Szabad szombat

A lány hunyorgott a napban. Ludas Magazint tartott a kezében, abból nézett föl, aztán visszakapta a szemét a viccekre. Nézte az idétlen piros-fekete rajzokat, almakeblű fiatal asszonyka tettetett meglepetést, hogy nem emelik a fizetését egy nap után. Piri nem értette, mi van ezen nevetnivaló.

Télikabátja piszkosbarna anyagán átütött a kopás, mint valami kis szag. Három éve vette – az olcsó műprém is megkopott a nyakánál. A villamos előtte kanyarodott a remízbe, a vezető kihajolt, mintha őt nézné. Piri visszakapta a szemét, ötödször nézte az almakeblű nőt.

Ma nem megy sehová. Tanulnia kéne, majd tanul délután. A nap rásütött piros kezére, a friss levegő csípte az ujjait. A hüvelykujja mellett ki volt kaparva a bőr az idegességtől. Mindig kikaparja, akárhogyan igyekszik visszatartani magát. Hogy eltakarja, középső és mutatóujja közé fogta a sebes hüvelyket. Nézte a vicclapot, aztán az utca szürke, didergő ragyogását a februári szélben. Szél, nap, utca. Villamos.

Nem akart beülni a férfival a vendéglőbe, de hát mit csináljon? Nézte a rózsaszín, friss férfit, aki könnyed kabátban magyarázott neki a gyárban uralkodó helyzetről. A művezetőt föléje tették – pedig képzettsége nincs, csak öreg. – Öreg szaki, jó szaki, de ez nem minden – mondta a férfi.

– Nem – mondta Piri meggyőződés nélkül, hüvelykujját tenyerébe szorítva. Körmével kaparta a kis fölhasadt bőrt az ujján. Két sört ittak – nem szerette a sört. Keserű lett tőle a szája. Pilisszentivánon sem szerette a sört, minek igyak én sört, gondolta már Pilisszentivánon, nem érzem a szájam friss ízét. De a férfi csak töltött, ő is kortyolgatta.

– Én technikus vagyok – mondta a férfi. Pistát mondott a bemutatkozásnál, technikus a Pista, gondolta. – És alá vagyok beosztva. Higgye el, szombaton vagyok boldog. Csak szombaton. A gyárban nem tudok mit kezdeni, pedig jó munkaerőnek tartanak.

A söntésből sűrű füst áradt. Egy vászonruhás férfi dőlt a pultnak, többek közt, kezében a nagyfröccs kemény üvegét szorongatva. Szemezett vele, de nem kihívóan, talán csak nézte: a lány orra hegyét megcsípte a hideg; hegyes kis orr, az arca nyersen érdes volt, friss szagú bőr. Nyaka meztelenül ugrott ki a pulóverből, sálja nem volt. A söntésben sok ember dőlt az állványoknak, köztük egy fél szemét nagy ragtapasszal beborított, olajos arcú ember.

– Ilyenkor szabad az ember. Nem gondol semmire. Igaz?

– Igen – Piri hangja gyámoltalanul tört elő a mezítelen nyakból.

– Keresni akarok – mondta Pista. Haja szabályosan simult a kialakult koponyára, szép kis hullámokban rendeződött el, mereven. – De nemcsak keresni. Élni. Tenni valamit. Azért tanultam. De a művezető öregebb…

Piri fölemelte a szájához a poharat, és nyelte a keserű sört. Szép ez a fiú, nem is fiú, valódi férfi, szép. A söntésből nézte a vászonruhás, Piri önkéntelenül a nyakához emelte a kezét, kikapart hüvelykujja szabadon remegett most a piszkos levegőben. Hagyta, hogy a fiú beszéljen az üzemről, biztos beszélnie kell. Kintről beugrott egy-egy szó – Albert, a Köztisztasági Hivatal is tehetne valamit, ne haragudj, én állva akarok meghalni, mért épp Szekeres a műhelyfőnök, mért?

Pirinek a kisöccse jutott az eszébe, Pilisszentivánon, míg általánosba járt, neki kellett etetni, a gyerek csak kapkodott a feléje nyújtott kanál után. Öcsi aztán mindig hozzábújt az ágyban, mintegy védelmet keresve, s ő melegen aludt el az iskolai feladatok gőzével a fejében, anyja még este tizenegykor is mosogatott.

