Te

 

 

 

 

Halló, Krisztus

Már mindenféle krisztus voltam,
sovány, erőszakos, dagadt,
és úgy tarlottam, ahogy illik,
ütés alá a vállamat.
Hülyéskedő voltam, fölényes,
aztán meghúzódó, sunyi,
hogy el ne szóljam magam arról,
amit ki kéne mondani.
Az összes szerepet kiálltam,
hogy ne tűnjek föl olyan nagynak,
amilyen érdemeim vannak
ebben a világmegváltásban.
Az olajfák közt imádkoztam,
míg elaludtak társaim,
és azt kértem, hogy segíthessek
egy emberen csak, valakin,
de ez sem így megy. Jöttek értem
és felszögeztek háttal az
emberiségnek, hogy megértsem
hiábavalóságomat.

 

 

 

Szentostya

Mindig néztem a papokat,
– pap lettem volna én is egyszer –,
hogy átváltoztatják az ostyát
amit nem vet ki semmi vegyszer,
ráleheltek a matricára,
rádőlve oltárkeszkenőre,
mormolva a dús szavakat –
és Jézus Krisztus lett belőle.
És akkor megképzett az Isten!
Aláhajolva, fölsuhanva,
bizonyos katolikus hitben
magát az Isten fölmutatta…
A hártyavékony ostyahéjon
kirajzolódott az az isten,
akiben, mint az osztalékban
reméltem, de magam se hittem…
Lehelt a pap – „Ez az én testem…”
Boroskehelybe súgta vérem,
de aki egykor pap lehettem
volna, még magam is reméltem:
átmatricázódik az arcmás,
mint Veronika keszkenője,
lehet az ige, ostya, hagymáz,
de Jézus Krisztus lesz belőle!
De elfogott a rémület,
mint kannibálokat vasárnap,
megesszük az istenünket
áldozata áldozatának?
Föláldozzuk a legszebb testet
rámatricálva és előre?
Fölzabáljuk a kenyeret
és Jézus Krisztus lesz belőle?
Mindig néztem a papokat
csak fuldokolva ahogy tömték
magukba a falatokat:
istent esznek – s ez a dicsőség?
Most rossz nápolyit hammolok,
rétegostyát a vörös borhoz,
sütőipari anyagot,
olyat, amilyet ez a kor hoz.
Hogy fuldokoltak a papok!
Szájpadlásukról ujjal tépték
a hártyamaradványokat,
istentől öklendezve végképp…
Még hánytak is! De csak legyűrték
a nápolyi-falatokat…
Lenyelhetetlen csöndben ismét
Isten kaparja torkomat…

 

 

 

