Karibu őseinknél abdgo volt az északi szél neve, és az abdguorpok szóval nevezték meg a szenvedést. Karibu őseinknél a kemény északi szél jelentette a szenvedést. Ha vadászok nekivágtak ennek a maró fújásnak, megfagyott az arcuk, a szemük eljegesedett, s ha időben nem találtak maguknak menedéket, ha időben nem építettek hókunyhót, az életüktől is elbúcsúzhattak. Karibu őseink tudták, mi a szenvedés, tudták, olyan, mint mikor az északi szél nekitámad az embernek. Vajon most meg tudjuk-e nevezni azt a dolgot, amiből az emberek szenvedése fakad? Vajon lehet-e a mai világban menedéket találni, ami megóv az északi széltől?

ESZKIMÓ ASSZONYOK BÖLCSESSÉGE

Gyerekkorban két foglalkozás áll az ember előtt, vagy cowboy lesz vagy indián. Ő maga ezeket ólomba öntve látta. Müncz tata kis trafikjának kirakatában, fényes papundekli-dobozba voltak fölvarrva hat pengő hatvanért. Sok pénz. Tom Mix és Csingacskuk vetélkedtek fényes fekete lovakon és egyéniségüket és vállizmaikat kidomborítva lovagoltak be a társadalom halhatatlanságába. Becsületes nyíl, becsületes forgópisztoly.

Gyerekkorban jó.

A nagyapa paraszt-mezítláb jött Breszlau környékéről, úgy állt az Óriás utca keramitos udvarán – mezteláb – mint a fejedelem. Ha lánya, a tündérszép Gizi, a kedvenc hozzáhajolt, valami kesernyés földszagot érzett áradni belőle. Ha a muszklijába törülközőt szorított, hárman se tudták onnan kirántani. Ekkor már milliomos volt. Letkésre járt vadászni, de a kutyáját le kellett lőni. Nem bízta másra.

Az Ond vezér utca sarkán volt egy zöld redőnyös ház, a kőkerítéstől vagy öt méterre bent állt magányosan. Az még szép volt. A papok viszont föltartott ujjal mentek az úton, figyelmeztetően. A ház előtt egy hársfa állt. A hársfán fekete madarak, szőlőre várva. Olykor bombáztak, mintha csak a futó papokat akarták volna eltalálni.

Az öregember lehajolt a pénzért, ami a bokor alján csillogott – kétfilléres lehetett –, az öreg fején látszott a rózsaszín bőr a libafehér haj között.

Fékezhetetlen természete volt. Ajaj.

– Széchenyi is bolond volt – nyugtatta magát Marmoládé János, aki a falu kovácsa volt, Cenken, még 1867-ben, a kiegyezés után a Felleghajtó utcában.

Az ellenőrző vinyettáját első elemiben az anyák töltik ki. Szép, régies betűkkel. Aztán saját maga a tanuló. Aztán nincs mit keresned a földi téreken.

– Alázat, fiam – mondta Éder-Szászy gyóntatóatya a piarista kápolnában a rácson át, borostásan kopasz fejét simogatta.

Ő viszont akkorát káromkodott magában – annyira nyomta térdgolyóit a térdeplő –, hogy soha nem számított aztán kegyelemre. Nem is mert három hétig áldozni, azalatt pedig el is kárhozhatott volna.

„És jött a labda. A drága, kerek, halhatatlan labda. Röpült át a kerten – akkor már minden összefolyt –, lüktettek a fák, a poroló nagy állványa egész az égig ért, röpült a labda, úgy a balsarokba, ahogy elő van írva – Rikiki úszott, mint egy madár, kitárt karral repült a lehetetlen cél felé; igen, ez az a pillanat, ezért érdemes volt, igen, a labda szállt, mint egy golyó, elháríthatatlan, de Rikiki kitárta a karját, és az ujja hegyével kinyomta, igen, a kapu fölé, megérintette, eltérítette a labdát, igen. A labda a fészer tetejére szállt, perdült az ég, kivédtem! Rikiki szállt a nyomorúságos, kedves föld fölött.”

