»Visszanéztem félutambul…«

Én

Születés

Nem tudok megszületni,

már látszik a fejem,

ahogy áttört a burkon,

a vastag egeken,

görnyedek és üvöltök,

örökös embrió,

szívemben félelem van,

húsomban semmi jó,

a fölrepedt tojásban

héjasan és vadul,

szilánk közt megszorulva,

ahogy az ék szorul,

tagjaim összegyűrve,

a szülőutakon

hasít a húsban élő

és közös fájdalom,

a véres alabástrom

edényen át, örök

csúszásban, tapadásban

kiáltok és nyögök,

térdem mellemre zárom,

magamra guggolok,

hurok vagyok magamnak

s fájok, ahogy tudok,

recsegek, török, élek,

pereg a vér, a víz,

úgy fájok önmagamnak

és az anyámnak is.

Óra

Nincs egy nagyóra, amely ütne

és mutatná az én időm,

mely mutatná, hogy szemlesütve

felém egy drága néni jön

s hogy édes-e, hogy keserű-e

a perc és bongna békitőn

s jelezné fényes, sárga tűje,

mi változik lenn és mi fönn.

Az egész házban nincs egy óra,

mely mutatná, hogy mit tegyek,

mikor menjek találkozóra

avagy velem mit tegyenek,

hogy perceim megsokasodva

hova, hova is legyenek

s jelezné fényes, sárga tolla

a halált, vagy az ünnepet.

Kenyér

Kidudorodik arcom, mint a sár,

ha mezítelen lábbal rátaposnak,

pépjébe durván rengeteg sivár

vonást dagasztanak bele az ujjak,

hogy keljek meg az iszonyú kelésre,

amit erjeszt a fekete kovász,

vigasztalan elváltozásban és e

földön legyek sebek közt duzzadás,

nőjek, bezárva keserű kenyérbe,

amely belülről habzik, forrva-forr

s kívülről alig láthatóan, élve

szűkül a szemrés, ferdül el az orr,

arcomon áll az esztendők sora,

tapos, tapos, amig csak nem nyű el,

engem is Isten alkotott, csak a

kezét feledve, lábbal és dühvel.

Nap-hit

Ha semmi más – csak hinni tudtam

egy-egy nőt a végletekig

egy síkságot az egekig

nyúló hegyekig eljuttattam

egy hajfürtöt aranynak láttam

pedig kócos és szürke haj volt

vizet láttam a pusztaságban

ahol esőnek nyoma sem volt

beleképzeltem beleláttam

gerjedelmekbe a szerelmet

egy országba a gerjedelmet

hogy hinni tudjunk a hazában:

magamban vagyok mint a mennybolt

nyomorék nőkből lett az isten

s egy országot hazává hittem

– balul üthet ki – érdemes volt.

Raszkolnyikov

Raszkolnyikov szól: Hol van a szekercém,

amellyel széjjelvertem csöndesen

az öregasszony reszkető fejét én,

ki nézte mind a két szemem,

hol egyikbe, hol a másikba szállt át,

mint rebbenő madár, tekintete,

míg megtalálta végleges homályát

s mint nagy függöny, hullott a földre le.

Ó, meddig üssem, hol van a szerencsém,

ezt a repedhetetlen koponyát,

ó, meddig üssem? Ameddig szeretném,

vagy még tovább?

Segíts, Napoleon s te gyáva cikk,

hogy megtaláljam homlokán a ráncot,

ó, milyet üssek, nagyot vagy kicsit,

és úgy csináljam, ahogy fába vágok?

Avdotya szól: Bátyám, töménytelen nagy

a szenvedés az emberek fején,

hogy lecsaphasd, elégtelen vagy,

szekercéd hozzá nem elég kemény.

Senki se szól. A gyilkosok fehérek,

mint teknő mélyén áztatott ruhák,

a madarak az égig felrepülnek,

vagy még tovább.

A gyilkosok balladája

Amikor este fekszem

hullára hűlt szobámban

hol mindent megszereztem

mire valaha vágytam

a hószerű hengerben

mi valójában az ágyam

végül kilőnek engem

ahogy egy rakétában.

És szállok fönn az égen

madár se száll különbül

keringek észrevétlen

különválva a ködből

és lekattan az égő

madártestkabinomban

nem sírok mert nem illő

sírni az én koromban.

Csak nézem lenn a földet

hol vér vércseppre gördül

hol annyi embert ölnek

s percenként puska dördül

én is ölök egy asszonyt

vérengzek nagytitokban

röpülve dans le garçon

és távirányítottan.

Herceg kit sosem ért vád

mert megölted anyádat

csak odaraktad a létrát

neki az ég falának

hogy menjen föl a mennybe

ha annyit szenved érted

áldozatomat mentsd meg

ma már csak arra kérlek!

Az idegen

Nem írok neked. Nem beszélek.

Nincs semmi mondanivalóm.

Szeretlek, eszlek és föléllek

háromszázhatvanöt napon.

Megosztani még egy sziporkát,

fikarcnyi álmot sem tudok,

ezért, mint oduba a néger,

saját bajommal elbújok,

el saját feketeségemmel,

bőrömmel és szagommal el,

itt fal, itt szög, itt félelem van,

és nincsen senkinek se hely.

30 év

A Népligetben üldögéltem

mint mór puskások a tevéken

és reméltem mit nem reméltem

hogy harc nélkül lehet majd élnem

azt reméltem egyszer régen

egyszer régen azt reméltem

Hogy békességben lehet élnem

a Népligetben azt reméltem

mint mór puskások a tevéken

a száguldások szünetében

nem kell háborúban élnem

azt reméltem egyszer régen

Ezerkilencszáznegyvenhétben

a Népligetben egyszer régen

mint mór puskások azt reméltem

szahara-nyár szédületében

szeretetben lehet élnem

homok a homokszemcsékben

Az Úr Szahara-idejében

ezerkilencszázhetvenhétben

a Népliget rémületében

vad tevéken kell üldögélnem

vágtatok könyökig vérben

s nem remélem mit reméltem

Nem hiszek az LSD-ben

a gyerekem szép szemében

se a népek ligetében

szeretőm szeretetében

száguldásban békességben

se az anyám keservében.

– Uram bocsásd meg egyszer nékem.

Férfi

A tárgyak messzi fényei,

az volna jó, esetleg.

Egy idegen nő és neki

azt mondani: szeretlek.

Egy lehetetlen falevél,

mely hullva-hull az útra,

emlékek távol tűje, mély

piros sebembe szúrva.

A kerítések rácsai,

egy domb, egy csók talán csak!

Vagy fiatalnak látszani

egy délelőtt, vasárnap.

Önkéntelen kimozdulás

a testem négyszögéből,

amely kinyúlik a rács

mögül és az ég felé tör.

A részek gyáva gömbjei,

amik nem állnak össze,

csak forognak gyönyörteli

kajánsággal örökre,

vagy szétszaladó mozaik

talán pompeji padlón,

a véletlenek őzeit

mindegyre futni hallom!

Valaki, nő. Valami, ház.

Akár egy téves eszme,

vagy véletlen kirándulás

világtalan hegyekbe,

a napsugár aranyosan

fúródik két szemembe,

nem az a fontos, ami van,

hanem ami lehetne.

Unom

Unom a hazugságokat,

unom a végigjárt utat,

a hómezőt, az elveszőt,

a távozót, az érkezőt,

unom a mélybe vájt lyukat,

az ösvényt, az alagutat,

a buktatót, a hegytetőt,

a sugarat, a levegőt,

unom a modern képeket,

a következő gyereket,

a szülőket, a sasokat,

a fagyot, ahogy hasogat,

unom a lények arcait,

a szemet, ami kancsalít,

a répát, a természetet,

vonatot, dumát, lényeget.

Unom a betegségeket,

a katonán az érmeket,

a rokkanót, a rekkenőt,

a gyöngeséget, az erőt,

unom az estebédeket,

a söröket, a nézetet,

s az istent, aki maga van

egy oduban, egy oduban.

A pohár balladája

Megtölt az ősz mint poharat a bor

a vörös nedű lassan átdereng

üvegtestemen lassan áthatol

és fényesen ül öblében a csend

A folyadék ideges felszínén

bár bókoló napsugarak cicáznak

egy hatalmas kéz kínál feketén

poharat hiszen vége van a nyárnak

Valaki fogdos Csupa ujj vagyok

csupa ujjlenyomat és csupa ránc

belémköltözhetnek az angyalok

elkobozhatja vérem a finánc

meg vagyok töltve: vörös ereimben

az őszi bor az őrület ragyog

nyomozhatják – a tettes ismeretlen

és belémköltöztek az angyalok

Kirajzolódtam Át a kéz fogásán

belül látszik a pohárban az ősz

a folyadékban mindaz ami vár rám

mit az orvostudomány megelőz

a trombusok eldurranó dugói

keringenek a pöffedt folyadékban

a szemcsék elkezdenek kóborolni

s az ablakban hirtelen látni: tél van

Herceg segíts ki élő véredet

csurgattad élő poharadba mondván

hogy minden este cselekedjetek

hasonlóképpen és gondoljatok rám

– téged is elfogott a rettenet –

pohártestemet saját vérem tölti!

fogd vissza még a hatalmas kezet

ki összetörne s nem tud összetörni.

Pék

Mint péklegény a pékkötényben

a sorsomat magam sem értem

csak állok a lapáttal a

kezemben egész éjszaka

sütök dagasztok s nem remélek

nagyobb bért mint a péklegények

A nagy kenyér Azt sütöm egyre

lisztet szitálok a kezemre

hogy az is szép legyen fehér

mielőtt véget ér az éj

Sütök dagasztok s nem remélek

nagyobb bért mint a péklegények.

Agyag

Agyagból gyúrtam embereket

és aztán beléjük leheltem

köhögve, sípolva a lelkem,

hogy legyen elég szeretet

bennük, a napon szárítottam

őket, arany lett a fejük,

s az istenük, az istenük

lettem a fényben és a porban.

És ma már senki sincs velem,

nem lehet bírni közelségem,

se meghajolva, se merészen

nem lehet bírni már velem,

mert igaz, elébük térdelek,

oly nagy bennem az áhítat,

de kiszúrom a szemüket

és letöröm a karjukat.

Fecske

El kéne szállni fecskemód

csak nincsen hozzá fecskekód

nem ismerem a jeleket

villanydrótkottafejeket

nem ismerem a csapatot

amelyik eliramodott

talán a csapat jelleme

és kitartása kellene

verdesni még a levegőt

a tükörtengerek fölött

és visszajönni ha a nyár

megint fecskékért kiabál

Jövök jövök! – azt mondani

ahogy a fecskék hangjai

Megyek megyek! – így fecsekül

minden emberben fecske ül

a fecskejaj a fecskekód

el kéne szállni fecskemód.

Az oroszlán

Amikor rájöttem, hogy az emberek nem szeretnek, elkezdtem magamat szeretni. Óriásira fújtam föl magamat, mint egy oroszlán és fújtam magam előtt a levegőt, hogy tisztuljon a tér. Haragos lettem, haragosa fűnek-fának, és dédelgetve tettem mancsomat a vállamra. Fájdalmas, fekete éjszakák voltak azok, nyűgös, végeérhetetlen éjszakák, magam sebeit nyalogatva. Tölcsér. Egy mélységes tölcsér kellett volna, hogy abba feküdjem és halkan kiáltsam keserveimet. Mi fájt? Magam se tudnám megmondani. Téptem, szaggattam a bokrokat, ütöttem körmeimmel a sziklákat, hogy szikra pattogott belőlük. A felhőkre néztem, és rémes alakokat láttam bennük. A tér olyan tisztán állt előttem, mint egy tankönyvben, a kanti filozófiában. Doboznak láttam, melynek nincs oldala, a szél bejöhet, a szél kimehet, a madarak kiszállhatnak az oldalán. Sík tükörnek éreztem a pusztát, nem láttam rajta semmit. Harmadévre vergődött mellém egy nőstény, tagjait hozzámszorította és együtt feküdtünk az éjszakában. Rézsút néztünk föl, vastag fejünkből a csillagokra, melyek sárgák voltak és tompák, mint az eldobott kő. Késő volt, végtelenül késő. Akkor éreztük meg az időt, tisztán, mint egy pohár vizet, mely ihatatlan az én számnak, mert összetörik állkapcsaim között. A világot föl kéne fogni, mint kézbe a fadarabot, de nem lehet. A világ kiesik kezünkből, a csillag kiesik szemünkből, a homok kipereg mancsaink rácsai közül. Párommal éreztük, hogy lehetetlen megérteni a világot, csak érezni lehet. Magányunk akkorára növekedett, mint egy hordó, melynek abroncsai közül nem tudjuk kiemelni fejünket. Mogorvaságom és értetlenségem megakadályozott abban, hogy el tudjam fogadni azt a tenyérnyi örömet akár, amit párom simogatása nyújtott. Elvadultam, izgatott lettem, barátságtalan, jártam le-föl a pusztán. Dühített, hogy a világba nem tudok behatolni, mert széttolódik előttem és nincs többé, csak az én mancsomat látom magam előtt, nem a világot. Dühített, hogy a párom szeretete hasztalan, bennem van a hiba, gondoltam, mert nem tudom elfogadni a felém nyújtott mancsokat. Hogy is lehetne élni? Talán úgy, hogy szeretni kell az embereket, ha azok nem is szeretnek, s akkor minden egyszerűbb.

Te

Halló, Krisztus

Már mindenféle krisztus voltam,

sovány, erőszakos, dagadt,

és úgy tarlottam, ahogy illik,

ütés alá a vállamat.

Hülyéskedő voltam, fölényes,

aztán meghúzódó, sunyi,

hogy el ne szóljam magam arról,

amit ki kéne mondani.

Az összes szerepet kiálltam,

hogy ne tűnjek föl olyan nagynak,

amilyen érdemeim vannak

ebben a világmegváltásban.

Az olajfák közt imádkoztam,

míg elaludtak társaim,

és azt kértem, hogy segíthessek

egy emberen csak, valakin,

de ez sem így megy. Jöttek értem

és felszögeztek háttal az

emberiségnek, hogy megértsem

hiábavalóságomat.

Szentostya

Mindig néztem a papokat,

– pap lettem volna én is egyszer –,

hogy átváltoztatják az ostyát

amit nem vet ki semmi vegyszer,

ráleheltek a matricára,

rádőlve oltárkeszkenőre,

mormolva a dús szavakat –

és Jézus Krisztus lett belőle.

És akkor megképzett az Isten!

