Emberpár

Ma már szeretlek. Roncs vagy, emberi, ma már nem kell a lelkedhez sem érnem, végigsimítlak s lassan elnyeli vonásaid virágait a mélyem. Csak vakok szerethetnek így, fehéren, fénnyel s romlással színültig teli, akik guggolnak az örök sötétben, míg üres szemüket a könny eszi. Már nem vagy játék, eleven viszonylat ezen a szűkült folyosón, és szabályossá váltál, mint a holtak, akiknek arca már merő idom, akik nem vágynak és nem tiltakoznak, csak függenek a csöndben, mint az ón. * Már szép se vagy. Ajkadról lekopott a régi ív, mit valaha szerettem, úgy fekszünk végleg e megmaradott világban, mint a rokonok, mi ketten. A lábaim mellett a lábaid, lelőtt vadak se fekhetnének szebben, de te vagy az az idegen, akit valaha mint magamat, úgy szerettem. Megkönnyebbül a lélek, semmi sincs, mi bántaná a tökéletes órát, és előtűnik, mint valami kincs, a véglegesen összetört valóság. Olyan absztrakt vagy, mint a napsugár, olyan távoli s oly meleg. Egy pontban gyűlik össze, mint a nyár, az, hogy szerettelek.