Otthon
| mert szent a hely, hol állsz. |
|
| mert szent a hely, hol állsz. |
|
| hogy felköltsd, nem hagyom. |
|
|
Feleségemnek
| Feleségemnek arca van, meg keze is, meg lába is, |
| mindez valóság, jól tudom, de látszat is, de látszat is. |
| Van szeme is, mert néz vele, meg lát vele, meg fog vele, |
| testi valóság kényszere, ez az ő bűvös ereje. |
|
| Ujjongok, hogyhát ennyi van, ez ő maga, ez ő maga, |
| szeretni való teste van, meg hajlama, meg hajlama. |
| Fölhajt az éj így engem is, mint a vadat, mint a vadat, |
| találkozunk a hús fölött s a hús alatt, a hús alatt. |
|
| Szerelmes párom egyszeri, kitárt alak, bezárt alak, |
| hogy ilyen anyag, forma légy, de vártalak, de vártalak. |
| Úgy előáll a lét falán s a szívemen, a szívemen, |
| megjelenik mint régi kép, világosan és hirtelen. |
|
|
Vasárnap
| Már csak az apám jár eszemben |
|
| előmbe állt és prédikálva |
| hogy mért vagyok aki vagyok |
|
| a lágy hang lassan őrületbe |
| váltott át és mint a sasok |
| fojtott torkom fölött kerengve |
| csak ordított és ordított |
|
| aztán hűlten halkult a hangja |
| az arc magához szoktatott |
|
|
Anyám a kertben
| csak fekszik mint az árnyék, |
| anyám fekszik keresztben, |
|
Szüleim halálára
| Most már magamban döntöm el |
|
| elvesztem vagy elvesztenek |
|
| most már magamban döntöm el |
|
| csel vagy átcsoportosítás |
| döntésem őrült vagy hibás |
|
| hogy győzni kell, hogy veszni kell |
| nincs szeretet se távirat |
|
| A sátorban nincs senki más. |
| – S az ellenség is én vagyok. |
|
|
Egy család halála
| Mindig azt hittük hogy majd együtt meghalunk |
| talán még az ostromkor a Kenyérgyárban |
| ahol apám a német tiszttel vitatkozott |
| hogy mi nem megyünk ki Nyugatra mi magyarok vagyunk |
| s miközben a nyurga szőke főhadnagy |
| azzal zsarolta hogy az oroszoknak |
| akarja nyilván átjátszani a gyárat |
| pedig az már alá van aknázva |
| apám mellette gyomorbajában egy vödörbe hányt |
| – együtt meghalunk – felröpít az akna a kék égbe |
| anyámmal apámmal együtt – s a háromszáz bunkeressel |
| vagy plecsnivé lapít egy szép alakú bomba |
| mindíg azt hittem együtt meghalunk |
| mi a család négyesben bátyám anyám apám |
| mert mi család voltunk személyiségem |
| ők voltak hajuk szájuk szivük |
| abból is álltam hogy ők vagyok |
| része az ő küzdelmeiknek vegetációjuknak |
| lábkörmeiknek indulataiknak |
| a város különböző pontján mi összeálltunk |
| egymásból mint sejtekből a test |
| láthatatlan folyadékkal összebugyborogva |
| és fényképen – nincs közös képünk – egy család |
| Mindíg azt hittem együtt meghalunk |
| egy gránáttól egy közös fertőzéstől |
| 49-ben egy nyomorházban vagy börtönben |
| vagy 56-ban egyetlen géppisztolysorozattal |
| vagy a továbbiakban könnyedén a közös test |
| külön betegségével elpusztulunk az ágy izzadt dunyhái közt |
| vagy lefordulunk az Árpád hídról egy rossz kanyarban a busszal |
| vagy egyszerűen a szívünkhöz kapunk |
| mint a texasi filmek hősei |
| kiket hirtelen és egyszerre terít le a golyó |
| jaj – csak annyit mondunk – jaj – és összeesünk |
| és bekövetkezik a családhalál |
| együtt fekszünk kinyújtóztatva négyszeresen a parton |
| És vége És megszűnünk Mind a négy ember |
| Nem kell külön élni Nem lehet utána |
| Egy családot talál a négy halál |
| Tizenkét nap alatt az egészségből lobogó hajból |
| vibráló szemnézésből semmi lett |
| Lehetetlen makogtunk és kerestük |
| négy évig még a szobaszekrényben a piacon |
| Rákosfalva fái közt zörgő villamosokon sehol se volt |
