Az én szerelmem
„A semmi is lehet minden,
a minden is lehet semmi.
Ahogy az első percben,
csak úgy szabad szeretni.”
Szekrények éneke (I.–VIII.)
Ékszerdoboz (I.)
| Ékszerdobozban lakott a leány, |
| harminckét esztendeig várt reám |
| rekeszekben és fiókokban táncolt |
| piros-fekete blúzos szép leány volt |
| harminckét esztendeig várt reám |
|
| amíg lepattant rólam a szemérem |
| hogy a piros-fekete lányt elérjem |
| előugrott az ékszer-rekeszekből |
| azóta együtt táncoljuk az erdőt |
| s mindig pirosban sose feketében. |
|
|
Manók szekrénye (II.)
| Manók süvöltenek egy kis sarokban, |
| és követelik vissza lányukat |
| a régi trónra, ahol egyre jobban |
| kiterjeszti szárnyát az alkonyat. |
|
| Manók matatnak mindegyik fiókban |
| és feszegetik a rekeszeket |
| kis körmükkel – keresve egyre, hol van |
| a trónkövetelő leánygyerek. |
|
| Felnőtt a lány. És ember lett belőle. |
| De szép száján misztikus mosolya |
| előreleng a ködlepte időben, |
| s fején ragyog a régi korona. |
|
|
Szekreter (III.)
| A kis nejem egy szekrényt szerze végre, |
| hogy ez az ideális állapot, |
| s egyetlen pillanat alatt elérte, |
| hogy úgy szeressem, mint egy állatot. |
|
| Most simogatom csöndesen a testét, |
| és csókolgatom záras ajtaját, |
| a bútor is kívánja, hogy szeressék, |
| ahogy az embert legalább. |
|
| Most sír is, hogyha kimegyek a házból, |
| utánam néz boldog-boldogtalan, |
| ha későn jövök, dörmedezve rámszól, |
| és éppen mint egy emberke, olyan. |
|
| Fából a szíve, homloka fiókos, |
| és feszengve figyel, féltékenyen, |
| de mégse boldog, akárhogy is csókdos, |
| tudja, hogy a gazdáját szeretem. |
|
|
Várkisasszony (IV.)
| A várkisasszony szekrényébe zártan |
| titokban él a szelíd szerelem, |
| megvallom, magam is csak arra vágytam, |
| hogy ez a szekrény végre meglegyen. |
|
| A várkisasszony szekrénye borongó |
| fénysárga tíkfából készült erőd, |
| sok titkos erkély és fiókos ajtó |
| ami elzárja és kinyitja őt. |
|
| A várkisasszony szívéhez van egy kulcs, |
| aranycirádás, milliméteres, |
| de a leányról soha semmit nem tudsz |
| meg, ha nem tisztán, igazán szeretsz. |
|
| A várkisasszonyt nem lehet szeretni |
| csak úgy, ahogyan ő kívánja, ő, |
| titkos fiókok mélyéből kerül ki, |
| a rekeszekből penderül elő: |
|
| fényes lábával áll a hátamon, |
| s tapos rajtam, amíg csak el nem alszom, |
| amíg el nem ismerem boldogan |
| – de elismerem: ő a várkisasszony. |
|
|
Fűillatú szekrény (V.)
| A szekrény ódon illatában állott, |
| én pedig a szobában, mint a vendég |
| lebegve, mintha lennék s mégse lennék, |
| aki a mély gyerekvilágba látott, |
|
| ott látta meg az ötéves leányt, ki |
| szintén úgy állt a térben, mint a vendég, |
| bársonyruháján lebegett a másni |
| és vonzotta a Keltscha von Rodek név. |
|
| Ő lett a párom negyven év után |
| és együtt alszunk most az illatárban |
| ötévesen, mert ő az a leány, |
| akire mindig szívszorongva vártam. |
|
|
Szelence (VI.)
