Én

 

 

 

 

Születés

Nem tudok megszületni,
már látszik a fejem,
ahogy áttört a burkon,
a vastag egeken,
görnyedek és üvöltök,
örökös embrió,
szívemben félelem van,
húsomban semmi jó,
a fölrepedt tojásban
héjasan és vadul,
szilánk közt megszorulva,
ahogy az ék szorul,
tagjaim összegyűrve,
a szülőutakon
hasít a húsban élő
és közös fájdalom,
a véres alabástrom
edényen át, örök
csúszásban, tapadásban
kiáltok és nyögök,
térdem mellemre zárom,
magamra guggolok,
hurok vagyok magamnak
s fájok, ahogy tudok,
recsegek, török, élek,
pereg a vér, a víz,
úgy fájok önmagamnak
és az anyámnak is.

 

 

 

Óra

Nincs egy nagyóra, amely ütne
és mutatná az én időm,
mely mutatná, hogy szemlesütve
felém egy drága néni jön
s hogy édes-e, hogy keserű-e
a perc és bongna békitőn
s jelezné fényes, sárga tűje,
mi változik lenn és mi fönn.
Az egész házban nincs egy óra,
mely mutatná, hogy mit tegyek,
mikor menjek találkozóra
avagy velem mit tegyenek,
hogy perceim megsokasodva
hova, hova is legyenek
s jelezné fényes, sárga tolla
a halált, vagy az ünnepet.

 

 

 

Kenyér

Kidudorodik arcom, mint a sár,
ha mezítelen lábbal rátaposnak,
pépjébe durván rengeteg sivár
vonást dagasztanak bele az ujjak,
hogy keljek meg az iszonyú kelésre,
amit erjeszt a fekete kovász,
vigasztalan elváltozásban és e
földön legyek sebek közt duzzadás,
nőjek, bezárva keserű kenyérbe,
amely belülről habzik, forrva-forr
s kívülről alig láthatóan, élve
szűkül a szemrés, ferdül el az orr,
arcomon áll az esztendők sora,
tapos, tapos, amig csak nem nyű el,
engem is Isten alkotott, csak a
kezét feledve, lábbal és dühvel.

 

 

 

Nap-hit

Ha semmi más – csak hinni tudtam
egy-egy nőt a végletekig
egy síkságot az egekig
nyúló hegyekig eljuttattam
egy hajfürtöt aranynak láttam
pedig kócos és szürke haj volt
vizet láttam a pusztaságban
ahol esőnek nyoma sem volt
beleképzeltem beleláttam
gerjedelmekbe a szerelmet
egy országba a gerjedelmet
hogy hinni tudjunk a hazában:
magamban vagyok mint a mennybolt
nyomorék nőkből lett az isten
s egy országot hazává hittem
– balul üthet ki – érdemes volt.

 

 

 

Raszkolnyikov

Raszkolnyikov szól: Hol van a szekercém,
amellyel széjjelvertem csöndesen
az öregasszony reszkető fejét én,
ki nézte mind a két szemem,
hol egyikbe, hol a másikba szállt át,
mint rebbenő madár, tekintete,
míg megtalálta végleges homályát
s mint nagy függöny, hullott a földre le.
Ó, meddig üssem, hol van a szerencsém,
ezt a repedhetetlen koponyát,
ó, meddig üssem? Ameddig szeretném,
vagy még tovább?
Segíts, Napoleon s te gyáva cikk,
hogy megtaláljam homlokán a ráncot,
ó, milyet üssek, nagyot vagy kicsit,
és úgy csináljam, ahogy fába vágok?
Avdotya szól: Bátyám, töménytelen nagy
a szenvedés az emberek fején,
hogy lecsaphasd, elégtelen vagy,
szekercéd hozzá nem elég kemény.
Senki se szól. A gyilkosok fehérek,
mint teknő mélyén áztatott ruhák,
a madarak az égig felrepülnek,
vagy még tovább.

 

 

 

A gyilkosok balladája

Amikor este fekszem
hullára hűlt szobámban
hol mindent megszereztem
mire valaha vágytam
a hószerű hengerben
mi valójában az ágyam
végül kilőnek engem
ahogy egy rakétában.
És szállok fönn az égen
madár se száll különbül
keringek észrevétlen
különválva a ködből
és lekattan az égő
madártestkabinomban
nem sírok mert nem illő
sírni az én koromban.
Csak nézem lenn a földet
hol vér vércseppre gördül
hol annyi embert ölnek
s percenként puska dördül
én is ölök egy asszonyt
vérengzek nagytitokban
röpülve dans le garçon
és távirányítottan.
Herceg kit sosem ért vád
mert megölted anyádat
csak odaraktad a létrát
neki az ég falának
hogy menjen föl a mennybe
ha annyit szenved érted
áldozatomat mentsd meg
ma már csak arra kérlek!

