Tónió a póniló

Tónió a póniló,

álló helyben vágtató,

belenyihog a ködbe,

lépést se megy előre.

Az esőben nem ázik,

hóesésben nem fázik,

jégen csúszik patája,

a verést is jól állja.

Nagy bumburnyák feje van,

látja, a cél merre van:

akkor megtáltosodik.

Eszik arany abrakot,

holdból való holnapot,

csillagokat álmodik.

Lord kakas

A kakas az udvar dísze,

akit megcsíp, meg van csípve,

fitogtatja fénytaréját,

közben szemétdombon lép át.

Ő az úr és ő a gazda,

akit elkap, el van kapva,

peckesen és lassan lépked,

mint a lord, aki karót nyelt.

Azt hiszi, hogy a hangjára

kel fel a nap, a tócsába

nem lép bele, nagy haraggal

áll elébe nagy tarajjal,

mekkora a magassága,

ezt nézi őkakassága.

Kacskaringós

Kacsa-macsa mit csinál?

Hápog s az útra kakál.

Aztán onnan tova billeg,

kis feneke, mint a billog.

Háp-hápol és kecsesen

lebeg át a vizeken,

hogy őt a föld, a víz védi,

hogy ő angol, hogy ő lady.

Munkás is, mert tappantyúval

megy az úton, nem autóval,

de a parlamentben olykor

hősi őseire gondol,

ilyenkor, mint a tavasz,

a vadkacsára szavaz.

Két ökör

Két ökör a járomban,

olyan, mintha gyászolna.

Búval bélelt a képük,

sír, rí mind a négy szemük.

Húzzák a kis szekeret,

mögötte két ember megy.

Szekerén a széna áll.

Istállóban aludtál?

Ahogy múlik az idő,

szekér elmegy, nap feljő,

ökör mellett ökör megy.

Reggel az ég megkékül,

azt nézi a vörösbegy,

mi marad meg emlékül?

A nagy régész

Vinnyog, morog az udvarban,

vadul kaparászik,

s a föld alól nagy, cupákos

csülök csontot ás ki.

Tisztogatja, nyalogatja

történelmi kincsét,

mely föld alól a föld fölé

került elő ismét.

Ha megrágta, visszaássa,

ebbe a mély lyukba,

ahonnan kifúrta.

Tudja ő, hogy a föld gyomra

őrzi neki csak meg

a titkot, a kételyt.

Nyúl-ól

Bundát növeszt a nyulacs,

nagyon nő a szőre,

de figyeli, lő-e

fenekéből a gyutacs?

Mert egész nap karalábét,

sárgarépát majszolt,

ebből mindig baj volt,

önti a pomádét

most magára, bundájára,

hogy illatos legyen tőle

s kellemes a szőre,

és mindenki lássa,

ha már az ólat az apja

teledurrogatta.

Libapásztor

Liba, liba, libapásztor,

rám szólt már az apám párszor,

hogy verjem el a libákat,

hogyha kedvük enni támad,

ha megeszik a jó sóskát,

kicsúfolják a Jó Jóskát,

ha megcsípik a szoknyának

hátulját, a Mariskának.

Én egész nap futkosok csak,

a libák alig mozdulnak,

kényre-kedvre csak tipegnek,

de egyszerre fölrebbennek,

égig ér a gágogásuk –

apám is csak néz utánuk!

Birkaész

Én vagyok a birkák

birkafejedelme,

aki nálam ostobább,

helyemen lehetne.

Én vezetem a nyájat

finom legelőkre,

undor-bundor, utálat

ezért is vesz körbe,

nézem az ostobákat,

ki áll legelőre?

De nincs nálam ostobább,

ürü, bárány, kos se,

nem tudják az ostobák,

az uruk okos-e?

Tyúk-per-patvar

Kárál a tyúk az udvarban,

csipog, totyog, kiabál,

kakassal is szembeszáll.

Felül ő magas lécre,

az udvarra onnan néz le.

Csitri csibéje, tyúk a csontja,

porontyait eldugdossa.

Kotkodál, ha vész közeleg,

kert alól róka jön el.

Szárnyait kitárja nagyra,

nehogy a tolvaj elkaphassa.

Kert végében tyúk-kakas

válóperek zajlanak:

bírájuk egy szürke macska.

Gatyás galambok

Fehér gatyás galambok,

csupa párna, csupa hó.

Turbékolnak fönn a fán,

napsütésben, fa ágán.

A gigerli golyvásan

szerelmet vall, nagy sállal,

a társa csak elpirul,

szemlesütve turbékol.

Megrázza a fenekét,

és úgy jelzi, ne beszélj.

Fönn a galamb fészket rak,

ágat ágra ragasztgat,

éket illeszt ékekhez,

reméli, hogy fészek lesz.