Aláhajolva, fölsuhanva,

bizonyos katolikus hitben

magát az Isten fölmutatta…

A hártyavékony ostyahéjon

kirajzolódott az az isten,

akiben, mint az osztalékban

reméltem, de magam se hittem…

Lehelt a pap – „Ez az én testem…”

Boroskehelybe súgta vérem,

de aki egykor pap lehettem

volna, még magam is reméltem:

átmatricázódik az arcmás,

mint Veronika keszkenője,

lehet az ige, ostya, hagymáz,

de Jézus Krisztus lesz belőle!

De elfogott a rémület,

mint kannibálokat vasárnap,

megesszük az istenünket

áldozata áldozatának?

Föláldozzuk a legszebb testet

rámatricálva és előre?

Fölzabáljuk a kenyeret

és Jézus Krisztus lesz belőle?

Mindig néztem a papokat

csak fuldokolva ahogy tömték

magukba a falatokat:

istent esznek – s ez a dicsőség?

Most rossz nápolyit hammolok,

rétegostyát a vörös borhoz,

sütőipari anyagot,

olyat, amilyet ez a kor hoz.

Hogy fuldokoltak a papok!

Szájpadlásukról ujjal tépték

a hártyamaradványokat,

istentől öklendezve végképp…

Még hánytak is! De csak legyűrték

a nápolyi-falatokat…

Lenyelhetetlen csöndben ismét

Isten kaparja torkomat…

Vigília

Csíkos világ, szépség-arány,

zebracsíkok, zebratökéletesség –,

nem szeret az sose igazán,

aki azt akarja, hogy szeressék,

kifogásolja társa csomóit, lelke-világát,

térdekalácsát, szívszaggatását, kialakulatlanságát,

kifogásolja csecsemőfüleit, ijedt arcélét, szeme hidegében

fölbukó kék árnyalatait, olajúszó vakmadarát a semmi tekintetében,

kifogásolja merev lábait, csúcshegyeit az ujjak önmaga-védő kerítésének,

a vörös bőrt, a fehér felszínt, a libabőr-recézésű lányfeneket, az elveszített évet,

a kilyukadt zsákot, amelybe nem gyűjtöttek fűből, aranyból,

kifogásolja, ha alszik, ha mozdul, ha az udvaron tyúk kaparászik, ha harang szól,

egy zárt dobozban élne már, mint konzervben a halak,

ezüstbe-aranyba-olajba-zsírba fagyva, egymásratapadt

testtel, vízszintesen, összenyomva maradék erejével, a préssel,

az évek fölbonthatatlan bádoglemezével,

határolva a határtalan térben, szorítva, elkülönítve, elveszítve,

önmagával puhatestűvé, szerelemmé egyesítve,

így élni, védetten, mesterségesen, kockaalakúvá

nyomorítva és tökéletesítve önmaga mélységeibe bukott baba-búvár,

játék-szerelemre, szó-szerelemre, rejtvényre-szájra föladva

önmaga által, aláírással, külön sírással elfogadtatva,

egy lény, lénnyé nyomorítva, lényeggé finomítva, elárult

csecsemő-mellekkel a testen, ami a földön bezárult,

öntragédiává fokozva a játéktalan űrt, a semmi-mozgást a fák közt, a hangulatoknak

sima lepedőit a szélbe-zsinegre kiterítve nézni, hogyan lobognak,

élet imitációja, töredék-levesek, evőeszközök kopott térkép-felülete, zománca,

falak a falban, önmagunk szerelemmé, ponttá fokozása,

nyögése, gyönyörré vált elárulása, megcsúfoltatása, fölmagasztaltatása, hasfalak kálváriája,

dühök izzadt hajszéle, felületek tükörérzékeny szerelem-ívei –

ház, csók, tűz-terem, tető-kín, jó-jaj, fal-sík,

falak a falban, önmagunk elhatárolása.

Ő azt keresi – a lehetetlen órát,

a túlmutató fekhelyeket,

ahol ember nem fekhetett,

ő azt keresi – a lehetetlen órát.

Micsoda űr! Tapogatni a semmi falában

a lehető sebhelyeket,

miket vörös tűzkarika-dobással

elénk dob a szeretet.

Átugrani, ugrani egyre

a semmit, a tűzkarikát,

a tigrisi űrt, tigrisi szájat,

csak ugrani, ugrani át…

A semmiben élek. A falon

egy óra jár.

Sose mutatja az órát,

csak a tűzkarikát.

A zebravilágban a zebralovaknak

zebracsíkjai

olyan szépek, hogy el se lehet mondani.

Az összes zebrát szeretem, a zebrák szájait,

fogukat, nyihogásukat, húsukból valamit,

a zebrahátat, zebraölet, zebrafutást, ügetést,

a harapást, rúgást, zebraetetést,

állat-virágok ők, fejükben zebragondolat,

a zebra zebra marad.

Megáll, körülnéz, elrohan. Fut, csodálkozik,

a zebracsíkokat szeretem, a zebrák álmait,

a zebrák lábdobogását, lábgondolataikat,

szemük rémületét, s fehér, határtalan játékukat,

az orr-fújást, a lüktetést, zebra-tüdőt, remegést,

lehetetlen pompájukat, a zebraszínezést,

szépségarányukat, feketéjüket és köztük a fehért.

De én csak álmodtam magam –, rossz zebrák, rossz világ,

tele hibával minden állat és mindegyik virág,

szirmuk szirmuknak megfelel, szín színre váltva ég,

de én a Szirmot keresem, a Színtelen színét,

a zebrántúli csíkokat, a nem-volt színezést,

a virágmilliók fölött kinyíló Virágot, a falevelek közötti rést,

hol nincs levél, de kellene, lehetne is levél,

a lehetetlen levelet, fekete és fehér

csíkok olyan arányait, mit zebra nem bír el,

a hibátlanított világ meghal elevenen.

Mert aki csak kap – elbukik,

aki csak vár, befúl

az éjbe, mint a katona,

gyanús-gyanútlanul,

ha várja áldozatait,

s ha látja őket, öl,

ha a világra őrködik,

és nem maga az Őr.

Az édenkerti lények, a zebrák, szép levelek

hitét, jószagát, bűntelenségét keresheted

feltört kobakkal, bevert szemhéjjal, kék vagy vörös

gyökerek közt vagy fönn az arany égen, örökös

szédületben, – nem az éden,

az elveszett teremtésben

találhatod csak meg saját bűnöd eredeti

elfogadhatatlan szerkezetét, ahogy a gyermek megleli

az eldobott óra rozsdás fogaskerekét,

nem tud vele játszani, csak látja, hogy nem ép.

Tökéletlenségünket nem lehet csak kijavítani,

hibáink kövei csillognak az órán valami

időtlen arany-remegésben, az óra már-már attól mozog,

hogy rossz, hogy hibás, hogy beleakadt a rozsda, homok,

a fájdalomban megenyhül a kín, a fogaskerekeknek

csorbája kiköszörüli a percet

finommá, selymessé, halhatatlanná,

végtelenné selyemíti a konkrét bordaközi Évát, az Annát,

lánytalanítja, időtleníti az örök hiba-akadályok

finomságában, rugózökkenéseiben az árok

mélyén elheverő, egymást mutató eleven órát,

a nemeket hibáikkal kapcsolja össze, a férfit a nővel, a jószág

természetességében, elesettségében, bűnburkolatában,

hiba-velejében, s zebracsíkos csodálatosságában –

úgy, ami van, több a nem lehetőnél,

az óra az időnél, a szerelem a nőnél.

Egy kő, egy szív, egy zebraállat, egy tökéletesség,

hibái remekében kell, hogy szeressék,

örökös, gyáva és túlmutató elfogadásban,

csíkjai szabálytalanságában, javíthatatlan lábaiban, csíkjai elragadtatásában,

meglévő, elveszett, kinyúzott, de nagy-kicsi állat

hús-szívének, vad-szelídítésének, önmaga áldozatának,

nem a tiszta Édent, az Elveszett Édent fogadd el,

mell-szakadásoddal, vakégő narancsszemmel, betört fejeddel,

a bűn utánt, a bűnöst, bűntelit, büntetettet,

a kitaláltnál valóságosabbat, lehetetlenebbet,

a levőt, a megtörtet, kézzel, késsel ütött seb

rémületét, az embert, a meg nem menekültet,

aki fut, aki hal, aki van, aki gyáva,

önmaga megaláztatása és versenyfutása,

a halandót, a halhatót, a halót, aki meghalt,

a Jákobot, aki lebírta az angyalt,

vadállatarcú, majomcsontú, Édenből kibukottat,

aki kezével eléri a holdat

s ha összesebzett tenyeréből elejti,

az volt, ami volt, vadállat, mindenség-állat, bőr-király, kékfejedelem, senki.

A vágy, a fokozás, a dal, a tűzcsomó

önégetés, máglyarakás, így hal meg a máglyahaló,

vigyázni kell, hogy Isten-e valóban Istenünk,

vagy csík-vonal, önmária, jegy, amit ismerünk,

csak az a máglya jó, amit az Isten gyújt alánk,

csak akkor emészt, éget el a tűz, ha Ő a láng,

világ – világ, száj – száj, a rend nagy homlokaiba

be van ékelve a világ, mint a geometria,

hibái: hibád, ferdeszöge a ferdeségeid,

csak az a lélek üdvözül, amelyik megtelik

öröm borával, jajszava jóbédességeivel,

a zebrák pontatlanságaival, a csíkok közti semmivel,

csak a befogadó marad kristályvilágosan,

megtöltve bölcsen, konokul, azzal, ami van.

A lehetetlent kereső lehetetlenné válik,

lásd a természet eleven csodáit és hibáit,

az elhullajtott szőröket, a rosszat, vagy a jót,

de véglegesen betelve egy világgal, ahogy

a végtelen eltűrheti a véges csillagok

kín-játékait, a hiábavaló, elfutó fényhabot.

Csak az marad meg, aki ad,

hiába, önfeledt

arcával, ahogy a katona

csak nézi az eget,

nem remél – tudja biztosan,

elveszhet – de aki

ide kiállította, az

meg is mentheti.

Figura

Testem verve vasszögekkel,

csüngök egyre künn a fán,

vékony, lanka pléh vagyok csak,

csavargó sem áll alám.

Szenvedésem, mint a gyémánt,

késő éjjel is ragyog,

én eleget irgalmaztam,

ti is irgalmazzatok.

A csontom megtöretik,

ölnek kicsik és nagyok,

megfeszítettek, pedig

mégcsak Isten sem vagyok.

Kolostorban

Berzenkedik még a hátam,

nem szokott ilyen korbácshoz,

sem ekkora imához

ilyen késő órában.

Még nem értem a törést,

csigolya reccsenését,

a gerinc görbe élét,

nézek föl és

nem látok annyi Istent,

amennyit kellene,

a Margit kelleme

se volna jó, hevítsen

bár a hajam tövéig.

Apátúr jár, a künti

cellákból gyűjti

az övéit.

Reccsen alattam a deszka,

ha térdepelek,

mikor kelek,

alig ereszt a

kín. Gyertya fénye lobban,

egy-egy elszánt kopasz fej,

mint nagy golyó, bukkan fel

a folyosó-kanyarokban.

Profán Betlehem

Elege van és elege lehet

a sumákolásból a hangszálból

elege van a népség igazából

melynek bőrére ügyetlen kezek

ásítva vernek marhabélyeget

hisz a marha ki nem tör a karámból

hisz óvja őt a jászolatlan jászol

azt hiszem ebből elege lehet

Elege van a pásztorok sötét

tekintetéből ostorok rekedt

csattogásából sunyi részegek

taktikájából mikor az övét

árulja mind a bőrét ösztönét

szabad futását orra lüktetését

a kemény szél otromba öklelését

árulja el a sprészagu cseléd

Elege van a Gáspár Boldizsár

büdös tömjénéből matt aranyából

faggyúvá töpörödött mirrhájából

– benőtt homlok megroggyant csizmaszár

bólogat három ütődött király

s úgy néz a rózsaszínű csecsemőre

hogy annak is elege van előre

az egész hercehurcából mi rája vár:

ordít, nyivákol vak csillagai

bélcsikarásos barmai csökött

és kisstílű júdásai között

hogy látja – nincs is kit megváltani.

Próba

Jézus próbakő.

Jézusra mindenkinek választ kell adnia.

Az üveges váróteremben állva

erre felel az utazó, a pap, a bandita.

Jézus próbakő.

Nagy, csillogó teher,

amit elvisz az ember,

vagy nem visz el.

Megkettőzött bizonytalanság,

emberszabású ábra,

felirat a szeretetről

s a zsidók királya.

Jézus olyan, amilyen.

Nincs vele senki,

de a randevún el kell hallgatni őt,

vagy az arcát meg kell figyelni.

Jézus olyan,

mint egy kereszt.

Két karja ki van tárva

s átmetszi egy függőleges.

Karácsony

Egy bizonyos idő után

akárhány karácsonyfát láthatsz,

mindig csak egyet látsz

s a többi látszat.

A többi öröm másé, idegen,

vagy elrabolt öröm,

Jézus Krisztus hozzánk

csak egyszer jön.

Csak egyszer száll le az angyal

kitárt fehér szárnnyal

és hozza el a békességet,

egyszer jön Boldizsár a mirrhával.

És többé nincs békességünk,

nincs Máriánk, se szalmánk,

de erre az egy éjre

mindíg emlékezünk.

És ott is gondolnak ránk.

Roráte

Nekem adta az Úr

minden időkön túl

az esős betonutakat,

fölkelhetetlen reggeleken

segítsenek nekem,

hogy elinduljak, mint a rab.

Nekem adták nők arcéleit,

nézhettem évekig,

mint a matricát,

mindig ugyanolyanokat,

mogyoróalakúakat

s néhány hibát.

Nekem adatott őrjöngeni

szabályosan, emberekkel teli

teremben, mint egy királynak,

formaruhában, nagy hajjal,

mielőtt jön a hajnal

s gyermekeim megkoronáznak.

Káin

Akkor él szabadon az ember

ha leng nyomába női átok

ha rumot kever el a tejben

s nem kedvelik a hatóságok

Ha feledi a többi embert

arcuk neki csak egynehány-lyuk

olyat tesz amit eddig nem mert

és leköpi a kultúrájuk

Aztán kiáll nagy mezőre

s az égbe fújja föl a füstjét

s reá akár Isten ha törne

nem engedi hogy többet üssék

Lehet hogy mégis megjuhászna

beletörődve benti bűnbe?

Vagy a világot is lerázva

lehet hogy mégis visszaütne?

Mezítelenül

Istent szerettem volna látni –

csak egyszer! Mezítelenül.

