Karibu őseinknél abdgo volt az északi szél neve, és az abdguorpok szóval nevezték meg a szenvedést. Karibu őseinknél a kemény északi szél jelentette a szenvedést. Ha vadászok nekivágtak ennek a maró fújásnak, megfagyott az arcuk, a szemük eljegesedett, s ha időben nem találtak maguknak menedéket, ha időben nem építettek hókunyhót, az életüktől is elbúcsúzhattak. Karibu őseink tudták, mi a szenvedés, tudták, olyan, mint mikor az északi szél nekitámad az embernek. Vajon most meg tudjuk-e nevezni azt a dolgot, amiből az emberek szenvedése fakad? Vajon lehet-e a mai világban menedéket találni, ami megóv az északi széltől?

ESZKIMÓ ASSZONYOK BÖLCSESSÉGE

Gyerekkorban két foglalkozás áll az ember előtt, vagy cowboy lesz vagy indián. Ő maga ezeket ólomba öntve látta. Müncz tata kis trafikjának kirakatában, fényes papundekli-dobozba voltak fölvarrva hat pengő hatvanért. Sok pénz. Tom Mix és Csingacskuk vetélkedtek fényes fekete lovakon és egyéniségüket és vállizmaikat kidomborítva lovagoltak be a társadalom halhatatlanságába. Becsületes nyíl, becsületes forgópisztoly.

Gyerekkorban jó.

A nagyapa paraszt-mezítláb jött Breszlau környékéről, úgy állt az Óriás utca keramitos udvarán – mezteláb – mint a fejedelem. Ha lánya, a tündérszép Gizi, a kedvenc hozzáhajolt, valami kesernyés földszagot érzett áradni belőle. Ha a muszklijába törülközőt szorított, hárman se tudták onnan kirántani. Ekkor már milliomos volt. Letkésre járt vadászni, de a kutyáját le kellett lőni. Nem bízta másra.

Az Ond vezér utca sarkán volt egy zöld redőnyös ház, a kőkerítéstől vagy öt méterre bent állt magányosan. Az még szép volt. A papok viszont föltartott ujjal mentek az úton, figyelmeztetően. A ház előtt egy hársfa állt. A hársfán fekete madarak, szőlőre várva. Olykor bombáztak, mintha csak a futó papokat akarták volna eltalálni.

Az öregember lehajolt a pénzért, ami a bokor alján csillogott – kétfilléres lehetett –, az öreg fején látszott a rózsaszín bőr a libafehér haj között.

Fékezhetetlen természete volt. Ajaj.

– Széchenyi is bolond volt – nyugtatta magát Marmoládé János, aki a falu kovácsa volt, Cenken, még 1867-ben, a kiegyezés után a Felleghajtó utcában.

Az ellenőrző vinyettáját első elemiben az anyák töltik ki. Szép, régies betűkkel. Aztán saját maga a tanuló. Aztán nincs mit keresned a földi téreken.

– Alázat, fiam – mondta Éder-Szászy gyóntatóatya a piarista kápolnában a rácson át, borostásan kopasz fejét simogatta.

Ő viszont akkorát káromkodott magában – annyira nyomta térdgolyóit a térdeplő –, hogy soha nem számított aztán kegyelemre. Nem is mert három hétig áldozni, azalatt pedig el is kárhozhatott volna.

„És jött a labda. A drága, kerek, halhatatlan labda. Röpült át a kerten – akkor már minden összefolyt –, lüktettek a fák, a poroló nagy állványa egész az égig ért, röpült a labda, úgy a balsarokba, ahogy elő van írva – Rikiki úszott, mint egy madár, kitárt karral repült a lehetetlen cél felé; igen, ez az a pillanat, ezért érdemes volt, igen, a labda szállt, mint egy golyó, elháríthatatlan, de Rikiki kitárta a karját, és az ujja hegyével kinyomta, igen, a kapu fölé, megérintette, eltérítette a labdát, igen. A labda a fészer tetejére szállt, perdült az ég, kivédtem! Rikiki szállt a nyomorúságos, kedves föld fölött.”

A patak beleveszett a Rákosi rétekbe, a kiserdő fölszállt a felhők közé, a családi ház hajója a jeges hókertbe dermedt – Amundsen csak előre menekülhetett – női karok kikötőjébe? Gyalog isten hegyei felé? – a kesztyűje is elveszett a HÉV havas talpfái közt.