Fogoly cinke

Duna partján áll egy ház.

Ajtaján óriás zár.

Benne pici cinege.

Az ablakon kileskel.

Nézegeti a Vizet,

mint úszik el örökre,

a túlsó part homályban

haranggal a tornyában.

Arra járt a cinege

tavaly ősszel repkedve,

a toronyba fölrepült.

Meglátta a nagy vadász,

hálóját már dobta rá:

Duna partján áll egy ház…

Pillangó

A pillangó pillanata

röpköd illatról illatra.

Virágkehely tárva vár a

bársonyruhás úrilányra.

Napsütésben, fényesésben

csak lebzsel és lobban éppen,

kitárt szárnnyal röpülhetne

vibrálhatna a szemedben.

Fölrepül és le a földre.

Ki vagyok én, meg ne kérdezd,

hiába süt kint a nap,

az ablakon rács maradt.

Selyem lepke, kényes lepke:

ez a kispolgári élet.

Mekeke

Mekeke – mekeke –

nem tudom, van tejem-e,

vagy elfogyott, elapadt,

mint kert alatt a patak?

Ez is fejte, az is fejte,

nem tudom, a gazdám fejt-e,

vagy a karóhoz kötött,

mint a kecskeördögöt?

Így lefogytam az árokban,

két oldalról behorpadtam,

szarvam szúrós, hegyes lett,

gyerek csúfol, gazda átkoz,

nincs kedve a káposztához

már a kecskeembernek.

Pók-vadász

Ferde falon, faló pók

felmászott, hogy felfaljon,

ide is kap, oda is,

lába akár a grafit.

Vékony cérna hálója,

benne hever áldozat

– körtéről a muslica –

a cérna a kárhozat.

A pók pedig csak poroszkál,

fogát feni, és úgy grasszál,

mosakszik a zuhannyal.

A muslica meg már reszket,

mint akit hamar megesznek

s lesz belőle kisangyal.

Pulyka-pulyka

Pulyka, pulyka, pulyka rót,

valaha ő vörös volt.

A kerítést arrébb tolja:

akkor jött a bányász-munka.

Hullott mindenfelé a föld,

égbe, szanaszéjjel,

miközben a pulyka fejjel

ment a kerítésnek.

Pulyka, pulyka, pulyka rót,

a pulyka már vörös volt,

mert hiába tépte-tolta

a kerítést a földjéből,

a deszka csak vígan nézte,

a pulyka meg belehótt.

Lusta disznó

Könyököl a disznó,

azt röfögi: így jó,

nem megy el a moslékig se,

nem dolgozik húsvétig se,

akkor aztán nézdegél,

hol van az a két egér,

aki a vályúban fürdött,

csak nem vitte el az ördög?

Nem! Ott vannak! Lubickolnak!

Elkergetem őket nyomban,

fölfalják a vacsorámat,

és én éhen maradok,

mint a lusta napsugárnak

hajbókoló arabok!

Ló-dal

Azt mondotta Apuci,

szelíd állat a paci,

felülni rá mégse merek,

hátha levet és kinevet,

csak messziről bámulom ma,

milyen kényes, milyen lomha,

ragyognak az izmai,

ahogy mondta Apuci.

Szőre fénylik, szeme lángol,

nem eszik a hajdinából,

se a mama kompótjából.

De ha majd felnövök én,

felülök rá s furulyázok

fondorlatos fenekén.

Úrhatnám szamár

Hártyavékony jégen áll

patáival a szamár,

és még közben énekel:

nem esem a jégen el!

Eddig húzta a kordét,

(most meg csak az akkordét),

eddig száz fuvart csinált,

most meg csak iá-t kiált.

Kétkezi volt, kétlábi,

pattogtak a patái,

izzadt, mint a földiek,

most már únja, mi a munka,

nem megy kordét húzni Csutra –

mert értelmiségi lett.

Tehén-bú

Bődül a tehén:

mért nem vagy te – én?

Járhatnál a réteken,

a fejeden turbán,

virágoktól részegen,

finom földet túrván,

bődül a tehén:

mért nem vagy te – én?

Állami és álomi

füvet falatoznál,

feküdnél a távoli

pusztán, mint a rozmár.

Bődül a tehén:

mért nem vagy te – én?

Őhörcsögsége

Ülök, mint a török

fejedelem,

nagy kalapot hordok

a fejemen.

Bajuszom kilátszik

a föld alól.

Mikor minden alszik,

én valahol

mélyen, éles-kamorában,

ezer maggal a pofámban,

és rengeteg földdel

a fejemen,

ülök, mint a török

fejedelem.

Egér-úr

Mikor minden lukban luk van,

cérna bajusz előbukkan,

utána egy hegyes ormány,

irányít az orr, a kormány.

