Mi

 

 

 

 

Otthon

Vesd le saruidat,
mert szent a hely, hová
belépsz és itt marad
a lábnyomod soká.
Anyácska messze van,
pincében festeget
boldog-boldogtalan
kocsikerekeket.
A kicsi terraszon
kinő három virág,
ez az én vagyonom,
az egész ifjuság.
Megjöttél? Tartsd magad.
Nem enged még a rács.
Vesd le saruidat,
mert szent a hely, hol állsz.
Bár messziről jövök,
csavargó nem vagyok,
mutasd csak az örök
rostélyú ablakot!
Hol van a kulcs, a hang,
a kert, a kiskapa?
Anyácska messze van
és nem jöhet haza.
Bolond vagy, betöröm
az ajtót, ne komázz…
Itt állj meg a kövön,
mert szent a hely, hol állsz.
Itt alszik benn anyád
a fehér paplanon,
itt a bakancsa, ládd,
hogy felköltsd, nem hagyom.
Majd ha fölébred, a
kapuba áll, vigad,
hogy megjöttél haza.
Vesd le saruidat.

 

 

 

Feleségemnek

Feleségemnek arca van, meg keze is, meg lába is,
mindez valóság, jól tudom, de látszat is, de látszat is.
Van szeme is, mert néz vele, meg lát vele, meg fog vele,
testi valóság kényszere, ez az ő bűvös ereje.
Ujjongok, hogyhát ennyi van, ez ő maga, ez ő maga,
szeretni való teste van, meg hajlama, meg hajlama.
Fölhajt az éj így engem is, mint a vadat, mint a vadat,
találkozunk a hús fölött s a hús alatt, a hús alatt.
Szerelmes párom egyszeri, kitárt alak, bezárt alak,
hogy ilyen anyag, forma légy, de vártalak, de vártalak.
Úgy előáll a lét falán s a szívemen, a szívemen,
megjelenik mint régi kép, világosan és hirtelen.

 

 

 

Vasárnap

Már csak az apám jár eszemben
mint egy kíméletlen előd
rágondolok megveszekedve
minden vasárnap délelőtt
előmbe állt és prédikálva
a nagy titokra oktatott
és belevájva a gigámba
hogy mért vagyok aki vagyok
a lágy hang lassan őrületbe
váltott át és mint a sasok
fojtott torkom fölött kerengve
csak ordított és ordított
aztán hűlten halkult a hangja
az arc magához szoktatott
a tükör üvegébe fagyva
én vagyok aki ordítok.

 

 

 

Anyám a kertben

Anyámra tiszta hó hull,
fekszik a téli kertben,
csak fekszik mint az árnyék,
csaknem átléphetetlen.
Kitaszítom az ajtót,
recseg a hó előtte,
mint vad fekszik a hóban
kicsiny anyám lelőve.
Taszigálom az ajtót,
anyám fekszik keresztben,
hajára tiszta hó hull,
csaknem átléphetetlen.
Már ki akarok jutni
az alacsony szobából,
itt fekszik anyám teste
föltornyosulva, lábtól.
Még egyszer ki a kertbe,
a kristálytiszta hóba!
A küszöb előtt fekszik
anyám már évek óta.
Hajára tiszta hó hull,
fekszik anyám a kertben,
lelőtt vad, napsütötte
árnyék. Átléphetetlen.

 

 

 

Szüleim halálára

78. máj. 28. éjfél
Nincs már följebbvalóm
magam vagyok a katona
az anyuka az apuka
magam vagyok a hadsereg
Most már magamban döntöm el
mikor lesz béke háború
én vagyok a hős a fiú
ha megvernek ha megverek
Egyedülálló hadsereg
mindenki az alattvalóm
lányaim összes rokonom
elvesztem vagy elvesztenek
A magán-világháborút
most már magamban döntöm el
utasítás nem érdekel
meghalt az apám az anyám
Magam vagyok a tisztikar
csel vagy átcsoportosítás
döntésem őrült vagy hibás
gyönyörű hadmozdulatok
hogy győzni kell, hogy veszni kell
nincs szeretet se távirat
hadoszlop se tapasztalat
a parancsnoki száj dadog
de én vagyok a felelős
nincs hit se eligazítás
A sátorban nincs senki más.
– S az ellenség is én vagyok.