Nem a dicső, a glóriányi

özönben, hanem egyedül,

elhagyatva, egy zugba lökve,

mint egy pondrót, egy bogarat,

hatalmasságából örökre

mikor csipetnyi sem maradt,

ahogyan fekszik összegyűrve,

szemét-száját meresztve némán,

simogatásom sírva tűrje

és ő is rászoruljon énrám.

Por-vers

Kicsiny vagyok – megsemmisíthetsz.

Úgyis tudom – megsemmisítesz.

Akkora vagyok, mint a por,

amit a lovas letipor.

Állok, örökké veled szemben,

kit magamnál jobban szerettem,

csak porszem vagyok hozzád képest,

por beszél a por istenéhez.

Ahogy a nyom beszél a lóhoz:

lépj rám, tiporj el, ne gondolkozz,

azt akarom, mikor e tájon

elpusztítasz – neked is fájjon.

Istenem

Ölelj meg engem, Isten,

már föl akarom adni

az örök ellenállást,

már meg akarok halni.

Köszvényben és közönyben

nagyon sokáig éltem

bódító tisztességben

és tarkószenvedésben.

Vadász vadásznak vadra

figyelő úr-cselédje

voltam, miközben kaptak

engem is puskavégre.

A füvön így rohantam,

az erdőn így szaladtam,

kapkodtam lábam, ám de

a hitet megtartottam.

Valahol meg kell állni,

valahol meg kell halni,

valami könnyű réten

akarok elfakadni.

Az izmaim a télben

mint jéghúrok feszülnek,

úgy néznek a szemembe,

ahogy a menekültnek.

Nem félek a haláltól.

Megállok vele szemben.

De amikor lesújt rám,

Isten, ölelj meg engem.

Aki megérkezett

Nincs módom megérkezni,

nincs már meg az az út,

amin az ember ennyi

baj után hazajut.

Nincs meg a hó, a fákból

kivonták a telet,

amin keresztül lábol,

aki megérkezett.

És elsötétítették

a hosszú ablakot

a függönyök, a lepkék

vagy épp a benn lakók.

Pár száz lépés a sorban

hiányzik, az a táv,

amíg az ember jobban

megérti önmagát.

– Haza akarok menni –

ezt mondja a beteg,

az utas és mindenki,

aki megszületett.

Állomás

Lekapcsolódsz, mint egy vagon

a tehetetlen kocsisorból,

továbbütődsz a vasakon,

a vasutas már rád se gondol,

pedig tele vagy még teherrel,

melletted jár a gyorsvonat.

Ki se raknak. Aztán egy reggel

megmérik tiszta súlyodat.

Ő

Szerzetes

Én a nők miatt nem jutottam el Istenhez.

Mindíg nőket láttam magam előtt, tökéleteseket, kétségbeejtőket,

nagyhajúakat, kerítés mellett mentek, irodában ültek, térdükön harisnya látszott,

kolostorban nőket láttam a keresztre fölfeszítve,

iszonyú szép madonnákat a folyosókon,

nem bírtam elfelejteni őket, a forró leves tükrében arcukat láttam,

rózsaszag orromba lökte növényi vajas illatukat,

vonaton nem tudtam figyelni az elhaladó tüzeket, a tájat,

mert nők ültek velem szemben álmatagon,

betegek fölé hajoltam arcuk ijesztő tragédiáját kisimítani összerándult vonásaikból

s nők rúzs-szaga ütött orromba, kiszolgálólányoké, akik egy nyakkendőt magyaráznak,

nem öleltem én már magamhoz senkit, mert hozzámnyomódtak idegen, puha negatívok,

mint tánc közben a test émelyítő körvonalai,

elfelejtettem az asztali imát, mert konyhalányok kilúgozott kezére néztem, repedezett körmükre,

senkit se szerettem, csak őket.

Várt rám az Isten, önmagam tökéletessége, absztrakciója minden szeretetnek,

kocsmában, dughelyen, vadszagú erdőkben, kisvárosok harangtornyában,

és én csak mentem valaki után, a kapuban álltam reggelig, hogy élete

fölismerhetetlen titkában arcrabukjam a kövezeten.

Kettős zsoltár

Hé, szeretsz? kiáltottam a gépkocsi után a fasorban

és kiszállt a vékonyhajú nő,

lesimítva kezét ágyékán, amit fakó ballonruha takart.

Ugyan. Sohase láttalak.

De ismersz? – Nem mondhatnám. Mégis,

tudod, hogy a rövid fákkal ékes ligetben régen találkoztunk,

kívánatos vagy, szeretném látni meztelen combjaidat,

melled vadmálnáját, lábujjaid parazsát.

Ne beszélj. Úgyis elfeledjük egymást a kéj szédületében

és holnap arcvonásaink is semmivé foszlanak.

És megoldotta derekán az övet és ötezeréves mozdulattal

lépett ki csípőjéből, gyűrűs szoknyája ráncaiból.

Én mondtam a szavaimat. Árnyékos szemed fekete ital,

ujjaid pergése őszi lomb, bordaíved eleven

kagyló, de szeretsz-e?

Ugyan. Sohase láttalak.

Felelte és eloldotta a füvek között a mezítelenség papucsát.

Liliomos térded úgy nyílik elém, mint régi címerek pajzsa, csak szeress,

szép szavad van, de hogy szerethetnélek, hiszen

idegen vagy és százszor ismeretlen?

A kéj órája örök és a szeretés harántcsíkja rózsás

köldököd alatt az idők elejéről való, mért ne

szeretnél hát? Ismerlek szemeim óta,

nyelvem íze, fogaim fehérsége óta.

Idegen, a lomb beárnyal, – mondta és előttem állt tökéletes

mezítelenségében, ahogy egy anya szülte őt a piros napon.

Ne kérdezz, mert a szó fonala emlékekhez gombolyodik,

melyek gúzsba kötik lábaim tárulkozását és leejtik

karjaim ölelését, gyönyöröm szárnyait.

Holnapra úgyis elfeledjük testünk síkosságát, arcunk

hevét. Sohase voltál és sohase leszel.

De itt az óra. Bőröm ruháját is leoldom,

hogy lelkemig érj.

Ma is futok, de nincs hová.

Menekülök, nincs is ki elől,

tűzvörös erdőn át szaladok

s nincsenek éjszakáim

Isten választottja

Akit az Isten rendel

azt soha ne engedd el

fogd a kezét a lábát

a fenekét a bokáját –

abba mindig kapaszkodj

ha lerúg is ragaszkodj

nézd a fogán a fények

futását szemöldökének

varázsát este hatkor

hogy milyen nagy ilyenkor

lesd a körmei ívét

hogy kikaparják ismét

a szemed hogy ne lássad

az elárultatásod

Föltündöklő nyakát nézd

ahogy sohase másét

becsapva és szelíden

ahogy rendeli Isten

Mindent megér a szobája

a melege a mohája

a dunyhája az ágya

az összerándulása

a bőre reszketése

a beleegyezése

a bögye a bibéje

a pihéje becézve

mindent megér ha Isten

elrendeli egyetlen

és szűzi szerelemnek

akit csak neked enged…

Azt soha el ne engedd

legyen kicsike kurva

vagy leány elárulva

akit az Isten enged

az legyen a szerelmed…

Holdkaréj

1997. január 13. éjjel 2 órakor

Nézem az ablakon kirajzolódó

orrvonaladat éjjelente,

mit megszabdal a régi roló

és jelzi, hogy a hold lement-e

az ég fényittas peremén,

figyelmezek a holdkaréjban,

hiszen kívülről jő a fény,

itt benn pedig nagyon sötét van.

Az arcod íve fölszalad már

tornyos, úszkáló fellegekbe,

melyeken magad is elúsznál

előlem, hogyha el lehetne,

hiszen teher vagyok csupán

ledobva itt a puszta ágyon,

ahol a vének vánkosán

már önmagamat sem találom,

annyian voltunk gyurkovicsból,

hogy alig maradt egy belőlem,

őrizgetve egyetlen titkom

nincsen erőm, hogy azt lelőjem.

Szakad már belőlem a fény, a

feketeség, az ég, a hold,

hogy már arra gondolok néha,

meg sem történt az ami volt,

nem voltak szüleim, se lányok

nem születtek tőlem, a nagy hal

úgy úszik el a roló-rácsok

között a szigony-éles karddal

a holdsütötte égen által,

hogy agyoncsap az uszonyával.

Tisztán, feketén, látva látom,

hogy nem is voltam, csak a mások

szemében föltorlódott álom:

kinek örömfény, kinek átok,

de magam nem voltam magam,

nem volt talán szülőhazám se,

nem érzékeltem pontosan,

vajon magyarnak szült anyám-e,

kallódtam csak az éjidőn,

mint most is kallódik a felleg,

csak fekszem itt a lepedőn,

s csak annyit tudhatok: szeretlek.

Ez az egyetlen bizonyosság,

az üvegen kirajzolódó

orrvonaladat, mit a ritka roló

föltüntet, hogy ez a mennyország,

ez a vonal az égig ér,

lehet egész isten kezéig,

ahol az örökös fehér

holdban az Isten arca fénylik.

Vagy a te arcod? Orrvonal

a fölragyogó holdkaréjban

hiszen kívülről jő a dal,

itt benn pedig nagyon sötét van.

Ellen

Ha senkim se lesz s ki leszek fosztva

anyátlanul s földarabolva

s egy targoncáról lefele

lóg a fejem a semmibe

Akkor se te

Ha minden ágyam elveszett és

megbomlik bennem a teremtés

s kiáradnak csúfosan e

test tagjai a semmibe

Akkor se te

Ha megrogyok mint sárga gyertya

saját árnyékom eltakarva

magam égve befele

a legutolsó semmibe

Akkor se te

Kivégzés

Agyonlövetném mind a nőket

akik a szám előtt kinőnek

fehér bundában fekete gyapjjal

csizmaszárba dugott lábakkal

az égőköldökűeket meg

akik igazából szeretnek

az elhagyottakat a dögnek

vetetteket akik köhögnek

a gyönyörükben mint a srácok

nem mondanak csak egynehány szót

azt is félig azt is alig hogy

csak mint az állat épphogy gyanítod

kaszaboltatnám lelövetném

a hegyekben saját menyecském

a völgyekben a Szőkerózsát

odahaza a Jézusország

okos képét az összes asszonyt

aki hazudik igazat mond

a világtalan kerületben

mindenkit aki szeret engem

Fényből-árnyékból

Fényből árnyékból álló test vagy

halálos repülő

indokolatlan benned ami ember

indokolatlan ami nő

örökös tűzkarokba fognak

az égig érő kínjaid

de a földön az agyonégett földön

örökké emel valakid

röpülj vagy sírj a könnyeidnek

arcomra hullik harmata

röpülj röpülj én tartalak

mint ha az isten tartana.

Lány-szerelem

Nagyon meggondolandó

kivel fekszel egy ágyba

milyen az ottelója

milyen a muskotálya

milyen legyen a padló

milyen legyen a szék

mire az ember lánya

leteszi mindenét

a jersey blúzt a szoknyát

a bugyit kombinét

nagyon meggondolandó

milyen legyen a szája

a mosolya a bokája

a pihéje a bája

milyen legyen az utca

ami hozzá vezet

milyen legyen a város

a kert a kerület

lesz-e szemében őrült

lángolás amitől

fölgyullad a világ is

ha a lány nekidől

Nagyon meggondolandó

mert aztán ott a lány

magában a szobában

meztelenül csak áll

szedegeti a cuccát

gyönyörű rongyait

meztelen köldökével

világokat vakít

kapkodja visszavenni

a szoknyát a tüdőt

szapora lélegzését

milyen volt azelőtt

nagyon meggondolandó

kit hogy lehet szeretni

milyen legyen az arca

milyen legyen a szék

mire az ember lánya

leteszi mindenét

milyen az íze szája

emléke muskotálya

a poharában a bólé

az üvegében a sörlé

az asztalán a sercli

mert van ahonnan többé

már nem lehet magunkat

sohasem visszavenni.

Szállás

Felépítettek, szörnyű, kicsi ház,

tizenkét tégla tartja össze vázad.

A mész fehér, a tervrajz nem hibás,

boltíveid hajolnak, mint a hátak.

Nagy üvegek vannak az ablakokban

és az ajtókon még nagyobb kilincsek,

a folyosón lépések zaja koppan,

de a vendég sohasem érkezik meg.

Most lakható a tér, körülhatárolt

és zárt, feszes. A lépcsők is kemények,

föl lehet rajtuk jönni. Az a pár folt

csak csirkevér. De úgysem értenéd meg.

Hiába magyarázom. Ez az asztal,

ezt rézsútosan a sarokba tesszük,

rámnézel váltig hallgató szavakkal

s én a kezedet fogom, mint a kesztyűt.

Azt mondanám, belakjuk egy-két év vagy

óra alatt kis örömeink nem várt

zugaival, a kamra is elég nagy,

abban tarthatjuk télire a lekvárt.

A hegyek is körül elég kemények,

hogy megvédjenek mindenféle bajtól,

nézd, egészen a körtefáig érek!

Le is vehetek egyet a teraszról.

Látod, látod, hogy nem falaztalak be

és elkészült szabályosan. Harang szól

a faluból. Kabátod ide rakd le

a kerítésre. Ugye, nem haragszol?

Ne sírj. Tudod, hogy mind meghal az ember.

Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem.

Van, ami megtörténik egyszer,

van, ami sohasem.

Hajnal

Lobognak a fák a szelekben,

a réteken át idejön,

két nagy szeme ég, haja lebben,

az én szeretőm, szeretőm.

A nap aranyos karikája

sugaraz rá nagy sisakot,

karját kinyújtva a tájba,

mint hajnali fáklya, lobog.

Lesem, idejössz, ideérsz-e,

a fák közt, rajz a vizen

cikázik az árnya, a lépte,

hogy sajdul és fáj a szivem!

Ne siess, ne siess, de szeretlek!

tudod-e, hova érsz, te leány?

itt zúgnak estente a vermek,

itt hullik a fűzfa reám.

A sípjaim is szomorúak,

az ünneplőm fekete,

ősszel madarak raja krúgat

és csontos a férfi keze.

Csak a fejsze villog a vállon,

a melledet hó födi el

és nappal oly nagy a magányom,

hogy estére nem birom el:

gyere már, gyere már, ideérsz-e?

sugaras kicsi énekesem,

kapaszkodj nyírfa-levélbe,

azon érsz ide szélsebesen!

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,

tiéd a sóm, kanalam,

mezítlen kell idejönnöd,

hogy rádadjam, ami van.

Rádadjam ruhául a tájat,

s a bíbor nagy hegyeket

el kell, hogy bírja a vállad,

mindent, amit szeretek:

örökké hordjad a házam,

csiga fel, csiga le, ez az út,

és én adok néked majd három

szivet, falevél-alakút!

