak. Újra föltört. Ez így ment késő estig, míg borzalmas erővel, kötelekkel, pányvákkal, hurokkal le tudták fogni a vergődő óriás madarat. Szétfutott a hír a városban, megvan a gyönyörű piros madár. Örömujjongásban vonultak az emberek, kovácsmesterek, ősz hajú asszonyok, mezítlábas gyerekek a palotához. Nagy-hatalmas hintóba ültették a madarat, hogy föl tudjanak kocsikázni vele a kalifa lakosztályához. Ketten fogták a szárnyát, ketten fogták a karmát, ketten a nyakát, ketten a testét. Úgy ült ott mereven a hintóban. Így emelték a kalifa bejárati ajtajához, a trónterembe. A kalifa a trónon ült aranysapkával a fején, a helyiségben körben aranyrudak voltak föltornyosulva. Várta a madarat. Hozták, fogták. Emelték. Kinyitották az ajtókat s a kalifa elé vitték. A kalifa döbbenve nézett rá. Egy kivénhedt szürke sas volt. Meggémberedett tagokkal állt előtte, tolla foszlott volt, vacak volt az egész. Lábai csontosak, vének, két körme lekopott, nehezen lélegzett. Nyúzott, szürke madár volt, esetlen, öreg szemében könny ült. Nyakán piszkos pihék, tollcsonkok meredtek. A kalifa sírt. Intett, nyissák ki az ablakot, röpüljön a madár. Kitárták az összes ablakot, elengedték az öreg, nyúzott állatot. Vergődött, alig tudott kirepülni.

Elszomorodott az egész város, a széphajú asszonyok, az öreg kovácsfiúk, a nagykezű boltosok, maga a kalifa. Még a nap is becsapta őt, félrevezeti – gondolta – az ég is csak bolondozik vele – pirosra festi a madarat, lángoló színekbe öltözteti a semmiséget. A város lakói nem is mertek fölnézni a kalifa ablakába, lesunyták a fejüket a boltosok, a járókelők meg surranva léptek a királyi palota mellett, nem néztek föl, mert úgy érezték, reménykedésükkel ők is becsapták a kalifát. A macskák is elcsöndesedtek, az asszonyok levették saruikat, hogy ne zavarják a reménytelen kalifát járkálásuk zajával.

Az öreg madár fújtatva szállt, messze, rémülten. Hajnalig szállt, verdesett, pusztákon, síkságokon, hegyek között. Egy pásztorlányka látta meg. Gyönyörűnek látta. Csodálatosnak. Ahogy a hajnali nap rásütött, olyan volt, mint egy piros címer. A nyak pihéi bíborszínűek voltak, a szárnya tolla vörös, alul rózsaszínben játszott a kitárt szárny. Egészen beleszédült a pásztorlány a látványba, ebbe a csodálatos madárba. Az a levegőt emelte, már alant szállt és elhúzott mellette, messzire. Honnan jöhetett ez a madár? Ilyen gyönyörű, piros madár? Mindig aranyvárosokat képzelt maga elé, piros madarakat, nagy ablakokat. Ez a madár nem az aranyvárosból jött, ahová ő hosszú éjjeleken vágyakozott, párnája oldalán fektetve szép fejét? Elindult a lány. A levegő áramlását követte, amit a nagy madár vert szárnyaival. Az égi utat úgy érezte az arcán, mint más talpával a földit. A madár levegőútján haladt visszafelé, amíg föltünedeztek a város aranytornyai. Elszorult a pásztorlány szíve. Mért viszi őt ez a madárút az aranyvárosba? Mennyit vágyakozott, párnáján fektetve szép fejét, könnyekkel szemében ebbe a városba. Ó, itt minden csupa arany. A boltosok ablakaiban aranyszálból szőtt finom piros lábalávalókat látott. Egészen beleszédült ebbe a városba. De csak ment-ment a nagy madár levegőútján, egész a palotáig. Itt fogta el csak igazi rémület. Csak nem ide vezeti a madár, a napmadár? Szikrázott a palota az aranytól, hogy szinte vissza kellett húzódzkodni a ragyogástól. Az ablakok lángoltak a nap aranyában, a függönyök súlyosan lebegtek az ablakokban, a kerítésen aranygombok égtek, villogtak. S akkor meglátta a kalifát. Szomorú, fekete fejével ült a hosszú ablakban, nézte az eget, a semmit. Hosszan ült ott, majd fölállt és elfordult. A mögötte lévő tükör csillanásában a pásztorlány egy fehér foltot pillantott meg egyetlen másodpercre, mégis úgy érezte, megismerte ezt az embert. Megdobogott a szíve. Kérte, vezessék a nagyúr elé. Ki ő, mi ő? – kérdezték. – A madár lánya vagyok, a madár vezetett ide. A nap lánya vagyok, a nap vezetett ide.

Az őrök elsiettek urukhoz. A kalifa várt rá.

– Mi dolgod velem, leány? – kérdezte keményen.

– Ismerlek téged – felelte az, s mezítláb állt a gyönyörű, hideg köveken. – Egy madár útján jöttem el hozzád. Napmadár volt.

– Honnan ismernél? Egy vagyok a kalifák közül, egy az emberek közül, ugyanolyan kalifa, ugyanolyan ember.

– Nem. Neked is van egy ismertetőjeled, tudom. Te vagy a fehér foltos fülű kalifa. Fekete vagy, de van egyetlen fehér pötty rajtad, olyan kicsi csak, mint egy katicabogár, a füled hátsó oldalán.

Megrepesett a kalifa szíve. Nézte ezt a gyönyörű lányt. Beleszeretett. Mert fölismerte őt. A lakodalmon ezrek ültek. Ünnepelték a lányt, a napleányt, az aranykalifát, s a reményt, mely sose hagyhatja el az emberek szívét.