Ti

 

 

 

 

Régi óra

Egyetlen óra van a kezemben
ötvenhat óta egyetlen óra
nem mintha egyetlen óra lenne
ezerkilencszázötvenhat óta
de akkor ez volt a kezemben
valaki a kezembe nyomta
azóta ezt az órát figyeltem
hogy mit mutat a mutatója
ezt figyeltem arany keretben
a számlapon aranyba fogva
hogy mit mutat az egyetlen
óra a karomra kulcsolódva
háromszor is elveszítettem
Tisza mélyén és fuldokolva
az iszapba bukva kerestem
valaki mindig visszahozta
és új órákat vásárolva
ezt az órát nem felejtettem
valaki mindig kezembe nyomta
hogy ez az óra az egyetlen.

 

 

 

Ország

Csak megalázó helyzetekben
alakul ki a szív a jellem
és így majd egyszer összefog
a magyar és a magyarok
talán majd összeesküszik
ha a bajokban áll szügyig
addig dalol – jól szól a nóta –
dalol dalol az idióta
Kossuthokért Széchenyikért
és ki tudja hogy még kikért
ellengősen és fellengősen
dalolja hogy magyar erősen
Egyszer egy ember kellene
talán a bája jelleme
hogy összeférjünk mint a baj
magyar a magyarjaival
Sebezhetetlen Nem Zsilinszky
aki Áchimot leteríti
és nem is a zsidó Radnóti
katolikusként haldokolni
Nem is Mátyás nem is szent István
erőszakosan alapítván
nem is Petőfi-Petrovics
kit Segesvár halálba visz
Hanem egyként egy magyar nemzet
összeállhatna mint a selymet
szövik száz szálból együvé
rabok tovább nem leszünkké
Petőfiből Mátyás királyból
Zsilinszky Áchim Andrisából
Kossuth dühödt Széchenyijéből
Radnóti sártépett verséből
egy olyan ország születik
határtalan határokig
amely összeáll mint a jellem
a megalázó helyzetekben.

 

 

 

Nyúl-ország

Magunk vagyunk a fűben
szőrösen egyszerűen
egy zugban lapulunk csak
míg eldördül a puska
vagy átfutunk a réten
suhanva észrevétlen
óva a fenekünket
ahogy Augsburgnál üget
haza az őslakosság
fenekükbe egy bolhát
se lehet beledugni
úgy megtanultunk futni
Naná – nyulak vagyunk mi
Itt dörren és ott dörren
elhullunk egyre többen
menekítve az irhát
mit ránk szabott az ország
Lapulunk közben bagzunk
hogy azért megmaradjunk
ha futunk Géza óta
haza vagy a nyúlólba
makogva szemlesütve
Álmos unokaöccse
merész és lanka réten
meghalunk kéremszépen
időben Nyúlvidéken
Minden vagyunk csak hős nem
valami rossz bendőben
végezzük lében ázva
és jól megpaprikázva
adnak mellénk nokkedlit
tócsnit s ha az se tetszik
kanállal vagy villával
széttörött burgonyával
tálalnak föl a tejföl
is ránk löttyentve elköl
s amíg borul a lábas
a végén fölkínálnak
valami Nagy Királynak
De egyszer még az egyszer
a nyúlnemzetség felkel
senkivel nem egyezve
finom fülét hegyezve
megunva az egészet
a pusztákra kilépked
és jönnek seregestől
maga László fut elöl
most nem nyúl nem keresztény
hanem vért kieresztvén
százat halomra öl még
s az övé lesz előbb még
hatalom és dicsőség.
És Nyulak többé nem leszünk
és nyúlpaprikást sem eszünk!

 

 

 

1514 [1956]

Hogy is hívták
azokat az
ezüstfejű
katonákat,
akik tegnap
este hatkor
agyonlőtték
Bede Mártont?
Szétlőtték a
mellehúsát,
olyan lett, mint
piros forgács,
ami hullik
a babából,
ha a szélvész
csillagot ráz.
Piros volt a
köpönyegük,
amit apró
minta pettyez,
szoktatták az
úti fákat
s a szívet a
fegyverekhez.
Meg ne ijedj,
ha kartácstól
szikrázik a
pinceablak,
a mellények
szakadoznak,
a barátok
kezet adnak.
Az emberek
vizet hoznak,
hűtögetik
már a testét,
Jézus Krisztus
ne támaszd föl,
elröpültek
már a fecskék.
Elröpültek,
tehát már ősz
gubbaszkodik
a határban,
ilyen őszben
feküdt hanyatt
szélesmellű
Bede Márton.

