Az én szerelmem

„A semmi is lehet minden,

a minden is lehet semmi.

Ahogy az első percben,

csak úgy szabad szeretni.”

 

 

 

 

Szekrények éneke (I.–VIII.)

 

 

 

 

Ékszerdoboz (I.)

Ékszerdobozban lakott a leány,
harminckét esztendeig várt reám
rekeszekben és fiókokban táncolt
piros-fekete blúzos szép leány volt
harminckét esztendeig várt reám
amíg lepattant rólam a szemérem
hogy a piros-fekete lányt elérjem
előugrott az ékszer-rekeszekből
azóta együtt táncoljuk az erdőt
s mindig pirosban sose feketében.

 

 

 

Manók szekrénye (II.)

Manók süvöltenek egy kis sarokban,
és követelik vissza lányukat
a régi trónra, ahol egyre jobban
kiterjeszti szárnyát az alkonyat.
Manók matatnak mindegyik fiókban
és feszegetik a rekeszeket
kis körmükkel – keresve egyre, hol van
a trónkövetelő leánygyerek.
Felnőtt a lány. És ember lett belőle.
De szép száján misztikus mosolya
előreleng a ködlepte időben,
s fején ragyog a régi korona.

 

 

 

Szekreter (III.)

A kis nejem egy szekrényt szerze végre,
hogy ez az ideális állapot,
s egyetlen pillanat alatt elérte,
hogy úgy szeressem, mint egy állatot.
Most simogatom csöndesen a testét,
és csókolgatom záras ajtaját,
a bútor is kívánja, hogy szeressék,
ahogy az embert legalább.
Most sír is, hogyha kimegyek a házból,
utánam néz boldog-boldogtalan,
ha későn jövök, dörmedezve rámszól,
és éppen mint egy emberke, olyan.
Fából a szíve, homloka fiókos,
és feszengve figyel, féltékenyen,
de mégse boldog, akárhogy is csókdos,
tudja, hogy a gazdáját szeretem.

 

 

 

Várkisasszony (IV.)

A várkisasszony szekrényébe zártan
titokban él a szelíd szerelem,
megvallom, magam is csak arra vágytam,
hogy ez a szekrény végre meglegyen.
A várkisasszony szekrénye borongó
fénysárga tíkfából készült erőd,
sok titkos erkély és fiókos ajtó
ami elzárja és kinyitja őt.
A várkisasszony szívéhez van egy kulcs,
aranycirádás, milliméteres,
de a leányról soha semmit nem tudsz
meg, ha nem tisztán, igazán szeretsz.
A várkisasszonyt nem lehet szeretni
csak úgy, ahogyan ő kívánja, ő,
titkos fiókok mélyéből kerül ki,
a rekeszekből penderül elő:
fényes lábával áll a hátamon,
s tapos rajtam, amíg csak el nem alszom,
amíg el nem ismerem boldogan
– de elismerem: ő a várkisasszony.

 

 

 

Fűillatú szekrény (V.)

A szekrény ódon illatában állott,
én pedig a szobában, mint a vendég
lebegve, mintha lennék s mégse lennék,
aki a mély gyerekvilágba látott,
ott látta meg az ötéves leányt, ki
szintén úgy állt a térben, mint a vendég,
bársonyruháján lebegett a másni
és vonzotta a Keltscha von Rodek név.
Ő lett a párom negyven év után
és együtt alszunk most az illatárban
ötévesen, mert ő az a leány,
akire mindig szívszorongva vártam.

 

 

 

Szelence (VI.)

Van a szobánkban egy kis Velence
csinos tárgyak közti szelence
nem is szelence üveges erkély
ahol az életünk keresztben elfér
nem is csak erkély szomorú szekrény
ahol a titkok kész élete eltér
álmai gyermek lánynak fiúnak
átvezet rajta a Sóhajok Hídja
áttipeg rajta a Márta Clarissa
ha szíve ördöge másika hívja
nem híd az légbeli álomi örvény
szerelem áhítat isteni tört fény
nem is csak erkély százlukú szekrény
nem is csak isteni drága szelence
nem is vizen nőtt árva Velence
igazi délszaki Velence lenne
hogyha az ember szépen szeretne
mindig nevetve szeretve zengne
mint a Velence hírű szelence.

 

 

 

A szekrény istene (VII.)

