Ezek a versek kishalálom idején születtek. Az ember jól tudja, hogy meghal. Énekli, várja, álmodja – már ifjúkorában is, aztán a szerelem idején. De amikor bekövetkezik, maga is elámul: jé! Meg kell halni? Mikor közvetlen közelről mellbe találják, elnémulnak a filozófiák, igencsak elhiszi, hogy meghal.
Évek óta jó előérzetem űzött arra, hogy amit csinálok, amit élek, az valami halálfutás. Mérhetetlen erőbedobással és kifeszített mellel futottam lobogva-lihegve – ennek előtte is –, de az utóbbi hat–hét évben különösen. Mint egy éveken át tartó aurában, a halántékfeszítés szélragyogásában már 1986-ban írtam:
„rohanok mint a jaj még élni élni élni”…
„gázt adok kapcsolok hogy hátha még elérem azt a helyet ahol már nincs számomra hely”
Valami földöntúli tréning volt ez – Balczó jut eszembe, ahogy vérző vesékig a derekára kötött ólomsúlyokkal edzette magát a Pilis kacskaringóin futva hajnalban, este.
Ezért futottam? Vagy most visszafelé futok? Vagy még előbbre?
„már a tér fut belém a kocsi áll maga…”?
Íme, edzésnaplóm versszövegei, imaszövegei, szerelmi fohászai, életkönyörgései ebben a füzetben.
Ide írom az elejére, mint diákkoromban:
In nomine Dei.
Gyurkovics Tibor
A Test Balladája
| feszítettem és kifacsartam |
| és többet éltem mint lehet |
| és többet mint amit akartam |
| bár tudtam hogy majd eltörik |
|
| tüskék szikráztak a hajamban |
| az ágy is meggyulladt alattam |
| a tőrt begyilkoltam tövig |
| magamba hogy mint kis faág |
| eltört – tudtam hogy hajnalig |
|
| delejes dallamot agyamban |
| hogy az egyre féktelenebb |
| lángot az égen fölmutassam |
|
| Herceg – a testnek mestere |
| kit magad is fölfeszítettek |
| tudod hogy csak a test tere |
| hol ilyen színjáték teremhet |
| a szív bárhogy hetvenkedik |
|
|
Beteg vagyok…
| szép álmok messzeszállnak |
|
| nem élünk csak a ráncért. |
|
|
Jöjjön a nyár…
| Jöjjön a nyár szívemre száll |
| színes szavát vad parazsát |
|
|
Zokog a szó…
| de megteszem de fölmegyek |
|
|
Valaki sír…
| nem is tudom hogy könny-e? |
|
| folyik elő s azt jelzi hogy |
|
|
A májusi hold…
| A májusi hold mint a kobold |
| közül nem menekülök én sem |
|
| csak bolyongok és ragyogok |
| tüzet gyújtok és jelt adok |
|
|
Szanatórium
| negyvenegy napja benne élek |
| ahogy várban a véglegények |
|
| hada s megjelennek a kertben |
|
| míg éles testem is elhull |
|
|
Egy tükör voltam…
| Egy tükör voltam a nagyszobában |
| bennem magát milyen legyen |
| a mosolya a válla a kontya |
|
| a nők negéddel nevetgéltek |
| magam már eluntam a tükröt |
|
|
Míg újra megtanultam…
| Míg újra megtanultam enni |
| belőlem nem maradt meg semmi |
|
| a nagy hasam a nagy szívem |
| nem marad hátra semmi sem |
| csak az a konok Gyurkovics |
|
|
Élő ember
(Salfedi bohócmester dala)
| nem szeretett még úgy mint engem |
| te szerettél és én szeretlek |
|
| Most ha kiadnák a parancsot |
| meg kell halni ahogy parancslod |
| én vagyok az aki meghalok |
| s te is meghalsz ahogy meghalok |
|
| Most csak a fény van agyonvakító |
| egymást a gödörbe taszító |
| ez már alig ember ez már alig ló |
| egymást a gödör mélyébe tipró |
|
| Ha így szeretlek ha így szerethetsz |
| ennek már vége soha nem lesz |
| ez már csak fúló fékevesztett |
| futás a fájdalmas szerelemhez |
|
|
Csók-vers
(Salfedi bohócmester dala)
| És mi lenne ha csókolnálak |
| mert csókolnálak ha csókolnálak |
| örömével csak csókolnálak |
| amíg eltűnnél csókolnálak |
| amíg a válladon a szárnyak – |
| csókolnálak – kibomlanának |
| fölemelkednél – madárszárnyak |
| melegével – csak csókolnálak – |
| s én csókolnálak csókolnálak… |
|
Ének
(Salfedi bohócmester dala)
| Hallom hogy halkan énekelsz |
| amivel beszősz és befonsz |
|
| Csak lassan pergő hangjegyek |
|
| hogy nem látlak de kapkodok |
| fényességében – lássalak! |
