Újlőrincfalvára jártak a Tisza mellé, akkora pontyok úsztak, hogy nem lehetett kifogni őket. Mindent beborított a vízililiom. Fölötte szállt az ország, a felhők alatt meg a fecskeraj.

Mindig ide jöttek vissza, a kis hatvani ember is, meg a madarak. Miért, miért nem? Talán ez volt a hazájuk.

Füsti fecske

Zorrónak

Köhögsz a csöndben füsti fecske

pedig még messze van az este

ez a fecske még szárnyra kelne

ez a fecske még csicseregne

ez a fecske még énekelne

ha énekelni volna kedve

de most beleköhög a csendbe

A füstben fuldoklik a fecske

pedig mégegyszer égre kelne

óceánokat átívelne

ez a tollá feketült fecske

fekete fecske füsti fecske

ezerszer új hazát keresne

csak visszatér mint a keserve

hazának háznak az ereszre

utoljára leereszkedne

meg-megrebbenve visszaveszve

a falumenti ég-keresztre

ahol megtelepszik az este

Ó füsti fecske haza-keresztre

két szárnnyal van szöggel kiverve

vércsöppös tollal pléh-keresztre

van a világon berekesztve

itt az otthona háza fejsze-

sarló-suhogta kalapács verte

fekete szárnyát fehér keresztre

haldokló hangját hogy kieressze

égbe-hazába mezőre messze

ne félj fuldokolj füsti fecske

jön a nyomodban hazát szerezve

begyűlve fekete seregbe

fecske-krisztusok regimentje –

ég a házad a hazád veszve

köhögj kiálts nyíj keservedbe

verve sikoltozz füsti fecske!