Ezek a versek kishalálom idején születtek. Az ember jól tudja, hogy meghal. Énekli, várja, álmodja – már ifjúkorában is, aztán a szerelem idején. De amikor bekövetkezik, maga is elámul: jé! Meg kell halni? Mikor közvetlen közelről mellbe találják, elnémulnak a filozófiák, igencsak elhiszi, hogy meghal.

 

Évek óta jó előérzetem űzött arra, hogy amit csinálok, amit élek, az valami halálfutás. Mérhetetlen erőbedobással és kifeszített mellel futottam lobogva-lihegve – ennek előtte is –, de az utóbbi hat–hét évben különösen. Mint egy éveken át tartó aurában, a halántékfeszítés szélragyogásában már 1986-ban írtam:

 

„rohanok mint a jaj még élni élni élni”…

 

„gázt adok kapcsolok hogy hátha még elérem azt a helyet ahol már nincs számomra hely”

 

Valami földöntúli tréning volt ez – Balczó jut eszembe, ahogy vérző vesékig a derekára kötött ólomsúlyokkal edzette magát a Pilis kacskaringóin futva hajnalban, este.

Ezért futottam? Vagy most visszafelé futok? Vagy még előbbre?

 

„már a tér fut belém a kocsi áll maga…”?

 

Íme, edzésnaplóm versszövegei, imaszövegei, szerelmi fohászai, életkönyörgései ebben a füzetben.

Ide írom az elejére, mint diákkoromban:

In nomine Dei.

 

Gyurkovics Tibor