Szeretlek, jobban a szélnél,

mi öleli hosszan a fát,

szeretlek, mintha te élnél

helyettem egy életen át.

Emberpár

Ma már szeretlek. Roncs vagy, emberi,

ma már nem kell a lelkedhez sem érnem,

végigsimítlak s lassan elnyeli

vonásaid virágait a mélyem.

Csak vakok szerethetnek így, fehéren,

fénnyel s romlással színültig teli,

akik guggolnak az örök sötétben,

míg üres szemüket a könny eszi.

Már nem vagy játék, eleven viszonylat

ezen a szűkült folyosón,

és szabályossá váltál, mint a holtak,

akiknek arca már merő idom,

akik nem vágynak és nem tiltakoznak,

csak függenek a csöndben, mint az ón.

Már szép se vagy. Ajkadról lekopott

a régi ív, mit valaha szerettem,

úgy fekszünk végleg e megmaradott

világban, mint a rokonok, mi ketten.

A lábaim mellett a lábaid,

lelőtt vadak se fekhetnének szebben,

de te vagy az az idegen, akit

valaha mint magamat, úgy szerettem.

Megkönnyebbül a lélek, semmi sincs,

mi bántaná a tökéletes órát,

és előtűnik, mint valami kincs,

a véglegesen összetört valóság.

Olyan absztrakt vagy, mint a napsugár,

olyan távoli s oly meleg.

Egy pontban gyűlik össze, mint a nyár,

az, hogy szerettelek.

Csak

Csak akivel együtt élünk

egy szobában egy homályban

csak az a mi feleségünk

a többi marad magában

Csak akivel együtt mosdunk

egy dézsában egy lavórban

annak átkozzuk a hátát

fennhangon vagy alattomban

Csak akivel cérnatűre

késhegynyire megy a harcunk

annak mondjuk holt szemébe:

– gyilkolni mi nem akartunk.

Szeretni

Szeretni könnyű lenne,

ha lenne, kit lehetne,

egy oválisat, barnát,

vagy lehetne nyakigláb,

talán szűz is lehetne,

ha az ember szeretne.

Talán a vörösszőkék

is elképzelhetők még,

ha nem nagyon kövérek,

ha nem nagyon nyögnének

hanyatt fekve az ágyban,

vagy a fürdőszobában.

Vagy egy óvatos béna,

ki várja elalélva,

hogy csöndben összetesszük

a szánkat, mint az esküt,

talán vak is lehetne,

ha az ember szeretne.

Egy bolti eladólány

is szórakoztató ám,

ki nejlonkombinéját

is összehajtja kétrét

mielőtt lefeküdne,

ha az ember szeretne.

Legjobb lenne egy árva

talán, ki hazavárna,

ülne egy hintaszéken

rémülettel szemében,

és szervezné az árvák

kokott-köztársaságát.

Talán egy háziasszonyt,

ki néha igazat mond,

ki megsüti a májat,

ki pénzért sose lázad,

még szeplős is lehetne,

ha az ember szeretne.

De nem szeretünk senkit,

ha undorít, ha tetszik,

egy sztárt, egy színésznőt se,

ha van, ha nincs szemölcse,

ki jót akar, ki árt se,

még a Szűzmáriát se!

Szeretlek egy faluban

Mosott szagodat érzem,

pedig nem vagy sehol.

Kihajtott blúzban

egy asszony elmegy mellettem.

Egy asszony elhalad előttem,

mint Mária Magdolna,

a templomban mindenki tiszta,

öregemberek meg vannak mosva,

fiatal asszonyok meg vannak mosva,

a gyerekek aranyra sült bőre

ragyog a szem lámpája körül.

Szeretlek, kutyák fekszenek az udvarokon,

a vasárnapi porban,

amire mintákat rajzolt

tegnap a seprű,

nem is tudom, hol van ez a falu,

van valahol, Vas megyében,

vagy Szárszó ez, a halhatatlan Szárszó.

Szeretlek, megválthatatlanul.

Összeszalad egyetlen utcában a világ,

sorba állnak a fák, mert szeretlek,

ez a vallás, ez a vallásom, az Istenből valami.

Nincs tökéletesség.

Az órák elszaladnak karikalábukon

mint a keszthelyi diákok,

és itt marad az üres tér, tele hiánnyal, levegővel,

ahol kikerüli a fákat a szél.

Vonatra szállok. Holnap utánad megyek

és elmagyarázom, hogy nyitott kertben végződnek az udvarok,

ahol már kukorica van, zöld lobogóval,

a kerítésre oldalt köcsögök vannak tűzve,

ugye szeretsz,

szeretsz, ahogy akkor mondtad,

mikor a szavak öntudatlanok.

A kerítésen fehér futóka nyílik át kis szájával éhesen,

ugye szeretsz,

nem úgy, hogy megvársz ott az állomáson,

hanem a magány drótkötelein

és végérvényesen.

Megy a kocsi, a szalma száll le róla,

meg vannak mosva az emberek,

valamikor azt gondoltam, ilyenkor vasárnap

mindennél nagyobb a szeretet.

Valamikor úgy gondoltam,

szabályosak a nénikék,

kik vejükkel karjukon

végigmennek haláluk előtt a Főúton a templomból jövet.

Olyan soká éltem veled.

Gazdag vagyok.

Még mit

akarok?

Olyan tiszta volt minden óra,

mint a mai nap,

ahogy kezed két lemezébe fogta

halántékomat.

Bú, bá, viccelnék, napraforgót

forgatnék a kezem között,

hogy ne lásd a könnyemet,

mi a szemembe szökött,

nincs tökéletesség,

a művek sem azok,

mindegyik nagy, szent,

tolsztoji dolog.

Ugye szeretsz. A görögdinnyét

a műút mellett lehet venni.

Nem vagy sehol és nincs itt semmi.

Oly szép itt, hogy el se hinnéd.

Valamikor arra gondoltam,

hogy nem kell meghalni,

a fodrász előtt öt ember

várt borotválkozásra.

Valamikor még gyerek voltam,

meg voltak mosva az emberek,

az ötezerévesek, a meghajoltak,

napi húszórai munka után,

ugye szeretsz, szeretsz, szeretsz,

te vagy az egyetlen

és az összes ember,

te vagy a hordozó

s a kicserélhetetlen.

Sokáig tartott ez az év.

Sokáig tartott ez az óra.

Szeretni kell. Szeretni kell.

S az ember nem tehet róla.

Karácsonykor itt nem lesz semmi.

Nem lehet többé dinnyét venni,

ugye szeretsz, folyik a víz,

ugye szeretsz, jövőre nyár lesz,

ugye szeretsz,

ha meg kell halni, akkor is.

Négy évszak

1

Valakitől én azt tanultam,

a szeretetnek nincs határa,

nagy kék kabátban volt, hajára

hó hullt a sál mellett csokorban

s kiment a ház nagy udvarába.

Ment lefelé a hóesésbe

a lépés örök ütemével,

mint aki tudja, sose ér el

a tájba csúszó feledésbe,

de az ablakba mégse néz fel.

A sárgakockás sál világít

a szürkületben, mint lámpa,

lebeg a szélbe kék kabátja

s úgy halad tovább fától-fáig,

amíg a szem még visszarántja.

2

Tavasszal aztán mit sem értve

figyeltem a virágokat kint,

hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint

ahogy valaki megígérte,

ki vállalta a legnagyobb kínt.

Azt mondta, hogy a szeretetnek

szabálya nincs, de mint a rózsa

kinyílik egyszer s elborítja

az utakat, a fát, a kertet

s levelét az ajtóba dobja.

Még óvni sem lehet a kíntól,

tövisek közt fog vágyakozni,

a földben nyugszik, százezernyi

kapától, daltól meg nem indul,

– egyszerűen fog fölfakadni.

3

A nyár úgy fekszik, mint a róka

a kert végében összegyűrve,

leégve aranyra, vörösre,

prémmé és szőrré kunkorodva,

a kertbe feküdt, mint egy ölbe.

A méz pedig öblös pohárban

áll a verandán tétovázva,

szilárdan s könnyen, mint egy ábra,

melyben jövő és elmúlás van

ikrás anyaggá összezárva.

Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg?

A teljesült virág sem édes?

Az ember hitvány életéhez

kapott kölcsönbe kis szerelmet,

amit aztán holtáig érez?

4

Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva

mint egy kapu, a távoli

mezőkre és utakra ki,

a szeretetnek nincs határa,

ezt mondta egyszer valaki.

Virágok borítják a kertet

és azután a hóesés,

ott megy valaki. Lépked és

nagy ára van a szeretetnek,

nemcsak könny, nemcsak szenvedés.

Az udvarból az útra érünk,

ahol a kertek vége van,

mit meg kell tennünk, bárhogyan,

míg arra az ösvényre lépünk,

ahonnan már határtalan.

Mi

Otthon

Vesd le saruidat,

mert szent a hely, hová

belépsz és itt marad

a lábnyomod soká.

Anyácska messze van,

pincében festeget

boldog-boldogtalan

kocsikerekeket.

A kicsi terraszon

kinő három virág,

ez az én vagyonom,

az egész ifjuság.

Megjöttél? Tartsd magad.

Nem enged még a rács.

Vesd le saruidat,

mert szent a hely, hol állsz.

Bár messziről jövök,

csavargó nem vagyok,

mutasd csak az örök

rostélyú ablakot!

Hol van a kulcs, a hang,

a kert, a kiskapa?

Anyácska messze van

és nem jöhet haza.

Bolond vagy, betöröm

az ajtót, ne komázz…

Itt állj meg a kövön,

mert szent a hely, hol állsz.

Itt alszik benn anyád

a fehér paplanon,

itt a bakancsa, ládd,

hogy felköltsd, nem hagyom.

Majd ha fölébred, a

kapuba áll, vigad,

hogy megjöttél haza.

Vesd le saruidat.

Feleségemnek

Feleségemnek arca van, meg keze is, meg lába is,

mindez valóság, jól tudom, de látszat is, de látszat is.

Van szeme is, mert néz vele, meg lát vele, meg fog vele,

testi valóság kényszere, ez az ő bűvös ereje.

Ujjongok, hogyhát ennyi van, ez ő maga, ez ő maga,

szeretni való teste van, meg hajlama, meg hajlama.

Fölhajt az éj így engem is, mint a vadat, mint a vadat,

találkozunk a hús fölött s a hús alatt, a hús alatt.

Szerelmes párom egyszeri, kitárt alak, bezárt alak,

hogy ilyen anyag, forma légy, de vártalak, de vártalak.

Úgy előáll a lét falán s a szívemen, a szívemen,

megjelenik mint régi kép, világosan és hirtelen.

Vasárnap

Már csak az apám jár eszemben

mint egy kíméletlen előd

rágondolok megveszekedve

minden vasárnap délelőtt

előmbe állt és prédikálva

a nagy titokra oktatott

és belevájva a gigámba

hogy mért vagyok aki vagyok

a lágy hang lassan őrületbe

váltott át és mint a sasok

fojtott torkom fölött kerengve

csak ordított és ordított

aztán hűlten halkult a hangja

az arc magához szoktatott

a tükör üvegébe fagyva

én vagyok aki ordítok.

Anyám a kertben

Anyámra tiszta hó hull,

fekszik a téli kertben,

csak fekszik mint az árnyék,

csaknem átléphetetlen.

Kitaszítom az ajtót,

recseg a hó előtte,

mint vad fekszik a hóban

kicsiny anyám lelőve.

Taszigálom az ajtót,

anyám fekszik keresztben,

hajára tiszta hó hull,

csaknem átléphetetlen.

Már ki akarok jutni

az alacsony szobából,

itt fekszik anyám teste

föltornyosulva, lábtól.

Még egyszer ki a kertbe,

a kristálytiszta hóba!

A küszöb előtt fekszik

anyám már évek óta.

Hajára tiszta hó hull,

fekszik anyám a kertben,

lelőtt vad, napsütötte

árnyék. Átléphetetlen.

Szüleim halálára

78. máj. 28. éjfél

Nincs már följebbvalóm

magam vagyok a katona

az anyuka az apuka

magam vagyok a hadsereg

Most már magamban döntöm el

mikor lesz béke háború

én vagyok a hős a fiú

ha megvernek ha megverek

Egyedülálló hadsereg

mindenki az alattvalóm

lányaim összes rokonom

elvesztem vagy elvesztenek

A magán-világháborút

most már magamban döntöm el

utasítás nem érdekel

meghalt az apám az anyám

Magam vagyok a tisztikar

csel vagy átcsoportosítás

döntésem őrült vagy hibás

gyönyörű hadmozdulatok

hogy győzni kell, hogy veszni kell

nincs szeretet se távirat

hadoszlop se tapasztalat

a parancsnoki száj dadog

de én vagyok a felelős

nincs hit se eligazítás

A sátorban nincs senki más.

– S az ellenség is én vagyok.

Egy család halála

Mindig azt hittük hogy majd együtt meghalunk

talán még az ostromkor a Kenyérgyárban

ahol apám a német tiszttel vitatkozott

hogy mi nem megyünk ki Nyugatra mi magyarok vagyunk

s miközben a nyurga szőke főhadnagy

azzal zsarolta hogy az oroszoknak

akarja nyilván átjátszani a gyárat

pedig az már alá van aknázva

apám mellette gyomorbajában egy vödörbe hányt

– együtt meghalunk – felröpít az akna a kék égbe

anyámmal apámmal együtt – s a háromszáz bunkeressel

vagy plecsnivé lapít egy szép alakú bomba

mindíg azt hittem együtt meghalunk

mi a család négyesben bátyám anyám apám

mert mi család voltunk személyiségem

ők voltak hajuk szájuk szivük

abból is álltam hogy ők vagyok

része az ő küzdelmeiknek vegetációjuknak

lábkörmeiknek indulataiknak

a város különböző pontján mi összeálltunk

egymásból mint sejtekből a test

láthatatlan folyadékkal összebugyborogva

és fényképen – nincs közös képünk – egy család

Mindíg azt hittem együtt meghalunk

egy gránáttól egy közös fertőzéstől

49-ben egy nyomorházban vagy börtönben

vagy 56-ban egyetlen géppisztolysorozattal

vagy a továbbiakban könnyedén a közös test

külön betegségével elpusztulunk az ágy izzadt dunyhái közt

vagy lefordulunk az Árpád hídról egy rossz kanyarban a busszal

vagy egyszerűen a szívünkhöz kapunk

mint a texasi filmek hősei

kiket hirtelen és egyszerre terít le a golyó

jaj – csak annyit mondunk – jaj – és összeesünk

és bekövetkezik a családhalál

együtt fekszünk kinyújtóztatva négyszeresen a parton

És vége És megszűnünk Mind a négy ember

Nem kell külön élni Nem lehet utána

Egy családot talál a négy halál

Aztán meghalt az apám

Tizenkét nap alatt az egészségből lobogó hajból

vibráló szemnézésből semmi lett

Lehetetlen makogtunk és kerestük

négy évig még a szobaszekrényben a piacon

Rákosfalva fái közt zörgő villamosokon sehol se volt

Elvesztettük elgurult mint egy rézgaras

Lehetetlen makogtuk még anyámmal négy évig

hogy nem hozza föl a szódát a lépcsőn nem kiált

összebújva vártuk hármunk pusztulását

míg anyám összegörnyedt a száraz emlékektől

és üres várakozástól lenézve a negyedik emeletről

s nem bírta várni nem találta már

a régi óraláncot melyre ketyegve volt kötve a rozsdás idő

kiszenvedett egy trombus ölte meg

mely megakadt a tüdőkapuban

Nem hittük el Ha fölnéztem az égre

csak könnyeimet ittam és fürkésztem motyogtam

az árulkodó kékbe: Hol van az anyám?

