Előttem megy a folyosón
| A homlokába hulló haj finom |
| pengéje villant meg a levegőben |
| ahogy az iskolában ment előttem |
| a napfényben szikrázó folyosón |
|
| Valósággal a fénybe szállt röpülve |
| mint égig érő lassú vándorok |
| kiknek kezében arany bot forog |
| mindegy mi áron mennek csak előbbre |
|
| Pedig görnyedten fájva ballagott |
| ötvenkét évesen mint aki tudja |
| most kanyarodik rá arra az útra |
| amiről annyi verse hallgatott |
|
| Fejével tört utat a levegőbe |
| ahogy az ember finom fénybe vág |
| hajának pengéjével szelte át |
| az útkanyart hogy eltűnjön örökre |
|
| Ne még ne még! Kiáltottam utána |
| olyan lett lassan mint a jelenés |
| már a testéből állott ki a kés |
| mit a szememmel én vertem a hátba |
|
| Ne még ne még! Te védsz meg a világtól |
| amíg te írsz addig még lehetek |
| éreztem hátából a meleget |
| mi rozsdavörös zakóján kilángolt |
|
| Ő Orfeuszként nőre nézni nem mert |
| utóbb haladt csak át a falakon |
| mint önmagánál nagyobb hatalom |
| ami istenként győzi le az embert |
|
| Nem láttam többé Még öt évig is |
| míg élt kerestem haja villanását |
| a folyosókon vártam égi mását |
| az volt nekem mint őneki Babits |
|
| Most itt vannak a versek mint a mázsák |
| beszakadó testüket cipelem |
| a hátamon a szeme villanását |
| az alvilágban most is keresem. |
|
|
|