|
| Csak énekelj! Recseg a fény |
| szemem hangoddal megtelik |
|
|
Régi emlék
(Salfedi bohócmester dala)
| Én már örökké szépnek látlak |
| lehúnyt szempillájú madárnak |
| fölrebbenésnek szárnyalásnak |
|
| Nekem az Isten sose rendelt |
| ilyen fontos lényt ilyen embert |
| ilyen vészesen ilyen egy helyt |
| vibráló némberi karaktert |
|
| Fehér blúzban én annak látlak |
| ami vagy: kitárt angyalszárnynak |
| tested fölmagasztulásának |
| és anarchista diáklánynak. |
|
|
Oltalom
(Salfedi bohócmester dala)
| a két karod a két karomban |
| a két szemed a két szememben. |
|
| Hogy szorítottam oltalomban |
| a két karját a két karomban |
| a szerelemben hogy szerettem |
| a két szemét a két szememben! |
|
| És most látom hogy mivé lettem |
| a szerelmében szerelmemben |
| már nem vagyok az aki voltam. |
|
| Ezerszer mégis újra kezdve |
| a két kezét a két kezembe |
| ha megvesztem ha megvadultam |
| csak két karját a karomban! |
|
|
Világ csudája
(Salfedi bohócmester dala)
| Azt hittem, hogy világ csudája vagy, |
| őrjöngés, álom, nyíló végtelen, |
| ma azt tudom, hogyha nem vagy velem, |
| nem vagyok, nem játszom, nem létezem, |
| felhők fehérje a szemembe fagy. |
|
| Azt hittem… Mit? Hogy meghalok teérted, |
| Mint a végsőkig űzött angyalok. |
| Ma azt tudom: szívemre térdel térded, |
| és fuldoklom, ha látom szemfehéred, |
| és nem meghalni – élni akarok! |
|
| Úgy fúj a szél – hiszen most március van – |
| hogy elrepül a szájam, a kezem, |
| és a testünkben nyíló tereken |
| csak vonítok és verejtékezem |
| ebben az istentelen márciusban. |
|
| Zseni, az vagy, kölyöknyi és libányi, |
| végül is zseni vagy és liba vagy. |
| A szerepedet könnyű kitalálni: |
| Azt hittem, hogy a világ csudája vagy, |
| de annál sokkal fontosabb. |
|
|
Te-folyosó
(Salfedi bohócmester dala)
| folyosóján csak mint a vak |
| madár röpülök szárnyszegetten |
|
| leghomorúbb gyermekidőkön |
|
| – szemem és szárnyam fölsebezve – |
| közelebb vagy és távolabb: |
|
| fényben-falakban mint a vak |
| hogy nem tudom megérteni. |
|
|
Minden
| Minden vagy ami nem lehetsz |
| egyre ragyogóbb egyre szebb |
| a szívemen s ha nem lehet |
| veszítve élni csak veled. |
|
Összhangzattan
| hogy össze-visszasimulunk |
|
| Már elhagynálak mint a víz |
| de érzi hogy a víz felett |
|
| rohamlik minden mint a hang |
| belénk szalad a nagyharang |
|
| és benned zeng és bong a jel: |
| „álmod álmomnak megfelel”. |
|
|
Találkozás
| Melyik vagy te? Melyik lehetsz? |
| s ölembe hullsz a végtelen |
| selyemkendőjén fölragyogsz? |
|
| S én fölfoglak mint földi lényt |
| mint zuhanó angyalt az ég |
| mint epilepsziást a föld. |
|
|
Csoda
| Én látom őt – és ő lát engem |
| én benne – ő bennem ragyog |
| egyedül és ketten vagyok. |
|
Csillag-szerelem
| Talán azért jutalmaz engem Isten |
| mert eddig semmiben se hittem |
| csak éltem csillagokkal szemben |
|
| most itt a csillag – kicsi és törékeny |
| ember-leány döbbenő horpadó |
| s megérteti hogy hinni kell fehéren |
| hogy hó a hó a hó a hó a hó… |
|
|
Ad absurdum
| Lehet hogy amit nem lehet |
| eldugott szeretet helyett |
|
| De egy biztos: hogy jön a nyár |
| mint két nevet mi egy ma már |
| hogy Csirkegaard és Kierkegaard… |
|
|
Dália
| A szabadságot láttam benne meg |
| a fölívelőt a szerelmeset |
| a sietőt a soha véget érőt |
| a mindig újat soha el nem későt |
| a szabadságot láttam benne meg |
|
| Mint valami végtelen fényeset |
| a csillagokból érkező szelet |
| nem evilágit hanem amit álom |
| áraszt reánk túl a realitáson |
| valami végtelenül fényeset |
|
| Nem tudom hol talán a homlokán |
| csillant valami? Vagy a jobb bokán? |
| Kifordult égett zürmögölve lángolt |
| a tűz szemében Vagy a homlokán volt? |
| Nem tudom hol talán a jobb bokán |
|
