Ő

Szerzetes

Én a nők miatt nem jutottam el Istenhez.

Mindíg nőket láttam magam előtt, tökéleteseket, kétségbeejtőket,

nagyhajúakat, kerítés mellett mentek, irodában ültek, térdükön harisnya látszott,

kolostorban nőket láttam a keresztre fölfeszítve,

iszonyú szép madonnákat a folyosókon,

nem bírtam elfelejteni őket, a forró leves tükrében arcukat láttam,

rózsaszag orromba lökte növényi vajas illatukat,

vonaton nem tudtam figyelni az elhaladó tüzeket, a tájat,

mert nők ültek velem szemben álmatagon,

betegek fölé hajoltam arcuk ijesztő tragédiáját kisimítani összerándult vonásaikból

s nők rúzs-szaga ütött orromba, kiszolgálólányoké, akik egy nyakkendőt magyaráznak,

nem öleltem én már magamhoz senkit, mert hozzámnyomódtak idegen, puha negatívok,

mint tánc közben a test émelyítő körvonalai,

elfelejtettem az asztali imát, mert konyhalányok kilúgozott kezére néztem, repedezett körmükre,

senkit se szerettem, csak őket.

Várt rám az Isten, önmagam tökéletessége, absztrakciója minden szeretetnek,

kocsmában, dughelyen, vadszagú erdőkben, kisvárosok harangtornyában,

és én csak mentem valaki után, a kapuban álltam reggelig, hogy élete

fölismerhetetlen titkában arcrabukjam a kövezeten.

Kettős zsoltár

Hé, szeretsz? kiáltottam a gépkocsi után a fasorban

és kiszállt a vékonyhajú nő,

lesimítva kezét ágyékán, amit fakó ballonruha takart.

Ugyan. Sohase láttalak.

De ismersz? – Nem mondhatnám. Mégis,

tudod, hogy a rövid fákkal ékes ligetben régen találkoztunk,

kívánatos vagy, szeretném látni meztelen combjaidat,

melled vadmálnáját, lábujjaid parazsát.

Ne beszélj. Úgyis elfeledjük egymást a kéj szédületében

és holnap arcvonásaink is semmivé foszlanak.

És megoldotta derekán az övet és ötezeréves mozdulattal

lépett ki csípőjéből, gyűrűs szoknyája ráncaiból.

Én mondtam a szavaimat. Árnyékos szemed fekete ital,

ujjaid pergése őszi lomb, bordaíved eleven

kagyló, de szeretsz-e?

Ugyan. Sohase láttalak.

Felelte és eloldotta a füvek között a mezítelenség papucsát.

Liliomos térded úgy nyílik elém, mint régi címerek pajzsa, csak szeress,

szép szavad van, de hogy szerethetnélek, hiszen

idegen vagy és százszor ismeretlen?

A kéj órája örök és a szeretés harántcsíkja rózsás

köldököd alatt az idők elejéről való, mért ne

szeretnél hát? Ismerlek szemeim óta,

nyelvem íze, fogaim fehérsége óta.

Idegen, a lomb beárnyal, – mondta és előttem állt tökéletes

mezítelenségében, ahogy egy anya szülte őt a piros napon.

Ne kérdezz, mert a szó fonala emlékekhez gombolyodik,

melyek gúzsba kötik lábaim tárulkozását és leejtik

karjaim ölelését, gyönyöröm szárnyait.

Holnapra úgyis elfeledjük testünk síkosságát, arcunk

hevét. Sohase voltál és sohase leszel.

De itt az óra. Bőröm ruháját is leoldom,

hogy lelkemig érj.

Ma is futok, de nincs hová.