A patak beleveszett a Rákosi rétekbe, a kiserdő fölszállt a felhők közé, a családi ház hajója a jeges hókertbe dermedt – Amundsen csak előre menekülhetett – női karok kikötőjébe? Gyalog isten hegyei felé? – a kesztyűje is elveszett a HÉV havas talpfái közt.

Supka Manna művészettörténész azt mondta:

– Te, sört iszik az a lány? És ki ez tulajdonképpen? És bíborra van festve a körme? Még a szeme se áll jól.

– Annyira szép?

– Na, ja. Én is ittam, rengeteget.

– De kibírtad.

– Alig. De jó is volt!

– Most meg itt röpködsz fekete bársony ruhában a kerthelyiség repkénye alatt.

– Apádat szeretted?

– Na, ja. De jó is volt!

Régi mesterember volt, a napfényes bolt ajtajában állott, elég csinosan. Szerette a szakmáját. Még önmagát is kimérte.

A református papok nagy színészek. Nagy művészek. És szabad emberek, magukra ölthetik a házasság szentségét is, reálisabbak a katolikusoknál. Tán magyarabbak is? Fene tudja.

Nyíregyháza mellett az a pap – tiszteletes – nagyon rendes ember volt. Nem is tudom, él-e még? Jó volna.

Delacroix-nak van egy képe, amin az oroszlán öle annyira kimarjult, hogy alig él a havon. Kis kopók tépik, szakítják. Hóban oroszlán? Elég nagy marhaság.

Tánczos Zsolt pszichológus maga is tán sch-ás volt, de kíméletlen pontossággal kutatta a látásmaradványosokat, hogy szisztematikus fényingerekkel fejlessze a gyerekek feltételes reflexeinek kiépítését, a Gizella út sarkán volt az intézet, később kikönyököltek az ablakokon és hallgatták a villamosok csilingelését, a hetes járat járt arra. Tavasz is volt. Zsolt aztán eltűnt a ködben, a tihanyi pap fia volt, mogorva, édes morgó ember – az egyetemi hallgatók egy szót sem értettek az előadásaiból, de nagyszámú nemzetközi pszichológiai folyóirat közölte tanulás-lélektani kísérleteinek különös eredményeit. Göndörös, fekete haja a homlokába hullott, alsó ajka kissé előre tolva, megfontolva és cuppogva, de nagyon kedvesen beszélt.

A bérház olyan magányos volt, mint egy hegedű. Hacsak a szél nem futkozott a lépcsőházban.

Messze ragyogott a királyi palota zöld kupolája, mint egy török fürdő. Kicsinek tetszett.

Az elhanyagolt kertben néha-néha egy ember ment el, olykor pedig hóembereket csináltak kukla gyerekek és végigvágódott a hosszú falon a hold, különösen a telihold.

– Az ember az Istenre van utalva – mondta Supka Manna, a szép művészettörténész s megnyalintotta rúzsos száját a ser után, az óbudai Régi Síposban, a kertben, ahová beénekeltek a régi rigók, egyenesen ordítottak.

– Az Isten meg az emberre – mondta a Szalay hagyaték kurátora, de annyira sipítottak a rigók, alig lehetett érteni, mit mond.

– Faites le jeu, messieurs! Faites le jeu, messieurs! Rien ne va plus! – szólította fel a krupié a játszani kívánókat, és már készült megpenderíteni a rulettet.

– Úristen! Elkésünk! Mindjárt elindítja! Tégy, tégy gyorsan! – sürgetett a nagymama. Mennyit is kaptunk? A zéróra, a zéróra! Megint a zéróra!

– De Antonyida Vasziljevna! A zéró néha kétszáz fordulat után se jön ki!

– Butaság, butaság! Aki fél a farkastól, ne menjen az erdőbe. Tovább! Tovább! Tovább! Tégy újra! – parancsolt rám a nagymama. Én már nem is ellenkeztem, feltettem tizenkét Friedrichs d’ort. A kerék sokáig forgott. Az öreg asszony valósággal remegve követte tekintetével a körmozgást. „Csak nem képzeli, hogy megint a zéró fog kijönni?” – Arcán a szilárd meggyőződés sugárzott, hogy most mindjárt azt kiáltják: zéró. A golyó a kockára ugrott.

– Zéró! – kiáltotta a krupié.