| Soha nem volt egy percig ugyanaz |
| se érett démon se leány-kamasz |
| mindig csak közte mint a szeme-közte |
| vadmacska fut a rácsok közt örökre |
| soha nem volt egy percig ugyanaz |
|
| Magamba szívtam minden sugarát |
| mint szabadság kivánja önmagát |
| kitárult robbant minden percben égett |
| megváltoztatni az emberiséget |
| magamba szívtam minden sugarát |
|
| Egyszerűen azt kéne mondani: |
| láttam a lelket Ez is valami |
| a fény a tűz talán a jobb bokán volt |
| „köszönöm benned a lelket a lángot” |
| egyszerűen ezt kéne mondani. |
|
|
Sziklák
(Salfedi bohócmester dala)
| Emberfeletti nap ragyog fölöttünk |
| Állunk a sziklán két szerelmesek |
| Rajongásig mindent egymásba öltünk |
| Ölelve az egyetlen életet. |
|
Nap – hold
| Villódzni látom a szemedben a napot |
| s ahogy ragyog a hold ha hűvös este lesz |
| égi morzejelek a zöld táviratot |
| boldogan betűzik: szeretlek és szeretsz. |
|
Vaku
| Emlékszel mikor napra-nap |
| ami most majdnem eltalált? |
|
| Hogy szép voltál. Gyönyörűen |
|
|
Balatoni nyár
| Agyamban ég a balatoni nyár |
| piros-fekete pillangómadár |
| zümmög Zamárdi régi zugain |
| ó mennyire szerettem uraim! |
|
| Itt fekszem infarktusban bénamód |
| rúgnám magamról le a takarót |
| olyan meleg van végig testemen |
| még most is, uraim, mennyire szeretem! |
|
|
Álmaim
| s elnézegettem mint az őrült |
|
| a homályos ködös vásárokon |
| mikor a lovak nagyot horkantak |
| s birtokoltak egy birodalmat |
|
| ők immár siettettek volna |
|
| én csak az álmaimat néztem |
| melyik kifestettebb melyik szebb |
| finom selymüket tapogattam |
| melyik lánynak adjam melyiknek? |
|
| én csak egyetlenegyre gondoltam |
| szemében fényére csillagoknak |
| lobogtattam a keszkenőket |
| s lovaim az égig lobogtak. |
|
|
Lebegés
| Csak arra emlékszem hogy éltem |
| lebegtem a homályos fényben |
| de tudtam – a tiéd vagyok. |
|
Szunnyadás
| Nem léve – lenni: ez a technika |
| bármit is gondol az istenfia |
| átszellemülten ahogyan lehet |
|
| Fénykép az agyban – aztán meghalunk |
| a ködpapíron kifinomulunk |
| nézegetik családi albumokban |
| hogy ki lehetett ő – és én ki voltam? |
|
|
Galéria
| Merítőhálóval von föl a nap |
| egész magasra a város fölé: |
| látni a fehér tartományokat |
| hol tulajdonképp minden az övé |
|
| látni a horpadt arcú házakat |
| a kimagasló könnyű háztetőket |
| mik a sötétből előugranak |
| a hóesésből előveszkelődnek |
|
| látni Budapest geometriáját |
| hol a város lakossága lakik |
| ahogy csupán az angyalok ha látják |
| a havas utcák sötét zugait |
|
| a meredek kis budai hegyen |
| hol lábának földet kell érnie |
| mit kijelöl egyetlenegy helyen |
| s magába rejt a világegyetem. |
|
|
Gordius
| Őrült igazság fekszik fényesen |
| az én szívemben hogy nem lehet így sem |
| élni meg így sem amíg kényesen |
| meg nem oldja a sorsomat az Isten. |
|
Börtön
| Úgy várlak mint a beszélőre |
| hogy elmondhassák nagy lihegve |
|
| kit raboltak kit öltek el |
|
| de ahogy jössz a folyosón |
| minden bűnömet elfelejtem |
| csak azt tudom: megérkezel. |
|
|
Déva
| A fizikai lét sötét falába |
| be van építve kényesen az Isten |
| képeként Kőmíves Kelemenné |
| kitől leomlik minden nap a minden. |
|
Illúzió
| Lesem a cseppek csöppenését |
| A haldoklók halkan hörögnek. |
|
Nem féltem
| mikor közelről mellbe lőttek |
| hogy egyszerre csak eltűnök |
| mert ismertem az eltűnőket |
|
| nem: hogy az erdőfák közül |
| egész közelről rámsoroztak |
|
| mint a pirosló Goya-képen |
| simán mint a kutyát lelőnek |
|
| mikor elvittek a bugyorba |
| ahol úgy táncol minden ágy |
| a félelemtől mint a rumba |
|
| hol vér fröccsen és seb szakad |
| társunk vére arcunkba spriccel |
| csak fogtam a hordágyamat |
| – a pokol sem szakít el innen |
|
| Nem féltem a haláltól egyre |
