A dobos

– A dobost szeretem. Ahogy mozog. Nem tudok rágondolni se, rosszul leszek. Alig sepri a fémvesszővel a dobot. Milyen mozgás! Szinte kavarog, vonaglik, ó, de kedves. Mért vagyok én itt? Csak a dobosért. Kellene nekem ez a fénymázas eszpresszó, cirádás csempéivel? Ez a Hubertus? Ez az olajos édesség? De ő, mint egy olasz. Nyelvét is kidugja néha. Nem igaz. Elszédülök.

Sári ütemesen mozgatta a lábfejét. Hátulpántos cipő volt rajta, kockaharisnya, ómódi ingblúz, kabátka. Falusi szemében elernyedés volt, végtelen odaadás. Követte a párnás sámlin ülő gombóc-alak mozgását. Az szinte vonaglott. Fejét csavarta, oldalt dőlt, rezgett, fémlegyezőivel simogatta a dobok és a kislány testét. Slágerek mentek, néha faütőt is használt.

– Anyu, gondolj rám erősen, hogy helyrejöjjek. Elfáradok a dobos keresésében. Csak leng előttem, mint egy tigris, majom, fehér atlétatrikója átvilágít, mint egy hurok, a nyloningen. Szeretem a dobost. Szeretem ezt a presszót is, mindent. A szerszámok körül. Hangszóró, huzalok, berezeg a hang – ez a túlvilág, ez a város veleje. Gyöngyház dobok. Cintányérok. Halleluja. Régen voltam templomban. A kóruson ha álltam, rezgett alattam a padló a harangozáskor. A pap feje látszott lenn, fején kis kör. Fölzengett a vegyeskar. Anyu, a dobos más ember, mint a többi, el kell hinned. Senki se hasonlít rá az otthoniak közül. Azok csak bambán néztek, hajukat kiszárította a nagy nap, lenszőkék voltak. Ez a dobos fekete. Göndör haja van.

Két másik nő is ült a dobos előtt. Egy sötétzöld pulóveres, nagy ajkú, két szeme egész közel volt egymáshoz. Halántéka a nyitott zongora széléhez ért. Csak néha nézett a dobosra, mosolyogtak. Mellette egy hegyes orrú, csúnya lány ült, cigarettázott, kanárisárga narancslét ivott jeges pohárból, ő is a dobost nézte. A dobos fönn ült a sámlin, ami egy összehajtott perzsaszőnyeggel volt letakarva. Hátsó zsebébe nagy fésű volt dugva, meg a vastag pénztárca is kidudorította. Kedvesen az ősz hajú zongoristához hajolt, átcsevegett, és rázta magát, mintha belső vicc tartaná benne a mozgást.

– Ha látnád, anyu, ezt a dobost, te is szeretnéd. Olajos szemei vannak, alig néz rám. Simogatja a dobok testét, a fémlemezekre pöccint, ismered ezt a számot, anyu? Te hogy éltél? Volt apa előtt valakid? Miket is gondolok! Csakhogy én… én nem tudok a dobos nélkül élni. Azt mondják, felesége van, gyerekei. Nem kérdezem. Ő tudja. Anyu, a dobos teste vaskos, talán kövérnek is találnád, de lángol az egész ember. Nézd! Homloka összegyűrődik, egész testével játszik, lebeg, szinte lovagol a széken.

Leállt a zene. A dobos mondott még valamit a zongoristának, aztán leperdült az emelvényről. Biccentett Sárinak – aki odavetette: „Nem érek most rá…” De a dobos nem is sietett hozzá. Elment a pult mellett, a hátsó ajtó felé. Sári türelmetlen volt, fizetett. A cetlire írni kezdett, sötétpiros, fényes tollal. „Ha nem kellek, mondd meg. Itt ülök, szemben veled fél órája, a nyelved is alig dugtad ki, röpkén, egyszer. Nem érek most rá, mert… – mit írjak – az unokabátyám jött föl…” Eddig jutott. A dobos jött vissza. Odasúgta: „Szevasz.”

