Halló, Krisztus
| Már mindenféle krisztus voltam, |
| sovány, erőszakos, dagadt, |
| és úgy tarlottam, ahogy illik, |
|
| Hülyéskedő voltam, fölényes, |
| hogy el ne szóljam magam arról, |
|
| Az összes szerepet kiálltam, |
| hogy ne tűnjek föl olyan nagynak, |
| ebben a világmegváltásban. |
|
| Az olajfák közt imádkoztam, |
| és azt kértem, hogy segíthessek |
| egy emberen csak, valakin, |
|
| de ez sem így megy. Jöttek értem |
| és felszögeztek háttal az |
| emberiségnek, hogy megértsem |
|
|
Szentostya
| – pap lettem volna én is egyszer –, |
| hogy átváltoztatják az ostyát |
| amit nem vet ki semmi vegyszer, |
| mormolva a dús szavakat – |
| és Jézus Krisztus lett belőle. |
|
| És akkor megképzett az Isten! |
| bizonyos katolikus hitben |
| magát az Isten fölmutatta… |
| A hártyavékony ostyahéjon |
| kirajzolódott az az isten, |
| akiben, mint az osztalékban |
| reméltem, de magam se hittem… |
|
| Lehelt a pap – „Ez az én testem…” |
| Boroskehelybe súgta vérem, |
| de aki egykor pap lehettem |
| volna, még magam is reméltem: |
| átmatricázódik az arcmás, |
| mint Veronika keszkenője, |
| lehet az ige, ostya, hagymáz, |
| de Jézus Krisztus lesz belőle! |
|
| mint kannibálokat vasárnap, |
| Föláldozzuk a legszebb testet |
| és Jézus Krisztus lesz belőle? |
|
| csak fuldokolva ahogy tömték |
| istent esznek – s ez a dicsőség? |
| Most rossz nápolyit hammolok, |
| rétegostyát a vörös borhoz, |
| olyat, amilyet ez a kor hoz. |
|
| Hogy fuldokoltak a papok! |
| Szájpadlásukról ujjal tépték |
| istentől öklendezve végképp… |
| Még hánytak is! De csak legyűrték |
| Lenyelhetetlen csöndben ismét |
|
|
Vigília
| Csíkos világ, szépség-arány, |
| zebracsíkok, zebratökéletesség –, |
| nem szeret az sose igazán, |
| aki azt akarja, hogy szeressék, |
| kifogásolja társa csomóit, lelke-világát, |
| térdekalácsát, szívszaggatását, kialakulatlanságát, |
| kifogásolja csecsemőfüleit, ijedt arcélét, szeme hidegében |
| fölbukó kék árnyalatait, olajúszó vakmadarát a semmi tekintetében, |
| kifogásolja merev lábait, csúcshegyeit az ujjak önmaga-védő kerítésének, |
| a vörös bőrt, a fehér felszínt, a libabőr-recézésű lányfeneket, az elveszített évet, |
| a kilyukadt zsákot, amelybe nem gyűjtöttek fűből, aranyból, |
| kifogásolja, ha alszik, ha mozdul, ha az udvaron tyúk kaparászik, ha harang szól, |
| egy zárt dobozban élne már, mint konzervben a halak, |
| ezüstbe-aranyba-olajba-zsírba fagyva, egymásratapadt |
| testtel, vízszintesen, összenyomva maradék erejével, a préssel, |
| az évek fölbonthatatlan bádoglemezével, |
| határolva a határtalan térben, szorítva, elkülönítve, elveszítve, |
| önmagával puhatestűvé, szerelemmé egyesítve, |
| így élni, védetten, mesterségesen, kockaalakúvá |
| nyomorítva és tökéletesítve önmaga mélységeibe bukott baba-búvár, |
| játék-szerelemre, szó-szerelemre, rejtvényre-szájra föladva |
| önmaga által, aláírással, külön sírással elfogadtatva, |