| Van a szobánkban egy kis Velence |
| csinos tárgyak közti szelence |
| nem is szelence üveges erkély |
| ahol az életünk keresztben elfér |
| nem is csak erkély szomorú szekrény |
| ahol a titkok kész élete eltér |
| álmai gyermek lánynak fiúnak |
| átvezet rajta a Sóhajok Hídja |
| áttipeg rajta a Márta Clarissa |
| ha szíve ördöge másika hívja |
| nem híd az légbeli álomi örvény |
| szerelem áhítat isteni tört fény |
| nem is csak erkély százlukú szekrény |
| nem is csak isteni drága szelence |
| nem is vizen nőtt árva Velence |
| igazi délszaki Velence lenne |
| hogyha az ember szépen szeretne |
| mindig nevetve szeretve zengne |
| mint a Velence hírű szelence. |
|
A szekrény istene (VII.)
| Ó, bársony talpak, rózsaszín kokárdák |
| járkálnak a szobában csendesen, |
| a szekreter rekeszeit kitárják, |
| hogy helyük mindig meglegyen, |
|
| csak áll a szekrény tíkfa-fényű dómja, |
| melybe az emlékek misézni járnak, |
| csillog és villog rombuszos idomja, |
| papok hajlongnak benne, mint a hátak. |
|
| A szertartás folyik, a barna bútor |
| mélyén manók matatnak szürkületkor, |
| a ködön át alig látok a bútól, |
| de föltündököl végül a gyerekkor: |
|
| manók matatnak s délceg kis papok |
| nagy áldozatot mutatnak be annak, |
| aki a barna szekrényben lakott |
| és uralta az egész birodalmat. |
|
|
Gyerekszekrény (VIII.)
| – Gyerek gyerek – ordítanda nagyanyja |
| Györgyi után – hová tűnt az ebadta |
| nyugton egy pillanatig sem maradna |
|
| Most meg egyszerre eltűnt a szobából |
| ahogy isten az istenigazából |
| kiröppent elment elszállt mint a kámfor |
|
| Keresték anélkül hogy észrevennék |
| a sarokban húzódó árva szekrényt |
| amelyikbe épp unokája elfért |
|
| Ott gubbaszkodott ahogy annyian |
| Lillácska Ágnes Klári Marian |
| az élet titkos fiókjaiban |
|
| Aztán idővel egyszerre előjött |
| arca mosolygott szeme elkenődött |
| nézett körül olyan volt mint a felnőtt |
|
| De néha hogyha lángolt nevetett |
| a bőrén is érezni lehetett |
| a kicsi Györgyit ezt a gyereket |
|
| a szekrény fű-fa tíkfa jószagát |
| a bútor behízelgő bársonyát |
| – főleg ha nem volt rajta nagykabát. |
|
|
Mindig mesélt
| Mindig mesélt nekem a lány |
| a tétje az volt, hogy mese |
| közben ki alszik el előbb? |
|
| Mesélt nekem a bábkirályról, |
| ki szekrényben uralkodott, |
| mesélt de nem gondoltam volna |
| hogy a bábkirály én vagyok. |
|
| Mesélt a holdról, mi a kémény |
| szájába szorult és ahonnan |
| létráról kellett kipiszkálni, |
| és a kéményseprő én voltam. |
|
| Mesélt a mesés kiskakasról, |
| pengett a naphang, mint a pengő, |
| én voltam, aki csupa fény volt. |
|
| Mesélt iszapban úszó halról, |
| ki labdát vitt a víz színére |
| kis orrával és azt se tudtam, |
| a hal vagyok-e, ő-e, én-e, |
|
| egy mese volt minden mesében, |
| mit mondott elalvás előtt, |
| hogy vajon ő kap-é meg engem, |
|
| Aranyszájú mesében alszom, |
| mint tejbe fulladt gödölye, |
| nem is tudom, ő az én örömöm, vagy |
|
|
Esküvő
| Isten segedelme ember segedelme |
| találjon meg minket mindig a kegyelme |