– Torkomba szaladt a szívem. Fölült megint. Leng, himbálózik. Jaj, csak ezt ne játszanák, belehalok. Anyu, te is voltál így? Mesélted egyszer, hogy egy fodrász akart udvarolni, aztán legyintettél. Az egész ember mozog. Nem tökéletes? Ez a szám. Ez a zene. Elmegyek. Nem várhatok itt szégyenszemre, amíg ideül.

A dobos csípőjét is mozgatta, vállát rángatta, harmonikázott a teste. A két nőhöz beszélt, nem lehetett érteni. A csúnya örült, az asztal alatt szoknyájába törülte izzadt tenyerét. Aztán a dobos Sárinak is odadobta: „Majd a szünetben.” Szünetben.

– Szünetig meghalok. Nézzétek a szemét, a barnaságot. Ilyen dobos nincs a világon. Ilyen ragyogó. Itt a cetli. Fölmutatom neki. Elmegyek. Hogy itt hagyom a cetlit az asztalon. Nem tudok elmenni. Jaj. Várok még talán. Apa hogy óvott. Most már mindegy. Nem tudom, hogy is van. Holnap megint elmennek Béla bácsiék, délután kettőre jöhetne. Jaj.

A zene nagy pendüléssel véget ért. A dobos az asztalhoz ült. Handabandázott két percre, Sári a cetlit apró darabokra tépte, nem kell. Minden jó, csak a dobos legyen a világon. Dezső.

– Azt mondja, holnap nem tud jönni. Hát mit csinál? Erős dobostest. Izmos, zömök. Mit csinál? Elmegyek. Még azt akartam mondani…

A zene sejtelmesen súrolta a dobok testét. A dobos viháncolt. Átnevetett a két lányhoz, föléjük hajolt. Azok andalodtak. Az ősz hajú zongoristával egy idősebb, vörös, rutinos asszony beszélgetett. Nem voltak ezek kurvák, egyáltalán. „Á, te vagy?” – mondta a dobos, és leugrott az emelvényről, egy szomszéd dobos jött be. Sári türelmetlenül várt. A két dobos beszélgetett, ütőkről, dobtestről. Aztán még egy dobos jött be a Muskátliból, elegáns, sötétzöld bársonyöltönyben. Bólogattak, beszélgettek, mint a diplomaták. Egyikük hátravetette a fejét, úgy nevetett, egész villogó fehér felső fogsora kilátszott. Most inkább kannibáloknak látszottak. Álltak a dobosok. Nézték Sárit, mint egy menyétet. Mind a hárman nézték. Hanyag testtartással álltak, és nézték egykedvűen Sárit, mint a pokolban. Bólogattak, mérlegeltek. Számítgattak – mikor kerül rájuk a sor. Első lesz a zömök, bejárat, két hónap, aztán ők is sorra kerülhetnek, minden különösebb nehézség nélkül. Nézték az ómódi ingblúzba bújtatott lánytestet, futólag, de nagy szakértelemmel. Higgadt dobosok, kézművészek. Sári úgy érezte, csak dobosokból áll a világ. Elegáns, finom kezű, laza testtartású dobosokból. Mosolyukra torz vonás rakódott, a zene zene nélkül is ott vibrált a testükben. Aztán a zömök odahozta az egyik faütőt. Csak a pincér hangját lehetett hallani, többször elkiáltotta: „Négyszáz schilling?” Ez hallatszott a zajban. Sári csak sandított a dobosokra, torkában vert a szíve.

– Ha nem jön ide, nem beszélek vele többé.

A két dobos aztán karba font kézzel állt, a zömököt figyelték, aki fölszaladt újra játszani. Imbolygott. Kidugta a nyelvét, Sári megint mindent megbocsátott. Kontyát kicsit megigazította, lengette a lábát. Ez a ritmus – ilyen nincs sehol. A gyárban se, de falun egyáltalán. A nyaka megmerevedett, lüktetett.

– Anyu – otthon állt a tükör előtt ziláltan Sári, mélyet lélegezve. Levelet írt haza: Nem tudok hazamenni Pista temetésére, nem engednek a gyárból. Itt kell maradnom a városban. Apa ne haragudjon, ne féltsen. Nagyon sajnálom. – Becsukta a borítékot. Aztán állt, lábizmai remegtek, csönd volt a lakásban. Várt.