Suszter

A sárga műhelyben senki sem volt, cipők halmozódtak, mint egy raktárban, elhasznált, agyontaposott cipők. Alacsony pult mögött kis szék állt, azon ült, mintha guggolna, a suszter. A műhelyt két részre osztotta a polchoz erősített tarka kendő; hátul ágy tornyosult, összealudt dunyhával. A dunyhára azért oda volt vetve egy csipkés, szakadt terítő, mely lyukacsosan takarta az ágyneműt. Az egész helyiség alig pár négyzetméter, két lépcsőn kellett lemenni. A kalapácsok és szögek szabályos mesteri rendetlenségben hevertek, egy suszterájban sose lehet rend. Nyilván semmi szisztémát nem lehet belevinni a szerszámok letételébe és fölvételébe, annál sokkal magától értetődőbb itt a munka, sokkal szenvedélyesebb. A cipők végeredményben konkrét emberi tárgyak, végtelen közelségben élnek az emberhez, csaknem azonosak velük, mindenesetre baráti tárgyak, melyekhez nem illik semmi ridegség, közöny. Együttérzően kell valahogy javítani a cipőket, különben munka lesz az egész, és a fene se csinálja. Sok cipő, sok ember, végeredményben emberi sors, hiszen ezeken mennek az emberek szerelembe, pincébe, utaznak, fűre lépnek, kézbe veszik őket, ismeretlen utakra tévednek, melyek olyan helyekre vezetik őket, ahonnan nem lehet az eredeti útra visszakanyarodni. Minden cipőben aranytallér van, mely elárulja s megváltja az ember sorsát, tulajdonosa életét. Egy aranytallér, talán nem is több, de azon vásárolta az az ember az ő liszteszsákját, házát, pecsenyéjét, díszköntösét, ceruzáját. A bélés alatt van. A finom, többnyire puha fehér drága bőr alá van ragasztva, láthatatlanul vékony aranytallér, mely olyan, mint a nap, olyan, mint a hold. Bearanyozza az emberek talpát, világító kis vörös bélyeget süt a lányok selyembőrébe és a megfáradt emberekébe, a gyerekek handabanda lemezvékony csontocskáiba. Az a sors az ember sorsa, meg lehet ismerni egy tallérról, mit az angyal tett az ember cipőjébe, hogy hordja, s vegyen rajta, amit tud. Ez az ellenérték. Ellenértéke a villamosnak, a selyemnek, zafírnak, életlehetőségnek, nem is kell fizetni, csak benne legyen a cipőben. Váltságdíja a fák arany hangulatának, találkozások párájának, mikor fekete ködben úszik a hajó, a parton világos az este. Menlevele az embereknek, hogy jut nekik sajt, kézelő, szőlő, papiros a füzetben, élhetnek, mehetnek, lehetnek. Vagyonuk van, egyéniségük vagyona, kis vagyon, de minden az övék, fokozatosan meg lehet venni rajta a napi zsömlét, a pántlikát, a vékony kerekű biciklit, a kerítést, a maga kemény vasrácsaival, Heidekker benyomatával, meg lehet venni rajta az egész fölvonulási terepet, az ablakok fényét, a tájat, az országot. Kis vagyon ez? Kis vagyonnak lehet mondani ezt, ami ilyen sok mindent hoz vagy hozhat? Melynek kamata a napok szüksége, százaléka a szív minden gondja? Nem kis vagyon ez.

Aki ismeri a környék cipőit, többet tud, mint a polgármester. Mindenkiről tudja az aranytallér összegét, nagyságát, vastagságát, tulajdonképpen mindent tud. Csak kicsit fel kell hajtani a bélést, óvatosan föl kell szedni a cikcakkosan vágott, puha bőrlemezt a talp belső felszínéről, a sorok cikkelye mentén, nagyon vékony késsel, baráti kézzel, fölmelengetni kicsit a bőrt mindenütt. Föl kell emelni a régi bélést, szét kell szedni csak azt az egyszerű, egybetapasztott szerkezetet, mely összefogja a láb lenyomatát, mely olyan, mint a térkép, a szögek és kis ragasztódarabok dudorai és a sima réteg között.