 

 

 

Egy család halála

Mindig azt hittük hogy majd együtt meghalunk
talán még az ostromkor a Kenyérgyárban
ahol apám a német tiszttel vitatkozott
hogy mi nem megyünk ki Nyugatra mi magyarok vagyunk
s miközben a nyurga szőke főhadnagy
azzal zsarolta hogy az oroszoknak
akarja nyilván átjátszani a gyárat
pedig az már alá van aknázva
apám mellette gyomorbajában egy vödörbe hányt
– együtt meghalunk – felröpít az akna a kék égbe
anyámmal apámmal együtt – s a háromszáz bunkeressel
vagy plecsnivé lapít egy szép alakú bomba
mindíg azt hittem együtt meghalunk
mi a család négyesben bátyám anyám apám
mert mi család voltunk személyiségem
ők voltak hajuk szájuk szivük
abból is álltam hogy ők vagyok
része az ő küzdelmeiknek vegetációjuknak
lábkörmeiknek indulataiknak
a város különböző pontján mi összeálltunk
egymásból mint sejtekből a test
láthatatlan folyadékkal összebugyborogva
és fényképen – nincs közös képünk – egy család
Mindíg azt hittem együtt meghalunk
egy gránáttól egy közös fertőzéstől
49-ben egy nyomorházban vagy börtönben
vagy 56-ban egyetlen géppisztolysorozattal
vagy a továbbiakban könnyedén a közös test
külön betegségével elpusztulunk az ágy izzadt dunyhái közt
vagy lefordulunk az Árpád hídról egy rossz kanyarban a busszal
vagy egyszerűen a szívünkhöz kapunk
mint a texasi filmek hősei
kiket hirtelen és egyszerre terít le a golyó
jaj – csak annyit mondunk – jaj – és összeesünk
és bekövetkezik a családhalál
együtt fekszünk kinyújtóztatva négyszeresen a parton
És vége És megszűnünk Mind a négy ember
Nem kell külön élni Nem lehet utána
Egy családot talál a négy halál
Aztán meghalt az apám
Tizenkét nap alatt az egészségből lobogó hajból
vibráló szemnézésből semmi lett
Lehetetlen makogtunk és kerestük
négy évig még a szobaszekrényben a piacon
Rákosfalva fái közt zörgő villamosokon sehol se volt
Elvesztettük elgurult mint egy rézgaras
Lehetetlen makogtuk még anyámmal négy évig
hogy nem hozza föl a szódát a lépcsőn nem kiált
összebújva vártuk hármunk pusztulását
míg anyám összegörnyedt a száraz emlékektől
és üres várakozástól lenézve a negyedik emeletről
s nem bírta várni nem találta már
a régi óraláncot melyre ketyegve volt kötve a rozsdás idő
kiszenvedett egy trombus ölte meg
mely megakadt a tüdőkapuban
Nem hittük el Ha fölnéztem az égre
csak könnyeimet ittam és fürkésztem motyogtam
az árulkodó kékbe: Hol van az anyám?
Hol az anyám?
Arról volt szó, hogy együtt meghalunk…
Mit csináljak? Mivel foglalkozzam? Igyak-egyek?
emésszek járkáljak a városban röhögjek
színházba mászva villogó nő-szemekbe nézegetve?
Ellopták a halál technikáját
befeküdtek az otromba sírboltba
a meghalni tudás golyóit kicsempészték a fejemből
becsaptak itthagytak ők meg kajánul –  nincsenek
Bátyámmal kóborlunk a fényes utcán
haja állása apámé járása anyámé
kihaltak belőlünk, mint gesztusból az ideg
mint génekbőI a múlt fehérjéje
kivonták magukat belőlünk a közös halálból
becsaptak egy ajtót kimentek a semmi udvarába
mi meg egy túlélő szobában támolygunk
rossz rózsák közt tudván hogy így halunk meg
hogy nincs család nincs négyes semmi sincs
hogy csalás volt az egész áltatás
nincs múltunk se Kenyérgyár se anyám hasa
amiből kikerültünk puszta őrlemény
nem nevettünk soha a falvai kertben
nem volt apánk ki a vödörbe hányt a német tiszt előtt
nem volt családi asztal amit körülültünk
nincs fénykép ahol együtt mutatkozunk az élet kirakatában
nem volt pólyánk nem volt ezer forintunk
melyből egy közös vécét csináltattunk
nem csókoltuk soha apánk arcát
nem csókolta soha anyánk az arcunk
minden hazugság még a régi ház
lépcsőföljárata is
soha semmi közünk nem volt egymáshoz
magukra hagytuk őket meghalni
magukra hagytuk őket egyedül mint a búzaszem
elporladni mi is becsaptuk őket
bíztattuk hogy majd együtt aztán belöktük
a sötét folyosóra tántorgó testüket hahotázva
és üvöltve a fájdalomtól
kilőtték mellőlünk a belső szervek
tűnékeny ábrájukat
csak tántoroghatunk védtelenül
alakjukkal alakunkban
szemkékjükkel szemkékünkben
egy túlélő szoba szégyenében
rossz rózsák közt tudván hogy így halunk meg mi is
nélkülük hogy nincs család nincs szerkezete
a múltnak hogy élni és meghalni
most már egyedül kell.

