– Az ember az Istenre van utalva – mondta Supka Manna, a szép művészettörténész s megnyalintotta rúzsos száját a ser után, az óbudai Régi Síposban, a kertben, ahová beénekeltek a régi rigók, egyenesen ordítottak.

– Az Isten meg az emberre – mondta a Szalay hagyaték kurátora, de annyira sipítottak a rigók, alig lehetett érteni, mit mond.

A kutya

A mennyben, a pokolban
– a földön sose voltam.
Csak futottam, lihegtem
kutyául és kegyetlen
vagy boldogan csaholva
a csalfa csillagokba.
A jó bor is csak rossz bor
maradt, ha ittam olykor,
de a mihaszna lőré
átváltozott nedűvé,
mert mindent én csináltam
rejtélyesen a számban:
az ízeket finommá,
a szőlőt alkohollá,
én gyúrtam össze számban,
mi történt a világban:
a csillagot csodává,
én ízleltem világgá,
a káoszt, csupa renddé
én tettem végtelenné,
üldözhetett a bú és
rám törhetett a new age,
én ettem meg az ízlelt
kenyérben az úristent
s rángattam vak világát,
mint kutya a pórázát
a sárgolyón esetlen
utakon én vezettem
hogy gödörbe ne essen
az isten, isten, isten.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]