Az Ond vezér utca sarkán volt egy zöld redőnyös ház, a kőkerítéstől vagy öt méterre bent állt magányosan. Az még szép volt. A papok viszont föltartott ujjal mentek az úton, figyelmeztetően. A ház előtt egy hársfa állt. A hársfán fekete madarak, szőlőre várva. Olykor bombáztak, mintha csak a futó papokat akarták volna eltalálni. |
Anyátlanul
| Gyerek vagyok, véglegesen. |
|
| Ha jön a mongol nagykövet, |
|
| hogy fölakasszam magamat, |
|
| kik fennhéjaznak vastagon, |
| „Jézus kezén az oltalom!” |
|
| nyilvános falra szögezik, |
|
| között csinálva hajcihőt, |
|
| gyerek maradok, annyi szent, |
|
| hagyni, vájjanak lassú kéjt |
|
| csapják agyon egy pengőért, |
|
| a hordókat nem csapra, de |
|
| csak folyjon, folyjon mindenütt, |
|
| részeg legyen az eb, a tyúk, |
|
| hogy lássa be, láthassa be, |
| nem megy nélkülünk semmire, |
|
| még azt is, hogy föltámadott, |
| nekünk köszönheti, nagyot |
|
| csaptunk rozzant kezeire, |
|
| Ha hárs és nyárfa bólogat, |
|
| ne nőjön föl az ág, a bog |
|
| hogy lefele nőjön, le, le |
| a cserje, lomb, a fa, a fa |
|
| föld buráját a föld alatt, |
|
| úgy vesse szét, ahogyan én |
|
| S ha jönne vissza a mama, |
| és szép szavakat mondana, |
|
| szád barlangjában a nedű, |
|
| hogy boldog és erős legyél, |
| most benned csak a bánat él, |
|
| gyerekem, tudod nem szabad |
|
| Kacagj, dalolj és gurgulázz, |
|
| mit neked készített apád, |
| anyád s az összes porkoláb, |
|
| – ne öklendezz – ez a világ! |
| A krém, a hab, a pír, a báb, |
|
| nyitva az ajtó – láthatod – |
|
| Ó, anyám, kincsem, mindenem: |
|
| hol nem marad meg semmi sem – |
| anyám, szerelmem, mindenem! |
|
|
|
|