Makaróni

A gyerek elengedte a kezünket.

Ment-mendegélt, mint a jól megírt mesében – tűrhető kirándulásokat tett, remek réteket, szárnyaló állatkerteket, zúgó földalattikat, ágaskodó toronyvárosokat, kék-nyíl-autóutakat látott –, jött-jöndögélt velünk, fanyarul csodálkozott, s aztán – elengedte a kezünket.

– Nem kell.

Enyhe hányingere lett tőlünk.

S most bolyong. Egyedül. Egy nagyvárosban, egy tanyán, erdőszélen, de többnyire egy világfogalmas egyedüllétben.

S nem lehet hozzáférkőzni. Komoly undorral fordítja el tőlünk a fejét, ha édesgetve elébe szaladunk a tömeges pályaudvaron, „Ki jön az én házamba?”-mesénkkel. Én nem – szögezi le felnőtt beletörődéssel.

…A gyermekéveket is úgy kell tekintenem, mint egy világra kiterjedő reklámot. Nagyon szépen be van csomagolva a makaróni. A reklám cégjelzése a mi világméretű lelkiismeretünk. Persze, hogy izgatjuk magunkat miatta. A gyerekeink nem akarnak makarónit enni. Rendes, tisztességes világot akarnak. Rendes, tisztességes ételt akarnak enni – hinni akarnak. Hinni, hogy van hús, eszme, rágható étel, tápláló élet. Anyag. Megmérhető igazság. Nem ilyet kellene gyártani nekik?

A gyerek elengedte a kezünket.

Bolyong – hiszen egyedül van. Várótermekben alszik, „tékozló fiúként”, elhúzza tőlünk a száját. Hazajönne. Sietne haza. Lerongyolódva, tépetten, hitre, hazára, családra, igazságra várva. Csak azt ne hallja tőlünk, ha beront – éhezve nemzetre, ruhára, szerelemre, költészetre – életünk konyhájába:

– Anya, mi van vacsorára?

– Már vártalak, fiacskám. Makaróni.