Menekülök, nincs is ki elől,

tűzvörös erdőn át szaladok

s nincsenek éjszakáim

Isten választottja

Akit az Isten rendel

azt soha ne engedd el

fogd a kezét a lábát

a fenekét a bokáját –

abba mindig kapaszkodj

ha lerúg is ragaszkodj

nézd a fogán a fények

futását szemöldökének

varázsát este hatkor

hogy milyen nagy ilyenkor

lesd a körmei ívét

hogy kikaparják ismét

a szemed hogy ne lássad

az elárultatásod

Föltündöklő nyakát nézd

ahogy sohase másét

becsapva és szelíden

ahogy rendeli Isten

Mindent megér a szobája

a melege a mohája

a dunyhája az ágya

az összerándulása

a bőre reszketése

a beleegyezése

a bögye a bibéje

a pihéje becézve

mindent megér ha Isten

elrendeli egyetlen

és szűzi szerelemnek

akit csak neked enged…

Azt soha el ne engedd

legyen kicsike kurva

vagy leány elárulva

akit az Isten enged

az legyen a szerelmed…

Holdkaréj

1997. január 13. éjjel 2 órakor

Nézem az ablakon kirajzolódó

orrvonaladat éjjelente,

mit megszabdal a régi roló

és jelzi, hogy a hold lement-e

az ég fényittas peremén,

figyelmezek a holdkaréjban,

hiszen kívülről jő a fény,

itt benn pedig nagyon sötét van.

Az arcod íve fölszalad már

tornyos, úszkáló fellegekbe,

melyeken magad is elúsznál

előlem, hogyha el lehetne,

hiszen teher vagyok csupán

ledobva itt a puszta ágyon,

ahol a vének vánkosán

már önmagamat sem találom,

annyian voltunk gyurkovicsból,

hogy alig maradt egy belőlem,

őrizgetve egyetlen titkom

nincsen erőm, hogy azt lelőjem.

Szakad már belőlem a fény, a

feketeség, az ég, a hold,

hogy már arra gondolok néha,

meg sem történt az ami volt,

nem voltak szüleim, se lányok

nem születtek tőlem, a nagy hal

úgy úszik el a roló-rácsok

között a szigony-éles karddal

a holdsütötte égen által,

hogy agyoncsap az uszonyával.

Tisztán, feketén, látva látom,

hogy nem is voltam, csak a mások

szemében föltorlódott álom:

kinek örömfény, kinek átok,

de magam nem voltam magam,

nem volt talán szülőhazám se,

nem érzékeltem pontosan,

vajon magyarnak szült anyám-e,

kallódtam csak az éjidőn,

mint most is kallódik a felleg,

csak fekszem itt a lepedőn,

s csak annyit tudhatok: szeretlek.

Ez az egyetlen bizonyosság,

az üvegen kirajzolódó

orrvonaladat, mit a ritka roló

föltüntet, hogy ez a mennyország,

ez a vonal az égig ér,

lehet egész isten kezéig,

ahol az örökös fehér

holdban az Isten arca fénylik.

Vagy a te arcod? Orrvonal

a fölragyogó holdkaréjban

hiszen kívülről jő a dal,

itt benn pedig nagyon sötét van.

Ellen

Ha senkim se lesz s ki leszek fosztva

anyátlanul s földarabolva

s egy targoncáról lefele

lóg a fejem a semmibe

Akkor se te

Ha minden ágyam elveszett és

megbomlik bennem a teremtés

s kiáradnak csúfosan e

test tagjai a semmibe

Akkor se te

Ha megrogyok mint sárga gyertya

saját árnyékom eltakarva

magam égve befele

a legutolsó semmibe

Akkor se te

Kivégzés

Agyonlövetném mind a nőket

akik a szám előtt kinőnek

fehér bundában fekete gyapjjal

csizmaszárba dugott lábakkal

az égőköldökűeket meg

akik igazából szeretnek

az elhagyottakat a dögnek

vetetteket akik köhögnek

a gyönyörükben mint a srácok

nem mondanak csak egynehány szót

azt is félig azt is alig hogy

csak mint az állat épphogy gyanítod

kaszaboltatnám lelövetném

a hegyekben saját menyecském

a völgyekben a Szőkerózsát

odahaza a Jézusország

okos képét az összes asszonyt

aki hazudik igazat mond

a világtalan kerületben

mindenkit aki szeret engem

Fényből-árnyékból

Fényből árnyékból álló test vagy

halálos repülő

indokolatlan benned ami ember

indokolatlan ami nő

örökös tűzkarokba fognak

az égig érő kínjaid

de a földön az agyonégett földön

örökké emel valakid

röpülj vagy sírj a könnyeidnek

arcomra hullik harmata

röpülj röpülj én tartalak

mint ha az isten tartana.

