Négy évszak

1 Valakitől én azt tanultam, a szeretetnek nincs határa, nagy kék kabátban volt, hajára hó hullt a sál mellett csokorban s kiment a ház nagy udvarába. Ment lefelé a hóesésbe a lépés örök ütemével, mint aki tudja, sose ér el a tájba csúszó feledésbe, de az ablakba mégse néz fel. A sárgakockás sál világít a szürkületben, mint lámpa, lebeg a szélbe kék kabátja s úgy halad tovább fától-fáig, amíg a szem még visszarántja.   2 Tavasszal aztán mit sem értve figyeltem a virágokat kint, hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint ahogy valaki megígérte, ki vállalta a legnagyobb kínt. Azt mondta, hogy a szeretetnek szabálya nincs, de mint a rózsa kinyílik egyszer s elborítja az utakat, a fát, a kertet s levelét az ajtóba dobja. Még óvni sem lehet a kíntól, tövisek közt fog vágyakozni, a földben nyugszik, százezernyi kapától, daltól meg nem indul, – egyszerűen fog fölfakadni.   3 A nyár úgy fekszik, mint a róka a kert végében összegyűrve, leégve aranyra, vörösre, prémmé és szőrré kunkorodva, a kertbe feküdt, mint egy ölbe. A méz pedig öblös pohárban áll a verandán tétovázva, szilárdan s könnyen, mint egy ábra, melyben jövő és elmúlás van ikrás anyaggá összezárva. Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg? A teljesült virág sem édes? Az ember hitvány életéhez kapott kölcsönbe kis szerelmet, amit aztán holtáig érez?   4 Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva mint egy kapu, a távoli mezőkre és utakra ki, a szeretetnek nincs határa, ezt mondta egyszer valaki. Virágok borítják a kertet és azután a hóesés, ott megy valaki. Lépked és nagy ára van a szeretetnek, nemcsak könny, nemcsak szenvedés. Az udvarból az útra érünk, ahol a kertek vége van, mit meg kell tennünk, bárhogyan, míg arra az ösvényre lépünk, ahonnan már határtalan.