Régi óra
Egyetlen óra van a kezemben |
ötvenhat óta egyetlen óra |
nem mintha egyetlen óra lenne |
ezerkilencszázötvenhat óta |
|
de akkor ez volt a kezemben |
azóta ezt az órát figyeltem |
hogy mit mutat a mutatója |
|
ezt figyeltem arany keretben |
a számlapon aranyba fogva |
hogy mit mutat az egyetlen |
óra a karomra kulcsolódva |
|
háromszor is elveszítettem |
Tisza mélyén és fuldokolva |
az iszapba bukva kerestem |
valaki mindig visszahozta |
|
ezt az órát nem felejtettem |
valaki mindig kezembe nyomta |
hogy ez az óra az egyetlen. |
|
|
Ország
Csak megalázó helyzetekben |
alakul ki a szív a jellem |
és így majd egyszer összefog |
|
ha a bajokban áll szügyig |
addig dalol – jól szól a nóta – |
|
Kossuthokért Széchenyikért |
és ki tudja hogy még kikért |
ellengősen és fellengősen |
dalolja hogy magyar erősen |
|
Egyszer egy ember kellene |
hogy összeférjünk mint a baj |
|
Sebezhetetlen Nem Zsilinszky |
és nem is a zsidó Radnóti |
|
Nem is Mátyás nem is szent István |
kit Segesvár halálba visz |
|
Hanem egyként egy magyar nemzet |
összeállhatna mint a selymet |
szövik száz szálból együvé |
rabok tovább nem leszünkké |
|
Petőfiből Mátyás királyból |
Zsilinszky Áchim Andrisából |
Kossuth dühödt Széchenyijéből |
Radnóti sártépett verséből |
|
egy olyan ország születik |
amely összeáll mint a jellem |
|
|
Nyúl-ország
mit ránk szabott az ország |
|
Minden vagyunk csak hős nem |
tócsnit s ha az se tetszik |
|
De egyszer még az egyszer |
most nem nyúl nem keresztény |
|
És Nyulak többé nem leszünk |
és nyúlpaprikást sem eszünk! |
|
|
Farizeusok
Azt hitték lehet gyilkosokkal |
|
Azt hiszik lehet mosolyogni |
kiket összefektettek arccal |
huzalával kötve s habarccsal |
– elfeledhetik azt hiszik |
– a balhét ők is elviszik |
|
Azt hiszik lehet szemlesütni |
hogy lehet csak félkézzel ütni |
és lehet kacsintani közben |
de nézni kell a temetőben |
vakok lehetnek azt hiszik |
– a balhét ők is elviszik |
|
Azt hiszik lehet lopni hagyni |
hogy hatalmából egy maroknyi |
Akkor a nép üt mint a tagló |
lesújt lever hogy megreped |
a gúnyra mindig hajló tarkó |
nem ők raboltak azt hiszik |
– a balhét ők is elviszik |
|
Herceg akit megöltek este |
nem is olyan nagy gyilkosok |
mint azok akik tőrbe csaltak |
s kezükben júdáspénz ragyog |
félrefordulva szórakoztak |
hogy kihullott szádból a fog |
bocsáss meg nékik azt hiszik |
– Büntesd meg őket egy kicsit. |
|
|
Magyar sanzon
de nincs aki magyar marad… |
|
hogy jobb sor a másik után |
|
– pusztulása ezredeknek – |
|
Még néha van egy fűszál egy teniszütő |
amivel visszaüthető az idő |
ha van hozzá elég magyarunk… |
|
ha ránk rogy a magyar sötét? |
ha tudjuk hogy évezrednek |
|
Mi még egyszer Széchenyi óta |
|
ne ejts magunkért könnyet |
mert a könnyed a kútba hull |
apád hány magyart ölt meg? |
végeláthatatlanul magyarul… |
|
Még egy percre van a taktika |
még egyszer mi emlékezünk |
hogy hová lett a nemzetünk? |
|
Csupa kert csupa paradicsom |
A felhőkön csupa nemzeti ég |