 

 

 

Az idegen

Nem írok neked. Nem beszélek.
Nincs semmi mondanivalóm.
Szeretlek, eszlek és föléllek
háromszázhatvanöt napon.
Megosztani még egy sziporkát,
fikarcnyi álmot sem tudok,
ezért, mint oduba a néger,
saját bajommal elbújok,
el saját feketeségemmel,
bőrömmel és szagommal el,
itt fal, itt szög, itt félelem van,
és nincsen senkinek se hely.

 

 

 

30 év

A Népligetben üldögéltem
mint mór puskások a tevéken
és reméltem mit nem reméltem
hogy harc nélkül lehet majd élnem
azt reméltem egyszer régen
egyszer régen azt reméltem
Hogy békességben lehet élnem
a Népligetben azt reméltem
mint mór puskások a tevéken
a száguldások szünetében
nem kell háborúban élnem
azt reméltem egyszer régen
Ezerkilencszáznegyvenhétben
a Népligetben egyszer régen
mint mór puskások azt reméltem
szahara-nyár szédületében
szeretetben lehet élnem
homok a homokszemcsékben
Az Úr Szahara-idejében
ezerkilencszázhetvenhétben
a Népliget rémületében
vad tevéken kell üldögélnem
vágtatok könyökig vérben
s nem remélem mit reméltem
*
Nem hiszek az LSD-ben
a gyerekem szép szemében
se a népek ligetében
szeretőm szeretetében
száguldásban békességben
se az anyám keservében.
– Uram bocsásd meg egyszer nékem.

 

 

 

Férfi

A tárgyak messzi fényei,
az volna jó, esetleg.
Egy idegen nő és neki
azt mondani: szeretlek.
Egy lehetetlen falevél,
mely hullva-hull az útra,
emlékek távol tűje, mély
piros sebembe szúrva.
A kerítések rácsai,
egy domb, egy csók talán csak!
Vagy fiatalnak látszani
egy délelőtt, vasárnap.
Önkéntelen kimozdulás
a testem négyszögéből,
amely kinyúlik a rács
mögül és az ég felé tör.
A részek gyáva gömbjei,
amik nem állnak össze,
csak forognak gyönyörteli
kajánsággal örökre,
vagy szétszaladó mozaik
talán pompeji padlón,
a véletlenek őzeit
mindegyre futni hallom!
Valaki, nő. Valami, ház.
Akár egy téves eszme,
vagy véletlen kirándulás
világtalan hegyekbe,
a napsugár aranyosan
fúródik két szemembe,
nem az a fontos, ami van,
hanem ami lehetne.

 

 

 

Unom

Unom a hazugságokat,
unom a végigjárt utat,
a hómezőt, az elveszőt,
a távozót, az érkezőt,
unom a mélybe vájt lyukat,
az ösvényt, az alagutat,
a buktatót, a hegytetőt,
a sugarat, a levegőt,
unom a modern képeket,
a következő gyereket,
a szülőket, a sasokat,
a fagyot, ahogy hasogat,
unom a lények arcait,
a szemet, ami kancsalít,
a répát, a természetet,
vonatot, dumát, lényeget.
Unom a betegségeket,
a katonán az érmeket,
a rokkanót, a rekkenőt,
a gyöngeséget, az erőt,
unom az estebédeket,
a söröket, a nézetet,
s az istent, aki maga van
egy oduban, egy oduban.

 

 

 

A pohár balladája

Megtölt az ősz mint poharat a bor
a vörös nedű lassan átdereng
üvegtestemen lassan áthatol
és fényesen ül öblében a csend
A folyadék ideges felszínén
bár bókoló napsugarak cicáznak
egy hatalmas kéz kínál feketén
poharat hiszen vége van a nyárnak
Valaki fogdos Csupa ujj vagyok
csupa ujjlenyomat és csupa ránc
belémköltözhetnek az angyalok
elkobozhatja vérem a finánc
meg vagyok töltve: vörös ereimben
az őszi bor az őrület ragyog
nyomozhatják – a tettes ismeretlen
és belémköltöztek az angyalok
Kirajzolódtam Át a kéz fogásán
belül látszik a pohárban az ősz
a folyadékban mindaz ami vár rám
mit az orvostudomány megelőz
a trombusok eldurranó dugói
keringenek a pöffedt folyadékban
a szemcsék elkezdenek kóborolni
s az ablakban hirtelen látni: tél van
Herceg segíts ki élő véredet
csurgattad élő poharadba mondván
hogy minden este cselekedjetek
hasonlóképpen és gondoljatok rám
– téged is elfogott a rettenet –
pohártestemet saját vérem tölti!
fogd vissza még a hatalmas kezet
ki összetörne s nem tud összetörni.