| határtalan tudtam hogy megvagy |
| és én is mindig megleszek. |
|
|
Két test
| Az ágyra vetve fekszik mint a rongy |
| a test maga cipőtlenül a térben |
| ki valaha a hősök hőse volt |
| puhán hever önmaga ellenében |
|
| Milyen napfényre örült és dalolt! |
| ha maga élt is szurok feketében |
| rajongó sasként röpült ragyogón |
| maga az Isten sem tarthatta féken |
|
| Ha unta is pihenő társait: |
| szárnyra ragadta nagy komédiában |
| mint akiben fekete tűz lakik |
| s remegve rázza földöntúli áram |
|
| Alulról röppenve az égre szállt |
| vajákosan súrolva már a földet |
| oda ahol felhőnek lenni könnyebb |
|
| Edzették mint a húrt és ideget |
| kérlelhetetlen megaláztatásban |
| most itt hever ahogy egy idegen |
| rongytestével osztja meg az ágyam |
|
| Most itt az ágyon súlyosan pihen |
| s egy percre sem hisz már a győzelemben |
| s az őrület fehér tüzeiben |
| hová jutottál édes ismeretlen? |
|
|
Anyám mennybemenetele
| Utol kell érnem az anyámat |
| alig három lépésre megy előttem |
| és én tántorgok a nyomában |
| egész közelről mellbe lőtten |
| még vérzek de már hegedek |
| belülről hull a mellkasomba |
| a vércsepp mint egy meredek |
| már a hátában mint a szusz |
| mint egy halotti eleven kő |
| még hány infarktus kellene |
| – magam megváltva – mennybe lökjem. |
|
És meghalunk…
| És meghalunk egy mosolyért |
| csak legyenek kacsintsanak! |
| erünkben figyeljük a vért |
|
| slattyogó papucsot lesünk |
| vagy mosolyogva meghalunk? |
|
|
És S. Nagy úr…
| És S. Nagy úr is itt lapul |
|
| szép lassan föltápászkodik |
| és mint a hattyú égre kel |
|
|
A megalázó…
| ahogy pedig nem volt tele |
|
| csak bepisált és bekakált. |
|
|
A nővérek…
| csak elsuhant a légnagy út |
| agyonizzadt fejünk felett |
| és csevegünk és csipogunk |
|
|
A Horror Club-ban…
| A Horror Club-ban félhomály |
| és pillanatnyi csend lett |
|
| – Uram csak meg ne halnék! – |
| az egyik nővér felsziszeg: |
| – Nem az te eggyel arrébb! |
|
|
A béke…
| most alszom én „majd alszom én” |
|
|
A takarítónő…
| rúzsarcával ránk mosolyog |
| – ó Istenem milyen hamar – |
|
| pedig meghalni nagy robot! |
| a Horror Club-ban csend lebeg – |
| felmos motyog: „az orvosok |
| kinyírták már mindegyiket”. |
|
|
Istenhegyi kilátó
– Szanatóriumi villoniádák –
Bezárva
| gyógyultam mint a lassú seb |
|
| a lift melletti résnyi fény |
| nem hittem hogy a két szemem |
|
| hogy megment és majd fölemel |
|
| Harminckét fáradt nap után |
| ahogy a szülők a csecsemőt |
|
| – most itt ülök a szabadság |
|
| szél fújja mint a madarat |
|
|
Kettős
| Egy embert megcsináltam és |
| egy másikat kikészítettem |
|
| Valaki szalad a fák között |
|
| szalad mint aki megszökött |
|
| a közelből mégsem megy el |
| egy embert megcsináltam és |
| egy másikat kikészítettem. |
|
|
Mászkálnak lenn az emberek
| Mászkálnak lenn az emberek |
| körülöttük pezsdül a gyep |
|
| fejükbe sapkát csapnak és |
| mintha csak kezdődne a lét |
|
|
Agyő…
| „Vágy ragad el s szívem beteg” |
| slágert de tudja nem lehet |
|
|
Röpül…
| Röpül mint hatalmas sirály |
| – ha látná Kosztolányi! – |
|
| a könnyű szél mert könnyű lett |
|
|
A nyolcvanéves Tóth…
| Ha meghalok hát meghalok! |
|
|
Konyhások…
| „tartson diétát mint a pap |
|
| Mernél ha mernél élni még |
| a levesből… (Féld a spinét |
|
|
Hetvenéves…
| asztalfőn szipirtyó lebeg |
|
| „művész úr látom nem szeret |
|
|
Lehorgasztott fejjel…
| Lehorgasztott fejjel halad |
|
|
Hallgat az éj…
| Hallgat az éj. Egy nő bolyong |
|
| büszkén halad mint az elit |
| minthogyha meg se látnák. |
|
|
De Gaulle-ként…
| De Gaulle-ként magaslik a pap |
| mintha csak disznóságokat |
|
| „Mondd te mikor is halsz meg??” |
|
|
A jóindulatú…
| nagy pulykacombot majszol |
| hogy mint a nagyharang szól |
|
|
Jaj nem maga az…?
