Az én szerelmem

Az én szerelmem holdasszony a kertben különben meg egy toronyban lakik és van úgy hogy becéz órákig engem és mozgatni tudja a füleit az én szerelmem az az én szerelmem és nem kell elszámolnom senkinek vele a kútból is földerít engem bár oly magányos mint a Beszkidek a legtöbb embert úgy kezeli mint a darócingünk karján a kézelőt kik aztán úgy röpülnek mint a hinta vagy agyaggalamb akit épp lelőtt kábé lehet vagy három nagypapája anyai ágon múltkor valakit meg kellett szólítanom: mondja Árva Bethlen Katát ismeri? Itt lakik ebben a bősz toronyban Másik este bementünk a Petőfi Múzeumba mert állítólag Déry úgy szerette a nagymamát hogy soha meg nem unta amikor még az Üllői úton volt a „Nyugat” és az író odajárt s a gangon is toporzékolva tombolt ha nem láthatta rögvest nagyanyát és van egy olyan novellája melyben az a bizonyos Margit szerepel a direktorral hiába kerestem az archívumban amit por lep el a nagypapát tizenöt napon át nem leltük s vele egyetlen Margitot de nyüzsgött benne Éva Nóra Ágnes szerelmem már oda se sandított Pozsonyba mentünk Keltscha von Rodek név vonzotta ugyanis szerelmemet egy ál-rokonnál éltünk mint a vendég ki azt se tudta én ki lehetek tán azt gondolta én vagyok a tettes amilyen rozzant és öreg vagyok – ma már tudom nyugalmam addig nem lesz míg egy apát elő nem állítok az én szerelmem ugyanis örökké is ugyanazt akarva mást akar ha kell egy perc s átváltozik süketté s minden más rajta szem száj váll a kar a múltkor már átalakuló művészt kerestek a cirkuszban de mire megírták volna vele a szerződést már elröpült két szárnyon Ninive felé hol éppen Jónásban kereste egy töklevél alatt a nagypapát de rámkiáltott egyik este: Beste a gallérodat hajtsd föl legalább hogy ne tudják kit és mit is keresnénk ha volna benned annyi oltalom én föl is hajtanám mielőtt leesnénk az égből kikötve az Antarktiszon hazafelé meg végig ordított hogy – hogy nem tudom hogy kit keres ő úgy kezelem mint valami kokottot s olyan vagyok mint egy gonosztevő jobb lesz ha otthon elhagyom a tornyot hiába vár pezsgővel teli kád csak tettetem már rég hogy nem tudom hogy apát keres  nem pedig nagyapát! majd könnyben ázva a mellemre omlott hogy ne mondjam el soha senkinek bevallja végül velem végre boldog bár oly magányos mint a Beszkidek. akkor tudtam meg én vagyok a bomlott – hálaisten persze csak elvileg – és szerelmes és kissé meghasonlott apa-fiú-szentlélek lelkileg!