de közte kivillan a nemzetiség… |
|
– kertünkben virít a mész – |
még egyszer a szemünkbe nézz? |
|
|
Valami
Egy nemzet kellene körém, |
egy himnuszt énekelő nemzet, |
ragaszkodjam az életemhez. |
|
Egy aréna-bizonyosság, hogy zeng |
a győztest váró stadionban, |
|
Egy eldugott tőr kellene, |
egy jót és rosszat torokmetszésig |
|
Egy kéz kellene. Egy száj. |
egy nemzet, egy tőr, egy isten, |
|
|
Hazám
Mint egy család – ezeket utálod, |
Mint egy család – ezeket szereted, |
mindennapos sunyító árulások, |
csodálatos stadionőrület. |
|
Mint egy család – testvér testvért elad, |
és aztán testével védelmezi, |
elárulja a gomblyukaidat, |
s halálán hirdeti, hogy nemzeti. |
|
Mint egy család – leöldököl, kifoszt, |
és másnap menti a halottait, |
a temetésen fontos lesz a poszt, |
öngyilkosaink hősök, valakik. |
|
Ha látom utcán – hányinger kerülget. |
Ez az a nép? Ezek a lakosok? |
Besúgók, Alföld, elhallgatott bűntett, |
de a barackfa virágozni fog? |
|
Megvetemedett kétlelkű emberek |
csodát akarnak csoda nélkül |
|
Mint egy család – ők maguk irtanak ki, |
elfutni, élni, bárhol, valahol, |
Párizs, Róma utcáin bujdokolni –, |
nincs mentséged – ezekhez tartozol. |
|
Mert néha villan egy-egy férfiarc, |
mert hallod hangját egy-egy csecsemőnek, |
ez az az ország – akármit akarsz – |
a legszebb hely síkságnak, temetőnek. |
|
|
Vörösmarty
Kevés-szó Istene, segíts meg engemet, |
eldől a lelkem is, vörhenyes és beteg, |
száguld a szél felül, a fák is hajlanak, |
szorítsd csak, hallgattasd nagyszavú ajkamat! |
|
Viharok bomlanak, nyögnek a nagy jajok, |
karomban óriás csecsemőt altatok, |
árnyékot vetve ring s bőszen száll, hogyha száll, |
fekete hírt hozó, rőtszemű vadmadár. |
|
Ez a szél hősökről tépi a rongyokat. |
Szebb ma a virtus, mint a szilárd gondolat, |
rohan és betakar, üvölt és vesztegel, |
pompázó dalosok pernyeként vesztek el, |
|
levélként hullnak a szikrázó énekek, |
próba ez – próbára teszik a véneket, |
kiáltó szenvedést visznek a fejükön |
emberek az uton, bogarak a füvön. |
|
Harsogjon aki tud, üvöltse szerteszét |
emberi kínjait, isteni szégyenét, |
pusztuljon a világ, sokszavú rengeteg, |
kevés-szó Istene, törd le a lelkemet! |
|
|
Kisváros
Megáll a busz, esik, jégfoltos az utca, |
díványon ül valaki, hallgat, él, |
bandába verődnek hosszúhajú srácok, |
a plakáton zongorahangverseny áll, |
az egyik neonszem kiszúrva, a vörös |
betűk ügyetlenül remegnek, akkora |
óra van a kis utcában a kirakatban, mint a sajt, |
áll az idő – a boltos csomagol, |
a templom medveteste lerogy a sötétben, |
a nagy verandán csönget valaki, |
nincs itthon a fogorvosnő, igen, |
ellebegett a könnyű semmiben. |
Nem baj, ha csönget, úgyis nagy a zaj, |
valaki sír, talán, áthallani, |
itt az utca végében lakik egy |
magas fiú, az tanul az Agráron, |
ha azt keresi, arra menjen el. |
Nagy itt a csönd. Nagy itt a zaj, |
galambtestűek a gimnazista lányok, |
a buszsofőr estére hazamegy, |
és megöregszik a lenhajú asszony, |