Hol az anyám?

Arról volt szó, hogy együtt meghalunk…

Mit csináljak? Mivel foglalkozzam? Igyak-egyek?

emésszek járkáljak a városban röhögjek

színházba mászva villogó nő-szemekbe nézegetve?

Ellopták a halál technikáját

befeküdtek az otromba sírboltba

a meghalni tudás golyóit kicsempészték a fejemből

becsaptak itthagytak ők meg kajánul – nincsenek

Bátyámmal kóborlunk a fényes utcán

haja állása apámé járása anyámé

kihaltak belőlünk, mint gesztusból az ideg

mint génekbőI a múlt fehérjéje

kivonták magukat belőlünk a közös halálból

becsaptak egy ajtót kimentek a semmi udvarába

mi meg egy túlélő szobában támolygunk

rossz rózsák közt tudván hogy így halunk meg

hogy nincs család nincs négyes semmi sincs

hogy csalás volt az egész áltatás

nincs múltunk se Kenyérgyár se anyám hasa

amiből kikerültünk puszta őrlemény

nem nevettünk soha a falvai kertben

nem volt apánk ki a vödörbe hányt a német tiszt előtt

nem volt családi asztal amit körülültünk

nincs fénykép ahol együtt mutatkozunk az élet kirakatában

nem volt pólyánk nem volt ezer forintunk

melyből egy közös vécét csináltattunk

nem csókoltuk soha apánk arcát

nem csókolta soha anyánk az arcunk

minden hazugság még a régi ház

lépcsőföljárata is

soha semmi közünk nem volt egymáshoz

magukra hagytuk őket meghalni

magukra hagytuk őket egyedül mint a búzaszem

elporladni mi is becsaptuk őket

bíztattuk hogy majd együtt aztán belöktük

a sötét folyosóra tántorgó testüket hahotázva

és üvöltve a fájdalomtól

kilőtték mellőlünk a belső szervek

tűnékeny ábrájukat

csak tántoroghatunk védtelenül

alakjukkal alakunkban

szemkékjükkel szemkékünkben

egy túlélő szoba szégyenében

rossz rózsák közt tudván hogy így halunk meg mi is

nélkülük hogy nincs család nincs szerkezete

a múltnak hogy élni és meghalni

most már egyedül kell.

Gyermekeim

Gyermekek, ó tévedéseim,

a dombon ragyogtok kis hasatokkal a szélben, a napban, arany levegőben,

Rita törzs-testével áll, kezével integet,

messze vagytok, odaát.

Anyátok úgy szült titeket az öröklétre, ahogy kígyó hagyja kinn tojásait a melegben,

bízva a napmelegében, a nagy kemencében, a piros tűzmagban,

én tétovázva állok az asztalok között, háborúk, női lábak vonalai között,

az erdőt fújja a szél.

Megformásodtatok, mint kehelyben az ital, görcsben a fa, termetben az ember,

gyerekek vagytok, hajjal, civilizációs szandállal, sárga darázsfészek kis köldökötökkel,

készen vagytok

az áldozatra.

Ott álltok a dombon,

az emberiség darabjai, húsdarabok, kék asszociációk, köhögések, nyálak,

fehér bőrbe húzott csont-csimoták, beborított vér-babák,

kialakult talpas jószágok,

túl a patakon, alig látlak benneteket, az én lányaim eredéseim, ti.

A természetben él

a virág, a hal, az ember.

Örömre, dalra, csíkos kötényekre, vőlegényekre szült az anyátok

tele szerelemmel.

Álltok odaát, mint egy fénykép, hasatokkal a szélben,

a fák áttört lemezén lobogó hajatokat, golyófejeteket, puha húsotokat nézem,

ó, püspöklila-torkú, finom fejedényű három gyermekem,

megfontolatlan emberkéim, örömöm maradéka,

én atomok, háborúk, más nők, vad székek, üres tálak közt

nemzettelek titeket billenő nagy hegyeken, a város meredélyén,

én kacsintani se tudok rátok, bombák, elmérgesedett

sóskák, szúrós ágak között.

Ragyogtok a dombon, a természetbe tér vissza

a virág, a hal, az ember – a túlsó parton állok, mezítláb,

fölgyűrt nadrágban átlábolva, és látom,

hogy ragyogó fejetekről a felhőket, mint nagy fehér sapkákat

hogy fújja az áldozati szél.

Anyácskám

Gyógyíts meg, édes kis anyám,

ki odaát is gondolsz rám,

ki izzadt tenyeredbe rejtve

nyújtottad gyógyszereid: „vedd be!

És üss pofon, ha nem használ!”

Anyám, édes kicsiny anyám,

te vagy az egyetlen talán,

aki aggódsz kicsinyedért,

hatvanhatéves fiadért,

nyújtsd mégegyszer a tenyered,

és ígérem, hogy jó leszek,

nem töröm össze az edényt,

se a szívedben a reményt,

ha felnövök, ha nagy leszek,

mindig veled ebédelek!

Infarktus/1987

Magadban bátyám mit tehetsz

ha nem segít a cordaflex

ha egyszer a szíved megáll

s világít mint egy nagy medál?

Ha megpördülsz és elzuhansz

és fekszel mint a néma hant

a téglavörös szőnyegen

könnyedén és reménytelen?

Még szalad érted Ágika

a sietségben nincs hiba

a feleséged emeli

a válladat mert szereti

Megrogyva is töménytelen

a tested ott a szőnyegen

kifordulva is befele

zuhansz a végtelenbe le

homlokodat letörölik

– a mentők már a negyedik

emeleten törtetnek és

milyen rövid a szenvedés:

Nincs meg a gyógyszer? Semmi sincs

Fölugrasz ellendülsz megint

mint régi futás bajnoka

kinek véres a homloka

előszobában elterülsz

a fogas alatt mint a füst

terjengenél terjengenél

– Anya! Riki bá’ már nem él!

A mentősök berontanak

a padlaton egy rongy alak

A Riki bá’ a Riki bá’

elbujdosott a föld alá.

Falovacska

(Trudinak)

Reggelente már nem akarta

az ablakot, a mennyezetet,

az alvó arcú rádiót,

a takarót, mi széthevert,

az üres cipók vályúját,

a székek szálkás léceit,

olyan volt a szoba körös-

körül, mint mikor szétverik,

nem akarta az óraláncot

a börtönből való, kicsi

órán, a lánynak álkiáltott,

ha nem hallgat el, szétveri

de az csak énekelt, gyötörten,

fejhangon, belelovalta

magát a dalba, egyre fújta

mondókáját, hogy „falovacska…”

Nem bírta el a csáklya-forma

csillár égető fényeit,

olyan volt a feje már napok

óta, mint mikor szétverik,

ivott, aludt, ült, elfeküdt,

vastag pizsamája zsebébe

süllyesztette ökleit, s ha

valaki átjött, nem állt félre,

csalánként égett a szeme,

mintha szerelem volna rajta,

aztán maga maradt motyogva,

hívtalak, hívtalak, falovacska.

Szüleink

Nincs borzalmasabb mint hogy nem emlékezünk

ifjú szüleinkre

öregek már mint a csirkék kiket levágnak

fejük kendőben előrelóg

szappanná vált arcuk mered a fullasztó délutánba

hörögnek mint a csirkék kiket levágnak

vagy az emeleti gangon ordítoznak hogy segítség!

meg akarjuk ölni őket – egy idegen

van a lakásban – mondják ránk és gyűlölködve

tűrik – vidd el a kezed – az áhított beöntést

ami végül is a plüss rekamiéra ömlik hogy föltöröljük

vagy habzsolva szürcsölik a levest fejüket

a tányér itatóvályújába lógatva mint a csirkék

kiket levágnak vagy arcunkba dobják életmentő

tablettáikat – edd meg te! – s mi az ágy alól

négykézláb halásszuk elő a kis fehér

korongokat hogy aztán összeszorított

szájukba nyomjuk míg öklendeznek

mint a csirkék ugráló torokkal kiket levágnak

vagy felöltözve mezitláb állnak a szőnyegen

arra várva hogy moziba vigyük őket tipegnek

mint a csirkék kiket levágnak vagy

combjukat emelőszerkezetbe akasztva csüngnek

az izzadt őszi délelőttben fejjel lefele

fölfüggesztve várják – fölül a plafon meg az ég –

hogy levágják őket mint a csirkét vagy vakon

tapogatózva araszolnak karmukkal egy villa

felé hogy óvatlan pillanatban az asztalon heverő

kézfejünkbe döfjék irtózatos erővel mondván

jaj bocsánat azt hittem hogy a sült hús vagy hófehér

áttetsző hálóingben álldogálnak a sűrűsödő

hóesésben összegubbaszkodva mint a csirkék

akiket végül is levágnak talán dalolnak is

elrezgő hanggal a fehér éjszakában míg gyönyörű

arcuk átszellemülten Isten homlokára néz…

Mindig öregek már korábban is negyven

meg ötvenévesek hajuk hull tokájuk

megereszkedik lábszárukon meg combjukon

kiütközik durván a fehér húsból a gubancos

vér csomós térképerezete mindig öregek

hasuk előredomborodik, ahogy beszorítják

egy nadrágszíj vagy szoknyaöv mögé mely

bemélyedve szeli ketté alhas-földgömbjüket

mindig öregek csókjuk nem üde a barlang

kénes szaga lebben szájuk elé délceg

testtartásuk összerogy a dohos nagykabát alatt

még ha táncolnak is mindig öregek izzadtan

támolyognak a földre omló lámpafény alatt amely már

kirajzolja dülledt árnyékukat a padló

kijelölt koporsó-négyszögén ordítozó

hangjuk a konyhában dobol dobhártyánk

lemezén kapkodó kézzel rakodnak a nyári

autóba is hogy le ne késsék

a vakációban halálukat…

Nem hisszük el hogy fiatalok voltak

nem hisszük el hogy szerelmesek voltak

nem hisszük el hogy gyönyörűek voltak

– nem láttuk őket csak vak fényképeken

matatunk válogatva hogy kivágva legszebb

tizenhat éves arcukat nyakunkba akasszuk

egy nosztalgikus és szecessziós medálban

súlyos aranyláncon mely lerántja fejünket

le le a porba sárba agyagba le a földig

hogy nedves szájjal megcsókoljuk őket.

Apám helyén

Apám helyére lépek,

hajós után hajós,

van agancsnyelű késem,

van egy fokozatos

érelmeszesedésem,

mi az idő falán

előkészíti szépen

rögömet – vagy csúnyán,

a gyerekek úgy néznek,

ahogy én rá, reám,

szakállam: régi fénykép,

mint nekem az apám.

Nyakkendőim a sorban,

ahogy az apáméi,

egy harminccal idősebb

ember – idegen férfi,

a gyermekeim látják,

hogy vörösbort iszom,

ahogy én láttam egykor

a pincekulcslyukon.

Az ő korában élek,

hajam az ő haja,

zsilettpengém sötéten

villan, mint valaha,

talán én is lehetnék

olyan szép, amidőn

arcom megsimogatta

– még van egy kis időm.

Még lehetek olyan jó

talán – ahogy adott

ajándékba sósborszeszt,

hitet vagy kalapot,

s főként ahogy belépett,

föllobbant mint a szesz,

és bevilágította

szobám: hogy érdemes.

Apámnak kéne lennem,

nézik körmeimet

a lányaim, jól látják:

élők, nem öregek,

ahogy én láttam fogni

a kártyát s anyám kezét

utolsó pillanatban:

cselédet a cseléd.

A létezés cselédje,

fényes sebeivel,

ki nagyon szeret élni,

s meg tud halni, ha kell.

Hétvége

Mama – szoktam mondani,

ha meg akarok halni,

és üvöltök, ha kínomban

nem tudok meghalni.

Mama – az élet elrepül,

mint rosszul kötött sárkány,

ha behúgyozok öregen,

az iskola előtt vársz rám?

Mama – az élet csupa kincs,

most meg a kapukulcs sincs meg!

Hol a lázmérő? A higany?

Nem találom azt a kincset.

Mama. Elaludni jó.

Előtte jó a surbli.

Mama! Kilenc éve már

nem tudok elaludni!

Mama! Az élet idegen.

Csak a halálba ránts át!

Ahogy a sütőből hirtelen

kivetted a pogácsát.

Már annyi van. Már annyi mama.

Ingerlékeny az éjszaka.

Sietek tarját venni reggel,

meg káposztát, míg van. Mama.

Anyám és mi

Anyánk a kórházban van. Mi röhögünk,

mit is tehetnénk. Harminckilenc ősön

keresztül jön már ez a félelem

a haláltól. S azóta jön-jön.

Csak ne nagyon fájjon. Ezt mondja néha.

Mi lesz velem? Ilyeneket.

Mi hárman állunk. Elfogódva.

Az ápolónő hozza a gyógyszereket.

A fehér ágyon rendetlenül

van a toll, a könyvek, a párna.

Anyánk az ágyban fölhajol,

hogy ezt a három embert lássa,

az elhagyhatatlan alakokat,

kiknek arca vonásait adta.

Mi állunk. S nevetünk, mint a fénykép,

egy pillanatra.

Ide kap, oda kap, arca beesett,

mint egy lapos kő. Fél, retteg.

Megcsókolja a kezemet és

bízik bennem, mint egy gyermek.

Ugye nem hagysz el? Ezt kérdezi.

Elvégre ez is egy mondat.

Befektettük a kórházba,

én szóltam a barátomnak.

Régi, három férfi, mi nevetünk.

Irtózatos a képünk.

Itt van az egyetlen ember,

akiért éltünk.

Lányom a fű között

Te már tudod, hogy egyedül vagyunk.

