Lányom a fű között

Te már tudod, hogy egyedül vagyunk. Magunk vagyunk a hatalmas űrben, az egekig érő fényesség alatt, kószálunk a kertben a virágok nézésébe elmerülten. A ház mögött, a lukas hintaszéken guggolsz magadban, mint valami trónon, a keret közül kikopott a bársony, és régesrégen kitörött a nád, de veled valahogy összekapcsolódom. A partra vonva üres csónak áll, a homokba a horgony sincs kivetve. Nem kell utazni már, nem kell kikötni már, meg kell tanulnom végre ez a lecke. Arany fejeddel imbolyogsz a tóban és nézed lenn az iszapot, hogy púposodik és térképeződik még a talaj sok puha hegye, s milyen halott. Az úton megy egy óriási férfi, mire felnősz, ó megöregedik, mire megsimogatná a nyakadat, magához vonná kis alakodat, a szél tördeli szét a kezeit. Felnövünk, élünk és tapasztalunk és könyörgünk két térdre hullva mi, hogy ossza meg velünk héját a kagyló, világ a titkát, ember a szívét, kézzel nem tudjuk szétfeszíteni.