Gyermekeim

Gyermekek, ó tévedéseim, a dombon ragyogtok kis hasatokkal a szélben, a napban, arany levegőben, Rita törzs-testével áll, kezével integet, messze vagytok, odaát. Anyátok úgy szült titeket az öröklétre, ahogy kígyó hagyja kinn tojásait a melegben, bízva a napmelegében, a nagy kemencében, a piros tűzmagban, én tétovázva állok az asztalok között, háborúk, női lábak vonalai között, az erdőt fújja a szél. Megformásodtatok, mint kehelyben az ital, görcsben a fa, termetben az ember, gyerekek vagytok, hajjal, civilizációs szandállal, sárga darázsfészek kis köldökötökkel, készen vagytok az áldozatra. Ott álltok a dombon, az emberiség darabjai, húsdarabok, kék asszociációk, köhögések, nyálak, fehér bőrbe húzott csont-csimoták, beborított vér-babák, kialakult talpas jószágok, túl a patakon, alig látlak benneteket, az én lányaim eredéseim, ti. A természetben él a virág, a hal, az ember. Örömre, dalra, csíkos kötényekre, vőlegényekre szült az anyátok tele szerelemmel. Álltok odaát, mint egy fénykép, hasatokkal a szélben, a fák áttört lemezén lobogó hajatokat, golyófejeteket, puha húsotokat nézem, ó, püspöklila-torkú, finom fejedényű három gyermekem, megfontolatlan emberkéim, örömöm maradéka, én atomok, háborúk, más nők, vad székek, üres tálak közt nemzettelek titeket billenő nagy hegyeken, a város meredélyén, én kacsintani se tudok rátok, bombák, elmérgesedett sóskák, szúrós ágak között. Ragyogtok a dombon, a természetbe tér vissza a virág, a hal, az ember – a túlsó parton állok, mezítláb, fölgyűrt nadrágban átlábolva, és látom, hogy ragyogó fejetekről a felhőket, mint nagy fehér sapkákat hogy fújja az áldozati szél.