| lebeg a vérében s az ideg- |
|
| cserél össze egy nálam is |
| az adjuntus s kutat hamis |
|
|
Önző vagyok
| még egyszer leesni nem akarok |
|
| hol lassan és szerelmesen |
|
|
Dudál a sok gép…
| Dudál a sok gép: bőr-duda |
|
|
Bor-ballada
| Villon egy szép napon haza |
| akart már menni a halálba |
| mozdulattal félig kitárta |
| hiszen tudta hogy minden út |
| a titokzatos tájba torkoll |
| a szerelemtől és a bortól |
|
| fektetett népbe és hazába |
| hogy békén élhessen tovább |
| s ne őrültek házába zárva |
| lézengő ritterekre bomlott |
| s részegen tántorgott haza |
| a szerelemtől és a bortól |
|
| is sokkal jobbnak bizonyult |
| mit gyakorolt az őslakosság: |
| nem dolgozott túl-dolgozott |
| nem mondom szép sztálini kor volt |
| a szerelemtől és a bortól |
|
| Herceg – ki finom véredet |
| változtattad tokaji borrá |
| mozsárban őröltetted porrá |
| csillant előtted mint az óbor |
| kérlek ne kergess még haza |
| a szerelemtől és a bortól! |
|
Istenhegy, 1992. április 6. |
|
Örök
| csak úgy szabad szeretni. |
|
Minden levél
| Minden levél és minden alkonyat |
| neked babuskál, neked tartogat. |
|
| A föllobogó fényes nyári tűz |
| forróságával az ajkadba űz. |
|
| Szádba, szívedbe, fogaid közé: |
| örömmé égjek, váljak derűvé. |
|
| Neked emel az ég fölé a táj: |
| örömmé érik bennem a határ, |
|
| hogy fölragyogjak neked mint a nap |
| neked tartogat minden alkonyat, |
|
| neked babuskál mindegyik levél, |
| amely szerelmes ujjaidhoz ér, |
|
| ha végül végig egy leszek veled: |
| szerelem-nyár, szerelem-őrület |
|
| láng legyen testünk és láng a ruhánk, |
| ahogy maga az Isten szabta ránk… |
|
|
Köd
| Elmondhatatlan ködben élek |
| hogy nem tudom már hogy ki vagy |
| de azt remélem megérintem |
|
| és megérintem hogy ki vagy. |
|
|
Nap-leány
| röpül, kacag, pörög, sír, |
|
| mint hűs szobán a dallam, |
|
|
| akkor már nincs erő lenn, |
| fölszáll, közvetlen Isten |
|
|
|
Hattyú
| Árnyék, árnyék! – kiáltották utánam |
| ha végigsuhantam a rét felett |
| most röpülök hattyúi ragyogásban |
| és hattyúnak néznek az emberek. |
|
|
Egy Dáliának
| Én már csak abból élek ha adok |
| neked szívet virágot kacatot |
| nem tudom mit csináljak nélküled? |
|
| Nem tudja mit csináljon kezem, |
| csak ha rád várok akkor létezem, |
| csak akkor lélegzem, ha csókolok |
| a csókjaidból levegőt szívok. |
|
| Őrjöng a tér és szétrobban a perc: |
| mit csinálsz? hol vagy? szeretsz? hogy szeretsz? |
| csalánként perzsel a torok, |
| megfulladok s te nem tudod. |
|
| Csak attól élek ha rád gondolok |
| szívemben látom lengő alakod |
| benned veled általad szeretem |
| halálomat – s maradék életem. |
|
|
Félhalál
| Én meg akartam volna halni |
| ha múltkor elibém nem áll |
| a Dunapart nagy homlokában |
| egy tószem vékony ujjú lány |
|
| azt kérdezte hogy elmegyek már |
| nem tudtam most vagy végleg-e |
| de arcán izzott mint a csontfény |
|
| azt kérdezte hogy látja rajtam |
| maradnék de már menni kell |
| az ismeretlen tartományba |
| honnan nincs visszajövetel |
|
| így mondta Shakespeare-iesen de |
| mint ki tudja ennek a félig |
|
| évek óta ezt az egyetlen- |
| hisz tudja hogy naponta téved: |
|
| de tudja azt is minden este |
| minden nap minden éjszaka |
| hogy ez a férfi már nem él csak |
|
|
Sóhajok
