Kisváros

Megáll a busz, esik, jégfoltos az utca, díványon ül valaki, hallgat, él, bandába verődnek hosszúhajú srácok, a plakáton zongorahangverseny áll, az egyik neonszem kiszúrva, a vörös betűk ügyetlenül remegnek, akkora óra van a kis utcában a kirakatban, mint a sajt, áll az idő – a boltos csomagol, a templom medveteste lerogy a sötétben, a nagy verandán csönget valaki, nincs itthon a fogorvosnő, igen, ellebegett a könnyű semmiben. Nem baj, ha csönget, úgyis nagy a zaj, valaki sír, talán, áthallani, itt az utca végében lakik egy magas fiú, az tanul az Agráron, ha azt keresi, arra menjen el. Nagy itt a csönd. Nagy itt a zaj, galambtestűek a gimnazista lányok, a buszsofőr estére hazamegy, és megöregszik a lenhajú asszony, aki lengett a lassú parketten, hajó kiköt, dudál a sűrű ködben, nem megy a parton senki, vége van, mered a cifratornyú szálló, ajtajában hullámoshajú pincérfiú áll. Valaki sír. Áthallani, ahogy a szállodában fekszem, mint a hóhér, barátságtalanul, didergő-hidegen, magát siratja valaki, vagy mást, aki színvára nincsen kegyelem. Áthallani a városon a sírást, a kis köves utcákon felgörög, a parkon át, hol nagy szerelmesek fonnyadtan tapadnak, mint a levél. Fölhallani – kis város ez, hiába – a második emeletre, a villák fehér kerítésén át, a nagy gyepen száll-száll a sírás, ütemtelenül. Kinézek. Lenn a tér. Üvegfalak az esőben a házak, boldogok a mérnökék a kocsival, a sarkon halat-vadat-baromfit adnak el játéksapkás, nagykezű emberek. Fényképész, nagy fotó, talpig fehérben menyasszony mosolyog magában, egyedül, a ferde utcán a presszóban görög nézésű lány, a fekete püfög, és várnak nagykabátú emberek. A zugsötétben kihajol a ház alacsony asszonya, – én nem tudom, mi van, én nem tudom, hogy milyen ez a század, nem tudom, milyen ez a város, de nálunk állandóan sírnak felnőtt férfiak. Mondtam is Icunak, jelentse be a rendőrségen, vagy csak a tanácsnál, vagy szóljon egyszerűen Janinak a boltban, ki könyvekhez is ért és lovat ápol az agrártudományi részlegen, jelentse be, valaki sír, gyerek- sírást elhallgatok reggelig, de ez a mély rázkodó sírás kikezdi idegeimet. Örültem már, hogy hazajön a férjem, vettünk villanykályhát, mondtam már? kapni szép átlátszó csipkekombinét – nevet – valaki sír, nem értem, többen is? Mély férfihangon. Hallotta, megint fellövik a holdba júliusban magukat a szőkefejű amerikaiak? Majd közvetít. Megyek is. Lesöpröm a járdáról az esőt, szemetet, sose vigyáznak… – Lángol a sötét, mint a belső tűz, kiárad az utakra, a házak üvegén eső csorog, s nem oltja el, a víz, a Balaton nekiütődik a vörös köveknek, köd száll a parton, nedvesek az arcok, lehúzza redőnyét a bizsu-bolt. Leszaladni. Valamit kéne venni, egy hajót, vagy egy nagy medáliát, piros csatot, borostyán nyakörvet, a falra egy majolika-cicát. Benzint töltenek a kocsiba, kotyog az öblös, zöld anyag a gumicsövön, fölcsuklik, rázkódik, aztán haza, a faluba indulnak az állatorvosék. Selyemkendőben jön még valaki, szép arca van, ovális és sötét, nem nagy dolog és holnap hajnalig összeszorítja meztelen szemét.