| világos verembe legyünk mindig esve |
| mindig kegyelembe mindig szerelembe |
|
| Ünnepi napokon áldjon meg az Isten |
| válságoson ölelésben egyesítsen |
| s ha könnyekkel teli nagy ínségeinken |
| nem tud segíteni akkor is segítsen |
|
|
Medál
| s kit senki sem szerethet |
|
|
Az én szerelmem
| Az én szerelmem holdasszony a kertben |
| különben meg egy toronyban lakik |
| és van úgy hogy becéz órákig engem |
| és mozgatni tudja a füleit |
|
| az én szerelmem az az én szerelmem |
| és nem kell elszámolnom senkinek |
| vele a kútból is földerít engem |
| bár oly magányos mint a Beszkidek |
| a legtöbb embert úgy kezeli mint a |
| darócingünk karján a kézelőt |
| kik aztán úgy röpülnek mint a hinta |
| vagy agyaggalamb akit épp lelőtt |
|
| kábé lehet vagy három nagypapája |
| anyai ágon múltkor valakit |
| meg kellett szólítanom: mondja Árva |
| Bethlen Katát ismeri? Itt lakik |
|
| ebben a bősz toronyban Másik este |
| bementünk a Petőfi Múzeumba |
| mert állítólag Déry úgy szerette |
| a nagymamát hogy soha meg nem unta |
|
| amikor még az Üllői úton volt |
| a „Nyugat” és az író odajárt |
| s a gangon is toporzékolva tombolt |
| ha nem láthatta rögvest nagyanyát |
|
| és van egy olyan novellája melyben |
| az a bizonyos Margit szerepel |
| a direktorral hiába kerestem |
| az archívumban amit por lep el |
|
| a nagypapát tizenöt napon át nem |
| leltük s vele egyetlen Margitot |
| de nyüzsgött benne Éva Nóra Ágnes |
| szerelmem már oda se sandított |
|
| Pozsonyba mentünk Keltscha von Rodek név |
| vonzotta ugyanis szerelmemet |
| egy ál-rokonnál éltünk mint a vendég |
| ki azt se tudta én ki lehetek |
|
| tán azt gondolta én vagyok a tettes |
| amilyen rozzant és öreg vagyok – |
| ma már tudom nyugalmam addig nem lesz |
| míg egy apát elő nem állítok |
|
| az én szerelmem ugyanis örökké |
| is ugyanazt akarva mást akar |
| ha kell egy perc s átváltozik süketté |
| s minden más rajta szem száj váll a kar |
|
| a múltkor már átalakuló művészt |
| kerestek a cirkuszban de mire |
| megírták volna vele a szerződést |
| már elröpült két szárnyon Ninive |
|
| felé hol éppen Jónásban kereste |
| egy töklevél alatt a nagypapát |
| de rámkiáltott egyik este: Beste |
| a gallérodat hajtsd föl legalább |
|
| hogy ne tudják kit és mit is keresnénk |
| ha volna benned annyi oltalom |
| én föl is hajtanám mielőtt leesnénk |
| az égből kikötve az Antarktiszon |
|
| hazafelé meg végig ordított hogy – |
| hogy nem tudom hogy kit keres ő |
| úgy kezelem mint valami kokottot |
| s olyan vagyok mint egy gonosztevő |
|
| jobb lesz ha otthon elhagyom a tornyot |
| hiába vár pezsgővel teli kád |
| csak tettetem már rég hogy nem tudom hogy |
|
apát keres nem pedig nagyapát! |
| majd könnyben ázva a mellemre omlott |
| hogy ne mondjam el soha senkinek |
| bevallja végül velem végre boldog |
| bár oly magányos mint a Beszkidek. |
|
| akkor tudtam meg én vagyok a bomlott |
| – hálaisten persze csak elvileg – |
| és szerelmes és kissé meghasonlott |
| apa-fiú-szentlélek lelkileg!