 

 

 

Farizeusok

Azt hitték lehet gyilkosokkal
méregkeverni egy levet
ugyanabba a lébe dobva
túlfinom fűszereiket
hogy lehet európai módon
beletördelni kenyeret
egyesítve a nagy komódon
zsidókat keresztényeket
s ateistákat azt hiszik
– balhét ők is elviszik
Azt hiszik lehet mosolyogni
a régen kivégzetteket
akikre már a véres zokni
a sírban rámerevedett
kiket összefektettek arccal
szögesdrótokkal kábelek
huzalával kötve s habarccsal
leöntve lettek tetemek
– elfeledhetik azt hiszik
– a balhét ők is elviszik
Azt hiszik lehet szemlesütni
mikor kínoznak másokat
hogy lehet csak félkézzel ütni
nem érzi meg az áldozat
és lehet kacsintani közben
mint aki félszemére vak
de nézni kell a temetőben
két szemmel a halottakat
vakok lehetnek azt hiszik
– a balhét ők is elviszik
Azt hiszik lehet lopni hagyni
népből fogat és aranyat
hogy hatalmából egy maroknyi
erő s finomság sem marad
Akkor a nép üt mint a tagló
lesújt lever hogy megreped
a gúnyra mindig hajló tarkó
megmenekülni nem lehet
nem ők raboltak azt hiszik
– a balhét ők is elviszik
Herceg akit megöltek este
részeg római zsoldosok
a vandálság bűnébe esve
nem is olyan nagy gyilkosok
mint azok akik tőrbe csaltak
s kezükben júdáspénz ragyog
félrefordulva szórakoztak
hogy kihullott szádból a fog
bocsáss meg nékik azt hiszik
– Büntesd meg őket egy kicsit.

 

 

 

Magyar sanzon

Ezek nem könnyű percek
válságban a nemzet
egy októberi délután
jönnek majd menetelnek
kegyetlenek kegyeltek
egyik a másik után…
Még néha fölfigyelünk
áruló az egyikünk
válságban sok jó akad
de nincs aki magyar marad…
Látod így kéne ülni
börtönben hegedülni
hogy jobb sor a másik után
de mi csak mint a hülzni
akarunk üdvözülni
egy kilőtt puska nyomán…
Minket el kéne felejteni
a kalácsot így ejti ki
az éhező fiú a szegény
golyóütötte tenyerén…
Ezek nem könnyű percek
hordunk horogkeresztet
és azután bűnbánolunk
a második hadseregnek
– pusztulása ezredeknek –
számlájával elszámolunk.
Még néha van egy fűszál egy teniszütő
amivel visszaüthető az idő
új országot akarhatunk
ha van hozzá elég magyarunk…
Ez egy nem könnyű nemzet
ki bírja el ezt a terhet
ha ránk rogy a magyar sötét?
ha tudjuk hogy évezrednek
puskája a csöveknek
mondja a csütörtököt…
Mi még egyszer Széchenyi óta
mint álmában az idióta
ki akartuk vívni a
szabadságot egy éjszaka…
Lásd néked is könnyebb
ne ejts magunkért könnyet
mert a könnyed a kútba hull
apád hány magyart ölt meg?
mi élhetünk egyre többet
végeláthatatlanul magyarul…
Még egy percre van a taktika
Árpád vagy Árpád nyila
még egyszer mi emlékezünk
hogy hová lett a nemzetünk?
Ezek nem könnyű percek
érzem reszket a nemzet
hogy hová kilábolunk…
Mégis magyarnak lenni
olyan csodás amit mi
álmukban sem álmodunk…
Csupa kert csupa paradicsom
ha ő nem hát én elnyomom
A felhőkön csupa nemzeti ég
de közte kivillan a nemzetiség…
A kankalin meg az ánizs
a zsidóirtások után is
– kertünkben virít a mész –
van-e merszed hogy máris
két világháború után is
még egyszer a szemünkbe nézz?

