Szentostya

Mindig néztem a papokat, – pap lettem volna én is egyszer –, hogy átváltoztatják az ostyát amit nem vet ki semmi vegyszer, ráleheltek a matricára, rádőlve oltárkeszkenőre, mormolva a dús szavakat – és Jézus Krisztus lett belőle. És akkor megképzett az Isten! Aláhajolva, fölsuhanva, bizonyos katolikus hitben magát az Isten fölmutatta… A hártyavékony ostyahéjon kirajzolódott az az isten, akiben, mint az osztalékban reméltem, de magam se hittem… Lehelt a pap – „Ez az én testem…” Boroskehelybe súgta vérem, de aki egykor pap lehettem volna, még magam is reméltem: átmatricázódik az arcmás, mint Veronika keszkenője, lehet az ige, ostya, hagymáz, de Jézus Krisztus lesz belőle! De elfogott a rémület, mint kannibálokat vasárnap, megesszük az istenünket áldozata áldozatának? Föláldozzuk a legszebb testet rámatricálva és előre? Fölzabáljuk a kenyeret és Jézus Krisztus lesz belőle? Mindig néztem a papokat csak fuldokolva ahogy tömték magukba a falatokat: istent esznek – s ez a dicsőség? Most rossz nápolyit hammolok, rétegostyát a vörös borhoz, sütőipari anyagot, olyat, amilyet ez a kor hoz. Hogy fuldokoltak a papok! Szájpadlásukról ujjal tépték a hártyamaradványokat, istentől öklendezve végképp… Még hánytak is! De csak legyűrték a nápolyi-falatokat… Lenyelhetetlen csöndben ismét Isten kaparja torkomat…