|
|
|
Vaj
| Ilyenkor fölolvad az arcod |
| hogy kegyelmetes kenhető leszel |
|
| se benned se a világegyetemben |
| ahogy a párnán pontosan feküdsz |
| finomvonalú szádon mint a szellem |
| oly vajfehéren ki-be jár a szusz |
|
| szemed gödrében illatok pihennek |
| elmúlt tíz évünk rózsaolaja |
| szemöldököd szálai közt keverve |
| csak vajfehéren áll az éjszaka |
|
| a levegő is kenhető körötted |
| könnyű késével elegyengeti |
| szép arcodon a túlvilági szobrász |
| a legfinomabb kéz az isteni |
| és vajfinom és vajfehér a bőröd |
| és vajpuha az orrod csücske is |
| amelyen a verejték könnyű cseppje |
| aranylik mint gombostűfejnyi víz |
|
| a pórusok vajsárga serlegében |
| lazán lapul a zsenge zsiradék |
| s elrejtett titkos tükrű felszínében |
| a rolón át is fölragyog az ég |
|
| a délvidékről mindig visszatérő |
| a vajpuha meleg a hajnali |
| mit meglelni magunkban sose késő |
| hogy Isten hangját lehet hallani |
|
| mi egykor tükör által és homályban |
| rejtett vonalként volt tapintható |
| most kiemeli könnyedén az álom |
| és végleg színről-színre látható: |
|
| hogy vajpuha a homlokod az állad |
| hogy szerelmes kenyérre kenhető |
| hogy életedre nagy kezek vigyáznak |
| hogy mindig boldog legyen ez a nő. |
|
|
Fókák
| Billeg a parton mint a fóka |
|
| Én meg csak állok elfogódva |
|
|
Két állat
| Már csak úgy nézek két karomra |
| mintha csupán két állat volna |
| két farkas vagy két medve lenne |
| mintha két mancsa átölelne |
|
| Mintha két mancsa földre dobna |
| két farkas vagy két medve volna |
| mintha két karja földre vetne |
|
| én pedig bámulom a holdat |
| mind a két állat én vagyok csak. |
|
|
Hó – film
| csak úgy ahogy egy babonát |
| egy törött másodpercre csak |
| s a hót a hót a hót a hót |
| hogy örök filmre veszi fel |
| alig látni hogy mennyi lett |
| mit vakos szemmel nézek a |
| rácson keresztül mindig úgy |
| mint aki börtönbe szorult |
| s csak nézi ezt a babonát |
|
Béka
| az ágyon fekszel keresztben |
|
| ha lábat keresztbe vált át |
|
|
Az én babám
| Az én babám elég tökéletes |
| elég fiatal kicsit életes |
| középen lenne: reneszánsz-kori |
| és vele élni mint a dzsembori |
|
| Az orra íve bársonyos barokkos |
| állatbarát legyeket sose fogdos |
| pedig veszek neki elég sokat |
|
| Alfázik mint a szfinksz ha maga van |
| mint kinek külön oázisa van |
| Kleopátra és Éva egyszemélyben |
| és én nagyon szeretem kérem szépen |
|
| Olyan örömmel úgy eszi a lekvárt |
| mint egy fantazmagóriát a nem várt |
| eukaliptusz lassú levelét |
| mint Egyiptomban egy zsidó cseléd |
|
| Aki különb az úrnőjénél egyre |
| a szabadságra vágyik lekezelve |
| azokat akik rabságukban tartják: |
| hogy hatalomnál nagyobb az igazság |
|
| fölfénylő életemnek tükrei |
| melyekben néha meglátom magam |
| kétségbeesve mégis boldogan |
|
| Füle ovális mintha Monsieur |
| Ingres rakta volna rá – előkelő |
| bár fúrt lyukába beerőszakol |
| egy-egy követ mit talál valahol |
