Utasok

A villamos árnyéka fut az úton és levegőnyi, könnyű emberek kuksolnak benne és mint sárga húron a hang, a szájuk széle megremeg. Utaznak, világtalan verebek. S a fákon áttört tűz-csapolta hellyel, fényes itallal és árnyék kehellyel ültükben megelégszenek. A hosszú kocsisorok ritmusára sötét fejük révülten imbolyog és útra kelnek, mint Jézus szavára az árnyékolt szívű apostolok. Eleve el van rendelve az út, lábatlanul suhannak át a téren, s úgy bólogatnak, mintha értenék fenn a csöndet vagy az égiháborút. A színeiket elmarta a lúg, most mindnyájan feketék és fehérek és mire az utak végére érnek, fejük keményebb, arcuk szigorúbb. De elhúzódik útjukból a nap, s mint részes gabona, megfeleződnek, némelyek vaksi fekhelyükre dőlnek, némelyek égbe szállanak.