| ezt láttam első pillanatban |
| a két kezed között maradtam. |
|
| szembe jövő lány aki voltál |
| s annak maradsz meg a síromnál. |
|
| Én most már annyira szeretlek |
| ne legyenek akik kibírják. |
|
| mennyországa az égbe ível |
| mellkasommal s meztelen sível. |
|
| magamat mint egy hóhérpallost |
| a te véred s az én vérem csillog. |
|
| agyban ágyban és ámulatban |
| mint fölszikrázó gyöngygolyó |
|
| híjával azt kérem tetőled |
|
|
Hold-ének
| Én úgy szeretlek mint a Hold |
|
| hogy úgy szeret hogy nem lehet |
| csak bombáz és csak sugaraz |
| csak te vagy neki ő neked |
| hogy fuldokolsz és fuldokol |
| csak jajgat és csak visszaver |
|
| Ó, jaj, a Hold az én vagyok |
| hogy fölnyissam szívem egész |
|
| – és nem baj hogyha meghalok – |
| beburkol bevon mint a köd |
| míg megőrülsz – megőrülök |
| – s megfojt miközben énekel. |
|
|
Hagyaték
| Mindent neked akartam hagyni, |
| mint egy hatalmas hagyatékot, |
| hogy mikor meg akarok halni, |
| legyen „vagyonomhoz” elég jog, |
|
| pedig ez csak kis jele annak, |
| amit szeretve erőltettem, |
| valójában én tőled kaptam |
| mindent könnyedén egyösszegben. |
|
|
Eskü
| Mindent neked hagyok illatos nyakéket |
| fülönfüggőket bársonyt és pénteki ebédet |
| hal hús hol hús a hal – busa – busásan és teérted |
| mindent neked hagyok antilopot temérdek |
|
| Ez az én esküvőm Esküszöm földre égre |
| veled voltam a legboldogabb évről évre |
| esküszöm az arany csillagok fejére |
| veled vagyok mielőtt életem véget érne |
|
| Veled vagyok Kötés Rángásban ideglázban |
| hogy felforrósodom az isten igazában |
| esküszöm: te vagy a villanásom ágyam |
|
| Esküszöm a réteken futó fekete farkasokra |
| a fűre ahogy a szél a haját összefújja |
| a tűre az ideget kivájó könnyű karra |
| esküszöm a békére következő viharra |
|
| Esküszöm esküvő esküttevő szavával |
| eljegyeztelek magamban a széttörött halállal |
| ahol a cserepek összeilleszkedve vállal |
| számolnak szerveim beváltható szavával: |
|
| hogy te vagy te hogy te örökké tudsz te lenni |
| ezen kívül a föld pokol Isten hatalma semmi |
| az égen nem marad felhő csillag szemernyi |
| ezen kívül nem lehet énekelni |
|
| Csak tested örökös fölfénylő bársonya |
| mered és meredeken hanyatlik át oda |
| ahol ragyogni ragyogó test soha |
| nem tudott szebben mint tested bársonya |
|
| Így csak szakad az űr és tündököl a semmi |
| ahol tükörben arcodnak muszáj lenni |
| vakítóan fintoros füllel percnyi-figyelni |
| hogy te vagy te hogy te örökké tudsz te lenni. |
|
|
Retúr
| Rohanok mint a jaj – még élni élni élni |
| ahogyan száll a hang szakadva – szertelen |
| száguldok kapcsolok az északi a déli |
| megbűvölt Balaton fölötti tereken |
|
| Alsóőrs tűfínom templomtornya fehéren |
| a fakó fák közül lebegve kilövell – |
| gázt adok kapcsolok hogy hátha még elérem |
| azt a helyet ahol „már nincs számomra hely” |
|
| De még nem érem el – se országom se békém – |
| az általánosat se meg a helybelit |
| csak száguldok vagyok: a dombok meredélyén |
| kimondhatatlanul nagy napkorong feszít |
|
| Csak száguldok Tovább Az erdők kanyarán túl |
| érzik a vattaszép felhők finom szaga |
| A mutató inog: száznegyvenötbe rándul – |
| már a tér fut belém – a kocsi áll maga |
|
| A haza áll maga Röpülök már kilőve |
| verdeső vadlibák vonuló véjeként |
