Két test

Az ágyra vetve fekszik mint a rongy a test maga cipőtlenül a térben ki valaha a hősök hőse volt puhán hever önmaga ellenében Milyen napfényre örült és dalolt! ha maga élt is szurok feketében rajongó sasként röpült ragyogón maga az Isten sem tarthatta féken Ha unta is pihenő társait: szárnyra ragadta nagy komédiában mint akiben fekete tűz lakik s remegve rázza földöntúli áram Alulról röppenve az égre szállt vajákosan súrolva már a földet halálosan emelve önmagát oda ahol felhőnek lenni könnyebb Edzették mint a húrt és ideget kérlelhetetlen megaláztatásban most itt hever ahogy egy idegen rongytestével osztja meg az ágyam Most itt az ágyon súlyosan pihen s egy percre sem hisz már a győzelemben s az őrület fehér tüzeiben hová jutottál édes ismeretlen?