Vigília

Csíkos világ, szépség-arány, zebracsíkok, zebratökéletesség –, nem szeret az sose igazán, aki azt akarja, hogy szeressék, kifogásolja társa csomóit, lelke-világát, térdekalácsát, szívszaggatását, kialakulatlanságát, kifogásolja csecsemőfüleit, ijedt arcélét, szeme hidegében fölbukó kék árnyalatait, olajúszó vakmadarát a semmi tekintetében, kifogásolja merev lábait, csúcshegyeit az ujjak önmaga-védő kerítésének, a vörös bőrt, a fehér felszínt, a libabőr-recézésű lányfeneket, az elveszített évet, a kilyukadt zsákot, amelybe nem gyűjtöttek fűből, aranyból, kifogásolja, ha alszik, ha mozdul, ha az udvaron tyúk kaparászik, ha harang szól, egy zárt dobozban élne már, mint konzervben a halak, ezüstbe-aranyba-olajba-zsírba fagyva, egymásratapadt testtel, vízszintesen, összenyomva maradék erejével, a préssel, az évek fölbonthatatlan bádoglemezével, határolva a határtalan térben, szorítva, elkülönítve, elveszítve, önmagával puhatestűvé, szerelemmé egyesítve, így élni, védetten, mesterségesen, kockaalakúvá nyomorítva és tökéletesítve önmaga mélységeibe bukott baba-búvár, játék-szerelemre, szó-szerelemre, rejtvényre-szájra föladva önmaga által, aláírással, külön sírással elfogadtatva, egy lény, lénnyé nyomorítva, lényeggé finomítva, elárult csecsemő-mellekkel a testen, ami a földön bezárult, öntragédiává fokozva a játéktalan űrt, a semmi-mozgást a fák közt, a hangulatoknak sima lepedőit a szélbe-zsinegre kiterítve nézni, hogyan lobognak, élet imitációja, töredék-levesek, evőeszközök kopott térkép-felülete, zománca, falak a falban, önmagunk szerelemmé, ponttá fokozása, nyögése, gyönyörré vált elárulása, megcsúfoltatása, fölmagasztaltatása, hasfalak kálváriája, dühök izzadt hajszéle, felületek tükörérzékeny szerelem-ívei – ház, csók, tűz-terem, tető-kín, jó-jaj, fal-sík, falak a falban, önmagunk elhatárolása. * Ő azt keresi – a lehetetlen órát, a túlmutató fekhelyeket, ahol ember nem fekhetett, ő azt keresi – a lehetetlen órát. Micsoda űr! Tapogatni a semmi falában a lehető sebhelyeket, miket vörös tűzkarika-dobással elénk dob a szeretet. Átugrani, ugrani egyre a semmit, a tűzkarikát, a tigrisi űrt, tigrisi szájat, csak ugrani, ugrani át… A semmiben élek. A falon egy óra jár. Sose mutatja az órát, csak a tűzkarikát. * A zebravilágban a zebralovaknak zebracsíkjai olyan szépek, hogy el se lehet mondani. Az összes zebrát szeretem, a zebrák szájait, fogukat, nyihogásukat, húsukból valamit, a zebrahátat, zebraölet, zebrafutást, ügetést, a harapást, rúgást, zebraetetést, állat-virágok ők, fejükben zebragondolat, a zebra zebra marad. Megáll, körülnéz, elrohan. Fut, csodálkozik, a zebracsíkokat szeretem, a zebrák álmait, a zebrák lábdobogását, lábgondolataikat, szemük rémületét, s fehér, határtalan játékukat, az orr-fújást, a lüktetést, zebra-tüdőt, remegést, lehetetlen pompájukat, a zebraszínezést, szépségarányukat, feketéjüket és köztük a fehért. * De én csak álmodtam magam –, rossz zebrák, rossz világ, tele hibával minden állat és mindegyik virág, szirmuk szirmuknak megfelel, szín színre váltva ég, de én a Szirmot keresem, a Színtelen színét, a zebrántúli csíkokat, a nem-volt színezést, a virágmilliók fölött kinyíló Virágot, a falevelek közötti rést, hol nincs levél, de kellene, lehetne is levél, a lehetetlen levelet, fekete és fehér csíkok olyan arányait, mit zebra nem bír el, a hibátlanított világ meghal