Egy család halála

Mindig azt hittük hogy majd együtt meghalunk talán még az ostromkor a Kenyérgyárban ahol apám a német tiszttel vitatkozott hogy mi nem megyünk ki Nyugatra mi magyarok vagyunk s miközben a nyurga szőke főhadnagy azzal zsarolta hogy az oroszoknak akarja nyilván átjátszani a gyárat pedig az már alá van aknázva apám mellette gyomorbajában egy vödörbe hányt – együtt meghalunk – felröpít az akna a kék égbe anyámmal apámmal együtt – s a háromszáz bunkeressel vagy plecsnivé lapít egy szép alakú bomba mindíg azt hittem együtt meghalunk mi a család négyesben bátyám anyám apám mert mi család voltunk személyiségem ők voltak hajuk szájuk szivük abból is álltam hogy ők vagyok része az ő küzdelmeiknek vegetációjuknak lábkörmeiknek indulataiknak a város különböző pontján mi összeálltunk egymásból mint sejtekből a test láthatatlan folyadékkal összebugyborogva és fényképen – nincs közös képünk – egy család Mindíg azt hittem együtt meghalunk egy gránáttól egy közös fertőzéstől 49-ben egy nyomorházban vagy börtönben vagy 56-ban egyetlen géppisztolysorozattal vagy a továbbiakban könnyedén a közös test külön betegségével elpusztulunk az ágy izzadt dunyhái közt vagy lefordulunk az Árpád hídról egy rossz kanyarban a busszal vagy egyszerűen a szívünkhöz kapunk mint a texasi filmek hősei kiket hirtelen és egyszerre terít le a golyó jaj – csak annyit mondunk – jaj – és összeesünk és bekövetkezik a családhalál együtt fekszünk kinyújtóztatva négyszeresen a parton És vége És megszűnünk Mind a négy ember Nem kell külön élni Nem lehet utána Egy családot talál a négy halál Aztán meghalt az apám Tizenkét nap alatt az egészségből lobogó hajból vibráló szemnézésből semmi lett Lehetetlen makogtunk és kerestük négy évig még a szobaszekrényben a piacon Rákosfalva fái közt zörgő villamosokon sehol se volt Elvesztettük elgurult mint egy rézgaras Lehetetlen makogtuk még anyámmal négy évig hogy nem hozza föl a szódát a lépcsőn nem kiált összebújva vártuk hármunk pusztulását míg anyám összegörnyedt a száraz emlékektől és üres várakozástól lenézve a negyedik emeletről s nem bírta várni nem találta már a régi óraláncot melyre ketyegve volt kötve a rozsdás idő kiszenvedett egy trombus ölte meg mely megakadt a tüdőkapuban Nem hittük el Ha fölnéztem az égre csak könnyeimet ittam és fürkésztem motyogtam az árulkodó kékbe: Hol van az anyám? Hol az anyám? Arról volt szó, hogy együtt meghalunk… Mit csináljak? Mivel foglalkozzam? Igyak-egyek? emésszek járkáljak a városban röhögjek színházba mászva villogó nő-szemekbe nézegetve? Ellopták a halál technikáját befeküdtek az otromba sírboltba a meghalni tudás golyóit kicsempészték a fejemből becsaptak itthagytak ők meg kajánul –  nincsenek Bátyámmal kóborlunk a fényes utcán haja állása apámé járása anyámé kihaltak belőlünk, mint gesztusból az ideg mint génekbőI a múlt fehérjéje kivonták magukat belőlünk a közös halálból becsaptak egy ajtót kimentek a semmi udvarába mi meg egy túlélő szobában támolygunk rossz rózsák közt tudván hogy így halunk meg hogy nincs család nincs négyes semmi sincs hogy csalás volt az egész áltatás nincs múltunk se Kenyérgyár se anyám hasa amiből kikerültünk puszta őrlemény nem nevettünk soha a falvai kertben nem volt apánk ki a vödörbe hányt a német tiszt előtt nem volt családi asztal amit körülültünk nincs fénykép ahol együtt mutatkozunk az élet kirakatában nem volt pólyánk nem volt ezer forintunk melyből egy közös vécét csináltattunk nem csókoltuk soha apánk arcát nem csókolta soha anyánk az arcunk minden hazugság még a régi ház lépcsőföljárata is soha semmi közünk nem volt egymáshoz magukra hagytuk őket meghalni magukra hagytuk őket egyedül mint a búzaszem elporladni mi is becsaptuk őket bíztattuk hogy majd együtt aztán belöktük a sötét folyosóra tántorgó testüket hahotázva és üvöltve a fájdalomtól kilőtték mellőlünk a belső szervek tűnékeny ábrájukat csak tántoroghatunk védtelenül alakjukkal alakunkban szemkékjükkel szemkékünkben egy túlélő szoba szégyenében rossz rózsák közt tudván hogy így halunk meg mi is nélkülük hogy nincs család nincs szerkezete a múltnak hogy élni és meghalni most már egyedül kell.