Lovasok

Már nem állunk meg semmi utcakőnél már nem látjuk meg a bartalzsuzsákat nincs nappal se éjszaka csak rohanunk föltépett idegekkel arany városok gimnazistalányos izzó délelőttjein pillanatnyi fuldokló napsütésben fogjuk arany sisakunkat fejünkön hogy le ne röpüljön a vágtatásban hová röpít ezersörényű ló nem a lovas vagyunk – árnyéka a lovasnak csizmánk a száguldásban elveszett mezítláb sarkantyúzzuk a lovat ingünk a szélben röpül el combunkon fölhasadt a nadrág belerohanunk az üveges kirakatba tovább törünk átgázolunk vakon nemzedékhallottaink tetemén amíg mögöttünk kengyel és gatyaszár – mert rabolni jöttünk életélvezet kantárján rángattuk a lovainkat földúlt kolostorok és meztelen apácák riadoznak mögöttünk – csak futunk kidőlt poharakból szürcsöljük a bort tátongva mint a véredények agyonégett keresztek kormosodnak mögöttünk a hárfázó szélben míg űzzük ezerfejű lovainkat – hová hová – csak rohanunk már nincsenek kíváncsi városok és nagykaréjú folyamok csak egyre nyakon vert lovak alattunk és a gyep kiég porig a lóláb verte táj romokat ugratunk át fülzúgásig harsogó rongytépő viharban senki se jön velünk – előre mindig előre – ez az egy marad a megfordíthatatlan rohanásban már nincs szemünk – kvarcéles por fedi hogy szúrása agyunkba ég a bőrt letépi arcunkról a szél csontunk üli meg már csak a lovat már nem marad meg semmi csak a ló csak dobogása horka-hörkenése csatakos teste elrugaszkodott láblüktetése – előre előre a menekülő füveken önmagunk gerjesztette mellkasi szívrobbanásban lovak gabalyodott lábdobajában előre előre már magunk is a ló vagyunk s észre sem vesszük hogy nem nyíl-iránt futunk hanem menekülünk… Levágott füllel kiszúrt szemekkel térünk meg elveszített otthonunkba hazát istent keresni miközben fejfákra vésték már sötét nevünket Asszonyunk kijő előnkbe azt mondja vitéz nem tudom ki vagy A gyerekek is összegyűlnek ásóval állnak egy gödör körül kalapjuk leveszik ahogy motyogják: már megástuk hatalmas sírodat.