A pohár balladája

Megtölt az ősz mint poharat a bor a vörös nedű lassan átdereng üvegtestemen lassan áthatol és fényesen ül öblében a csend A folyadék ideges felszínén bár bókoló napsugarak cicáznak egy hatalmas kéz kínál feketén poharat hiszen vége van a nyárnak Valaki fogdos Csupa ujj vagyok csupa ujjlenyomat és csupa ránc belémköltözhetnek az angyalok elkobozhatja vérem a finánc meg vagyok töltve: vörös ereimben az őszi bor az őrület ragyog nyomozhatják – a tettes ismeretlen és belémköltöztek az angyalok Kirajzolódtam Át a kéz fogásán belül látszik a pohárban az ősz a folyadékban mindaz ami vár rám mit az orvostudomány megelőz a trombusok eldurranó dugói keringenek a pöffedt folyadékban a szemcsék elkezdenek kóborolni s az ablakban hirtelen látni: tél van Herceg segíts ki élő véredet csurgattad élő poharadba mondván hogy minden este cselekedjetek hasonlóképpen és gondoljatok rám – téged is elfogott a rettenet – pohártestemet saját vérem tölti! fogd vissza még a hatalmas kezet ki összetörne s nem tud összetörni.