elevenen. * Mert aki csak kap – elbukik, aki csak vár, befúl az éjbe, mint a katona, gyanús-gyanútlanul, ha várja áldozatait, s ha látja őket, öl, ha a világra őrködik, és nem maga az Őr. * Az édenkerti lények, a zebrák, szép levelek hitét, jószagát, bűntelenségét keresheted feltört kobakkal, bevert szemhéjjal, kék vagy vörös gyökerek közt vagy fönn az arany égen, örökös szédületben, – nem az éden, az elveszett teremtésben találhatod csak meg saját bűnöd eredeti elfogadhatatlan szerkezetét, ahogy a gyermek megleli az eldobott óra rozsdás fogaskerekét, nem tud vele játszani, csak látja, hogy nem ép. Tökéletlenségünket nem lehet csak kijavítani, hibáink kövei csillognak az órán valami időtlen arany-remegésben, az óra már-már attól mozog, hogy rossz, hogy hibás, hogy beleakadt a rozsda, homok, a fájdalomban megenyhül a kín, a fogaskerekeknek csorbája kiköszörüli a percet finommá, selymessé, halhatatlanná, végtelenné selyemíti a konkrét bordaközi Évát, az Annát, lánytalanítja, időtleníti az örök hiba-akadályok finomságában, rugózökkenéseiben az árok mélyén elheverő, egymást mutató eleven órát, a nemeket hibáikkal kapcsolja össze, a férfit a nővel, a jószág természetességében, elesettségében, bűnburkolatában, hiba-velejében, s zebracsíkos csodálatosságában – úgy, ami van, több a nem lehetőnél, az óra az időnél, a szerelem a nőnél. Egy kő, egy szív, egy zebraállat, egy tökéletesség, hibái remekében kell, hogy szeressék, örökös, gyáva és túlmutató elfogadásban, csíkjai szabálytalanságában, javíthatatlan lábaiban, csíkjai elragadtatásában, meglévő, elveszett, kinyúzott, de nagy-kicsi állat hús-szívének, vad-szelídítésének, önmaga áldozatának, nem a tiszta Édent, az Elveszett Édent fogadd el, mell-szakadásoddal, vakégő narancsszemmel, betört fejeddel, a bűn utánt, a bűnöst, bűntelit, büntetettet, a kitaláltnál valóságosabbat, lehetetlenebbet, a levőt, a megtörtet, kézzel, késsel ütött seb rémületét, az embert, a meg nem menekültet, aki fut, aki hal, aki van, aki gyáva, önmaga megaláztatása és versenyfutása, a halandót, a halhatót, a halót, aki meghalt, a Jákobot, aki lebírta az angyalt, vadállatarcú, majomcsontú, Édenből kibukottat, aki kezével eléri a holdat s ha összesebzett tenyeréből elejti, az volt, ami volt, vadállat, mindenség-állat, bőr-király, kékfejedelem, senki. * A vágy, a fokozás, a dal, a tűzcsomó önégetés, máglyarakás, így hal meg a máglyahaló, vigyázni kell, hogy Isten-e valóban Istenünk, vagy csík-vonal, önmária, jegy, amit ismerünk, csak az a máglya jó, amit az Isten gyújt alánk, csak akkor emészt, éget el a tűz, ha Ő a láng, világ – világ, száj – száj, a rend nagy homlokaiba be van ékelve a világ, mint a geometria, hibái: hibád, ferdeszöge a ferdeségeid, csak az a lélek üdvözül, amelyik megtelik öröm borával, jajszava jóbédességeivel, a zebrák pontatlanságaival, a csíkok közti semmivel, csak a befogadó marad kristályvilágosan, megtöltve bölcsen, konokul, azzal, ami van. A lehetetlent kereső lehetetlenné válik, lásd a természet eleven csodáit és hibáit, az elhullajtott szőröket, a rosszat, vagy a jót, de véglegesen betelve egy világgal, ahogy a végtelen eltűrheti a véges csillagok kín-játékait, a hiábavaló, elfutó fényhabot. * Csak az marad meg, aki ad, hiába, önfeledt arcával, ahogy a katona csak nézi az eget, nem remél – tudja biztosan, elveszhet – de aki ide kiállította, az meg is mentheti.