Magunk vagyunk a hatalmas űrben,

az egekig érő fényesség alatt,

kószálunk a kertben

a virágok nézésébe elmerülten.

A ház mögött, a lukas hintaszéken

guggolsz magadban, mint valami trónon,

a keret közül kikopott a bársony,

és régesrégen kitörött a nád,

de veled valahogy összekapcsolódom.

A partra vonva üres csónak áll,

a homokba a horgony sincs kivetve.

Nem kell utazni már,

nem kell kikötni már,

meg kell tanulnom végre ez a lecke.

Arany fejeddel imbolyogsz a tóban

és nézed lenn az iszapot,

hogy púposodik és térképeződik

még a talaj sok puha hegye,

s milyen halott.

Az úton megy egy óriási férfi,

mire felnősz, ó megöregedik,

mire megsimogatná a nyakadat,

magához vonná kis alakodat,

a szél tördeli szét a kezeit.

Felnövünk, élünk és tapasztalunk

és könyörgünk két térdre hullva mi,

hogy ossza meg velünk héját a kagyló,

világ a titkát, ember a szívét,

kézzel nem tudjuk szétfeszíteni.

Ti

Régi óra

Egyetlen óra van a kezemben

ötvenhat óta egyetlen óra

nem mintha egyetlen óra lenne

ezerkilencszázötvenhat óta

de akkor ez volt a kezemben

valaki a kezembe nyomta

azóta ezt az órát figyeltem

hogy mit mutat a mutatója

ezt figyeltem arany keretben

a számlapon aranyba fogva

hogy mit mutat az egyetlen

óra a karomra kulcsolódva

háromszor is elveszítettem

Tisza mélyén és fuldokolva

az iszapba bukva kerestem

valaki mindig visszahozta

és új órákat vásárolva

ezt az órát nem felejtettem

valaki mindig kezembe nyomta

hogy ez az óra az egyetlen.

Ország

Csak megalázó helyzetekben

alakul ki a szív a jellem

és így majd egyszer összefog

a magyar és a magyarok

talán majd összeesküszik

ha a bajokban áll szügyig

addig dalol – jól szól a nóta –

dalol dalol az idióta

Kossuthokért Széchenyikért

és ki tudja hogy még kikért

ellengősen és fellengősen

dalolja hogy magyar erősen

Egyszer egy ember kellene

talán a bája jelleme

hogy összeférjünk mint a baj

magyar a magyarjaival

Sebezhetetlen Nem Zsilinszky

aki Áchimot leteríti

és nem is a zsidó Radnóti

katolikusként haldokolni

Nem is Mátyás nem is szent István

erőszakosan alapítván

nem is Petőfi-Petrovics

kit Segesvár halálba visz

Hanem egyként egy magyar nemzet

összeállhatna mint a selymet

szövik száz szálból együvé

rabok tovább nem leszünkké

Petőfiből Mátyás királyból

Zsilinszky Áchim Andrisából

Kossuth dühödt Széchenyijéből

Radnóti sártépett verséből

egy olyan ország születik

határtalan határokig

amely összeáll mint a jellem

a megalázó helyzetekben.

Nyúl-ország

Magunk vagyunk a fűben

szőrösen egyszerűen

egy zugban lapulunk csak

míg eldördül a puska

vagy átfutunk a réten

suhanva észrevétlen

óva a fenekünket

ahogy Augsburgnál üget

haza az őslakosság

fenekükbe egy bolhát

se lehet beledugni

úgy megtanultunk futni

Naná – nyulak vagyunk mi

Itt dörren és ott dörren

elhullunk egyre többen

menekítve az irhát

mit ránk szabott az ország

Lapulunk közben bagzunk

hogy azért megmaradjunk

ha futunk Géza óta

haza vagy a nyúlólba

makogva szemlesütve

Álmos unokaöccse

merész és lanka réten

meghalunk kéremszépen

időben Nyúlvidéken

Minden vagyunk csak hős nem

valami rossz bendőben

végezzük lében ázva

és jól megpaprikázva

adnak mellénk nokkedlit

tócsnit s ha az se tetszik

kanállal vagy villával

széttörött burgonyával

tálalnak föl a tejföl

is ránk löttyentve elköl

s amíg borul a lábas

a végén fölkínálnak

valami Nagy Királynak

De egyszer még az egyszer

a nyúlnemzetség felkel

senkivel nem egyezve

finom fülét hegyezve

megunva az egészet

a pusztákra kilépked

és jönnek seregestől

maga László fut elöl

most nem nyúl nem keresztény

hanem vért kieresztvén

százat halomra öl még

s az övé lesz előbb még

hatalom és dicsőség.

És Nyulak többé nem leszünk

és nyúlpaprikást sem eszünk!

1514 [1956]

Hogy is hívták

azokat az

ezüstfejű

katonákat,

akik tegnap

este hatkor

agyonlőtték

Bede Mártont?

Szétlőtték a

mellehúsát,

olyan lett, mint

piros forgács,

ami hullik

a babából,

ha a szélvész

csillagot ráz.

Piros volt a

köpönyegük,

amit apró

minta pettyez,

szoktatták az

úti fákat

s a szívet a

fegyverekhez.

Meg ne ijedj,

ha kartácstól

szikrázik a

pinceablak,

a mellények

szakadoznak,

a barátok

kezet adnak.

Az emberek

vizet hoznak,

hűtögetik

már a testét,

Jézus Krisztus

ne támaszd föl,

elröpültek

már a fecskék.

Elröpültek,

tehát már ősz

gubbaszkodik

a határban,

ilyen őszben

feküdt hanyatt

szélesmellű

Bede Márton.

Farizeusok

Azt hitték lehet gyilkosokkal

méregkeverni egy levet

ugyanabba a lébe dobva

túlfinom fűszereiket

hogy lehet európai módon

beletördelni kenyeret

egyesítve a nagy komódon

zsidókat keresztényeket

s ateistákat azt hiszik

– balhét ők is elviszik

Azt hiszik lehet mosolyogni

a régen kivégzetteket

akikre már a véres zokni

a sírban rámerevedett

kiket összefektettek arccal

szögesdrótokkal kábelek

huzalával kötve s habarccsal

leöntve lettek tetemek

– elfeledhetik azt hiszik

– a balhét ők is elviszik

Azt hiszik lehet szemlesütni

mikor kínoznak másokat

hogy lehet csak félkézzel ütni

nem érzi meg az áldozat

és lehet kacsintani közben

mint aki félszemére vak

de nézni kell a temetőben

két szemmel a halottakat

vakok lehetnek azt hiszik

– a balhét ők is elviszik

Azt hiszik lehet lopni hagyni

népből fogat és aranyat

hogy hatalmából egy maroknyi

erő s finomság sem marad

Akkor a nép üt mint a tagló

lesújt lever hogy megreped

a gúnyra mindig hajló tarkó

megmenekülni nem lehet

nem ők raboltak azt hiszik

– a balhét ők is elviszik

Herceg akit megöltek este

részeg római zsoldosok

a vandálság bűnébe esve

nem is olyan nagy gyilkosok

mint azok akik tőrbe csaltak

s kezükben júdáspénz ragyog

félrefordulva szórakoztak

hogy kihullott szádból a fog

bocsáss meg nékik azt hiszik

– Büntesd meg őket egy kicsit.

Magyar sanzon

Ezek nem könnyű percek

válságban a nemzet

egy októberi délután

jönnek majd menetelnek

kegyetlenek kegyeltek

egyik a másik után…

Még néha fölfigyelünk

áruló az egyikünk

válságban sok jó akad

de nincs aki magyar marad…

Látod így kéne ülni

börtönben hegedülni

hogy jobb sor a másik után

de mi csak mint a hülzni

akarunk üdvözülni

egy kilőtt puska nyomán…

Minket el kéne felejteni

a kalácsot így ejti ki

az éhező fiú a szegény

golyóütötte tenyerén…

Ezek nem könnyű percek

hordunk horogkeresztet

és azután bűnbánolunk

a második hadseregnek

– pusztulása ezredeknek –

számlájával elszámolunk.

Még néha van egy fűszál egy teniszütő

amivel visszaüthető az idő

új országot akarhatunk

ha van hozzá elég magyarunk…

Ez egy nem könnyű nemzet

ki bírja el ezt a terhet

ha ránk rogy a magyar sötét?

ha tudjuk hogy évezrednek

puskája a csöveknek

mondja a csütörtököt…

Mi még egyszer Széchenyi óta

mint álmában az idióta

ki akartuk vívni a

szabadságot egy éjszaka…

Lásd néked is könnyebb

ne ejts magunkért könnyet

mert a könnyed a kútba hull

apád hány magyart ölt meg?

mi élhetünk egyre többet

végeláthatatlanul magyarul…

Még egy percre van a taktika

Árpád vagy Árpád nyila

még egyszer mi emlékezünk

hogy hová lett a nemzetünk?

Ezek nem könnyű percek

érzem reszket a nemzet

hogy hová kilábolunk…

Mégis magyarnak lenni

olyan csodás amit mi

álmukban sem álmodunk…

Csupa kert csupa paradicsom

ha ő nem hát én elnyomom

A felhőkön csupa nemzeti ég

de közte kivillan a nemzetiség…

A kankalin meg az ánizs

a zsidóirtások után is

– kertünkben virít a mész –

van-e merszed hogy máris

két világháború után is

még egyszer a szemünkbe nézz?

Valami

Egy nemzet kellene körém,

egy himnuszt énekelő nemzet,

hogy mégegyszer

ragaszkodjam az életemhez.

Egy aréna-bizonyosság, hogy zeng

a győztest váró stadionban,

azért amiért

valaha bizakodtam.

Egy eldugott tőr kellene,

amit elővehetnék,

egy jót és rosszat torokmetszésig

elválasztó pengét.

Egy kéz kellene. Egy száj.

Egy száj lehellete,

egy nemzet, egy tőr, egy isten,

valami kellene.

Hazám

Mint egy család – ezeket utálod,

Mint egy család – ezeket szereted,

mindennapos sunyító árulások,

csodálatos stadionőrület.

Mint egy család – testvér testvért elad,

és aztán testével védelmezi,

elárulja a gomblyukaidat,

s halálán hirdeti, hogy nemzeti.

Mint egy család – leöldököl, kifoszt,

és másnap menti a halottait,

a temetésen fontos lesz a poszt,

öngyilkosaink hősök, valakik.

Ha látom utcán – hányinger kerülget.

Ez az a nép? Ezek a lakosok?

Besúgók, Alföld, elhallgatott bűntett,

de a barackfa virágozni fog?

Megvetemedett kétlelkű emberek

csodát akarnak csoda nélkül

és feltűzik a rendjelet

hőseik emlékezetéül?

Mint egy család – ők maguk irtanak ki,

elfutni, élni, bárhol, valahol,

Párizs, Róma utcáin bujdokolni –,

nincs mentséged – ezekhez tartozol.

Mert néha villan egy-egy férfiarc,

mert hallod hangját egy-egy csecsemőnek,

ez az az ország – akármit akarsz –

a legszebb hely síkságnak, temetőnek.

Vörösmarty

Kevés-szó Istene, segíts meg engemet,

eldől a lelkem is, vörhenyes és beteg,

száguld a szél felül, a fák is hajlanak,

szorítsd csak, hallgattasd nagyszavú ajkamat!

Viharok bomlanak, nyögnek a nagy jajok,

karomban óriás csecsemőt altatok,

árnyékot vetve ring s bőszen száll, hogyha száll,

fekete hírt hozó, rőtszemű vadmadár.

Ez a szél hősökről tépi a rongyokat.

Szebb ma a virtus, mint a szilárd gondolat,

rohan és betakar, üvölt és vesztegel,

pompázó dalosok pernyeként vesztek el,

levélként hullnak a szikrázó énekek,

próba ez – próbára teszik a véneket,

kiáltó szenvedést visznek a fejükön

emberek az uton, bogarak a füvön.

Harsogjon aki tud, üvöltse szerteszét

emberi kínjait, isteni szégyenét,

pusztuljon a világ, sokszavú rengeteg,

kevés-szó Istene, törd le a lelkemet!

Kisváros

Megáll a busz, esik, jégfoltos az utca,

díványon ül valaki, hallgat, él,

bandába verődnek hosszúhajú srácok,

a plakáton zongorahangverseny áll,

az egyik neonszem kiszúrva, a vörös

betűk ügyetlenül remegnek, akkora

óra van a kis utcában a kirakatban, mint a sajt,

áll az idő – a boltos csomagol,

a templom medveteste lerogy a sötétben,

a nagy verandán csönget valaki,

nincs itthon a fogorvosnő, igen,

ellebegett a könnyű semmiben.

Nem baj, ha csönget, úgyis nagy a zaj,

valaki sír, talán, áthallani,

itt az utca végében lakik egy

magas fiú, az tanul az Agráron,

ha azt keresi, arra menjen el.

Nagy itt a csönd. Nagy itt a zaj,

galambtestűek a gimnazista lányok,

a buszsofőr estére hazamegy,

és megöregszik a lenhajú asszony,

aki lengett a lassú parketten,

hajó kiköt, dudál a sűrű ködben,

nem megy a parton senki, vége van,

mered a cifratornyú szálló, ajtajában

hullámoshajú pincérfiú áll.

Valaki sír. Áthallani, ahogy

a szállodában fekszem, mint a hóhér,

barátságtalanul, didergő-hidegen,

magát siratja valaki, vagy mást,

aki színvára nincsen kegyelem.

Áthallani a városon a sírást,

a kis köves utcákon felgörög,

a parkon át, hol nagy szerelmesek

fonnyadtan tapadnak, mint a levél.

Fölhallani – kis város ez, hiába –

a második emeletre, a villák

fehér kerítésén át, a nagy gyepen

száll-száll a sírás, ütemtelenül.

Kinézek. Lenn a tér. Üvegfalak

az esőben a házak, boldogok

a mérnökék a kocsival, a sarkon

halat-vadat-baromfit adnak el

játéksapkás, nagykezű emberek.

Fényképész, nagy fotó, talpig fehérben

menyasszony mosolyog magában, egyedül,

a ferde utcán a presszóban görög

nézésű lány, a fekete püfög,

és várnak nagykabátú emberek.

A zugsötétben kihajol a ház

alacsony asszonya, – én nem tudom, mi van,

én nem tudom, hogy milyen ez a század,

nem tudom, milyen ez a város, de nálunk

állandóan sírnak felnőtt férfiak.

Mondtam is Icunak, jelentse be

a rendőrségen, vagy csak a tanácsnál,

vagy szóljon egyszerűen Janinak a boltban,

ki könyvekhez is ért és lovat ápol

az agrártudományi részlegen,

jelentse be, valaki sír, gyerek-

sírást elhallgatok reggelig, de ez a mély

rázkodó sírás kikezdi idegeimet.