Supka Manna művészettörténész azt mondta:

– Te, sört iszik az a lány? És ki ez tulajdonképpen? És bíborra van festve a körme? Még a szeme se áll jól.

– Annyira szép?

– Na, ja. Én is ittam, rengeteget.

– De kibírtad.

– Alig. De jó is volt!

– Most meg itt röpködsz fekete bársony ruhában a kerthelyiség repkénye alatt.

– Apádat szeretted?

– Na, ja. De jó is volt!

Régi mesterember volt, a napfényes bolt ajtajában állott, elég csinosan. Szerette a szakmáját. Még önmagát is kimérte.

A református papok nagy színészek. Nagy művészek. És szabad emberek, magukra ölthetik a házasság szentségét is, reálisabbak a katolikusoknál. Tán magyarabbak is? Fene tudja.

Nyíregyháza mellett az a pap – tiszteletes – nagyon rendes ember volt. Nem is tudom, él-e még? Jó volna.

Delacroix-nak van egy képe, amin az oroszlán öle annyira kimarjult, hogy alig él a havon. Kis kopók tépik, szakítják. Hóban oroszlán? Elég nagy marhaság.

Tánczos Zsolt pszichológus maga is tán sch-ás volt, de kíméletlen pontossággal kutatta a látásmaradványosokat, hogy szisztematikus fényingerekkel fejlessze a gyerekek feltételes reflexeinek kiépítését, a Gizella út sarkán volt az intézet, később kikönyököltek az ablakokon és hallgatták a villamosok csilingelését, a hetes járat járt arra. Tavasz is volt. Zsolt aztán eltűnt a ködben, a tihanyi pap fia volt, mogorva, édes morgó ember – az egyetemi hallgatók egy szót sem értettek az előadásaiból, de nagyszámú nemzetközi pszichológiai folyóirat közölte tanulás-lélektani kísérleteinek különös eredményeit. Göndörös, fekete haja a homlokába hullott, alsó ajka kissé előre tolva, megfontolva és cuppogva, de nagyon kedvesen beszélt.

A bérház olyan magányos volt, mint egy hegedű. Hacsak a szél nem futkozott a lépcsőházban.

Messze ragyogott a királyi palota zöld kupolája, mint egy török fürdő. Kicsinek tetszett.

Az elhanyagolt kertben néha-néha egy ember ment el, olykor pedig hóembereket csináltak kukla gyerekek és végigvágódott a hosszú falon a hold, különösen a telihold.

– Az ember az Istenre van utalva – mondta Supka Manna, a szép művészettörténész s megnyalintotta rúzsos száját a ser után, az óbudai Régi Síposban, a kertben, ahová beénekeltek a régi rigók, egyenesen ordítottak.

– Az Isten meg az emberre – mondta a Szalay hagyaték kurátora, de annyira sipítottak a rigók, alig lehetett érteni, mit mond.

– Faites le jeu, messieurs! Faites le jeu, messieurs! Rien ne va plus! – szólította fel a krupié a játszani kívánókat, és már készült megpenderíteni a rulettet.

– Úristen! Elkésünk! Mindjárt elindítja! Tégy, tégy gyorsan! – sürgetett a nagymama. Mennyit is kaptunk? A zéróra, a zéróra! Megint a zéróra!

– De Antonyida Vasziljevna! A zéró néha kétszáz fordulat után se jön ki!

– Butaság, butaság! Aki fél a farkastól, ne menjen az erdőbe. Tovább! Tovább! Tovább! Tégy újra! – parancsolt rám a nagymama. Én már nem is ellenkeztem, feltettem tizenkét Friedrichs d’ort. A kerék sokáig forgott. Az öreg asszony valósággal remegve követte tekintetével a körmozgást. „Csak nem képzeli, hogy megint a zéró fog kijönni?” – Arcán a szilárd meggyőződés sugárzott, hogy most mindjárt azt kiáltják: zéró. A golyó a kockára ugrott.

– Zéró! – kiáltotta a krupié.

„Az olyan filozófia, amelyben a sorok között nem hallani a sírást, a jajveszékelést és a fogak csikorgatását, az általános öldöklés rettenő lármáját, nem filozófia.”