Ó, bársony talpak, rózsaszín kokárdák
járkálnak a szobában csendesen,
a szekreter rekeszeit kitárják,
hogy helyük mindig meglegyen,
csak áll a szekrény tíkfa-fényű dómja,
melybe az emlékek misézni járnak,
csillog és villog rombuszos idomja,
papok hajlongnak benne, mint a hátak.
A szertartás folyik, a barna bútor
mélyén manók matatnak szürkületkor,
a ködön át alig látok a bútól,
de föltündököl végül a gyerekkor:
manók matatnak s délceg kis papok
nagy áldozatot mutatnak be annak,
aki a barna szekrényben lakott
és uralta az egész birodalmat.

 

 

 

Gyerekszekrény (VIII.)

– Gyerek gyerek – ordítanda nagyanyja
Györgyi után – hová tűnt az ebadta
nyugton egy pillanatig sem maradna
Most meg egyszerre eltűnt a szobából
ahogy isten az istenigazából
kiröppent elment elszállt mint a kámfor
Keresték anélkül hogy észrevennék
a sarokban húzódó árva szekrényt
amelyikbe épp unokája elfért
Ott gubbaszkodott ahogy annyian
Lillácska Ágnes Klári Marian
az élet titkos fiókjaiban
Aztán idővel egyszerre előjött
arca mosolygott szeme elkenődött
nézett körül olyan volt mint a felnőtt
De néha hogyha lángolt nevetett
a bőrén is érezni lehetett
a kicsi Györgyit ezt a gyereket
a szekrény fű-fa tíkfa jószagát
a bútor behízelgő bársonyát
– főleg ha nem volt rajta nagykabát.

 

 

 

Mindig mesélt

Mindig mesélt nekem a lány
valamit elalvás előtt,
a tétje az volt, hogy mese
közben ki alszik el előbb?
Mesélt nekem a bábkirályról,
ki szekrényben uralkodott,
mesélt de nem gondoltam volna
hogy a bábkirály én vagyok.
Mesélt a holdról, mi a kémény
szájába szorult és ahonnan
létráról kellett kipiszkálni,
és a kéményseprő én voltam.
Mesélt a mesés kiskakasról,
aki aranyat kukorékolt,
pengett a naphang, mint a pengő,
én voltam, aki csupa fény volt.
Mesélt iszapban úszó halról,
ki labdát vitt a víz színére
kis orrával és azt se tudtam,
a hal vagyok-e, ő-e, én-e,
egy mese volt minden mesében,
mit mondott elalvás előtt,
hogy vajon ő kap-é meg engem,
vagy én kapom meg őt.
Aranyszájú mesében alszom,
mint tejbe fulladt gödölye,
nem is tudom, ő az én örömöm, vagy
én vagyok az ő öröme?

 

 

 

Esküvő

Isten segedelme ember segedelme
találjon meg minket mindig a kegyelme
világos verembe legyünk mindig esve
mindig kegyelembe mindig szerelembe
Ünnepi napokon áldjon meg az Isten
válságoson ölelésben egyesítsen
s ha könnyekkel teli nagy ínségeinken
nem tud segíteni akkor is segítsen

 

 

 

Medál

Úgy szeretem az arcod,
mint régi-régi lánc
törődött ékszerét, mit
magadnak úgy kívánsz,
hogy csüngjön őrületben
melldombod közepén
s kit senki sem szerethet
többé ahogyan én,
úgy szeretem a hangod,
mint összetört tükröt,
mely rebbenő harangok
csöndjével elbűvölt.

 

 

 

