Retúr
| Rohanok mint a jaj – még élni élni élni |
| ahogyan száll a hang szakadva – szertelen |
| száguldok kapcsolok az északi a déli |
| megbűvölt Balaton fölötti tereken |
|
| Alsóőrs tűfínom templomtornya fehéren |
| a fakó fák közül lebegve kilövell – |
| gázt adok kapcsolok hogy hátha még elérem |
| azt a helyet ahol „már nincs számomra hely” |
|
| De még nem érem el – se országom se békém – |
| az általánosat se meg a helybelit |
| csak száguldok vagyok: a dombok meredélyén |
| kimondhatatlanul nagy napkorong feszít |
|
| Csak száguldok Tovább Az erdők kanyarán túl |
| érzik a vattaszép felhők finom szaga |
| A mutató inog: száznegyvenötbe rándul – |
| már a tér fut belém – a kocsi áll maga |
|
| A haza áll maga Röpülök már kilőve |
| verdeső vadlibák vonuló véjeként |
| a boldog elveszett és gyermekkori őszbe |
| hol két fasor között kéken kinyílt az ég. |
|
|
Éj
| Nekem az éjjel már csak tortúra |
| vetődés görcsök vesefájdalom |
| nem alvás köszvény át a szívfalon |
| élnivágyásom memoranduma. |
|
Tégla
| Fájni rosszabb mint meghalni |
|
Idő
| Az időbe van ágyazva minden |
| a brüsszeli csipke a bodeni tó |
| a szerelmi lábszár a szepezdi csalit |
| a rántott csirke csontjait |
| megeszi ropogva az Isten. |
|
Áram
| Az élet nagyobb áramában élek |
| nincsenek csak elektromos szikrák |
| és eltakart rohamok hirdetik |
| a búvó élet takarhatatlan titkát. |
|
Viszont
| Én látom benne azt amit Isten is lát |
| megföllebbezhetetlen ragyogásának titkát |
| amelyben nincs titok csak annyi hogy szeretni |
| csak azt lehet aki nagyon tud visszaszeretni. |
|
Üreg
| Bármit gondolhat: beválik. |
| Belülről a diónak hiánya nincsen – |
| ott van a dió. Te teremtetted. |
| A sárga gyümölcsben Te vagy az Isten. |
|
Tükör – este
| A domb ezüst falán a füst rajongva fűz ma egybe |
| titkolódzó teret rajongó kerteket |
| A Rózsadomb fölött a hold lassan kiont kegyelve |
| valami gyermeteg éteri permetet |
|
| Homályon át bolyong a tág terű világ: az este |
| lepleken élveteg éli az életet |
| Majd jő a szél mint könnyű él a kés hegyén s kimetszve |
| a házak élesen állnak mint ékszerek |
|
| Nagy fényei az égbeli világnak kibomolnak |
| ott fenn a csillagok itt lenn az ablakok |
| ragyognak és ragyognak ragyognak és ragyognak |
| itt lenn az ablakok ott fenn a csillagok |
|
| Tükrökön át homályon át ha lát ki lát e földön |
| az ember e privát szende és semmi báb |
| Majd fönn a fény örök szemét nagy ékszerét ha följön |
| látja Istent magát – kit színről színre lát. |
|
|
Vadkacsák
| Melyik házhoz, melyik szigethez |
| hol az örömnek vége nem lesz, |
|
| Zöld válluk sárga nyakgyűrűvel |
| fenségesen és egyszerűen? |
|
| rugaszkodnának el nagyon: |
|
| sodorja őket, mint a pelyhet. |
| Honnan jöttek és hova mennek? |
| Szeretnék tudni maguk is, |
|
| de aztán sose látjuk őket |
| A vadkacsák hová repülnek? |
|
| Kik szárnyalnak? Kiket lelőnek? |
| Vagy egyszerűen hangjukat, |
| visszaadják a Teremtőnek? |
|
|
Isten fényei
| Isten nem akar még egyszer földre jönni |
| Kinéz egy nagyon siető vonatablakon |
| Kinéz egy elpergett búzaszemre |
|
| Kezébe adják csempész fizikusok |
| a görögdinnyeszerű atombombát |
| a kettétörött Los-Angeles-i aranyhidat |
| a sinanthropus üvegreszelő csontjait |
| Szent Johanna aranyfogmaradékát |
| Csontváry zsolnai majolika bilijét |
| Caesar epilepsziaellenes növényfűcseppüvegét |
|
| És őrjöngeni kezd maga is |
|
| És megharapja a nyelvét rohamában |
| Égbe-földbe veri a lábát: |
|
| Nem akar még egyszer megszületni. |
|
|
Álomlovas
| Élek álomban és életben álmodom |
| magamból kifelé vonva és távolodva |
| egy Középponti Én üldözője és foglya |
| álomban élek és életben álmodom |