aki lengett a lassú parketten, |
hajó kiköt, dudál a sűrű ködben, |
nem megy a parton senki, vége van, |
mered a cifratornyú szálló, ajtajában |
hullámoshajú pincérfiú áll. |
Valaki sír. Áthallani, ahogy |
a szállodában fekszem, mint a hóhér, |
barátságtalanul, didergő-hidegen, |
magát siratja valaki, vagy mást, |
aki színvára nincsen kegyelem. |
Áthallani a városon a sírást, |
a kis köves utcákon felgörög, |
a parkon át, hol nagy szerelmesek |
fonnyadtan tapadnak, mint a levél. |
Fölhallani – kis város ez, hiába – |
a második emeletre, a villák |
fehér kerítésén át, a nagy gyepen |
száll-száll a sírás, ütemtelenül. |
Kinézek. Lenn a tér. Üvegfalak |
az esőben a házak, boldogok |
a mérnökék a kocsival, a sarkon |
halat-vadat-baromfit adnak el |
játéksapkás, nagykezű emberek. |
Fényképész, nagy fotó, talpig fehérben |
menyasszony mosolyog magában, egyedül, |
a ferde utcán a presszóban görög |
nézésű lány, a fekete püfög, |
és várnak nagykabátú emberek. |
A zugsötétben kihajol a ház |
alacsony asszonya, – én nem tudom, mi van, |
én nem tudom, hogy milyen ez a század, |
nem tudom, milyen ez a város, de nálunk |
állandóan sírnak felnőtt férfiak. |
Mondtam is Icunak, jelentse be |
a rendőrségen, vagy csak a tanácsnál, |
vagy szóljon egyszerűen Janinak a boltban, |
ki könyvekhez is ért és lovat ápol |
az agrártudományi részlegen, |
jelentse be, valaki sír, gyerek- |
sírást elhallgatok reggelig, de ez a mély |
rázkodó sírás kikezdi idegeimet. |
Örültem már, hogy hazajön a férjem, |
vettünk villanykályhát, mondtam már? kapni szép |
– nevet – valaki sír, nem értem, többen is? |
Mély férfihangon. Hallotta, megint fellövik |
a holdba júliusban magukat |
Majd közvetít. Megyek is. Lesöpröm |
a járdáról az esőt, szemetet, |
sose vigyáznak… – Lángol a sötét, |
mint a belső tűz, kiárad az utakra, |
a házak üvegén eső csorog, |
s nem oltja el, a víz, a Balaton |
nekiütődik a vörös köveknek, |
köd száll a parton, nedvesek az arcok, |
lehúzza redőnyét a bizsu-bolt. |
Leszaladni. Valamit kéne venni, |
egy hajót, vagy egy nagy medáliát, |
piros csatot, borostyán nyakörvet, |
a falra egy majolika-cicát. |
Benzint töltenek a kocsiba, kotyog |
az öblös, zöld anyag a gumicsövön, |
fölcsuklik, rázkódik, aztán haza, a faluba |
indulnak az állatorvosék. |
Selyemkendőben jön még valaki, |
szép arca van, ovális és sötét, |
nem nagy dolog és holnap hajnalig |
összeszorítja meztelen szemét. |
|
Lovasok
Már nem állunk meg semmi utcakőnél |
már nem látjuk meg a bartalzsuzsákat |
nincs nappal se éjszaka csak rohanunk |
föltépett idegekkel arany városok |
gimnazistalányos izzó délelőttjein |
pillanatnyi fuldokló napsütésben |
fogjuk arany sisakunkat fejünkön |
hogy le ne röpüljön a vágtatásban |
hová röpít ezersörényű ló |
nem a lovas vagyunk – árnyéka a lovasnak |
csizmánk a száguldásban elveszett |
mezítláb sarkantyúzzuk a lovat |
ingünk a szélben röpül el |
combunkon fölhasadt a nadrág |
belerohanunk az üveges kirakatba |
tovább törünk átgázolunk vakon |