|
| a rendetlenség lassú közepén |
| ami mikor rokokó lassú bál van |
| forog köröttünk: néma könnyű táncban |
| arcán-nyakán nincsen sehol se ér |
|
| csak ő csak ő van régi hősi etruszk |
| leány akit már nem-szeretni nem tudsz |
| rajongva érte mert rajongani |
| azért lehet csak aki római! |
|
| Hősnő vagy nő-hős mint az óvodában |
| a gyerek örülök hogy rátaláltam |
| ő játszik velem ahogyan a fény |
| a sötétséggel ővele meg én. |
|
|
Kék – zöld
| Ha a párnáján balra fordul át |
| látom a szemegödrét homlokát |
|
| szeme kilángol mint a kék követ |
| ki Istentől hoz üzeneteket |
|
| ilyen szem nincsen Néha egyszerű |
| kínai porcelánból szűrt derű |
|
| aztán fölvillan kínzó fekete |
| lüktető tű-nyíl lesz közepe |
|
| fehéres gömbje még alfába kékül |
| kék önmagának emlékezetéül |
|
| mert aztán lassan hosszan földereng |
| a zöld vadon zöld fűi közt a csend |
|
| s a visszafojtott szűk pupilla-szárny |
| rebbenne szállna törne vissza rám |
|
| a fekete madár s mint vad a vadra |
| egy pillanatra sem hagy önmagadra |
|
| verődik lebben verdes és kiált |
|
| eseng mesél szentek extázisával |
| és röpül a kínai falon által |
|
| Mandzsúriából misztikus ködök |
| közül kitör kiáltozik: jövök! |
|
| hisz végül csak a zöld van csak a zöld |
| mely minden füvet fát magába ölt |
|
| mohó és elszánt gyöngéd és kevély |
| és villog mint a kard élén az él |
|
| hogy él hogy él hogy él de mit beszélek |
| nem bírom elmondani az egészet |
|
| csak ránézek kék-zöld szemeire |
| mindegy milyen Szívem szakad bele. |
|
|
Vesta
| Nyitott ablaknál fűtve fűt |
| kit úgy fűztem be mint a tűt |
|
| az én párom csak fűtve fűt |
| lángok előtt hogy a derűt |
|
| egy fényt mit a legkeserűbb |
|
|
Áldás
| Megadatott még úgy szeretnem, |
| ahogy még sohasem szerettem, |
| és látom, hogy a nap ragyog. |
|
| Hogy bedől a fény a szobámba, |
| a szemembe, szívembe, számba. |
|
| Szikrázik, száguld, rejtekekbe |
| lopódzik be a naplemente, |
| Téged, akit még úgy szeretnem |
| adatott, ahogy nem szerettem |
| senkit se, talán csak az Istent, |
| ki benned végülis fölismert: |
|
| hogy fény vagyok, hogy szép vagyok, |
| s övé vagyok. Megadatott. |
| S megengedte, ha már alig lát, |
| hogy megoldjam a saruszíját. |
|
|
2000
| Itt reszket a kétezer évnek |
| s ha a gyertyák csonkig is égnek, |
| s ha ránk dől az égi szoba, |
|
| ne gondoljunk soha másra, |
| csak arra, mi tiszta fehér. |
|
| Még itt gomolyog fura füstje |
| gondolj csak a fényre, ezüstre, |
| ha a gyertyák csonkig is égtek. |
|
| Itt áll ez a kétezer év még |
| de élünk mintha ma élnénk |
|
| másztunk fel a reimsi toronyra, |
| léptünk fel a holdba, vihogva: |
|
| nevetünk, szeretünk, muzsikálunk, |
| mint nagyszívű Assisi, Dávid, |
| s a Hold, keserű útitársunk |
| hallgatja a Föld muzsikáit, |
|
| dobolunk csak az ősi dobokkal, |
| hogy vége a kétezer évnek, |
| mert akkor is eljön a hajnal, |
| ha a gyertyák csonkig is égtek. |
|
|
|