Szekreter (III.)

A kis nejem egy szekrényt szerze végre, hogy ez az ideális állapot, s egyetlen pillanat alatt elérte, hogy úgy szeressem, mint egy állatot. Most simogatom csöndesen a testét, és csókolgatom záras ajtaját, a bútor is kívánja, hogy szeressék, ahogy az embert legalább. Most sír is, hogyha kimegyek a házból, utánam néz boldog-boldogtalan, ha későn jövök, dörmedezve rámszól, és éppen mint egy emberke, olyan. Fából a szíve, homloka fiókos, és feszengve figyel, féltékenyen, de mégse boldog, akárhogy is csókdos, tudja, hogy a gazdáját szeretem.