Az én szerelmem

Az én szerelmem holdasszony a kertben
különben meg egy toronyban lakik
és van úgy hogy becéz órákig engem
és mozgatni tudja a füleit
az én szerelmem az az én szerelmem
és nem kell elszámolnom senkinek
vele a kútból is földerít engem
bár oly magányos mint a Beszkidek
a legtöbb embert úgy kezeli mint a
darócingünk karján a kézelőt
kik aztán úgy röpülnek mint a hinta
vagy agyaggalamb akit épp lelőtt
kábé lehet vagy három nagypapája
anyai ágon múltkor valakit
meg kellett szólítanom: mondja Árva
Bethlen Katát ismeri? Itt lakik
ebben a bősz toronyban Másik este
bementünk a Petőfi Múzeumba
mert állítólag Déry úgy szerette
a nagymamát hogy soha meg nem unta
amikor még az Üllői úton volt
a „Nyugat” és az író odajárt
s a gangon is toporzékolva tombolt
ha nem láthatta rögvest nagyanyát
és van egy olyan novellája melyben
az a bizonyos Margit szerepel
a direktorral hiába kerestem
az archívumban amit por lep el
a nagypapát tizenöt napon át nem
leltük s vele egyetlen Margitot
de nyüzsgött benne Éva Nóra Ágnes
szerelmem már oda se sandított
Pozsonyba mentünk Keltscha von Rodek név
vonzotta ugyanis szerelmemet
egy ál-rokonnál éltünk mint a vendég
ki azt se tudta én ki lehetek
tán azt gondolta én vagyok a tettes
amilyen rozzant és öreg vagyok –
ma már tudom nyugalmam addig nem lesz
míg egy apát elő nem állítok
az én szerelmem ugyanis örökké
is ugyanazt akarva mást akar
ha kell egy perc s átváltozik süketté
s minden más rajta szem száj váll a kar
a múltkor már átalakuló művészt
kerestek a cirkuszban de mire
megírták volna vele a szerződést
már elröpült két szárnyon Ninive
felé hol éppen Jónásban kereste
egy töklevél alatt a nagypapát
de rámkiáltott egyik este: Beste
a gallérodat hajtsd föl legalább
hogy ne tudják kit és mit is keresnénk
ha volna benned annyi oltalom
én föl is hajtanám mielőtt leesnénk
az égből kikötve az Antarktiszon
hazafelé meg végig ordított hogy –
hogy nem tudom hogy kit keres ő
úgy kezelem mint valami kokottot
s olyan vagyok mint egy gonosztevő
jobb lesz ha otthon elhagyom a tornyot
hiába vár pezsgővel teli kád
csak tettetem már rég hogy nem tudom hogy
apát keres  nem pedig nagyapát!
majd könnyben ázva a mellemre omlott
hogy ne mondjam el soha senkinek
bevallja végül velem végre boldog
bár oly magányos mint a Beszkidek.
akkor tudtam meg én vagyok a bomlott
– hálaisten persze csak elvileg –
és szerelmes és kissé meghasonlott
apa-fiú-szentlélek lelkileg!

 

 

 

Jean Coeurier balladája

Dülöng az épület
ahogy a szív berobban
nem lehet nélküled
élni a fordulókban
ahogy törtetsz a lépcsőn
fulladva és esetlen
megértem bárha későn
hogy te vagy az egyetlen
Néznek az oroszlánok
a lépcsőfordulóban
magam a liftbe szállok
ahogy a szív berobban
az intenzívre visznek
dülöng az épület
tulajdonképpen Istent
sem értem nélküled
Ülök az üres széken
várok rád az oroszlán
alatt s tulajdonképpen
az Isten záporoz rám
annyira van a bajban
persze a te szemedben
kit teljesen ahogy van
magában úgy szerettem
Most gyógyulok Halálom
után ülök a széken
és a jöttödet várom
a hallban kérem szépen
Jézus csak arra kérlek
őrizd meg a karomban
– Az oroszlánok néznek
a lépcsőfordulóban.

 

 

 

Vaj

Ilyenkor fölolvad az arcod
mint régi-régi vaj
hogy kegyelmetes kenhető leszel
érezni nincsen semmi baj
se benned se a világegyetemben
ahogy a párnán pontosan feküdsz
finomvonalú szádon mint a szellem
oly vajfehéren ki-be jár a szusz
szemed gödrében illatok pihennek
elmúlt tíz évünk rózsaolaja
szemöldököd szálai közt keverve
csak vajfehéren áll az éjszaka
a levegő is kenhető körötted
könnyű késével elegyengeti
szép arcodon a túlvilági szobrász
a legfinomabb kéz az isteni
és vajfinom és vajfehér a bőröd
és vajpuha az orrod csücske is
amelyen a verejték könnyű cseppje
aranylik mint gombostűfejnyi víz
a pórusok vajsárga serlegében
lazán lapul a zsenge zsiradék
s elrejtett titkos tükrű felszínében
a rolón át is fölragyog az ég
a délvidékről mindig visszatérő
a vajpuha meleg a hajnali
mit meglelni magunkban sose késő
hogy Isten hangját lehet hallani
mi egykor tükör által és homályban
rejtett vonalként volt tapintható
most kiemeli könnyedén az álom
és végleg színről-színre látható:
hogy vajpuha a homlokod az állad
hogy szerelmes kenyérre kenhető
hogy életedre nagy kezek vigyáznak
hogy mindig boldog legyen ez a nő.

 

 

 

Fókák

Billeg a parton mint a fóka
a levegőbe kapaszkodva
és mégis olyan kecsesen
amilyen csak a szerelem
Én meg csak állok elfogódva
a túloldalon mint a fóka
oly súlyosan és nehezen
amilyen csak a szerelem.