Lány-szerelem

Nagyon meggondolandó

kivel fekszel egy ágyba

milyen az ottelója

milyen a muskotálya

milyen legyen a padló

milyen legyen a szék

mire az ember lánya

leteszi mindenét

a jersey blúzt a szoknyát

a bugyit kombinét

nagyon meggondolandó

milyen legyen a szája

a mosolya a bokája

a pihéje a bája

milyen legyen az utca

ami hozzá vezet

milyen legyen a város

a kert a kerület

lesz-e szemében őrült

lángolás amitől

fölgyullad a világ is

ha a lány nekidől

Nagyon meggondolandó

mert aztán ott a lány

magában a szobában

meztelenül csak áll

szedegeti a cuccát

gyönyörű rongyait

meztelen köldökével

világokat vakít

kapkodja visszavenni

a szoknyát a tüdőt

szapora lélegzését

milyen volt azelőtt

nagyon meggondolandó

kit hogy lehet szeretni

milyen legyen az arca

milyen legyen a szék

mire az ember lánya

leteszi mindenét

milyen az íze szája

emléke muskotálya

a poharában a bólé

az üvegében a sörlé

az asztalán a sercli

mert van ahonnan többé

már nem lehet magunkat

sohasem visszavenni.

Szállás

Felépítettek, szörnyű, kicsi ház,

tizenkét tégla tartja össze vázad.

A mész fehér, a tervrajz nem hibás,

boltíveid hajolnak, mint a hátak.

Nagy üvegek vannak az ablakokban

és az ajtókon még nagyobb kilincsek,

a folyosón lépések zaja koppan,

de a vendég sohasem érkezik meg.

Most lakható a tér, körülhatárolt

és zárt, feszes. A lépcsők is kemények,

föl lehet rajtuk jönni. Az a pár folt

csak csirkevér. De úgysem értenéd meg.

Hiába magyarázom. Ez az asztal,

ezt rézsútosan a sarokba tesszük,

rámnézel váltig hallgató szavakkal

s én a kezedet fogom, mint a kesztyűt.

Azt mondanám, belakjuk egy-két év vagy

óra alatt kis örömeink nem várt

zugaival, a kamra is elég nagy,

abban tarthatjuk télire a lekvárt.

A hegyek is körül elég kemények,

hogy megvédjenek mindenféle bajtól,

nézd, egészen a körtefáig érek!

Le is vehetek egyet a teraszról.

Látod, látod, hogy nem falaztalak be

és elkészült szabályosan. Harang szól

a faluból. Kabátod ide rakd le

a kerítésre. Ugye, nem haragszol?

Ne sírj. Tudod, hogy mind meghal az ember.

Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem.

Van, ami megtörténik egyszer,

van, ami sohasem.

Hajnal

Lobognak a fák a szelekben,

a réteken át idejön,

két nagy szeme ég, haja lebben,

az én szeretőm, szeretőm.

A nap aranyos karikája

sugaraz rá nagy sisakot,

karját kinyújtva a tájba,

mint hajnali fáklya, lobog.

Lesem, idejössz, ideérsz-e,

a fák közt, rajz a vizen

cikázik az árnya, a lépte,

hogy sajdul és fáj a szivem!

Ne siess, ne siess, de szeretlek!

tudod-e, hova érsz, te leány?

itt zúgnak estente a vermek,

itt hullik a fűzfa reám.

A sípjaim is szomorúak,

az ünneplőm fekete,

ősszel madarak raja krúgat

és csontos a férfi keze.

Csak a fejsze villog a vállon,

a melledet hó födi el

és nappal oly nagy a magányom,

hogy estére nem birom el:

gyere már, gyere már, ideérsz-e?

sugaras kicsi énekesem,

kapaszkodj nyírfa-levélbe,

azon érsz ide szélsebesen!

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,

tiéd a sóm, kanalam,

mezítlen kell idejönnöd,

hogy rádadjam, ami van.

Rádadjam ruhául a tájat,

s a bíbor nagy hegyeket

el kell, hogy bírja a vállad,

mindent, amit szeretek:

örökké hordjad a házam,

csiga fel, csiga le, ez az út,

és én adok néked majd három

szivet, falevél-alakút!

Szeretlek, jobban a szélnél,

mi öleli hosszan a fát,

szeretlek, mintha te élnél

helyettem egy életen át.

Emberpár

Ma már szeretlek. Roncs vagy, emberi,

ma már nem kell a lelkedhez sem érnem,

végigsimítlak s lassan elnyeli

vonásaid virágait a mélyem.

