„Az olyan filozófia, amelyben a sorok között nem hallani a sírást, a jajveszékelést és a fogak csikorgatását, az általános öldöklés rettenő lármáját, nem filozófia.”

ARTHUR SCHOPENHAUER

„Attila verseinek nagy visszhangja van. Ringyó, nyavalyás közönség, – … a Nagyon fáj-ból 80–100 példány fogyott, a legszebb verseiből fogyott ennyi két év alatt, 2 pengőért, vagy 2,60-ért s hogy négykézláb bemászott a tehervonat két kocsija közé, 2000 példányt adott el Cserépfalvi 7 pengős áron három hónap alatt az Összes versekből. Külön akusztikát kaptak a halállal…

Elönt a keserűség. Még tapsoltok?

…Ilyen természetes halált csak egy költő halt még a magyar irodalomban, Petőfi Sándor… Nem bírta volna elviselni azt, ami következett. Attila sem. Azt csodálnám, ha élni tudott volna, s ezt csodálom néhányunknál is, akik még élünk.”

RADNÓTI MIKLÓS, NAPLÓ, 1940. DEC. 28.

Rákosfalvát bombázták, rendesen az angolok. Szép világ. A kamasz a kamrában bújt el, hogy ne dőljön rá a ház. Ezalatt – ha nem is „édes meggybefőttet”, de baracklekvárt kóstolt. A kiszúrt lekvárok viszont megromlottak. Akár az élet íze.

Gyönyörű kiállítás van Korniss Pétertől – fényképein megföllebbezhetetlen magyar emberek néznek előre az erdélyi havasokra és esetleg a semmibe.

Nagy volt a hó, recsegett a szán. A pap – éles, szép arcú, lobogó szemű – hátrahajolva énekelt, a hó betakarta az arcát. A gyerekek nyomorultak voltak, kis csetresz-bűnözők, fabrikáltak a műhelyekben, enyv szaga szállott. Ahogy a pap fiatalos hangja a Csík-Birodalom lankáin.

Késő éjszaka értünk el a Gyilkos tóig, a sötétben állottunk előtte.

– Itt van a Gyilkos tó. A mélyéből nagy-tört fák hatalmas karói állanak ki, hogy fölnyársalják, aki beléje vettetik – mondta Csoóri s körbe mutatott, a víz lehe fölé.

Mi néztük a sötétet.

Úgy mondja a történelem, Lengyelország a XVIII. század végétől 1918-ig nem is volt. Állandóan nem volt, aztán, alig ocsúdott, a II. világháborúban legázolták. Varsót föl se akarták építeni többé, ma is van olyan része, amelyet romokra raktak, dombokra. Lekaszabolták a zsidaikat, az orosz hadsereg (a szovjet és dicső) a Visztula balpartjáról várta és nézte, amíg a németek leirtják a varsói felkelést, aztán amazok is fölirtották a maradékot. Gyerek-játékszobrok hirdetik a fegyveres harcot, 56-os kommunista kiállításunkat sem engedték, mert a gyerekek csak forradalmárok lehettek. Igazuk volt.

Maguk vagy hatmillióan haltak meg. Mégis nemzet lett belőlük.

Hogy van ez?

A börtön mindent elnyel.

De ha kikerül az ember! Jár-kel a napfényben és boldog, hogy elfelejti – Koestler és Orwell leírásai dajkamesék a mi derék kommunizmusunkhoz képest –, boldog, hogy elfelejti… mit is? Legyen az köztársasági elnök vagy hajdúdorogi műszerész, semmit sem felejt.

Főleg a csapdát, amibe került.

Lesunyt fejjel futottak a srácok az utcán, előremeredve, a pékség előtt, a Batthyányi téren állt a tömeg szorongva kenyérért. A Széna tér felől ágyúztak, szovjet tankok faroltak be az Ostrom utcába. Mindenki félt.

A gyerekek lesunyt fejjel futottak, vacak kis puskájukat maguk előtt tartva, mint az indiánosdiban. De meghaltak.

Rejtő Jenő, ha elbujdosott volna is a zsidótörvények elől, önmaga elől nem tudott elbujdosni – hosszan éldegélt a Lipóton. Zsidó volt és elmebeteg – hogyan lett az egyik legjobb magyar író?

Erre felelj, Dzsingiz kán!

Hideg van. De még nincs mínusz, Surányban fodrozódik a Duna, a Kálvin téren a kőmederben virágok, két arab üt egy szlávos tekintetű oroszt. Egyébként harangoznak.

Újlőrincfalvára jártak a Tisza mellé, akkora pontyok úsztak, hogy nem lehetett kifogni őket. Mindent beborított a vízililiom. Fölötte szállt az ország, a felhők alatt meg a fecskeraj.

Mindig ide jöttek vissza, a kis hatvani ember is, meg a madarak. Miért, miért nem? Talán ez volt a hazájuk.