 

 

 

Gyermekeim

Gyermekek, ó tévedéseim,
a dombon ragyogtok kis hasatokkal a szélben, a napban, arany levegőben,
Rita törzs-testével áll, kezével integet,
messze vagytok, odaát.
Anyátok úgy szült titeket az öröklétre, ahogy kígyó hagyja kinn tojásait a melegben,
bízva a napmelegében, a nagy kemencében, a piros tűzmagban,
én tétovázva állok az asztalok között, háborúk, női lábak vonalai között,
az erdőt fújja a szél.
Megformásodtatok, mint kehelyben az ital, görcsben a fa, termetben az ember,
gyerekek vagytok, hajjal, civilizációs szandállal, sárga darázsfészek kis köldökötökkel,
készen vagytok
az áldozatra.
Ott álltok a dombon,
az emberiség darabjai, húsdarabok, kék asszociációk, köhögések, nyálak,
fehér bőrbe húzott csont-csimoták, beborított vér-babák,
kialakult talpas jószágok,
túl a patakon, alig látlak benneteket, az én lányaim eredéseim, ti.
A természetben él
a virág, a hal, az ember.
Örömre, dalra, csíkos kötényekre, vőlegényekre szült az anyátok
tele szerelemmel.
Álltok odaát, mint egy fénykép, hasatokkal a szélben,
a fák áttört lemezén lobogó hajatokat, golyófejeteket, puha húsotokat nézem,
ó, püspöklila-torkú, finom fejedényű három gyermekem,
megfontolatlan emberkéim, örömöm maradéka,
én atomok, háborúk, más nők, vad székek, üres tálak közt
nemzettelek titeket billenő nagy hegyeken, a város meredélyén,
én kacsintani se tudok rátok, bombák, elmérgesedett
sóskák, szúrós ágak között.
Ragyogtok a dombon, a természetbe tér vissza
a virág, a hal, az ember – a túlsó parton állok, mezítláb,
fölgyűrt nadrágban átlábolva, és látom,
hogy ragyogó fejetekről a felhőket, mint nagy fehér sapkákat
hogy fújja az áldozati szél.

 

 

 

Anyácskám

Gyógyíts meg, édes kis anyám,
ki odaát is gondolsz rám,
ki izzadt tenyeredbe rejtve
nyújtottad gyógyszereid: „vedd be!
És üss pofon, ha nem használ!”
Anyám, édes kicsiny anyám,
te vagy az egyetlen talán,
aki aggódsz kicsinyedért,
hatvanhatéves fiadért,
nyújtsd mégegyszer a tenyered,
és ígérem, hogy jó leszek,
nem töröm össze az edényt,
se a szívedben a reményt,
ha felnövök, ha nagy leszek,
mindig veled ebédelek!

 

 

 

Infarktus/1987

Magadban bátyám mit tehetsz
ha nem segít a cordaflex
ha egyszer a szíved megáll
s világít mint egy nagy medál?
Ha megpördülsz és elzuhansz
és fekszel mint a néma hant
a téglavörös szőnyegen
könnyedén és reménytelen?
Még szalad érted Ágika
a sietségben nincs hiba
a feleséged emeli
a válladat mert szereti
Megrogyva is töménytelen
a tested ott a szőnyegen
kifordulva is befele
zuhansz a végtelenbe le
homlokodat letörölik
– a mentők már a negyedik
emeleten törtetnek és
milyen rövid a szenvedés:
Nincs meg a gyógyszer? Semmi sincs
Fölugrasz ellendülsz megint
mint régi futás bajnoka
kinek véres a homloka
előszobában elterülsz
a fogas alatt mint a füst
terjengenél terjengenél
– Anya! Riki bá’ már nem él!
A mentősök berontanak
a padlaton egy rongy alak
A Riki bá’ a Riki bá’
elbujdosott a föld alá.