Horvát visszajött, lelépte a maga két lépcsőjét, és maga elé tartotta kis kék kétemeletes csajkáját, azt hozta át a fatelep melletti vendéglőből. Az egész lábas ha félliteres volt. A leves mindig idegenül mozgott benne, sose olyan meghitten, mint a tányér fehérjén. De tányért nem használt, régen nem használt, minden eszköze bádog és vas, kalapács és szög volt, még a sótartó is bádog volt, de nem is szokta használni. Megette hát az alumínium kanállal a levest, melyben apró, kemény kis tészták úsztak meg sárgarépa, a szokásos csontleves volt ez, minden hétfőn; aztán a lila füstölt hús, agyonfőzve, mint a rák, de sós, erős ízű a mellé löttyintett babbal. Ezt ette meg. Horvát magas, hajlott ember volt, nem gondolt már az ifjúságra, mely úgy húzott el mellette, mint füzesben a madár a lecsüngő ágaknak ütődve. Minden harmadik nap ha rászánta magát a borotválkozásra, s egyszer-egyszer átment a szomszéd borbélyhoz, hogy kölcsönös hallgatás mellett levágassa a haját. Nem szokott beszélni, régi özvegy ember volt, vasárnap is dolgozott, a sétafikáló polgárok ijedten néztek be a műhelyébe, ahol kevés bor állt az asztalon, egy rádió szólt, és a „Szőrös” dolgozott. Nem is tudott meglenni munka nélkül. Összeszorította a száját, és egyenletesen dolgozott, nem is volt más passziója. Látszólag meg se figyelte azokat, akik átadtak neki egy-egy cipőt javítani, mert nem érdekelte az ember, csak a lábbeli.

Szerelme nyolc évvel ezelőtt kezdődött, már senkije se volt akkor régen, és nemigen ment ki a műhelyből, csak vasárnap este hat felé, hogy megnézze, isznak-e a rigók a parkban a tócsákból. Ez valami különös jel volt számára, valami figyelmeztetés, valami intés, hogy jó a víz, az ég, amelyből a víz hullott, a rigócskák hitelesítették a tócsákat, a vizet, a világmindenséget. Ezt szerette nézni, szinte kényszer hatása alatt ment vizsgálódni a parkba, rövid negyedórára, nem is mondta senkinek megfigyeléseit, hogy isznak-e a rigók. Régen figyelte őket, régen kapott rá erre a játékra; hogy a felesége meghalt, akkor nagyon szenvedett, és nem tudott megnyugodni a sorsában. Szidta az eget, a földet, a vizeket, hánytorgott a lelke, mert szenvedett, mint a kutya, és nem lelt vigasztalásra. Akkor látta meg a rigókat, s egyszeriben megvigasztalódott, hogy olyan bátran isznak ezek a fekete madarak. Ezek a gyászmadarak, mert bármilyen kedvesek és kecsesek voltak is, mindig szomorúaknak érezte őket, mint valahogy a gyász kis paripáit, akik csak szenvednek, akárhogy is énekelnek. Megszokta, hogy nézze ezeket az állatokat, általában az volt az ő élettempója, hogy a legnagyobb ellenállás után egyszeriben beleszokott egy mozdulatba, egy örömbe, egy szerelembe, egy munkába, és nem tágított többé. Ütötte-verte a szögeket, a cipőket, és megszokta a madarakat. Megszokta, hogy úgy van az élet, ahogy van, másként nem lehet. De nem tört bele ebbe, sőt, költészetté alakult benne a cipő, a szög, a rigók története; és egyhangúsága dallamos volt, mint a harangszó. Ütésekből állt, de zene lett belőle.