 

 

 

Valami

Egy nemzet kellene körém,
egy himnuszt énekelő nemzet,
hogy mégegyszer
ragaszkodjam az életemhez.
Egy aréna-bizonyosság, hogy zeng
a győztest váró stadionban,
azért amiért
valaha bizakodtam.
Egy eldugott tőr kellene,
amit elővehetnék,
egy jót és rosszat torokmetszésig
elválasztó pengét.
Egy kéz kellene. Egy száj.
Egy száj lehellete,
egy nemzet, egy tőr, egy isten,
valami kellene.

 

 

 

Hazám

Mint egy család – ezeket utálod,
Mint egy család – ezeket szereted,
mindennapos sunyító árulások,
csodálatos stadionőrület.
Mint egy család – testvér testvért elad,
és aztán testével védelmezi,
elárulja a gomblyukaidat,
s halálán hirdeti, hogy nemzeti.
Mint egy család – leöldököl, kifoszt,
és másnap menti a halottait,
a temetésen fontos lesz a poszt,
öngyilkosaink hősök, valakik.
Ha látom utcán – hányinger kerülget.
Ez az a nép? Ezek a lakosok?
Besúgók, Alföld, elhallgatott bűntett,
de a barackfa virágozni fog?
Megvetemedett kétlelkű emberek
csodát akarnak csoda nélkül
és feltűzik a rendjelet
hőseik emlékezetéül?
Mint egy család – ők maguk irtanak ki,
elfutni, élni, bárhol, valahol,
Párizs, Róma utcáin bujdokolni –,
nincs mentséged – ezekhez tartozol.
Mert néha villan egy-egy férfiarc,
mert hallod hangját egy-egy csecsemőnek,
ez az az ország – akármit akarsz –
a legszebb hely síkságnak, temetőnek.

 

 

 

Vörösmarty

Kevés-szó Istene, segíts meg engemet,
eldől a lelkem is, vörhenyes és beteg,
száguld a szél felül, a fák is hajlanak,
szorítsd csak, hallgattasd nagyszavú ajkamat!
Viharok bomlanak, nyögnek a nagy jajok,
karomban óriás csecsemőt altatok,
árnyékot vetve ring s bőszen száll, hogyha száll,
fekete hírt hozó, rőtszemű vadmadár.
Ez a szél hősökről tépi a rongyokat.
Szebb ma a virtus, mint a szilárd gondolat,
rohan és betakar, üvölt és vesztegel,
pompázó dalosok pernyeként vesztek el,
levélként hullnak a szikrázó énekek,
próba ez – próbára teszik a véneket,
kiáltó szenvedést visznek a fejükön
emberek az uton, bogarak a füvön.
Harsogjon aki tud, üvöltse szerteszét
emberi kínjait, isteni szégyenét,
pusztuljon a világ, sokszavú rengeteg,
kevés-szó Istene, törd le a lelkemet!

 

 

 