| Elvesztettük elgurult mint egy rézgaras |
| Lehetetlen makogtuk még anyámmal négy évig |
| hogy nem hozza föl a szódát a lépcsőn nem kiált |
| összebújva vártuk hármunk pusztulását |
| míg anyám összegörnyedt a száraz emlékektől |
| és üres várakozástól lenézve a negyedik emeletről |
| s nem bírta várni nem találta már |
| a régi óraláncot melyre ketyegve volt kötve a rozsdás idő |
| kiszenvedett egy trombus ölte meg |
| mely megakadt a tüdőkapuban |
| Nem hittük el Ha fölnéztem az égre |
| csak könnyeimet ittam és fürkésztem motyogtam |
| az árulkodó kékbe: Hol van az anyám? |
| Arról volt szó, hogy együtt meghalunk… |
| Mit csináljak? Mivel foglalkozzam? Igyak-egyek? |
| emésszek járkáljak a városban röhögjek |
| színházba mászva villogó nő-szemekbe nézegetve? |
| Ellopták a halál technikáját |
| befeküdtek az otromba sírboltba |
| a meghalni tudás golyóit kicsempészték a fejemből |
| becsaptak itthagytak ők meg kajánul – nincsenek
|
| Bátyámmal kóborlunk a fényes utcán |
| haja állása apámé járása anyámé |
| kihaltak belőlünk, mint gesztusból az ideg |
| mint génekbőI a múlt fehérjéje |
| kivonták magukat belőlünk a közös halálból |
| becsaptak egy ajtót kimentek a semmi udvarába |
| mi meg egy túlélő szobában támolygunk |
| rossz rózsák közt tudván hogy így halunk meg |
| hogy nincs család nincs négyes semmi sincs |
| hogy csalás volt az egész áltatás |
| nincs múltunk se Kenyérgyár se anyám hasa |
| amiből kikerültünk puszta őrlemény |
| nem nevettünk soha a falvai kertben |
| nem volt apánk ki a vödörbe hányt a német tiszt előtt |
| nem volt családi asztal amit körülültünk |
| nincs fénykép ahol együtt mutatkozunk az élet kirakatában |
| nem volt pólyánk nem volt ezer forintunk |
| melyből egy közös vécét csináltattunk |
| nem csókoltuk soha apánk arcát |
| nem csókolta soha anyánk az arcunk |
| minden hazugság még a régi ház |
| soha semmi közünk nem volt egymáshoz |
| magukra hagytuk őket meghalni |
| magukra hagytuk őket egyedül mint a búzaszem |
| elporladni mi is becsaptuk őket |
| bíztattuk hogy majd együtt aztán belöktük |
| a sötét folyosóra tántorgó testüket hahotázva |
| kilőtték mellőlünk a belső szervek |
| csak tántoroghatunk védtelenül |
| szemkékjükkel szemkékünkben |
| egy túlélő szoba szégyenében |
| rossz rózsák közt tudván hogy így halunk meg mi is |
| nélkülük hogy nincs család nincs szerkezete |
| a múltnak hogy élni és meghalni |
|
Gyermekeim
| a dombon ragyogtok kis hasatokkal a szélben, a napban, arany levegőben, |
| Rita törzs-testével áll, kezével integet, |
|
| Anyátok úgy szült titeket az öröklétre, ahogy kígyó hagyja kinn tojásait a melegben, |
| bízva a napmelegében, a nagy kemencében, a piros tűzmagban, |
| én tétovázva állok az asztalok között, háborúk, női lábak vonalai között, |
|
| Megformásodtatok, mint kehelyben az ital, görcsben a fa, termetben az ember, |
| gyerekek vagytok, hajjal, civilizációs szandállal, sárga darázsfészek kis köldökötökkel, |
|
| az emberiség darabjai, húsdarabok, kék asszociációk, köhögések, nyálak, |
| fehér bőrbe húzott csont-csimoták, beborított vér-babák, |
| kialakult talpas jószágok, |
| túl a patakon, alig látlak benneteket, az én lányaim eredéseim, ti. |
| a virág, a hal, az ember. |
| Örömre, dalra, csíkos kötényekre, vőlegényekre szült az anyátok |
|
| Álltok odaát, mint egy fénykép, hasatokkal a szélben, |
| a fák áttört lemezén lobogó hajatokat, golyófejeteket, puha húsotokat nézem, |
| ó, püspöklila-torkú, finom fejedényű három gyermekem, |