Nézi, lesi, rálépnek-e,

föntről nagyot rácsapnak-e,

jön-e harcos királytigris,

hason leső ellenség is?

Kibújhat a szabadba,

ahol minden szónokra

legyen parlamentarista,

ementáli vagy trappista,

vagy egyenest kommunista –

sajtillat vár, sajttorta.

Belzebúb-bika

A bika csak nagyot döf,

olyan ő, mint az ördög.

Fekete a ruhája,

fehér szarv a pompája.

Most jött meg a pokolból,

az ördögi katlanból.

Magányos az istállóban,

hiányzik a Belzebúb-had.

Lesüt a nap vörösen,

égetően, tüzesen.

Állja ő a meleget,

a két szeme kimered,

bámul csak a népekre

és fütyül az egészre.

Vakondok

Én vagyok a vakondok,

és én mindent kimondok:

jobb a föld alatti élet,

mint amit ti ott fenn éltek.

Ha az ember jobbra ment,

nem szól rá a parlament.

Ha az ember balra tör,

nem várja a sírgödör.

Fúrva itt és fúrva ott

bujkálunk és haladunk,

s mikor már a kert nyugodt,

s azt hiszik, a napnak vége,

föltörünk és mindenféle

szamizdatot kiadunk!

Méhmunkás

Zümmög, ahogy elsuhan,

virágokra rázuhan.

Begyűjti a nektárport,

királynőjének hódol.

Minden este elszámol,

minden reggel elindul

napsütésben, szélesésben

minden nap csak robotol.

Ha meglátod egy virágon,

hozzá ne érj, kardja van,

beléd szúrja, inkább meghal.

Télen ő csak vegetál,

nyári napsütésre vár,

alszik bundában egy báb.

Róka koma

Hagyom, hogy hadd szavazzanak

a vadkacsák az ég alatt,

hagyom, hogy tyúk beódalogva

bekecmeregjen a tyúkólba,

hagyom, hogy a májusi birkák

tapossák egymást, ahogy bírják,

és bégessenek eleget,

ha érzik az ól-meleget,

hagyom, hogy cipőfűzőpertli

egér nagybátran kijelenti:

vidám a barakk, mint a verkli!

Hagyom, hogy az est kezd leesni,

csibe, gida, kacsa nyugodt.

És akkor aztán lecsapok.

Teknős-élet

Lomha ez a teknősbéka,

szikla szeme, lába répa.

Egész napi programja:

belenéz a villanyba.

Tengert lát és kék eget,

a szabadság rabja lett.

Ül a kövön – méla ember –,

körötte egy üveghenger.

Vízbe lóg a répa lába,

száraz bolhát vacsorálna,

ha a bolha el nem úszna.

Este van már a szobában.

Leoltják a holdat.

Mikor lesz már holnap?

Békamester

kitárt kezekkel

zöld kasa kórust

vezényel,

És a kertet

a gömbölyű mennyet

megtölti isteni

zenével.

Fuvolát, hangszert,

Kodályt és módszert

citerát és dobot elővesz,

brümmög és húzza,

tanulja az ujja

a szózatot, pedig csak eső lesz.

Miau

Miau, miau –

a kártyában, az udvarban,

és az egész perpatvarban

én vagyok a nagy adu!

Kacsák, tyúkok veszekednek,

töppedt libák lépre mennek,

a ló is csak tündököl,

fénylik, mint a hatökör.

Én meg kihúzom magam,

elegánsan, finoman

átmegyek az udvaron,

tudom, hogy a puma, párduc,

a jaguár, s amit már tudsz:

a tigris is: rokonom!

Isten madara

Mozdulatlan most a lég,

sas suhan az ég felé.

Feje mint a kereszten,

kitárt szárnnyal fölrebben.

Mereven néz előre,

mintha a föld eldőlne.

Ő csak röpül egyenest,

Föld felől a fénybe fel.

Hegyek szirtjén van a háza,

benne apró csimotája,

megeteti, megitatja,

mire az a szárnyát bontja,

várja Isten egy sugárral

az ég ajtaját kitárva.

A természet

Szólal a réten az esti kolomp,

messzire nyúlik a füst, a falu,

lebben a szélben a májusi lomb,

felhő szalad, oroszlánalakú.

Jönnek az úton az esti libák.

Kék a szemük, a szemükben a könny.

Kérdik a horhosok, kérdik a fák:

a régi leány, hogy ő jön-e, jön?

Moccan a fürj, a kutyák csaholása

robban a kék levegőjű világba,

abroncsban reszket a puha határ,

nyúl füle nyúlik, gyík szeme nyílik,

ló, liba, ember tudja, mi illik,

végül is mindenki csodára vár.