A város pillanata

Fölszállanak a szívembe a színek ahogy Veszprém tetőit bámulom csontváry-kék egekre kifeszítve lebeg könnyedén a nehéz Bakony És percről percre változik a kép a kékvörös most ólilába vált át a kétméteres kis kőbalkonon ki-ki siratja önnön ifjuságát Egy lánnyal állok itt örömösen szeretem őt bár nem is ismerem ő azt siratja ami még lehet magam meg azt ami már elveszett Egymást siratjuk Egy madár huz át talán ez is maga az ifjuság a lány meg nézi a vörös eget ahogy föllángol – mivel este lett Aztán csak állunk mint a kőkirályok Fölöttünk István és Gizella hallgat siratjuk a leendő ifjuságot siratjuk az elveszett birodalmat.