|
| Mindjobban elveszek mindjobban meglelem |
| magam a messzeség lüktető közelében |
| mindjobban fölfogom a közelítő télben |
| hogy amit elhagyok mindjobban meglelem |
|
| Játszódom látszani látszódom játszani |
| ahogy vibrálnak az egek bőrében égve |
| kirajzolódva már az Isten kék szemére |
| álmok lovasai lovasok álmai. |
|
|
Hold
| Homályba burkolt hold alatt |
| látja milyen kicsi a hold |
| s milyen nagy a hold udvara |
|
| milyen nagy a hold udvara |
|
| de közben csak kiáltozunk |
|
| Aztán csak félünk ragyogunk |
| (Látom milyen kicsik vagyunk |
| és milyen nagy az Úr maga.) |
|
|
Táv
| Mily balga vagyok édes Istenem |
| röpülésem de szárnyam sincs nekem |
| csak végtelen és egyszerű szívem |
| mily béna vagyok édes Istenem! |
|
| Eljutok-e egyszer a végtelen |
| esőáztatta fényösvényeken |
| szárnytalanul és röpüléstelen |
| puszta szívemmel hozzád Istenem? |
|
|
A város pillanata
| Fölszállanak a szívembe a színek |
| ahogy Veszprém tetőit bámulom |
| csontváry-kék egekre kifeszítve |
| lebeg könnyedén a nehéz Bakony |
|
| És percről percre változik a kép |
| a kékvörös most ólilába vált át |
| a kétméteres kis kőbalkonon |
| ki-ki siratja önnön ifjuságát |
|
| Egy lánnyal állok itt örömösen |
| szeretem őt bár nem is ismerem |
| ő azt siratja ami még lehet |
| magam meg azt ami már elveszett |
|
| Egymást siratjuk Egy madár huz át |
| talán ez is maga az ifjuság |
| a lány meg nézi a vörös eget |
| ahogy föllángol – mivel este lett |
|
| Aztán csak állunk mint a kőkirályok |
| Fölöttünk István és Gizella hallgat |
| siratjuk a leendő ifjuságot |
| siratjuk az elveszett birodalmat. |
|
|
Nők balladája
| a nőknek, akik megszerettek, |
| Mózest, a kosarukba tettek, |
| hogy később megtaláljanak, |
| keblük közé s mint egy patak |
|
| Ó, asszonyok, már kegyelem! |
| Titokzatos fekete testek, |
| és borotvált szemöldökűek, |
| szurkáltak belém, mint a tűket! |
|
| Gyöngédek, izzadók, fejem |
| simogatva kosárba tettek, |
| s ha kellett, tisztességesen |
| a nagy folyóba merítettek, |
| átvillanó halak uszonyát, |
| nekem készült vízi mennyország! |
|
| Köszöntlek, édes Hercegem, |
| kit magad is kosárba tettek |
| s borítottak rád könnyű leplet, |
| csak fátyolon át lássanak, |
| mint tükrös titkos fényű termet, |
| egykedvűen keresztre vertek. |
|
|
Én még sohasem éltem…
| hogy nem lehet tovább élnem. |
|
|
Vízibicikli
| Száz pillanat eggyé sűrítve |
| nagyon ragyog bennünk a nyár |
| az örvényesi strandon égve |
|
| egy halhatatlan délutánon |
| csak körbe-körbe míg az ég |
| reánk teríti mint egy álom |
|
|
Király
| Nekem az élet minden perce fáj |
| hogy nem vagyok bíborfényű király |
| csak rejtett úr és halk lépésű herceg |
| és csak az tesz királlyá hogy szeretlek. |
|
Ha szeretlek…
| Ha szeretlek nagyon szeretlek |
| ha kicsit akkor is nagyon |
| s a szívemet az asztalon. |
|
Üdvösség
| Közel kerültem minden üdvösséghez |
| macskához, hegyhez amit csak az érez |
| ki arca bőrén érzi az időt |
| az izzósárga napba merülőt |
|
| a végtelen soha se merülőt. |
|
|
Gy. T.
| Borzalmasan fáradt a Tibor |
| lehet hogy nem is „élt valamikor…” |
| csak lengett lobogott és lebegett |
| s egy ismeretlen hattyút szeretett. |
|
Húzd rá cigány…
| Húzd rá cigány te millió tücsök |
| és szépítsétek meg az éjszakát |
| csak feketeséget csak ördögöt |
|
| adjatok hitet annak kinek nincs |
| hallja Isten ha ablakán kitekint |
| akkor is ha már nem hegedülök. |
|
|
Fényes tollú madár
| A szürke égen szürke fellegek |
| szürke ágakon szürke verebek |
| egyetlen fényes tollú kis madár |
| meredeken a szürke égre száll |
| elképzelhető az hogy te lehetsz |
| kit felröpít a szárnyas szeretet. |
|
|