Falovacska

(Trudinak) Reggelente már nem akarta az ablakot, a mennyezetet, az alvó arcú rádiót, a takarót, mi széthevert, az üres cipók vályúját, a székek szálkás léceit, olyan volt a szoba körös- körül, mint mikor szétverik, nem akarta az óraláncot a börtönből való, kicsi órán, a lánynak álkiáltott, ha nem hallgat el, szétveri de az csak énekelt, gyötörten, fejhangon, belelovalta magát a dalba, egyre fújta mondókáját, hogy „falovacska…” Nem bírta el a csáklya-forma csillár égető fényeit, olyan volt a feje már napok óta, mint mikor szétverik, ivott, aludt, ült, elfeküdt, vastag pizsamája zsebébe süllyesztette ökleit, s ha valaki átjött, nem állt félre, csalánként égett a szeme, mintha szerelem volna rajta, aztán maga maradt motyogva, hívtalak, hívtalak, falovacska.