| egy lény, lénnyé nyomorítva, lényeggé finomítva, elárult |
| csecsemő-mellekkel a testen, ami a földön bezárult, |
| öntragédiává fokozva a játéktalan űrt, a semmi-mozgást a fák közt, a hangulatoknak |
| sima lepedőit a szélbe-zsinegre kiterítve nézni, hogyan lobognak, |
| élet imitációja, töredék-levesek, evőeszközök kopott térkép-felülete, zománca, |
| falak a falban, önmagunk szerelemmé, ponttá fokozása, |
| nyögése, gyönyörré vált elárulása, megcsúfoltatása, fölmagasztaltatása, hasfalak kálváriája, |
| dühök izzadt hajszéle, felületek tükörérzékeny szerelem-ívei – |
| ház, csók, tűz-terem, tető-kín, jó-jaj, fal-sík, |
| falak a falban, önmagunk elhatárolása. |
|
| Ő azt keresi – a lehetetlen órát, |
| ahol ember nem fekhetett, |
| ő azt keresi – a lehetetlen órát. |
|
| Micsoda űr! Tapogatni a semmi falában |
| miket vörös tűzkarika-dobással |
|
| a tigrisi űrt, tigrisi szájat, |
|
| A zebravilágban a zebralovaknak |
| olyan szépek, hogy el se lehet mondani. |
| Az összes zebrát szeretem, a zebrák szájait, |
| fogukat, nyihogásukat, húsukból valamit, |
| a zebrahátat, zebraölet, zebrafutást, ügetést, |
| a harapást, rúgást, zebraetetést, |
| állat-virágok ők, fejükben zebragondolat, |
| Megáll, körülnéz, elrohan. Fut, csodálkozik, |
| a zebracsíkokat szeretem, a zebrák álmait, |
| a zebrák lábdobogását, lábgondolataikat, |
| szemük rémületét, s fehér, határtalan játékukat, |
| az orr-fújást, a lüktetést, zebra-tüdőt, remegést, |
| lehetetlen pompájukat, a zebraszínezést, |
| szépségarányukat, feketéjüket és köztük a fehért. |
|
| De én csak álmodtam magam –, rossz zebrák, rossz világ, |
| tele hibával minden állat és mindegyik virág, |
| szirmuk szirmuknak megfelel, szín színre váltva ég, |
| de én a Szirmot keresem, a Színtelen színét, |
| a zebrántúli csíkokat, a nem-volt színezést, |
| a virágmilliók fölött kinyíló Virágot, a falevelek közötti rést, |
| hol nincs levél, de kellene, lehetne is levél, |
| a lehetetlen levelet, fekete és fehér |
| csíkok olyan arányait, mit zebra nem bír el, |
| a hibátlanított világ meghal elevenen. |
|
| Mert aki csak kap – elbukik, |
|
| Az édenkerti lények, a zebrák, szép levelek |
| hitét, jószagát, bűntelenségét keresheted |
| feltört kobakkal, bevert szemhéjjal, kék vagy vörös |
| gyökerek közt vagy fönn az arany égen, örökös |
| szédületben, – nem az éden, |
| találhatod csak meg saját bűnöd eredeti |
| elfogadhatatlan szerkezetét, ahogy a gyermek megleli |
| az eldobott óra rozsdás fogaskerekét, |
| nem tud vele játszani, csak látja, hogy nem ép. |
| Tökéletlenségünket nem lehet csak kijavítani, |
| hibáink kövei csillognak az órán valami |
| időtlen arany-remegésben, az óra már-már attól mozog, |
| hogy rossz, hogy hibás, hogy beleakadt a rozsda, homok, |
| a fájdalomban megenyhül a kín, a fogaskerekeknek |
| csorbája kiköszörüli a percet |
| finommá, selymessé, halhatatlanná, |
| végtelenné selyemíti a konkrét bordaközi Évát, az Annát, |