Csak vakok szerethetnek így, fehéren,

fénnyel s romlással színültig teli,

akik guggolnak az örök sötétben,

míg üres szemüket a könny eszi.

Már nem vagy játék, eleven viszonylat

ezen a szűkült folyosón,

és szabályossá váltál, mint a holtak,

akiknek arca már merő idom,

akik nem vágynak és nem tiltakoznak,

csak függenek a csöndben, mint az ón.

Már szép se vagy. Ajkadról lekopott

a régi ív, mit valaha szerettem,

úgy fekszünk végleg e megmaradott

világban, mint a rokonok, mi ketten.

A lábaim mellett a lábaid,

lelőtt vadak se fekhetnének szebben,

de te vagy az az idegen, akit

valaha mint magamat, úgy szerettem.

Megkönnyebbül a lélek, semmi sincs,

mi bántaná a tökéletes órát,

és előtűnik, mint valami kincs,

a véglegesen összetört valóság.

Olyan absztrakt vagy, mint a napsugár,

olyan távoli s oly meleg.

Egy pontban gyűlik össze, mint a nyár,

az, hogy szerettelek.

Csak

Csak akivel együtt élünk

egy szobában egy homályban

csak az a mi feleségünk

a többi marad magában

Csak akivel együtt mosdunk

egy dézsában egy lavórban

annak átkozzuk a hátát

fennhangon vagy alattomban

Csak akivel cérnatűre

késhegynyire megy a harcunk

annak mondjuk holt szemébe:

– gyilkolni mi nem akartunk.

Szeretni

Szeretni könnyű lenne,

ha lenne, kit lehetne,

egy oválisat, barnát,

vagy lehetne nyakigláb,

talán szűz is lehetne,

ha az ember szeretne.

Talán a vörösszőkék

is elképzelhetők még,

ha nem nagyon kövérek,

ha nem nagyon nyögnének

hanyatt fekve az ágyban,

vagy a fürdőszobában.

Vagy egy óvatos béna,

ki várja elalélva,

hogy csöndben összetesszük

a szánkat, mint az esküt,

talán vak is lehetne,

ha az ember szeretne.

Egy bolti eladólány

is szórakoztató ám,

ki nejlonkombinéját

is összehajtja kétrét

mielőtt lefeküdne,

ha az ember szeretne.

Legjobb lenne egy árva

talán, ki hazavárna,

ülne egy hintaszéken

rémülettel szemében,

és szervezné az árvák

kokott-köztársaságát.

Talán egy háziasszonyt,

ki néha igazat mond,

ki megsüti a májat,

ki pénzért sose lázad,

még szeplős is lehetne,

ha az ember szeretne.

De nem szeretünk senkit,

ha undorít, ha tetszik,

egy sztárt, egy színésznőt se,

ha van, ha nincs szemölcse,

ki jót akar, ki árt se,

még a Szűzmáriát se!

Szeretlek egy faluban

Mosott szagodat érzem,

pedig nem vagy sehol.

Kihajtott blúzban

egy asszony elmegy mellettem.

Egy asszony elhalad előttem,

mint Mária Magdolna,

a templomban mindenki tiszta,

öregemberek meg vannak mosva,

fiatal asszonyok meg vannak mosva,

a gyerekek aranyra sült bőre

ragyog a szem lámpája körül.

Szeretlek, kutyák fekszenek az udvarokon,

a vasárnapi porban,

amire mintákat rajzolt

tegnap a seprű,

nem is tudom, hol van ez a falu,

van valahol, Vas megyében,

vagy Szárszó ez, a halhatatlan Szárszó.

Szeretlek, megválthatatlanul.

Összeszalad egyetlen utcában a világ,

sorba állnak a fák, mert szeretlek,

ez a vallás, ez a vallásom, az Istenből valami.

Nincs tökéletesség.

Az órák elszaladnak karikalábukon

mint a keszthelyi diákok,

és itt marad az üres tér, tele hiánnyal, levegővel,

ahol kikerüli a fákat a szél.

Vonatra szállok. Holnap utánad megyek

és elmagyarázom, hogy nyitott kertben végződnek az udvarok,

ahol már kukorica van, zöld lobogóval,

a kerítésre oldalt köcsögök vannak tűzve,

ugye szeretsz,

szeretsz, ahogy akkor mondtad,

mikor a szavak öntudatlanok.

