Madárijesztő

A nagy földön a buzának rojtos szeme érik, érik, hogy mit jelent ez a bánat, én még nem gondoltam végig. Én csak állok évről évre, én csak élek napról napra, mint a hőse a mesének, kalapom egy lány kalapja. A nap ragyog az utakon, mintha ott is folyó folyna s három évi nyugodalom rám is megnyugovást hozna, de a szemem szénből való, arcomból a kóc kilátszik s mindenféle kacagtató dolog a káromra válik. A mezsgyének kilenc méter volt a hossza, mikor mértem, de azóta seregével súlyos varjak jönnek értem, csípdesik a köpenyemet, rángatják piros szakállam s olyan keresztet emelek, amilyet csak bír a hátam. Észak és dél az irányom, utat mutatok a napba, két sovány karom kitárom, mintha oda volna csapva nagy szöggel a levegőbe s állam körül kerül sálnak Veronika keszkendője, a madarak Krisztusának. Rámzuhan a falu hossza, a határ is hullik egyre, aki elmegy botladozva mellettem, majd megjön este, én okozom hadakozva madarak nagy ijedelmét, fából való két karomra ráröpült a végtelenség.