| megfontolatlan emberkéim, örömöm maradéka, |
| én atomok, háborúk, más nők, vad székek, üres tálak közt |
| nemzettelek titeket billenő nagy hegyeken, a város meredélyén, |
| én kacsintani se tudok rátok, bombák, elmérgesedett |
| sóskák, szúrós ágak között. |
|
| Ragyogtok a dombon, a természetbe tér vissza |
| a virág, a hal, az ember – a túlsó parton állok, mezítláb, |
| fölgyűrt nadrágban átlábolva, és látom, |
| hogy ragyogó fejetekről a felhőket, mint nagy fehér sapkákat |
| hogy fújja az áldozati szél. |
|
|
Anyácskám
| Gyógyíts meg, édes kis anyám, |
| ki odaát is gondolsz rám, |
| ki izzadt tenyeredbe rejtve |
| nyújtottad gyógyszereid: „vedd be! |
| És üss pofon, ha nem használ!” |
|
| Anyám, édes kicsiny anyám, |
| te vagy az egyetlen talán, |
| aki aggódsz kicsinyedért, |
| nyújtsd mégegyszer a tenyered, |
|
| és ígérem, hogy jó leszek, |
| nem töröm össze az edényt, |
| se a szívedben a reményt, |
| ha felnövök, ha nagy leszek, |
|
|
Infarktus/1987
| Magadban bátyám mit tehetsz |
| ha egyszer a szíved megáll |
| s világít mint egy nagy medál? |
|
| Ha megpördülsz és elzuhansz |
| és fekszel mint a néma hant |
| könnyedén és reménytelen? |
|
| – a mentők már a negyedik |
| milyen rövid a szenvedés: |
|
| Nincs meg a gyógyszer? Semmi sincs |
| Fölugrasz ellendülsz megint |
|
| a fogas alatt mint a füst |
| – Anya! Riki bá’ már nem él! |
|
| a padlaton egy rongy alak |
|
|
Falovacska
|
(Trudinak)
| Reggelente már nem akarta |
| az ablakot, a mennyezetet, |
| a takarót, mi széthevert, |
| olyan volt a szoba körös- |
| körül, mint mikor szétverik, |
| órán, a lánynak álkiáltott, |
| ha nem hallgat el, szétveri |
| de az csak énekelt, gyötörten, |
| magát a dalba, egyre fújta |
| mondókáját, hogy „falovacska…” |
| Nem bírta el a csáklya-forma |
| olyan volt a feje már napok |
| óta, mint mikor szétverik, |
| ivott, aludt, ült, elfeküdt, |
| süllyesztette ökleit, s ha |
| valaki átjött, nem állt félre, |
| csalánként égett a szeme, |
| mintha szerelem volna rajta, |
| aztán maga maradt motyogva, |
| hívtalak, hívtalak, falovacska. |
|
Szüleink
| Nincs borzalmasabb mint hogy nem emlékezünk |
| öregek már mint a csirkék kiket levágnak |
| szappanná vált arcuk mered a fullasztó délutánba |
| hörögnek mint a csirkék kiket levágnak |
| vagy az emeleti gangon ordítoznak hogy segítség! |
| meg akarjuk ölni őket – egy idegen |
| van a lakásban – mondják ránk és gyűlölködve |
| tűrik – vidd el a kezed – az áhított beöntést |
| ami végül is a plüss rekamiéra ömlik hogy föltöröljük |
| vagy habzsolva szürcsölik a levest fejüket |
| a tányér itatóvályújába lógatva mint a csirkék |
| kiket levágnak vagy arcunkba dobják életmentő |
| tablettáikat – edd meg te! – s mi az ágy alól |
| négykézláb halásszuk elő a kis fehér |
| korongokat hogy aztán összeszorított |
| szájukba nyomjuk míg öklendeznek |
| mint a csirkék ugráló torokkal kiket levágnak |
| vagy felöltözve mezitláb állnak a szőnyegen |
| arra várva hogy moziba vigyük őket tipegnek |
| mint a csirkék kiket levágnak vagy |
| combjukat emelőszerkezetbe akasztva csüngnek |
| az izzadt őszi délelőttben fejjel lefele |
| fölfüggesztve várják – fölül a plafon meg az ég – |
| hogy levágják őket mint a csirkét vagy vakon |
| tapogatózva araszolnak karmukkal egy villa |
| felé hogy óvatlan pillanatban az asztalon heverő |
| kézfejünkbe döfjék irtózatos erővel mondván |
| jaj bocsánat azt hittem hogy a sült hús vagy hófehér |
| áttetsző hálóingben álldogálnak a sűrűsödő |
| hóesésben összegubbaszkodva mint a csirkék |