| lánytalanítja, időtleníti az örök hiba-akadályok |
| finomságában, rugózökkenéseiben az árok |
| mélyén elheverő, egymást mutató eleven órát, |
| a nemeket hibáikkal kapcsolja össze, a férfit a nővel, a jószág |
| természetességében, elesettségében, bűnburkolatában, |
| hiba-velejében, s zebracsíkos csodálatosságában – |
| úgy, ami van, több a nem lehetőnél, |
| az óra az időnél, a szerelem a nőnél. |
| Egy kő, egy szív, egy zebraállat, egy tökéletesség, |
| hibái remekében kell, hogy szeressék, |
| örökös, gyáva és túlmutató elfogadásban, |
| csíkjai szabálytalanságában, javíthatatlan lábaiban, csíkjai elragadtatásában, |
| meglévő, elveszett, kinyúzott, de nagy-kicsi állat |
| hús-szívének, vad-szelídítésének, önmaga áldozatának, |
| nem a tiszta Édent, az Elveszett Édent fogadd el, |
| mell-szakadásoddal, vakégő narancsszemmel, betört fejeddel, |
| a bűn utánt, a bűnöst, bűntelit, büntetettet, |
| a kitaláltnál valóságosabbat, lehetetlenebbet, |
| a levőt, a megtörtet, kézzel, késsel ütött seb |
| rémületét, az embert, a meg nem menekültet, |
| aki fut, aki hal, aki van, aki gyáva, |
| önmaga megaláztatása és versenyfutása, |
| a halandót, a halhatót, a halót, aki meghalt, |
| a Jákobot, aki lebírta az angyalt, |
| vadállatarcú, majomcsontú, Édenből kibukottat, |
| aki kezével eléri a holdat |
| s ha összesebzett tenyeréből elejti, |
| az volt, ami volt, vadállat, mindenség-állat, bőr-király, kékfejedelem, senki. |
|
| A vágy, a fokozás, a dal, a tűzcsomó |
| önégetés, máglyarakás, így hal meg a máglyahaló, |
| vigyázni kell, hogy Isten-e valóban Istenünk, |
| vagy csík-vonal, önmária, jegy, amit ismerünk, |
| csak az a máglya jó, amit az Isten gyújt alánk, |
| csak akkor emészt, éget el a tűz, ha Ő a láng, |
| világ – világ, száj – száj, a rend nagy homlokaiba |
| be van ékelve a világ, mint a geometria, |
| hibái: hibád, ferdeszöge a ferdeségeid, |
| csak az a lélek üdvözül, amelyik megtelik |
| öröm borával, jajszava jóbédességeivel, |
| a zebrák pontatlanságaival, a csíkok közti semmivel, |
| csak a befogadó marad kristályvilágosan, |
| megtöltve bölcsen, konokul, azzal, ami van. |
| A lehetetlent kereső lehetetlenné válik, |
| lásd a természet eleven csodáit és hibáit, |
| az elhullajtott szőröket, a rosszat, vagy a jót, |
| de véglegesen betelve egy világgal, ahogy |
| a végtelen eltűrheti a véges csillagok |
| kín-játékait, a hiábavaló, elfutó fényhabot. |
|
| Csak az marad meg, aki ad, |
| nem remél – tudja biztosan, |
|
|
Figura
| Testem verve vasszögekkel, |
| csüngök egyre künn a fán, |
| vékony, lanka pléh vagyok csak, |
|
| Szenvedésem, mint a gyémánt, |
|
| mégcsak Isten sem vagyok. |
|
|
Kolostorban
| nem szokott ilyen korbácshoz, |
|
| Reccsen alattam a deszka, |
|
| kín. Gyertya fénye lobban, |
| egy-egy elszánt kopasz fej, |
| mint nagy golyó, bukkan fel |
|
|
Profán Betlehem
| a sumákolásból a hangszálból |
| elege van a népség igazából |
| melynek bőrére ügyetlen kezek |