 

 

 

Két állat

Már csak úgy nézek két karomra
mintha csupán két állat volna
két farkas vagy két medve lenne
mintha két mancsa átölelne
Mintha két mancsa földre dobna
két farkas vagy két medve volna
mintha két karja földre vetne
és ütne-verne ütne verne
Ölne ölelne sorsom egyre
elejtene és fölemelne
én pedig bámulom a holdat
mind a két állat én vagyok csak.

 

 

 

Növény szerelem

Felébe élek én
felébe ő vagyok már
növényen a növény
mint alanyon az oltvány
Én hajlok lefelé
vagy ő hajol felém föl
mint örökös edény
végtelen fenekéből?
Én lefele növök
bizony beléje élek
szálaimba szövök
időtlen messzeséget
időt nyerek! Utat
az ismeretlen útra
a férfiámulat
növényi nőbe bújva
átindázom vele
magamat szőve mint száz
levél idegzete
ahogyan ő átindáz
két rajongó növény
egymás testébe bújva
a párkány peremén
kivirul újra s újra
csak az edény örök
A levegő a párkány
a mély udvar fölött
zuhanás árnya vár rám?
Én hajlok lefele
megcsókolom a lábát
alázatom fele
öleli Magdalénát
én lassan görnyedek
ideges homlokommal
érintem lábfejét
ideges otthonomban
hogy meghajlik a nyak
és meghajlik a tarkó
egy pillanat alatt
a végtelenbe tartó
elrebbent mozdulat
ahol már ő az oltár
felébe én vagyok
felébe ő vagyok már
s ha este fölmegyek
ahogy Jézus a mennybe
visszakéredzkedek
őhozzá éjjelente
és lábát csókolom
titokzatos ajakkal
ameddig akarom?
Vagy amíg jő a hajnal
Ő él majd mint szirom
enyém a fele szirma
az én balkonomon
Ahogyan meg van írva.

 

 

 

Hó – film

Alig látlak a havon át
csak úgy ahogy egy babonát
amire rápereg a hó
a dús az örökkévaló
a hó egészen eltakar
alig látszik a láb a haj
örökké pergő filmen a
leány futása és maga
a befedő a takaró
leereszkedő film a hó
látni világos résein
lehulló fényes éveim
az éppen arra villanó
arcodat mit befúj a hó
látlak az ajtórácson át
mint lépcsőházi babonát
az örök havas udvaron
látom a fényt a homlokon
egy törött másodpercre csak
látom a havas szájadat
a lábadat a lefutót
s a hót a hót a hót a hót
hogy örök filmre veszi fel
lepergő hószemcséivel
a fogadat a fejedet
fehéren mit a szeretet
filmszalagjára rögzített
alig látni hogy mennyi lett
alig látni a havon át
ezt az egyetlen babonát
mit vakos szemmel nézek a
homályos lépcsőházban a
rácson keresztül mindig úgy
mint aki börtönbe szorult
és úgy tekinti a világ
minden esőjét és havát
mint ami nem vele hanem
az Istennel egyenesen
az Úrral esett volna meg
amiközben ő bentrekedt
s csak nézi ezt a babonát
a havon át a havon át…

 

 

 

Béka

Mint az elterült béka
az ágyon fekszel keresztben
anyagi maradéka
annak amit szerettem
mert szeretem. A száját
lüktető halántékát
ha lábat keresztbe vált át
szeretem ezt a békát
ki alszik nélkülem most
elingó kék ködökben
szerelmes ingeket mos
gyűszűnyi köldökében
keresztbe vetve mintha
a béka fekszik hasmánt
a kék ködökbe ringva
a napsugár a hajpánt
szeretem úgy ahogy van
a lábhegyét az álmát
a fényes napsarokban
elnyúlt őbékaságát
ha alszik ha kuruttyol
a kék tavakban este
s nem tágítva az útból
ül elszemtelenedve
de én tudom: királynő
még akkor is ha ásít
vagy ha békába átnő
Szeretem mindhalálig.