Vigília

Csíkos világ, szépség-arány,
zebracsíkok, zebratökéletesség –,
nem szeret az sose igazán,
aki azt akarja, hogy szeressék,
kifogásolja társa csomóit, lelke-világát,
térdekalácsát, szívszaggatását, kialakulatlanságát,
kifogásolja csecsemőfüleit, ijedt arcélét, szeme hidegében
fölbukó kék árnyalatait, olajúszó vakmadarát a semmi tekintetében,
kifogásolja merev lábait, csúcshegyeit az ujjak önmaga-védő kerítésének,
a vörös bőrt, a fehér felszínt, a libabőr-recézésű lányfeneket, az elveszített évet,
a kilyukadt zsákot, amelybe nem gyűjtöttek fűből, aranyból,
kifogásolja, ha alszik, ha mozdul, ha az udvaron tyúk kaparászik, ha harang szól,
egy zárt dobozban élne már, mint konzervben a halak,
ezüstbe-aranyba-olajba-zsírba fagyva, egymásratapadt
testtel, vízszintesen, összenyomva maradék erejével, a préssel,
az évek fölbonthatatlan bádoglemezével,
határolva a határtalan térben, szorítva, elkülönítve, elveszítve,
önmagával puhatestűvé, szerelemmé egyesítve,
így élni, védetten, mesterségesen, kockaalakúvá
nyomorítva és tökéletesítve önmaga mélységeibe bukott baba-búvár,
játék-szerelemre, szó-szerelemre, rejtvényre-szájra föladva
önmaga által, aláírással, külön sírással elfogadtatva,
egy lény, lénnyé nyomorítva, lényeggé finomítva, elárult
csecsemő-mellekkel a testen, ami a földön bezárult,
öntragédiává fokozva a játéktalan űrt, a semmi-mozgást a fák közt, a hangulatoknak
sima lepedőit a szélbe-zsinegre kiterítve nézni, hogyan lobognak,
élet imitációja, töredék-levesek, evőeszközök kopott térkép-felülete, zománca,
falak a falban, önmagunk szerelemmé, ponttá fokozása,
nyögése, gyönyörré vált elárulása, megcsúfoltatása, fölmagasztaltatása, hasfalak kálváriája,
dühök izzadt hajszéle, felületek tükörérzékeny szerelem-ívei –
ház, csók, tűz-terem, tető-kín, jó-jaj, fal-sík,
falak a falban, önmagunk elhatárolása.
*
Ő azt keresi – a lehetetlen órát,
a túlmutató fekhelyeket,
ahol ember nem fekhetett,
ő azt keresi – a lehetetlen órát.
Micsoda űr! Tapogatni a semmi falában
a lehető sebhelyeket,
miket vörös tűzkarika-dobással
elénk dob a szeretet.
Átugrani, ugrani egyre
a semmit, a tűzkarikát,
a tigrisi űrt, tigrisi szájat,
csak ugrani, ugrani át…
A semmiben élek. A falon
egy óra jár.
Sose mutatja az órát,
csak a tűzkarikát.
*
A zebravilágban a zebralovaknak
zebracsíkjai
olyan szépek, hogy el se lehet mondani.
Az összes zebrát szeretem, a zebrák szájait,
fogukat, nyihogásukat, húsukból valamit,
a zebrahátat, zebraölet, zebrafutást, ügetést,
a harapást, rúgást, zebraetetést,
állat-virágok ők, fejükben zebragondolat,
a zebra zebra marad.
Megáll, körülnéz, elrohan. Fut, csodálkozik,
a zebracsíkokat szeretem, a zebrák álmait,
a zebrák lábdobogását, lábgondolataikat,
szemük rémületét, s fehér, határtalan játékukat,
az orr-fújást, a lüktetést, zebra-tüdőt, remegést,
lehetetlen pompájukat, a zebraszínezést,
szépségarányukat, feketéjüket és köztük a fehért.
*
De én csak álmodtam magam –, rossz zebrák, rossz világ,
tele hibával minden állat és mindegyik virág,
szirmuk szirmuknak megfelel, szín színre váltva ég,
de én a Szirmot keresem, a Színtelen színét,
a zebrántúli csíkokat, a nem-volt színezést,
a virágmilliók fölött kinyíló Virágot, a falevelek közötti rést,
hol nincs levél, de kellene, lehetne is levél,
a lehetetlen levelet, fekete és fehér
csíkok olyan arányait, mit zebra nem bír el,
a hibátlanított világ meghal elevenen.
*
Mert aki csak kap – elbukik,
aki csak vár, befúl
az éjbe, mint a katona,
gyanús-gyanútlanul,
ha várja áldozatait,
s ha látja őket, öl,
ha a világra őrködik,
és nem maga az Őr.
*
Az édenkerti lények, a zebrák, szép levelek
hitét, jószagát, bűntelenségét keresheted
feltört kobakkal, bevert szemhéjjal, kék vagy vörös
gyökerek közt vagy fönn az arany égen, örökös
szédületben, – nem az éden,
az elveszett teremtésben
találhatod csak meg saját bűnöd eredeti
elfogadhatatlan szerkezetét, ahogy a gyermek megleli
az eldobott óra rozsdás fogaskerekét,
nem tud vele játszani, csak látja, hogy nem ép.
Tökéletlenségünket nem lehet csak kijavítani,
hibáink kövei csillognak az órán valami
időtlen arany-remegésben, az óra már-már attól mozog,
hogy rossz, hogy hibás, hogy beleakadt a rozsda, homok,
a fájdalomban megenyhül a kín, a fogaskerekeknek
csorbája kiköszörüli a percet
finommá, selymessé, halhatatlanná,
végtelenné selyemíti a konkrét bordaközi Évát, az Annát,
lánytalanítja, időtleníti az örök hiba-akadályok
finomságában, rugózökkenéseiben az árok
mélyén elheverő, egymást mutató eleven órát,
a nemeket hibáikkal kapcsolja össze, a férfit a nővel, a jószág
természetességében, elesettségében, bűnburkolatában,
hiba-velejében, s zebracsíkos csodálatosságában –
úgy, ami van, több a nem lehetőnél,
az óra az időnél, a szerelem a nőnél.
Egy kő, egy szív, egy zebraállat, egy tökéletesség,
hibái remekében kell, hogy szeressék,
örökös, gyáva és túlmutató elfogadásban,
csíkjai szabálytalanságában, javíthatatlan lábaiban, csíkjai elragadtatásában,
meglévő, elveszett, kinyúzott, de nagy-kicsi állat
hús-szívének, vad-szelídítésének, önmaga áldozatának,
nem a tiszta Édent, az Elveszett Édent fogadd el,
mell-szakadásoddal, vakégő narancsszemmel, betört fejeddel,
a bűn utánt, a bűnöst, bűntelit, büntetettet,
a kitaláltnál valóságosabbat, lehetetlenebbet,
a levőt, a megtörtet, kézzel, késsel ütött seb
rémületét, az embert, a meg nem menekültet,
aki fut, aki hal, aki van, aki gyáva,
önmaga megaláztatása és versenyfutása,
a halandót, a halhatót, a halót, aki meghalt,
a Jákobot, aki lebírta az angyalt,
vadállatarcú, majomcsontú, Édenből kibukottat,
aki kezével eléri a holdat
s ha összesebzett tenyeréből elejti,
az volt, ami volt, vadállat, mindenség-állat, bőr-király, kékfejedelem, senki.
*
A vágy, a fokozás, a dal, a tűzcsomó
önégetés, máglyarakás, így hal meg a máglyahaló,
vigyázni kell, hogy Isten-e valóban Istenünk,
vagy csík-vonal, önmária, jegy, amit ismerünk,
csak az a máglya jó, amit az Isten gyújt alánk,
csak akkor emészt, éget el a tűz, ha Ő a láng,
világ – világ, száj – száj, a rend nagy homlokaiba
be van ékelve a világ, mint a geometria,
hibái: hibád, ferdeszöge a ferdeségeid,
csak az a lélek üdvözül, amelyik megtelik
öröm borával, jajszava jóbédességeivel,
a zebrák pontatlanságaival, a csíkok közti semmivel,
csak a befogadó marad kristályvilágosan,
megtöltve bölcsen, konokul, azzal, ami van.
A lehetetlent kereső lehetetlenné válik,
lásd a természet eleven csodáit és hibáit,
az elhullajtott szőröket, a rosszat, vagy a jót,
de véglegesen betelve egy világgal, ahogy
a végtelen eltűrheti a véges csillagok
kín-játékait, a hiábavaló, elfutó fényhabot.
*
Csak az marad meg, aki ad,
hiába, önfeledt
arcával, ahogy a katona
csak nézi az eget,
nem remél – tudja biztosan,
elveszhet – de aki
ide kiállította, az
meg is mentheti.