| ásítva vernek marhabélyeget |
| hisz a marha ki nem tör a karámból |
| hisz óvja őt a jászolatlan jászol |
| azt hiszem ebből elege lehet |
|
| Elege van a pásztorok sötét |
| tekintetéből ostorok rekedt |
| csattogásából sunyi részegek |
| taktikájából mikor az övét |
| árulja mind a bőrét ösztönét |
| szabad futását orra lüktetését |
| a kemény szél otromba öklelését |
| árulja el a sprészagu cseléd |
|
| Elege van a Gáspár Boldizsár |
| büdös tömjénéből matt aranyából |
| faggyúvá töpörödött mirrhájából |
| – benőtt homlok megroggyant csizmaszár |
| bólogat három ütődött király |
| s úgy néz a rózsaszínű csecsemőre |
| hogy annak is elege van előre |
| az egész hercehurcából mi rája vár: |
|
| ordít, nyivákol vak csillagai |
| bélcsikarásos barmai csökött |
| és kisstílű júdásai között |
| hogy látja – nincs is kit megváltani. |
|
|
Próba
| Jézusra mindenkinek választ kell adnia. |
| Az üveges váróteremben állva |
| erre felel az utazó, a pap, a bandita. |
|
| Megkettőzött bizonytalanság, |
|
| de a randevún el kell hallgatni őt, |
| vagy az arcát meg kell figyelni. |
|
| s átmetszi egy függőleges. |
|
|
Karácsony
| akárhány karácsonyfát láthatsz, |
|
| A többi öröm másé, idegen, |
|
| Csak egyszer száll le az angyal |
| és hozza el a békességet, |
| egyszer jön Boldizsár a mirrhával. |
|
| És többé nincs békességünk, |
| nincs Máriánk, se szalmánk, |
| És ott is gondolnak ránk. |
|
|
Roráte
| fölkelhetetlen reggeleken |
| hogy elinduljak, mint a rab. |
|
| Nekem adták nők arcéleit, |
|
| szabályosan, emberekkel teli |
| teremben, mint egy királynak, |
| formaruhában, nagy hajjal, |
| s gyermekeim megkoronáznak. |
|
|
Káin
| Akkor él szabadon az ember |
| ha rumot kever el a tejben |
| s nem kedvelik a hatóságok |
|
| arcuk neki csak egynehány-lyuk |
| olyat tesz amit eddig nem mert |
|
| s az égbe fújja föl a füstjét |
| s reá akár Isten ha törne |
| nem engedi hogy többet üssék |
|
| Lehet hogy mégis megjuhászna |
| Vagy a világot is lerázva |
| lehet hogy mégis visszaütne? |
|
|
Mezítelenül
| Istent szerettem volna látni – |
| csak egyszer! Mezítelenül. |
|
| elhagyatva, egy zugba lökve, |
| mint egy pondrót, egy bogarat, |
| mikor csipetnyi sem maradt, |
|
| ahogyan fekszik összegyűrve, |
| szemét-száját meresztve némán, |
| és ő is rászoruljon énrám. |
|
|
Por-vers
| Kicsiny vagyok – megsemmisíthetsz. |
| Úgyis tudom – megsemmisítesz. |
| Akkora vagyok, mint a por, |
|
| Állok, örökké veled szemben, |
| kit magamnál jobban szerettem, |
| csak porszem vagyok hozzád képest, |
| por beszél a por istenéhez. |
|
| Ahogy a nyom beszél a lóhoz: |
| lépj rám, tiporj el, ne gondolkozz, |
| azt akarom, mikor e tájon |
| elpusztítasz – neked is fájjon. |
|
|
Állomás
| Lekapcsolódsz, mint egy vagon |
| a tehetetlen kocsisorból, |
| a vasutas már rád se gondol, |
| pedig tele vagy még teherrel, |
| melletted jár a gyorsvonat. |
| Ki se raknak. Aztán egy reggel |
| megmérik tiszta súlyodat. |
|
|