| a boldog elveszett és gyermekkori őszbe |
| hol két fasor között kéken kinyílt az ég. |
|
|
Éj
| Nekem az éjjel már csak tortúra |
| vetődés görcsök vesefájdalom |
| nem alvás köszvény át a szívfalon |
| élnivágyásom memoranduma. |
|
Tégla
| Fájni rosszabb mint meghalni |
|
Idő
| Az időbe van ágyazva minden |
| a brüsszeli csipke a bodeni tó |
| a szerelmi lábszár a szepezdi csalit |
| a rántott csirke csontjait |
| megeszi ropogva az Isten. |
|
Áram
| Az élet nagyobb áramában élek |
| nincsenek csak elektromos szikrák |
| és eltakart rohamok hirdetik |
| a búvó élet takarhatatlan titkát. |
|
Viszont
| Én látom benne azt amit Isten is lát |
| megföllebbezhetetlen ragyogásának titkát |
| amelyben nincs titok csak annyi hogy szeretni |
| csak azt lehet aki nagyon tud visszaszeretni. |
|
Üreg
| Bármit gondolhat: beválik. |
| Belülről a diónak hiánya nincsen – |
| ott van a dió. Te teremtetted. |
| A sárga gyümölcsben Te vagy az Isten. |
|
Tükör – este
| A domb ezüst falán a füst rajongva fűz ma egybe |
| titkolódzó teret rajongó kerteket |
| A Rózsadomb fölött a hold lassan kiont kegyelve |
| valami gyermeteg éteri permetet |
|
| Homályon át bolyong a tág terű világ: az este |
| lepleken élveteg éli az életet |
| Majd jő a szél mint könnyű él a kés hegyén s kimetszve |
| a házak élesen állnak mint ékszerek |
|
| Nagy fényei az égbeli világnak kibomolnak |
| ott fenn a csillagok itt lenn az ablakok |
| ragyognak és ragyognak ragyognak és ragyognak |
| itt lenn az ablakok ott fenn a csillagok |
|
| Tükrökön át homályon át ha lát ki lát e földön |
| az ember e privát szende és semmi báb |
| Majd fönn a fény örök szemét nagy ékszerét ha följön |
| látja Istent magát – kit színről színre lát. |
|
|
Vadkacsák
| Melyik házhoz, melyik szigethez |
| hol az örömnek vége nem lesz, |
|
| Zöld válluk sárga nyakgyűrűvel |
| fenségesen és egyszerűen? |
|
| rugaszkodnának el nagyon: |
|
| sodorja őket, mint a pelyhet. |
| Honnan jöttek és hova mennek? |
| Szeretnék tudni maguk is, |
|
| de aztán sose látjuk őket |
| A vadkacsák hová repülnek? |
|
| Kik szárnyalnak? Kiket lelőnek? |
| Vagy egyszerűen hangjukat, |
| visszaadják a Teremtőnek? |
|
|
Isten fényei
| Isten nem akar még egyszer földre jönni |
| Kinéz egy nagyon siető vonatablakon |
| Kinéz egy elpergett búzaszemre |
|
| Kezébe adják csempész fizikusok |
| a görögdinnyeszerű atombombát |
| a kettétörött Los-Angeles-i aranyhidat |
| a sinanthropus üvegreszelő csontjait |
| Szent Johanna aranyfogmaradékát |
| Csontváry zsolnai majolika bilijét |
| Caesar epilepsziaellenes növényfűcseppüvegét |
|
| És őrjöngeni kezd maga is |
|
| És megharapja a nyelvét rohamában |
| Égbe-földbe veri a lábát: |
|
| Nem akar még egyszer megszületni. |
|
|
Álomlovas
| Élek álomban és életben álmodom |
| magamból kifelé vonva és távolodva |
| egy Középponti Én üldözője és foglya |
| álomban élek és életben álmodom |
|
| Mindjobban elveszek mindjobban meglelem |
| magam a messzeség lüktető közelében |
| mindjobban fölfogom a közelítő télben |
| hogy amit elhagyok mindjobban meglelem |
|
| Játszódom látszani látszódom játszani |
| ahogy vibrálnak az egek bőrében égve |
| kirajzolódva már az Isten kék szemére |
| álmok lovasai lovasok álmai. |
|
|
Hold
| Homályba burkolt hold alatt |