Kisváros

Megáll a busz, esik, jégfoltos az utca,
díványon ül valaki, hallgat, él,
bandába verődnek hosszúhajú srácok,
a plakáton zongorahangverseny áll,
az egyik neonszem kiszúrva, a vörös
betűk ügyetlenül remegnek, akkora
óra van a kis utcában a kirakatban, mint a sajt,
áll az idő – a boltos csomagol,
a templom medveteste lerogy a sötétben,
a nagy verandán csönget valaki,
nincs itthon a fogorvosnő, igen,
ellebegett a könnyű semmiben.
Nem baj, ha csönget, úgyis nagy a zaj,
valaki sír, talán, áthallani,
itt az utca végében lakik egy
magas fiú, az tanul az Agráron,
ha azt keresi, arra menjen el.
Nagy itt a csönd. Nagy itt a zaj,
galambtestűek a gimnazista lányok,
a buszsofőr estére hazamegy,
és megöregszik a lenhajú asszony,
aki lengett a lassú parketten,
hajó kiköt, dudál a sűrű ködben,
nem megy a parton senki, vége van,
mered a cifratornyú szálló, ajtajában
hullámoshajú pincérfiú áll.
Valaki sír. Áthallani, ahogy
a szállodában fekszem, mint a hóhér,
barátságtalanul, didergő-hidegen,
magát siratja valaki, vagy mást,
aki színvára nincsen kegyelem.
Áthallani a városon a sírást,
a kis köves utcákon felgörög,
a parkon át, hol nagy szerelmesek
fonnyadtan tapadnak, mint a levél.
Fölhallani – kis város ez, hiába –
a második emeletre, a villák
fehér kerítésén át, a nagy gyepen
száll-száll a sírás, ütemtelenül.
Kinézek. Lenn a tér. Üvegfalak
az esőben a házak, boldogok
a mérnökék a kocsival, a sarkon
halat-vadat-baromfit adnak el
játéksapkás, nagykezű emberek.
Fényképész, nagy fotó, talpig fehérben
menyasszony mosolyog magában, egyedül,
a ferde utcán a presszóban görög
nézésű lány, a fekete püfög,
és várnak nagykabátú emberek.
A zugsötétben kihajol a ház
alacsony asszonya, – én nem tudom, mi van,
én nem tudom, hogy milyen ez a század,
nem tudom, milyen ez a város, de nálunk
állandóan sírnak felnőtt férfiak.
Mondtam is Icunak, jelentse be
a rendőrségen, vagy csak a tanácsnál,
vagy szóljon egyszerűen Janinak a boltban,
ki könyvekhez is ért és lovat ápol
az agrártudományi részlegen,
jelentse be, valaki sír, gyerek-
sírást elhallgatok reggelig, de ez a mély
rázkodó sírás kikezdi idegeimet.
Örültem már, hogy hazajön a férjem,
vettünk villanykályhát, mondtam már? kapni szép
átlátszó csipkekombinét
– nevet – valaki sír, nem értem, többen is?
Mély férfihangon. Hallotta, megint fellövik
a holdba júliusban magukat
a szőkefejű amerikaiak?
Majd közvetít. Megyek is. Lesöpröm
a járdáról az esőt, szemetet,
sose vigyáznak… – Lángol a sötét,
mint a belső tűz, kiárad az utakra,
a házak üvegén eső csorog,
s nem oltja el, a víz, a Balaton
nekiütődik a vörös köveknek,
köd száll a parton, nedvesek az arcok,
lehúzza redőnyét a bizsu-bolt.
Leszaladni. Valamit kéne venni,
egy hajót, vagy egy nagy medáliát,
piros csatot, borostyán nyakörvet,
a falra egy majolika-cicát.
Benzint töltenek a kocsiba, kotyog
az öblös, zöld anyag a gumicsövön,
fölcsuklik, rázkódik, aztán haza, a faluba
indulnak az állatorvosék.
Selyemkendőben jön még valaki,
szép arca van, ovális és sötét,
nem nagy dolog és holnap hajnalig
összeszorítja meztelen szemét.

 

 

 