Örültem már, hogy hazajön a férjem,

vettünk villanykályhát, mondtam már? kapni szép

átlátszó csipkekombinét

– nevet – valaki sír, nem értem, többen is?

Mély férfihangon. Hallotta, megint fellövik

a holdba júliusban magukat

a szőkefejű amerikaiak?

Majd közvetít. Megyek is. Lesöpröm

a járdáról az esőt, szemetet,

sose vigyáznak… – Lángol a sötét,

mint a belső tűz, kiárad az utakra,

a házak üvegén eső csorog,

s nem oltja el, a víz, a Balaton

nekiütődik a vörös köveknek,

köd száll a parton, nedvesek az arcok,

lehúzza redőnyét a bizsu-bolt.

Leszaladni. Valamit kéne venni,

egy hajót, vagy egy nagy medáliát,

piros csatot, borostyán nyakörvet,

a falra egy majolika-cicát.

Benzint töltenek a kocsiba, kotyog

az öblös, zöld anyag a gumicsövön,

fölcsuklik, rázkódik, aztán haza, a faluba

indulnak az állatorvosék.

Selyemkendőben jön még valaki,

szép arca van, ovális és sötét,

nem nagy dolog és holnap hajnalig

összeszorítja meztelen szemét.

Lovasok

Már nem állunk meg semmi utcakőnél

már nem látjuk meg a bartalzsuzsákat

nincs nappal se éjszaka csak rohanunk

föltépett idegekkel arany városok

gimnazistalányos izzó délelőttjein

pillanatnyi fuldokló napsütésben

fogjuk arany sisakunkat fejünkön

hogy le ne röpüljön a vágtatásban

hová röpít ezersörényű ló

nem a lovas vagyunk – árnyéka a lovasnak

csizmánk a száguldásban elveszett

mezítláb sarkantyúzzuk a lovat

ingünk a szélben röpül el

combunkon fölhasadt a nadrág

belerohanunk az üveges kirakatba

tovább törünk átgázolunk vakon

nemzedékhallottaink tetemén

amíg mögöttünk kengyel és gatyaszár

– mert rabolni jöttünk életélvezet

kantárján rángattuk a lovainkat

földúlt kolostorok és meztelen apácák

riadoznak mögöttünk – csak futunk

kidőlt poharakból szürcsöljük a bort

tátongva mint a véredények

agyonégett keresztek kormosodnak

mögöttünk a hárfázó szélben

míg űzzük ezerfejű lovainkat

– hová hová – csak rohanunk

már nincsenek kíváncsi városok

és nagykaréjú folyamok csak egyre

nyakon vert lovak alattunk és a gyep

kiég porig a lóláb verte táj

romokat ugratunk át fülzúgásig

harsogó rongytépő viharban

senki se jön velünk – előre

mindig előre – ez az egy marad

a megfordíthatatlan rohanásban

már nincs szemünk – kvarcéles por fedi

hogy szúrása agyunkba ég

a bőrt letépi arcunkról a szél

csontunk üli meg már csak a lovat

már nem marad meg semmi csak a ló

csak dobogása horka-hörkenése

csatakos teste elrugaszkodott

láblüktetése – előre előre

a menekülő füveken

önmagunk gerjesztette mellkasi

szívrobbanásban lovak gabalyodott

lábdobajában előre előre

már magunk is a ló vagyunk

s észre sem vesszük hogy nem nyíl-iránt

futunk hanem menekülünk…

Levágott füllel kiszúrt szemekkel

térünk meg elveszített otthonunkba

hazát istent keresni miközben

fejfákra vésték már sötét nevünket

Asszonyunk kijő előnkbe

azt mondja vitéz nem tudom ki vagy

A gyerekek is összegyűlnek

ásóval állnak egy gödör körül

kalapjuk leveszik ahogy motyogják:

már megástuk hatalmas sírodat.

Forradalmár

I.

Majd márciusra márciusra

hogyha eljön az Idusa

megfésülöm magam fiúsra

Majd szavazok a szabadságra

telefonra vagy jó lakásra

szavazok a most-vagy-sohára.

Majd reggel fél ötkor kelek föl

s nem érdekel a pénz a tejföl

ha mindent kezdhetek elölről

Kimutatom fogam fehérjét

hogy többé ne hajoljak kétrét

se gyermekeimért se pénzért

Nem nézek se jobbra se balra

nem utazom Bükre se Balfra

ha az isten is úgy akarja.

II.

Addig viszont még február van

ahogy áru az áruházban

a hidegben kéremalássan

Addig a bunda bunda rajtam

ha tíz körömmel magam varrtam

ebben a hideg éghajlatban

Addig – addig-élek-míg-élek –

és sűrű vesepecsenyének

eszem meg a magyar ebédet

Tiltakozom – egy kicsit önként

kicsit biztatva – hogy az önkényt

úgy fogadjam el mint a törvényt

De máskülönben jókat alva

nem forgolódom jobbra-balra

ha az isten is úgy akarja.

III.

De ha még egyszer március lesz

kicsit lányos kicsit fiús lesz

lázadásom mindenkin túltesz

Kiállok majd a nép-piacra

hirdetem mi a nép igaza

hulljon a férgese a gazza

Szavazok majd a magyarokra

felbőszülve és agyarodva

a szabadok-ra vagy rabok-ra

Ha a magyarok léghuzatja

a márciust is megugatja

s a játék vérre megy nem babra

Ha nem szóra van szükség kardra

ahogy magyarnak a magyarra

– ha az isten is ugy akarja.

Európai körutazás

Nem érdekel Európa

fütyülök Európára

fütyülök a körutazásra

nem érdekelnek már a gótikus templomok

a Loire menti csodakastélyok

a kiszámított állomások a háromsávos autóút mentén

fütyülök a csodazegzugos Amszterdamra

Párizs festőnegyedére a párizsi metróra

a breton tengerpartra

a svájci Alpokra külön

Nem érdekelnek az ügyesen beváltott valuták

a megspórolt kemping-vécék

és a londoni Soho sárga figurái

Fütyülök a Shakespeare-i Stratfordra

a doveri sziklák ragyogására

az ismeretlen arcok regénytörténetű özönére

Undorodom a hónapos végigrohanástól

a megtervezett kis nyomorhotelektől

s a hastingsi napfölkeltétől és ráksalátától

Hányok ha a mórstílusú spanyol katedrálisokra gondolok

a megbocsátó fölényű olajos arcu kis butikosokra

a vékony csípőjű miniatűr szexbomba utcalányokra

a hóragyogásu Mont Blancra

Hányok a Kleekkel tömött múzeumokra

az ötven Gauguinre negyvenöt Picassóra

s külön a bruxelles-i poliklinikára

az Unesco üveghomlokzatára

s a stonehenge-i őskori kőleletekre

Nem érdekelnek a világbölcs eszmecserék

kitévedt álmagyarokkal félszivű röhögő kis milliomosokkal

tervezőmérnökökkel autósofőrökkel nőgyógyászokkal

s az érdeklődő középbalos francia entellektüelekkel

akiknek piros szájaszélén olvadt tartár ragyog

Fütyülök a piszkos kis Szajna bérhajóira

a mosolygó arab vendégmunkásokra

az ajándékba kapott kézigránátalakú gyönyörű sötétzöld üvegű Seguinekre

s az ötletes piros-fehér színű cigarettadobozokra

s magára az acélragyogású Genfi-tóra

S okádok a diafilmekre a mesteri felvételekre

miket majd itthon nézegetünk a csönd óráiban

a lesötétített budai hálószobánkban

Okádok a színes levelezőlapokra

Egyrészt nem akarok futóbolond világkapkodó lenni

aki mesterségesen összeszedi tíz perc alatt vakuvillanású élményeit

mert tovább kell rohanni mert mindent látni kell

amibe Európa beledöglik

ami Európát élteti mamuthatalmakhoz dörgölőző kis hímringyóként

vélve hogy így fönntartja magát

s megmenti eresztékeiben rothadt kultúráját

ami túldesztillált parfőmjeivel mérgezi a halványpuffadt európai arcot

ami enervált hajmosószerei lakkos fényében ragyog

miközben lakosai fejéről elfogyott a haj

Inkább élni szeretnék egyszer fél évig egy délfranciaországi

vagy magyar tanyán talán élni mégegyszer egyfolytában

hogy nyitott szájamba befújjon a szél

Másrészt utálom az ügyeskedést

amivel jó öltözetű és tökprimitiv belga rendőrökkel tárgyalunk

hogy megbocsássák ügyetlen kis vétségeinket

vagy alkudozunk egy kisvárosi penzióban egy olcsóbb gezarolszagú szobáért

vagy mosolygunk hogy leszarják a galambok Hugo Victor sírját a temetőben

vagy külföldi kivágásokat gyújtunk nagymellű playbabykról

szétnyitott lencséjű premier plan tátogású vaginájukról

melynek szélén óriási fekete szőröcskék ragyognak a nagyításban

s ha ingyen kapjuk meg is köszönjük illedelmesen

s itthon a spejz falára szögezzük hogy legyen étvágyunk a sertéskarajhoz vasárnap

Harmadrészt görcsökben fetrengek

énem falát úgy szorítom vissza két kezemmel mint a hasamat

hogy szétfröccsenve az utcára ne dőljön

kapkodok elhagyott gyermekeim után

kiknek arcáról szinte örökre letörölte életem száguldása a hajnali harmatot

a szétrepedésig átkarolom az összezsugorodott országot

hogy testemen érezzem eleven sebeit

s jéghideg szivemben dédelgetem sorban elhulló öngyilkosait

fogom össze kevés szeretteimet kitárt karral

mintha láthatatlan levegőkeresztre feszülnék

vagy mint a fejvesztetten dühöngő gazda próbálja összeordítani

maradék jószágát de érzi

nincs erő benne nincs valóság szeretet nincs

vér nincs izom már bensőség pedig annyira szereti őket

Agyam üres már s most kellene még

megalkotni valamit amiről csak én tudok

szabad friss aggyal s ehelyett

a fosztogató élet és a megaláztatások sűrű villanydrótjai közt

az már olyan mint a pályaudvar ahová egyszerre harminc vonat befut

S nincs már állomásfőnök

Mindezekért mondom ezt s nem utolsósorban azért

mert már csak

a nemlétező

istent keresem.

Az egér

(Kísérlet egy lélektani laboratóriumban)

Láttam egy egeret

Homályprofesszorom egy terembe vezetett

és a lesötétített falak közt

a zseblámpavilágítású labirintusban

megmutatta az egeret

„Ez zseniális egér

ez minden kísérletet kibír

amíg haláláig elér”

Az egér ide-oda

futkosott új terelő-ajtókat nyitott

szimatolt ködkék szemével rebegett

visszafordult és megvetemedett

nekiiramodott és remegett

szőrbajszával mondott köszönetet

ha ehetett

és futott és lihegett…

„Ez az egér

– például – 1916-ban született

jól rajzolt de erdélyi szülei

a kőszegi cögerájba adták

aztán Ludovikára ment

ahonnan zászlósként avatták

a tisztikar egyetemleges megsértése miatt

mert szobrokat csinált szabadidőben

Később a Don kanyarba vezényelték

ahol timsót itatott a vérző gyomrú

közkatonával – aki ma államtisztviselő

aztán halomra lövetve látva társait

vesemedencegyulladással visszavonult

egymaga a csicskásával és egy lóval

kinek az orosz szélben szügyébe lapult

egy tonet-széket kivágva szart a hóban

hogy magasan legyen ne a hó égesse seggét

aztán ide-oda vezényelték meghalni itthon

hogy föladja a magyar hazát

mig horthysta-bérenc tisztként

lakatosműhelyt nyitott eltartani

két mégiscsak születő gyermekét

és magánkisiparosként hiába tanult meg

bármilyen zárszerkezetet

ezt a zárat nem tudta kinyitni

mert egér

most hatvanhat éves korában

szimatol valami nyugdíj-szeretetet…”

„Ez az egér én vagyok” – mondtam

„Az nagyon meglehet” – mondta professzorom és nevetett

„De nézd, de nézd! Még szimatol és szalad

megrökönyödött szemével rőt szempilláival

ne féltsd

az egér mindig megkeresi a kijáratot!

(Vagy megbolondul. Ez ritka)

Az egér nem akar meghalni!”

„Félre ne értsd – humánusak vagyunk

Ezért fizetjük ezt az éhbért

Nem az egér van a labirintusért

– a labirintus van az egérért!”

Elmeosztály

Este

Még sír a szem. Sovány kis arcok

közt gyöngyösen mered a tér,

remeg a lét, mint karcsú gyertya,

hogy néha a falakhoz ér!

Hajunk

Hajunk laza, mihaszna kóc,

törik, szakad, zizeg,

s nyakunk köré tekeredik,

mint óvatos zsineg.

Változás

Az ablakból a fákra látni,

hét éve már. A fekete

ágakon azt figyelem mindig,

hogy nőnek-e?

Régen

Mint pókok víz alatti lába,

a percek vékony izma jár,

s az üvegzöld hálószobákban

a múlt dereng, fonnyadt hínár.

Kettős

Járunk-kelünk,

lábunk, kezünk

mozog,

de görcsösen

mered az áll

s a fog.

Tartályok

Széttörnek a cserépedények

belül, valahol legbelül

s én meredek a csonka égnek

összeilleszthetetlenül.

Ágyon

Látogatók a folyosókon,

de értem nem jön senki se,

a fal is hideg, mint az ólom,

kezünk remeg a takarókon,

mint az állatok nyers szíve.

Szabadnap, villamos

Azt mondom én, fekete sálak

nyújtóznak a nyakak ívén,

mert délután van és vasárnap,

az emberek riadva állnak

a kocsiban, azt mondom én.

Csillagok közt

Szabad vagyok. Nincs velem csilla, se pille

és elhagyott az őr,

de vaskorlátaival körülvesz

a négyzet és a kör.

Két angyal

Két angyal száll az égen,

celofán-testük úgy ing

a felhők közt fehéren,

akár egy szomorú ing.

Talán

Hol áll az égi rakpart:

szívem dobogva várják,

ahol kibomlanak majd

a képek és az ábrák.

Test és lélek

A vertebrális csigolyákon

mered a test.

Az ember ül, mint a madár az ágon

és aztán énekelni kezd.

Valami

Valami zúg. Az életem

kint zeng és zúgva-zúg,

mint széltől az öreg liget,

amelyből nincs kiút.

Ők

Egy kicsi agy

Egy kicsi agy van az agyamban

egész más, amit akartam.