 

 

 

Figura

Testem verve vasszögekkel,
csüngök egyre künn a fán,
vékony, lanka pléh vagyok csak,
csavargó sem áll alám.
Szenvedésem, mint a gyémánt,
késő éjjel is ragyog,
én eleget irgalmaztam,
ti is irgalmazzatok.
A csontom megtöretik,
ölnek kicsik és nagyok,
megfeszítettek, pedig
mégcsak Isten sem vagyok.

 

 

 

Kolostorban

Berzenkedik még a hátam,
nem szokott ilyen korbácshoz,
sem ekkora imához
ilyen késő órában.
Még nem értem a törést,
csigolya reccsenését,
a gerinc görbe élét,
nézek föl és
nem látok annyi Istent,
amennyit kellene,
a Margit kelleme
se volna jó, hevítsen
bár a hajam tövéig.
Apátúr jár, a künti
cellákból gyűjti
az övéit.
Reccsen alattam a deszka,
ha térdepelek,
mikor kelek,
alig ereszt a
kín. Gyertya fénye lobban,
egy-egy elszánt kopasz fej,
mint nagy golyó, bukkan fel
a folyosó-kanyarokban.

 

 

 

Profán Betlehem

Elege van és elege lehet
a sumákolásból a hangszálból
elege van a népség igazából
melynek bőrére ügyetlen kezek
ásítva vernek marhabélyeget
hisz a marha ki nem tör a karámból
hisz óvja őt a jászolatlan jászol
azt hiszem ebből elege lehet
Elege van a pásztorok sötét
tekintetéből ostorok rekedt
csattogásából sunyi részegek
taktikájából mikor az övét
árulja mind a bőrét ösztönét
szabad futását orra lüktetését
a kemény szél otromba öklelését
árulja el a sprészagu cseléd
Elege van a Gáspár Boldizsár
büdös tömjénéből matt aranyából
faggyúvá töpörödött mirrhájából
– benőtt homlok megroggyant csizmaszár
bólogat három ütődött király
s úgy néz a rózsaszínű csecsemőre
hogy annak is elege van előre
az egész hercehurcából mi rája vár:
ordít, nyivákol vak csillagai
bélcsikarásos barmai csökött
és kisstílű júdásai között
hogy látja – nincs is kit megváltani.

 

 

 

Próba

Jézus próbakő.
Jézusra mindenkinek választ kell adnia.
Az üveges váróteremben állva
erre felel az utazó, a pap, a bandita.
Jézus próbakő.
Nagy, csillogó teher,
amit elvisz az ember,
vagy nem visz el.
Megkettőzött bizonytalanság,
emberszabású ábra,
felirat a szeretetről
s a zsidók királya.
Jézus olyan, amilyen.
Nincs vele senki,
de a randevún el kell hallgatni őt,
vagy az arcát meg kell figyelni.
Jézus olyan,
mint egy kereszt.
Két karja ki van tárva
s átmetszi egy függőleges.