Lovasok

Már nem állunk meg semmi utcakőnél
már nem látjuk meg a bartalzsuzsákat
nincs nappal se éjszaka csak rohanunk
föltépett idegekkel arany városok
gimnazistalányos izzó délelőttjein
pillanatnyi fuldokló napsütésben
fogjuk arany sisakunkat fejünkön
hogy le ne röpüljön a vágtatásban
hová röpít ezersörényű ló
nem a lovas vagyunk – árnyéka a lovasnak
csizmánk a száguldásban elveszett
mezítláb sarkantyúzzuk a lovat
ingünk a szélben röpül el
combunkon fölhasadt a nadrág
belerohanunk az üveges kirakatba
tovább törünk átgázolunk vakon
nemzedékhallottaink tetemén
amíg mögöttünk kengyel és gatyaszár
– mert rabolni jöttünk életélvezet
kantárján rángattuk a lovainkat
földúlt kolostorok és meztelen apácák
riadoznak mögöttünk – csak futunk
kidőlt poharakból szürcsöljük a bort
tátongva mint a véredények
agyonégett keresztek kormosodnak
mögöttünk a hárfázó szélben
míg űzzük ezerfejű lovainkat
– hová hová – csak rohanunk
már nincsenek kíváncsi városok
és nagykaréjú folyamok csak egyre
nyakon vert lovak alattunk és a gyep
kiég porig a lóláb verte táj
romokat ugratunk át fülzúgásig
harsogó rongytépő viharban
senki se jön velünk – előre
mindig előre – ez az egy marad
a megfordíthatatlan rohanásban
már nincs szemünk – kvarcéles por fedi
hogy szúrása agyunkba ég
a bőrt letépi arcunkról a szél
csontunk üli meg már csak a lovat
már nem marad meg semmi csak a ló
csak dobogása horka-hörkenése
csatakos teste elrugaszkodott
láblüktetése – előre előre
a menekülő füveken
önmagunk gerjesztette mellkasi
szívrobbanásban lovak gabalyodott
lábdobajában előre előre
már magunk is a ló vagyunk
s észre sem vesszük hogy nem nyíl-iránt
futunk hanem menekülünk…
Levágott füllel kiszúrt szemekkel
térünk meg elveszített otthonunkba
hazát istent keresni miközben
fejfákra vésték már sötét nevünket
Asszonyunk kijő előnkbe
azt mondja vitéz nem tudom ki vagy
A gyerekek is összegyűlnek
ásóval állnak egy gödör körül
kalapjuk leveszik ahogy motyogják:
már megástuk hatalmas sírodat.

 

 

 

Forradalmár

 

I.

Majd márciusra márciusra
hogyha eljön az Idusa
megfésülöm magam fiúsra
Majd szavazok a szabadságra
telefonra vagy jó lakásra
szavazok a most-vagy-sohára.
Majd reggel fél ötkor kelek föl
s nem érdekel a pénz a tejföl
ha mindent kezdhetek elölről
Kimutatom fogam fehérjét
hogy többé ne hajoljak kétrét
se gyermekeimért se pénzért
Nem nézek se jobbra se balra
nem utazom Bükre se Balfra
ha az isten is úgy akarja.
 

II.

Addig viszont még február van
ahogy áru az áruházban
a hidegben kéremalássan
Addig a bunda bunda rajtam
ha tíz körömmel magam varrtam
ebben a hideg éghajlatban
Addig – addig-élek-míg-élek –
és sűrű vesepecsenyének
eszem meg a magyar ebédet
Tiltakozom – egy kicsit önként
kicsit biztatva – hogy az önkényt
úgy fogadjam el mint a törvényt
De máskülönben jókat alva
nem forgolódom jobbra-balra
ha az isten is úgy akarja.
 

III.

De ha még egyszer március lesz
kicsit lányos kicsit fiús lesz
lázadásom mindenkin túltesz
Kiállok majd a nép-piacra
hirdetem mi a nép igaza
hulljon a férgese a gazza
Szavazok majd a magyarokra
felbőszülve és agyarodva
a szabadok-ra vagy rabok-ra
Ha a magyarok léghuzatja
a márciust is megugatja
s a játék vérre megy nem babra
Ha nem szóra van szükség kardra
ahogy magyarnak a magyarra
– ha az isten is ugy akarja.

 

 

 