 

 

 

Falovacska

(Trudinak)

 
Reggelente már nem akarta
az ablakot, a mennyezetet,
az alvó arcú rádiót,
a takarót, mi széthevert,
az üres cipók vályúját,
a székek szálkás léceit,
olyan volt a szoba körös-
körül, mint mikor szétverik,
nem akarta az óraláncot
a börtönből való, kicsi
órán, a lánynak álkiáltott,
ha nem hallgat el, szétveri
de az csak énekelt, gyötörten,
fejhangon, belelovalta
magát a dalba, egyre fújta
mondókáját, hogy „falovacska…”
Nem bírta el a csáklya-forma
csillár égető fényeit,
olyan volt a feje már napok
óta, mint mikor szétverik,
ivott, aludt, ült, elfeküdt,
vastag pizsamája zsebébe
süllyesztette ökleit, s ha
valaki átjött, nem állt félre,
csalánként égett a szeme,
mintha szerelem volna rajta,
aztán maga maradt motyogva,
hívtalak, hívtalak, falovacska.

 

 

 

Szüleink

Nincs borzalmasabb mint hogy nem emlékezünk
ifjú szüleinkre
öregek már mint a csirkék kiket levágnak
fejük kendőben előrelóg
szappanná vált arcuk mered a fullasztó délutánba
hörögnek mint a csirkék kiket levágnak
vagy az emeleti gangon ordítoznak hogy segítség!
meg akarjuk ölni őket – egy idegen
van a lakásban – mondják ránk és gyűlölködve
tűrik – vidd el a kezed – az áhított beöntést
ami végül is a plüss rekamiéra ömlik hogy föltöröljük
vagy habzsolva szürcsölik a levest fejüket
a tányér itatóvályújába lógatva mint a csirkék
kiket levágnak vagy arcunkba dobják életmentő
tablettáikat – edd meg te! – s mi az ágy alól
négykézláb halásszuk elő a kis fehér
korongokat hogy aztán összeszorított
szájukba nyomjuk míg öklendeznek
mint a csirkék ugráló torokkal kiket levágnak
vagy felöltözve mezitláb állnak a szőnyegen
arra várva hogy moziba vigyük őket tipegnek
mint a csirkék kiket levágnak vagy
combjukat emelőszerkezetbe akasztva csüngnek
az izzadt őszi délelőttben fejjel lefele
fölfüggesztve várják – fölül a plafon meg az ég –
hogy levágják őket mint a csirkét vagy vakon
tapogatózva araszolnak karmukkal egy villa
felé hogy óvatlan pillanatban az asztalon heverő
kézfejünkbe döfjék irtózatos erővel mondván
jaj bocsánat azt hittem hogy a sült hús vagy hófehér
áttetsző hálóingben álldogálnak a sűrűsödő
hóesésben összegubbaszkodva mint a csirkék
akiket végül is levágnak talán dalolnak is
elrezgő hanggal a fehér éjszakában míg gyönyörű
arcuk átszellemülten Isten homlokára néz…
Mindig öregek már korábban is negyven
meg ötvenévesek hajuk hull tokájuk
megereszkedik lábszárukon meg combjukon
kiütközik durván a fehér húsból a gubancos
vér csomós térképerezete mindig öregek
hasuk előredomborodik, ahogy beszorítják
egy nadrágszíj vagy szoknyaöv mögé mely
bemélyedve szeli ketté alhas-földgömbjüket
mindig öregek csókjuk nem üde a barlang
kénes szaga lebben szájuk elé délceg
testtartásuk összerogy a dohos nagykabát alatt
még ha táncolnak is mindig öregek izzadtan
támolyognak a földre omló lámpafény alatt amely már
kirajzolja dülledt árnyékukat a padló
kijelölt koporsó-négyszögén ordítozó
hangjuk a konyhában dobol dobhártyánk
lemezén kapkodó kézzel rakodnak a nyári
autóba is hogy le ne késsék
a vakációban halálukat…
Nem hisszük el hogy fiatalok voltak
nem hisszük el hogy szerelmesek voltak
nem hisszük el hogy gyönyörűek voltak
– nem láttuk őket csak vak fényképeken
matatunk válogatva hogy kivágva legszebb
tizenhat éves arcukat nyakunkba akasszuk
egy nosztalgikus és szecessziós medálban
súlyos aranyláncon mely lerántja fejünket
le le a porba sárba agyagba le a földig
hogy nedves szájjal megcsókoljuk őket.