nemzedékhallottaink tetemén |
amíg mögöttünk kengyel és gatyaszár |
– mert rabolni jöttünk életélvezet |
kantárján rángattuk a lovainkat |
földúlt kolostorok és meztelen apácák |
riadoznak mögöttünk – csak futunk |
kidőlt poharakból szürcsöljük a bort |
tátongva mint a véredények |
agyonégett keresztek kormosodnak |
mögöttünk a hárfázó szélben |
míg űzzük ezerfejű lovainkat |
– hová hová – csak rohanunk |
már nincsenek kíváncsi városok |
és nagykaréjú folyamok csak egyre |
nyakon vert lovak alattunk és a gyep |
kiég porig a lóláb verte táj |
romokat ugratunk át fülzúgásig |
harsogó rongytépő viharban |
senki se jön velünk – előre |
mindig előre – ez az egy marad |
a megfordíthatatlan rohanásban |
már nincs szemünk – kvarcéles por fedi |
a bőrt letépi arcunkról a szél |
csontunk üli meg már csak a lovat |
már nem marad meg semmi csak a ló |
csak dobogása horka-hörkenése |
csatakos teste elrugaszkodott |
láblüktetése – előre előre |
önmagunk gerjesztette mellkasi |
szívrobbanásban lovak gabalyodott |
már magunk is a ló vagyunk |
s észre sem vesszük hogy nem nyíl-iránt |
|
Levágott füllel kiszúrt szemekkel |
térünk meg elveszített otthonunkba |
hazát istent keresni miközben |
fejfákra vésték már sötét nevünket |
azt mondja vitéz nem tudom ki vagy |
A gyerekek is összegyűlnek |
ásóval állnak egy gödör körül |
kalapjuk leveszik ahogy motyogják: |
már megástuk hatalmas sírodat. |
|
|
Forradalmár
Majd szavazok a szabadságra |
telefonra vagy jó lakásra |
szavazok a most-vagy-sohára. |
|
Majd reggel fél ötkor kelek föl |
s nem érdekel a pénz a tejföl |
ha mindent kezdhetek elölről |
|
hogy többé ne hajoljak kétrét |
se gyermekeimért se pénzért |
|
Nem nézek se jobbra se balra |
nem utazom Bükre se Balfra |
ha az isten is úgy akarja. |
|
|
Addig viszont még február van |
|
Addig a bunda bunda rajtam |
ha tíz körömmel magam varrtam |
ebben a hideg éghajlatban |
|
Addig – addig-élek-míg-élek – |
eszem meg a magyar ebédet |
|
Tiltakozom – egy kicsit önként |
kicsit biztatva – hogy az önkényt |
úgy fogadjam el mint a törvényt |
|
De máskülönben jókat alva |
nem forgolódom jobbra-balra |
ha az isten is úgy akarja. |
|
|
De ha még egyszer március lesz |
kicsit lányos kicsit fiús lesz |
lázadásom mindenkin túltesz |
|
Kiállok majd a nép-piacra |
hulljon a férgese a gazza |
|
Szavazok majd a magyarokra |
a szabadok-ra vagy rabok-ra |
|
s a játék vérre megy nem babra |
|
Ha nem szóra van szükség kardra |
ahogy magyarnak a magyarra |
– ha az isten is ugy akarja. |
|
|
|
Európai körutazás
nem érdekelnek már a gótikus templomok |
a Loire menti csodakastélyok |
a kiszámított állomások a háromsávos autóút mentén |
fütyülök a csodazegzugos Amszterdamra |
Párizs festőnegyedére a párizsi metróra |
Nem érdekelnek az ügyesen beváltott valuták |
a megspórolt kemping-vécék |
és a londoni Soho sárga figurái |
Fütyülök a Shakespeare-i Stratfordra |
a doveri sziklák ragyogására |
az ismeretlen arcok regénytörténetű özönére |