Európai körutazás

Nem érdekel Európa
fütyülök Európára
fütyülök a körutazásra
nem érdekelnek már a gótikus templomok
a Loire menti csodakastélyok
a kiszámított állomások a háromsávos autóút mentén
fütyülök a csodazegzugos Amszterdamra
Párizs festőnegyedére a párizsi metróra
a breton tengerpartra
a svájci Alpokra külön
Nem érdekelnek az ügyesen beváltott valuták
a megspórolt kemping-vécék
és a londoni Soho sárga figurái
Fütyülök a Shakespeare-i Stratfordra
a doveri sziklák ragyogására
az ismeretlen arcok regénytörténetű özönére
Undorodom a hónapos végigrohanástól
a megtervezett kis nyomorhotelektől
s a hastingsi napfölkeltétől és ráksalátától
Hányok ha a mórstílusú spanyol katedrálisokra gondolok
a megbocsátó fölényű olajos arcu kis butikosokra
a vékony csípőjű miniatűr szexbomba utcalányokra
a hóragyogásu Mont Blancra
Hányok a Kleekkel tömött múzeumokra
az ötven Gauguinre negyvenöt Picassóra
s külön a bruxelles-i poliklinikára
az Unesco üveghomlokzatára
s a stonehenge-i őskori kőleletekre
Nem érdekelnek a világbölcs eszmecserék
kitévedt álmagyarokkal félszivű röhögő kis milliomosokkal
tervezőmérnökökkel autósofőrökkel nőgyógyászokkal
s az érdeklődő középbalos francia entellektüelekkel
akiknek piros szájaszélén olvadt tartár ragyog
Fütyülök a piszkos kis Szajna bérhajóira
a mosolygó arab vendégmunkásokra
az ajándékba kapott kézigránátalakú gyönyörű sötétzöld üvegű Seguinekre
s az ötletes piros-fehér színű cigarettadobozokra
s magára az acélragyogású Genfi-tóra
S okádok a diafilmekre a mesteri felvételekre
miket majd itthon nézegetünk a csönd óráiban
a lesötétített budai hálószobánkban
Okádok a színes levelezőlapokra
Egyrészt nem akarok futóbolond világkapkodó lenni
aki mesterségesen összeszedi tíz perc alatt vakuvillanású élményeit
mert tovább kell rohanni mert mindent látni kell
amibe Európa beledöglik
ami Európát élteti mamuthatalmakhoz dörgölőző kis hímringyóként
vélve hogy így fönntartja magát
s megmenti eresztékeiben rothadt kultúráját
ami túldesztillált parfőmjeivel mérgezi a halványpuffadt európai arcot
ami enervált hajmosószerei lakkos fényében ragyog
miközben lakosai fejéről elfogyott a haj
Inkább élni szeretnék egyszer fél évig egy délfranciaországi
vagy magyar tanyán talán élni mégegyszer egyfolytában
hogy nyitott szájamba befújjon a szél
Másrészt utálom az ügyeskedést
amivel jó öltözetű és tökprimitiv belga rendőrökkel tárgyalunk
hogy megbocsássák ügyetlen kis vétségeinket
vagy alkudozunk egy kisvárosi penzióban egy olcsóbb gezarolszagú szobáért
vagy mosolygunk hogy leszarják a galambok Hugo Victor  sírját a temetőben
vagy külföldi kivágásokat gyújtunk nagymellű playbabykról
szétnyitott lencséjű premier plan tátogású vaginájukról
melynek szélén óriási fekete szőröcskék ragyognak a nagyításban
s ha ingyen kapjuk meg is köszönjük illedelmesen
s itthon a spejz falára szögezzük hogy legyen étvágyunk a sertéskarajhoz vasárnap
Harmadrészt görcsökben fetrengek
énem falát úgy szorítom vissza két kezemmel mint a hasamat
hogy szétfröccsenve az utcára ne dőljön
kapkodok elhagyott gyermekeim után
kiknek arcáról szinte örökre letörölte életem száguldása a hajnali harmatot
a szétrepedésig átkarolom az összezsugorodott országot
hogy testemen érezzem eleven sebeit
s jéghideg szivemben dédelgetem sorban elhulló öngyilkosait
fogom össze kevés szeretteimet kitárt karral
mintha láthatatlan levegőkeresztre feszülnék
vagy mint a fejvesztetten dühöngő gazda próbálja összeordítani
maradék jószágát de érzi
nincs erő benne nincs valóság szeretet nincs
vér nincs izom már bensőség pedig annyira szereti őket
Agyam üres már s most kellene még
megalkotni valamit amiről csak én tudok
szabad friss aggyal s ehelyett
a fosztogató élet és a megaláztatások sűrű villanydrótjai közt
az már olyan mint a pályaudvar ahová egyszerre harminc vonat befut
S nincs már állomásfőnök
Mindezekért mondom ezt s nem utolsósorban azért
mert már csak
a nemlétező
istent keresem.

