Nap – hold
| Villódzni látom a szemedben a napot |
| s ahogy ragyog a hold ha hűvös este lesz |
| égi morzejelek a zöld táviratot |
| boldogan betűzik: szeretlek és szeretsz. |
|
Vaku
| Emlékszel mikor napra-nap |
| ami most majdnem eltalált? |
|
| Hogy szép voltál. Gyönyörűen |
|
|
Balatoni nyár
| Agyamban ég a balatoni nyár |
| piros-fekete pillangómadár |
| zümmög Zamárdi régi zugain |
| ó mennyire szerettem uraim! |
|
| Itt fekszem infarktusban bénamód |
| rúgnám magamról le a takarót |
| olyan meleg van végig testemen |
| még most is, uraim, mennyire szeretem! |
|
|
Álmaim
| s elnézegettem mint az őrült |
|
| a homályos ködös vásárokon |
| mikor a lovak nagyot horkantak |
| s birtokoltak egy birodalmat |
|
| ők immár siettettek volna |
|
| én csak az álmaimat néztem |
| melyik kifestettebb melyik szebb |
| finom selymüket tapogattam |
| melyik lánynak adjam melyiknek? |
|
| én csak egyetlenegyre gondoltam |
| szemében fényére csillagoknak |
| lobogtattam a keszkenőket |
| s lovaim az égig lobogtak. |
|
|
Lebegés
| Csak arra emlékszem hogy éltem |
| lebegtem a homályos fényben |
| de tudtam – a tiéd vagyok. |
|
Szunnyadás
| Nem léve – lenni: ez a technika |
| bármit is gondol az istenfia |
| átszellemülten ahogyan lehet |
|
| Fénykép az agyban – aztán meghalunk |
| a ködpapíron kifinomulunk |
| nézegetik családi albumokban |
| hogy ki lehetett ő – és én ki voltam? |
|
|
Galéria
| Merítőhálóval von föl a nap |
| egész magasra a város fölé: |
| látni a fehér tartományokat |
| hol tulajdonképp minden az övé |
|
| látni a horpadt arcú házakat |
| a kimagasló könnyű háztetőket |
| mik a sötétből előugranak |
| a hóesésből előveszkelődnek |
|
| látni Budapest geometriáját |
| hol a város lakossága lakik |
| ahogy csupán az angyalok ha látják |
| a havas utcák sötét zugait |
|
| a meredek kis budai hegyen |
| hol lábának földet kell érnie |
| mit kijelöl egyetlenegy helyen |
| s magába rejt a világegyetem. |
|
|
Gordius
| Őrült igazság fekszik fényesen |
| az én szívemben hogy nem lehet így sem |
| élni meg így sem amíg kényesen |
| meg nem oldja a sorsomat az Isten. |
|
Börtön
| Úgy várlak mint a beszélőre |
| hogy elmondhassák nagy lihegve |
|
| kit raboltak kit öltek el |
|
| de ahogy jössz a folyosón |
| minden bűnömet elfelejtem |
| csak azt tudom: megérkezel. |
|
|
Déva
| A fizikai lét sötét falába |
| be van építve kényesen az Isten |
| képeként Kőmíves Kelemenné |
| kitől leomlik minden nap a minden. |
|
Illúzió
| Lesem a cseppek csöppenését |
| A haldoklók halkan hörögnek. |
|
Nem féltem
| mikor közelről mellbe lőttek |
| hogy egyszerre csak eltűnök |
| mert ismertem az eltűnőket |
|
| nem: hogy az erdőfák közül |
| egész közelről rámsoroztak |
|
| mint a pirosló Goya-képen |
| simán mint a kutyát lelőnek |
|
| mikor elvittek a bugyorba |
| ahol úgy táncol minden ágy |
| a félelemtől mint a rumba |
|
| hol vér fröccsen és seb szakad |
| társunk vére arcunkba spriccel |
| csak fogtam a hordágyamat |
| – a pokol sem szakít el innen |
|
| Nem féltem a haláltól egyre |
| határtalan tudtam hogy megvagy |
| és én is mindig megleszek. |
|
|
Két test
| Az ágyra vetve fekszik mint a rongy |
| a test maga cipőtlenül a térben |
| ki valaha a hősök hőse volt |
| puhán hever önmaga ellenében |
|
| Milyen napfényre örült és dalolt! |
| ha maga élt is szurok feketében |
| rajongó sasként röpült ragyogón |
| maga az Isten sem tarthatta féken |
|
| Ha unta is pihenő társait: |
| szárnyra ragadta nagy komédiában |
| mint akiben fekete tűz lakik |
| s remegve rázza földöntúli áram |
|
| Alulról röppenve az égre szállt |
| vajákosan súrolva már a földet |
| oda ahol felhőnek lenni könnyebb |
|
| Edzették mint a húrt és ideget |
| kérlelhetetlen megaláztatásban |
| most itt hever ahogy egy idegen |
| rongytestével osztja meg az ágyam |
|
| Most itt az ágyon súlyosan pihen |
| s egy percre sem hisz már a győzelemben |
| s az őrület fehér tüzeiben |
| hová jutottál édes ismeretlen? |
|
|
Anyám mennybemenetele
| Utol kell érnem az anyámat |
| alig három lépésre megy előttem |
| és én tántorgok a nyomában |
| egész közelről mellbe lőtten |
| még vérzek de már hegedek |
| belülről hull a mellkasomba |
| a vércsepp mint egy meredek |
| már a hátában mint a szusz |
| mint egy halotti eleven kő |
| még hány infarktus kellene |
| – magam megváltva – mennybe lökjem. |
|
És meghalunk…
| És meghalunk egy mosolyért |
| csak legyenek kacsintsanak! |
| erünkben figyeljük a vért |
|
| slattyogó papucsot lesünk |
| vagy mosolyogva meghalunk? |
|
|
És S. Nagy úr…
| És S. Nagy úr is itt lapul |
|
| szép lassan föltápászkodik |
| és mint a hattyú égre kel |
|
|
A megalázó…
| ahogy pedig nem volt tele |
|
| csak bepisált és bekakált. |
|
|
A nővérek…
| csak elsuhant a légnagy út |
| agyonizzadt fejünk felett |
| és csevegünk és csipogunk |
|
|
A Horror Club-ban…
| A Horror Club-ban félhomály |
| és pillanatnyi csend lett |
|
| – Uram csak meg ne halnék! – |
| az egyik nővér felsziszeg: |
| – Nem az te eggyel arrébb! |
|
|
A béke…
| most alszom én „majd alszom én” |
|
|
A takarítónő…
| rúzsarcával ránk mosolyog |
| – ó Istenem milyen hamar – |
|
| pedig meghalni nagy robot! |
| a Horror Club-ban csend lebeg – |
| felmos motyog: „az orvosok |
| kinyírták már mindegyiket”. |
|
|
|