Szerelme is így kerekedett, ott a parkban, túl a gyász lesújtott évein; az ismeretlen asszony egy másik városrészben lakott, messze, de idejött vasárnap a parkba, és jóba lettek, Horvát megszokta ezt a szerelmet, sokszor marasztotta magánál ezt a kedves, negyvenes asszonyt, aki ilyenkor csak kora reggel tűnt tovább a köd kanyaraiban. Hogy ez az asszony kit szeretett, sose lehetett tudni, mondják, volt egy másik szerelme is, akivel állítólag összeszűrte a levet. Nem lehetett tudni, gyakran voltak hármasban, igaz, hogy Horvát fizetett mindent, de jól bánt vele az asszony, mosott is rá, és a szemén az látszott, hogy szereti. Gyakran ült a sötétes lámpa mellett varrogatva este tizenegykor is a kalapáló suszter mellett, aki nem gondolt a rigókra, melyek a gyász madarai voltak, már el is felejtette, hogy kik ellenőrzik az égi vizet. Rádió szólt, de csak ha zene volt benne, ha beszédre fordult a dolog, az asszony már tudta, hogy át kell csavarni egy másik állomásra, vagy lezárni. A nagy pléhajtók mögött félelmetes volt a két ember a maga elhanyagolt külsejével, a „Szőrös” meg a „felesége”. Nem is figyelte meg senki, lefeküdtek-e, pihentek-e, olyan későig dolgoztak s voltak a műhely látható részén.

Az asszony az aranyakat akarta. Miért, miért nem, valami titkot, varázserőt sejtett a piszkos mesterben, a cipőkben, talán a dobozokban is, a sámfák olyan különöseknek tetszettek neki, mint a lábak. Sose használt, öt-hat darabban széthullott sámfák is hevertek a polc aljában számolatlanul, s az asszony olyan bizonytalanul nézett rájuk, mintha levágott vagy összetört emberi lábak és sarkak lettek volna, világítottak a maguk fehérségében. A szerelem minden titok kulcsa. Föltárja azokat a rejtekeket is, melyek másként sose nyílnának. Az asszony is ilyenformán érezhetett rá a lábbelik titkára, vagy isten tudja, hogyan. Talán varázslónak tartotta Horvátot, talán krőzusnak, talán szerette.

– Vedd ki az aranytallért, János – mondta aztán egyszer, mikor éjjel dolgoztak, ő valami kesztyűt kötött, a férfi kalapált. János nem felelt.

Sok idő telt el, egészen megvirradt, mire ágyba kerültek, és átölelték egymást, két idős szerető, mint a fáradt indák. Sokáig nem hozta szóba aztán az asszony a dolgot. Mi sem változott körülöttük, se brokát, se selyem. A vállán kiszakadt kabátot hordta János, átmentek a parkon, bort hoztak, és csöndesen vagy komoran ittak a csatos üvegből meg bádogpoharakból. Egy reggel mondta neki megint az asszony, mikor ketten feküdtek a durva deszkából összetákolt ágyon, a nagy dunyha alatt.

– Nem akarod? – kérdezte, hogy előbbre jusson, dűlőre vigye az ügyet. A férfi fölnézett a mennyezetre, mely elég közel volt hozzá, és a fejét ingatta.

– Muszáj. Drága ember, már olyan régen élek veled, és semmit sem kértem. Még a szívedet sem. Egy kendőt, egy játékot, egy cipőt sem. Ezt az egyet kérem, Jánoskám, öreg Jánoskám, vén teve, drága lajhárom. Olyan kedves vagy, és én olyan hozzád tartozó. Nem élünk-e réges-régen együtt, nem vagyok-e a feleséged szinte? Jóformán több, szebb, fontosabb, mint a feleség, mert mégis a szeretőd vagyok, és veled is lakom, és hajfodromba kap a szél ma is, ha kilépek az utcára. Tedd meg nekem János. Csak játék, semmi más, csak pörgetni akarom, csak kézbe fogni, á, semmi az egész, csak tudni róla, kicsit megnézem, talán vissza is adom mindegyiket. – Elhallgatott, és behunyt szemmel feküdt a szőrös test mellett, s átölelte. Hosszú ideig csend volt. A férfi aztán fölkelt, és elővett egy kis serpenyőt, melyben félig sült hús volt, mint a bélszín, átmelegítette a kis petróleumlángon. Az asszony idegen szemmel nézte őt.