 

 

 

Az egér

(Kísérlet egy lélektani laboratóriumban)
Láttam egy egeret
Homályprofesszorom egy terembe vezetett
és a lesötétített falak közt
a zseblámpavilágítású labirintusban
megmutatta az egeret
„Ez zseniális egér
ez minden kísérletet kibír
amíg haláláig elér”
Az egér ide-oda
futkosott új terelő-ajtókat nyitott
szimatolt ködkék szemével rebegett
visszafordult és megvetemedett
nekiiramodott és remegett
szőrbajszával mondott köszönetet
ha ehetett
és futott és lihegett…
„Ez az egér
– például – 1916-ban született
jól rajzolt de erdélyi szülei
a kőszegi cögerájba adták
aztán Ludovikára ment
ahonnan zászlósként avatták
a tisztikar egyetemleges megsértése miatt
mert szobrokat csinált szabadidőben
Később a Don kanyarba vezényelték
ahol timsót itatott a vérző gyomrú
közkatonával – aki ma államtisztviselő
aztán halomra lövetve látva társait
vesemedencegyulladással visszavonult
egymaga a csicskásával és egy lóval
kinek az orosz szélben szügyébe lapult
egy tonet-széket kivágva szart a hóban
hogy magasan legyen ne a hó égesse seggét
aztán ide-oda vezényelték meghalni itthon
hogy föladja a magyar hazát
mig horthysta-bérenc tisztként
lakatosműhelyt nyitott eltartani
két mégiscsak születő gyermekét
és magánkisiparosként hiába tanult meg
bármilyen zárszerkezetet
ezt a zárat nem tudta kinyitni
mert egér
most hatvanhat éves korában
szimatol valami nyugdíj-szeretetet…”
„Ez az egér én vagyok” – mondtam
„Az nagyon meglehet” – mondta professzorom és nevetett
„De nézd, de nézd! Még szimatol és szalad
megrökönyödött szemével rőt szempilláival
ne féltsd
az egér mindig megkeresi a kijáratot!
(Vagy megbolondul. Ez ritka)
Az egér nem akar meghalni!”
„Félre ne értsd – humánusak vagyunk
Ezért fizetjük ezt az éhbért
Nem az egér van a labirintusért
– a labirintus van az egérért!”

 

 

 

Elmeosztály

 

Este

Még sír a szem. Sovány kis arcok
közt gyöngyösen mered a tér,
remeg a lét, mint karcsú gyertya,
hogy néha a falakhoz ér!
 

Hajunk

Hajunk laza, mihaszna kóc,
törik, szakad, zizeg,
s nyakunk köré tekeredik,
mint óvatos zsineg.
 

Változás

Az ablakból a fákra látni,
hét éve már. A fekete
ágakon azt figyelem mindig,
hogy nőnek-e?
 

Régen

Mint pókok víz alatti lába,
a percek vékony izma jár,
s az üvegzöld hálószobákban
a múlt dereng, fonnyadt hínár.
 

Kettős

Járunk-kelünk,
lábunk, kezünk
mozog,
de görcsösen
mered az áll
s a fog.
 

Tartályok

Széttörnek a cserépedények
belül, valahol legbelül
s én meredek a csonka égnek
összeilleszthetetlenül.
 

Ágyon

Látogatók a folyosókon,
de értem nem jön senki se,
a fal is hideg, mint az ólom,
kezünk remeg a takarókon,
mint az állatok nyers szíve.
 

Szabadnap, villamos

Azt mondom én, fekete sálak
nyújtóznak a nyakak ívén,
mert délután van és vasárnap,
az emberek riadva állnak
a kocsiban, azt mondom én.
 

Csillagok közt

Szabad vagyok. Nincs velem csilla, se pille
és elhagyott az őr,
de vaskorlátaival körülvesz
a négyzet és a kör.
 

Két angyal

Két angyal száll az égen,
celofán-testük úgy ing
a felhők közt fehéren,
akár egy szomorú ing.
 

Talán

Hol áll az égi rakpart:
szívem dobogva várják,
ahol kibomlanak majd
a képek és az ábrák.
 

Test és lélek

A vertebrális csigolyákon
mered a test.
Az ember ül, mint a madár az ágon
és aztán énekelni kezd.
 

Valami

Valami zúg. Az életem
kint zeng és zúgva-zúg,
mint széltől az öreg liget,
amelyből nincs kiút.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]