ARTHUR SCHOPENHAUER

„Attila verseinek nagy visszhangja van. Ringyó, nyavalyás közönség, – … a Nagyon fáj-ból 80–100 példány fogyott, a legszebb verseiből fogyott ennyi két év alatt, 2 pengőért, vagy 2,60-ért s hogy négykézláb bemászott a tehervonat két kocsija közé, 2000 példányt adott el Cserépfalvi 7 pengős áron három hónap alatt az Összes versekből. Külön akusztikát kaptak a halállal…

Elönt a keserűség. Még tapsoltok?

…Ilyen természetes halált csak egy költő halt még a magyar irodalomban, Petőfi Sándor… Nem bírta volna elviselni azt, ami következett. Attila sem. Azt csodálnám, ha élni tudott volna, s ezt csodálom néhányunknál is, akik még élünk.”

RADNÓTI MIKLÓS, NAPLÓ, 1940. DEC. 28.

Rákosfalvát bombázták, rendesen az angolok. Szép világ. A kamasz a kamrában bújt el, hogy ne dőljön rá a ház. Ezalatt – ha nem is „édes meggybefőttet”, de baracklekvárt kóstolt. A kiszúrt lekvárok viszont megromlottak. Akár az élet íze.

Gyönyörű kiállítás van Korniss Pétertől – fényképein megföllebbezhetetlen magyar emberek néznek előre az erdélyi havasokra és esetleg a semmibe.

Nagy volt a hó, recsegett a szán. A pap – éles, szép arcú, lobogó szemű – hátrahajolva énekelt, a hó betakarta az arcát. A gyerekek nyomorultak voltak, kis csetresz-bűnözők, fabrikáltak a műhelyekben, enyv szaga szállott. Ahogy a pap fiatalos hangja a Csík-Birodalom lankáin.

Késő éjszaka értünk el a Gyilkos tóig, a sötétben állottunk előtte.

– Itt van a Gyilkos tó. A mélyéből nagy-tört fák hatalmas karói állanak ki, hogy fölnyársalják, aki beléje vettetik – mondta Csoóri s körbe mutatott, a víz lehe fölé.

Mi néztük a sötétet.

Úgy mondja a történelem, Lengyelország a XVIII. század végétől 1918-ig nem is volt. Állandóan nem volt, aztán, alig ocsúdott, a II. világháborúban legázolták. Varsót föl se akarták építeni többé, ma is van olyan része, amelyet romokra raktak, dombokra. Lekaszabolták a zsidaikat, az orosz hadsereg (a szovjet és dicső) a Visztula balpartjáról várta és nézte, amíg a németek leirtják a varsói felkelést, aztán amazok is fölirtották a maradékot. Gyerek-játékszobrok hirdetik a fegyveres harcot, 56-os kommunista kiállításunkat sem engedték, mert a gyerekek csak forradalmárok lehettek. Igazuk volt.

Maguk vagy hatmillióan haltak meg. Mégis nemzet lett belőlük.

Hogy van ez?

A börtön mindent elnyel.

De ha kikerül az ember! Jár-kel a napfényben és boldog, hogy elfelejti – Koestler és Orwell leírásai dajkamesék a mi derék kommunizmusunkhoz képest –, boldog, hogy elfelejti… mit is? Legyen az köztársasági elnök vagy hajdúdorogi műszerész, semmit sem felejt.

Főleg a csapdát, amibe került.

Lesunyt fejjel futottak a srácok az utcán, előremeredve, a pékség előtt, a Batthyányi téren állt a tömeg szorongva kenyérért. A Széna tér felől ágyúztak, szovjet tankok faroltak be az Ostrom utcába. Mindenki félt.

A gyerekek lesunyt fejjel futottak, vacak kis puskájukat maguk előtt tartva, mint az indiánosdiban. De meghaltak.

Rejtő Jenő, ha elbujdosott volna is a zsidótörvények elől, önmaga elől nem tudott elbujdosni – hosszan éldegélt a Lipóton. Zsidó volt és elmebeteg – hogyan lett az egyik legjobb magyar író?

Erre felelj, Dzsingiz kán!

Hideg van. De még nincs mínusz, Surányban fodrozódik a Duna, a Kálvin téren a kőmederben virágok, két arab üt egy szlávos tekintetű oroszt. Egyébként harangoznak.

Újlőrincfalvára jártak a Tisza mellé, akkora pontyok úsztak, hogy nem lehetett kifogni őket. Mindent beborított a vízililiom. Fölötte szállt az ország, a felhők alatt meg a fecskeraj.

Mindig ide jöttek vissza, a kis hatvani ember is, meg a madarak. Miért, miért nem? Talán ez volt a hazájuk.