| akiket végül is levágnak talán dalolnak is |
| elrezgő hanggal a fehér éjszakában míg gyönyörű |
| arcuk átszellemülten Isten homlokára néz… |
|
| Mindig öregek már korábban is negyven |
| meg ötvenévesek hajuk hull tokájuk |
| megereszkedik lábszárukon meg combjukon |
| kiütközik durván a fehér húsból a gubancos |
| vér csomós térképerezete mindig öregek |
| hasuk előredomborodik, ahogy beszorítják |
| egy nadrágszíj vagy szoknyaöv mögé mely |
| bemélyedve szeli ketté alhas-földgömbjüket |
| mindig öregek csókjuk nem üde a barlang |
| kénes szaga lebben szájuk elé délceg |
| testtartásuk összerogy a dohos nagykabát alatt |
| még ha táncolnak is mindig öregek izzadtan |
| támolyognak a földre omló lámpafény alatt amely már |
| kirajzolja dülledt árnyékukat a padló |
| kijelölt koporsó-négyszögén ordítozó |
| hangjuk a konyhában dobol dobhártyánk |
| lemezén kapkodó kézzel rakodnak a nyári |
| autóba is hogy le ne késsék |
|
| Nem hisszük el hogy fiatalok voltak |
| nem hisszük el hogy szerelmesek voltak |
| nem hisszük el hogy gyönyörűek voltak |
| – nem láttuk őket csak vak fényképeken |
| matatunk válogatva hogy kivágva legszebb |
| tizenhat éves arcukat nyakunkba akasszuk |
| egy nosztalgikus és szecessziós medálban |
| súlyos aranyláncon mely lerántja fejünket |
| le le a porba sárba agyagba le a földig |
| hogy nedves szájjal megcsókoljuk őket. |
|
|
Apám helyén
| s meg tud halni, ha kell. |
|
|
Hétvége
| mint rosszul kötött sárkány, |
| az iskola előtt vársz rám? |
|
| Mama – az élet csupa kincs, |
| most meg a kapukulcs sincs meg! |
| Nem találom azt a kincset. |
|
| Már annyi van. Már annyi mama. |
| Sietek tarját venni reggel, |
| meg káposztát, míg van. Mama. |
|
|
Anyám és mi
| Anyánk a kórházban van. Mi röhögünk, |
| mit is tehetnénk. Harminckilenc ősön |
| keresztül jön már ez a félelem |
| a haláltól. S azóta jön-jön. |
|
| Csak ne nagyon fájjon. Ezt mondja néha. |
| Mi lesz velem? Ilyeneket. |
| Mi hárman állunk. Elfogódva. |
| Az ápolónő hozza a gyógyszereket. |
|
| A fehér ágyon rendetlenül |
| van a toll, a könyvek, a párna. |
| Anyánk az ágyban fölhajol, |
| hogy ezt a három embert lássa, |
|
| az elhagyhatatlan alakokat, |
| kiknek arca vonásait adta. |
| Mi állunk. S nevetünk, mint a fénykép, |
|
| Ide kap, oda kap, arca beesett, |
| mint egy lapos kő. Fél, retteg. |
| bízik bennem, mint egy gyermek. |
|
| Ugye nem hagysz el? Ezt kérdezi. |
| Elvégre ez is egy mondat. |
|
| Régi, három férfi, mi nevetünk. |
| Itt van az egyetlen ember, |
|
|
Lányom a fű között
| Te már tudod, hogy egyedül vagyunk. |
| Magunk vagyunk a hatalmas űrben, |
| az egekig érő fényesség alatt, |
| a virágok nézésébe elmerülten. |
|
| A ház mögött, a lukas hintaszéken |
| guggolsz magadban, mint valami trónon, |
| a keret közül kikopott a bársony, |
| és régesrégen kitörött a nád, |
| de veled valahogy összekapcsolódom. |
|
| A partra vonva üres csónak áll, |
| a homokba a horgony sincs kivetve. |
| meg kell tanulnom végre ez a lecke. |
|
| Arany fejeddel imbolyogsz a tóban |
| és nézed lenn az iszapot, |
| hogy púposodik és térképeződik |
| még a talaj sok puha hegye, |
|
| Az úton megy egy óriási férfi, |
| mire felnősz, ó megöregedik, |
| mire megsimogatná a nyakadat, |
| magához vonná kis alakodat, |
| a szél tördeli szét a kezeit. |
|
| Felnövünk, élünk és tapasztalunk |
| és könyörgünk két térdre hullva mi, |
| hogy ossza meg velünk héját a kagyló, |
| világ a titkát, ember a szívét, |
| kézzel nem tudjuk szétfeszíteni. |
|
|
|