 

 

 

Az én babám

Az én babám elég tökéletes
elég fiatal kicsit életes
középen lenne: reneszánsz-kori
és vele élni mint a dzsembori
Az orra íve bársonyos barokkos
állatbarát legyeket sose fogdos
de elfelejti a virágokat
pedig veszek neki elég sokat
Alfázik mint a szfinksz ha maga van
mint kinek külön oázisa van
Kleopátra és Éva egyszemélyben
és én nagyon szeretem kérem szépen
Olyan örömmel úgy eszi a lekvárt
mint egy fantazmagóriát a nem várt
eukaliptusz lassú levelét
mint Egyiptomban egy zsidó cseléd
Aki különb az úrnőjénél egyre
a szabadságra vágyik lekezelve
azokat akik rabságukban tartják:
hogy hatalomnál nagyobb az igazság
Lábfeje pici apró körmei
fölfénylő életemnek tükrei
melyekben néha meglátom magam
kétségbeesve mégis boldogan
Füle ovális mintha Monsieur
Ingres rakta volna rá – előkelő
bár fúrt lyukába beerőszakol
egy-egy követ mit talál valahol
a rendetlenség lassú közepén
ami mikor rokokó lassú bál van
forog köröttünk: néma könnyű táncban
arcán-nyakán nincsen sehol se ér
csak ő csak ő van régi hősi etruszk
leány akit már nem-szeretni nem tudsz
rajongva érte mert rajongani
azért lehet csak aki római!
Hősnő vagy nő-hős mint az óvodában
a gyerek örülök hogy rátaláltam
ő játszik velem ahogyan a fény
a sötétséggel ővele meg én.

 

 

 

Kék – zöld

Ha a párnáján balra fordul át
látom a szemegödrét homlokát
szeme kilángol mint a kék követ
ki Istentől hoz üzeneteket
ilyen szem nincsen Néha egyszerű
kínai porcelánból szűrt derű
aztán fölvillan kínzó fekete
lüktető tű-nyíl lesz közepe
fehéres gömbje még alfába kékül
kék önmagának emlékezetéül
mert aztán lassan hosszan földereng
a zöld vadon zöld fűi közt a csend
s a visszafojtott szűk pupilla-szárny
rebbenne szállna törne vissza rám
a fekete madár s mint vad a vadra
egy pillanatra sem hagy önmagadra
verődik lebben verdes és kiált
mint apáca az áve-Máriát
eseng mesél szentek extázisával
és röpül a kínai falon által
Mandzsúriából misztikus ködök
közül kitör kiáltozik: jövök!
hisz végül csak a zöld van csak a zöld
mely minden füvet fát magába ölt
mohó és elszánt gyöngéd és kevély
és villog mint a kard élén az él
hogy él hogy él hogy él de mit beszélek
nem bírom elmondani az egészet
csak ránézek kék-zöld szemeire
mindegy milyen Szívem szakad bele.

 

 

 

Vesta

Nyitott ablaknál fűtve fűt
az én párom az egyszeri
kit úgy fűztem be mint a tűt
ha a cérnáját megleli
az én párom csak fűtve fűt
nyitott ablaknál ördögi
lángok előtt hogy a derűt
a kandallónál elnyeri
az istenit a nagyszerűt
guggolva a tűz ajkai
előtt a párom fűtve fűt
egy fényt mit a legkeserűbb
halál sem tud eloltani!

 

 

 

Áldás

Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sohasem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom, hogy a nap ragyog.
Hogy bedől a fény a szobámba,
a szemembe, szívembe, számba.
és én magam is ragyogok.
Megadatott.
Szikrázik, száguld, rejtekekbe
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.
Téged, akit még úgy szeretnem
adatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak az Istent,
ki benned végülis fölismert:
hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S megengedte, ha már alig lát,
hogy megoldjam a saruszíját.

 

 

 

2000

Itt reszket a kétezer évnek
legutolsó pillanata,
s ha a gyertyák csonkig is égnek,
s ha ránk dől az égi szoba,
ha kétezer év lobogása
hátunkban az égre felér,
ne gondoljunk soha másra,
csak arra, mi tiszta fehér.
Még itt gomolyog fura füstje
az elmúlt kétezer évnek,
gondolj csak a fényre, ezüstre,
ha a gyertyák csonkig is égtek.
Itt áll ez a kétezer év még
bedőlve romokba mögötte,
de élünk mintha ma élnénk
és kétezer évre előre.
Az elmúlt kétezer évből
másztunk fel a reimsi toronyra,
és imbolygó tetejéről
léptünk fel a holdba, vihogva:
nevetünk, szeretünk, muzsikálunk,
mint nagyszívű Assisi, Dávid,
s a Hold, keserű útitársunk
hallgatja a Föld muzsikáit,
dobolunk csak az ősi dobokkal,
hogy vége a kétezer évnek,
mert akkor is eljön a hajnal,
ha a gyertyák csonkig is égtek.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]