– Tedd meg nekem, János! Csak azt a kis tallérkőt, ami a Mezőfi kisasszony cipőjében van. Valamit adj, muszáj nekem valamit adnod! – János odavitte a kis serpenyőt egy falapon, és az ágy szélén falatozva ült. Egy darabot fölszúrt a késre, és az asszonynak nyújtotta.

– Nem, nem, száradjon el a torkom, ha eszem. Azzal a késsel a bélést fejtsd föl, vedd ki az aranytallérocskát nekem, óvatosan ki-kiemelheted!

Elkeseredett János.

– Nem tehetem – ennyit nyögött csak, mert szerette az asszonyt, és megszokta, hogy vele él.

– Muszáj, János.

– Nem, nem.

– János, de nem teheted ezt! Nem teheted ezt velem! Te annyira finoman fel tudod fejteni a bőrt, és senki sem tudja meg, hogy nincs a cipőjében.

– Nem visz rá a becsület.

– Becsület, becsület. Mafla vagy. Az az igazság. – Kiugrott az ágyból, felöltözött, és elment. Persze este visszajött, semmit se szólt. Másnap azt a régi barátját is elhozta, azzal járogattak el a kocsmába borért Jánosék, egészen megkedvelték egymást, így éltek, elég csöndesen, szokott szerelemben, míg januárban az asszony megmérgezte a cipészt. Ott találták a boltban, rejtélyes mérgek feküdtek a szívén, gyomrán, meghalt, mondta mindenki, de harmadnapra sikerült őt feltámasztani az Atyának vagy a Szentléleknek, már nem is tudom, melyiküknek.

Szomorú ember lett János, a gégefője is megroncsolódott kissé, és rokkantan járt-kelt a téli estéken. Megint eszébe jutottak a rigók, akik nem szálltak el, megnézte őket egy-egy délután a hóban. Éjjelente meg a béléseket tapogatta, hogy azon keresztül érezze az igazság tallérjait, a lábak aranypénzét, a vagyont, az emberek, a környék pénzét. Mindet ismerte; volt, amelyiket föl is nyitott, kivette a vékony aranylemezt belőle, a lámpa felé tartotta, és nézte-nézte, úgy átvilágították a sugarak, egészen áttűztek rajta. Aztán visszatette a cipőbe és leragasztotta a cikcakkos bélést. Nem jelentette föl az asszonyt, mit is mondott volna a rendőrségen, kije-mije, meg nem is nagyon volt kedve bántani senkit. Egy barátja, aki esténként be-bejárt hegedülni, ha volt ideje, mert egyébként sofőr volt, és a keze is nehéz volt, azt mondta, vissza kéne fogadni azt az asszonyt, aki régen itt élt, mert jobb úgy. János elgondolkozott a cipők közt, nem akaródzott neki a dolog, de szép volt a gondolat. A hegedű, vékonyan szólt, valami téli orosz síkságról való dal volt, és nem is tudott mit gondolni, hogyan is legyen. Az egyszer biztos, hogy megszokta azt az asszonyt.

Másnap fölkerekedett, felöltözött a fekete ruhájába, és vett két vörös szegfűt a piacon Áronnénál. Rákospalotára ment ki, messze, villamoson, és megkérte az asszonyt a barna konyhaajtóban, hogy jöjjön vissza hozzá. Nem veszi ő ki a tallért, de együtt élhetnek még, a rádió meg a cipők mellett, melyekben a pénzek vannak, és vékony bélszínből süt húst vacsorára. Az asszony föl is kerekedett, esténként most is látni az imbolygó homályban ülni a férfival; az javítgatja a cipőket, ő meg köt, mos, csavarja a rádiót, amíg csak vége nem lesz a műsornak.