A nap fényesen sütött be a vendéglő agyonmosott terítőjére, Pista még két sört kért, Piri szájában összegyűlt a keserű íz. A szakiskolában egyszerűbb – műhelybe mennek, automata gépek szedik kecsesre az anyagot –, letelik a nap. Este iskola. Hazamegy, lefekszik, rendesek a háziak, a bácsi leánykámnak szólítja, háromszázötvenért. Olcsó.

– Mindenki törekszik valahova. Összeszedtem magam, az igaz – mondta Pista, a hab lerakódott jó ívelésű szája szélére. – Van három rend ruhám, ez a nasztró – kidugta a lábát az asztal alól, a földet súroló trapéz halványlila színére is rásütött a nap. Csupa fény járta be a vendéglői asztallábakat. Piri fehér szegélyes, megtört lakkozatú félcipőjét, a vendéglő poros műanyag padlóját. – Ez a nasztró se rossz. Érti. De nemcsak erre van szükségem… Meg akarok állni a magam lábán. Már arra is gondoltam, hogy beállok egy autószerelő műhelybe, van egy haverom… De az olyan piszkos munka, megalázó.

– Meg – mondta Piri teljesen önkéntelen szájmozgással.

– Ugye? – kapott a szón Pista. – Maga is úgy gondolja? – Piri fölemelte a poharát, négy ujjal, hüvelykujját a sör takaró sárgája mögé rejtette.

– Örülök. Az az érzésem, érti. Nem a pénz… Valakivé lenni… Valaki akar az ember lenni…

– Valaki – hagyta helyben, mintegy elgondolkodva a lány. Orra pirossága elmúlt, feloldódott valami általános fehérségben. Még fölmerült benne, hogy be kéne púderozni az egészet, egyenletes fehérre, teljesen fehérre, elmeszelni, mint egy falat, aztán hagyta.

A férfi megfogta a kezét. Az erős férfikéz ráfeküdt kinyúló ujjaira. Nyirkosan feküdtek az ujjak Pista keze alatt, hüvelykujját tenyere alá hajtva hallgatta a lány a fiú szövegét.

– Érti? Valami történjen… Valaki lehessek. Így eltűnök a tömegben…

– El.

– Ugye? Így elvész az ember a tömegben… Az üzemben… hiába van ez az iskolám… egy szám vagyok, talán nem értéktelen szám, de egy zéró. Vagy legfeljebb valamilyen számjegy.

– Kettes – mondta Piri. Nevettek. A férfi megsimította a kezét, Piri tenyerében összegyűlt az izgatott veríték. Gyűrte le a keserű italt, kortyolgatta, az orrába fölszaladt a sárga sörszag. A söntésből ránézett a vászonruhás, elnyűtt férfi a fröccse fölött, a csaposnő összeszedte a kiszáradt poharakat.

– Nem valami szép vidék – mondta Piri aztán a férfinak, aki lendületesen lépkedett mellette. A nagy műúton surrogtak mellettük az autók, a 60-as busz az óbudai temetőbe vitte a látogatókat. Az új gyár fémnyaka világított a ragyogó levegőben. A betongyűrűket autódaruk emelték a platóra. A daru ügyesen mozgott a befogandó csövek szája fölött. Mellékutcákba tértek. Két jól öltözött ember piros-fehérre festett takarítóeszközökkel söpörte az utcát. Az egyiken kalap volt. Télikabátja zsebéből zsebrádió szólt, valami amerikai dzsesszt doboltak. Pista belekarolt, a lány orra újra fölpiroslott a nyers levegőben.

– Valaki akarok lenni – mondta Pista, és nekidőlt a mosott lányarcnak. – Ez az igazság. Örülök, hogy érted, miről van szó. – Egymás felé fordultak, Piri lehunyta a szemét. Mindegy. Ez égett az agyában, mint az éles napfény. Szája szétnyílt, idegen anyagként. Átfogta a férfi vállát, óvatosan emelte föl a kezét, mintha elérhetetlen magasságba emelné önmagát, érezte a télikabát könnyű anyagát, ujjai a férfi hátán kiterültek, a hüvelykujj sebes, körömkapart szegélyét a nap világította meg. Öt ujj. A férfi meghajolt.

