Szüleink

Nincs borzalmasabb mint hogy nem emlékezünk ifjú szüleinkre öregek már mint a csirkék kiket levágnak fejük kendőben előrelóg szappanná vált arcuk mered a fullasztó délutánba hörögnek mint a csirkék kiket levágnak vagy az emeleti gangon ordítoznak hogy segítség! meg akarjuk ölni őket – egy idegen van a lakásban – mondják ránk és gyűlölködve tűrik – vidd el a kezed – az áhított beöntést ami végül is a plüss rekamiéra ömlik hogy föltöröljük vagy habzsolva szürcsölik a levest fejüket a tányér itatóvályújába lógatva mint a csirkék kiket levágnak vagy arcunkba dobják életmentő tablettáikat – edd meg te! – s mi az ágy alól négykézláb halásszuk elő a kis fehér korongokat hogy aztán összeszorított szájukba nyomjuk míg öklendeznek mint a csirkék ugráló torokkal kiket levágnak vagy felöltözve mezitláb állnak a szőnyegen arra várva hogy moziba vigyük őket tipegnek mint a csirkék kiket levágnak vagy combjukat emelőszerkezetbe akasztva csüngnek az izzadt őszi délelőttben fejjel lefele fölfüggesztve várják – fölül a plafon meg az ég – hogy levágják őket mint a csirkét vagy vakon tapogatózva araszolnak karmukkal egy villa felé hogy óvatlan pillanatban az asztalon heverő kézfejünkbe döfjék irtózatos erővel mondván jaj bocsánat azt hittem hogy a sült hús vagy hófehér áttetsző hálóingben álldogálnak a sűrűsödő hóesésben összegubbaszkodva mint a csirkék akiket végül is levágnak talán dalolnak is elrezgő hanggal a fehér éjszakában míg gyönyörű arcuk átszellemülten Isten homlokára néz… Mindig öregek már korábban is negyven meg ötvenévesek hajuk hull tokájuk megereszkedik lábszárukon meg combjukon kiütközik durván a fehér húsból a gubancos vér csomós térképerezete mindig öregek hasuk előredomborodik, ahogy beszorítják egy nadrágszíj vagy szoknyaöv mögé mely bemélyedve szeli ketté alhas-földgömbjüket mindig öregek csókjuk nem üde a barlang kénes szaga lebben szájuk elé délceg testtartásuk összerogy a dohos nagykabát alatt még ha táncolnak is mindig öregek izzadtan támolyognak a földre omló lámpafény alatt amely már kirajzolja dülledt árnyékukat a padló kijelölt koporsó-négyszögén ordítozó hangjuk a konyhában dobol dobhártyánk lemezén kapkodó kézzel rakodnak a nyári autóba is hogy le ne késsék a vakációban halálukat… Nem hisszük el hogy fiatalok voltak nem hisszük el hogy szerelmesek voltak nem hisszük el hogy gyönyörűek voltak – nem láttuk őket csak vak fényképeken matatunk válogatva hogy kivágva legszebb tizenhat éves arcukat nyakunkba akasszuk egy nosztalgikus és szecessziós medálban súlyos aranyláncon mely lerántja fejünket le le a porba sárba agyagba le a földig hogy nedves szájjal megcsókoljuk őket.