 

 

 

Apám helyén

Apám helyére lépek,
hajós után hajós,
van agancsnyelű késem,
van egy fokozatos
érelmeszesedésem,
mi az idő falán
előkészíti szépen
rögömet – vagy csúnyán,
a gyerekek úgy néznek,
ahogy én rá, reám,
szakállam: régi fénykép,
mint nekem az apám.
Nyakkendőim a sorban,
ahogy az apáméi,
egy harminccal idősebb
ember – idegen férfi,
a gyermekeim látják,
hogy vörösbort iszom,
ahogy én láttam egykor
a pincekulcslyukon.
Az ő korában élek,
hajam az ő haja,
zsilettpengém sötéten
villan, mint valaha,
talán én is lehetnék
olyan szép, amidőn
arcom megsimogatta
– még van egy kis időm.
Még lehetek olyan jó
talán – ahogy adott
ajándékba sósborszeszt,
hitet vagy kalapot,
s főként ahogy belépett,
föllobbant mint a szesz,
és bevilágította
szobám: hogy érdemes.
Apámnak kéne lennem,
nézik körmeimet
a lányaim, jól látják:
élők, nem öregek,
ahogy én láttam fogni
a kártyát s anyám kezét
utolsó pillanatban:
cselédet a cseléd.
A létezés cselédje,
fényes sebeivel,
ki nagyon szeret élni,
s meg tud halni, ha kell.

 

 

 

Hétvége

Mama – szoktam mondani,
ha meg akarok halni,
és üvöltök, ha kínomban
nem tudok meghalni.
Mama – az élet elrepül,
mint rosszul kötött sárkány,
ha behúgyozok öregen,
az iskola előtt vársz rám?
Mama – az élet csupa kincs,
most meg a kapukulcs sincs meg!
Hol a lázmérő? A higany?
Nem találom azt a kincset.
Mama. Elaludni jó.
Előtte jó a surbli.
Mama! Kilenc éve már
nem tudok elaludni!
Mama! Az élet idegen.
Csak a halálba ránts át!
Ahogy a sütőből hirtelen
kivetted a pogácsát.
Már annyi van. Már annyi mama.
Ingerlékeny az éjszaka.
Sietek tarját venni reggel,
meg káposztát, míg van. Mama.

 

 

 

Anyám és mi

Anyánk a kórházban van. Mi röhögünk,
mit is tehetnénk. Harminckilenc ősön
keresztül jön már ez a félelem
a haláltól. S azóta jön-jön.
Csak ne nagyon fájjon. Ezt mondja néha.
Mi lesz velem? Ilyeneket.
Mi hárman állunk. Elfogódva.
Az ápolónő hozza a gyógyszereket.
A fehér ágyon rendetlenül
van a toll, a könyvek, a párna.
Anyánk az ágyban fölhajol,
hogy ezt a három embert lássa,
az elhagyhatatlan alakokat,
kiknek arca vonásait adta.
Mi állunk. S nevetünk, mint a fénykép,
egy pillanatra.
*
Ide kap, oda kap, arca beesett,
mint egy lapos kő. Fél, retteg.
Megcsókolja a kezemet és
bízik bennem, mint egy gyermek.
Ugye nem hagysz el? Ezt kérdezi.
Elvégre ez is egy mondat.
Befektettük a kórházba,
én szóltam a barátomnak.
Régi, három férfi, mi nevetünk.
Irtózatos a képünk.
Itt van az egyetlen ember,
akiért éltünk.

 

 

 

Lányom a fű között

Te már tudod, hogy egyedül vagyunk.
Magunk vagyunk a hatalmas űrben,
az egekig érő fényesség alatt,
kószálunk a kertben
a virágok nézésébe elmerülten.
A ház mögött, a lukas hintaszéken
guggolsz magadban, mint valami trónon,
a keret közül kikopott a bársony,
és régesrégen kitörött a nád,
de veled valahogy összekapcsolódom.
A partra vonva üres csónak áll,
a homokba a horgony sincs kivetve.
Nem kell utazni már,
nem kell kikötni már,
meg kell tanulnom végre ez a lecke.
Arany fejeddel imbolyogsz a tóban
és nézed lenn az iszapot,
hogy púposodik és térképeződik
még a talaj sok puha hegye,
s milyen halott.
Az úton megy egy óriási férfi,
mire felnősz, ó megöregedik,
mire megsimogatná a nyakadat,
magához vonná kis alakodat,
a szél tördeli szét a kezeit.
Felnövünk, élünk és tapasztalunk
és könyörgünk két térdre hullva mi,
hogy ossza meg velünk héját a kagyló,
világ a titkát, ember a szívét,
kézzel nem tudjuk szétfeszíteni.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]