Istenhegyi kilátó

– Szanatóriumi villoniádák –

Függöny

Függöny a hó

Függöny a hó mögötte jó

messzire búj a múltam

mintha mögüle intene

talán az aki voltam

a fák mögött bújkálok én

fülig hajtott bekecsben

arcában föl sem ismerem

mindazt ami lehettem.

Bezárva

Bezárva harminckét napig

a kórház börtönébe

gyógyultam mint a lassú seb

„önnön” szívemig érve

a lift melletti résnyi fény

a kék eget mutatta

nem hittem hogy a két szemem

valaha visszakapja

A tűzfalak közt látható

trapéznyi ég kitárult

fényével meggyőzött a jó

istenke igazáról

hogy megment és majd fölemel

a lélek érzetébe

ahol elönti szívemet

a földöntúli béke

de az maga az elmúlás!

az ellen kapálództam

így erőltettem a futást

a lépcsőkanyarokban

és úgy róttam a folyosót

a sakk-kockákon járva

mint aki eljut mihamar

az isten igazába

Harminckét fáradt nap után

felöltöztettek engem

ahogy a szülők a csecsemőt

hogy bölcsődébe menjen

járni tanuljon a fiú

a lépcsőn föl-le mászva

– most itt ülök a szabadság

nagy börtönébe zárva

Nézem az elhulló havat

előttem a világba

szél fújja mint a madarat

S én kapkodok utána.

Kettős

Egy embert megcsináltam és

egy másikat kikészítettem

ülök a kórházi padon:

milyen ember lehettem?

Valaki szalad a fák között

a hó behullta kertben

nem látom jól a mosolyát

pedig itt fut előttem

Cikázik itt a fák között

fejében piros a sapka

szalad mint aki megszökött

és nem jön soha vissza

a közelből mégsem megy el

futóbolond a lelkem

egy embert megcsináltam és

egy másikat kikészítettem.

Hó-könny

Viszont esik a hó

és az arra való

hogy meglássam a kertet

amit már elfelejtett

az ember míg fetrengett

s magáért könnyet ejtett

a kórház lassú ágyán

hogy ott maradt a párnán

a foltja mint a márvány

lemezén a szivárvány

most kavarog a hó

mintha a nagyapó

lisztet szórna a kertre

sütemény-fenyvesekre

vagy fújna elkeseredve

hogy végül is a hó

a pingálnivaló

a kertet is kifesse

hogy végleg elfelejtse

az ember amit árván

benn ejtett ott a párnán

és meglássa kertben

fölgyűlő hószemekben

a fölső égi könnyet

mit a nagyapó ejtett

az öreg csirkefogó

mikor esik a hó.

Lábadozás

Mászkálnak lenn az emberek

hogy hátha megmaradnak

körülöttük pezsdül a gyep

színében a smaragdnak

fejükbe sapkát csapnak és

fütyülnek a rigókra

mintha csak kezdődne a lét

s nem mintha vége volna.

Agyő…

Agyő – az öreg tengerész

Montgomery-sityakban

az erkélyen integet és

felröpül mint a dallam

„Vágy ragad el s szívem beteg”

dúdolja még a régi

slágert de tudja nem lehet

az erkélyre visszatérni.

Röpül…

Röpül mint hatalmas sirály

az öreg Kozma bácsi

fölemelte az ég alá

– ha látná Kosztolányi! –

a könnyű szél mert könnyű lett

a teste és a karja

az arca színes selyem

sállal van letakarva.

A nyolcvanéves Tóth…

A nyolcvanéves Tóth tata

üvöltözik a kertben

a feleségével: Haza

akarok menni menten!

Ha meghalok hát meghalok!

Míg a testem nem hűl ki

mindenképpen be akarok

a saját autómba ülni!

Konyhások…

Konyhások rákoppintanak

levesmerő kezedre

„tartson diétát mint a pap

ha még élni szeretne!”

Mernél ha mernél élni még

ha volna még előleg

a levesből… (Féld a spinét

hogy elveszi előled.)

Hetvenéves…

Hetvenéves manökenek

keringnek könnyű táncban

asztalfőn szipirtyó lebeg

rózsaszínű ruhában

„művész úr látom nem szeret

a paprikámért engem

pedig amit csak lehetett

az ablakába tettem.”

Lehorgasztott fejjel…

Lehorgasztott fejjel halad

a tiszteletes körben

lassú lépteivel a pap

a liftbe száll előttem

„Bocsánat megelőztelek

remélem a halálban

megcserélődik a szerep

és én megyek utánad.”

Hallgat az éj…

Hallgat az éj. Egy nő bolyong

hófehéren a kertben

a hó belepi mint a rongy

így aztán nem fedetlen

nézegetik a kebleit

a varjak és a kányák

büszkén halad mint az elit

minthogyha meg se látnák.

De Gaulle-ként…

De Gaulle-ként magaslik a pap

az étkező fölébe

mintha csak disznóságokat

súgnának a fülébe

A levesbe kanalaz

bőrén ragyog az arcszesz

kérdése mindig ugyanaz:

„Mondd te mikor is halsz meg??”

A jóindulatú…

A jóindulatú nyanya

nagy pulykacombot majszol

akkorára nő a hasa

hogy mint a nagyharang szól

ha durrogat a terítő

alatt egy kicsit balra

emelintve meg rémítő

seggét egy pillanatra.

Jaj nem maga az…?

Jaj nem maga az akinek

magas koleszterinje

lebeg a vérében s az ideg-

osztályon volna a helye?

cserél össze egy nálam is

kövérebb úrral engem

az adjuntus s kutat hamis

mosollyal a szívemben.

Önző vagyok

Önző vagyok az asszonyok

módjára Budapesten

még egyszer leesni nem akarok

ha egyszer már leestem

most már az ágat keresem

hol megmarad a testem

hol lassan és szerelmesen

élhetek Budapesten.

Dudál a sok gép…

Dudál a sok gép: bőr-duda

saxofon-oboa mixer

így bocsátódik áruba

maga az élet-elixír

és S. Nagy is kitámolyog

véroxigénre várva

csoda-gépére mosolyog

s csókot nyom homlokára.

Bor-ballada

Villon egy szép napon haza

akart már menni a halálba

ami kapuját nagy laza

mozdulattal félig kitárta

hiszen tudta hogy minden út

a titokzatos tájba torkoll

és kissé már megháborult

a szerelemtől és a bortól

Őrületes energiát

fektetett népbe és hazába

hogy békén élhessen tovább

s ne őrültek házába zárva

a nép elkurvult a haza

lézengő ritterekre bomlott

s részegen tántorgott haza

a szerelemtől és a bortól

Tovább feszítette a húrt

a fokozatos öngyilkosság

is sokkal jobbnak bizonyult

mit gyakorolt az őslakosság:

nem dolgozott túl-dolgozott

nem mondom szép sztálini kor volt

mindenki hektikát kapott

a szerelemtől és a bortól

Herceg – ki finom véredet

változtattad tokaji borrá

és fölfeszített testedet

mozsárban őröltetted porrá

s Mária Magdolna haja

csillant előtted mint az óbor

kérlek ne kergess még haza

a szerelemtől és a bortól!

Istenhegy, 1992. április 6.