Undorodom a hónapos végigrohanástól |
a megtervezett kis nyomorhotelektől |
s a hastingsi napfölkeltétől és ráksalátától |
Hányok ha a mórstílusú spanyol katedrálisokra gondolok |
a megbocsátó fölényű olajos arcu kis butikosokra |
a vékony csípőjű miniatűr szexbomba utcalányokra |
a hóragyogásu Mont Blancra |
Hányok a Kleekkel tömött múzeumokra |
az ötven Gauguinre negyvenöt Picassóra |
s külön a bruxelles-i poliklinikára |
az Unesco üveghomlokzatára |
s a stonehenge-i őskori kőleletekre |
Nem érdekelnek a világbölcs eszmecserék |
kitévedt álmagyarokkal félszivű röhögő kis milliomosokkal |
tervezőmérnökökkel autósofőrökkel nőgyógyászokkal |
s az érdeklődő középbalos francia entellektüelekkel |
akiknek piros szájaszélén olvadt tartár ragyog |
Fütyülök a piszkos kis Szajna bérhajóira |
a mosolygó arab vendégmunkásokra |
az ajándékba kapott kézigránátalakú gyönyörű sötétzöld üvegű Seguinekre |
s az ötletes piros-fehér színű cigarettadobozokra |
s magára az acélragyogású Genfi-tóra |
S okádok a diafilmekre a mesteri felvételekre |
miket majd itthon nézegetünk a csönd óráiban |
a lesötétített budai hálószobánkban |
Okádok a színes levelezőlapokra |
Egyrészt nem akarok futóbolond világkapkodó lenni |
aki mesterségesen összeszedi tíz perc alatt vakuvillanású élményeit |
mert tovább kell rohanni mert mindent látni kell |
ami Európát élteti mamuthatalmakhoz dörgölőző kis hímringyóként |
vélve hogy így fönntartja magát |
s megmenti eresztékeiben rothadt kultúráját |
ami túldesztillált parfőmjeivel mérgezi a halványpuffadt európai arcot |
ami enervált hajmosószerei lakkos fényében ragyog |
miközben lakosai fejéről elfogyott a haj |
Inkább élni szeretnék egyszer fél évig egy délfranciaországi |
vagy magyar tanyán talán élni mégegyszer egyfolytában |
hogy nyitott szájamba befújjon a szél |
|
Másrészt utálom az ügyeskedést |
amivel jó öltözetű és tökprimitiv belga rendőrökkel tárgyalunk |
hogy megbocsássák ügyetlen kis vétségeinket |
vagy alkudozunk egy kisvárosi penzióban egy olcsóbb gezarolszagú szobáért |
vagy mosolygunk hogy leszarják a galambok Hugo Victor sírját a temetőben |
vagy külföldi kivágásokat gyújtunk nagymellű playbabykról |
szétnyitott lencséjű premier plan tátogású vaginájukról |
melynek szélén óriási fekete szőröcskék ragyognak a nagyításban |
s ha ingyen kapjuk meg is köszönjük illedelmesen |
s itthon a spejz falára szögezzük hogy legyen étvágyunk a sertéskarajhoz vasárnap |
|
Harmadrészt görcsökben fetrengek |
énem falát úgy szorítom vissza két kezemmel mint a hasamat |
hogy szétfröccsenve az utcára ne dőljön |
kapkodok elhagyott gyermekeim után |
kiknek arcáról szinte örökre letörölte életem száguldása a hajnali harmatot |
a szétrepedésig átkarolom az összezsugorodott országot |
hogy testemen érezzem eleven sebeit |
s jéghideg szivemben dédelgetem sorban elhulló öngyilkosait |
fogom össze kevés szeretteimet kitárt karral |
mintha láthatatlan levegőkeresztre feszülnék |
vagy mint a fejvesztetten dühöngő gazda próbálja összeordítani |