A kerítésen fehér futóka nyílik át kis szájával éhesen,

ugye szeretsz,

nem úgy, hogy megvársz ott az állomáson,

hanem a magány drótkötelein

és végérvényesen.

Megy a kocsi, a szalma száll le róla,

meg vannak mosva az emberek,

valamikor azt gondoltam, ilyenkor vasárnap

mindennél nagyobb a szeretet.

Valamikor úgy gondoltam,

szabályosak a nénikék,

kik vejükkel karjukon

végigmennek haláluk előtt a Főúton a templomból jövet.

Olyan soká éltem veled.

Gazdag vagyok.

Még mit

akarok?

Olyan tiszta volt minden óra,

mint a mai nap,

ahogy kezed két lemezébe fogta

halántékomat.

Bú, bá, viccelnék, napraforgót

forgatnék a kezem között,

hogy ne lásd a könnyemet,

mi a szemembe szökött,

nincs tökéletesség,

a művek sem azok,

mindegyik nagy, szent,

tolsztoji dolog.

Ugye szeretsz. A görögdinnyét

a műút mellett lehet venni.

Nem vagy sehol és nincs itt semmi.

Oly szép itt, hogy el se hinnéd.

Valamikor arra gondoltam,

hogy nem kell meghalni,

a fodrász előtt öt ember

várt borotválkozásra.

Valamikor még gyerek voltam,

meg voltak mosva az emberek,

az ötezerévesek, a meghajoltak,

napi húszórai munka után,

ugye szeretsz, szeretsz, szeretsz,

te vagy az egyetlen

és az összes ember,

te vagy a hordozó

s a kicserélhetetlen.

Sokáig tartott ez az év.

Sokáig tartott ez az óra.

Szeretni kell. Szeretni kell.

S az ember nem tehet róla.

Karácsonykor itt nem lesz semmi.

Nem lehet többé dinnyét venni,

ugye szeretsz, folyik a víz,

ugye szeretsz, jövőre nyár lesz,

ugye szeretsz,

ha meg kell halni, akkor is.

Négy évszak

1

Valakitől én azt tanultam,

a szeretetnek nincs határa,

nagy kék kabátban volt, hajára

hó hullt a sál mellett csokorban

s kiment a ház nagy udvarába.

Ment lefelé a hóesésbe

a lépés örök ütemével,

mint aki tudja, sose ér el

a tájba csúszó feledésbe,

de az ablakba mégse néz fel.

A sárgakockás sál világít

a szürkületben, mint lámpa,

lebeg a szélbe kék kabátja

s úgy halad tovább fától-fáig,

amíg a szem még visszarántja.

2

Tavasszal aztán mit sem értve

figyeltem a virágokat kint,

hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint

ahogy valaki megígérte,

ki vállalta a legnagyobb kínt.

Azt mondta, hogy a szeretetnek

szabálya nincs, de mint a rózsa

kinyílik egyszer s elborítja

az utakat, a fát, a kertet

s levelét az ajtóba dobja.

Még óvni sem lehet a kíntól,

tövisek közt fog vágyakozni,

a földben nyugszik, százezernyi

kapától, daltól meg nem indul,

– egyszerűen fog fölfakadni.

3

A nyár úgy fekszik, mint a róka

a kert végében összegyűrve,

leégve aranyra, vörösre,

prémmé és szőrré kunkorodva,

a kertbe feküdt, mint egy ölbe.

A méz pedig öblös pohárban

áll a verandán tétovázva,

szilárdan s könnyen, mint egy ábra,

melyben jövő és elmúlás van

ikrás anyaggá összezárva.

Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg?

A teljesült virág sem édes?

Az ember hitvány életéhez

kapott kölcsönbe kis szerelmet,

amit aztán holtáig érez?

4

Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva

mint egy kapu, a távoli

mezőkre és utakra ki,

a szeretetnek nincs határa,

ezt mondta egyszer valaki.

Virágok borítják a kertet

és azután a hóesés,

ott megy valaki. Lépked és

nagy ára van a szeretetnek,

nemcsak könny, nemcsak szenvedés.

Az udvarból az útra érünk,

ahol a kertek vége van,

mit meg kell tennünk, bárhogyan,

míg arra az ösvényre lépünk,

ahonnan már határtalan.