Pista kibóklászott a konyhába. A kis óbudai viskók hajdan egymásba épült sora putrik földbe süllyedt emlékét idézte. A sár. A kötélen négy bugyi, két lengő kombiné, földig érő, rózsaszín hálóing. Öreg ingek. Az asszony húszéves szövetszoknyája, kimosva. – Mintha falun volnánk – tűnődött Pista alsónadrágban, és a csap alá tartotta a fejét. – Brrr… micsoda remek víz! – belelövellt a fejébe a tiszta hideg. Nevetett magában. Az űrhajósoknak nincs egy csepp vizük sem – gondolta. – Kombinék a kötélen. Minek kombiné egy lánynak? Lehetne csak egyszerűen pulóverben. Ez még nyüszít. – Érezte a hátán a hideg és mégis nedves ujjakat, ahogy kapaszkodik belé a lány. A hátán a vágy eksztázisában is érezte ezt a lehetetlen tapadást, mint föl-föltépődő bélyeget, aztán elnyelte az óvatlan semmi az ujjak tapadását. – Ez nem egy rafinált csaj… – fölnevetett a csap alatt, a viskósor szemben ugyanolyan volt, mint amilyenben itt mosdott. – Közröhej – gondolta, leemelte a szögre akasztott, agyonmosott frottírtörülközőt, a butángáz tartálya mint egy másfél méteres bomba meredt a feltöredezett kőpadlón. A konyhapolcon kis tankönyv hevert, Piri szíveket rajzolt a fedőlap címe alá vörössel: „A munkásosztály vezető szerepe… Az új gazdasági szisztéma elszámolási módszerei…” – az utolsó szó fölött valami ügyetlen galamb volt rajzolva. A tornácos viskókból elmosódott zajok hallatszottak. Az egyik kertben öt négyzetméteren kerti törpe, kaján mosollyal, mellette ügyetlenül, de elszántan gyúrt állatfigurák agyagból, sűrű festékkel beborítva. – „Édes angyalom” – suttogta Piri, mintha üdvösségre lelne, mintha ráismert volna a mérhetetlen ködből. Ő? Édes angyal? – Brrr! – megrázta a fejét a ráeresztett hideg víztől, a kőpadló hidege égette meztelen lábát. Nyakába akasztotta az avítt törülközőt és bement a szobába.

– Hm… – köhögött. Piri a sezlonon ült, előrehajolva, térdét fogta a kezével, mintha összetartaná magát. – Hm… Itt laksz? – Nem tudta, megálljon-e vagy továbbmenjen valamilyen irányban. A falon a tulajdonosok régi esküvői fényképe lógott, egy menyasszony, egy vőlegény. A bácsi arcán elszánt mosoly. – Szép… kis házak. Itt laksz.

– Itt.

– A tulaj… mi? – bökött a fejével a fénykép felé.

– Igen. Szeretnek engem. Háromszázötvenet fizetek. Művezető egy gyárban.

A kis ablakon erősen bevágott a fény, Piri egymásra szorított lábfejét világította meg. Az udvaron kis játékkerítés kerítette el a virágokat. Kakukkos óra a szemközti verandán, nem járt.

– Szeretnek – mondta Piri. – Csak délután hatra jönnek haza. Mintha a szüleim lennének. Este együtt vacsorázunk. – Aztán a fiú felé fordult. – Nem fázol? Vedd fel az ingedet – összegubancolta magát, fölnézett barna szemével az ablaknál álló fiúra. – Vasárnap itthon vannak. De ilyenkor a bácsi túlórázik. Sokat dolgozik. A felesége délutános.

Pista magára vette az inget. Kinézett az alacsony ablakon. Nekitámaszkodott a falnak, a festék mintája a tenyerére tapadt. A sötétedő délutánban egy föltornyozott hajú asszony illesztette a zárba a kulcsot, félrelökte az elnyűtt lábtörlőt magas fűzős, új csizmája alól.

– Na – mondta Pista. – Jópofa ez a szoba. Mint egy bunker.

Fölnevettek. Piri átfogta a térdét a kezével, rásütött a nap. Hüvelykujján pirosan égtek a kikapart bőr rovátkái. Nevetett, és kezét eldugta a térdhajlatba.

Pista feléje fordult, a kabátját kanyarította magára, arca rózsaszínűen fénylett, hirtelen átfésülte nedves haját.

– Édes vagy – mondta Pirinek, maga elé állította, mint egy kis próbababát. Piri dideregve állt, a nagy kabáthoz simult, kitárt öt ujját a férfi hátára tapasztotta.

Pista kinézett a konyhába, a szappan egy felfüggesztett műanyag tartóban lebegett a csap réznyaka mellett. Hátrasimította Piri haját, szembenézett vele, a lány homlokán kirajzolódtak a bőr alól a világoskék erek a besütő napban.

– Indulok. Szóval… Jövő szombaton, a remíznél… És ne izgasd magad.