| látja milyen kicsi a hold |
| s milyen nagy a hold udvara |
|
| milyen nagy a hold udvara |
|
| de közben csak kiáltozunk |
|
| Aztán csak félünk ragyogunk |
| (Látom milyen kicsik vagyunk |
| és milyen nagy az Úr maga.) |
|
|
Táv
| Mily balga vagyok édes Istenem |
| röpülésem de szárnyam sincs nekem |
| csak végtelen és egyszerű szívem |
| mily béna vagyok édes Istenem! |
|
| Eljutok-e egyszer a végtelen |
| esőáztatta fényösvényeken |
| szárnytalanul és röpüléstelen |
| puszta szívemmel hozzád Istenem? |
|
|
A város pillanata
| Fölszállanak a szívembe a színek |
| ahogy Veszprém tetőit bámulom |
| csontváry-kék egekre kifeszítve |
| lebeg könnyedén a nehéz Bakony |
|
| És percről percre változik a kép |
| a kékvörös most ólilába vált át |
| a kétméteres kis kőbalkonon |
| ki-ki siratja önnön ifjuságát |
|
| Egy lánnyal állok itt örömösen |
| szeretem őt bár nem is ismerem |
| ő azt siratja ami még lehet |
| magam meg azt ami már elveszett |
|
| Egymást siratjuk Egy madár huz át |
| talán ez is maga az ifjuság |
| a lány meg nézi a vörös eget |
| ahogy föllángol – mivel este lett |
|
| Aztán csak állunk mint a kőkirályok |
| Fölöttünk István és Gizella hallgat |
| siratjuk a leendő ifjuságot |
| siratjuk az elveszett birodalmat. |
|
|
Nők balladája
| a nőknek, akik megszerettek, |
| Mózest, a kosarukba tettek, |
| hogy később megtaláljanak, |
| keblük közé s mint egy patak |
|
| Ó, asszonyok, már kegyelem! |
| Titokzatos fekete testek, |
| és borotvált szemöldökűek, |
| szurkáltak belém, mint a tűket! |
|
| Gyöngédek, izzadók, fejem |
| simogatva kosárba tettek, |
| s ha kellett, tisztességesen |
| a nagy folyóba merítettek, |
| átvillanó halak uszonyát, |
| nekem készült vízi mennyország! |
|
| Köszöntlek, édes Hercegem, |
| kit magad is kosárba tettek |
| s borítottak rád könnyű leplet, |
| csak fátyolon át lássanak, |
| mint tükrös titkos fényű termet, |
| egykedvűen keresztre vertek. |
|
|
Én még sohasem éltem…
| hogy nem lehet tovább élnem. |
|
|
Vízibicikli
| Száz pillanat eggyé sűrítve |
| nagyon ragyog bennünk a nyár |
| az örvényesi strandon égve |
|
| egy halhatatlan délutánon |
| csak körbe-körbe míg az ég |
| reánk teríti mint egy álom |
|
|
Király
| Nekem az élet minden perce fáj |
| hogy nem vagyok bíborfényű király |
| csak rejtett úr és halk lépésű herceg |
| és csak az tesz királlyá hogy szeretlek. |
|
Ha szeretlek…
| Ha szeretlek nagyon szeretlek |
| ha kicsit akkor is nagyon |
| s a szívemet az asztalon. |
|
Üdvösség
| Közel kerültem minden üdvösséghez |
| macskához, hegyhez amit csak az érez |
| ki arca bőrén érzi az időt |
| az izzósárga napba merülőt |
|
| a végtelen soha se merülőt. |
|
|
Gy. T.
| Borzalmasan fáradt a Tibor |
| lehet hogy nem is „élt valamikor…” |
| csak lengett lobogott és lebegett |
| s egy ismeretlen hattyút szeretett. |
|
Húzd rá cigány…
| Húzd rá cigány te millió tücsök |
| és szépítsétek meg az éjszakát |
| csak feketeséget csak ördögöt |
|
| adjatok hitet annak kinek nincs |
| hallja Isten ha ablakán kitekint |
| akkor is ha már nem hegedülök. |
|
|
Fényes tollú madár
| A szürke égen szürke fellegek |
| szürke ágakon szürke verebek |
| egyetlen fényes tollú kis madár |
| meredeken a szürke égre száll |
| elképzelhető az hogy te lehetsz |
| kit felröpít a szárnyas szeretet. |
|
|