nincs erő benne nincs valóság szeretet nincs |
vér nincs izom már bensőség pedig annyira szereti őket |
Agyam üres már s most kellene még |
megalkotni valamit amiről csak én tudok |
szabad friss aggyal s ehelyett |
a fosztogató élet és a megaláztatások sűrű villanydrótjai közt |
az már olyan mint a pályaudvar ahová egyszerre harminc vonat befut |
|
Mindezekért mondom ezt s nem utolsósorban azért |
|
|
Az egér
(Kísérlet egy lélektani laboratóriumban)
Homályprofesszorom egy terembe vezetett |
és a lesötétített falak közt |
a zseblámpavilágítású labirintusban |
|
ez minden kísérletet kibír |
|
futkosott új terelő-ajtókat nyitott |
szimatolt ködkék szemével rebegett |
visszafordult és megvetemedett |
nekiiramodott és remegett |
szőrbajszával mondott köszönetet |
|
– például – 1916-ban született |
jól rajzolt de erdélyi szülei |
a kőszegi cögerájba adták |
ahonnan zászlósként avatták |
a tisztikar egyetemleges megsértése miatt |
mert szobrokat csinált szabadidőben |
Később a Don kanyarba vezényelték |
ahol timsót itatott a vérző gyomrú |
közkatonával – aki ma államtisztviselő |
aztán halomra lövetve látva társait |
vesemedencegyulladással visszavonult |
egymaga a csicskásával és egy lóval |
kinek az orosz szélben szügyébe lapult |
egy tonet-széket kivágva szart a hóban |
hogy magasan legyen ne a hó égesse seggét |
aztán ide-oda vezényelték meghalni itthon |
hogy föladja a magyar hazát |
mig horthysta-bérenc tisztként |
lakatosműhelyt nyitott eltartani |
két mégiscsak születő gyermekét |
és magánkisiparosként hiába tanult meg |
ezt a zárat nem tudta kinyitni |
most hatvanhat éves korában |
szimatol valami nyugdíj-szeretetet…” |
|
„Ez az egér én vagyok” – mondtam |
„Az nagyon meglehet” – mondta professzorom és nevetett |
„De nézd, de nézd! Még szimatol és szalad |
megrökönyödött szemével rőt szempilláival |
az egér mindig megkeresi a kijáratot! |
(Vagy megbolondul. Ez ritka) |
Az egér nem akar meghalni!” |
|
„Félre ne értsd – humánusak vagyunk |
Ezért fizetjük ezt az éhbért |
Nem az egér van a labirintusért |
– a labirintus van az egérért!” |
|
|
Elmeosztály
Még sír a szem. Sovány kis arcok |
közt gyöngyösen mered a tér, |
remeg a lét, mint karcsú gyertya, |
|
Hajunk laza, mihaszna kóc, |
s nyakunk köré tekeredik, |
|
Az ablakból a fákra látni, |
ágakon azt figyelem mindig, |
|
Mint pókok víz alatti lába, |
a percek vékony izma jár, |
s az üvegzöld hálószobákban |
a múlt dereng, fonnyadt hínár. |
|
Széttörnek a cserépedények |
s én meredek a csonka égnek |
|
de értem nem jön senki se, |
a fal is hideg, mint az ólom, |
kezünk remeg a takarókon, |
mint az állatok nyers szíve. |
|
Azt mondom én, fekete sálak |
nyújtóznak a nyakak ívén, |
mert délután van és vasárnap, |
a kocsiban, azt mondom én. |
|
Szabad vagyok. Nincs velem csilla, se pille |
de vaskorlátaival körülvesz |
|
Két angyal száll az égen, |
|
A vertebrális csigolyákon |
Az ember ül, mint a madár az ágon |
|
mint széltől az öreg liget, |
|
|
|