 

 

 

Karácsony

Egy bizonyos idő után
akárhány karácsonyfát láthatsz,
mindig csak egyet látsz
s a többi látszat.
A többi öröm másé, idegen,
vagy elrabolt öröm,
Jézus Krisztus hozzánk
csak egyszer jön.
Csak egyszer száll le az angyal
kitárt fehér szárnnyal
és hozza el a békességet,
egyszer jön Boldizsár a mirrhával.
És többé nincs békességünk,
nincs Máriánk, se szalmánk,
de erre az egy éjre
mindíg emlékezünk.
És ott is gondolnak ránk.

 

 

 

Roráte

Nekem adta az Úr
minden időkön túl
az esős betonutakat,
fölkelhetetlen reggeleken
segítsenek nekem,
hogy elinduljak, mint a rab.
Nekem adták nők arcéleit,
nézhettem évekig,
mint a matricát,
mindig ugyanolyanokat,
mogyoróalakúakat
s néhány hibát.
Nekem adatott őrjöngeni
szabályosan, emberekkel teli
teremben, mint egy királynak,
formaruhában, nagy hajjal,
mielőtt jön a hajnal
s gyermekeim megkoronáznak.

 

 

 

Káin

Akkor él szabadon az ember
ha leng nyomába női átok
ha rumot kever el a tejben
s nem kedvelik a hatóságok
Ha feledi a többi embert
arcuk neki csak egynehány-lyuk
olyat tesz amit eddig nem mert
és leköpi a kultúrájuk
Aztán kiáll nagy mezőre
s az égbe fújja föl a füstjét
s reá akár Isten ha törne
nem engedi hogy többet üssék
Lehet hogy mégis megjuhászna
beletörődve benti bűnbe?
Vagy a világot is lerázva
lehet hogy mégis visszaütne?

 

 

 

Mezítelenül

Istent szerettem volna látni –
csak egyszer! Mezítelenül.
Nem a dicső, a glóriányi
özönben, hanem egyedül,
elhagyatva, egy zugba lökve,
mint egy pondrót, egy bogarat,
hatalmasságából örökre
mikor csipetnyi sem maradt,
ahogyan fekszik összegyűrve,
szemét-száját meresztve némán,
simogatásom sírva tűrje
és ő is rászoruljon énrám.

 

 

 

Por-vers

Kicsiny vagyok – megsemmisíthetsz.
Úgyis tudom – megsemmisítesz.
Akkora vagyok, mint a por,
amit a lovas letipor.
Állok, örökké veled szemben,
kit magamnál jobban szerettem,
csak porszem vagyok hozzád képest,
por beszél a por istenéhez.
Ahogy a nyom beszél a lóhoz:
lépj rám, tiporj el, ne gondolkozz,
azt akarom, mikor e tájon
elpusztítasz – neked is fájjon.

 

 

 

Istenem

Ölelj meg engem, Isten,
már föl akarom adni
az örök ellenállást,
már meg akarok halni.
Köszvényben és közönyben
nagyon sokáig éltem
bódító tisztességben
és tarkószenvedésben.
Vadász vadásznak vadra
figyelő úr-cselédje
voltam, miközben kaptak
engem is puskavégre.
A füvön így rohantam,
az erdőn így szaladtam,
kapkodtam lábam, ám de
a hitet megtartottam.
Valahol meg kell állni,
valahol meg kell halni,
valami könnyű réten
akarok elfakadni.
Az izmaim a télben
mint jéghúrok feszülnek,
úgy néznek a szemembe,
ahogy a menekültnek.
Nem félek a haláltól.
Megállok vele szemben.
De amikor lesújt rám,
Isten, ölelj meg engem.

 

 

 

Aki megérkezett

Nincs módom megérkezni,
nincs már meg az az út,
amin az ember ennyi
baj után hazajut.
Nincs meg a hó, a fákból
kivonták a telet,
amin keresztül lábol,
aki megérkezett.
És elsötétítették
a hosszú ablakot
a függönyök, a lepkék
vagy épp a benn lakók.
Pár száz lépés a sorban
hiányzik, az a táv,
amíg az ember jobban
megérti önmagát.
– Haza akarok menni –
ezt mondja a beteg,
az utas és mindenki,
aki megszületett.

 

 

 

Állomás

Lekapcsolódsz, mint egy vagon
a tehetetlen kocsisorból,
továbbütődsz a vasakon,
a vasutas már rád se gondol,
pedig tele vagy még teherrel,
melletted jár a gyorsvonat.
Ki se raknak. Aztán egy reggel
megmérik tiszta súlyodat.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]