Ő tiltakozik, mókázik, szétront,

nem tudja, mi „kő”, mi salétrom.

Liheg-röhög, handabandázik,

közben az épület beázik.

Szereti, akiket szerettem,

de akiké sosem lehettem.

Egy hülye. Jámbor és okos.

Fogadáson – irtózatos.

Fejjel megy a tükörbe,

mintha csak ő törne össze.

De a tükör is összetör!

Magyarázhatom – hatökör.

Egy kicsi agy van az agyamban,

elrontja, amit akartam.

Mindíg mondom a parlamentben,

hogy ne rikácsoljon helyettem!

Otthon móresre tanítom,

sunyít, mint rekedt bariton.

Megnyugszom. Éppen tárgyalok.

De félek, szellenteni fog!

Már reszketek! A bálterem

közepén feláll meztelen!

Mikor már mindent elintéztem,

előáll: Ez egy csaló, kérem!

Már eladtam az otthonom,

azt mondja: Jaj, nem zavarom,

de ez nem is az otthona,

ennek nincs ágya, lábosa,

ennek nincs hazája sincs!

a rézkilincse fakilincs!

Mikor végre a rendőrökkel

megegyezhetek egyelőre,

az áldomásnál jön elő:

kérem, ez összeesküvő!

Épp őszintének akarok

látszani, mint szájban a fog,

de végül csak a száj marad!

Agyamban van egy kicsi agy.

Mit nem akarok hallani,

ordítja a sehonnai!

A legszebb nőbe beleköt

ez a tökelütött!

A legjobb hazába

is belerúg a lába!

Csitítom részvényekkel,

hogy majd csak jó lesz egyszer,

csitítom kormányfőkkel,

űrrel és űrbe lőtt fel

műholdakkal, a tenger

alatti búzaszemekkel,

ő röhög az egészen,

a legszebb női térden,

és a templomi csendben

böfög az eszetlen…

Egy másik ő, egy másik én,

egy közönséges költemény:

ha a mindenség szétszakad,

agyamban van egy kicsi agy.

Július

Forog a kert, sápadt tökök

ülnek a lapulevelek

alatt s a leesett gyümölcs

savós homokban hempereg.

A rücskös, zöld uborka meg

idő előtt fonnyadni kezd,

a kerítések rácsain

bedől a meleg egyenest.

Szoba függönye lógva lóg,

száraz, zörög, akár a drót

s a vézna, vékony fű felett

a dombok arca fölrepedt.

A kút se mer. Lélegzete

elállt, csak nyög másfél hete,

a csorda elmegy, elbuvik,

nem szól az erdőn a kuvik.

A házról csepeg a szurok,

recseg a szürke kapu, sok

egér fut ki a föld alól,

olyan hőségben áll az ól.

És nem futnak a szarvasok.

Hideg, sötét bort vesz elő

a gazda vén keze. Ragyog

a napfény, mint a puskacső.

Varjak

Maga alá húzott

varjúláb a légben

kapaszkodik meg a

gömbölyű, nagy égen,

hogy le ne csúszhasson,

tartja magát végig

rémült szárnycsapással

a keseredésig,

verdesi a leget,

törekszik előbbre,

emelkedik föl a

sűrű levegőbe,

nem tudja maga se,

mi elől igyekszik,

de fekete párja

fehér havon fekszik.

Madár

Zúg a madár a táj felett,

szétbontja vastag levegőjét,

ahogy a pára áramába

belevágja keserű csőrét.

Bedobja izmai csomóját

az elébe torlódó égbe

ez a nyers gumi, zúgó labda,

húsok s csontok repülőgépe.

Ahogy a tóba hull a kő

és széttöri a vizek arcát,

a nedves égbe úgy zuhan be

s rácsobban, mint a vízi sajkák.

Verődik, lebben, zúg, hasít

s rugaszkodik e fényes állat,

elébe száll lehelletével

a félig értett elmúlásnak.

Mint elhajított kézigránát

bukik, csapódik, sistereg,

saját szíve áldozatául

szétrobban a mezők felett.

Rigó

Mint régi rigó szól a dal

a bokrok sűrű alján

lehet hogy nem vagyok magyar

csak szerb vagy régi talján

én mégis kihúzom magam

mint Ady Isten balján

lehet hogy nem vagyok magyar

csak rigó Isten ujján

„Szállj költemény szólj költemény”

ahogy a rigó rebben

ha nem akad el a remény

a régi énekesben

pedig meg kéne dögleni

a bokrok sűrű alján

ha nem kiáltana Lenin

fölülről hogy „maradj már!”

Ó nekünk Lenin kellene

Lenin dörgedelmes ujja

a kopaszsága kelleme

nem Nietzsche Zarathustra

ki asszonyt verni kényszerít

a bokrok sűrű alján

helyettük legalább Lenint

dühömben helyben hagynám

Lenin Lenin Leninke

– a rigó szól a fán –

gondoltuk eleinte

Te kellesz igazán

e magyarosi népnek

mely nem tud dönteni

adjon hálát az égnek

hogy az övé Lenin

Lenin Lenin Leninje

s oly boldog véle majd

ahogy a barom szinte

amit igába hajt

aztán jött a rigócska

és egy dalt énekelt

s a forradalom óta

Leninünk elszelelt

Azóta csak magyar van

száz eldugott helyen

kocsmában és avarban

és egyetemeken

fütyölnek énekelve

mint ágon a rigó

dicsői a nemzetnek

hogy bátran élni jó

Pedig nem élni kéne

főleg nem mindenáron

hanem tenger vizére

hágni mint József Áron

átkelni Óceánon

szagos füvet kaszálva

s gondolni könnyben ázón

a vesztes Óhazára

De mi csak itt maradnánk

a bokrok sűrű alján

csak szerb vagy régi talján

vagy Ady Isten balján

vagy egyszerű rigócska

Verecke híres útján

vengerszki magyarocska

rigócska Isten ujján.

Cukrász

Ja aki cukrász aki cukrász

annak felépül hamar a húsz ház

de aki költő aki költő

annak kevés egy emberöltő

csak aki cukrász aki cukrász

annak hamar felépül húsz ház…

Tortára festhet egeret bút-bát

a tetejére kerül a dús máz

csokoládéban kezével kurkász

édességeket vonalaz húz rá

szekrényben tarthat sok drága puskát

Én csak uborkákat savanyítok

s hozzá mint a kutya vonyítok

ecetezek csak átkok és szitkok

közt büdösségeket bonyolítok

és közben mint a kutya vonyítok

Foglalkozásom szagos nyílt titok

nem is vehettem soha vityillót

sem csak uborkákat savanyítok

én csak ecethez sóhoz konyítok

nevem alá csókát kanyarítok

Büdös a ház is bő lében úszkál

tökök káposzták sárga fuszulykák

ebből nem épül sohase dús ház

de aki cukrász ja aki cukrász

annak fölépül hamar a húsz ház!

Vak

Ilyen a vak. Sötétpiros, sötétkék

redőny mögött, puha denevér-tollak

között letölti árva életét még,

mielőtt a tárgyak belehatolnak.

Láttál-e súlyos, néma réteket

lehúnyt szemhéjaid mögött?

Ő ilyen puha tájon tévelyeg,

ahol a szag kemény s a köd.

Ő félve lép örökös szigeten,

megbotlik, biccen, mert lépése gyarló.

Szemed neki kemény és idegen,

borostás arcod olyan, mint a tarló.

Egy nagy szobában ül végezetül,

sötét, magányos széken, mint a törpék.

Lábával fogja a földet körül

és várja, hogy a tárgyak összetörjék.

Moszkva felé

fekete föld,

nyírfa, nyírfa, táj,

őr, híd, nyírfa, messze,

erdő, állva őr, alva ember,

rét, nyírfa, nyírfa, zöld,

fű, messze ég, távol ég,

fekete föld, rét, messze város,

távol ég, nyírfa, nyírfa,

zöld, réten asszony, házban őr,

fenn ég, áll az ég,

nyírfa, nyírfa, tea, rét,

hosszú erdő, messze város,

távol ég, rét, rét, platina fog,

platina város, platina ég,

messze út, ház a házon,

hagyma, hagyma, csúcsa ég, alva asszony,

halva férfi, platina város, pénze réz,

egy kopejka, két kopejka,

vodka, vodka, nyírfa, hagyma,

fönn a házon hagyma ég,

arany hagyma, platina hagyma,

cár, a cár, muzsik, cseléd,

alva asszony, halva férfi,

gyermek fekszik, liba lép,

platina város, nyírfa, nyírfa,

szőkeség, keserűség,

doboz-arca, szép az arca,

nyírfa, nyírfa, platina ég,

platina fog, platina haj,

tea-barna, hosszú tél,

sár, rét, fekete föld,

mély az út, öreg kerék,

cár, a cár, a cárevics,

szakonyi, gyurkovics,

ház a házon, mennyi ablak,

nyírfa, nyírfa, áll az ég,

platina fog, platina város,

nyírfa, nyírfa, őr, híd-őr,

szőkeség, az arca barna,

kis szobor, nagy szobor, pléh

szobor és arany szobor,

ég, távol ég, messze, messze,

két kerék,

fekete föld, a síkja barna,

szőkeség,

platina város,

nyírfa, nyírfa,

cár, a cár, a

száll az ég.

Európák

Európa egy, Európa kettő,

nők, pápák, Pireneusok,

van aki szül, van aki meddő,

a Mazuri tavakra nap zuhog.

Felejthetetlen janicsárok,

megmérgezett halaskofák,

a kölni dóm, a pestmegyei fegyház

épült kétezer éven át.

Vendégkönyv, benne Blake-idézet,

a Kurva mindig mosolyog,

micsoda ősz! Assisi, Miró,

s differenciált tömeggyilkosok.

Bomba

Mindig a bomba a bomba

mintha itt zakatolna

ha elhallgatok dünnyög

szétreped mint a sülttök

városok falvak égnek

fene az emberiséget

se őrültek se szentek

nem találnak kegyelmet?

Mindig a bomba a bomba

ledobva alattomban

nők hasára gyerekeknek

kopasz fejére betemetnek

ezreket mésszel földdel

sárral fekete kenőccsel

mindig a bomba a bomba

Mindig a bomba a bomba

furakszik a nyomomba

ülhetek állhatok már

jobban az állatoknál

valaki száll fölöttünk

gumisapkában fönt ül

alatta nádas kórház

ő cigarettázik bombáz

mindig a bomba a bomba

Öreg fodrász dala

Fodrászok voltunk

emberek,

elég volt már

belőletek!

Örök harag

a zöld szivacs,

és a pamacs

egy csutka csak.

Hideg, fehér

a tél, a tál,

ujjunk remeg

fél éve már.

Fölöttünk halvány

villany ég,

görnyedünk, én

meg a segéd.

És szálak, szálak

mindenütt,

hajszálak és

fehérnemük.

Piros csíkos

törülközők,

csak arcot látni

és redőt.

A bőrpárnát

kifordítom,

ide, ide,

ha ordítom!

Kopott tükör,

matt ablakok,

én a fehér

fodrász vagyok!

Ő szappanoz

és én kenem

a jobbfelen,

s a balfelen.

A búra búg,

a kályha zúg,

János fiam,

a haj hazug!

Most nincs tovább!

A penge vág,

az elsőnek

csak a nyakát!

Nem csattogok

és nem fenek,

elég volt már

belőletek!

Örökké

Örökké van a táj, a fák, az almakertek,

a fák végén a lomb vagy a diólevél,

miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,

ahogy ujjaival a víz széléhez ér.

Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja

kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,

a lebegő ködök a levegőbe fúrva

egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.

A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,

a billenő hegyen a tér sziklája áll,

mint mértani idom, amelybe zárva él egy

madár és énekel tízezer éve már.

Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják

a szivemet, szegezz a fák közé oda,

ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság

s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

Madárijesztő

A nagy földön a buzának

rojtos szeme érik, érik,

hogy mit jelent ez a bánat,

én még nem gondoltam végig.

Én csak állok évről évre,

én csak élek napról napra,

mint a hőse a mesének,

kalapom egy lány kalapja.

A nap ragyog az utakon,

mintha ott is folyó folyna

s három évi nyugodalom

rám is megnyugovást hozna,

de a szemem szénből való,

arcomból a kóc kilátszik

s mindenféle kacagtató

dolog a káromra válik.

A mezsgyének kilenc méter

volt a hossza, mikor mértem,

de azóta seregével

súlyos varjak jönnek értem,

csípdesik a köpenyemet,

rángatják piros szakállam

s olyan keresztet emelek,

amilyet csak bír a hátam.

Észak és dél az irányom,

utat mutatok a napba,

két sovány karom kitárom,

mintha oda volna csapva

nagy szöggel a levegőbe

s állam körül kerül sálnak

Veronika keszkendője,

a madarak Krisztusának.

Rámzuhan a falu hossza,

a határ is hullik egyre,

aki elmegy botladozva

mellettem, majd megjön este,

én okozom hadakozva

madarak nagy ijedelmét,

fából való két karomra

ráröpült a végtelenség.

Pontosan

A tárgyak kényszerűen pontosak.

Vannak, de mégse olyan fontosak.

Kimérve állnak, mint a geometria,

nem látni, hogy bennük is van hiba.

A mámoroktól őrizkedjetek,

legyetek tiszták, bölcsek, rendesek,

hogy tündököljön bennetek a szent

és megmásíthatatlan égi rend.

A végső dolgok értelmében én

kételkedem, mint ahogyan a fény

az üvegen ugyan még áthatol,

de aztán ő is elvész valahol.

Legyetek kényszerűen pontosak,

levők, de mégse olyan fontosak,

kimérve állva, mint a geometria,

így nem tudják, hogy hol van a hiba.

Utasok

A villamos árnyéka fut az úton

és levegőnyi, könnyű emberek

kuksolnak benne és mint sárga húron

a hang, a szájuk széle megremeg.

Utaznak, világtalan verebek.

S a fákon áttört tűz-csapolta hellyel,

fényes itallal és árnyék kehellyel

ültükben megelégszenek.

A hosszú kocsisorok ritmusára

sötét fejük révülten imbolyog

és útra kelnek, mint Jézus szavára

az árnyékolt szívű apostolok.

Eleve el van rendelve az út,

lábatlanul suhannak át a téren,

s úgy bólogatnak, mintha értenék fenn

a csöndet vagy az égiháborút.

A színeiket elmarta a lúg,

most mindnyájan feketék és fehérek

és mire az utak végére érnek,

fejük keményebb, arcuk szigorúbb.

De elhúzódik útjukból a nap,

s mint részes gabona, megfeleződnek,

némelyek vaksi fekhelyükre dőlnek,

némelyek égbe szállanak.