 

 

 

Pék

Mint péklegény a pékkötényben
a sorsomat magam sem értem
csak állok a lapáttal a
kezemben egész éjszaka
sütök dagasztok s nem remélek
nagyobb bért mint a péklegények
A nagy kenyér Azt sütöm egyre
lisztet szitálok a kezemre
hogy az is szép legyen fehér
mielőtt véget ér az éj
Sütök dagasztok s nem remélek
nagyobb bért mint a péklegények.

 

 

 

Agyag

Agyagból gyúrtam embereket
és aztán beléjük leheltem
köhögve, sípolva a lelkem,
hogy legyen elég szeretet
bennük, a napon szárítottam
őket, arany lett a fejük,
s az istenük, az istenük
lettem a fényben és a porban.
És ma már senki sincs velem,
nem lehet bírni közelségem,
se meghajolva, se merészen
nem lehet bírni már velem,
mert igaz, elébük térdelek,
oly nagy bennem az áhítat,
de kiszúrom a szemüket
és letöröm a karjukat.

 

 

 

Fecske

El kéne szállni fecskemód
csak nincsen hozzá fecskekód
nem ismerem a jeleket
villanydrótkottafejeket
nem ismerem a csapatot
amelyik eliramodott
talán a csapat jelleme
és kitartása kellene
verdesni még a levegőt
a tükörtengerek fölött
és visszajönni ha a nyár
megint fecskékért kiabál
Jövök jövök! – azt mondani
ahogy a fecskék hangjai
Megyek megyek! – így fecsekül
minden emberben fecske ül
a fecskejaj a fecskekód
el kéne szállni fecskemód.

 

 

 

Az oroszlán

Amikor rájöttem, hogy az emberek nem szeretnek, elkezdtem magamat szeretni. Óriásira fújtam föl magamat, mint egy oroszlán és fújtam magam előtt a levegőt, hogy tisztuljon a tér. Haragos lettem, haragosa fűnek-fának, és dédelgetve tettem mancsomat a vállamra. Fájdalmas, fekete éjszakák voltak azok, nyűgös, végeérhetetlen éjszakák, magam sebeit nyalogatva. Tölcsér. Egy mélységes tölcsér kellett volna, hogy abba feküdjem és halkan kiáltsam keserveimet. Mi fájt? Magam se tudnám megmondani. Téptem, szaggattam a bokrokat, ütöttem körmeimmel a sziklákat, hogy szikra pattogott belőlük. A felhőkre néztem, és rémes alakokat láttam bennük. A tér olyan tisztán állt előttem, mint egy tankönyvben, a kanti filozófiában. Doboznak láttam, melynek nincs oldala, a szél bejöhet, a szél kimehet, a madarak kiszállhatnak az oldalán. Sík tükörnek éreztem a pusztát, nem láttam rajta semmit. Harmadévre vergődött mellém egy nőstény, tagjait hozzámszorította és együtt feküdtünk az éjszakában. Rézsút néztünk föl, vastag fejünkből a csillagokra, melyek sárgák voltak és tompák, mint az eldobott kő. Késő volt, végtelenül késő. Akkor éreztük meg az időt, tisztán, mint egy pohár vizet, mely ihatatlan az én számnak, mert összetörik állkapcsaim között. A világot föl kéne fogni, mint kézbe a fadarabot, de nem lehet. A világ kiesik kezünkből, a csillag kiesik szemünkből, a homok kipereg mancsaink rácsai közül. Párommal éreztük, hogy lehetetlen megérteni a világot, csak érezni lehet. Magányunk akkorára növekedett, mint egy hordó, melynek abroncsai közül nem tudjuk kiemelni fejünket. Mogorvaságom és értetlenségem megakadályozott abban, hogy el tudjam fogadni azt a tenyérnyi örömet akár, amit párom simogatása nyújtott. Elvadultam, izgatott lettem, barátságtalan, jártam le-föl a pusztán. Dühített, hogy a világba nem tudok behatolni, mert széttolódik előttem és nincs többé, csak az én mancsomat látom magam előtt, nem a világot. Dühített, hogy a párom szeretete hasztalan, bennem van a hiba, gondoltam, mert nem tudom elfogadni a felém nyújtott mancsokat. Hogy is lehetne élni? Talán úgy, hogy szeretni kell az embereket, ha azok nem is szeretnek, s akkor minden egyszerűbb.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]