Nap-leány

I. Egy lány a ferde fényben átvilágítva áll, selyembőrén kitetszik a váll alól a szárny. Nyaka fehér virágán feje kis vasgolyó, de a szerelem szárnyán az égig dobható, röpül, kacag, pörög, sír, átforrósodva él, s a tűzben magasabbra röppen mindenkinél. A bordakosarában úgy pumpálja a szív a vért a szép erekbe, hogy boldogságra hív, éles csípője tálja csak fölemelkedik ahogy magát kitárja egész az egekig. Egy lány lebeg a napban, egy helyben áll, lebeg, mint hűs szobán a dallam, mindennél kedvesebb.   II. Egy lány lebeg a napban, mint homlokon a seb, szíve átláthatatlan, de ő maga lebeg. A válla íve váll-ív, csontja szabályosan illeszkedik a csonthoz belül – de szárnya van! Gyermeteg lábfejével tapad esetlenül az idevaló, földi porhoz – de elrepül! Ujjai könnyű drótja a fűhöz kötözi, de billenő bokája az égbe föllövi! A térde biliárdja görög a homokon, s egyszercsak elkiáltja, hogy: „elrugaszkodom…” akkor már nincs erő lenn, mi megállítaná, fölszáll, közvetlen Isten szempillája alá.